Filozófia | Tanulmányok, esszék » A kínai és az indiai filozófia és vallás főbb jellegzetességei

A kínai és az indiai filozófia és vallás főbb jellegzetességei, alapgondolatai. A filozófia görög eredetű szó. A philein (kedvelni, szeretni) és a szophia (bölcsesség) összetételéből származik, a bölcsesség szeretetét jelenti. Közel áll hozzá a szophosz (bölcs) és a philoszophosz a (bölcsesség kedvelője, aki szereti a bölcsességet) névszó, valamint a philoszophein (filozófálni) ige. A filozófia eredetileg nem tudomány, hanem életmód, amely a gazdagság kedvelésével (philargüria) és a becsület kedvelésével (philotimia) szemben a bölcsességet tekinti legfőbb értéknek. Mezopotámiában és Egyiptomban filozófiai gondolatokkal csak a költészet és a teológia keretein belül találkozunk. Ezek a gondolatok rokonságot mutatnak az indiai és a kínai filozófiai rendszerekkel, de a Mezopotámiában és Egyiptomban kialakuló despotikus állam és a párhuzamosan kialakuló papi kasztok hatalma, a viszonylag fejlett vallási rendszer

lehetetlenné tette önálló bölcselet keletkezését. Az első civilizációk az ázsiai típusú társadalom keretei között bontakoztak ki. Ezzel szemben Kínában és Indiában a despotikus központosítás problematikussá vált, erősek voltak a mágikus hagyományok, a papi kaszt és a tételes vallási rendszer vagy teljesen hiányzik (Kínában), vagy gyenge és fejletlen, ennél fogva türelmes (Indiában). A kínai bölcselet kezdetei: Si king (Írások könyve), Ji king (Változások könyve). A korai kínai bölcselet világképe A jang, a jin és a tao Konfuciusz, Kung ci tanítása a helyes életvitelről. A tulajdonképpeni taoizmus: a Tao tö king (Az út és erény könyve). A kínai filozófia kezdetei az i.e VIII-V században keletkezett két könyvből ismerhetők meg: Irások könyve (Su king) és Változások könyve (Ji king). Eredetileg szertartás és jóskönyvek voltak A világban két alapelv működik, jin (mélység, árnyék, gyöngédség, nyugalom,

nőiesség) és a jang (a magasság, fény, erő, kezdeményezés, férfiasság). A jin és a jang az örök törvény, a tao (= út) szerint váltakozik, mely a természetes világ1 rend törvénye. A létező dolgokat öt őselem (víz, tűz, fém, fa, föld) keverékei alkotják. Kína népének vallását a modern vallástörténeti irodalomban univerzalizmus néven szokás említeni. Ennek a szóhasználatnak részben az az alapja, hogy a kínai hitvilágot egy õsi, mindenre kiterjedõ, univerzális világszemlélet határozza meg. Más szempontból a kategória használata azt is jelzi, hogy ez a kínai vallás sokféle hitvilág és gondolatrendszer szintézise. Az õsi kínai világkép alapja a világ három régiójának, az égnek, a földnek és az emberi. lakott világnak a megkülönböztetése Mindezek létének közös kiindulópontja az õskezdet, a Minden egy, amelyet kezdetben teljes homogenitás és nyugalom jellemzett. Ezt a nyugalmat bontotta meg az elsõ

elkülönülés két õselvre, õserõre Közülük a jang a hím, a nemzõ, teremtõ, a fényes, a jin pedig a nõi, befogadó, a passzív és a nedves princípiuma. A Minden egy változó, de harmónikusan illeszkedõ oldalai ezek: kölcsönhatásuk a mindenség jelenségei sorának, például az évszakoknak a létrehozója. A rendezetlen anyagra hatást gyakorolva hozzák létre az elemeket, amelyek a látható világ építõkövei: belõlük származik az ég és a föld, a szárazulat és a tenger elkülönülése. E két erõ játéka folytán az õskezdet utáni világ, hatalmas élõ organizmus, amelyet három elv, három isteni erõ ural, ám ezek egyike sem alkotója, hanem csupán mûködtetõje az õsprincípiumok kölcsönhatásából életre ébredõ világnak, amelyet a jang és a jin belsõ dinamikája, ellentéte hoz mozgásba. A vallás a régi Kínában szigorúan államügy: a legjelentõsebb istenek kultusza maga is állami aktus. Az irodalom, a városfalak, a

