|
Dátum: 2023. szeptember 01. 00:10:01. Forrás : Wikipedia |
Koszovó vagy Kosovo (albánul Kosovë / Kosova; szerbül Косово и Метохија, Kosovo i Metohija, azaz Koszovó és Metohija) független állam Délkelet-Európa középső részén. Függetlenségét egyoldalúan, 2008. február 17-én kiáltotta ki a koszovói parlament, de az új állam elismerésének kérdése még viták kereszttüzében áll. 2008-ig Szerbia egyik tartománya, de az 1999-es koszovói háború óta az ENSZ felügyeli.
Jelenleg is élénk területi vita folyik a szerb kormány, a tartomány albán vezetése és az ENSZ között.
Elnevezései
A Kosovo név Kosovo Polje vidék nevének lerövidült változata. A Kosovo Polje név jelentése magyarul „Rigómező”. (A környéken zajló és a magyar történelemhez is kapcsolódó középkori csaták ezért rigómezei csata néven ismertek.)
A tartomány korábbi és mai hivatalos nevei:
- Koszovó és Metohija Autonóm Terület (1945-1963)
- Koszovó és Metohija Autonóm Tartomány (1963-1968)
- Koszovói Szocialista Autonóm Tartomány (1968-1989)
(Az 1968-as névváltoztatáskor a „Koszovó Polje” név is szóba került, de a jugoszláv kormány végül a Koszovó változat mellett döntött.)
- Koszovó és Metohija Autonóm Tartomány (1989 – napjainkig)
- Hívják még „Koszovói Köztársaságnak” az 1990-es függetlenségi nyilatkozat és az 1999-es koszovói háború között működő koszovói albán árnyékkormánynak köszönhetően.
Koszovó újonnan elfogadott címere
Földrajza
Területe 10 887 km2, népessége az 1999-es konfliktus előtt 2 millió fő volt. Északnyugaton Montenegróval, északon és keleten a közép-szerbiai Raška, Toplica, Jablanica, és Pčinja régiókkal, délen Macedóniával, délnyugaton Albániával határos. A nagyobb városok közé tartozik Prishtina (szerbül: Приштина, vagy Priština), a főváros körülbelül 500 000 lakossal, valamint a délnyugati Prizren 120 000 lakossal. További öt település lakossága éri el az 50 000 főt.
Domborzati régiók
Metohija, amit az albánok Rrafshi i Dukagjinitnak hívnak, a tartomány nyugati részén található feltöltött medence. Ebben a régióban található Istok, Peja, Deçan, Gjakova, Orahovac, valamint Prizren városa. A második legnagyobb régió Koszovó, egy medence a Sitnica folyó körül. Uroševac, Prishtina, Vushtrria, és Mitrovica városa fekszik itt, valamint Kosovo Polje, amelyről a régió és az egész tartomány a nevét kapta. Koszovó Lab folyó menti szakaszát, amely Podujevo városát is magában foglalja, Kis-Koszovónak hívják. Metohija és Koszovó között található Drenica. Itt van Srbica, Klina, és Malisheva városa. Binačka Morava folyó mellett van Binačko Pomoravlje. A tartomány legdélebbi pontján, a macedón határ mellett fekszik Gora, Sredačka Župa és Sirinićka Župa.
Éghajlat: Koszovó klímája kontinentális, meleg nyarakkal, és hideg, havas telekkel.
Koszovó domborzati térképe
Történelme
Az ókorban Koszovó területe egy nagyobb terület, Dardania része volt. Kr. e. 28-ban Augustus a Római Birodalomba olvasztotta, azon belül Moesia provincia része lett.
A 6. században szlávok telepedtek le a Balkán-félszigeten. Évszázadokig több állam birtokolta Koszovót: a Szerb Királyság, a Bizánci Birodalom, és az Oszmán-Török Birodalom. Az legutóbbiban a Koszovói Vilajet része volt. Kosovo Polje város határában játszódott le 1389-ben a híres rigómezei csata, a „szerb Mohács”, és az 1448-as, Hunyadi János vereségét hozó második rigómezei ütközet.
