Gazdaságpolitika és válság

Dátum: 2024. február 04. 00:10:01.
Forrás : doksi.net/hu

Egy pénzügyi-gazdasági válság idején vállalatok és magánszemélyek tömegei mennek tönkre. A gazdasági visszaesésekkel együtt járó tőzsdei árfolyamzuhanások idején a stabil pénzügyi helyzetű befektetők is érzékeny veszteségeket szenvednek el. A pénzügyi válságok menetrendszerűen, körülbelül négy évenként követik egymást. Felmerül a kérdés, hogy a gazdaságpolitika irányító miért nem akadályozzák meg ezeket a ciklikusan jelentkező visszaeséseket.

Szerintem a válasz egyszerű: nincs rá lehetőségük. A válság kialakulását ideig-óráig el tudják halasztani. Képesek befolyásolni, hogy milyen formában törjön ki a válság, kiket érintsen erősebben és kiket kevésbé, de nem képesek megakadályozni azt. Erre jó példa az Egyesült Államok 2001 és 2008 közötti gazdaságpolitikája.

Az amerikai jegybank szerepét betöltő FED Alan Greenspan vezetésével meglehetősen aktívan reagált a pénzpiaci problémákra. 2000 és 2003 között drasztikus kamatcsökkentésekkel és egyéb likviditásfokozó eszközökkel jelentős pénzt pumpáltak a gazdaságba. A kamatok hosszú ideig rendkívül alacsonyak voltak. Ezzel sikerült megakadályozni, hogy a 2001-től 2003-ig terjedő időszakban az amerikai gazdaság komoly recesszióba süllyedjen.

Viszont az akkor kialakult alacsony kamatszintek vezettek a 2007-es - 2008-as jelzálogpiaci válsághoz. A fogyasztók elhitték (a bankok ügynökei elhitették velük), hogy az alacsony kamatok örökké fognak tartani. Ezért ők a pénzügyi helyzetüknél drágább ingatlanokat vásároltak. A hitelből finanszírozott vásárlások felhajtották az ingatlanok árát. A bankok elhitették magukkal, hogy az ingatlanárak a végtelenségig nőhetnek, ezért a hitelképesség komoly vizsgálata nélkül is óriási hiteleket folyósítottak. Amikor a kamatok megnőttek, a hitelfelvevők egy része tönkrement, mert nem tudták fizetni a megemelkedett törlesztő részleteket. A tönkrement adósok házát elárverezték, az ingatlanárak ezért esni kezdtek. A bankok egy része is tönkre ment, mert az elárverezett ingatlan értéke nem fedezte a teljes hitel összegét.

Mit csinálhattak volna másképp a gazdaságpolitika irányítói? Ha a FED kamatot emel a folyamat elején, akkor meg tudta volna akadályozni a jelzálogpiaci buborék kialakulását. Viszont akkor a csak éppen elindult gazdasági növekedést is megfojtotta volna. Ha a bankok hitelkihelyezését adminisztratív eszközökkel fogták volna vissza, akkor az a lakossági fogyasztás csökkenésén keresztül szintén visszafogta volna a növekedést. A döntéshozók nyílván látták a kialakuló problémát már 2006-ban is, de akkor még jobbnak látták, ha hagyják az ingatlanpiaci lufit növekedni. Pontosabban, akkor még ez volt számukra a legkényelmesebb döntés. Könnyebb volt kiadni egy elemzést arról, hogy a nyakló nélküli hitelezésből bizony még baj lesz, mint kiállni az emberek elé és megszorításokat - például kamatemelést, vagy a hitelezési korlátok erősítését - bejelenteni.
Természetesen nem csak a politikai és gazdasági vezetők felelősek a válság kialakulásáért. Nyílván azok az emberek is hibáztak, akik olyan nagy összegű hitelt vettek fel, aminek a törlesztésére esélyük sem volt.

A legérdekesebb az egészben a pénzintézetek szerepe. Olyan nagy nevű bankok vesztettek tízmilliárdokat (dollárban), mint a Citygroup vagy az UBS. Ráadásul egy olajozottan működő rendszert alakítottak ki ennek a veszteségnek az összehozásához.

A bankok az ingatlanvásárlóknak nyújtott hiteleket értékpapírosították és eladták egymásnak. (A klasszikus módszer szerint a hitelkövetelés a bank nyilvántartásában maradt volna és ezekre a hitelekre céltartalékot kellett volna képezni, ami fedezet lett volna a hitelek bedőlése esetén. A céltartalék összege csökkentette volna a bank éves nyereségét.) Az értékpapírosított hitelkövetelések kockázatát a hitelminősítő intézetek szisztematikusan alulbecsülték. Ez lehetőséget adott a bankoknak arra, hogy irreálisan alacsony céltartalékot képezzenek a hitelnyújtás idején. Így a pénzintézetek évekig irreálisan magas nyereséget tudtak kimutatni és a bankvezetők irreálisan magas prémiumokat tudtak maguknak kifizetni. Ez a rendszer egészen addig működött, amíg az adósok el nem kezdtek tömegesen tönkremenni.
Minden gazdasági válságnak egy túlzott ütemű fellendülésben van a gyökere. Az ilyen gazdasági növekedés pedig az emberi gyarlóságon alapul: a hatalmi ambíciókon, a rövidlátó gondolkodásmódon, a mohóságon és a felelőtlenségen. Egy demokratikus országban ezeket nem vagy csak alig-alig lehet korlátozni. (A diktatúrákban még rosszabb a helyzet, de ott másképp jelentkeznek a problémák.) Meggyőződésem, ha a gazdaságpolitika „finomhangolásával” sikerülne elérni egy menetrendszerű válság elodázását, az előkészítené a talajt egy következő – még súlyosabb – válságnak, mivel erősítené azt a hitet, hogy a felelőtlen gazdasági döntések súlyos következmények nélkül megúszhatóak.

Ismeretlen szerző tollából. Ha valaki magára ismer, kérjük jelentkezzen!

Van jó témaötleted? Írj nekünk egy vendégcikket!

Kapcsolódó olvasnivalók

A nyelvújítás

A nyelvújítás a nyelvfejlesztés egyik fajtája, amelynek során tudatos és tömeges változtatásokat hajtanak végre egy nyelvben. A nyelvújítás elsősorban nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tevékenysége, célja a szókincs bővítése, az idegen szavak helyettesítése, a stílusújítás és az egységes nyelv megteremtése.

A nagy gazdasági világválság

A nagy gazdasági világválság a tőkés világ 1929–33 közötti túltermelési válsága. Az első világháború befejeztével, a gazdasági kimerülés, az anyagi és emberi erőforrások pusztulása, a fedezet nélküli pénzkibocsátás és a kereskedelmi kapcsolatok szétzilálódása miatt gazdasági világválság jelentkezett. Ennek következtében jelentős mértékben megnőtt az infláció és a munkanélküliség, valamint a közszükségleti cikkek hiánya.

A horvátok eredete

Érdekes módon (és ez a magyar történettudomány magyarcentrikusságát mutatja), mi magyarok ahhoz képest, hogy a horvátokkal 800 éves perszonálunió kötött minket össze, nagyon keveset foglalkozunk a történelmükkel. Pedig a horvát történelem viszonylag mentes a tudománytalan sallangoktól, legalábbis közép európai mércével mérve.