Szociológia | Felsőoktatás » Európa etnológiája szigorlati tételsor

Európa etnológiája szigorlati tételsor 1. EURÓPA A KORAI KÖZÉPKORBAN. A NYUGATI ÉS KELETI KERESZTÉNYSÉG SZÉTVÁLÁSA. A RENDISÉG A MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS FORRADALMA. ÚJ TECHNIKÁK ÉS ÚJ NÖVÉNYFAJTÁK KOLOSTOROK ÉS A SZŰZFÖLDEK FÖLTÖRÉSE. A KÖZÉPKOR TECHNIKAI FORRADALMA. Kereskedelem A primitív gazdálkodás alapvető jellemzője, hogy a kereskedelem külkereskedelem. A kereskedelmet többnyire a határokon, semleges övezetekben folytattak, a piacok is itt alakultak ki. A piacok és a vallás kapcsolata a középkorban lényeges volt, mert az első vásárjogokat Angliában és Franciao-ban a kolostorok és székesegyházak kapták meg. Ezek a vásárhelyek hírnevüket valamilyen ott található ereklyének köszönhették (pl. Bázel, Strassburg, Prága). A „mess” kifejezés egyaránt jelentett misét és piacot is A piacokat misenapokon tartották; a piacok békéjét a templomok biztosították (a templomokat a Hanza városokban raktárként is

használták). A templom és az ipar kapcsolata is fontos; a mesterségek (aranyművesek, festők, fafaragók stb.) jó ügyfelei voltak a templomok, mert kereszteket, serlegeket, arany és ezüst tárgyakat, üvegablakokat rendeltek. A piacokat szigorúan szabályozták (helyét é idejét). A piaci napokat a hagyomány szabta meg A piac közepén álló kereszt a piac megnyitását és a békét jelképezte. Üzletet kötni a király, a püspök, vagy a piac felügyeletével megbízott „judex forensis” és tanuk jelenlétében lehetett. A pénzt elsősorban nem a cserénél használták (inkább pl búza), hanem hadisarc, bírság, adó, tartozások kifizetésénél. A hűbéradót marhában fizették, az adót fegyverekben és marhában. K-Európában a tizedet mézben, marhában, prémben, posztóban fizették. Aranyat és ezüstöt ékszerek formájában használtak fizetségként Pénzérméket a csak a vásárok céljából verték, melyeket gyakran két egyenlő félre

lehetett törni. A nyugati és a keleti kereszténység szétválása Minden emberi közösségnek szüksége van arra, hogy megmentse azokat a szerveket, amik céljait szolgálják; így van ez az egyház esetében is. Már az apostolok idejében voltak „felvigyázók” (püspökök), akik a közösséget vezetik. Később hierarchikus lépcsőzet alakult ki, amely a püspököket a presbiterek felé rendelték, a püspökök pedig a tartományi főváros püspökének voltak alárendelve és közülük egyeseket a konstantinápolyi, antischiai, alexandriai és római un. „pátriárkákat” rangban az összes többi elé helyezték A római püspök Rómában mártírhalált halt; Szent Péter állítólagos utódaként már igen korán magáénak követelte az egész kereszténység fölötti hatalmat. Az egyház hatalma nőtt, tisztségviselőinek külső pompájával együtt. Az egyházi fejedelmek olyan – nem méltó- küzdelmekbe keveredtek, amelyeknek pásztori

tisztükhöz semmi köze sem volt. A keresztén vallás annak következtében, hogy a római császárok elismerték, függő viszonyba került tőlük. Ez a zsinatokon érezhető volt, amelyeken gyakran homályos indíttatású döntések születtek. Ily módon kr u 500 körül az egyház visszaesett arra a szintre, ami ellen Jézus küzdött. A vallás privilegizál őrzőinek túlkapásaivá vált Az első évezred második felében a kereszténység a germán népeknél folytatta diadalútját. A K-i és NY római gótok, vandálok és svédek után a frankok is megtértek, miután Klodvig 496ben meghódította Galliát. 597-ben elindult a római misszió az angolszászok és a longobárdok felé. Miután Közép-Európa legnagyobb része keresztény volt, az egyház a 9 sz-ban É-ÉNY felé fordult. Az ezredforduló körül érkeztek a csehekhez, magyarokhoz, lengyelekhez A délszláv népeket 863-tól, az oroszokat 987-től kezdve Bizáncból térítették meg A