Az első világháború alatt Szerbiával együtt megszállta az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Bulgária.
A második világháború idején Albánia része lesz, és Olaszország megszállása alá kerül. 1943-ban az olasz csapatok helyére németek érkeznek, és 1944-ig a jugoszláv partizánok megérkezéséig az ő fennhatóságuk alá tartozik. A kommunista Jugoszlávia idején ismét Szerbia része lesz, 1964-ben Kosovói Autonóm Köztársaság fővárosa lesz.
1989-ben Slobodan Milošević megszűntette a tartomány autonómiáját és Szerbiához csatolta.
2008. február 17.-én kikiáltotta függetlenségét és elszakadt Szerbiától, de ezt a függetlenséget Szerbia nem fogadta el.
Politikai és nemzetközi helyzete
Koszovó nemzetközi helyzete rendhagyó. Habár a tartomány a Szerb Köztársaság része, jelenleg az ENSZ felügyeli, anélkül hogy a szerb hatóságoknak beleszólása volna a kormányzásba. A kormány felelősséggel tartozik az ENSZ koszovói békefenntartó missziónak (UNMIK). A Kumanovo egyezmény és a későbbi ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es határozata alapján (ez vetett véget a koszovói háborúnak) a békét a NATO által vezetett KFOR (Kosovo Force) tartja fenn.
Koszovói albán az Albán zászlóval
Az UNMIK már létrehozta az ideiglenes kormányt és az ideiglenes államfő hivatalát. Ezen törvényhozó és végrehajtó testületek az UNMIK felügyelete alatt működnek. A biztonság irányítása, az igazság- és a külügy szintén az UNMIK ellenőrzése alatt van. A koszovói parlamentet 2001 novemberében, majd 2004-ben választották meg. Ibrahim Rugovát 2002 márciusában választották a parlament, a kormány elnökévé és Prishtina polgármesterévé. A törvényhozó testület az UNMIK-val egyetértésben bevezetett egy alkotmányos rendszert, egy vámtörvényt, valamint két büntetőtörvénykönyvet.
Az UNMIK forgalomba hozott olyan utazási dokumentumokat, amelyek az útlevél helyett használhatóak az azt elfogadó országokban. Bevezettek még személyazonossági kártyákat és autómatricákat, amelyek szintén csak ott érvényesek, ahol elfogadják azokat. A koszovói postai rendszer is csak megkötésekkel használható (a Kosovóba vagy Szerbiába címzett levelek nem biztos, hogy megérkeznek. Az Egyetemes Postaegyesület a „Kosovo (UNMIK)” címzést javasolja).
Habár a rendőrségnél az összes etnikum tagja dolgozhat (albán, szerb, cigány, bosnyák stb.), de főként a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KLA) veteránjai közül kerülnek ki a hatósági személyek. A tartomány légterét a KFOR ellenőrzi. Az UNMIK az ENSZ zászlaját használja.
A koszovói parlament által elfogadott alkotmányos rendszer megerősítette az elvet, hogy a parlamentben az összes kisebbség képviselje magát. A 120 szék közül tíz a szerb, másik tíz a nem albán kisebbségeknek van fenntartva, míg a maradék 100 szék sorsa közvetlen választás útján dől el.
2008. február 17-én egyoldalúan kikiáltották a független Koszovói Köztársaságot. Ennek a világ hatalmai általi fogadtatása egyelőre vegyes: Szerbia és Oroszország élesen elítéli, míg az Amerikai Egyesült Államok és számos európai állam hajlik Kosovo függetlenségének elismerésére. Az Európai Unió eddig nem tudott közös álláspontot kialakítani.
