Az estve: a szöveg első részében az iskolás klasszicizmus hatásai közül a pictura hagyománya, míg a második felében a sententia hagyománya idéződik. 1789-ből való az első változat, itt rövidebb a sententia – a hagyományt érintő rész. 1794-ben alakult ki a végleges változat. Az első részben (pictura) rokokó jegyek is jelen vannak. A második részben (sententia) elő-térbe kerülnek a szentimentalista stílusjegyek. Az első részben különböző hanghatások, fény-és színhatások a befogadó több érzékterületére próbálnak hatni. Pl. „cseppecskéit a nyílt ró-zsákba hullatja”. Alliterációk találhatóak a versben. Kevésbe jellemző a képszerűség (klasszicista stílushoz közelíti a szöveget), tanítás, tanító beszéd kevésbé képszerű, inkább fogalmi közlés jellemzi. A második részben Rousseau gondolatait idézi. A magántulajdon ellen be-szél. A vers vége felé ismét a képszerűség jellemző. A zárlatban ember és természet egységének gondolata vetődik fel. Az utolsó sorban a természet anyagszerepben jelenik meg. (szenti-mentális vonás). Pl. „Ó áldott természet”.
Szentimentalista jellegzetességek: akkor válik fontosabbá Csokonai költészetében, amikor problematikus lesz a lírai én számára a rokokó-típusú állandósult idill fenntartása. Szentimentális létszemléleti és poétikai jegyek jelennek meg költészetében. Pl. Az estve, A tihanyi Ekhóhoz (1803).
A tihanyi Ekhóhoz:
Korábbi változata az 1796-os A füredi parton című vers. A későbbi vers a Lilla-ciklus része.
Lilla: többnyire Vajda Juliannát nevezi így verseiben. A Csokonai költészet szerelmi mitológiájának központi nőalakja.
A költő ezen versét viszonylag későn, a Lilla-szerelem után írta, ez egyértelműen kiderül a vers mondanivalójából. Címe rögtön megszemélyesítést hordoz magában, a visszhangot a klasszicizmus hagyományainak megfelelően Ekhó nimfa képében szólítja meg. A görög mitológiában Ekhó teste elsorvadt a reménytelen szerelemtől és csak hangja maradt meg, ez lenne a visszhang magyarázata. Tihany alapvetően két dologról híres: egyik a visszhang, másik pedig a sziklák közt megbújó remetebarlangok, melyek a középkortól lakottak.
A költő elvesztette élete nagy szerelmét és efölött érzett bánatát sírja el a visszhangnak, így nekünk is. A vers tökéletesen ábrázolja a búskomor ember lelkiállapotát. Az első versszakban azt meséli el a lírai én, hogy miként jutott ebbe a keserű helyzetbe, az ezt követő négyben pedig felvázolja a számára egyedül elképzelhető, ám mégis kétségbeesett megoldást. A művön a legerősebb a szentimentális hatás, ez rögtön a kezdőképből is kitűnik. A költő éjszaka, a sápadt hold fényénél, magányosan ül a Balaton partján. Önmaga sanyarú helyzetét egy ellen-téttel világítja meg, történetesen összehasonlítja magát a közeli Balatonfüreden vigadó emberekkel, akik hozzá viszonyítva boldogan és gond nélkül élnek. Komor jelzőkkel illeti a természetet, mégis több bizodalmat vet belé, mint embertársaiba, akik számkivetették. A teljes magányosság érzésével kell szembenéznie, a barátai mind elhagyták, szerelme, Lilla pedig követte az apa "tirani", azaz zsarnok törvényét, nem a szíve szavát követte, hanem belement a kényszerházasságba. A költő csak egy megoldást, kiutat lát: a hajdanvolt remetékhez hasonlóan egy barlangba költözve és szent aszkézisben merengne-keseregne múltján. Talán nem véletlenül hasonlítja magát Rousseau-hoz, aki a "Vissza a természethez!" elvét meghirdette, és élete utolsó esztendeit jómaga is önkéntes száműzetésben töltötte. Az utolsó versszakban egészen odáig megy el, hogy itt akar meghalni, és csak abban reménykedik, hogy valamikor a távoli jövőben szentként fogják tisztelni hamvait. Bár Csokonai nem volt látnok-költő, ez mégis egy preromantikus stílusjegynek tekinthető, hisz a romantikában majd ugyanezt az érzést –igaz, sokkal erősebben- fogjuk Petőfi: A XIX. Század költőiben megtalálni.
