Középiskola > Műelemzések > Kölcsey Ferenc világszemlélete Vanitatum vanitas és Himnusz című verseinek tükrében

A tizenkilencedik század elején a magyarság az idegen elnyomás hatására válságba jutott. A nemzeti összetartozás egyetlen ismérve ekkor a közösen beszélt nyelv volt, ám ez is hanyatlott, és fennállt a veszélye annak, hogy a magyarság - Herder jóslatának megfelelően - megszűnik létezni, beolvad a környező népek közé. Az önállóságot tehát csak a nyelv útján lehetett megőrizni, ami sajátos társadalmi szerepet erőszakolt a kor íróira, költőire. A nyelv életben tartása mellett a közvélemény elvárta tőlük, hogy műveikben politikai üzeneteket is közvetítsenek, már amennyire ez lehetséges volt (cenzúra).

Ebbe a korba született bele Kölcsey Ferenc. Örömtelen gyerekkora volt: szüleit korán elvesztette, így - megfelelő családi élet hiányában - visszahúzódó, „magának való” gyermek lett belőle. Az iskolában sem tudott beilleszkedni a közösségbe, ehhez lehet, hogy az is hozzájárult, hogy kiskorában egy betegség során elvesztette a bal szemét. Igyekezett menekülni a környező világtól, a valóságtól, amely annyira kegyetlen volt hozzá. A könyvtár éppen megfelelő volt erre a célra: az ifjú Kölcsey rengeteget olvasott, így hatalmas műveltségre tett szert. Példaképe eleinte Csokonai volt, első verseit is az ő stílusában próbálta megírni. Életének meghatározó fordulata volt, amikor megismerkedett a kor irodalmi életének „egyszemélyes központjával”: Kazinczy Ferenccel. Élénk levelezés alakult ki a két férfiú között, Kölcsey ekkor került először kapcsolatba a „közdolgokkal”. 1815 és 17 között alkotói válságon ment keresztül, majd elfordult Kazinczytól, minden bizonnyal úgy érezte, hogy most már meg tud állni a saját lábán, ki tudja alakítani saját politikai nézeteit. Költészetét ekkoriban a belső meghasonlás, közönyösség, később határozott és megingathatatlan pesszimizmus jellemezte. Ez a hangulat legőszintébben a Vanitatum vanitas című versében jelenik meg.

A vers latin címe (hiúságok hiúsága) a Bibliában is megjelenik, így az olvasó első látásra vallási témájú versre gyanakodhat. A cím azonban - úgy, mint az első néhány sor is - csak álca: a költő Salamon zsidó király szájába adja mondanivalóját, ezzel külső nézőpontot teremt magának. Kölcsey szeretett ilyen és hasonló maszkok mögé rejtőzni, talán azért, mert így sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, jobban ki tudott tárulkozni, talán azért, mert úgy érezte, hogy így meggyőzőbb tud lenni - hasonló technikát figyelhetünk majd meg a Himnuszban is. Később már merte vállalni önmagát, aktív politikusként nem próbált más bőrébe bújni.

A Vanitatum vanitas egy téma igen sok szemszögből való körüljárása. A vers alaptétele már az indító strófában megjelenik: minden hiábavaló. A tétel igazolásaképp ezután csak úgy záporoznak a különböző nagy történelmi alakokra, eseményekre, valamint az egész földi életre tett gúnyos megjegyzések. A becsmérlő szavak között nagymértékű rendszerezettség, szerkesztettség figyelhető meg. A költő először a természet egészét, majd a nagy hadvezéreket, bölcseket, művészeket, végül az emberi létet, érzelmeket és a halhatatlanságra való törekvést alacsonyítja le az ironikus túlzás eszközeivel. A versforma kiválóan illeszkedik a tartalomhoz: a másodiktól a nyolcadik versszakig tulajdonképpen tizennégy négysoros epigrammát olvashatunk: három sor bevezetés, majd egy sor „csattanó”.

A vers filozófiai mondanivalója az utolsó két strófában rejtőzik. Az első versszakban felvillantott szentencia nyomatékosítva jelenik meg a vers végén, amit egy erőteljes nézőpontváltás (általános E/3-ből E/2-be) is jelez. A költő az általa eszményinek tartott magatartásformát fogalmazza itt meg: az erkölcsös, indulatmentes, távolságtartó, egyszóval sztoikus viselkedést. Semminek sem érdemes az okát vagy célját keresni, inkább bele kell nyugodni a dolgok rendjébe; az emberi lét, a történelem kisszerű és értelmetlen. A világ értelme (ha egyáltalán van) megragadhatatlan az ok és a cél fogalmaival, éppen ezért kutatni sem érdemes. Amúgy is minden mulandó, az ember hiába próbál halhatatlanságra törni, eredményeit az idő lekicsinyíti, sőt, gyakran teljesen elfeledteti.

Kölcsey a Vanitatum vanitast 1823-ban írta. Érdekes, hogy ugyanebben az évben született a legjelentősebb verse is, amelyben azonban egészen más hangnemben szólal meg. Noha a Himnuszt szintén határozott és megingathatatlan pesszimizmus hatja át, ám Kölcsey nem a mindent megvető bölcs magabiztosságával, szarkazmusával, hanem egy középkori protestáns prédikátor alázatával és pátoszával szólal meg - tehát itt sem a maga nevében beszél. A külső nézőpontra utal az alcím is (A magyar nép zivataros századaiból), amely egyes elemzők szerint az eredeti cím szerves tartozéka, ám valószínűleg csak a cenzúra megtévesztését szolgálta. A költő a látszattól eltérően saját korának problémáiról írt, ám az aktuális politikai helyzet miatt csak ilyen burkolt formában tehette.

