Arcok > Történelmi arcok > Francisco Franco (1892 - 1975)

1892. december 4-én született a Spanyolország részét képező galíciai Ferrolban (nem összetévesztendő az ugyanígy nevezett, zömében lengyelek lakta Osztrák-Magyar Monarchia közigazgatása alatt álló tartománnyal). Családja kisnemesi eredetű volt, s tengerész tradíciókkal is bírt. Eleinte a családi hagyományt követve a haditengerészethez kívánt csatlakozni, de mivel a spanyol haditengerészet az 1898-as Amerikától elszenvedett vereség után jelentősen kisebb lett, Franco a szárazföldi haderőhöz csatlakozott. [1]

A toledói Gyalogos Akadémia elvégzése után a csendes ferroli garnizonba (laktanyába) került két évre, majd az első adandó alkalommal kérelmezte áthelyezését Marokkóba. A spanyolok kísérlete a protektorátus megszállására lehetőséget biztosított az ambiciózus Franco számára a ranglétrán való feljebb emelkedésre, mégpedig a csatározásokban mutatott harci érdemei révén. Akkoriban az a mondás járta a hadseregben, hogy a súlyos veszteségekkel járó, kemény összecsapásokban résztvevő tisztekre a „la caja o la faja”, azaz koporsó vagy tábornoki díszszalag vár. [1]

Franco hamarosan precíz és rettenthetetlen tiszt hírében állt, ráadásul a gyorsabb előrehaladás érdekében csatlakozott a „Regulares” gyarmati csapatokhoz. 23 évesen súlyosan megsérült egy kisebb ütközetben El Biutz mellett, és bár a hőn vágyott, lovagiasságért kapható legmagasabb spanyol kitüntetést (Cruz Laureada de San Fernando) nem kaphatta meg, a spanyol hadsereg legfiatalabb őrnagyává nevezték ki. [1]

Ezt követően visszatért Spanyolországba, és találkozott José Millán Astray-jal, aki megalapította a Legión Extranjera-t, aminek Franco lett a második embere. 1921-ben a túlterhelt spanyol hadsereg óriási vereséget szenvedett az Abd el-Krim testvérek által vezetett marokkói riff törzsektől. A Légió, ha a gyakorlatban nem is, de szimbolikusan legalább megmentette a marokkói spanyol uralmat Melilla (Afrikában a Gibraltári-szoros bejáratánál fekvő település) megtartásával. Ezredessé előléptetve Franco vezette Alhucemasnál a partraszállás első hullámát. Ez az Abd el-Krim törzsterületen indított támadás a vele párhuzamosan délről felvonuló francia erőkkel együtt megpecsételte a rövid életű Riff Köztársaság sorsát. Francót a legfiatalabb európai tábornokként 1926-ban a frissen alapított Joint Hadi Akadémia igazgatójává nevezték ki Zaragozában, ahol a kadétokat a Marokkóban alkalmazott brutális irreguláris harc elsajátítására képezték ki. [1]

1931-ben megdöntötték a királyságot, Franco azonban nem tudott határozott álláspontra helyezkedni a köztársasággal kapcsolatban. Bezárták Hadi Akadémiáját és áthelyezték La Coruña-ba, majd a Baleár-szigetekre azzal a szándékkal, hogy távol tartsák a katonai erőktől. [1]

1933-ban, mivel a köztársaság sikertelennek bizonyult, a baloldal pedig szinte teljes egészében eltűnt, erős jobboldali kormány került hatalomra. [1]

1934-ben Észak-Spanyolország bányászai hatalmas lázadást robbantottak ki, de Franco irányításával felvonultak a gyarmati haderők a felkelés leverésére. Francót hamarosan a vezérkar élére nevezték ki. [1]

Az 1936-os választásokra a baloldali pártok egységes frontot hoztak létre, ami igen csekély mértékben ugyan, de maga mögé utasította a jobboldalt. [1]

Francót ekkor a Kanári-szigetekre helyezték át, így személyesen nem vehetett részt a köztársaság megbuktatására szervezett államcsínyben. A köztársaság leverése után Marokkóba ment, ahol átvette a parancsnokságot, s személyéhez hű embereivel védnökséget szervezett. [1]

Mivel a puccs több nagyvárosban sikertelen volt, 1936-ban kirobbant a spanyol polgárháború. 1936. szeptember 29-én a spanyol Nemzetvédelmi Tanács kinevezte Francót államfőnek, valamint a nacionalista hadsereg főparancsnokává is. Vezetése alatt megszervezte az egységes jobboldalt (a szélsőjobboldali Falange és a konzervatív Karlista pártból). Hadseregét a náci Németország a Kondor Légión, míg a fasiszta Olaszország a Corpo Truppe Volontarin keresztül támogatta, s Salazar Portugáliája is nyíltan a nacionalisták mellé állt. A polgárháború 1939. április 1-jén ért véget, Madrid elfoglalásával. [1]

