Berzsenyi Dániel a magyar felvilágosodás egyik jelentős alakja. A magyar felvilágosodást az elmaradottság, megkésettség jellemzi a nyugathoz képest. Berzsenyit nem elégítette ki a gazdálkodás, ezért éjszakánként gyakran írt verseket. Magányos volt, mivel nem volt szellemi társa, nem volt, aki elismerje, és ezért kilátástalannak találta az életet, ezek az okai annak, hogy több elégiát is írt. Az Osztályrészem, Búcsúzás Kemenes-Aljától mellett legfontosabb elégiája A közelítő tél.
A közelítő tél máig a legismertebb műve. Berzsenyi ezt a művét 1804 és 1808 között, az ifjúkora végén Niklán írta. A mű címe eredetileg Az ősz volt, de ez Kazinczy javaslatára megváltoztatta, mert így már a vers címében is benne van a tél, így a statikus képet felváltotta egy dinamikus, mozgalmas kép, átvitt értelemben az ifjúkor elmúlásának fenyegetése.
A vers szerkezete logikus felépítésű, először azt írja le, ami elmúlt. Ez a vers a ma emberének is könnyen érthető, mert az ábrázolt helyzet bárki által átélhető. Az első részben csak általánosságban ír az őszről, a tájról itt kétszer is megjelenik a “nincs” szóval való tagadás, ezzel fejezi ki az ellentétet az ősz, az elmúlás és az ifjúság örömei, a természet szépsége között. Mindig a negatívumokról ír, de mögötte mindig ott vannak a pozitívumok, amiket hiányol:
“Hervad már ligetünk, s díszei hullanak
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög
Nincs már labyrinth, s a balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.”
A mű rendkívül zenei. Ennek el¬¬érésér¬e a költő hangulatfestő szavakat használ. Negatív festéssel – sok tagadó jellegű szóval – kifejezve ezzel az ősz komorságát.
Mint sok más költő az irodalomban a tájat Berzsenyi is csak háttérnek használja, az igazi mondanivaló előkészítéséhez. A második részben rátér önmagára itt már nem általánosságban ír az őszről. Kifejti az ifjúsága végét, ősz komor hangulatát Leírja, hogy a természetben a tavasz meghozza a megújulást, de az ő életében már nincs “tavasz”. A vers második felének első szakaszában elég filozófikusan fogalmaz az idő múlásáról és az elmúlásról:
“Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg”
Igen sok metaforát használ az alkotó. A hirtelen szóval a fiatalság pillanatnyi voltát hangsúlyozza. A következő versszakokban még jobban kiemeli az ifjúsága elmúlását, majd megemlíti, hogy alig kapott valamit az életben, reménytelennek ítéli meg az életet, valószínűleg, azért mert nem volt, akivel tudna beszéli arról, ami őt igazán érdekli: a költészetről, mivel nincs szellemi társa:
“Lassanként koszorúm bimbaja elvirit,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajkam, még alig illetem
Egy két zsenge virágait”
E versszak első sorát egyébként a magyar irodalomtörténet egyik legszebb soraként tartják számon.
Az utolsó szakaszban az elmúlásáról, a halálról, a halál végtelenségéről ír:
“Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha”
A műben többször megjelenik a hervad, hull, zörög, borong, ezekkel a szavakkal a természet negatív folyamait emeli ki, de ugyanakkor azt is érzékelteti, hogy mi volt, mit hiányol. Ezeket a “nincs” szavakkal fejezi ki.
Ezt a művet magányosságában elkeseredettségében írta. Berzsenyihez hasonlóan hasonló érzések között született Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról című alkotása, ő is akkor írta azt a művét mikor hazajött Itáliából, és igen-igen kilátástalannak találta az itthoni helyzetet.
A vers stílusát tekintve klasszicista, erre utal az is, a több variáció és a mitológiai utalások.
Az elégiákat tekinthetjük Berzsenyi költészete csúcspontjának. Ezekben nincs benne a tanító célzat, csak a tájleírás mögött az élet elmúlásának érzésvilága. A közelítő tél Berzsenyi egyik legismertebb és legelismertebb elégiája, talán az élethelyzet átélhetősége és az ősz elragadó ábrázolása miatt.
Ahogy közeledik a történelem érettségi, sokan döbbennek rá, hogy nem készültek fel eléggé az esszéírás feladatra. Módszertani útmutatónkban kitérünk a történet térbeli és időbeli elhelyezésére, a források elemzésére és az eseményeket alakító tényezőkre is.
