Középiskola > Műelemzések > A XX. századi költősors Radnóti Miklós lírájában

Radnóti Miklós a huszadik század magyar költészetének egyik legkiemelkedőbb művelője. Születésekor anyja és ikertestvére meghalt, ez állandó lelkiismeret-furdalást okoz neki. Mivel zsidó családból származik neki is kereskedőnek kellene tanulnia, de őt ez nem annyira érdekli és inkább az irodalom felé fordul. 1934-ben a szegedi egyetem magyar-francia szakán végez, de nem kap tanári állást és alkalmi munkákból tartja el magát. A Nyugat harmadik nemzedékének tagja. Sokat fordít latinból és franciából.

Tisztában volt azzal, hogy zsidó származása miatt üldözni fogják és talán meg is kell majd halnia emiatt. Ez a saját fenyegetettség motívuma több versében is benne van. Mindig úgy áll hozzá, hogy tudja, hogy mi fog következni, de akkor is meg kell próbálni normális életet élni, küzdeni ameddig lehet és maradandót alkotni.

Adolf Hitler és a náci párt németországi hatalomrajutása után, 1933-ban írta a Mint a bika című versét. A mű címében szereplő bika a költő metaforája, de tekinthető a művészet szimbólumának is. A vers három részből áll: múlt, jelen és jövő. Az első részben a mostanáig a szó jelzi, hogy a múltról, talán a közelmúltról beszél. Itt leírja, hogy amíg normális életet élt, addig teljes nyugalomban és viszonylagos unalomban létezhetett. A második részben a mostan szóval utal kora jelenére, itt a bika, vagyis ő maga, az ösztönei alapján a levegőből észleli a veszélyt. Érzi, nemcsak ő tud a veszélyről, hanem az őzbak is. Tudja, közeledik a farkascsorda – a fasiszták metaforája – de ő mégsem menekül, hanem megpróbál küzdeni, bár tudatában van, reménytelen helyzetének. A mű harmadik részében a majd időhatározószóval utal a jövőre. Igazából itt bontja, ki a bika metaforát, vagyis a bika egyenlő vele. Azt mondja, hogy ha a többiek elmenekülnének is, ő tovább küzd, sőt még a saját halálát is megjósolja:

“Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj”

Időrendben következő műve a Járkálj csak, halálraítélt című verse (1936). Ebben a műben szintén nagyon markánsan megjelenik a költő haláltudata, mert biztos benne, hogy ő a zsidó származása miatt olyan akár egy halálraítélt, biztos benne, hogy meg fog halni, fél és szorong a halál gondolatától. Ebben már 1933 óta, Hitler hatalomra kerülése óta teljesen biztos, és azóta együtt kell élnie ezzel a gondolattal. Önmegszólító vers, mivel az első sorban lévő megszólítás tekinthető saját maga megszólításának. Látszik, nemcsak ő fél, de a természet is tudja, érzi, hogy itt valami nagyon rossz fog bekövetkezni:

Járkálj csak halálraítélt!
Bokrokba szél és macska bútt,
A sötét fék sora eldől
Előtted: a rémülettől
Fehér és púpos lett az út”

A Második versszakban lévő őszi természetábrázolás, nagyon jól emeli ki a közeledő véget és az egész világ hidegségét. A harmadik részben teljesen biztos saját pusztulásában, mégis olyan tiszta életre biztatja magát, mint a széljárta havasok lakói. József Attila hasonlóképpen biztatott tiszta életre, bár ő nem tekinthető halálraítéltnek. Érdekes, hogy az utolsó két sorban megemlített nagy farkasok a lélek tisztaságának kemény és végsőkig folytatott harcot fejezi ki, még a Mint a bika című versben a farkasok a fasisztákat jelképezi:

S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok”

Radnóti Miklós az eclogáiban is többször utal a költősorsára. Az összes eclogát közvetlenül a második világháború előtt vagy a világháború ideje alatt írta, az elsőt 1938-ban. Az ecloga ókori lírai műfaj, amely párbeszédes szerkezetű. Az ecloga műfaj megalkotójánál Teokritosznál az eclogák témája bukolikus, vagyis a marhapásztorok életéről szól. Érdekes, ahogy az eclogák folyamatosan a közéleti témák felé fordulnak az idő múlásával. Vergiliusnál a téma látszólag pásztortéma, igazából a római költészet és politika a téma. Radnóti Miklósnál pedig az eclogák az idill és halál kettőségéről szólnak, és itt van benne nagyon láthatóan a költő, hogy milyen is a költő sorsa a huszadik században.

Az Első ecloga a költő és egy pásztor párbeszéde, de igazából nem erről van szó. Furcsának tűnik, hogy a pásztor nagyon otthon van a nemzetközi politikai és katonai eseményekkel kapcsolatban. Az európai helyzet alakulásáról, rosszabbodásáról beszélgetnek.

A mű egy vergiliusi mottóval kezdődik, aminek jelentése: “Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és bűnök sokasága.”. Pásztori idillként és a tavasszal kapcsolatos reménykedéssel indul a vers, de rövidesen kiderül teljesen másról van itt szó. Beszélgetnek a spanyol polgárháború (1936-39) eseményiről, a menekülő tömegekről. Majd az egyéni sors következik. A Pásztor teljesen megdöbben, hogy Fredericó Garcia Lorca meghalt, és ez teljesen megfelel Radnóti Miklós sorsa előképének. Meghalt és nem tűnt fel senkinek. Utal József Attilára is, aki szintén nem menekült el, “csak nemet intett a folyton e rendre”. A költő utolsó megszólalásakor elmondja, hogy a háborúban nem lehet alkotni, vagyis a költő sorsa a szakmai és a fizikai pusztulás.

A Negyedik ecloga (1943) egy kivetített belső vita a költő és egy belső hang között. A költő úgy gondolja, neki nem kellett volna megszületnie, mert tudta, hogy a földi világ nem jó. Azóta sem tudja, miért él, mi az élete értelme. A hang elmondja, a szabadság és a természet szépségeit, de a költő tudja, ez mit sem ér, ha rabságban van. Teljesen tisztában van saját halálával, sőt még az önhalottság szimbóluma is megtalálható a versben, nem tud írni, mert a “írótáblák elrepedtek” a háború alatt.

A költő életének legutolsó stádiumát ábrázolja az Erőltetett menet című alkotás. A vers négy részből áll. Az első mondatban a pesszimizmus és a szenvedés nagyon negatív képei olvashatóak, de kap biztatást az, mert várja őt az asszony és talán egy ennél szebb halál. A második részben a szétrombolt otthonokat láttatja, és a félelmet attól, hogy már nincs hova hazamenni. Majd eszébe jutnak az elmúlt idők szép emlékei. Az idilli képet tovább fokozza az impresszionista stílus, a színek. Sajnos tudja, hogy ezek az emlékek, már soha nem jönnek, jöhetnek vissza. Az utolsó két sorban megszólal a költő reménye, még a csodában is kezd hinni, de az ő sorsa már megváltoztathatatlan:

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább barátom kiálts rám! s fölkelek!

E néhány Radnóti versben végig lehet követni a költő sorsát a huszadik században. Látható, hogy a XX. században a háború miatt, a költő nem alkothatott, sőt a származás miatt előre kell tudnia, hogy őt el fogják hurcolni és megölik, de ő ennek ellenére is próbál alkotni a szépre, és a jóra emlékezni. Mindvégig küzd az előre tudható sorsa ellen, mert úgy érzi, hogy neki mindvégig alkotnia kell.