Népessége
Albánok alkotják a tartomány lakosságának majdnem 90%-át. Az albán bevándorlás, a többi nép kivándorlása, valamint a magas születési szám következtében egyenletesen nőtt az albán lakosság aránya a tartományban (2000: 1 970 000 fő, 2003: 2 750 000 fő). A lakosság nagy része a háború alatt menekültté vált, de a legtöbb albán gyorsan visszatért otthonába. A konfliktus következményeként néhány ezer nem albán, különösen szerbek és cigányok elhagyták a tartományt, hogy megmeneküljenek az újra felerősödő erőszakhullámtól. Ez köszönhető továbbá a gazdasági nehézségeknek és az etnikai feszültségeknek.
A Koszovói Statisztikai Hivatal 2000-es felmérése szerint Koszovó teljes népessége 1 970 000, a következő eloszlással:
- 88% albán (1 733 600)
- 7% szerb (173 900)
- 3% bosnyák és muszlim (59 100)
- 2% cigány (39 400)
- 1% török (19 700)
Koszovó etnikai térképe 2005-ben
Az erőszakos cselekmények tovább csökkentették a nem albánok számát a felmérés óta, és sokan azok közül, akik maradtak, most menekülttáborokban vagy jól védett településeken élnek.
Vallási megoszlás
A koszovói háború előtt több mint 500 mecset volt és sok szufi (szúfizmus) tekke (imahely). Ezek felét a háborúban megsemmisítették. Az imámokat Prishtinában képzik. Koszovóban mintegy 65 000 katolikus is él, akik albánok, vagy horvátok. Macedónia önállósodása óta 55 pap látja el a híveket egy apostoli adminisztratúra kötelékében, amely közvetlenül a Szentszék alá rendelt. A püspök Dode Gjergji (1963). A térségben Albániához hasonlóan aktívak a ferencesek. Az ortodoxok püspöke Artemije Radosavljević (1935) a raskoprizreni eparchátus élén (Eпархија рашкопризренска). Ő képviseli a tárgyalásokon a szerb kisebbséget. Koszovó lakosságának mintegy 90%-a szunnita.
Gazdaság
Koszovó gazdasága nagyon fejletlen, korábban Jugoszlávia legelmaradottabb vidéke volt. Még Albánia is jobb gazdasági helyzetben van nála. Ipara szinte nincs. Legfőbb bevételi forrása a cigaretta- és üzemanyag-csempészet. A külföldön vendégmunkásként dolgozó koszovóiak hazautalt pénze is komoly bevételt jelent.
Pénzneme
Az UNMIK (ENSZ koszovói békefenntartó misszió) 2001-ben egy pénzügyi reform keretében bevezette a tartományban az eurót, mint hivatalos pénznemet. Feladata a korábban széles körben használt német márka leváltása volt, amely az 1999-es háború előtt ténylegesen használt pénznem volt. Ennek ellenére, a szerb dinár maradt a hivatlos fizetőeszköz, noha leginkább a koszovói szerbek által lakott területeken használják csak. Ezeken kívül csak elszórtan van forgalomban. A kereskedelemben főként euróban számolnak, a koszovói közigazgatás kizárólag eurót fogad el, és az összes kereskedelmi banknak is euró az elsődleges pénzneme. A többi nemzetközi pénznem közül az USA dollár és a svájci frank a legelterjedtebb.
A kezdetek
Koszovó területén az albánok ősének tekintett illír illetve trák törzsek telepedtek le, a terület később a Római Birodalom része lett. Az nem teljesen egyértelmű, hogy a tartomány Moesia provincia része lett, vagy felosztásra került Dalmatia és Moesia között. A Római Birodalom felbomlása után a terület a Kelet-Római Birodalomhoz került. A terület idővel többször gazdát cserélt, míg a 12. században szerb uralom alá nem került. A Nemanja dinasztia uralkodása alatt a terület a szerb birodalom középpontja lett (Prizren volt az egyik központja), a területen létesült szerb ortodox kolostorok közül több az UNESCO Világörökség részét képezik.