csatornák istene, a Jupiter csillagistene vagy Kuan ti hadisten áldozattal való megtisztelésérõl állami hatóság, az „Áldozatok és ceremóniák minisztériuma” hivatott gondoskodni. Az állami pantheonban helyet kapó istenekrõl császári rendelet intézkedett, az uralkodó pedig embereket - mint Konfuciusz - is beiktathatott az istenek sorába. Ezzel párhuzamosan számtalan helyi, népi istenség létezett, akiket a falusi emberek áldozatokkal, körmenetekkel, imákkal vettek körül. A kínai népi vallásosság gerincét azonban az õsök kultusza adta A hit szerint a halottak lelke a halál után távozva a testbõl övéi közelében maradt. Nekik szólt a gondos temetés, az emléktábla, a házi oltár állításának szokása Kezdetben nem hittek a túlvilági életben Azt tartották, hogy a magányos lélek rövid ideig szellemlényként még bolyong, ám rövidesen a semmibe illan. Valódi túlvilághit csak késõn, a taoizmus és a buddhizmus hatására

kapott azután helyet a kínai népi vallásosság felfogásában. A rítusok, az áldozatok zöme elõjelkérõ vagy engesztelõ áldozat volt, jelentõs társadalmi és politikai eseményekhez vagy a személyes élet alkalmaihoz kapcsolódott. Az áldozatok zöme étel, állat vagy illatszer felajánlás, a korai korszakban emberáldozat is. Minden szertartásnak hagyományos, szigorú rendje volt, alkalmait pedig zenével, tánccal tették még ünnepélyesebbé 2 A kínai ember biztos hite, hogy a világban összhang, harmónia uralkodik, az ember feladata és boldogságának titka pedig ennek a harmóniának a felismerése és az elveihez való jó alkalmazkodás. Egy õsi vallási szöveg, „változások könyve” ezt a titkot a világ ciklikus, periodikus ismétlési rendjében véli megtalálni Talán ennek a titoknak a megismerését célozta azoknak a joslócsontoknak a kultikus használata is, amelyeken a tûz keltette repedések a múltat, a jelent és a jövõt

tették megismerhetõvé és amelyek felületén a legkorábbi kínai írásjeleket találták. A világ titka tehát a változások állandósága, a rend, amely a kínai hétköznapokat ugyanúgy áthatja, mint az államélet bürokratikus mûködését Ennek a rendnek az õre az emberi világban az erkölcs, a szokás, a hagyomány, fõ õrzõje pedig a törvény és az istenek világának földi képmásaként a császár, aki a kultusz irányítója is. Meglelhetõ benne az õsi néphit és népi hiedelemvilág, a hivatalos állami kultusz és pantheon, valamint egy igen õsi kozmológiai és vallásbölcseleti rendszer elemei. Ez a szellemi képzõdmény az idõk során további elemekkel gazdagodott: magába olvasztotta a konfucianizmus etikáját, a taoizmus életmodelljét, a mahajána buddhizmus elemeit. Kína kommunista uralom alá kerülése volt az egyetlen esemény, amely komoly változásokat hozott a vallási életben. A császári-állami kultusz megszûnt, az ateista

propaganda és a fõként Konfuciusz ellen kibontakozó kampányok pedig már-már illegalitásba szorították a vallási életet. Maga az univerzalizmus alapját adó népi vallásosság azonban ellenállónak bizonyult: az univerzalizmus, elemeiben, de tovább él. Konfuciusz (Kung Fu-ce) Kr. e 550 és 480 között, egy közép-kínai királyság fõminisztereként élt. Életrajzi hagyománya szerint fõleg a költészet és a történelem érdekelte Életében mértéktartó és egyszerû volt, szellemi munkálkodását nem tartotta „vallásalapítói” mûködésnek. Etikai-vallási elveit csak szûk körben hirdette: mûveit és tanítványainak munkáit csak évszázadok elmúltával foglalták egységes kánonba. Tiszteletére templomokat emeltek (igen késõn, 1906-ban) bekerült a birodalmi istenek hivatalos lajstromába is, morális felfogása részévé lett a hivatalos államvallásnak. Tanítását öt kánoni gyûjtemény õrzi, amelyek közül a „Változások

