Középiskola > Műelemzések > Esti Kornél utazása a halálba (összehasonlító novellaelemzés)

Esti Kornél egy Kosztolányi Dezső által kitalált személy, aki foglakozását tekintve költő. Mint tudjuk Kosztolányi is költő és író, ezért joggal gondolhatnánk, hogy Esti nem más, mint Kosztolányi. Ebben igazunk is van, részben. Esti Kornél azonban nem maga Kosztolányi, hanem egy személy, aki Kosztolányihoz hasonló körülmények közt él, hasonló cselekedetei vannak, azonban számos esetben mégis különbözik tőle, hisz más a természete, más belső tulajdonságai vannak, gyakran ezek is változnak, mert egyes novellákban más tulajdonságokkal bír. Kosztolányi az ő cselekedetein keresztül képzeli el azokat a dolgokat, amelyeket még nem élt át, vagy átélt, de történhetett volna másként is.

Kosztolányi számos Esti-novellát írt. Ezek közül több műben megjelenik Esti halála, az utazás és az élet vége. Ezek közül most kettőt emelek ki a Tizennyolcadik fejezetet, amelyben egy közönséges villamosvasútról ad megrázó leírást és elbúcsúzik az olvasótól és Az utolsó fölolvasás címűt.

Az első novella, a Tizennyolcadik fejezet egy villamoson utazás története, mint azt az alcím is elárulja számunkra. Ám ha jobban megfigyeljük, akkor ez a villamosút azonos az élettel, egészen a felszállástól, vagyis a születéstől, a leszállásig, vagyis a halálig tart, és a kettő között ott az életünk: a küzdelmek, harcok sora.

A másik mű (Az utolsó fölolvasás) címéből azonnal kiderül a történet, vagyis ebben is a halálról, az utolsó felolvasásra való készülődésről ír Kosztolányi.

Az Esti-novellákra jellemző, hogy az utazás azt jelenti, hogy közeledik a halál, az elmúlás. Az első műben az utazás az nem csak az előbb említettet jelenti, hanem - mint már korábban írtam - azonos az élettel. Ezt bizonyítja, hogy felszállás után csak jóval később, fokozatosan, harcok árán tud Esti kapaszkodóhoz jutni, vagyis nem tud rögtön biztos pontot az életben, nem tud mihez ragaszkodni, nem tud megállni a lábán. Leírja mi történt vele a villamoson, azt hogy böködték, lökődték, szorították, azt kívánták, bárcsak leesne, vagyis sokan akadályozták az életben való előrébbjutását (ez vonatkozhat a költő társakra is). Amikor végre elérte a villamos belsejét, azt mondta: "megérkeztem", ez valószínűleg arra utal, hogy beteljesült a vágya, elérte, amit akart. A főhős meglát egy nőt, aki rögtön megtetszik neki, ám később már nem találja, vagyis ez egy beteljesületlen szerelem. Közben ülőhelyhez jut, ám nem törődik a többi ülővel, közömbös velük szemben. (Az ülők a magasabb társadalmi réteget szimbolizálják, az állók pedig azokat, akik kiszolgálják az ülőket) Az idő múlásával egyre több utas száll le. A végén, mire elégedetten ki tudta volna nyújtani a lábát, pihenni tudott volna, akkorra megérkezett a végállomásra. Ezt a művet tekinthetjük fejlődésnovellának is.

A másik műben az utazás a vonaton csak addig a városig tart, amelyikben a fölolvasás van, és a vég csak a szállóban éri utol Estit. Tehát itt közvetetten van az utazás végén a halál. A vonaton történt utazás itt is szimbolizálhatja szintén közvetetten az életet, hisz a korábbi fölolvasásokra emlékszik vissza, ám itt a másik művel ellentétben nem azonos az élet és az utazás.