A Himnusz a Vanitatum vaitashoz hasonlóan bibliai alapokra épül, ám a két vers szemlélete teljesen ellentétes. Míg a Vanitatum vanitasban a múlt történései abszolút fölöslegesek voltak, a Himnuszban ezek dicső, vagy éppen sajnálatra méltó tettekként jelennek meg. Persze egészen más a két vers célja is. A Vanitatum vanitas egyetemes oktató-nevelő szándékával szemben a Himnuszt Kölcsey kifejezetten a magyaroknak írta, és nem a világtól való elfordulásra próbálta rávenni a népet, hanem fel akarta villantani számukra egy boldogabb jövő lehetőségét - amihez persze feltétlenül szükséges Isten áldása.

A Himnusz a Bibliából jól ismert jeremiádok szerkezetét, történelemszemléletét követi. A „prédikátor” először megszólítja az Istent, áldását kéri, valamint összefoglalja a vers későbbi tartalmát. Azt is mondhatnánk, hogy az első és az utolsó versszak - amelyek a költemény keretét alkotják - szól igazán Istenhez, a többi pedig ezek kifejtése, amely már inkább a hallgatóság épülését szolgálja.

A második és harmadik strófa Isten magyarokhoz való jóságát, kegyelmét méltatja a honfoglalástól kezdve egészen Hunyadi Mátyás koráig. A történet bemutatása hasonlít a zsidóság Kánaánba vonulásának bibliai megjelenítéséhez - a 16-17. században többen párhuzamot vontak „kiválasztott nép” és a magyarság sorsa között. Érdemes megfigyelni, hogy itt Isten a cselekvő alany, míg a vers további részében egyszerű elbeszélői nézőpontban jelenik meg népünk további sorsa. Ez persze érthető: érdekes lett volna, ha a prédikátor az előző két versszak mintájára Isten „fejére olvassa” mindazt a rosszat, amit tett a magyarokkal.

A következő három szakasz a balsors évszázadainak ijesztő, nagyerejű romantikus képeit halmozza egymásra. A jeremiádok stílusának megfelelően a versben megjelenő szónok teljes mértékben jogosnak tartja az Úr büntetéseit, igazat ad neki. A törököktől elszenvedett vereségek mellett nem felejti el megemlíteni a magyarság újabb bűneit: a belső viszályokat, forradalmakat, üldöztetéseket. A különféle borzalmakat a költői túlzás, a romantikus stílusra jellemző hiperbolikus képek teszik igazán hatásossá, ami már egy kicsit túlmutat egy átlagos középkori prédikátor eszközein. A hatodik és hetedik versszakokban azonban már nem is a prédikátor, hanem maga a költő beszél, és nem a múltról, hanem a jelenről. A két strófában szinte észrevétlenül következik be az idő- és nézőpontváltás (valószínűleg a cenzorok sem vették észre). A hetedik versszak ijesztő, már-már horrorisztikus képei (halálhörgés, siralom, árvák) általánosságban beszélnek az idegen elnyomásról, az ebből fakadó értelmetlen pusztulásról, halálról. Itt felfedezhető a Vanitatum vanitas világszemlélete. A szabadságért vívott harcoknak semmi értelmük nem volt: a halottaknak és az árváknak semmit sem ér a szabadság. Igaz, hogy itt a szenvedések okát Kölcsey megjelöli: bűneink miatt mérte ránk őket Isten. A Vanitatum vanitasban csak arra a következtetésre jutott, hogy emberi ésszel, racionálisan (hétköznapi logikával) gondolkodva, a tudományok rendszerében maradva a világ működése nem felfogható. A Himnuszban továbbment: az egész érthetővé válik, ha hiszünk benne, hogy a világot egy felsőbb lény, Isten irányítja. A Vanitatum vanitas keretei között nem vizsgálhatta ezt a lehetőséget, mivel nem illett volna bele a sztoikus gondolkodású tudós képébe. A Himnusz szónoka elfogadja Isten létét, éppen ezért másképp fogja fel a világot. Nem nyugszik bele az aktuális helyzetbe, hanem igyekszik hatást gyakorolni Istenre, hogy elérje céljait - ez a keresztény vallások alapja.

A Himnusz utolsó versszaka igen hasonlít az elsőhöz, csak jóval pesszimistább. Míg az elején még pozitív képeket (jó kedv, bőség) találhatunk, a végén már csak a keserűség (vészek, kín) maradt a szónokban. Az utolsó négy sor ugyan csak az első versszak megfelelő részének megismétlése, mégis egészen más színezetet nyer a vers végén: láthatjuk, hogy e nép tényleg megbűnhődte már a múltat, s jövendőt.

Szerintem a Vanitatum vanitas jóval közelebb áll Kölcsey világszemléletéhez, mint az egy-két hónappal korábban íródott Himnusz. Nehéz lenne ugyanis elhinni, hogy egy mélyen vallásos ember meg merte volna írni a Vanitatum vanitast, amely a világból törli a jó, a rossz, a hasznos és haszontalan fogalmát - tehát szembehelyezkedik a keresztény világnézettel. Nem szól ugyanis az Istenhez való feltétlen hűségről, valamint Isten jóságáról sem: mindenfajta rendező erő létét visszautasítja, kizárólag a „vándor szerencsének” tulajdonítja az emberi sors alakulását - mint tapasztalatai mutatják, nem alaptalanul.