könyve” és a „Dalok könyve” a legismertebbek. Konfuciusz etikájának alapeszméje az a meggyõzõdés, hogy minden ember eredendõen jó, ami pedig mégis rossz benne, az az okosság, a helyes belátás hiányosságaiból fakad. A jóság felé tehát az igazság megismerésén keresztül vezet az út, birtokbavételének módja pedig a múlt tanulmányozása. A gyakorlati életvitel szabályai tekintetében Konfuciusz az „arany középút” elvének hirdetõje, aki a hedonizmus, a szenvedély, a közöny és az aszkézis ellenében mértékletességet ajánl. 3 Ugyanez az eszmény vezérli akkor is, amikor az állam ideális mûködésérõl tanít: a személyek és hatáskörök bürokratikus rendjében véli felismerni a közös egész harmonikus mûködésének titkát. Ami viszont a kozmikus világrenddel kapcsolatos véleményét illeti, annak alapja a Tien és a tao hagyományos fogalmainak elfogadása. Tien nála a világ végsõ elvének személytelen

formája, az az erõ, amely megszabja a világ menetét és benne a morál helyes rendjét, a tao viszont az emberben lakozó erkölcsi belátás és az ebben megjelenõ morális törvény. A tao szabja meg a legfontosabb erkölcsi erényeket: a jóságot, az igazságosságot, a fegyelmezettséget, az értelmességet és az õszinteséget. A konfucianizmus eredetileg a taoizmus misztikus, mágikus eszméinek reakciójaként alakult ki. A konfucianizmus megalapítója Konfucius (Kung fu ce – ie 551-479), a régi elődök tanításait akarta helyreállítani, egyúttal meg is reformálta azokat. Ellentétben Lao cé-val, ő az aktív cselekvés értékét hangsúlyozta a legfőbb cél a nép jó kormányzása. (A konfucianizmus és a taoizmus egyaránt az állam helyes kormányzásának módját kutatta. A két irányzatból az előbbi került ki győztesen, az i. sz III-IV századtól a társadalmi problémákra a konfucianizmus kínált megoldást, míg a taoizmus az egyén vallási,

filozófiai problémáira adott feleletet. Az igazi erény az erkölcsi tökéletesedés, melynek eszköze a szeretet (altruizmus) “Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd az embereknek” – mondotta. A legfontosabb önmagunk (kapzsiságunk, haragunk stb.) legyőzése Konfucius tanításai morálfilozófiai rendszernek tekinthetők. A taoizmus az i.e VI-V században keletkezett Az ókori kínai vallásbölcseletnek Konfuciusz mellett másik nagy megreformálójáról, a taoizmus mesterérõl, Lao-ce mesterrõl csak legendás életrajzi hagyományokat ismerünk. A kínai hagyomány szerint Lao-ce az i.e VI században élt és Konfuciusz idősebb kortársa lett volna Ámde Sze-ma Csien, a nagy történetíró az ie I században csak egy teljesen megbízhatatlan és ellentmondásos kis biográfia- félét tudott összeállítani róla. Minthogy azonban a legenda is értékes információkat nyújthat a maga módján, érdemes felidézni Sze-ma Csien mondatait: "Lao-ce Csu

fejedelemség Ku kerülete Li járásának Csüzsen nevű falvába való volt, a személyneve Er, az adott neve Tan, családneve pedig Li. Csou fejedelmének könyvtárában volt hivatalnok. A taoizmus Kínában népi vallássá alakult. Megalapítójának Lao-cé-t tekintik, aki gondolatait az út és erény könyvében (Tao te King) fejtette ki. A taoizmus élesen bírálta a kormányt, az udvart, az adókat és a háborút, az uralkodót és a gazdagokat. Egy patriarchális idillhez szeretett volna visszatérni A tao a természetes világrend, mely minden körülmények között érvényesül, ezért azt a bölcs ember nem akarja megváltoztatni, hanem csak szemléli. Az embernek arra kell törekednie, hogy etikai érzéke segítségével kövessen egy magasztos példát. Mivel a természet, a birodalom, a társadalom és az egyén életének rendje (életút = 4 tao) a legszorosabban összefonódik egymással, egyik feltételezi a másikat, ezért a világegyetem bármely

