Babits Mihály a huszadik század magyar irodalmának meghatározó személyisége. Költő, író, műfordító, és a századelő irodalmi közéletének egyik legnagyobb hatású szervező egyénisége. Részt vesz a Nyugat című irodalmi folyóirat szerkesztésében, egy ideig Móricz Zsigmonddal együtt szerkesztik a lapot, de összetűzéseik és ellentéteik miatt Móricz kilép a Nyugatból, átmegy a Kelet népéhez.
Babits a filozófia és a művészetek nagyon jó ismerője, fő művei közé sorolhatjuk Dante Isteni színjátékának magyar nyelvű fordítását (igaz mély katolikus vallásossága miatt, sok mindent kihagy belőle, vagy másként ír) és Az európai irodalom története című tanulmányt. Nagyon érdekelte a filozófia, pályáját végigkíséri a filozófia, különösen a lírájára van nagy hatással.
Első kötete 1909-ben jelent meg Levelek Iris koszorújából címmel. Ekkoriban nagyon jellemző Babits művészetére a formakultusz, a vers szabályos és műves felépítésére való törekvés. Mivel tárgyiasabb költészetet szeretne, bölcseleti igénnyel lép fel, és filozófiai kérdésekre keresi a választ. Itt elutasítja az arany középszer elvét, és úgy gondolja, hogy a soha meg nem elégedés költője szeretne lenni.
Babitsot nem a mindenáron történő újítás vezette, mert a klasszicitást a modernséggel együtt akarja megvalósítani. A kötet legutolsó verse a Lírikus epilógja, igaz ez készült el legkorábban, a világ nagy ellentmondásait fejezi ki. Babits egyik érdekes vonása jelenik meg ebben a versben, az önvizsgálat, saját korlátainak ismerete és tudatosítása. Egyre szűkebbek a költő saját korlátai és egyre nagyobb az ellentét a vágy és a megvalósulás között. A mű szerint az ember azért nem képes önmaga megismerésre, mert nem látja saját magát kívülről. Az elején még a mindenségről beszél a végén, már csak önmagával foglalkozik. Ez a vers felfogható, mint Babits fiatalkori Ars poeticája, az önmeghatározás témakörét járja körül.
Pályája kezdeti individualizmus után a háború alatt zökken ki és a közösség, közérdekű témák felé fordul. 1916-ban fellép a háború ellen, megjelenik a Recitativ című kötet, amelyből nyilvánosan elszavalta a Húsvét előtt című művét. Itt nagyon erősen megszólaltatja az ő és az ország békevágyát. Babits Mihálynak, mint pacifista és keresztény embernek kiemelkedően fontos a már szinte ösztönös a békevágya. Ennek a versnek már a címe is szimbolikus, mert a Húsvét a keresztény emberek számára a feltámadás ünnepe. Szenvedélyes vers, erősen megfigyelhető benne a gondolatok és az érzelmek rapszodikus hullámázása.
A vers két részből áll. Az első részben a tiltakozik a háború ellen, a második részben pedig, inkább a békéről beszél. Alapképek a műben: ágyúk izzó torka, malom, ami Ady Endre óta a háború metaforája a magyar irodalomban. E malom jellemző tulajdonsága, hogy mindent felőröl és teljesen elpusztítja az életet. Hosszú jelzőhalmozás vezeti be a legfőbb szó, a béke kimondását. Mindegyik jelző olyan, hogy háborúra semmiképpen nem lehetne rámondani, sőt inkább ellentétei a háború jelzőinek, ahogyan a béke is szöges ellentétben áll a háborúval. Ez a vers csúcspontja és innentől kezdve viszonylag megnyugszik a vers hangulata.
Babits Mihály költészetének összefoglaló műve a Cigány a Siralomházban, ez 1926-ban jelent meg Az istenek halnak az ember él című kötetében. A címbéli cigány az ő maga metaforája a siralomház, pedig az őt körülvevő környezet, ami siralomházra emlékezeti a költőt. Ez a vers teljesen összefoglalja a pályáját. Először, fiatalkorában csak a formára törekedett, ez a hajdan szó és az Úr és a bogár összekapcsolása fejezi ki. Az ekkori művei jellemzően a szecesszió stílusát képviselik, ahol jellemzően minden túldíszített. A túldíszítettséget a bogár több jelzője fejezi ki. A második versszak, már a háborúellenes költészetére utal. Megfogalmazza, hogy a háború alatt nem a forma volt a lényeg, hanem a háborúellenes indulatból születtek a versei. A harmadik részben, már a negatív események hatására szomorúan, mint kívülálló szemléli a történéseket.
