|
Otto Eduard Leopold von Bismarck herceg, Lauenburg hercege, Bismarck-Schönhausen grófja 1815. április 1-jén született az Elba melletti Schönhausenben a mai Sachsen-Anhalt (Szász-Anhalt) területén. Atyja B. Ferdinand (1771-1845), porosz lovaskapitány volt. Anyja Mencken kabinet-tanácsos leánya, Luise Wilhelmine. A család 1816-ban költözött át a pommern-i Kniephofba, ahol Bismarck a gyerekkorát töltötte. Gimnáziumi évei alatt a berlini Grauen kolostorban tanult, majd 1832. májusától a göttingeni egyetem diákja lett. [1] [2] [3]
1835-ben letette államvizsgáját, majd állami szolgálatba lépett, ahol gyakornokságot vállalt a berlini városi törvényszéknél, illetve az aacheni kormányszéknél. Önkéntesi évének letelte után hazatért Pomerániába, hogy gazdálkodhasson. [1] [2] [3]
Anyja 1839. január 1-jén, apja 1845. november 22-én halt meg, így hamarosan átvette a birtok irányítását, melyet vasszorgalommal igyekezett egyre jobbá tenni. A vidéki nemesség körében a fiatal junker (arisztokratikus nagybirtokos) nagy népszerűségnek örvendett, ezért a töltések felügyelőjének választották és kitüntetést is adományoztak neki egy emberélet megmentéséért. [1] [2] [3]
Politikai ambíciói számára nem bizonyult megfelelőnek a környezet, így nem is talált rá önmagára. Politika helyett szívesen foglalkozott filozófiával, művészettel, irodalommal, s már ekkor is a levélírás és szónoklás mestere volt. [1] [2] [3]
1847-ben feleségül vette Johanna von Puttkamer-t, akitől 3 gyermeke is született: Marie, Herbert és Wilhelm. Holtiglani boldog házasságban éltek. Neje erős protestáns érzülete hatott rá is, mely benne erős nemzeti öntudattal egyesült. [1] [2] [3]
Először az 1847-es rendi gyűlésen tűnt fel, ahol a liberális irányzattal szemben, mint a királyi és rendi előjogok határozott és bátor védője jelent meg. Az ó-porosz katonai és nemesi szellemet képviselte, mely a hagyományos erők ápolásától várta a rend biztosítását. [1] [2] [3]
1848-ban kitört a forradalom. Egy levelében kijelentette, hogy természetesnek találta volna, ha a német erő első kitörése során célul tűzte volna maga elé Elzász visszaszerzését Franciaországtól; ki lehetett volna tűzni a német zászlót a strassbourgi dómra – mondta, de azt nem bírta megérteni, hogy a lengyelekért miért lelkesedtek, és miért nekik akarták visszaadni a tőlük már elfoglalt területeket. Meggyőződése, és az a bátorság, mellyel azt védte, már akkor az ultrakonzervatív párt vezérévé, illetve a király kegyeltjévé tette. Nem támogatta, hogy a porosz király a frankfurti népparlament kezéből fogadja el a császári koronát. [1] [2] [3]
Az Ausztriával ápolt jó viszonyt támogatta, de sajnálta, hogy nem a porosz hadsereg segítette diadalra a császár ügyét Magyarországon. [1] [2] [3]
1851-59 között IV. Frigyes Vilmos porosz király (1840-1861) megbízásából Poroszországot képviselte a majna-frankfurti szövetségi gyűlésen. Frankfurt volt ekkoriban a német politikai élet legfontosabb színtere. Nejéhez írt leveleiből kiderül, hogy itt döbbent rá először arra, hogy a német-osztrák barátság nem valósulhat meg.
