Zene | Zenetörténet » Középkori zene

Középkori zene Liturgiai és zenei alapvetés István király halála után az addigi töretlen és egyenes vonalú fejlődés látszólag megtorpant. Ám állnak már a legfontosabb püspökségek, és az ország szellemi-vallási életének intézményes megalapozódása (püspökségek és plébániai hálózat, szerzetesi és káptalani iskolarendszer) biztosítja a fejlődés folytonosságát és átsegít a pogánylázadások okozta zavarokon. Míg a század első felében - a térítés és egyházszervezés idején - országunk liturgiai és zenei életét a sokszínűség jellemezte (összefüggésben e különböző tájakról érkező térítő papok munkájával), addig a század második felében egységesül ez a kép, s egyre inkább kiviláglik Esztergom vezető szerepe. Az újonnan alakuló püspökségek - mint a László király által alapított zágrábi is Esztergomtól kérnek liturgikus könyveket, ezzel is elismerve annak mértékadó, irányító szerepét.

Az 1083-as szentté avatások (István, Imre, Gellért) szintén a liturgikus énekanyag egységét erősítik meg, hiszen azzal együtt kellett járjon az új zenei tételek megalkotása, vagy a régiek alkalmazása. A fent vázolt tendencia a 12. század elejére lényegében már kirajzolja a hazai liturgiai-zenei hagyomány sajátos vonásait, s célhoz ér valamikor a század második felében. "Esztergom ekkor áll talán tekintélyének csúcsán; nagy műveltségű, erős jellemű érsekek irányítják; papsága is jól képzett, közülük sokan franciaországi és itáliai iskolákban szereztek nagyobb látókört a német határokon túlnéző "latin" horizontot . II Géza és III Béla uralkodásának idejében vagyunk." Ekkor tájt, Bánffy Lukács érseksége alatt mehetett végbe a liturgikus ének esztergomi reformja, amely döntött az énekrepertoár tekintetében ("mit énekeljünk"), a zsolozsma szerkezetének vonatkozásában

("milyen rend szerint énekeljünk"), s végül a variánsokra vonatkozólag is ("melyik dallamváltozatot énekeljük"). Ezután már joggal beszélhetünk "magyar gregoriánumról", különösen, mivel ezzel a reformmal valószínűleg együtt járt a magyar kottaírás jelkészletének összeválogatása is. Kottás forrásaink és a magyar kottaírás A 11. század végéről három kottabejegyzéseket tartalmazó szerkönyv maradt fönn (Esztergomi Benedictionale, Szent Margit Sacramentarium és Hartvik győri püspök Agendája). Az ezekben található hangjelzések a német neumaírások különféle változatai, amelyek pontos hangmagasságot még nem jelölnek, csupán az ismert dallamok emlékezetbe idézését segítik. Ugyancsak ezzel az írásfajtával készült a 12 század elején (feltehetőleg Gyulafehérvárott) az első zsolozsmás karkönyv, a Codex Albensis, amely azonban már anyagában és elrendezésében is a magyar gregoriánum

bizonyos fokú megszilárdulását mutatja. Már a Hartvik Agenda, illetve a Codex Albensis tartalmaz két Európa-szerte ismert és kedvelt drámai játékot: a vízkereszti Csillag-játékot (Tractus stellae) és a húsvéti feltámadási színjátékot (Quem quaeritis.) Az ilyenfajta drámai játékok kezdetei a tropusokig (verseszenés betoldások a liturgikus szövegben) nyúlnak vissza Többnyire az éjszakai zsolozsmaóra végén ékelődtek a szertartásba, drámai, párbeszédes színjátékká formálva a bibliai elbeszélést. Mind a vízkereszti, mind a húsvéti játéknak megvannak a magyar népszokásbeli megfelelői: előbbinek a Csillageresztés, utóbbinak a Húsvét hajnali Jézus-keresés. A Codex Albensisnél néhány évtizeddel fiatalabb csupán a Halotti beszédet is tartalmazó Pray-kódex. Ennek 12 század végi, 13 század eleji hangjelzései már vonalrendszerre írott, leolvasható kottát adnak. Ezek a magyar kottaírás első fennmaradt dokumentumai,