részében keletkező zavar a többiben is diszharmóniát okoz. Alapelve a tao õsi fogalma, amely a létezés õsforrása, személytelen erõ, amely mindent létrehoz, de egyben törvény, mérce is. A világ a tao ereje által a semmibõl keletkezik, a létezõkben pedig az egység és a sokféleség konfliktusa teremt feszültséget. Innen van jó és rossz, az emberi erények pedig ellentéteik, az „erénytelenségek” révén válnak valóságossá. A világ csábításának engedve az ember eltér a tao szilárd követésétõl; mohóság, önzés, alantas vágyak rabságába kerül Ebbõl a vétkes állapotból csak a csend, a nyugalom, a nem-cselekvés, az elmélkedés választása a kivezetõ út Ezt szolgálja a taoizmus, mint sajátos lelki technika: az érzékiség kioltása, az akarat kordában tartása vezet el a tiszta szellemi szemlélethez, a tao szerinti élethez. A taoizmus az ókor második felében önálló vallási mozgalommá vált, saját mitológiával

és szervezettel A taoista pantheon ura a „Jáde Császár”. Mellette áll az „õskezdet”, a megszemélyesített tao, harmadikként pedig az istenek sorába emelt Lao-ce A tao hitvilágát számtalan további istenség népesíti be. Gazdag túlvilághit is kifejlõdött: a holt lelkek a paradicsomba vagy a pokolba jutnak, de ember- vagy állatalakban ujjá is születhetnek. A császári hatalom által több alkalommal is üldözött taoista közösségben sajátos szerzetesi életforma alakult ki: a kolostorok lakói - a buddhista boncokhoz hasonlóan szemlélõdõ életet élnek. A konfucianizmus elég gyorsan, a taoizmus sokkal lassabban, de ugyancsak utat talált a „hivatalossá” válás felé A kínai vallási világ végsõ homogenitása mellett is léteztek szekták, titkos vallási mozgalmak, amelyek gyakran jutottak társadalmi, politikai szerephez is. Az ilyen mozgalmak a konfuciánus, a taoista és a buddhista hitvilág. Az államvallás, a néphit, a

konfucianizmus és a taoizmus összeolvadása révén a Kr u 1 évezredben megszületett az univerzalizmus, mint Kína sokféle, de egységes vallása A legtovább a Kínába a Kr. e 1 században bekerült mahajána buddhizmus õrizte meg viszonylagos önállóságát, a mongol uralom idejére azonban ez is beolvadt az univerzalizmus sajátos rendjébe, szellemi, mitológiai és rituális világába A hindu bölcselet írott forrásai Történeti eposzok: Ramajána Mahabharáta, benne Bhagavad Gita (Krisna) – Jó és rossz harca, családtörténetek Védák: a bölcsesség könyvei. A hinduizmus legősibb korszakából származik, több mint 1000 himnusz, varázslások, szertartások. Legrégibb: Atharva 5 Dialógusra épülő történetek, tanmesék (ált. mester és tanítvány közt) Szutrák: Mindennapi életre tanító könyvek. Legismertebb: Káma Szútra Brahman-szövegek: Csak a papok által, csak nekik írt szövegek Upanisádok: A kasztrendszerről: brahmanok:

kiváltképp zárt, papok ksatriják: nemesek, hivatalnokok, katonák (vezető réteg) – közülük pótolják a brahmanokat vaisják: kereskedelmi és ipari mesteremberek sudrák: durvább munka pancsamák: piszkos munka Hármasmas istenség: Brahman, Visnu, Siva Indiai bölcselet: A Védák és Upanisádok. Rendszerező kísérletek a tudás különböző ágainak öszszefoglalására: a szútrák A lékelvándorlás tana, mint a kasztrendszer illuzórikus “túllépése”. Jógarendszerek A kínai filozófia kezdetei az i.e VIII-V században keletkezett két könyvből ismerhetők meg: Irások könyve (Su king) és Változások könyve (Ji king) Eredetileg szertartás- és jóskönyvek voltak Az indiai bölcseletnek tulajdonképpen nincs története, csak a szent írások történetéről beszélhetünk. A legősibb szent írások a Védák (tanítások), melyek az ie XV-V. század között keletkeztek Ezek a szövegek megszabják a vallásos gondolkodás és a vallási élet