kereszténység közben Ázsiában és Afrikában nem járt sikerrel. Az arabok Elő-Ázsia és ÉAfrika előretörése miatt a 7 sz közepén Palesztina, Szíria és Egyiptom, majd a 7 század végén egész É-Afrika elszakadt a Bizánci Birodalomtól, és iszlamizálódott. Ugyanez történt 711-ben a Pireneusi-félsziget nagyobb részével is. A népvándorlás keletet kevésbé érintette, mint nyugatot, így a bizánci állam képes volt a Római Császárság hagyományait folytatni, oly módon, hogy azokat a görög formákhoz alkalmazta. Konstantinápoly, mint „az új Róma” a főváros, és a császári székhely szintjére emelkedett, és püspöke 500 körül megkapta az ökumenikus patriarcha címet. A püspök később azzal az igénnyel lépett fel, hogy a római püspökkel egyenrangú legyen. A keleti egyház tehát megszilárdult, míg a nyugati egyház egységét a germán államokban uralkodó ariánus hit veszélyeztette. Klodvig azonban nem csatlakozott ehhez

Kitartott amellett, hogy az Atya a Fiúval egylényegű és nem az alárendeltje. Ezzel lassan mindenki csatlakozott az egylényegűség hitéhez. A hitbeli egység következménye: a pápa (római püspök) hatalmának állandó növekedése lett. Péter utódai az adományok révén egyre gyarapodó Itáliai földbirtokaik segítségével és földesúri jogaik gyakorlásával biztosítani tudták maguknak uralkodói helyzetüket. Így a királyi uralkodókkal egyenrangúként, sőt felettük állókként léptek föl. A nyugat tehát nem az egyháztól elvárható módon uralkodott; erre a keleti reagált. Az ezredfordulón megjelent Symon, és „új teológus”, aki megfogalmazta a keleti egyház álláspontját, azzal a tanításával, hogy az istennel való egyesülés egyéni átélése vezet el az üdvösséghez, és nem külsőséges kultikus szertartások. A keleti Bizánci egyház és a nyugati Római egyház közti viszony újra feszült lett, az ellentét végleg

kibékíthetetlenné vált és 1054-ben megtörtént az egyházszakadás. A rendiség A középkor és az újkor századai megrögzött rendi rétegekhez köti az embert. Ezek nem szakszerű hivatásrétegekként alakultak ki, hanem más, igen vegyes szempontok alapján. Azok a rétegek, amelyek a rendiség kialakulásakor magasan álltak, örökre biztosították maguknak a jó helyet a ranglétrán. A tisztviselő, akit az uralkodó egy vidék élére állított földbirtokkal, hatósági jogokkal felruházott, melyet gyermeke örökölhet tőle, elidegeníthetetlenül. A hűbérúr alkalmazottja a földesúr majorosa, kisajátítja magának a megbízatást. A családok szinte ránőnek a helyi élet nyújtotta lehetőségekre. A papság a vidék viszonyainak rögzítője A 12. sz-tól megkezdődik a rendiség kialakulása a jogi fogalmak megszakítják a közeli életegyüttest, eltávolítják egymástól az alsókat és a felsőket, a különböző álláspontúakat és

