A klasszicizmus és az azzal paradox egységbe fonódó preromantika legnagyobb lírikusa. 1776-ban Egyházashetyén született, jómódú birtokos nemesi családból. Sopronban tanult, rövid ideig Keszthelyen önkéntes katona volt, majd kemenessömjéni birtokán gazdálkodott. Feleségül vette Dukai Takács Zsuzsannát, s 1804-ben a Somogy megyei Niklára költözött. Irodalmi próbálkozásait barátja, Kis János a papköltő pártfogolta. Hamarosan levelezni kezdett Kazinczyval. 1813-ban Pesten jelentek meg költeményei. 1817-ben részt vett Keszthelyen, a helikoni ünnepségeken, verseiről megjelent Kölcsey elmarasztaló bírálata. 1819-től kezdve több mint 1 esztendőt töltött teljes magányban Sopronban. Nem vett részt az irodalmi életben, Kölcseynek adandó válaszával foglalkozott. 1836-ban halt meg Niklán.
Költészetében a magyar nemesség latinos műveltsége és eszmevilága fejeződött ki, de hangot adott a felvilágosodás gondolatainak is.
Ifjúságában Horatius példája nyomán hirdette a természetes élet örömeit, a napóleoni háborúk hatására vállalta a közéleti költő feladatát.
Ódáiban (A magyarokhoz) a hazafias helytállás morális kötelességét fejezte ki, elégiáit (A közelítő tél) az elmúlás fájdalma hatja át.
Berzsenyi a maradi nemesi világnézetből fokozatosan közeledett a felvilágosodás eszmeköréhez.
Egész életét nemesi életformában töltötte el, előbb apja mellett, aztán felesége kemenesaljai földjén, végül anyjától örökölt birtokán, Niklán. Közben a maga gyönyörűségére verseket írt, főként a római ódaköltészet mintái szerint.
Barátja, Kis János lelkész (maga is jónevű költő) kapta rajta a versíráson. Három alkotását elküldte Kazinczynak, aki további írásra buzdította.
Az első versei még a nemesi bőséget, gazdagságot, a nemesség királyhűségét fejezik ki. A Magyarország című ódája erről a jólétről ír. I. Ferenc abszolút uralma iránt még lelkesedik is: "Boldog népeidet Titusok őrzik".
A Balaton című ódája is a bőségnek, gazdagságnak, s velük a feudális viszonyokkal való megelégedésének képét adja.
Ódai hangját nemegyszer mélabús, elégikus hang is színezi. Legszebb költeményeibe kezdettől fogva belopózik az elmúlás, az enyészet hangulata, amit jól megfigyelhetünk pl. A magyarokhoz I. című költeményben.
"Romlásnak indult, hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszus egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?"
A közismert költemény első része a régi dicsőség emlékeinek ódai hangú idézése, ezzel állítja szembe a korabeli magyar nemesség életét. Jelen magyarságáról nagyon keményen ítélkezik. Erős szavakkal szidja a nemesi tespedést, és hazájának nagyon szomorú jövőt jósol.
A költő nyugtalanságát egy másik oldalról példázhatjuk az előbbiekhez hasonló című A magyarokhoz II. ódájának elemzésekor.
"Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti."
Ezt a költeményt 1807-ben írta, a francia háborúk közepette, s az első versszakaiban valóban kifejező tömörséggel érzékelteti az akkori Európa feszült levegőjét. Az első három versszakban mintegy az egész Európát végigtekinti fantáziája. Minden sora csupa lázas mozgás. Észreveszi a világ változásait, a forradalmakra, vagyis az egész Európát megrázó történelmi átalakulásokra hívja fel a figyelmet.
A költemény következő részében, ahol az 1807-es országgyűlés összehívására tesz célzást, ismét a korlátolt magyar viszonyok túlzott dicsérete kerül elő. Az óda befejező része ismét olyan gondolatokat tartalmaz, ami már túlmutat a királyhű nemesség gondolkodásán. Az emelkedett hangvétel, logikus érvelés, az ünnepi, magasztos, patetikus hang, a gondolat felütése, a rész konkrét megjelenése az egészben a klasszicizmusra vall.
A Horatiushoz című ódájában arra kéri halhatatlan antik példaképét, mesterét, hogy tanítása segítsen neki: "a vad orkánok, a habok üldözését nézni mosolyogva", mert Berzsenyi messzire, a magyarság jövő sorsa felé nézett, de néha alig látott saját kora korlátai miatt.
A költő ódáinak mondanivalója megadja annak a kulcsát, hogy honnan származik költészetében az az elégikus hang, amely szinte minden költeményét jellemzi (aggódás a haza sorsa iránt, elmúlás).
Egyik legszebb megfogalmazása ennek a hangnak a közismert költeménye A közelítő tél.