A mai Koszovó és a középkori Szerb királyság határai
Rigómezei csata
A szerbek történelmének meghatározó pontja volt a Koszovó területén, Rigómezőn 1389-ben folyt csata. A csatában Lázár fejedelem és az Oszmán Birodalom szultánja, I. Murád között a szerbek súlyos vereséget szenvedtek. Ez a csata az amely leginkább befolyásolta a tartományhoz fűzött mitikus viszonyát a szerb népnek, melyhez hozzájárul Lázár legendája is.
A legenda szerint egy angyal látogatta meg Lázárt a csata előestéjén, és választás elé állította. Választhatta a földi királyságot, amely velejárójaként elsöprő győzelmet arathat a csatában és a királysága biztosítva lesz egész életére, vagy a mennyei királyságot, mely esetben a hadseregét elsöprik a török hadak, és Lázár király maga mártírhalált hal, és a földi királysága a kihalás útjára kerül, de Lázár királynak különleges helye lesz Isten királyságában. A legenda szerint Lázár Isten királyságát választotta, melynek következtében meghalt a csatában és birodalma is letűnt.
A szerbek szerint az, hogy Lázár az „örök királyságot” választotta, biztosítja a szerbek számára az örökös jogot Koszovóra, mert a terület ezzel a választással szakralizálódott, Koszovó a „szerb mennyei királyság.” A terület elvesztését egyesek Krisztus keresztre feszítéséhez, míg 1912-es visszafoglalását feltámadásához hasonlítják.
A csatában életét vesztette maga Murád szultán is, utódjának, Bajezidnek hatalma megszilárdítása érdekében vissza kellett térnie Törökországba.
Oszmán Birodalom
A rigómezei csata után Szerbia eljelentéktelenedett, majd a 15. században, 1459-ben török uralom alá került Szerbia egész területe, így Koszovó is. A török uralmat iszlamizáció követte. A török hódítás következtében sok keresztény szerb északra vagy nyugatra vándorolt, illetve sokan áttértek a muzulmán hitre, így az etnikai egyensúly kezdett eltolódni az albánok felé.[2] Az 1683-1699-es osztrák-török háború során az osztrák erők bevonultak a területre, ahol a szerbek által nyújtott támogatás ellenére 1699-ben vereséget szenvedtek és a szerbek újabb hulláma vándorolt ki a visszavonuló csapatokat követve. Az előrenyomuló török csapatok sikertelenül ostromolták meg Bécset, és ez lett az a háború, amely a török számára a „vég kezdetét” jelentette Európában, bár Koszovóban még két évszázadon keresztül fennmaradt uralmuk.
1766-ban felszámolták a peći, más néven ipeki patriarchátust, mely a török uralom idején a szerb öntudat és összetartozás legfontosabb fenntartójának számított.
A szerb történelem-felfogás szerint az albánok segítették a török hatalomátvételt, cserébe azért, hogy az elmenekült szerbek földjére költözhessenek és kihasználhassák a helyben maradtakat. Ezzel ellentétben az albánok úgy tartják, hogy őseik már jóval a szerbek előtt a tartomány területén éltek és az oldalukon harcoltak a Rigómezei csatában.
A Balkán-félsziget az 1880-as években a Koszovói-vilajettel
Azt több történész is kiemeli, hogy a török uralom alatt az albánok vezető tisztségeket töltöttek be a helyi közigazgatásban.
Szerbia az 1800-as években visszanyerte de facto függetlenségét, és 1878-ban a Berlini Egyezménnyel államiságát is. Szintén a 19. századhoz köthető a koszovói vilajet megszervezése az Oszmán Birodalmon belül, ekkortól számít Koszovó önálló közigazgatási egységnek.
Az Oszmán Birodalom végleges összeomlása előtt a 20. század elején szerb, bolgár és macedón csapatok kiűzték a törököket a Balkánról.