1852-ben Bécsbe küldték, hogy a német vámszövetség ügyében minél közelebb hozza a porosz és az osztrák álláspontot. Ennek apropóján jutott el Magyarországra, s azon belül Budára és az Alföldre is, Ferenc József császár kíséretében. [1] [2] [3]
A porosz egyenjogúságot éppen olyan szigorúan és kíméletlenül igyekezett fenntartani, mint ahogy társadalmi téren és etikett-kérdésekben is egyensúlyra törekedett, főleg az osztrák követekkel szemben, akik közül különösen Rechberggel szeretett ujjat húzni. [1] [2] [3]
1859-ben szentpétervári, majd párizsi nagykövet lett, 1862-ben pedig I. Vilmos porosz király (1861-1888) porosz kormányfőnek és külügyminiszternek nevezte ki. "Nem beszédek és többségi határozatok, hanem vér és vas dönti el a kor nagy kérdéseit" – ekként hirdette programját. [1] [2] [3]
Ausztriával szemben idővel erélyesebben kezdett fellépni. Gróf Károlyi Alajos előtt 1862. december 4-től kezdve nem titkolta többé, hogy a két német nagyhatalom viszonya nem maradhat változatlanul. Amikor a gróf azt mondta, hogy Ausztria nem mondhat le hagyományos befolyásáról, és nem engedheti magát kiszorítani Németországból, Bismarck röviden annyit válaszolt, hogy akkor tegye át súlypontját Budára. Csakis az ő akarata tartotta vissza Vilmost attól, hogy részt vegyen a frankfurti fejedelmi gyűlésen, ahol a német uralkodók Ferenc József császár elnöklete alatt személyesen próbálták meg megreformálni a szövetséget. A porosz király távolmaradása miatt Ausztria reménye, és egyúttal az osztrák hegemónia elismerése is meghiúsult. Mihelyt a hadsereg ujjászervezése befejeződött, Bismarck kereste az alkalmat, hogy az új fegyvereket kipróbálja, és ürügyet, hogy Ausztriát a szövetségből kizárja. [1] [2] [3]
A parlament liberális többsége ellenére is keresztülvitte a haderőreformot, s négy évig a sajtó- és szólásszabadságot korlátozva, parlamenti felhatalmazás nélkül kormányzott. [1] [2] [3]
Az 1864-es dán háború végeztével Schleswig porosz, Holstein pedig osztrák felügyelet alá került. Bismarck 1865-ben kapott grófi címet, majd szövetséget kötött az olaszokkal, az oroszokat pedig semlegesítette. 1866-ban, a porosz-osztrák háborúban Königgraetznél megverte Ausztriát, a nikolsburgi békében mégsem alázta meg ellenfelét, de Hannovert, Hessen-Kasselt, Nassaut, Holsteint és Frankfurtot annektálta. [1] [2] [3]
1867-ben jött létre az Észak-Német Szövetség, ami porosz mintára szerveződött. Bevezették az általános, titkos választójogot a férfiak számára, de a kormányt a király nevezte ki, aki azonban nem tartozott felelősséggel a parlamentnek. A törvényhozás sem szólhatott bele a hadügyi és külügyi kérdésekbe, de az alkotmány lehetővé tette a további demokratizálást. Mivel a vámszövetséget nem fogadta el mindenki, így nem sikerült Bismarck azon terve, hogy a déli német államokat is Poroszországhoz csatolja. [1] [2] [3]
Trónutódlás ürügyén háborút provokált a franciákkal, 1870. elején pedig a négy déli állam (Bajor- és Szászország, Württemberg és Baden) csatlakozott az Észak-Német Szövetséghez. [1] [2] [3]
Bismarck hamarosan birodalmi kancellár lett és hercegi címet is kapott. 1870. szeptemberében Sedannál döntő vereséget mért III. Napóleonra, így Vilmos porosz királyt a Versailles-i kastély tükörtermében (1871. január 18-án) császárrá koronázhatták. Bekebelezték Elzászt és Lotaringiát, a franciákra pedig súlyos jóvátételt róttak. Németországban közigazgatási reformot indított el, egységes pénzt vezetett be, közös jegybankot és postát állított fel, s kezdeményezte egy egységes törvénykönyv megalkotását is. [1] [2] [3]
Külpolitikájában a birodalom pozícióinak megszilárdítását helyezte előtérbe, melynek keretében jó kapcsolatot épített ki Ausztria-Magyarországgal, s igyekezett kordában tartani Oroszországot is. Ezért az 1878. június 1. és július 1. között tartott berlini kongresszus vezetőjeként felülvizsgálták az 1877-1878-as orosz-török háborút lezáró San-Stefanó-i békét. A kongresszus eredményeként végleg Oroszországhoz került Besszarábia, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia megszállhatta Bosznia-Hercegovinát, amelyet 30 év múltán, 1908-ban annektált.