irányvonalát Nemcsak nem egy ember alkotásai, és nem is azonosan gondolkodó emberek által szerkesztett gyűjtemény, hanem egymástól felfogásban és korban is távol lévő irodalmi szövegek gyűjteményei ezek. A szövegeket szanszkritul írták, a hinduk szerint ez az istenek nyelve és az emberiség ősnyelve. A Védák 4 gyűjteményből állnak: Számavéda – énekek, melyekkel az áldozati szertartás előkészületeit, bemutatását kísérték Atharvavéda – varázsénekek gyűjteménye. 6 Az indiai filozófiák közül ortodoxnak azokat nevezik, amelyek a Védák érvényességét elismerik Jadzsurvéda – “áldozati formuláskönyv” – az áldozat közben elmondott szövegeket tartalmazza Rigvéda – himnuszok, melyekkel az isteneket idézték meg az áldozati szertartáshoz Az Upanisádok már tartalmazzák a lélekvándorlás eszméjét, mely az indiai filozófia és vallás jellemző gondolata. Az indiai bölcselet célja kiszakítani a lelket az

újraszületések örök körforgásából, és ezzel lehetővé tenni a léleknek mint egyedi létezőnek a megszűnését, és beolvadását a világegyetembe. Az Upanisádok a Védákhoz art kommentárok, melyek az i.e VIII-V sz között keletkeztek. Ezt követően az isz VII századig íródtak a Szútrák Ezek rendszerező kísérletek a tudás különböző ágainak, a rítusnak, a grammatikának, a jognak, a metafizikának stb összefoglalására (pl a Káma-szútra a szerelem tudományát foglalja össze) Az Upanisádok szerint az abszolút szellem (brahman) az ősalapja minden létezőnek, az élet értelme pedig a brahman megismerésére törekvés, és végül a vele való egyesülés az örök boldogságban. Ha ez nem sikerül, az ember arra van kárhoztatva, hogy mindig újra szülessen, méghozzá olyan életre, amilyent az előző életében cselekedeteivel kiérdemelt. Ez igazolta az indiai kasztrendszert A posztvédikus indiai gondolkodásról a legtöbbet két

eposzból, a Mahábháratából és a Rámájanából ismerünk. A hinduizmus a legsokoldalúbb vallási képződmény, amelyet a jelenkor ismer. Olyan vallás, amelyet nem bizonyos személy alapított, hanem az évszázadok során belső és külső erők hatására jött létre. Ezért a hinduizmus nem is rendelkezik szilárdan meghatározott dogmatikával, mint pl. a buddhizmus vagy a kereszténység A hinduizmus kifejezetten indiai jelenség, és az is akar maradni: nem fejt ki missziós tevékenységet idegen országokban, és nem fogad be nem indiai személyeket. A hinduk nézete szerint a világegyetem rendezett egész, amely felett a természetben és az erkölcsi élet területén egyaránt megnyilvánuló világtörvény uralkodik. A buddhizmus Ez a vallásforma Észak-Indiából származik. 7 Neve a szanszkrit szóból ered. A Buddha (a felvilágosodott) alatt olyan embert értünk, aki az igazság megismerésével és a bűnök legyőzésével tökéletes megváltást

