Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Andrew Kliman - A tőke elpusztítása és a jelenlegi gazdasági válság

Andrew Kliman – “A tőke elpusztítása” és a jelenlegi gazdasági válság Karl Marx a kapitalista gazdasági válságról szóló elméletének egyik kulcsfogalma “a tőke elpusztítása a válságok során” (Marx.) Ezen nem csak a fizikai tőkeeszközök elpusztulását értette, hanem, és különösen, a tőkeeszközök értékének az elpusztítását. Ez az írás ennek a fogalomnak a fényében elemzi a jelenleg zajló gazdasági válságot Amellett fogunk érvelni, hogy a válság oka az a tény, hogy a hetvenes évek közepén kialakult globális gazdasági visszaesése [slump] során nem történt meg megfelelő mértékben a tőke elpusztítása. Ha (és ameddig) a tőkeállomány megfelelő mértékű elpusztítása nem történik meg (talán a jelenlegi válság során?), addig nem alakulhat ki új, fönntartható fellendülés. Ennek oka az, hogy a tőke elpusztítása visszaállítja a profitabilitást; ha pedig ez nem történik meg, a profitabilitás

továbbra is alacsony marad. A politikai vezetők azonban, mivel vonakodnak attól, hogy engedjék elszabadulni a tőke elégséges mértékű elpusztításának folyamatát, újra és újra azt az utat választották, hogy megpróbálják “kezelni” a gazdaság viszonylagos stagnálását a hitelkiáramlás túlzott felerősítésével. Ez aztán mesterséges módon erősíti a profitabilitást és a gazdasági növekedést, de egyben fönntarthatatlan módon is, ami ismétlődő hitelválságokhoz vezet. A jelenlegi válság az eddigi legsúlyosabb ez utóbbiak sorában. A politikai vezetők megint úgy reagálnak a krízisre, hogy a bedőlt hiteleket újabb hitelekkel próbálják közömbösíteni, ezúttal olyan mértékben, amire eddig még nem volt példa. Írásunk végén fogunk visszatérni ennek a reakciónak a potenciális következményeire és politikai implikációira. Gazdasági pangás [slump] idején épületek és gépek fekszenek parlagon, rozsdásodnak, romlik

az állapotuk, azaz a fizikai tőkeállomány egy része megsemmisül. De ami fontosabb ennél: adósságok maradnak kifizetetlenül, a különböző eszközök [assets, pl. ingatlanok, részvények, termelőeszközök] ára esik, és általában is eshetnek az árak, összességében tehát bizonyos fizikai és a pénzügyi tőkeeszközök értéke elpusztul. De a tőkének ez az elpusztítása egyben a kulcsmechanizmus is, ami a következő föllendüléshez vezet. Például, ha egy adott vállalat évente 3 millió profitot hoz létre, de a befektetett tőke értéke 100 millió dollár, akkor a profitrátája mindössze 3%. Azonban, ha a tőke elpusztítása lehetővé teszi új tulajdonosoknak, hogy a vállalatot 10 millió dollárért vegyék meg 100 millió helyett, akkor a profitráta az egészséges 30%os szintre emelkedik. Ez hatalmas lökés egy új föllendülésnek Így például a második világháború utáni föllendülés, ami a tőkének azt a hatalmas mértékű

elpusztítását követte, ami a nagy világgazdasági válság és a második világháború során bekövetkezett, ennek a pusztításnak az eredménye volt. Ha azonban a tőke nagymértékű elpusztítása nem következik be, akkor a profitabilitás nem tud helyreállni. De miért nem elég magas a profitabilitás a gazdasági fellendülés fenntartásához enélkül a hatás nélkül, a tőke elpusztítása nélkül? A válasz, azt gondoljuk, az, hogy a "normál" [underlying] profitráta - a profitráta azon szintje, ahova az empirikusan megfigyelt profitráta hosszú távon tart, ha minden egyéb tényező változatlan - krónikusan túl alacsony, hogy biztosítsa a gazdasági növekedés egészséges [mármint a tőkerendszer szempontjából egészséges nyilván]. A "normál" profitráta szintje függ egyrészt az értéktöbblet növekedési rátájától, ezáltal a foglalkoztatottak számának növekedésétől - ezt azonban visszaszorítja az