Jugoszlávián belül
A tartomány 1912-ben került vissza Szerbiához, és ugyanebben az évben alakult meg a független Albánia is. Jugoszláviában (illetve korábbi nevén a Szerbek, Horvátok, Szlovének Királyságában) az 1920-as és 30-as években több kísérlet volt arra, hogy szerbeket telepítsenek le a régióban, ezek a kísérletek azonban az ott élő albánok ellenállásába ütköztek, akik ekkor már egyértelműen többségben voltak a tartományban, ráadásul a beolvasztásnak ellenálló fegyveres szabadcsapatok ellenállását csak 1924-re sikerült felszámolni.
A II. világháborúban 1941. április 17-e után, Jugoszlávia kapitulálása után Koszovó területe három államhoz került, az északi rész német ellenőrzés alá került, míg egy keleti rész Bulgáriához, míg a területek nagyrésze olasz fennhatóság alá került és egyesült Albániával. Az olaszok háborúból való kilépése után a terület Németország ellenőrzése alá került. 1943 szeptemberében a jugoszláviai albánok küldöttei kimondták egyesülésüket Albániával. A területet 1945 februárjára sikerült visszafoglalniuk a szerb partizánoknak, akiknek még hónapokig albán utóvédharcokkal kellett számolniuk.
Az 1945-ben az elfogadott alkotmány 6 köztársaságot határozott meg Jugoszlávián belül, és külön Szerbián belül Vajdaságot, mint autonóm tartományt, és Kosovo i Metohija-t mint autonóm körzetet[11]. Az albánok elnyomása továbbra is folytatódott a szerb részről. Az autonóm státusz az albánok nemzeti státuszának elismerése volt és csak a közigazgatás decentralizációját tartalmazta. Később, 1963-ban Kosovo i Metohija is megkapta az autonóm tartomány státuszt.
A 60-as évek közepétől a szövetségi kormány elkezdett toleránsabb politikát alkalmazni az albánok felé, részt vehettek a helyi és szövetségi intézményekben, és ösztönözték az albán nemzeti identitást. Az 1950-es években albán főiskola, majd a 60-as években egyetemi kar alakult, megjelentek albán nyelvű napilapok és folyóiratok. Közben az albánok aránya a folyamatosan növekedett, egyrészt a körükben tapasztalható magasabb születésszám, másrészt a szerbek elvándorlása miatt. A jugoszláv vezetés kétségbevonta az albánok lojalitását ezért szoros politikai és állambiztonsági ellenőrzés alatt tartották a tartományt, 1966 utánig a rendvédelmi szervekben és a közigazgatási aparátusban a szerbek felülreprezentáltak voltak.
Jugoszlávia etnikai térképe a többségében albánok lakta (lila) területekkel és az autonóm tartomány Koszovóval. (Északon, a Vajdaság autonóm tartományban halvány rózsaszínnel a többségében magyarok lakta területek láthatóak)
1968-ban demonstrációk kezdődtek, melyek keretében az albánok megfogalmazták igényüket, hogy Koszovót köztársasági rangra emeljék. Igényüket azzal indokolták, hogy a kisebb létszámú macedónoknak is saját köztársaságuk van Jugoszlávián belül. A szerbek ugyanakkor a köztársasági rangra emelést első lépésként látták az elszakadáshoz és később az Albániához csatlakozáshoz vezető úton. A megmozdulások eredményeként törölték a tartomány nevéből a Metohija-t és jogot kapott Koszovó saját zászlajának használatára.
Az 1974-ben elfogadott alkotmány Koszovót majdnem egyenlő helyzetbe hozta az államalkotó köztársaságokkal, ugyanakkor maradt „autonóm tartomány”. Az elnevezés megtartása azért volt nagyon fontos, mert a „köztársaságoknak” legalább elméletben megvolt az alkotmányos joga az elszakadásra. A jugoszláv köztársaságok során kialakult viták folyamán a szerbeket egyre jobban zavarta, hogy Koszovó és Vajdaság fel tudnak lépni Szerbia ellen a többi köztársasággal összefogva, és így nőttek a szerb nacionalisták Koszovó jogainak csökkentésére vonatkozó követelései.