foglalkozásúakat, kötöttségeket alakítanak ki. Elválasztódnak egymástól az államban részesülő vagyonos családok, a földtulajdonosok, az alávetettek, a rabszolgák. Európa lényegében a föld társadalma volt, a nemes, s az egyházi rend alatt élő földművelők megbonthatatlan szervezete; ez így is marad. A parasztság nyomorúságos, de biztosított életet él. A rendi társadalommal a parasztság helyzete a leglényegesebb a fejlődésre nézve, mert a hatalom és pénz nem állíthat a maga szolgálatába felvásárolt embertömegeket és a nagy alkotások sem tömegmunka, hanem elmélyülő építkező munka eredménye. A nemesség és a papság is főleg földesúri és adminisztratív szerepénél fogva válik renddé, a várost pedig a vidék földnépének szervezete kényszeríti arra, hogy a szakszerű forgalomgazdaságúak munkaszervezete, európai értelemben vett város legyen. A fogalom a csere megszűnésével a pénz szerepe és a

terménygazdálkodás erősödik. A nagybirtok, mely egykor felfalta a kisparaszti birtokokat most kénytelen önálló parasztmunkára bízni területét. Technikai forradalom: Európa a 11. sz-ig főleg kívülről jövő impulzusokat dolgozott fel, de a középkor során megkezdte saját technológiájának kialakítását. A 14 századtól Európa hozza azokat az ötleteket, amelyeket a többi kontinens átvesz. Ezt az időszakot sokan nevezik technikai forradalomnak (Marc Bloen 1935), sőt, korai ipari forradalomnak is. Azért jogosult erre az elnevezésre, mert rengeteg új találmánnyal büszkélkedhet, ahogy a neolitikus forradalom a földművelés, a földtulajdon, a munka megjelenését hozta, azt ipari forradalom (18-19. sz) a gőzgép, a gyáripar, a munkásosztály megjelenését, úgy e forradalom is sok újat alkotott. Úgy e forradalom is sok újat alkotott. A RB felbomlásával minden tönkremegy, ami a központilag szervezett államapparátusnak és az egységes

piacnak volt köszönhető pl. úthálózat, vízvezeték, városok elsorvadása, iparosok eltűnése, könyvtárak bezárása, export-iparágak megszűnése stb. Sok technológia feledésbe merül. A hosszú, politikai zűrzavar fellazította a társadalmi és kulturális normákat, mely okot ad a kiút keresésére. Az államvezetés szabadon kibontakoztatta eszméit és a műszaki érvek is akadálytalanul terjedhettek. A nép nyílt volt a társadalmi változásokra is, mely a hűbérrendszer kialakulását hozta. Kiterjesztették a földesúri jogokat Elterjedtek a szabad városi kommunák, melyek az odamenekült jobbágyok szabadságát biztosították. Mindez fegyelmezett központi irányítás alatt ment végbe az értelmiségi réteg irányításával. A kereszténység animizmus-ellenessége megingatta az utat a természet erőinek racionális hasznosítása előtt. A nyugati szerzetesi eszmény reprezentálója Márta, a munka képviselője (nem pedig Mária, aki a

keletié). Tehát a nyugati egyház nem áll ellent a fejlődésnek, hanem lendít rajta. A forgattyú és a bütyök feltalálásával (az ókor ismerte, de nem használta) a vízienergia felhasználása robbanásszerűen elterjedt a 10-12 sz során (pl serfőző, kendertörő, papírmalom, kohó stb.) Energiahálózatok keletkeztek a folyók és patakok mentén, ami a vízimalom kerekének e két találmány felszerelésének köszönhető. A parasztok nem akarták elfogadni a vízenergiát, pedig az erőgépek 10 millió ember nehéz testi munkáját végezték el (hatására eltűnt a rabszolgaság), javult az élelmezés, népességrobbanás; a szerzetesrendek a lakatlan erdőket, mocsarakat lakhatóvá teszik. Aki jobbágy és 1 évet + 1 napot a városban dolgozik, az felszabadul. Új városok jönnek létre (Mo-on is vallon, falamand, német telepesek behívásával). A bányák csábítják a jobbágyokat, mert nő a vas iránti igény. A túlnépesedés olyan nagymértékű