élőmunka-helyettesítő technológiák fejlődése. A "normál" profitrátának még több más meghatározója van, amelyek mind viszonylag stabilaknak tűnnek hosszú távon[1]. Ezért nem lenne racionális azt várnunk, hogy a "normál" profitráta hosszútávon nagyobb mértékben emelkedne vagy süllyedne. Ebből esetleg azt a következtetést vonhatná le valaki, hogy tagadjuk Marx törvényét a profitráta süllyedő tendenciájáról. Valójában épp ellenkezőleg[2] Ha ugyanis ténylegesen az a helyzet, hogy a "normál" profitráta krónikusan túl alacsony ahhoz, hogy fönntartson egy föllendülést, és a tapasztalatilag megfigyelhető profitráta hosszú távon ehhez a túl alacsony "normál" szinthez fog konvergálni, akkor a profitráta igenis süllyedő tendenciát mutat, még ha kezdetben magas szintről is indul. Ez lesz a helyzet minden fellendülési ciklus elején, miután a krízis és a tőke ennek során történő

megsemmisítése megemeli a profitráta pillanatnyi szintjét. Azt gondoljuk, hogy a profitráta süllyedő tendenciájának törvénye, amiről Marx beszélt épp erre a tendenciára utalt, melynek során a tapasztalatilag megfigyelt profitráta lefelé tart a "normál" szinthez. (ld Kliman 2003: 123-126). Ez a süllyedő tendencia fönnáll egészen addig, amíg meg nem történik megfelelő mértékű tőke elpusztítása, ezzel ellensúlyozva a tendenciát. A hetvenes évek során és később az amerikai és egyéb politikai vezetők értehtő módon féltek a nagy világgazdasági válság megismétlődésétől, különösen a kapitalista rendszer destabilizációjától és a munkásosztály radikalizációjától, ami ehhez kapcsolódott. Ezért újra és újra megpróbálták kitolni és megelőzni a tőkék megsemmisítését Ez "megállította" a probléma kibomlását, de eközben el is odázta (és, mint amellett érvelni fogunk, tovább

súlyosbította). Ennek eredményeképpen a világgazdaság sosem épült föl teljesen a hetvenes évek recessziójából, abban az értelemben semmiképpen sem, ahogy annak idején a nagy világgazdasági válságból és a második világháborúból. Például a fejlett "nyugati" országokban (beleértve Japánt), és globális szinten is, az egy főre eső nemzeti össztermék (GDP) átlagos növekedési üteme az 1973 és 2003 közötti időszakban alig volt több mint fele az 1950 és 1973 közötti növekedési rátának (ld. az első ábrát) Ha Kínát nem számítjuk bele, akkor pedig a globális növekedési ráta majdnem 2/3-ával csökkent.[3] Ha megnézzük az amerikai nagyvállalatok [corporate] átlagos profitrátáját, úgy hogy vesszük az adó előtti nyereségük arányát nettó állóeszköz-állományukhoz képest, az utóbbiakat tényleges vásárlási [egykori] árukon mérve (lásd a második ábrát), akkor azt látjuk, hogy a nagy

világgazdasági válság [1929-33] alatt a nagyvállalatok profitabilitása igen nagy mértékben nőtt, viszont nem beszélhetünk ilyen felépülésről a hetvenes évek válsága óta (kivéve az utóbbi évek emelkedését, amit a különböző spekulatív buborékok [ingatlan] okoztak). Az 1941 és 1956 közötti időszakban, miután hatalmas mértékben semmisült meg a tőke, a profitráta átlaga 28,2% volt. Az 1941-56 időszak első felének magas profitrátája részben a második világháború alatti nagymértékű állami hitelfelvételnek és kiadásoknak köszönhető, de a profitráta még ezután is nagyon magas szinten maradt több mint egy évtizedig, ami nyilvánvalóan azt bizonyítja, hogy itt egy tartós föllendülésről volt szó és nem egy adósság-indukált buborékról. Ezután viszont a profitráta az 1957-80 közötti időszakban átlagosan 20,4%-ra süllyedt. Mi több, ellentétben a gyakori állításokkal, miszerint a neoliberális politikák és a