1981-ben újabb, több halálos áldozatot követelő tömegdemonstrációkra került sor, melyben ismét a köztársasági státuszt, radikálisabb tüntetők jelszavai az elszakadás lehetőségét is felvetve, követelték. 1981. április 2-án renkívüli állapotot vezettek be Koszovóban és bevetették a szövetségi belügyi alakulatokat is a rend helyreállítására.
Milošević alatt
Slobodan Milošević 1987-ben került a szerb kommunista párt, és 1989-ben Szerbia élére, ezzel megszerezve a dominanciát a jugoszláv parlamentben is. A szerb nacionalista érzelmekre építve lebontotta a tartomány korábban élvezett autonómiáját, és szerb közigazgatást vezetett be a tartományban. Erre a lépésre az albánok felkelésekkel válaszoltak, a Jugoszláv hadsereg bevonult a térségbe, felszámolták a helyi nemzetgyűlést, és bezárták az olyan iskolákat, ahol albánul tanítottak. Erre válaszul az albánok létrehozták a saját iskolarendszerüket, ami része volt annak a folyamatnak, hogy kialakuljon egy kettős társadalmi rendszer Koszovóban. 1991 szeptemberében titkos népszavazáson a koszovóiak a függetlenség mellett döntöttek, és október 19-én kikiáltották a függelten Koszovót, melyet kizárólag Albánia ismert el.
A diktátor: Szlobodan Milošević
1989-től Ibrahim Rugova, a koszovói albánok vezére békés tiltakozásokba kezdett a tartomány autonómiájának elvétele miatt. Mivel a nemzetközi közösség nem volt hajlandó Koszovó ügyével foglalkozni a daytoni béketárgyalásokon, Rugova radikálisabb ellenfelei megerősödtek, akik szerint a békés út nem hozhat eredményt. Megalakult az UCK, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, mely támadásaival a rendőrségre 1998-ra fegyveres felkelést szított. A szerbek próbálkozásai a tartomány feletti hatalom visszaszerzésére nagy nyílvánosságot kapott atrocitásokkal és menekülthullámmal járt. A szerbek egy nagy offenzívát indítottak az UCK ellen, az emiatt kezdeményezett rambouilleti tárgyalások sikertelensége után kezdődött meg márciusban a NATO bombázása. A bombázás hatására bekövetkezett a nyugatiak által előrelátott válaszreakció, a szerb fél etnikai tisztogatásba kezdett, újabb menekültáradatot elindítva. Végül júniusban elfogadta a szerb fél a Martti Ahtisaari finn elnök és Viktor Chernomyrdin orosz követ által közvetített békét, mely értelmében a szerb csapatok és velük a koszovói szerb civil lakosság nagy része is elhagyta Koszovót és a menekült albánok nagy része visszatért a tartományba.
1999 óta
A tartományt 1999-től az ENSZ igazgatja, és a NATO erők, a KFOR, tartja fenn a békét. 2001 óta az Önkormányzat Ideiglenes Intézményeinek adtak át bizonyos önkormányzati feladatokat, megalakították a 120 tagú Koszovói Nemzetgyűlést, melynek 100 tagját közvetlenül választják, míg 20 szék a tartomány kisebbségeinek van fenntartva. 2004-ben újra etnikai jellegű zavargások voltak a régióban, melyek után megnőtt a nemzetközi nyomás Koszovó státusának rendezéséért.
Van jó témaötleted? Írj nekünk egy vendégcikket!
Kapcsolódó doksik
- Koszovó - Cimic kézikönyve
2006, 65 oldal
