Betekintés: Németalföld festészete a XV. században, oldal #1

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!



Németalföld festészete a XV. században
A XV. század első évtizedeiben a miniatúra festészet terjedt el inkább a Németalföldön. De ezek megrendelését csak az arisztokrácia engedhette meg magának. Egy-egy gazdag kereskedő vagy akár a városi közösség nem tudott ekkora összeget áldozni ezekre a művészeti alkotásokra, ők nagyméretű képeket rendeltek; leggyakrabban oltárképet az akkor éppen divatos szárnyas oltárt. Az oltárok tábláira gyakran festettek faszobrot. A nagy áttörést az ez idő tájt kifejlesztett új technika, az olajfestés hozta. Az új technika általánossá válásával lassan elmaradt a miniatúrafestészet (1420 k.) az olaj lehetővé tette a fény és a levegő érzékelhetését, a távlati hatást a tónusok halványulását. Ekkor vetődött fel a pespektíva törvényének mind alaposabb megismerése is. A hercegi udvar igen sokat tett megrendeléseivel a Németalföldi művészetért. Kezdetben a hercegek voltak a legjelentősebb mecénások, a dioni Merész Fülöp, V. Károly, és Jean Berry hercege. Az általuk francia földre hívott művészekkel kezdődik az ún. franko-flamand irányzat. A stílust az érdekli, hogyan lehet az alakot a térbe, építészeti formák közé illetve természeti környezetbe helyezni. Lényeges a könyvfestészet ekkori fellendülése is. 1400 körül jelenik meg az egész kódexoldalt betöltő illusztráció. A Limburg testvérek nevét fontos megemlíteni ugyanis ők festették a miniatúrákkal díszített középkori kéziratot, Berry hercegének hóráskönyvét. A legszebb miniatúrás kódex az ő nevükhöz fűződik. A Limburg testvérek igyekeztek alaposan megfigyelni a természet különféle arcait; az egész világnak más-más színeit észlelhetjük az egyes évszakok szerint. Korukban egyedülálló törekvés, hogy a tájak egyéni hangulatát érzékeltették. Van Eyck ... akinek a neve gyémántként ragyog a németalföldi művészek között, igen sok táblaképet hagyott ránk. Mint pl.a genti oltár, amit az Evangélista vértanúságának ünnepén szenteltek fel. És ő a szerzője az Apokalipszisnak is (ez egy belső kép az oltárról), fölötte pedig az Angyali üdvözletet láthatjuk. Azt a pillanatot, amikor Jézus testet ölt. Az ikon 26 táblát foglal magába, belül 14, kívül 12 helyezkedik el. Jan van Eyck megszállottja volt a valóságfestésnek. A művész a burgundi herceg udvari festője volt. Festői képessége az udvar kancellárja által megrendelt Madonnán is megcsodálható. A kissé hideg Rolin-Madonna után a meghittség melegsége árad szét az Arnolfini házaspár c. festményén. A házasságkötés felemelő érzésének megörökítője ez a kép. Mozdulatlanságukkal az ünnepélyességet fejezi ki a festő. Egy másik nagy festő a XV. századból Rogier van der Weyden. Ő az, aki kiválóan alkalmazta az alakok plasztikus hatását, a képfelület kitöltését. Egyik korai remeke a "Keresztlevétel". Jellemzője, hogy ezt a kompozíciót úgy festette meg, mintha szoborcsoport volna. Jan van Eyck képeinek világa szenvedélytől mentes, derűs; ezzel szemben Rogier van der Weyden művészetében erőteljes érzelmek fedezhetők fel. Van der Weyden egyik tanítványa Dieric Bouts, stílusa megfontoltabb és nyugtatóbb, formái teltebbek. Bouts fő műve a leuveni Oltárszentség-oltár, ami igen jelentős a németalföldi oltárok között. Ő az első, aki az Utolsó vacsorából nem a felháborodást kiváltó jelenetet ábrázolja. A jelenetet a fény áradása fogja össze. Az Utolsó vacsora a németalföldi festészet csúcsteljesítménye.



Bouts utolsó munkája a leuveni Városháza számára készített két Igazságtétel -kép volt, de befejezni már csak az egyiket tudta "Tűzpróba" címmel. Akármilyen tragédiát illusztrált képein, el tudta kerülni, hogy drámaian ábrázoljon. Gent város a németalföldi festészet indulásakor fontos szerepet játszott, de ezt a későbbiekben nem tudta fenntartani. Csak az 50-60-as évektől következett be újabb fellendülés, Hugo van der Goes megjelenésével. Ő a századvég valamennyi művészénél is jelentősebb. A "Portinair-oltár" a kiindulópontja a művészetének, mely sajátos hangulatot kölcsönöz komor pompájával. Pompás, tüzes színei, plasztikus alakjai magával ragadják a kor minden emberét. Későbbi képein nyomot hagy az életére kihatott komor lelkiállapot; hideg ezüst és kékesfehér szín váltja fel a "Portinair-oltár" tüzes, életteli tónusait. Bosch művészete teljesen eltávolodott a németalföldi festésmódtól, a részletek aprólékos visszaadásától; ez fanyarabb, groteszkebb képein szembetűnik. Bosch művészete szakit azzal a hagyománnyal, amelyhez Van Eyck úgy ragaszkodott és ez a németalföldi festészet. Bosch egy igen sajátos festésmódot ala

  Következő oldal »»