I. Biblia
Az európai kultúra két alappilléren nyugszik. Egyik meghatározója a görög-római, a másik a zsidó-keresztény kultúra, amelynek foglalata a Biblia a világ talán legismertebb könyve. A keresztények szerte a világon a Biblia tanításaira alapozzák hitüket és viselkedésüket, a zsidók pedig tisztelik és használják a Biblia kétharmadát kitevő Ószövetséget.
A Biblia azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket a zsidó és keresztény hagyomány isteni eredetűeknek ismer el, és a hit és erkölcs alapnormáinak tart. A zsidók szent könyvei a zsidó vallás keretei között jöttek létre időszámításunk előtti évszázadokban, míg a keresztény iratok a kereszténység történetének legkorábbi szakaszában, az időszámításunk utáni évszázadokban keletkeztek. Így a Biblia két részből áll, a zsidó Bibliából, amit a keresztények Ószövetségnek (régiesen Ótestamentumnak) neveznek, és egy – a zsidók által szentnek el nem ismert – keresztény gyűjteményből, amelyet Újszövetségnek (Újtestamentumnak) hívnak.
A Biblia a világ teremtésével kezdődik az emberi és történelmi idők kezdetén, és a végítélettel, a harag napjának leírásával (apokalipszis) zárul az idők végezetén. A kettő közt áttekinti az emberiség őstörténetét, a zsidó nép történetét és a kereszténység kialakulását.
II. Ady Endre és istenes versei
Az istenes verseket Az Illés szekerén című kötetben rendezte először önálló ciklusba, s ez a témakör 1912-ig minden kötetében helyet kapott. Ady nem élt az egyház szolgálataival, de vallásos volt a lelke mélyén. Hiszek hitetlenül Istenben- hirdette egyik versének címe, de a hitetlenség megvallása mellett megszólalt a hinni akarás szándéka is.
Istene annyi féle ahány versben megjelenik, sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Istene nem az egyházak istene, hanem a maga által teremtett, elgondolt isten. Verseiben a kétségbeejtő helyzetbe sodródó ember panaszai törnek fel nála is: elsírja élete fájdalmait, segítséget kér ellenségei megalázására, búbánattal fordul hozzá, vitatkozik Istennel. Leginkább akkor van rá szüksége, ha erőt vesz rajta az élet fáradtsága, amikor végzetes meghasonlottságba kerül a világgal és önmagával. Legelső istenes ciklusának címet adó szép költeménye A Sion-hegy alatt.
III. Ady Endre – Góg és Magóg fia vagyok én (1905)
Az Isten-hit motívuma a Sötét vizek partján (1907) című versben tűnt fel először, és az Illés szekerén kötettől 1912-ig minden kötetben ciklust kapott. Olyan kiemelkedő versek tartoznak ebbe a tematikus csoportba, mint az Álmom: az Isten (1907), Az Úr érkezése (1908), a Hiszek hitetlenül Istenben (1910), az Istenhez hanyatló árnyék (1911), vagy A Sion-hegy alatt (1908).
Nehéz lehet annak a megértése, hogyan vonatkoztatható egyszerre egyetlen személyre, a vers beszélőjére a Bibliában is szereplő pogány Góg és Magóg, valamint a magyar történelemből ismert Vazul. Góg és Magóg a Bibliában szereplő, Istentől elhagyott pogány népek fejedelmei. Anonymus szerint Magógról nevezték el a magyar népet.
IV. Ady Endre - A Sion-hegy alatt (1908)
Központi szimbóluma egy helyszínt jelöl meg, a lírai énnek és Istenének lehetséges találkozási helyét. A hegy a Bibliában az isteni jelenlét szimbóluma, tájékozódási pont, illetve a jövő ígérete. A jeruzsálemi Sion-hegy a Salamon által emeltetett templom szent helye, ahol a frigyládát őrizték. A Sínai-hegy (Hóreb) pedig az a hely, ahol Istentől Mózes a Tízparancsolatot kapa Izráel számára.