Illyés Gyula szerint a magyar irodalom két legszebb sora:
"Elhull a virág, eliramlik az élet…"-Petőfi
és "Lassanként koszorúm bimbaja elvirít."
A közelítő tél a művészi kompozíció szempontjából az egyik legszebb Berzsenyi-vers. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg. Egy pozitív és egy negatív táj kerül egymással szembe. Nem kiegészítve, hanem tagadva: a van és a nincs, az élet és a halál tája. Az évszakok körforgása alapján a tél után mindig tavasz következik. A nemzedékek láncolatában is megjelenik ugyanez a rend. Az egyén azonban nem képes konfliktusmentesen tudomásul venni önmaga megszűnését, kihullását ebből a körforgásból. Berzsenyi költeményének ez áll középpontjában. Elmélyíti, hogy nem az életút alkonyán, hanem delelőjén néz szembe a véggel.
A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti, a strófák megrendülő r hangjaival. Legszebb példája ennek a 2. sor:
"Tarlott bokrai közt sárga levél zörög."
A múlt és a jelen szembesítésében benne van a jövő is, ami nem túlságosan biztató. Észreveszi, hogy az emberiség élettörténete változások sorozata, mely a feudalizmus írói számára egy tragikus végzetszerűség gondolatának kíséretében, az elégikus mélabú hangján jelenik meg.
Az alkotás jelenlegi címét Kazinczy tanácsára kapta Az ősz helyett. Berzsenyi csak módjával fogadta meg a széphalmi mester javaslatait. Ez esetben feltehetően maga is ráérzett arra, hogy a közhelyes cím helyett A közelítő tél nemcsak pontosabban, hanem szimbolikusabb erővel is fejezi ki mondanivalóját. A mű ugyanis nem általában az ősz képével indít, hanem annak kései szakaszát állítja a középpontba.
3 aszklepiádeszi és 1 glükoni szakasz biztosítja az ereszkedő lejtést, az elégikus, rezignált lelkiállapotot.
"Hervad már ligetünk, s díszei hullanak
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a zephyr."
Az Osztályrészem című elégiáját az irodalomtörténet sokáig félreértette. Felületesen vizsgálva ódának minősítette, holott nincs benne fohászkodás, sőt a végén annál több könyörgés, félelem, rezignáltság, ezek mind az elégia tulajdonságai. A kritikusok úgy vélték, hogy a költőt a nemesi jólét és a költészet adományának birtokában elégedettség tölti el. Pedig nem így van! A költő nyugtalan: mit ér az értékgazdagsága az értékszegény környezetben?
Az első sor két rövid s ereszkedő hanglejtésű tagmondatból áll, amelyek mellérendű viszonyban vannak egymással. A mondatok közötti hosszú szünetek, a visszafogott hangerő, a csökkenő dinamika, valamint a rímtelen, klasszikus időmértékes verselés elégikus hangulatot kölcsönöznek.
"Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Chaybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám."
Berzsenyi lírájának egyik legszebb darabja a Levéltöredék barátnémhoz című elégikus hangú vers. Nem kifejezetten szerelmes vers ez, csak az első és utolsó strófa utal "szelíd szerelemre", valójában a költő magányának magával ragadó költői megfogalmazása. Ez is, akárcsak A közelítő tél, valószerű, látott képei alapján is közel áll hozzánk.
A cím és a szöveg között feszültség van, ugyanis nem igazi költői levél (episztola). A költő nem is a barátnéjához írja sorait, a figyelme önmagára irányul, egyetlen lelkiállapot kifejezése a vers. Létösszegző a költemény.
A klasszicista versek logikai felépítését itt a képek közötti összefüggések helyettesítik. Inkább a magyaros formájú szerelmes verseihez hasonlítható a költemény. Gondolkodása a versben metaforikus, amellyel a romantikát előlegzi. A magyar romantikus irodalom nagy képviselői- Széchenyi, Vörösmarty- Berzsenyi művészetét igen nagyra értékelték.
Kölcsey szigorú bírálata hosszú évekre elkedvetleníti Berzsenyit, majd 1825-ben válaszol Kölcseynek, megvédi magát. Episztoláiban a felvilágosodást magasztalja (Vitkovics Mihályhoz, Dukai Takács Judithoz). Az ész diadalát hirdeti, és új világot remél. 1830-ban a Poetai harmonistika című művében magyar nyelven először fogalmazza meg a romantikus költészetelmélet néhány alaptételét (új nyelv, képzelőerő, a zene magasztalása, a líra a költészet lényege).
Berzsenyi egy tipikusan átmeneti kornak az alkotója, a klasszicizmus és a romantika ütközése mutatkozik meg, ez utóbbi előfutára a költő.
