Tibet és Kína viszonya 1959-ig

Dátum: 2017. augusztus 3.
Forrás: toriblog.blog.hu
 
Tibet és Kína viszonya a történelem folyamán meglehetősen áttekinthetetlen és némiképp zavarosnak tetsző képet mutat. A tibeti nemzeti büszkeség máig kitart a "mindig is önálló Tibet" oly gyakran hangoztatott képe mellett. A másik oldal nézőpontját tekintve, Kína fennhangon proklamálja – jóllehet leginkább a megszállás legitimizálása, vagy inkább annak magyarázata miatt -, hogy Tibet mindig is Kína része volt.



A cikk az alábbi webhelyről származik: http://toriblog.blog.hu. Eredeti webcíme pedig a következő: http://toriblog.blog.hu/2008/03/05/tibet_es_kina_viszonya_a_kezdetektol_1959_ig

Történelmi áttekintés 1950-ig
Tibet önálló államiságának megteremtése Szongcen Gampo (tib. Szrong-bcan szgam-po), az első ún. "tankirály" nevéhez fűződik. Az őt követő királyok alatt Tibet regionális nagyhatalommá vált: beolvasztotta a Kuku-nor-tó környékét, a Tarim-medence megszállásával pedig egy évszázadra tibeti fennhatóság alá került a Selyem útnak egy terjedelmes része is. Az észak és kelet felé terjeszkedő tibeti nagyhatalom azonban keleten kínai érdekszférákat sértett. A 690-es évektől hosszantartó háborúskodás vette kezdetét, amelynek eredményeképpen a tibeti-karluk-abbászida katonai szövetség a híres Talasz-menti csatában (751) végleg megállította a kínaiak nyugati irányú terjeszkedését. 763-ban, a Kínában fennálló polgárháborús helyzetet kiaknázva, a tibeti hadsereg Csangant, Kína akkori fővárosát is elfoglalta.

Tibet zászlaja
Tibet zászlaja


A tibeti dominancia a két ország viszonylatában azonban hamar véget ért. Glang-dar-ma király (836-842) halála után a tibeti birodalom egészen rövid idő alatt apró hercegségek tucatjaira esett szét. A 822-ben kötött tibeti-kínai béke azonban hosszú időre normalizálta a helyzetet. Később, a 13. század zavaros belső-ázsiai viszonyai nem is tették lehetővé a kínai beavatkozást, az erősödő mongol hatalom ugyanis hamar kiterjesztette a fennhatóságát mindkét államra.
A mongol-tibeti kapcsolat rövidesen konszolidálódott, és a sztyeppei mongolok nemsokára a tibeti magaskultúra hatása alá kerültek. Ennek jeleként tibeti szerzetesek tucatjai térítették buddhista vallásra a mongol törzseket. Ún. patrónus-viszony alakult ki közöttük: a mindenkori mongol kán biztosította katonáival a rendet az országban, az egyházi vezető azonban tibeti volt. Tulajdonképpen mongol megszállásról a szó klasszikus értelmében nem beszélhetünk, hiszen amíg mongol kán világi fennhatósággal rendelkezett, feltétel nélkül elismerte az éppen aktuális tibeti egyházfőt, mint szellemi vezetőt.
A gyengülő mongol, majd az erősödő kínai hatalom azonban egészen a 18. század elejéig nem kerül összeütközésbe Tibetben. Az első kínai beavatkozást pedig – meglepő módon -, maguk a tibetiek kérték 1720-ban, amikor az országot megszálló dzsungár csapatok ellen külföldön kerestek támogatót.
A máig tartó kínai fennhatóságot Tibet felett az 1720-as évektől számíthatjuk, konkrétabban 1793 utántól, hiszen a kínai császár nem megszállta Tibetet, hanem inkább a mongol kánok patrónusi intézményét vette át. Kijelenthetjük, hogy az 1790-es évekig kínai sereg nem is tartózkodik állandóan Tibetben. Az állam irányítását a lhászai tibeti kormányra bízzák, a császárt pedig egy hol helytartónak (ambán), hol követnek nevezett személy képviselte. A folyamatos belpolitikai zavargások következtében a kínaiak a közvetlen beavatkozás mellett döntöttek. 1793-tól végleg megszilárdul az ambanátus intézménye, s a mindenkori tibeti kormány felett álló két ambán a fővárosban állomásozó kínai helyőrségre támaszkodva erős befolyásra tett szert. A gyakran korrupt, a császári udvarba hamis jelentéseket küldő ambánok azonban –tudatosan- instabillá tették a helyzetet az országban.