A vers ütemhangsúlyos verselésben íródott, rímképlete ABABCCDD. Az utolsó két sor versszakonként mindig megegyezik, ez egyfajta "pattogást" ad a versnek. A műben sok a felkiáltás, a költő komor jelzőkkel írja le a természetet, így saját lelkiállapotát is, hisz belső érzéseit a környezetre vetíti ki. A költői eszközök láthatóan egy célt szolgálnak: a hangulat átadását, ezért a verset Csokonai egyik legjelentősebb szentimentális alkotásának nevezhetjük. Különösen érdekes a művet a Reményhez mellé helyezni, és úgy vizsgálni. Míg az játékos rokokó stílusában fogalmazza meg ugyanezt az érzést, A tihanyi Ekhóhoz mindezt komolyan, szabályos klasszicista eszközökkel teszi.
Csokonai Vitéz Mihály keserű sorsát ismerve szinte mi is együtt sírunk vele a tihanyi parton.
Magánossághoz:
Csokonai ezt a művét Lilla- korszakában írta. Szentimentalista művei közé sorolhatnánk. Tulajdonképpen a magányosságban keres vigaszt, menedéket a viszonzatlan szerelem gyötrelmei elől. Hiszen pont ennek az évnek elején adták férjhez Lillát egy gazdag kereskedőhöz, és így Csokonai minden reményét elvesztette, hogy szerelme valaha is övé legyen. A költő lelkében örvénylő érzések megnyugvást keresnek, és úgy véli, hogy a csendben, magányban találják meg azt. 1798-ban Kisasszondon írta ezt a versét Csokonai. Ihletője valószínűleg egy csendes, ámde természeti csodákban gazdag, vonzó szépségű, nyugodt park lehetett, ahol fáradt lelke fájdalmaira gyógyírt lelt.
E versében a költő a magányosságot személyesíti meg, és mint egy nőalakhoz szól. Leírja kettejük viszonyát, illetve őt, magát is, mintha valóságos élő személy volna. Szinte isteníti, "kedves istenasszonynak" nevezi, végtelenül jónak, és kedvesnek mutatja be: "Mentsvára a magán szomorkodónak". Mint egy jó anya, vagy mint egy kedves asszony, aki gondoskodik az elesettekről:
"Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez a nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod."
A magány e műben valami olyan, ami Csokonai életéből hiányzik. Egy szerető, gondoskodó nő, feleség, vagy anya, aki ha szomorú vagy megvigasztal, és osztozik örömödben, ha jó a kedved. Hűséges, és nincs hazugság szavaiban, megérti őt:
"Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Nincs tettetés, sem csalfaság szavadba,
Hív vagy, nem úgy, mint mai
Színes világ barátai."
Csokonai megteremtette magának saját álomvilágát, ahol igazán boldog volt, és ahol szeretet övezte. Ott a magány volt "istenasszonya", ő pedig a megfáradt vándor, aki megnyugvást keresett és talált, és e helyen igazán örömteli lehetett élete:
"E helybe andalogni jó,
E hely poétának való."
Ebben az időszakban, vagyis a 18. század végén valóságos kultusza volt a szentimentalista irodalomban, a befeléfordulásnak, az emberektől való elrejtőzésnek, vagyis a magány megjelenítésének. A vers szentimentalista stílusban íródott. Természetesen e stílusirányzat más nyomai is felfedezhetők a versben: többek között jellemző a versre a melankólia, a boldogság utáni vágy, a magány motívuma (hisz az egész vers e téma köré épül), és a természet szeretete is, hiszen a verset olvasva többször is megjelenik a természet:
"Honnyod csupán az érző
Szív és szelíd falu s mező."
A vers műfaja elég összetett, mivel ez az óda és az elégia tulajdonságait is magában hordozza. Elégia, hiszen hangulata meglehetősen melankolikus, a reménytelen szerelem képei is fölvillannak, de egyben egy óda is a magányhoz. Az ilyen verseket elégik-ódának szokták nevezni.
Figyeljük meg jobban a vers szerkezetét. Több részre is oszthatjuk: az első részben örömét írja le a költő, hogy rátalált a Magánosságra:
"Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam,
Hogy itt Kisasszondon reád találtam,"
A következő nagyobb szerkezeti egység a 2. és 3. strófákból áll. Itt a magány "otthonát" mutatja be, vagyis azt, hogy a fáradt lelkek, hol találhatnak megnyugvást. Mindezt tájleírásba ágyazva tárja elénk a költő. Ebben a részben találunk klasszicista vonást is:
"Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokban laknak;
S csak akkor úsznak elő,
Ha erre bölcs s poéta jő."