A polgárháború után Franco kormányzata radikálisan megosztotta Spanyolországot, mivel komoly hangsúlyt helyezett a „győztesek” és a „legyőzöttek” megkülönböztetésére. Az ország társadalma és gazdasága egyaránt romokban hevert, és mivel Franco inkább értett a hadsereg, semmint az ország vezetéséhez, nem intézkedett a gazdaság fejlesztése érdekében. [1]

Miután kitört a második világháború, Franco csapatai 1940. június 14-én elfoglalták az addig nemzetközi irányítás alatt álló marokkói Tangert. [1]

1940. október 23-án Franciaországban, Hendayeben találkozott Hitlerrel, ahol Spanyolország háborúba lépéséről tárgyaltak. Franco követelései Gibraltár Spanyolországhoz csatolása, Francia Észak-Afrika megszerzése és Spanyol Guinea területének megnövelése volt, ám ez a Führer számára túl soknak bizonyult, így nem született egyezség. [1]

Franco továbbra is szimpatizált a Tengellyel, de 1943-ban, amikor a háború mérlege a szövetségesek javára billent, teljes semlegességet rendelt el. Ám mindvégig kikötési lehetőséget biztosított országában a német csapatok számára. 1941-ben a keleti frontra küldte Kék Hadosztály nevű csapatát, hogy Oroszország ellen harcoljon. [1]

1947-ben Franco monarchiává nyilvánította Spanyolországot, de uralkodót nem nevezett ki. Ugyanebben az évben, a hidegháború kezdetekor az USA kereskedni kezdett Spanyolországgal sőt, katonai szövetségre is léptek. 1955-ben az ENSZ-be is felvették Spanyolországot. Franco mindezek ellenére szinte sohasem hagyta el Spanyolország területét. [1]

A Franco vezette falangista Spanyol Állam alapjában véve konzervatív hagyományokon nyugvó, jobboldali ország volt, tehát a legfontosabbnak a rendet és biztonságot tartotta, ám más tekintetben nem rendelkezett egységes elképzelésekkel. Minthogy Francónak nem volt szilárd ideológiai háttere, a támogatást a nemzeti szindikalistáktól (falangisták) és a katolikus egyháztól várta. Pártja, a Nemzeti Mozgalom (Movimiento Nacional) annyira heterogén volt, hogy alig-alig volt valódi pártnak nevezhető, s az olyan sziklaszilárd ideológiai bástyáktól, mint a német NSDAP fényévekre állt. A mozgalmat mindenesetre továbbra is falangistának nevezték, a tagok pedig kék ingben jártak. A fasiszta-náci karlendítéses tisztelgést a II. világháború után már nem használták, s fajelméletet sem hirdettek. A Caudillo (latin-amerikai országokban katonai vezetők közül kikerült államfők neve) uralma nem volt totalitárius diktatúra, inkább tekintélyuralmi rendszernek volt tekinthető. [1]

Franco államfősége idején igyekezett megtartani a spanyol gyarmatokat. Mivel jó kapcsolatokat ápolt a nyugati hatalmakkal, főként a békés megoldásokat részesítette előnyben. 1959-ben Spanyol Guineát két tengerentúli tartománnyá szervezték át, majd a következő évben három helyi képviselőt is bejuttattak az egyébként jelentéktelen szerepű spanyol országgyűlésbe. A helybéliek azonban függetlenséget követeltek, és az ENSZ is a spanyolok kivonulását szorgalmazta. A tartomány 1963-ban Egyenlítői Guinea néven autonómmá vált, majd 1968-ban elnyerte a teljes függetlenséget. 1969-ben az addig ott élő kb. 6000 spanyol is elmenekült az európaiak ellen szervezett agresszív hangulatú tüntetések miatt. [1]

1961-ben a foszfátokban gazdag Nyugat-Szaharát spanyol tartománnyá nyilvánították. 1963-ban az ENSZ a felszabadítandó területek közé sorolta a tartományt, a spanyol hadsereg azonban hosszú ideig nem távozott. 1973-tól kezdve – Franco lemondása után – Spanyolország támogatta a terület önkormányzatiságának kiterjesztését azt remélve, hogy továbbra is gazdasági befolyást gyakorolhat felette. 1976-ban végül távoztak a spanyolok a területről, majd Mauritánia és Marokkó osztotta fel egymás között a tartományt. [1]

Franco 1969-ben nagy meglepetésre Bourbon János Károly herceget nevezte ki örökösének az újonnan megalkotott Spanyolország Hercege címmel. Franco 1973-ban lemondott miniszterelnöki címéről, s csak Államvezetőnek és Generalisszimusznak maradt meg. [1]

Franco Madridban 1975. november 20-án halt meg, a Falange alapítójának, José Antonio Primo de Rivera halálának napján. Elképzelhető, hogy orvosaival szándékosan tartatták életben e szimbolikus dátumig. Utóda I. János Károly spanyol király lett, aki fokozatosan demokratizálta a rendszert, s így Spanyolország 1986-ban csatlakozhatott az Európai Unióhoz. [1]

Forrás:

[1] http://hu.wikipedia.org/wiki/Francisco_Franco