Ady tehát a jeruzsálemi heggyel nevezi meg a Sínai-hegyet, amikor újraírja a mózesi történetet. A rorate a katolikus vallás latin kifejezése az adventi hajnali mise megnevezésére (A kálvinista Ady gyermekkorában, a nagykárolyi piarista gimnázium tanulójaként vehetett részt adventi hajnali misén). Ez a Bibliát jól ismerő költőnek minden bizonnyal tudatos „tévesztése”, vagyis a látszólagos ellentmondásosság teszi nyilvánvalóvá a befogadó számára, hogy Ady művének központi szimbóluma nem vonatkoztatható a versen kívüli világra.
A versbeli Sion-hegy éppúgy teremtett hely, mint ahogy megalkotott a hozzá kapcsolódó látomásos, balladaszerű történetet is. A központi szimbólum a szöveg egészének ismeretében magát a bizonytalanságot, a ráismerés végső lehetetlenségét is jelölheti, az Isten-emlék töredezettségére utalhat.
Amikor először megjelent, nem kis megbotránkozást keltett az öreg Úr profánnak tetsző leírásával és az Isten-szag emlegetésével. Hiába találkoznak „valahol” a Sion-hegy alatt, hiába „jó” és „kegyes” az öreg Úr – készen arra, hogy a bűnöket megbocsássa – ha nem létesülhet közöttük
kapcsolat. A megtérni vágyó hős elfeledte a régi gyermeki imát, s vele együtt a naiv gyermeki hitet-bizalmat, nem tudja a „szép, öreg Úr” nevét – így az a néma kérdezőnek nem válaszolhat.
Újszerű, modern Isten-élményt sugall a vers: a XX. Század embere sem mondhat le arról, hogy választ keressen az élet végső értelmére, de a vallásos-metafizikus világmagyarázatokból kiábrándulva ez megoldhatatlan feladatnak bizonyul. A vers hősét nem bűnei, hanem hitetlensége kárhoztatja kudarcra, a bizonyosság kereséséről pedig nem képes, és nem is akar lemondani. A személyiség magára marad kétségeivel.
V. Ady Endre - Az ős- Kaján (1907)
A kaján a bibliai Káin tulajdonnév köznevesült alakja. A kifejezést a megegyezésen alapuló nyelvhasználat olyan személyre vonatkoztatja, aki kárörömmel, csúfondárosan, lenéző rosszakarattal szemlél másokat. Ezt a jelentést a lírai hőshöz való viszonya alapján a versbeli Kaján-figurához is hozzárendelhetjük. A Kaján megalkotott, mitikus alakjához ugyanakkor az „ős” melléknév is kapcsolódik. Ősi, keleti, uralkodói vonásait olyan kifejezések is jelzik, mint a bíbor-palást vagy a paripa, ami a magyar népmeséből is ismerős motívum.
Ha a Kaján-figura az életrevalóságot, a mámoros erőt és függetlenséget, a diadalmas létezés szabad erőit és az önmegvalósítás korlátlan lehetőségei, a szépséget és a teljességet (is) jelöli, akkor a mindezt átélni, birtokolni vágyó lírai személyiség szimbóluma is lehet.
A létharc tematikának megfelelően a szöveg egy első személyű megszólítót (lírai hőst) és egy második személyű megszólítottat (ős Kaján) alkot meg. A megszólított azonban nem szólal meg, kettejük közt nem jön létre párbeszéd. Epikus történéssora a Kaján és a lírai hős életre-halálra való összecsapását sematizálja. A párviadal tere, ideje, formátuma egyaránt mitikus és szimbolikus.
VI. Petőfi Sándor – XIX. század költői (1847)
A beszélő által érvényesnek és hitelesnek felmutatott költőszerepet a második versszak hasonlatainak a Bibliára épülő mitologikus utalásai mélyítik el. A zsidó nép (Egyiptomból való kivonulását követő vándorlásának és Kánaán földjén való letelepedésének) ószövetségi történetéből vett motívumok általánosítják a szabadság („Pusztaságban bujdosunk”), illetve a földi boldogság (Kánaán, az ígéret földje) fogalmát, és egyetemesebb tartalom felé mozdítják el a jelentést.
Másrészt e képek a kor követelte költői magatartás szemléletes megjelenítését is szolgálják. Eszerint az újabb időkben a költők isteni küldetést teljesítő kiválasztottak, lángoszlopok. Olyan népvezérek, akik nemcsak látják és feltárják az elérendő társadalmi célt, de képesek arra is, hogy a változások élére álljanak, mintegy utat, irányt mutassanak a közösségnek.