lesz, hogy II Orbán pápa azzal küldi el az első keresztes hadjáratot, hogy keressenek új területeket a tengerpartoknál, mert már nem fér el a sok ember. A tenger apály-dagály jelenségét felismerték. A szélenergiát a hajók vitorlái, szélmalmok használták. Felfedezték a kőszenet és a mészégetőkben, vas kovácsolására 1234-körül lakások fűtésére használták is. A gravitációt a 13 sz-tól órák meghajtására használták Bacon leírja a puskapor receptjét 1242-ben, majd kifejlesztik az ágyúkat 1326-ra. Elkezdik használni az egyszerű kéziforgattyút, lassan a zsinórhajtást is, megjelenik az íj és a rugós-lábitós eszterga a 14. sz-ra A szinkronizált lábmunka is a középkor találmánya (eszterga, orgona, rokka) A 13 sz. találmánya a kormánylapát is, mely lehetővé tette az összvitorla-rendszer alkalmazását; a hajók befogadóképessége megnőtt, így kimerészkedtek a nyílt tengerre is. Megjelent a Hanzavárosok koggja (13

sz) és a portugál karavella (15sz) A 12 sz-ra egy erővel, egymás mellett már több szerszámot is tudtak működtetni. Feltalálták a lyukkártya ősét, a bütykösdobot is, melyet zene-automatákhoz és harangjátékokhoz használtak. A munkagép és a kezdetleges szabályozás közös eszmei tartománya az automatizálás. Hamarosan bonyolult áramművek születtek. Kialakult a modern időmérés Az építőipar fellendült (katedrálisok, fejedelmi rezidenciák, román és korai gótikus erődítmények). Talicska, véső, új statikai elvek alakultak ki (keleti csúcsív, támpillérek) üveg, rózsaablakok, csigalépcső, erkély, vízköpő. A polgári építészetben kéményt, cserépkályhát és lapos cserepet, réz és ólomtetőt kezdtek el használni. A kolostorokban vízelvezető rendszereket alkalmaztak. Gátépítés, zsiliprendszer, duzzaszték Fejlődött a bányászat; az alkímia (borszesz 10. sz, salétromsav 11 sz, tükör foncsorozása 12 sz)

Megjelenik az iránytű és a méretarányos térkép. A posztóipar újításai számottevőek voltak; fonókerék, kétszemélyes lábítós szövőszék. Exportra termelő gócok Flandria, É Fro, Olaszo, Németo Szórt-manufaktúra jellegű munka folytatódik. Volt egy bérelt üzem és ezenkívül a lakásokban folyt a termelés, a kizsákmányolás erős volt. Truck-szisztémának hívták: a posztós gyapjút vagy pénzt előlegez meg a mesternek olyan teljesíthetetlen munkafeltételek mellett, melyekkel örökké gazdasági függésben tarthatja. Létrejött a városi kereskedő polgárság. A munkások a falvakból a városokba költöztek, ezzel a feudális rend képviselői nem értettek egyet. A mezőgazdaság, hadászat, a fa és a kőmegmunkálás megnövekedett. A vas szükséglete új termelési módot követelt A vízierőt ennek szolgálatába állították a városokon kívül. Ez egyezett a szerzetesrendek céljaival 1150ben ők alapították az elő

kovácsüzemet; hatalmas üzemcsarnokaik voltak, nagyon sok embert foglalkoztattak. Feltűnt a laikus testvérek intézménye is 1100 körül, akik a cisztercitákból fejlődtek ki. Munkabíró férfiakat vettek fel a rendbe, akiknek nem kellett imádkozni, csak dolgozni. Mindez a korai kapitalista gyár rideg fegyelmére emlékeztető élet volt, kizsákmányolt, munkaeszközeitől teljesen megfosztott munkáshadak. A környezet károsodott; az erdők rohamosan pusztultak, a folyók elszennyeződtek, a halak kipusztultak. A csatornahálózat nem volt teljes, így a szenny az árokban úszkált Romlott a testi higiénia is, mert a fürdőket bezárták, ahol divat lett a prostitúció. Csökkent az átlagos hőmérséklet, így kevesebb termény lett, éhínség gyötörte az embereket (pl. 1315-17 között), elterjedt a pestis. Európa lakossága 1300-ban 73 millió volt, 1400-ra 45 millió lett, mely megállította a fejlődést. Végül is a korai középkortól kezdődően egy