globalizáció elhozta a kilábalást a hetvenes évek válságából és stabil föllendülést eredményezett, a profitráta tovább esett az 1981-2004 időszakban, átlagértéke ebben a 23 évben 14,2% volt.[4] A profitráta meredek emelkedése az 1941-56 közötti periódusban és a profitráta fönntartható visszaállításának az elmaradása a hetvenes évek közepének krízise után megerősíti a fönti elemzést a tőke nagymértékű, illetve nem megfelelő mértékű megsemmisítésének következményeiről. Szintén egybecseng azzal a hipotézissel, hogy a profitráta megfigyelt mozgása tendenciaszerűen egy túl alacsony "normál" profitszint felé tart, hacsak nem lép közbe a tőkék megfelelő mértékű megsemmisítése. Annak érdekében, hogy ellensúlyozzák ezt a jelenséget és talán egyben abban a reményben, hogy meghaladhatják, a politikai vezetők megpróbálták mesterségesen megtámogatni a növekedést és a profitabilitást az utóbbi

három évtizedben. Például, a fejlett országok gazdasági pangását azáltal enyhítették, hogy "exportálták" a harmadik világ legsebezhetőbb országaiba. [itt vsz a hetvenes évek nagymértékű hitelkihelyezésére gondol a szerző Afrikába, Latin-Amerikába és KeletEurópába, ami az 1979-80-as kamatszint-robbanás után adósságválságokhoz vezetett] Az Egyesült Államokban a profitabilitást a legtöbb dolgozó reálbérének a csökkentésével (http://www.stateofworkingamericaorg/tabfig 2008 03html) és szociális megszorításokkal [austerity measures] próbálták helyreállítani. A legfontosabb a jelenlegi elemzés szempontjából pedig az volt, hogy a lanyha gazdasági növekedést egyre több és több jelzálogkölcsön-, fogyasztói, állami és vállalati adósság felhalmozásával próbálták meg élénkíteni. Egy másik eszköz volt például, hogy a vállalati adók csökkentése [USA] megnövelték az adózás utáni profitrátát,

az adózás előtti nyereséghez képest, de ezt a növekményt a másik oldalon a megnőtt államadósság kísérte. Az 1986 óta fölhalmozódott nettó államadósság 6,8 billió (1012) dollár, aminek több mint 3/8 része a csökkentett vállalati adóknak tulajdonítható (százalékosan számolva a vállalati nyereségek részeként). Az állami eladósodottság növekményének maradék része szinte teljes egészében a személyi jövedelemadó csökkentéseknek köszönhető, amiknek az volt a funkciója, hogy mesterségesen megtámogassák a fogyasztói kiadásokat és az eszközárakat [ingatlan, részvények]. Hasonlóképpen, a reálbérek csökkenésének hatásait egészen a legutóbbi időkig a laza hitelfelvételi kondíciók és az emelkedő ingatlan- és részvényárak kompenzálták így-úgy, amik maguk pedig a Federal Reserve [az amerikai központi bank] politikájának és egyéb machinációknak voltak köszönhetők. Ez lehetővé tette az amerikai

fogyasztóknak, hogy még több adósságot vegyenek föl és kevesebbet takarítsanak meg. Egészen a nyolcvanas évek közepéig az amerikaiak adózás utáni jövedelmük kb. 10%-át takarították meg, azóta viszont a megtakarítási ráta folyamatosan süllyedt, végül elérve a 0,6%-os mélypontot 2005-2007 között. Hosszútávon azonban a hitelt, az adósságot nem lehet a gazdaság „növesztésére” felhasználni nagyobb mértékben, mint amit a tényleges értékteremtés flow-ja a produktív szférában megenged. Azok az erőfeszítések, amik ezt mégis megpróbálják buborékokat hoznak létre, de a buborékok egy idő után kipukkannak. A jelenlegi válság, ami az amerikai ingatlanpiacon kezdődött és aminek központja továbbra is ez, megdöbbentő példáját adja ennek a jelenségnek. Jelentős részben annak köszönhetően, hogy a Federal Reserve egyfajta „olcsó pénz-könnyű hitel” politikát folytatott, hogy helyrepofozza a gazdaságot a dot-com