Ez a jellegzetes költő-apostol eszmény a francia és angol romantikától sem volt idegen, Victor Hugo képviselte változatát Eötvös József közvetítette a magyar irodalomba. A költők romantika korában elterjedt szerepét teljesíti ki versében, mely szerint a poéták a világ el nem ismert törvényhozói, akiknek nemcsak szóban, hanem tettben is ki kell állniuk ideáljaik mellett. (Shelley). Petőfi "lángoszlopként" jellemzi fenti versében a XIX. század költőinek szerepét.
A költő Isten küldötte, lángoszlop, mely vezeti népét - ahogy Mózes is tette a Bibliában -, a költészet pedig politikai tetté válik. A költők kötelessége népvezéri szerepüket betölteni, s az embereket elvezetni a Kánaánba. Szent küldetés tehát a költőé, aminek megfelelni nem könnyű feladat. Közben elítéli és átkozza a gyáva, hamis és hazug prófétákat. Szerepe ezen a ponton immár túlnő a prófétai és apostoli szerepen, s a jövőbe tekint révülő tekintete a cél, a Kánaán felé. Az utópisztikus, demokratikus világ eljövetele igazolhatja be a költő tetteit. A prófécia beteljesül.
VII. Babits Mihály – Jónás könyve (1938)
A Biblia kifejezésmódjának meghatározó jellemzője a jelképes beszéd. Ehhez a hagyományhoz Babits művének nyelvi megformáltsága is kapcsolódik. A tengeri vihar és a cet Jónás büntetését az Úr akaratát érvényesítő metaforikus motívumok, de a lírai személyiség belső küzdelmét, szerepdilemmáját vagy a környező külső késztetését is jelölheti. A képes beszéd a Bibliához hasonlóan a példázat jelleget kölcsönöz a szövegnek.
A négy részből álló elbeszélő költemény az Ószövetség egyik legismertebb történetének, Jónás próféta könyvének újraírása. Ez a bibliai szöveg a prófétai könyvek közt egyedülálló abban az értelemben, hogy nem próféciákat tartalmaz, hanem egy prófétáról szóló történetet beszél el.
A jelképes elbeszélés Istennek a pogányokra is kiterjedő, egyetemes jóságáról, valamint a prófétaság lényegéről szóló példázat. A Jónás-féle prófétaszerep sajátossága a kényszerűség: a történet hőse engedetlen és elégedetlen próféta, akinek akarata ellenére kell vállalnia az isteni küldött szerepét, és csak az Úr hatására láthatja be, hogy a megtérő Ninivére miért nem sújt le Isten haragja.
Jónás története többek között azt igazolja, hogy Isten még engedetlen kiválasztottjaival is eléri célját. Szeretete mindenkié, a próféta pedig az isteni szeretet eszköze. A Jónás-könyve többek között azt firtatja, mit tehet, illetve mit kell tennie a költőnek, ha a világot erkölcsileg romlottnak, végveszélybe sodródónak tapasztalja. Babits műve több lényeges ponton eltér a bibliai történettől.
A címből kimarad a próféta szerepmegjelölés. Ez a hiány Jónás alakjának hétköznapian emberi voltát nyomatékosíthatja. A második eltérés Babits Jónásának esendősége: a hajó alján könyörögve kérik, hogy egy erdő szélen tegyék ki, míg a Bibliai Jónás maga kéri meg a hajósokat, hogy dobják ki a tengerbe. A harmadik eltérés Ninive városa. A bibliai niniveiek a prófétálás nyomán megtérnek és bűnbánatot tartanak, míg Babits Jónását kigúnyolják, bűnbánatuk nem általános.
VIII. Petőfi Sándor – Jónás imája (1939)
A Jónás imája egy évvel a Jónás könyve megjelenése utána keletkezett. Első személyű megszólalása azt teszi nyilvánvalóvá, hogy Babits az Úr engedetlen követének alakjában önportréját rajzolta meg. A testre szabott kispróféta-szerep a főszöveghez kapcsolt versben vallomásos közvetlenséggel szólal meg. Olyan, elemi történésként felszakadó fohászként, amelyben a régi hang megtalálásának a vágya és a Gazda ajándékozta mederben való szólás igénye jelenik meg.