A kettős szövetség megalkotása (1879) Németország és Ausztria-Magyarország között, illetve megszilárdulása Olaszország 1882-es csatlakozása után (hármas szövetség) tovább növelte Bismarck és az általa vezetett birodalom tekintélyét, amelyet tovább fényezett az egyre inkább kibontakozó német gyarmatosítási láz (1884: Német Délnyugat-Afrika /Namíbia/, Német Új-Guinea, Kamerun, Togó, 1889: Német Kelet-Afrika /Tanzánia/). Külügyi politikáját az egész nemzet osztatlan lelkesedése kísérte. [3]
Az öreg Vilmos császár halálával (1888. március 9.) vette kezdetét Bismarck háttérbe szorulása. A mindössze 1 évig uralkodó III. Frigyes császár teljes mértékben elismerte ugyan a kancellár érdemeit, de a belső kérdésekben tőle elütő, szabadabb elvű politikát kívánt követni. Még jobban elmérgesítette a viszonyt az a terv, hogy a császár egyik leányát Sándor bolgár fejedelemhez akarta nőül adni – ezt Bismarck határozottan ellenzett azért, hogy ezzel ne terelődjön Oroszország Franciaország karjaiba. [3]
II. Vilmos császár (1888-1918), mint Bismarck lelkes tisztelője foglalta el a trónt, de az ifjú uralkodó önérzetessége miatt a kancellár szinte korlátlan intézkedési jogának nem maradt helye, így amikor a császár gyorsabb ütemben akarta a szociális politika átalakítását lefolytatni, mint azt Bismarck jónak tartotta, a kancellárnak be kellett adnia lemondását, amelyet a császár el is fogadott (1890. március). [3]
Bismarck nehezen tűrte a kénytelen tétlenséget. Rendszeresen megjelent a sajtóban, s meglehetősen éles kritikával illette a visszalépése óta követett politikai irányvonalat. Két fő kritikai szempontot fogalmazott meg:
1. A császár nem becsüli elég nagyra az oroszok barátságát, elősegítve ezzel az orosz-francia szövetséget,
2. A vámügyek helyzetének rendezése során nem voltak eléggé tekintettel a mezőgazdasági érdekek védelmére. [3]
Utolsó éveiben egy hannoveri kerület képviselője volt, majd a király békét ajánlott neki, s Berlinbe hívta, ahol hatalmas pompa várta – Bismarck azonban Friedrichsruhe-i magányát soha többé nem hagyta el, s szellemi épségét egyre súlyosabbá váló betegsége ellenére is megőrizte. [1] [2] [3]
Elhunytának hírére II. Vilmos a berlini új dómtemplomban lévő fejedelmi sírboltot ajánlotta fel Bismarck nyughelyéül, de a család apjuk végrendeletéhez híven Friedrichsruhe-ban helyezte el a testet (1898. augusztus 2.), egyelőre ideiglenes sírban, egy évvel később pedig az újonnan épült sírkápolnában. [1] [2] [3]
Bismarck nevét viseli mind a mai napig a volt német gyarmat, Pápua Új-Guinea egyik legnagyobb szigetcsoportja: a Bismarck-szigetek.
Forrás:
[1] http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/013/pc001371.html
[2] http://hu.wikipedia.org/wiki/Otto_von_Bismarck
[3] http://econ.core.hu/esemeny/bis_bev_club/bis.HTM
|