Szongcen Gampo király szobra
Szongcen Gampo király szobra


A külvilágtól szinte hermetikusan elzárt Tibet hivatalos uralkodói, a dalai lámák közül négy (9-12.) meg sem érte a nagykorúságot, hanem tisztázatlan körülmények között fiatalon elhunytak, és a hatalmat gyakorló régensi intézmény is éles belpolitikai csatározások céljává vált. Mindezek következtében az ambánok, az igen kis létszámú, mindössze 3-4 ezer fős kínai csapatokkal megtámogatva, képviselték az egyetlen igazi hatalmi centrumot.
A kínai befolyás egészen a 19. század végéig konzerválódott, változást majd csak az angol térhódítás hoz a század végén. 1864-65-ben indiai brit csapatok szállták meg Bhutánt, és felderítőik révén elkezdik Tibet bevonását érdekszférájukba. A Kínában is terjeszkedni próbáló angolok 1886, 1890 és 1893-ban több kereskedelmi egyezményt kötöttek a mandzsu császárral, melyek következtében a britek Tibetben is kereskedelmi jogokat kaptak. A két nagyhatalom közé beszorult Tibetben az erőskezű 13. dalai láma, Thubten Gyaco (tib.: Thub-bsztan rgja-mcho), 1895-ben átveszi a hatalmat, és külpolitikai manőverekbe kezd. Az 1898 és 1900 között folyó tibeti-orosz tárgyalások kiprovokálták Anglia katonai beavatkozását (1904 - A Younghusband-féle expedíció ). A Lhászát megszálló brit csapatok ellen a dalai láma kínai segítségért fordult a császárhoz. A kivonuló britekkel Kína 1906-ban megköti az ún. pekingi egyezményt (április 27.), amelyben Anglia elismerte Kína hűbéri felségjogait.

A tibeti-fennsík, jakokat terelő pásztorral
A tibeti-fennsík, jakokat terelő pásztorral


Az 1911-ben kitört kínai forradalom azonban lehetetlenné tett mindenféle kínai beavatkozást. 1912-re a tibetiek kiszorították a kínai csapatokat Tibetből. Ugyanebben az évben Szun-Jat-szen kikiáltotta Nankingban a köztársaságot, és áprilisban, az első kiadott közleményében Tibetet, Mongóliát és Hszincsiang-ot Kína szerves részének deklarálta. Tibet és Mongólia válaszreakcióként proklamálta függetlenségét. A politikai és hatalmi káoszt rendezendő 1913 októbere és 1914 júliusa között hosszantartó tárgyalások kezdődtek Szimlában Nagy-Britannia, Kína és Tibet között. Az aláírt egyezmény elismeri Kína védnökségi jogát, de kimondja Tibet autonómiáját.
A McMahon-vonal az országot Külső- és Belső-Tibetre osztja. Kína végül nem ratifikálta az egyezményt.
Az 1920-as években a 13. dalai láma reformokkal próbált javítani országa helyzetén. Ezek főként közigazgatási és katonai jellegűek voltak (iskolanyitás, postahivatal és postai szolgálat, távíróvonal létesítése, útépítés), ám sokszor megtörtek a konzervatív egyházi hatalmasságok ellenállásán. 1933-ban távozott az élők sorából a dalai láma. Halálával belső viszályok kezdődtek, és 1933-50 között újra a régensek kezébe került az ország vezetése. Ebben a szakaszban az USA is kapcsolatba kerül az országgal, és 1947-ben a tibeti küldöttség is részt vesz a Delhiben rendezett Ázsia Konferencián. Ebben az évben függetlenné válik India, így a britekkel való kapcsolattartás gyakorlatilag megszűnik, és India válik a tibeti külkapcsolati prioritások meghatározó tagjává, hiszen India kezességet vállalt minden, a szubkontinensre és szomszédaira vonatkozó, britek által kötött nemzetközi szerződésre. 1949-ben a Kuomintang Tajvanra menekülése után a tibetiek kiutasítják a lhászai kínai megbízottat és az egész kínai kolóniát. Az év során befejeződik a kínai polgárháború, és október 1-én kikiáltják a Kínai Népköztársaságot.

Tibet Autonóm Tartomány
Tibet Autonóm Tartomány


Tibet 1950-59 között
1950-ben tárgyalások kezdődnek a pekingi kormány felszólítására Tibet csatlakozásáról. Miután ezek eredménytelenül végződnek, október folyamán kínai fegyveres csapatok vonulnak Lhászába, ahol a helyiek fegyveres ellenállást tanúsítanak. A veszélyhelyzet miatt nagykorúvá nyilvánítják a 14. dalai lámát, Tendzin Gyacót (tib.: Bsztan-‘dzin rgja-mcho), aki kíséretével együtt az indiai határ közelébe menekült. 1951-ben a csamdói konferencián a kínaiak az együttműködő tibetiekkel kimondják Tibet "békés felszabadítását", és közeledést ajánlanak a dalai lámának, melyet ő elfogadott, s küldöttséget küldött Pekingbe, melynek eredményeként megszületett a „tizenhét pontos egyezmény”, amit a kínai központi kormány és a helyi tibeti kormány nevében a tibeti delegáció május 23-án aláír.
A fegyveres invázió kezdete óta az indiai határ közelében tartózkodó dalai láma 1951. augusztus 17-én érkezett vissza Lhászába. Szeptember elején Wang Jimei vezetésével több ezer kínai katona vonult be a fővárosba, őket később további 20.000 katona követte.
Ezek után meg kellett oldani a katonák elhelyezését és élelmezését. Noha a „17 pontos egyezményben” a kínai vezetés leszögezte, hogy gondoskodni fog a katonák élelmezéséről, az idő múlásával egyre inkább a helyi kormánytól követelték a probléma megoldását. Ennek következtében összeomlott a gazdaság, a raktározott élelmiszer mennyisége vészesen apadni kezdett, és így az addig nem tapasztalt infláció is a magasba tört.