A következő három versszak a szomorúságának az okairól szól. Itt fejti ki, hogy nem saját maga volt a fontos, hanem a többi ember, a millió testvér. Aztán következik a szegénység, nyomorúság leírása, ami egy nagyon zárt világ és nem tudnak a nyomorból kitörni. Ez egy kiút nélküli világ, ahol már csak az öngyilkosság segíthet “megoldani” a problémákat.
“Rossz Világ ez!” felkiáltással kezdődik a mű befejező része. Elutasít minden reményt, és a fiatalkori formakultuszt, rájött, hogy nem a forma a fontos, hanem a tartalom, ezen túl elveti a trombitaszót, mint a háborúellenes költészetét, vagyis nem elveti, hanem felteszi a kérdést: “mit ér”.
Utolsó művei közé tartozik a Jónás könyve című négy részből álló elbeszélő költeménye, amely 1938-ben készült el. Ez tekinthető Babits Mihály komplett költői programjának. Ebben a műben Jónás tekinthető Babits Mihály metaforájának, mert Babits is prófétának érzi magát. Igazából ez a mű Babits egész pályájának az ars poeticája.
A történetet a Bibliából veszi, de több ponton változtat rajta, az ő érzéseinek és életének megfelelően. A bibliai történet arról szól, hogy Jónás kap egy feladatot, menjen Ninivébe, prédikáljon az ott élőknek, lehetőleg térítse meg őket. De mivel Jónás fél a feladattól próbál elrejtőzni az Úr elől egy hajón, ez persze nem sikerül neki, Mikor vihar támad ő kéri a matrózokat, vessék vízbe, mert miatta van a vihar. A tengerben, egy cethal gyomárban szenvedve három napig rá kell jönnie, hogy nem menekülhet a küldetése elől, elmegy prédikálni Ninivébe és az emberek, megtérnek.
Babits változtatott a történeten több ponton is, ami az egész mű kimenetelére fontos hatással van. Az első eltérés a bibliai történettől, hogy Jónás próbál elbújni a hajófenéken, nehogy észrevegyék a matrózok és bevessék a tengerbe, de nem tud elmenekülni ennek következtében számon kérik a matrózok. Úgy gondolja, elbújhat a küldetése elől, de be kell látnia, nem tud elmenekülni. Vagyis a költő nem akar próféta lenni, próbál elmenekülni a prófétaszerep elől:
“Mi közöm nékem a világ bűnéhez?
Az én lelkem csak nyugalmat éhez”
Babits elég naturálisan írja le Jónás szenvedését a cethal gyomrában, de a sötétségben megtalálja a fényt, a hitet. A megtérés után próbálja megtéríteni az ninivei embereket, de ez nem sikerül neki, szemben a bibliai történettel, ahol sikerül Jónásnak véghezvinni a küldetését. Jónás szégyenben marad, mert hiába prédikált a város elpusztulásáról, Ninive végül nem pusztul el. Itt nagyon részletező a mű leírása. Szemléletesen ábrázolja az erkölcstelen és hedonizáló embereket. Megtörténik a prófétai küldetés összefoglalása:
“Én Jónás, ki csak a Békét szerettem
harc és pusztulás prófétája lettem.”
Babits tudja, a próféta nem menekülhet a feladata elől. Itt úgy tűnik, mintha a költő bűntudata szólalna meg. Nagyon fontos eltérés a bibliai és e mű között, hogy ebben nem tér meg a város és az Úr mégsem pusztítja el a város, pedig Jónás ezt kéri tőle. Ekkor mondja Isten az azóta híressé vált tökszár-hasonlatot, amelyben a tök Ninive metaforája. Isten nem pusztíthatja el a város, mert sok száz év alatt épült fel, és vannak maradandó értékei. Itt mutatkozik meg Babits Mihály humanizmusa.
Babits Mihály egész életpályáját és munkásságát tekintve nagyon jól látszik, ahogyan fiatalkorában csak a vers formája és “külsőségei” érdekelték, a háború beköszöntével, a közösség felé fordul, pályája végére pedig már kevéssé érdekelte a forma és a tartalom a közösségnek szóló mondanivaló vált fontossá költészetében.
