Középiskola > Műelemzések > Petőfi Sándor tájköltészete

Petőfi Sándor a szabadság, szerelem és az életöröm költője. Költészetére a romantika jellemző, de annak szélsőségei nélkül. Közvetlenségével megteremtette a lírai realizmust. Az így létrehozott költészet teljesen megváltoztatta az irodalom arculatát, szemléletét, témáját, hangnemét és stílusát is.

Legfőbb esztétikai elve az egyszerűség, de ez tudatos művészi munka eredménye. Stílusának forrása a mindennapi beszélt nyelv és a népköltészet. Ilyen eszközök a verset indító természeti kép, a sorismétlés, a szerkezet egyszerűsége. Gyakran használ egymáshoz közel álló asszociációkat, kedvelte az ellentéteket is. Mondat fűzése egyszerű, a mindennapi beszélt nyelvet követi.

Elvetette a klasszicizmus elvontságát és választékosságát, kerülte a romantika bonyolultságát és nyelvi pompáját is. Stílusa a forradalom után gazdagodott, de annak kiteljesülése már nem történhetett meg. Petőfi megmutatta, hogy lehet egyszerűen, közérthetően, természetesen, de mégis költőien írni.

A romantika korában a tája nagy szerepet kapott. Vad sziklákkal, patakokkal méltó a romantika érzelmeihez.

„A magas hegyek nekem érzelmek”
Byron

Petőfi korai verseiben megjelennek a romantikus elemek, erre kitűnő példa a Bújdosó című verse. 1842-ben már elszakadt ettől, Dunavecsén a Hazámban című versében a rónát dicséri, a puszta síkvidékét rajzolja meg, mely később a szabadság jelképévé válik.
A téma és a költő egymásra találása Az alföld című vers.

„ A költői festés perspektíva kezelésének a szűkítésének, tágításának mesterműve”
Illyés Gyula

Eszközeiben egyszerű ez a vers, félrímes, négy soros strófák. Az ütemhangsúlyos és időmértékes verselés váltakozik, ezáltal növeli a természetes hatást. A mű kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset, a továbbiakban a látókör tágításával és szűkítésével, egy ponttá zsugorításával, végül a horizont legtávolabbi széléig való lendítésével a költő az Alföld végtelenségének illúzióját keli fel.

A kezdésbe nagy érzelmi telítettségű felkiáltás található, mely Petőfi leglendületesebb verskezdése. Ebben a szakaszban a romantika jelzőit használja. A második szakaszban egy teljes metafora található (börtönéből szabadult sas lelke). Ez a perspektíva váltás eszköze, önmagát a sassal azonosítja és a magasba emeli. A harmadik strófában a látókörtágítás folytatódik, szinte az egész Alföldet látja. Ezt követően szűkíti a látókört. A következő szakasztól részleteket ábrázol.

A 11. szakaszban perspektívaváltás következik ismét, a legvégtelenebb messzeségbe vezeti az olvasót. A következő versszakban szép vallomás érzéséről versel és egy személyes vallomás zárja le a költeményt.

„ Nem tudom leíró versei közül nem ez-e a legnagyobb. Megrázóbbnak ez a legmegrázóbb, noha személyes rész ebben nincs egy szó sem. Ebből a humor színei is hiányoznak, tán ebben a téli hidegben a legvalódibb a kor és Magyarország.”
Illyés Gyula

1848 januárjában Pesten írta a Puszta, télen című leírókölteményét. Az alföld derűs szemléletét itt már túlhaladja. Észreveszi a sokat magasztalt alföldi táj árnyoldalait, az elmaradottságot, kopárságát, az utak hiányát, a lelassult, stagnáló életvitelt.

A művet három nagy szerkezeti egységre lehet osztani, az elsőben(1-3.vsz) a téli táj, puszta szépségét írja le, a következőben (4-6.vsz) az emberi élet színhelyei felé fordul, majd a harmadik egységben (7-9) a táj, mint a költő képzeletének kivetítése jelenik meg.

A verset felkiáltó szójátékkal indítja, majd megszemélyesíti az őszt, mely derűs hangulatot áraszt. Negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti csendjét. A negatívumokra épülő képek visszasóvárogják a múlt, a nyár értékeit, ezek a képek elégikus hangnemet keltenek.

A következő versszakokban az emberi élet színterei felé fordul, egyetlen hasonlat, metafora sincs ebben a részben, csakis kijelentéseket tesz a költő. Az ötödik versszakban leírja, hogyan gyújt rá a béres a pipájára, hét cselekménymozzanat szövődik egybe.

A hetedik versszaktól ismét a kinti világban találjuk magunkat, a szelek, a viharok félelmetes és vad kavargása lép a nyugodtság helyébe. Ebben a dinamikus környezetben jelenik meg a fenyegetett emberi lét a kilátástalan sorsú betyár alakjával. A nyolcadik szakasz emberi tragédiát sűrít magába, a komor hangulat folytatódik a záró strófa hasonlatában is. A kiűzött király véres koronájának lehullása megfelel Petőfi ekkori politikai elképzeléseinek, a társadalmi lét a végső megoldás felé halad.