ér el. Megkülönböztetünk két féle buddhát, ki a megváltást csak a maga részére szerezte meg és aki a világból való eltűnése előtt a világ megváltására szolgáló tant az egész emberiséggel közölje. Buddha által alapított nem ortodox vallás, mely a brahmanizmus által szentesített kasztrendszert igazságtalannak, de egyben megváltoztathatatlannak tartotta, azért a kiutat a vágyak elfojtásában látta. Akinek ez sikerül, az kiszakad a reinkarnáció rendszeréből, és eljuthat a teljes megnyugvás, megsemmisülés állapotába (nirvánába) A buddhizmus térítő vallás volt, ezért több-kevesebb módosulásokkal nagy területen elterjedt (pl tibeti lámaizmus) Az indiai bölcselet ortodox irányzatai a lélek megnyugvását a jóga módszerrel gondolták elérni, a bölcs jógi önmegtartóztatással és a test fölötti uralom (a szenvedés iránti közömbösség) megszerzésével jut el a nirvána állapotába, vagyis a lélek feloldódásához

a világegyetemben. A buddhizmus egyháza ie3sz-ban jön létre. Sziddharta Gantama „Buddha” i.e 560-480 Az új vallás alapítója, a késõbb legendás bölccsé, félistenné, istenné magasztosult Buddha történeti személy volt. Gautama Szidhartha hercegként látta meg a napvilágot Kr. e 560 körül Kapilavasztuban, Észak-India egyik árja királyságának fõvárosában, amely a sákják harcos nemzetségének otthona volt. Apja, Suddhódana király patriarchális törzsi fejedelemként székvárosából igazgatta országát, amely egyike volt Észak-India államocskáinak. Az ifjú Szidhartha herceg élete elsõ évtizedeit az apai udvarban, a trón várományosaként élte le. A késõbbi, mítoszteremtõ képzelet már ezeket a korai esztendõket is kiszínezte: anyja, Májá királyné csodás 8 módon, álmában fehér elefánttól foganva esett teherbe. Rendkívüli volt a terhesség és a szülés is, amelyet az anya csak napokkal élt túl, hiszen a Buddha

világrahozatalával rendeltetését betöltötte A szülést magát égi fényjelenségek kísérték, a gyermek leendõ nagyságáról bölcsek jövendöltek, a még serdületlen ifjú pedig rövidesen már egész környezetét megdöbbentette rendkívüli tudásával. A királyfi pompában és kényelemben nõtt fel és trónörököshöz méltó nevelést kapott, amelybõl nem hiányzott a könnyelmûség, az evilági élvezetek habzsolása sem. Fiatalon nõsült, élete gondtalan mulatozásban telt, cimboráktól és háreme asszonyaitól körülvéve. Életének nagy fordulata önfeledt férjként és ifjú apaként, 29 éves korában érte. Négy egymást követõ kikocsizása alkalmával egy isten jelent meg elõtte, mindig más és más alakban. Elõször aggastyán, másodszor beteg ember, harmadszor halott, negyedszer aszkéta volt. A négy találkozás a herceget rádöbbentette a világ mulandóságának és értelmetlenségének, saját élete kilátástalanságának a

tényére, arra, hogy a létezés értelmét egészen más irányban kell keresnie, mint azt korábban tette. Alig fogott hozzá a nyilvános tanításhoz, máris követõk sokasága gyûlt köréje; tanításának híre, személyének népszerûsége gyorsan meghódította India északi vidékeit. Ez a siker azonban semmit sem változtatott Buddha életmódján: egészen 80 éves koráig adományokból, koldulásból élõ vándortanítóként járta a falvakat és városokat Tanítása ekkor már hallgatósága két csoportját igyekezett külön-külön megszólítani. A világi életben maradó híveit mértékletességre, erkölcsös és szenvedélymentes életre, a meditáció gyakorlására intette Öt törvényt szabott a számukra: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne törj házasságot, ne fogyassz részegítõ italokat. Buddha hosszú élete során - a városoktól távol, szent ligetekben tanított, nyilvános mûködését pedig gyakorta megszakította a meditáció

magányának kedvéért. Soha semmit nem írt le abból, amit hirdetett: szavait környezete emlékezetében õrizte és szájról szájra adta tovább. Halála után azonban, az elsõ szerzetestársak buzgóságának köszönhetõen már megszülettek azok az elsõ írások, amelyek a Mester valódi, hiteles tanítása lejegyzésének igényével léptek fel és amelyek anyagából a buddhizmus késõbbi kánoni irodalma, szent könyveinek gyûjteménye összeállt. A hagyomány megõrzésének munkája során maga a buddhista mozgalom már igen korán irányzatokra, iskolákra bomlott, amelyek eltérõ hagyományokat ápoltak és más-más életmódot kínáltak követõik számára; a mozgalom egységét az elsõ századokban a szangha nagy tanácskozásai, zsinatai ápolták. A legõsibb, bár végleges rögzítésre csak négy évszázad elteltével került hagyományt a théraváda iskola páli nyelvû kánona õrizte, amelyet sokan méig is hitelesnek - vagy alapjaiban