A költői én a személyiség határainak fellazulásáról, a szavakat megtartó erő „hűtlenségéről”, a nyelv otthonosságából való kiesettségéről beszél. Önvizsgálatához most is a Biblia nyújt tükröt és mértéket „szent Bibliája lenne verstanom”. A Biblia, mint verstan azonban többet jelent poétikai tartószerkezetnél. Megtartó erőt, létszerkezetet, a pusztulásnak és a káosznak ellenszegülő elvont világtörvényt. A Gazdát megszólító beszélőnek az Úr teremtményei iránti rokonszenvére hivatkozó érvelése ismerős lehet az olvasónak a Zsoltárok könyvéből vagy Balassi Adj már csendességet című verséből.
Az ima első két sora az ószövetségi Jób könyvére utal: „atyámfiai hűtlenül elhagytak, mint patak, a mint túláradnak medrükön a patakok” – Jób 6.15. A bibliai szövegben Jób, az igaz ember ártatlanságának tudatában panaszolja a barátok hűtlenségét. Babits verséből a panasz mellett az önvád hangja is kihallható. A költeményben a lírai én helyzete magával a beszéddel azonosul, a beszéd pedig a záró sorban – a halál ellentéteként – az élet helyett áll.
Így a vers a létezés alapjává végső soron a nyelvet, a költői beszédet teszi meg, mivel a beszélő létét a nyelv függvényének mutatja. E tapasztalatból visszaolvasva a Jónás könyve a hang megtalálásának, a hagyomány beszédének allegóriájaként is olvasható.
IX. Balassi Bálint – Adj már csendességet (1591)
A versben Balassi Istenhez fohászkodik csendet, nyugalmat, lelki békét kérve. A vers Balassi Istenes versei közé sorolható, melyek fő jellemzői, és amiben a középkori himnuszoktól eltérnek Balassi istenes versei, hogy önálló személyként szól Istenhez, és egyoldalú félként kezeli.
Balassi istenes verseinek gyakori elemei a könyörgés, a bűntudat, illetve a megváltás kérése, azonban nem veszíti el emberi méltóságát, emberi módon közeledik Istenhez. A különbségeket a költő bizonytalansága váltja ki. Nem biztos benne, hogy bűneire feloldozást nyerhet, azonban a vers egészén keresztül bíztatja magát, és az irgalom, a megváltásígéret lehetőségét hozza fel.
A költemény kezdete egy felszólító módú igealak: „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!” – Istent sürgetve csendért, békéért fohászkodik Istenhez. A beszélő az első sorban az „Adj már” kifejezéssel érzékelteti, hogy régóta vár a kegyelemre. A vers más részeiben is megfigyelhetünk felszólító igealakokat: „Őrizd, ne hadd”, „Add meg életemnek”, „teljesíts meg”, melyek a vers kezdetéhez viszonyulnak, a kínzó gyötrelem és a sürgetés kifejezését jelentik.
A vers három részre tagolódik: könyörgés, indoklás, könyörgés. Assisi Szent Ferenc Naphimnusza, Jacopone da Todi Stabat Mater című himnuszában figyelhetjük meg ezt a szerkezetet az eddig olvasott himnuszokban. A könyörgés a jövőre vonatkozik, a beszélő jelenlegi állapota azonban bűnbánatot, lelkiismeret furdalást, gyötrelmet, a lelki megnyugvás és bűnei bocsánatát tükrözi.
A második versszakot kezdő kifejezés „Sok ideje immár” az olvasóban azt a benyomást kelti, hogy a vers beszélője hosszú ideje nélkülözi már a lelki békét. A versben a 3.-6. versszakig Krisztus mártírhalálát, az isteni irgalom nagyságát és az Írás ígéretét sorakoztatja fel a bűnei megbocsátása melletti érvként. A versnek, ennek a része csak részben szól Istenhez, az Úr megnyilvánulását saját lelkében is keresi, tehát a kérdések nem csak Istenhez, hanem önmagához is szólnak.
Igyekszik meggyőzni magát arról, hogy lelkének elkárhozása az isteni lényeg: az irgalom, a megváltásígéret megfogyatkozását jelentené. A megerősödött bizalom hangján készíti elő a vers befejezését, a visszatérő könyörgő formulát. A zárlatban a feszültség teljesen feloldódik. A lélek könnyűségét, megtisztulásának lehetőségét hangsúlyozzák az utolsó versszak torlódó határozói és igenevei.