amelyeknek különlegessége, hogy a német neumaírásból a folyamatos vonalvezetést, a francia és olasz kottajelzésektől pedig a pontos hangmagasság jelölésének képességét veszik át és ötvözik új, kompakt írásfajtává. A különböző hatásoknak ilyen tervszerű egybegondolása véletlenül nem mehetett végbe; sokkal inkább a fent vázolt liturgikus reformmal egy időben, sőt azzal összefüggésben valósulhatott meg. Újabb zenei hatások Arra vonatkozólag, hogy zeneéletünk III. Béla korában az európai fejlődéssel lépést tartott, konkrét történeti adatunk is van. A király ugyanis elküldte Párizsba udvari klerikusát, Elvinust, hogy ott a liturgikus ének új stílusát tanulmányozza, és azt a hazai földre plántálja. Ez az új stílus a Párizs melletti ágostonos kolostorban felvirágzó, Szentviktori Ádám nevével fémjelzett szekvenciaköltészet új korszakát jelentette. Ennek a hatásnak a nyomait tükrözik az 1192 után

Váradon komponált Szent László zsolozsma tételei, különösen az offícium himnusza és a mise szekvenciája. A 13 század a magyar szentek zsolozsmáinak, a tiszteletükre írott éneksorozatok teljes kiépülésének korszaka is. Szent Imre zsolozsmájához az ismeretlen költő-zeneszerző Árpád-házi Szent Erzsébetnek német földről származó énekeiből alakított át néhány tételt, míg István király zsolozsmáját 1280 körül egészítették ki teljes ciklussá. Feltehetőleg a század történelmi viharai miatt nem maradt fenn töredékeken kívül e korból teljes kottás forrás. Kivételt képez a század közepe táján Zágrábban készült - ma Güssingben őrzött - Árpád-kori Missale Notatum (hangjelzésekkel ellátott misekönyv), amely egyben a 12. században alapított kalocsa-bácsi érsekség az esztergomitól némileg eltérő rítusának egyik első tanúja. Kolostori zeneélet Bizonyos, hogy az első nyugati hittérítők hangjelzett

liturgikus könyvekkel fölszerelve érkeztek hazánkba. (A 11 század végi pannonhalmi könyvtárjegyzék pl több kottás szerkönyvet is felsorol). A kolostorokban művelt liturgikus zeneélet azonban - kevés kivételtől eltekintve - általában a rend nyugat-európai anyakolostorának liturgikus szokásait és zenei gyakorlatát követte. Néhány esetben - mint pl az első térítési hullámban jelentős szerepet vivő bencések esetében - megtörténhetett viszont, hogy a kolostori zenei szokások idomultak némileg a hazai gyakorlathoz (feltehetőleg a missziós időszak lerövidülése miatt). Míg azonban korai kottás forrásaink közül kettő is bencés eredetű (Szent Margit Sacramentarium és a Pray-kódex), a 12. században királyi pártfogással betelepített ciszterek és premontreiek esetében egyetlen zenei emléket sem tudunk felmutatni. Valószínűleg a bencések is, akárcsak a 13. század két koldulórendje, a ferencesek és a domonkosok,

többé-kevésbé nyugat-európai központjaik mintáit követték, s ezáltal műveltségi-zenei szigetet képeztek. Ezt tükrözi a magyarországi rajzos notációtól lényegesen eltérő, másfajta jelkészletet használó kottaírásuk is - pl. a domonkosok és a ferencesek ún kvadrát írásmódja. Ugyanakkor viszont szellemi életünkre jelentős hatást gyakoroltak: a ferencesek kiterjedt pasztorációs tevékenységük révén (ugyanők lesznek az elkövetkező századokban az anyanyelvű éneklés terjesztői is), míg a domonkosok inkább a tudományos élet felvirágoztatásában jeleskedtek, budai főiskolájuk megalapításával és a külföldi tanulmányutak rendszerével. A domonkos rend nagy tudású szentje, a középkori teológia summáját megíró Aquinói Szent Tamás járt közben 1270-ben a pápánál, hogy az esztergomi Özséb kanonok megalapíthassa a párfogójukról, Remete Szent Pálról elnevezett pálos szerzetesrendet (amely az egyetlen magyar