A 14. jelenlegi Dalai Láma
A 14. jelenlegi Dalai Láma


1950-ben Tibet „primitív” országnak számított, feudális társadalmi struktúrával és pre-indusztriális gazdasággal. A kínaiak úgy emlegették Tibetet, mint a „három nagy hiány” (üzemanyag, kommunikáció, emberek), és a „három bőség” (szegénység, elnyomás, a vallási és lelkiismereti terror) országa. A modernizálás egyik első lépéseként a kínaiak megkezdték a Kínát és Lhászát összekötő két útvonal, valamint a fővárostól 90 kilométerre egy repülőtér megépítését. Az új utak erőteljesen lecsökkentették a szállítási időt, ugyanakkor, mivel Tibetben nem volt kőolaj, ill. üzemanyag, jelentős problémát és többletterhet jelentett a hiány megoldása. A dolog másik oldalát tekintve, a tibeti nép, akiknek a fejlődését szolgálta az útépítés, korántsem rendelkezett az 50-es években számottevő gépkocsival… Az utak a kínaiaknak fontos, otthonról beszerezhető használati cikkeinek árát jelentősen csökkentették, és hozzájárultak Peking azon törekvéseihez is, hogy a szomszédos országokkal lebonyolított kereskedelem csökkentésével erősödjenek a tibeti-kínai kereskedelmi kapcsolatok. Még egy szempontból vizsgálva az útépítés jelentőségét, ezáltal jóval gyorsabbá vált a kínai hadsereg utánpótlása, különösen veszélyhelyzet esetén.
1955 után kezdték megszervezni a világi oktatást. 1957-re 78 általános iskolát létesítettek, 6000 tanuló okítására (természetesen nagy hangsúlyt helyeztek a kínai állam, annak rendszere, Mao gondolatainak megismertetésére… ). A diákok számára lehetővé tették, hogy Kínába menjenek tanulni. Ezen rendelkezésekkel sikerült valamilyen haladást elérni az analfabétizmus visszaszorításában, ám sajnos az iskolák alapítása többnyire a városi területekre korlátozódott.

A Lámák székhelye: a Lhászában, Tibet fővárosában található Potala-palota
A Lámák székhelye: a Lhászában, Tibet fővárosában található Potala-palota


1955-ben a pekingi kormány felállította a Tibeti Autonóm Régió Előkészítő Bizottságát. 51 tagja közül 46 tibeti és 5 kínai volt, később számuk 55-re emelkedett (50+5). Főbb feladatai közé tartozott a helyi iparfejlődés ösztönzése a központi tervnek megfelelően, a társadalmi osztálykülönbségek csökkentése és a társadalmi összetartás elősegítése, a vallásszabadság biztosítása és a kolostorok felügyelete. Tiszteletbeli elnöke a dalai láma lett. Rendelkezéseit a kínai államtanácsnak is jóvá kellett hagynia, így tulajdonképpen meghagyta Peking vétójogát a döntéshozatalban.
1958-ra Kham és Amdo tartományban (Kelet-Tibet azon részei, amelyek nem tartoztak a fentebbi bizottság fennhatósága alá, s később sem képezték a Tibeti Autonóm Régió részét) feszültté vált a helyzet. Ez a terület távol esett Lhászától, nagyobb volt a kínaiak számaránya, és itt fokozottabban uralták a kínaiak az életet. Erőteljes propagandát folytattak, beavatkoztak az emberek életvitelébe (pl. nomádokat kényszerítettek a vándorló életmód felhagyására). A kelet-tibetiek az év során gerillaharcokba kezdtek, melyet a kínai csapatok véres kegyetlenkedésekkel próbáltak elfojtani, ám ezzel ellentétes hatást értek el, s még inkább feltüzelték az embereket. A kínai kormány a tibeti kormánycsapatok segítségével akarta leverni a felkelést, akik ebbe persze nem egyeztek bele, s a tárgyalásos utat próbálták meg, sikertelenül. 1958 végére Dél-Tibet nagy része, valamint Kelet-Tibet több járása a tibeti lázadók kezére került. 1959 márciusára a fővárosban is kitörtek a zavargások. 1959 március 17-én a dalai láma álruhában Indiába menekült, és azóta is emigrációban el Dharamszalában.

Szerző: Kaif

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.

Vissza a főoldalra