A farkas - Canis Lupus

Dátum: 2017. március 19.
Forrás: Magyar Virtus
 
A farkas 1972 óta szerepel a veszélyeztetett fajok nemzetközi Vörös könyvében. Valaha az egész földkerekség legelterjedtebb és legsikeresebb ragadozója volt, mára már azonban - az embernek hála - csak az isten háta mögötti erdőkben, hegyekben fordulnak elő.



Az ember hosszú évezredek óta kíméletlenül hajszolja, s biztosan mindenki ismeri a szólást, mely szerint „ember embernek farkasa”. Úgy tartják, kegyetlen és vérszomjas ragadozó, amely nem fél megtámadni még az embert sem. Kevés azonban az olyan bizonyított eset, amikor egy farkas minden ok nélkül emberre támadt. A farkas valójában ugyanolyan ragadozó, mint a többi; azért vadászik, hogy fenntartsa magát, és nem passzióból.

A farkasok általában 15 fős csapatokban, falkában élnek; melynek egyedei ugyanabból a családból származnak. A falkák életét jól meghatározott hierarchia irányítja, melyet az alávetett egyedek viselkedése jellemez az irányító egyedekkel szemben.
A megbetegedett vagy sérült egyedeket az egészséges példányok etetik és gondozzák.

A falkák által birtokolt terület a territórium. Ezek nagysága általában a zsákmányállatok elterjedésétől függ. A territórium ősszel és télen kibővül egy mintegy 100 km˛-nyi ún. lakókörzettel.
Az erdős vidékeken, a terület jellegzetes pontjait - különösen a határövezetekben – a falka tagjai szagjelzéssel látják el. Ezek a jelek tudatják a szomszédos farkasokkal, hogy „belépni tilos”.
A szagjelzés a farkasok egyik fő kommunikációs eszköze, akár csak az üvöltés (vonítás). A falkák közti összetűzéseknek általában nem szokott jó vége lenni, ezért mindegyik falka jobban jár, ha jelenlétét üvöltéssel már messziről hírül adja.



A farkas kiváló vadász, kisebb termetű állatokra és nagy vadakra egyaránt vadászik. Nyári étlapján gyakran szerepelnek békák, madarak, vagy akár zuzmók és gyümölcsök is. Néha még a dögöt is megeszi, s valószínűleg ez a tény is hozzájárult rossz híréhez.
A farkas mindig úgy választja ki a prédát, hogy a vadászatba fektetett erő és energia minél jobban megtérüljön. Az egyedül vadászó egyednek egy birka is megteszi, de a falkában leginkább a jávorszarvast támadják.

A csapatvadászatban minden felnőtt tag részt vesz; kivételt képeznek a sérült egyedek, ill. a kölykökre felügyelő nőstények.
A falkában vadászó farkasok akár még egy 500 kg-os (vagy még nagyobb) jávorszarvast is képesek leteríteni. Ekkora zsákmány elejtéséhez jól összehangolt csapatmunka kell.
A farkasok az orruk után mennek, ha szagot fognak, indiánsorba állnak. Magas hóban mindig a sorvezető egyed nyomaiba lépnek; a nyomvezetők gyakran cserélődnek. Ha a csapatnak valamilyen okból szét kell válnia, vonító hangokkal tartják a kapcsolatot. Ha megtalálták a zsákmányt, bevárják a többieket.
Nyílt terepen szinte rögtön támadásba lendülnek, az erdős területeket azonban jól kihasználják: széliránnyal szemben, lopakodva közelítik meg a kiszemelt példányt. A farkasok elsősorban az öreg és beteg, ill. az elcsatangolt állatokat ejtik zsákmányul, így tulajdonképpen közvetetten hozzájárulnak a nyájak egészségének fenntartásához. Az olyan területeken, ahol az ember kiirtotta a farkasokat, a rénszarvasok, jávorszarvsok és gímszarvasok teljesen elszaporodtak, és komoly környezeti károkat okoztak.
A magányos prédával szemben általában sikerrel járnak, de a kiszemelt állat gyakran megérzi a veszélyt, és védekezik: nagyokat rúg patás lábaival, vagy futásnak ered. Ilyenkor csak addig üldözik, míg a távolság nem csökken. Ha a távolság nő, nem pazarolják az értékes energiát.
A farkasok párkapcsolata többnyire egy életre szól. Nyár elején a nőstény farkas keres egy elhagyott borz vagy rókaodút, kiszélesíti, mohával és levelekkel kibéleli és beköltözik. Kb. 63 napig tartó vemhesség után a nőstény általában 4-6, esetleg akár 10 utódot hoz a világra. A kicsik mintegy tíz napig vakok és magatehetetlenek, ez idő alatt az anyjuk gondoskodik róluk; eteti és védi őket. A falka többi tagja is kiveszi a részét az anya és a kölykök etetéséből, és akár még kölyökmegőrzést is vállalnak, ha az anyafarkas vadászni kíván.
A kölykök három hetes korukban már elhagyják a vackukat, a szülők húst öklendeznek fel nekik, és hagyják, hogy megverekedjenek az ételért. Három hónappal később már lépést tartanak a falkával, de a szülőkkel még évekig együtt maradnak. Ez idő alatt megtanulják, hogy hogyan, merre és mire vadásszanak; később esetleg elválnak a szülői falkától, és megpróbálnak saját csapatot alakítani.

A farkas - Canis Lupus
A farkas - Canis Lupus



A farkasok jellemzői

Méretük példányonként, nemenként és fajonként változhat: marmagassága általában 65-80 cm, súlyuk 30-65 kg, de a termetes példányok akár 80 kg-ot is nyomhatnak. Testük általánosan 100-140 cm. Szőrük vastag és hosszú, jellemző színei a sárgás szürke, vöröses és fekete. Fején hegyes orr és egyenes fülek találhatók, fejük megnyúlt. Tépőfogaik kiemelkednek a tarajos zápfogak közül. Végtagjai hosszúak, ínasak, vissza nem húzható karmokban végződnek.

A farkasok rokonai

A farkas a legelterjedtebb kutyaféle. Az ebbe a családba tartozó néhány faj között vannak olyanok, amelyek nagyon hasonlítanak a farkasra; mások viszont csak tartásban. Az elsők közé tartoznak a Canis-ok, a kutyák, sakálok, prérifarkasok (coyotok) és a dingók. Távolabbi rokonok a sörényes farkas (Chrisocyon Brachyurus), a vörös farkas, amely a Cuon nemhez tartozik.

A legendák farkasa

A viking mitológia egyik fontos szereplője, az istenek egyik régi ellensége, Fenrir, az óriás farkas. Fenrir olyan hatalmas volt, hogy alsó állkapcsa a földet, a felső pedig az eget érte. Az istenek megpróbálták láncra verni, de a farkas könnyűszerrel elszakította béklyóit. A törpék, a tűz mesterei olyan szalagot készítettek, amit még az istenek se tudtak elszakítani. Fenrirt tőrbe csalták és megkötözték, de bosszúból leharapta Tir isten fél karját.

Vissza a főoldalra