Középiskola > Műelemzések > Illyés Gyula Bartók című versének értelmezése

A magyar költészetben kevés példát találunk expresszív hatásokban annyira gazdag műre, mint Illyés Gyula Bartók című költeménye. A felvállalt előzmény- Vörösmarty Liszt Ferenchez írott ódája, amely utalások szintjén a versben is helyet kapott - ugyan sok tekintetben hasonló összecsengését adja szónak és zenének, de a lényeges különbségeket nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Amíg ugyanis Vörösmarty az expresszivitást a nagyon erőteljes és kifejező képekkel éri el, addig Illyés költeménye igen "tárgyilagos", képszegény. Bár az Illyésnél megjelenő - igen kevés- kép is nagy kifejezőerővel bír (például: "a nép lelke mélyének szűk bányatorka"; "a hideg-rideg óriás terem, melynek csillárjai a csillagok"), mégis az mondhatjuk, hogy a mű hatását nem a képekre alapozza.

Különbséget találunk a két vers nyelvhasználatában is. Vörösmarty az ódai hangulatot nyelvi emelkedettséggel is alátámasztja (például: "a százados baj (...) elzsibbasztó súlya nyom"; "rég ohajtott hajnal keletén"). Ezzel szemben Illyés a köznapi szóhasználatot még tovább "durvítja" a kakofonikus hangzású szavak gyakori szerepeltetésével ("szitok-szavát"; csikorított; sikolyt).

1. Bartóki út és verszene

A Bartók védelmében - és halálának tizedik évfordulójára - írott költemény, a bartóki utat követve a verszene "hangzavarból kiáltó harmóniáját" állítja középpontba. (Itt kell megjegyeznünk, hogy az ötvenes években Magyarországon - az addigra már világszerte elismert- Bartók nemkívánatos művésznek számított.) A mű központi értéke, a "magasabb rendű harmónia", "a fölfedett igazság", a szónak, a zenének a hangzavarnak és a harmóniának az ütköztetéséből jön létre. A felolvasva kakofonikusnak ható sorok rendszertelen, de hiánytalan rímelése alátámasztja azt az elképzelést, miszerint az avantgárd művészeti elveihez igazodva, a formabontás látszata mögött mély formafegyelem, a disszonancia mögött felsőbb harmónia rejlik.

A versben többször visszatér az igazság, a harmónia igénye. Erre utalnak a következő sorok is: "éppen ez a jaj kiált (...) hogy harmóniát/ (...) vagy belevész a világ"; "Bánatomat sérti, ki léha vigaszt/ húz a fülembe"; "fölfeded,/ mi neked fölfedetett, /a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt".

Ezt a téma szintjén sokszor megjelenő igényt erősíti a költemény szókészlete is. A kakofonikus szavak gyakori alkalmazása bántóan hat, azonban ezt a durvaságot ellensúlyozza a vers egész szempontjából létrejött összecsengés. Továbbmenve, a kellemetlen hanghatást gyakorta már nyelvi szinten semmissé teszi egy-egy stilisztikai alakzat, így a rímek, belső rímek vagy az alliterációk. Példával szolgálhatnak ez utóbbira az "elzárt zeneterem"; "...kiált harmóniát"; "pokolzajt kavaró harci jaj"; "zene, zene, zene" kifejezések és szóösszetételek, míg kakofonikus nyelvi elemként szinte az egész költemény felmutatható.

Nagy szerepe van a hangzavarból létrejövő harmónia elérésében a gondolatritmus gyakori alkalmazásának is (az első két versszak "Hangzavart"!" felütése - ahol a kezdő kérdéssel szemben a második már határozott válaszként van jelen; "amit mi elviseltünk.../amit nem érthet .../amire ma sincs szó..." kezdetű sorok a 9. versszakban).

2. Ars poetica és a művészet értelmezése

A Bartók - példakép - tiszteletére keletkezett költemény egyszerre a művészet célját megjelenítő ars poetica, és a huszadik század gondolkodó emberének küldetését leíró programvers. A művészet céljaként Illyés az előbb már érintett igazság-harmónia probléma feloldására mutat rá. A művészet önértelmezésének vágya jelenik meg a versben a három alapvető ág, a költészet, a zene és a képzőművészet összekapcsolásában.

Míg az előbbi kettőt Illyés és Vörösmarty, Bartók és Liszt képviselik, addig ez utóbbit - külön versszakban - Picasso jeleníti meg. Ellenpontozása ez a vers - már tárgyalt- képszerűségének, és hangsúlyozása annak, hogy a szó még a benne rejlő zeneiséggel együtt is kevés a valóság ábrázolása, erre csak a vers, kép, hang összművészete lehet képes.

Fontos megjegyeznünk, hogy Illyés- Pablo Picasso mellett - azokat a művészeket választja példaképül, akik az évtizedek során valamilyen módon szimbólumává váltak a magyarság és egyetemesség összekapcsolásának. A Bartók című műben mindezekre konkrét utalásokat is találhatunk.

A magyarságot a "nép" szó többszöri szerepeltetése mellett egyértelműsítve jeleníti meg Bartók "hű magyar" minősítése, míg az egyetemességre vonatkozik a kérdés: "Van-e remény még emberi fajunkban?" A kérdés jellege és a hirtelen váltással előkerülő jambikus sor is Madách-allúziót sejtet. És a már idézett kilencedik versszak többes szám első személye "olyanokat éltünk meg..."; "amit mi elviseltünk..." stb.

Lényeges különbség a két felhozott a két felhozott példa között, hogy a 9. Strófa utalásai egyértelműen a világégésekre vonatkoznak, de az ötödik szakasz költői kérdése kortól független egyetemességet sugall.

3. Motívumrendszer és végkicsengés

A mű motívumrendszere is azt az ellentétekből létrejövő szintézist erősíti, amelyről korábban már szó esett. A harmóniának és a hangzavarnak is megvannak a motívum - megfelelői, de a vers egészében egyértelműen ez utóbbiak dominálnak. Ezek a baj, a rettenet, a pusztító förgeteg stb. A "ma sincs ige", majd később a "ma sincs szó" kifejezésben megjelenő csend is a hangzavar sajátos, ellentétes megfelelője.

Szemben áll ezekkel a remény, vigasz és nem utolsó sorban a zene motívuma, amely az utolsó két versszakban - különösen a tizedikben- a hangzavar feloldásának eszközévé válik. A feloldást erősíti meg a zene szó hatszori ismétlése, és az éles váltás után megjelenő nazális és laterális hangok elsöprő túlsúlya is.

A harmónia - hangzavar immár egyetemessé tágult problémáját - konfliktusát (remény-pusztulás) a költemény tizedik strófája paradoxonok halmozásával oldja fel - a zene javára: "úgy szabadító, hogy a börtön /falát is földig romboló/az ígért üdvért, itt e földön, /káromkodással imádkozó, /oltárdöntéssel áldozó, /sebezve gyógyulást hozó (...) zene".

Ezzel a - művészet győzelmét hirdető - zárlattal lesz a vers végkicsengése pozitívvá, így találja meg Illyés a disszonanciában a harmóniát, a magasabb rendű igazságot. Bár a művészetek világmegváltó szerepe kétségtelenül avantgárd hatást mutat, - az expresszionista jegyekről pedig már korábban szó esett- a költemény mégis az avantgárd meghaladása, mint ahogy Bartók is túllépett kora minden stílusirányzatán életművével összegzést, szintézist, egyetemességet teremtve azoknál.