Tóth Árpád érdekes alakja a magyar irodalomnak. Különlegessége abban rejlik, hogy költészetét nagyon szűk területre korlátozva volt képes világirodalmi szintű életművet alkotni. Barátja és tisztelője, Babits Mihály szerint lírája „egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan”. Frappánsabb elemzést valóban nehéz lenne adni Tóth Árpád költészetéről. Arról a költészetről, amely az emberi lélek legmélyebb tartalmát tárja fel, megalkuvás és hátsó szándékok nélkül. Ritka jelenség volt ez a korban: a nagy nyugatos költők szinte kivétel nélkül politikai és morális-etikai alapelveiknek akartak hangot adni, esetleg konkrét hatást elvárva (pl. Ady Tisza István-ellenes versei).
Tóth Árpádnak a mindenfajta elkötelezettségtől való mentesség sajátos költői szabadságot adott. Egészségi állapota ellenben korlátok közé is szorította: a korban gyógyíthatatlan betegségnek számító tüdőbaj tünetei korán jelentkeztek nála, így életének jelentős részét a közeli elmúlás tudatában kellett leélnie. Introvertált lelki alkatából következően csak verseiben volt képes igazán kifejezni magát – azokban azonban „felsőfokon”. Lánya, Eszter a következőket írja visszaemlékezésében: „Apuról iskolás koromig nem is gyanítottam, hogy költő. Azt meg el sem tudtam volna képzelni, hogy szomorú verseket ír.”
Tóth Árpád utolsó költeményeinek egyike az Isten oltó-kése című elégia, amelyet tekinthetünk miniatűr létösszegző versnek is. Mindjárt a felütésben a költő három tömör szóban határozza meg szenvedéseinek forrásvidékeit. Pénz, egészség, siker – életéből mindez hiányzott. Három olyan dolog, amelyek hiánya sok ember számára elég lenne az öngyilkossághoz. Tóth Árpád azonban egy nagyvonalú gesztussal „megbocsátja” Istennek, hogy ezeket a földi értékeket megtagadta tőle.
Ennek a látszólag érthetetlen magatartásnak adja indoklását a következő két strófában: Isten által rá mért szenvedések az ő művészi fejlődését szolgálták, ezek által válhatott a lélek költőjévé. A megpróbáltatások léleknemesítő voltának érzékeltetése egy jól eltalált kibontott metafora, az „oltó-kés” segítségével történik. Az oltókés a gyümölcsfában sebet ejt, ám vágása nyomán új élet sarjad, s az esetleg hasznavehetetlen növény értékes terményt képes hozni. Az Isten által a költőre mért gyötrelmek is egyszerre okoznak fájdalmat és teremtik meg az alkotáshoz szükséges optimális állapotot. A harmadik strófa első sora szerint paradox módon egyenesen Isten jósága nyilvánul meg ezekben a sorscsapásokban.
Tóth Árpád az indításban és a lezárásban is jelzi, hogy az emberi érzelemvilág korlátoltsága, gyarlósága okán nehezére esik elviselnie ezt a boldogságtól mentes életet. Magasabb szinten gondolkozva érti azonban, hogy mindez az ő javát szolgálja. A harmadik versszak utolsó sorában szereplő inverzió erősíti meg, emeli ki ezt a felismerést.
A vers jellegzetes hangneme, valamint a címben szereplő kötőjeles szóösszetétel Ady Endrét idézi. Ő szólt műveiben ilyen közvetlenül Istenhez, az ő verseit jellemezték hasonlóan kettős érzelmek. Az Isten oltó-kése párhuzamba állítható Ady költői programjának indító versével, a Góg és Magóggal. Tóth Árpád is egyfajta elhatárolódó magatartást fogalmaz meg azokkal szemben, akik nem értik meg őt, akik számára a szenvedés pusztán negatív élményként jelenik meg. Az Isten oltó-kése nem tekinthető azonban igazi ars-poeticának, hiszen Tóth Árpád nem egy általa elképzelt költői programot fogalmaz meg, inkább az aktuális helyzetébe próbálja belemagyarázni annak áldásos voltát. Önmagát próbálja megnyugtatni, bizonyítani, hogy nem fecsérelte el az életét. A lezárásból úgy tűnik, ez – legalább átmenetileg – sikerül is.
A költemény zeneisége, az egy kivételével tisztán csengő keresztrímek, az erős érzelmi töltésű, és hangsúlyos helyre – gyakran sorvégekre kerülő – szavak (pl. mostohád, ostobák), valamint az alapmetafora zordsága Tóth Árpád visszafogott hangneméhez képest különösen markáns hatást eredményeznek. Talán a közelgő halál tudata késztette arra, hogy mély mondanivalóját erősebb tónusban, kevesebb költői képpel fogalmazza meg.
Tóth Árpád az Isten oltó-kése megírása után nem sokat élt. Sorsában igazán szomorú, hogy mindvégi tudatában volt saját szerencsétlenségének, igazán sohasem tudta megnyugtatni magát, feloldani világfájdalmát. Sejtette, hogy nincs messze az idő, amikor betegsége gyógyíthatóvá válik (igaza volt), tudta, hogy tehetségével, ha máskor születik, sokkal nagyobb pénzbeli elismertségre is szert tehetett volna. Legjobban talán mégis a siker hiánya fájt neki, amit teljesen igazságtalanul tagadott meg tőle a kortárs közönség.