olyan folyamatnak lehetünk tanúi, melyben a technikai fejlődés hirtelen utolérte a társadalmi, gazdasági fejlődést (10-11. sz) egy szintre kerülve tovább haladnak (12-13 sz), aztán túlhaladt rajta (14 sz), ezért csődbe jutott. Hiányoztak azok az alapok, amelyekre a fejlődés épülhetett volna A 1819 században teljesednek csak ki a középkor vívmányai A víz és szélmalmokat csak a 19 szban váltja fel a gőzgép, a selyemcérnázó is csak az 1850-es években szorul háttérbe, a cérnázógép tökéletesedése révén. Ekkor lesz a rokkából és a fonószékből Jenny A középkor technikai forradalma egy túl korai előjátéka a 18-19. ipari forradalmának Mezőgazdaság: A földművelés két legfontosabb változását ázsiai népek hozták (szügyhám, kengyel). Az anatómiailag megfelelő fogatolással a ló több súlyt tudott húzni. A ló tehát kivonta az ökröt a nehézeke vontatásából. A ló azért is terjed el, mint tápláléka a zab, a

hármas vetésforgót ideálisan egészítette ki. A lófogatolás a rabszolgaság eltűnését és a feudális társadalom megjelenését is elősegítette. A nomád népek újításainak kapcsán megmozdul az európai kvalitás is. A 6-10 sz között használni kezdik a germán ekéből továbbfejlesztett nehézekét (földforgató kormánydeszkával ellátott), ezzel a keresztbeszántás feleslegessé válik, így időt nyernek. Nő a szűzföldek termelékenysége is (2-szereséről 3-4-szeresére). Ebben szerepe van a háromnyomás bevezetésének a kettősnyomás helyett. Az új nyomáskényszer nagyobb termelékenységet és minőségi javulást is hoz. Őszi búzát és rozs kezdenek termelni a tavaszi köles és árpa helyett Sok helyen a legelőket a hüvelyesek veszik át. A földeket a három nyomásban három részre osztják (az egyikben őszi, a rudrikban tavaszi gabonát termelnek, a harmadikat ugaron hagyják és pl. legelőnek használják) Ezzel a talaj

tápanyagtartalmát és jobb termelését teszik lehetővé. Az extenzív gazdálkodás helyett (a művelt területet növelik és nem pótolják a talaj elveszett tápértékét) az intenzív gazdálkodás hódított teret. A középkorban általánossá vált, hogy a gazdaságokban a parasztok szerződéssel colonusként dolgoztak. A parasztok földet kaptak és ennek fejében a majorban is dolgozniuk kellett Mindemellett terményadót is fizetniük kellett. A középkorra volt jellemző a röghöz kötöttség is. A külső földeken mindenki úgy gazdálkodott, ahogy neki tetszett, míg a földesúr területén a három nyomást kellett alkalmazni. A 14-15 századra Ny és Közép-Európában bevezették a szántóföldi földközösséget is, nehogy valaki nagyobb haszonra tegyen szert. Az írtásföldeken egyszer szántottak, de a középkori majorokban már a többszöri szántás tartották elfogadhatónak. A piacok neolitikus rendszerét felváltották szántóföldi

gazdálkodással. A középkorban bevezették az intenzív gazdálkodást, a megnövelt élelmiszerbázison sikerült megszüntetniük a gazdálkodók kényszerű vándorlását. A vásárlás a 9 században ismeretlen fogalom volt Ajándékok és viszontajándékok voltak. A tiszta ajándék fogalma furcsa volt Még az ingyenes adomány mögött is volt valami pl. a korai középkorban divat volt földet ajándékozni az egyháznak, melyért üdvözlést reméltek. A csere helyettesítője a rablás volt A vikingek kereskedők és rablók voltak. A szászok, dórok kezdeti vásárlási tevékenységei is kalózkodással kezdődtek. A keresztes hadjáratok alatt a kereskedelem és a katonáskodás annyira összefonódott, hogy a nagy szerzetesrendet nagykereskedelemmel foglalkoztak. A rabszolgából egyszerűen személyileg függő paraszt lett, akinek egész élete és ereje a földesúré, tulajdonképpen viszont magának dolgozik. A szabd kisbirtokos is az úr alá tartozik