alapítás a rendek történetében). A pálosok az esztergomi liturgikus rendet és dallamváltozatokat vették át, s azt a középkor végéig, mint rendi "jelvényt", hűségésen őrizték - tovább, mint maga Esztergom. Domonkosok voltak az apácakolostorok és a magányos özvegy nők társulatainak - az ún. begina közösségeknek - a lelkigondozói. Ilyen környezetből származik az a - talán beginapasztoráció számára készült - 13 század végi kézirat, amely az Ómagyar Mária-siralmat is tartalmazza. Míg a száz évvel korábbi Halotti beszéd a művészi magyar próza kezdete, a Siralom verses irodalmunk kezdetét jelenti. Máig vitatott, hogy vajon éneklésre szánt költemény-e, vagy csupán a teljesebb megértést szolgáló fordítás. A mintául szolgáló eredeti latin vers a Párizs melletti Szent Viktor apátság tudós költőjének, Szentviktori Gottfridnak (Geoffroi †1194 körül) műve: Planctus ante nescia. A latin Planctus mind

nyelvezetét, költői formáját, mind zenei felépítését tekintve a szentviktori szekvencia-irodalomből nő ki, s Európában igen nagy népszerűségre tesz szert: többféle dallamra is éneklik. A magyar szövegváltozat az eredetinek kb felére rövidített, csodálatos sűrítettségű átköltése, "amit méltán tarthatunk kiváló fordításnak és egyúttal az első, egyik legszebb magyar versnek. Méltó nyitánya az évszázadokon át bőséggel áradó magyar lírának." Világi zeneélet és népzene A liturgikus, templomi zene mellett, természetesen a középkorban is gazdag világi és népzenei élet lehetett, amire azonban csakis közvetett írásos dokumentumokból és az összehasonlító népzenetudomány eredményeiből következtethetünk. Az egyik híres eset Gellért püspöké, aki utazásai során kísérőjével, Waltherral együtt egy éjszaka során egy szolgálólányt hallott énekelni, miközben az kézimalmát hajtotta. A püspök ezt

nevezte tréfásan tudós terminussal Symphonia Hungarorumnak, magyarok szimfóniájának (a symphonia szót itt eredeti görög értelme szerint összhangzásnak véve). A Névtelen krónikás, Anonymus tollából tudhatunk az epikus énekeket elrecitáló énekmondókról, akik mind a nép körében, mind a királyi udvar lakomáin szívesen látott vendégek. Szintén a királyi udvar reprezentációs fényét emelték a hangszeres muzsikusok (fúvós- és ütőhangszeresek) éppúgy, mint az idelátogató híres trubadúrok, minnesängerek (Gaucelm Faidit, Peire Vidal, Neidhardt von Reuenthal, Walther von der Vogelweide). Népzenénkben tovább éltek és gazdagodtak a korábban már megismert stílusok: az Árpádkorra datálhatók pl. a leggazdagabb regölés-változatok, amelyek némelyike már valóságos ciklusnak nevezhető bennük keveredik István első vértanú alakja szent István királyéval. A középkorban indulhatott meg az addig recitatív stílusok

strófásodása, dalszerűvé válása is, mint pl. a siratóból sarjadt variáns-ág, vagy a pszalmodikus népdaltípus kibontakozása (Ezeknek egyik kései példája a Brassó vidékéről származó strófás Mária-siralom.) Részben a megszilárduló településstruktúra, részben a szomszéd népek zenéjével való találkozás hozta magával népszokáskultúránk gazdagodását: néhány esetben konkrét európai párhuzam állítható szokásdallamaink mellé. Egyik lakodalmas énekünkhöz - Ne aludj el. - Kodály pl egy 13 századi spanyol melódiát idéz (ez is, az is szokásdallam, a trubadúrok szerelmeseket költögető hajnal-éneke). Egy másik lakodalmas énekünk mellé (Hegyen-völgyön járogatok vala) pedig még közelebbi párhuzamot állíthatunk, felidézve egy 12. századi francia liturgikus dráma (az ún Dánieljáték) conductusát, vonulást kísérő énekét (Solvitur in libro Salomonis) "A lakodalom, a párosító, s az utóbbival kapcsolatban

álló Szentiván-éj más dallamai mögött is ilyen koraközépkori európai hátteret sejtünk." Ezek teljesebb felvirágzása azonban inkább már a későközépkorra tehető