hitelesnek - tekintenek, bár szinte bizonyos, hogy még ezek a mûvek sem magának Buddhának a szavait örökítették meg. Viszont a késõbbi buddhista irodalomban Buddha tanításaként visszatérõ alapvetõ tételek sora valamilyen értelemben biztosan magától a Mestertõl való, függetlenül attól, hogy nem szó szerinti rögzítése mindannak, amit valóban 9 mondott követõinek. Ebben az értelemben a buddhizmus kánoni irodalma nem forrása Buddha szavainak, hanem késõbbi rekonstrukciója annak a gondolkodásnak, amely magának a vallásalapítónak és a követõk elsõ nemzedékeinek véleménye, hite volt. Négy nemes igazság: 1. az élet merő szenvedés 2. a szenvedés keletkezése a vágyak miatt 3. a vágy fojtja a lelket a lélekvándorlásba 4.a nyolc ösvényű út vezet a szenvedés meg szüntetéséhez Szent 8-as ösvény: Igaz szó Igaz hit Igaz tett Igaz törekvés Igaz gondolat Igaz elmélyedés Igaz elhatározás Igaz élet Minden szellemi

törekvésnek a legmagasabb célja a nirvána, az újjászületésektől való megszabadulás, minden szenvedés megszüntetése. A legmagasabb megváltáshoz vivő utak e három területen mennek keresztül: - Igazságosság - Elmélyedés - Bölcsesség Öt parancsolat: Ne pusztítsd el az élőt! Ne ölj! Ne lopj! Légy hűséges a párkapcsolatban! Bódító, részegítő szereket ne használj! A Buddha erõsen filozófikus szellemû, az utókor és a modern vallástudomány által nem egyszer ateizmusként jellemzett felfogásának világosan felismerhetõ kiindulópontja a világ minden jelenségének átmenetisége. Szerinte minden, az 10 anyagi és a szellemi valóság, az emberi egyén külsõ és belsõ világa is egyszerû elemekbõl áll, amelyek szigorú törvényszerûségek között mozognak, egyesülnek vagy szétválnak. Az ezekben az összetevõkben rejlõ belsõ törvényszerûségek forrása a dharma, a világtörvény, amely a kozmosz célszerû rendjét, a

benne uralkodó anyagi és erkölcsi rendet is megszabja. Ezért maguk az egyszerû elemek is dharmák, tovább nem osztható, önálló minõségek Ilyen a föld, a víz vagy a tûz, de dharma a szín, a hang, a gondolkodás, a vágy, az akarat, a betegség, a szépség, a gazdagság vagy a halál is. Ezek az elemi szubsztanciák, a világ építõkövei tehát minõségek, anyagok, folyamatok, viszonyok, állapotok és képességek egyaránt lehetnek: közös tulajdonságuk, hogy belõlük valamilyen aktív hatás indulhat ki. Conze, Edward: A buddhizmus rövid története, Budapest: 1999. Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története 2., Budapest:1995 Glasenapp, Helmuth: Az öt világvallás, Budapest: 1975. Hetényi Ernõ: Buddhizmus a buddhológia tükrében, Budapest: 1989. Hetényi Ernõ: Buddha, Dharma, Sangha, Budapest: 1994. Körösi Csoma Sándor: Buddha élete és tanítása, Bukarest: 1982. Küng, Hans - Bechert, Heinz: Párbeszéd a buddhizmusról, Budapest:

1999. Rawson, Philip: Az indiai civilizáció, Budapest: 1983. Schmidt József: Buddha élete, tana, egyháza, Budapest: 1995. Takács László: A buddhizmus kialakulása, Budapest: 1984. Téchy Olivér: Buddha, Budapest: 1986. - Vekerdi József: Buddha beszédei, Budapest: 1989. - Zago, Marcellino: A buddhizmus, Budapest: 1995. 11