boom összeomlása, 911 és a 2001-es recesszió után, valamint azért is mert a foglalkoztatottság csökkenése egészen 2003 közepéig folytatódott, a háztartások jelzálogkölcsön-felvétele az adózás utáni jövedelem százalékában kifejezve megduplázódott 2000 és 2005 között, olyan magas szintre emelkedve, amire előzőleg nem volt példa. Ennek következtében az ingatlanárak ugrásszerűen emelkedtek A kintlévő jelzálogkölcsön-állomány és az ingatlanárak egyaránt megemelkedtek 2000 eleje és 2005 vége között. De az ingatlanárak megemelkedése sokkal nagyobb mértékű volt, mint a termelésben létrehozott új érték mennyiségének növekedése, ami pedig egyedül biztosíthatta volna a jelzálogkölcsön-hitelek visszafizetését hosszabb távon. A termelésben létrehozott új érték ugyanis végsősoron az egyetlen forrása minden jövedelemnek, beleértve a háztulajdonosok béreit is, és ezáltal az egyetlen alap, amin a

jelzálogkölcsönhitelek visszafizetése végsősoron nyugszik. 2000 és 2005 között a teljes adózás utáni jövedelem csak 35%-kal nőtt, ami alig 1/3-a az ingatlanárak növekményének. És pontosan ezért kellett kiderülnie, hogy az ingatlanbuborék egy buborék és semmi más.[5] A hetvenes évek közepének válsága óta több olyan fellendülést is láttunk már, amik a hitel, az adósság kiterjesztésén alapultak. Ebből az okból kifolyólag viszonylag rövidek és fönntarthatatlanok voltak mind[6] Az adósságállomány hirtelen fölfutása pedig visszatérő hitelválságokat okoztak, mint a harmadik világ országainak adósságválsága a korai nyolcvanas években, a takarékpénztárak válsága [savings and loan crisis], a kelet-ázsiai válság [1997], ami aztán átterjedt Oroszországra és Latin-Amerikára is a múlt ávtized végén, a dot-com részvénypiaci buborék kipukkanása nem sokkal ez után, és most pedig az amerikai ingatlanpiaci

válság, ami kirobbantotta a legsúlyosabb gazdasűgi krízist a Great Depression óta. A politikai vezetők az eseményekre ugyanazzal a módszerrel reagálnak, mint eddig – csak ma sokkal, sokkal nagyobb adagokkal próbálkoznak. Az amerikai kormány hihetetlen mértékben növeli az államadósságot a „TARP”-mentőcsomagra és Obama élénkítőcsomagára stb. stb Ha ezek a lépések sikerrel járnak, akkor a tőke megfelelő mértékű elpusztítása megint elmarad. De ha az írásunkban kifejtett elemzés helyes, akkor a siker következményei további relatív stagnálás és további adósságválságok lesznek, nem pedig egy fenntartható fellendülési pálya. Hogy még egyszer elismételjük: ha nem történik meg a tőke kellő mértékű elpusztítása, a profitráta nem tud visszatérni olyan szintre, ami elégséges egy új boom beindításához. És elnézve az amerikai kormány óriási államadósság-növelő akcióit, a következő válság sokkal rosszabb

lehet, mint a mostani. Így korántsem lehetetlen, hogy a következő pánikroham, ami megragadja a pénzügyi piacokat, még annál is súlyosabb lesz, mint amit most látunk és következményei is komolyabbak lehetnek. Ha ezek a gazdaságpolitikai lépések kudarcot vallanak, akkor a közeljövőben egy mély stagnálási időszakra számíthatunk. Lehet, hogy ez nem lesz annyira súlyos, mint a nagy világgazdasági válság alatt, de az is lehet, hogy sokkal rosszabb lesz annál.[7] Ez vezethet a tőkeállomány [adott részeinek] átfogó megsemmisítéséhez, és ezáltal egy új föllendüléshez is akár, de ne felejtsük el, hogy a harmincas években a kapitalizmus önkorrigáló mechanizmusai túlságosan gyengének bizonyultak ahhoz, hogy ezt maguktól idézzék elő. A válságból való fölépüléshez masszív állami beavatkozásra volt szükség – ami most is megtörtént – és a világháború pusztítására. Ez alkalommal sem lehet kizárni, hogy a fasizmus

vagy a hadurak uralmának szintjére süllyedünk, mielőtt elérnénk azt a pontot [amikor megkezdődhet egy új föllendülés]. Most, amikor elmozdulást látunk a „szabadpiaci” fölfogástól és az állami beavatkozás és szabályozás felé, fontos emlékeznünk arra, hogy önmagában ebben semmi progresszív nincsen. Igaz ugyan, hogy a New Deal alatt az állami beavatkozáshoz és szabályozáshoz bizonyos progresszív szociális-jóléti intézkedések is társultak, de ennek oka az volt, hogy az amerikai munkások gigantikus mobilizációja rákényszerítette az amerikai kormányt, hpogy engedményeket tegyen, annak érdekében, hogy megmentse a kapitalista rendszert. Ha azonban úgy is meg tudja menteni a rendszert, hogy közben engedményeket tegyen, akkor a beavatkozás és a szabályozás pusztán az lesz, ami – állami beavatkozások és szabályozások és pont. Már láthattuk, hogy a bankoknak juttatott óriási mentőcsomag [TARP] sem arra szolgált, hogy