Itt visszautal Csokonai az ókori görög és római mitológiára, ami jellegzetes klasszicista sajátosság. Ám ebben az esetben ez a négy sor különleges társadalmi mondanivalót is takar. Mint tudjuk a nimfák a természetben éltek, és sok esetben a szépet, a jót, az ártatlanságot személyesítik meg. Csak a jó embereknek jelentek meg, akik tisztelték őket, a természetet és egymást is, azonban, akik nem, azok számára láthatatlanok maradtak. Mint ahogy a versben is láthatjuk, "csak akkor úsznak elő, ha erre bölcs s poéta jő.", tehát a bölcseknek és poétáknak jelenek meg a nimfák, és ezzel egyben mintha a többi ember fölé emelnék őket. Valójában pedig azt hangsúlyozza ki, hogy az élet szépségeit, értékeit csak a művelt emberek veszik észre, mert csak ők méltóak rá. Ez a felfogás is klasszicista eszméket hordoz.
A 3. nagy szerkezeti egység a 4. és 5. versszakokból áll. Ez az előző rész ellentéte. Azt a világot mutatja be, amit a Magánosság elkerül:
"Te a királyok udvarát kerülöd,
Kerülöd a kastélyokat;
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:"
A 6-7. versszakok a magány jótéteményeit fogalmazzák meg, erőt adó, éltető forrás itt magány, aki az egyszerű költőből, a semmiből világot teremtő zsenit formál. Ez a motívum pedig a romantika korai jele.
A negyedik rész Csokonai és a Magánosság ("kedves istenasszony") kapcsolatáról beszél nekünk.
Az utolsó két versszakban egy újabb szerkezeti egységet fedezhetünk fel, egyben az utolsót is. Itt már megjelenik a halál utáni vágyódás, a szabadulni akarás, de egyben nagyon nyugodt is. Úgy véli, ha eljő a halál, akkor már minden más lesz, nem fog többé fájni az evilági szenvedés, ott végre békét lelhet:
"Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végtelen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet."
A költői eszközök közül kiemelném a megszemélyesítés, hiszen már maga a cím is egy meg-személyesítés. Megtestesíti a magányosságot, hiszen hozzá beszél, neki ír, és valahol ezzel Lillához szól. Lilla iránt érzett gyötrő szerelme juttatta oda, hogy jobban kedveli már a ma-gányt, mint a nyüzsgő társasági életet, és szívesebben sétál a természetben, mint az örvénylő sokaságban a város utcáin. Ez a megszemélyesítés végigvonul a versen, vagyis allegóriává teljesedik ki. Másik igen fontos költői eszköze még e versnek az ellentét. Ellentét van a 2- 3. és 4. szerkezeti egység között, például:
"Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
...
A félelem s bú a vad únalommal-
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
...
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan."
Ezekkel az ellentétekkel fokozást ér el a mű végére. Ellentétet találunk a vers első és utolsó versszaka között is. Az első és utolsó versszakokban majdnem ugyanazok a képek jelennek meg, de az értelmük megváltozik. Az első versszak még a természet nyugodtsága, idillje utáni vágyakozást jelenti, míg az utolsó strófában már az örök magányosságra, az elmúlásra vár, azt próbálja siettetni. A mű első és utolsó sora teljesen ugyanaz ("Áldott Magánosság, jövel!), ámde jelentésük, a másik 10 versszak miatt már nem egyezik. A többi strófa értelme, és a közöttük fellépő ellentétek miatt nem jelentheti ugyanazt ez a két sor.
A mű strófaszerkezete meglehetősen újfajta. 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak (11-8-11-8-11-11-8-8), az azonos szótagszámú sorok rímelnek. Így az első négy sorban kereszt-, a második négy sorban páros rímeket találunk. A sok rím miatt a mű egészen "dallamos", a sorvégi rímek szinte csilingelnek. Ebben is ellentétre bukkanunk, hiszen a vers melankolikus hangulatához csengő rím párosul, ami éppen, hogy a boldogság kifejezésére alkalmas.
E versében Csokonai elhagyatottságának ad hangot, bár ezt csak burkolt formában közli az olvasóval. Fájdalmai elől bujdokolva a Magánosság erdejébe jut, ahol végre úgy érzi igazi megnyugvást lelt, ezért hát hívja, várja szinte e fájdalmas földi lét lezárását, az elmúlást, hogy az örök magányosságba burkolózva elfeledhesse bánatát, gyötrelmeit. Ez a vers, azt hiszem, Csokonai Lilla- korszakának egyik legmegrázóbb és egyben legszebb alkotása is, melyet igazán talán soha senki sem fog tudni teljesen megérteni.