Az első műben a halál úgy következik be, hogy Esti már lezárta életét, elérte, amit akart, már csak pihenésre vágyott. Nem tudjuk meg, hogy mi okozta a halálát. Tudomásul veszi, hogy ennyi volt az élet. A másik műben azonban az okozza a vesztét, hogy nem tudja hova tud továbblépni az életben, bárhová megy ott már egyszer járt, vagyis már mindent elért, mindent megtapasztalt és ebbe nem tud belenyugodni. Ám ennek ellenére ebben a műben is felkészül a halálra, ha nem is tudatosan, hiszen a vonaton visszaemlékszik, lepereg előtte eddigi életének egy része, és azt mondja, hogy még szeretne élni. Mintha tudta volna, hogy mi fog történni. A másik nem tudatos felkészülés az, hogy megborotválkozik, megmosakodik, felöltözik egy elegáns ruhába, és ezután "elindul meghalni".

Mindkét műben megjelenik a kaszás, vagyis a halál, ám más ruhájába bújva. Az elsőben ő a kalauz, aki odalép a vonat ablakához és ezt kiálltja: "Végállomás". A másik műben a kaszás valószínűleg az az ismeretlen, sápadt (a kaszás arca a mindig falfehér), szótlan fiatalember, aki az est rendezője, és aki addig nem mozdul a szállóból, míg Esti be nem száll a liftbe, ami után, mint tudjuk nincs visszaút.

A két műben másként viselkednek az emberek Estivel szemben. A Tizennyolcadik fejezetben az emberek Esti állítása szerint gyűlölik őt, röhögnek rajta, otromba megjegyzésekkel illetik, legszívesebben azt látnák, hogy lezuhan a villamosról, ám később ez ellenségeskedés vele szemben csillapodik, csupán a közöny, az elhidegültség marad. Azt azért meg kell jegyzi, hogy nemcsak vele viselkednek így az emberek, hanem egymással szemben is, ezért később Esti állatsereghez hasonlítja őket. A másik műben épp ennek a viselkedésnek az ellenkezője jelenik meg. Nem gyűlölik, hanem tisztelik őt, művészként néznek fel rá, udvariasak vele.

Mindkét műben több szimbólum is megjelenik. Az elsőben például a kalauz, az ülők és állók, valamint maga az utazás, ezeket azonban már elemeztük. A másik műben viszont azon túl, hogy itt is megjelenik az utazás, újak is feltűnnek. Itt van például a tükör, ami többször is fontos szerepet játszik. Először, amikor borotválkozik Esti és megállapítja magáról, hogy még nem egészen vénült meg és magas, ám ezzel lehet, hogy csak vigasztalni akarta magát. Másodszor, amikor a folyosó mindkét végén mintha tükröt látna. Harmadszor pedig akkor, amikor meghal és halála után szemei a tükröt "bámulják", "mint afféle művészember", amely azt szimbolizálja, hogy a művészi tevékenységet nem lehet elválasztani a létezéstől.

Még fontos a kisfiú megjelenése is, hisz több művében is fontos szerepet kap a költő lelkében megbúvó kisfiú. Ehhez kapcsolódik még Estinek arra a kérdésre a válasza, hogy miért szedi azt a barna üveges gyógyszert: "Azért, mert a földön meghalnak a gyermekek." Az orvos azonban erre a válaszára azt mondta, hogy félrebeszél, így nem tudhatjuk, hogy mit akart ezzel mondani.

A második novellában lényeges a színek szerepe és ismétlődése: sötét (többször), fekete (háromszor), fehér (háromszor), szürke (négyszer), barna (kétszer), sárga (egyszer). Egyedül a sárga nem illik a többi szín közé, amik az ősz és a tél, a kopárság, a közöny, a hidegség és a félelem színei.

Érdekes megfigyelni, hogy az első mű egyes szám első személyben íródott, míg a másik egyes szám harmadik személyben. Kosztolányi ezzel valószínűleg azt akarta kifejezni, hogy ő úgy szeretne meghalni, mint az első műben Esti, vagyis ez első mű Estijével tudta magát inkább azonosítani.

Bár lehet, hogy Kosztolányi így képzelte el a halálát, talán a sors iróniája, hogy végül nem így ment el közülünk, hanem egy gyógyíthatatlan betegség által jutott át a túlvilágra. Esti Kornél novellái azonban örökre köztünk maradnak és okoznak még sok tanulságos órát nekünk, az olvasóknak, hogy hogyan irányítsuk életünk hajóját, mozdonyát vagy esetleg villamosát.