jobbá tegye az életünket. Csakúgy, mint a harmincas években, a dolgozóknak ma is szükségük lenne arra, hogy mozgósítsanak, hogy megvédhessék magukat a válság során, amennyire csak tudják. Ennek során magukra kellene, hogy számítsanak csak, nem a kormányra Ha sikerül követeléseiket érvényesíteni, azzal segíteni tudnak magukon rövid távon. Azonban tudatában kell lennünk annak, hogy az engedmények nem hoznak megoldást a gazdasági válságra és nem vezetnek el egy új boom-hoz. Az engedmények nem állítják vissza a profitabilitást, és amíg a kapitalizmus korlátain belül maradunk, addig egy új boom feltétele továbbra is a tőke olyan mértékű megsemmisítése lesz, ami elegendő a profitabilitás visszaállításához. Könnyen lehet, hogy nemsokára olyan szituációban fogjuk magunkat találni, amikor sok-sok ember kezd majd magyarázatot keresni arra, mi vezetett ide és egyben néz más életformák után. Föl kell, hogy

készüljünk rá, hogy találkozzunk velük majd félúton, tiszta magyarázatot nyújtva a kapitalizmus működéséről és arról, hogy miért nem lehetséges, hogy ez a rendszer a többség érdekeit szolgálja. És egyben ideje, hogy komolyan vegyük annak a kidolgozását, hogyan válhatna a kapitalizmus egy emancipatorikus alternatívája elérhető lehetőséggé. References Kliman, Andrew. 2003 Value Production and Economic Crisis: A temporal analysis In Richard Westra and Alan Zuege (eds), Value and the World Economy Today (London and New York: Palgrave Macmillan). Kliman, Andrew. 2007 Reclaiming Marx’s “Capital”: A refutation of the myth of inconsistency Lanham, MD: Lexington Books Kliman, Andrew. 2008 A crisis for the centre of the system International Socialism, No 120 Available at http://isjorguk Marx, Karl. 1989 Karl Marx, Frederick Engels: Collected Works, Vol 32 New York: International Publishers [1] These other determinants are the rate of exploitation, the

share of profit that is reinvested, and the rate of increase in nominal values (prices) relative to real ones. The first two move within strict limits and should be expected to be roughly constant over the long run If there is not an excessive run-up of debt (which, I argue below, is ultimately self-negating), so should the last determinant. See Kliman (2003:123–26) for a fuller discussion [2] The Okishio theorem was long thought to have shown that Marx’s law is a logical impossibility, but the theorem has been disproved. See Kliman (2007, Chap 7) [3] I have used the authoritative data compiled by Angus Maddison for the 1950–2003 period, available at www.ggdcnet/maddison/Historical Statistics/horizontalfile 03-2007xls His GDP figures are measured in constant 1990 international dollars (Geary-Khamis dollars) [4] The data come from the Bureau of Economic Analysis of the U.S Department of Commerce, available at wwwbeagov Profit data are from NIPA Tables 617 A though D, line 1, and

fixed asset data are from Fixed Asset Table 6.3, line 2 I have divided profits by the cost of fixed assets at the end of the prior year [5] See Kliman (2008) for sources and further analysis of the housing market crisis. [6] Figure 2 provides some indication of the effects of debt-induced expansions. Accelerating inflation artificially propped up the nominal rate of profit in the mid-tolate 1970s, but ultimately led to a disinflationary slump; it also helped prolong a boost in the price of oil that gave rise to the Third World debt crisis The 1990s was the decade of “the new economy,” a debt-financed dot-com boom that ended as a burst bubble. And of course the spike in profitability between 2002 and 2007 was debt-driven and unsustainable. [7] Impressive-looking forecasts notwithstanding, no one knows or can know at this point. In the absence of stable conditions and meaningful precedents from the past to draw upon, forecasts are little more than hunches with numbers attached