(hűségviszony). A gazda már csak évi terményajándékot kap a földből A paraszt nem állandóan elkészített földtulajdonnal, hanem egy bizonyos termést hozó föld használatával rendelkezik. A föld egy részét legelőnek használja Az őr szűkebb földtulajdona is a közösségé, nincsenek kitűzött határok (földje alig nagyobb, mint egy tehetősebb parasztgazdáé, csak annyi, amennyi családjának és szűkebb környezetének élelmezésében kell a parasztok termésszolgáltatásán felül kell). A földesúr dolga a rend fenntartása, a munkaeszközök biztosítása, malom, présház, sütöde építése. A paraszt viszont ezeket köteles használni, használatukért szolgáltatást fizetni. Az úr csak kötelességszegés, bűn esetén foszthatja meg helyétől a parasztot és mást kell a helyére telepítenie és nem kapcsolhatja azt a földet a sajátjához. A föld használat tehát annak a rétegnek a joga, amely valóban megmunkálja. Lassan a földdel, s

a paraszttal való rendelkezés joga egyre jobban korlátozódik, de ez már a parasztság középkori felszabadításának folyamata. Kezdetben még nincs jelen az általános polgári réteg, nincs állampolgárság. A középkorban a földesúr és a falu csak egy bizonyos „már bevált” családokat vették igénybe az ilyen munkákra, akiknek ezáltal joguk keletkezett ezekre a munkákra. Aztán a város lassan leválik, önállósul, gazdasági hatalommá alakul. Az ügyes kéz munkája azonban fontos Ezt a kézművesség kisajátítja megélhetése alapjául. Kialakul a tanonc és segédrendszer a kézművességben. Fontos lesz a képzettség, a tanoncidő és a mestervizsga Létrejön a céh, amely nem közös vállalkozás, közös részesedéssel, hanem csak szabályzó testület, amelyben minden mester magának dolgozik. Nem a tömeggyártás, hanem a jó minőség, a gazdagodás útja. Emiatt egyes részmunkák annyira elmélyülnek, hogy egyetlen mester üzeme már nem

bír minden feladatot ellátni. Megtartja magának a lényegi tevékenységeket, a többit másra bízza, ezzel megalapozódnak az új mesterségek. A polgárság munkaszervezetté alakul A céhrendszer taghát nem elzárkózott sejtek együttese, hanem specializálódott kézműveságak szabályzott szervezete. Duby, Georges: Emberek és struktúrák a középkorban. Budapest: Magvető [Gyorsuló idő] Endrei Walter: A középkor technikai forradalma. Budapest: Magvető [Gyorsuló idő] Polányi Károly 1976: Kereskedelem, piacok és pénz az európai középkor kezdetén. In: Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest: Gondolat [Társadalomtudományi Könyvtár] pp. 476-486p 2. EURÓPA A RENESZÁNSZ ÉS A REFORMÁCIÓ, ELLENREFORMÁCIÓ IDEJÉN. GYARMATOSÍTÁS RENESZÁNSZ Ma már nyilvánvaló, hogy a ragyogó újjászületés nem valami régi kultúrának a felelevenítése volt, s egyáltalán nem csupán szellemi és művészeti

mozgalom, hanem hosszú társadalmi átalakulás eredménye. De azért ahogyan a racionális kor felismeri rokonságát a reneszánsszal, úgy ébredt rá akkor az is az antik, racionális társadalommal való közösségre, a római-görög kultúra eredményére. A középkor vége és az újkor eleje a reneszánsz kora A fejedelmek humanistákkal kormányoznak, erős a közrend, a rendi tagozódás elmosódott, az egyház főpapjainak hatóságjogaik. A püspökök gyakran az alsóbb osztályokból kerülnek ki A vallásosság az élet elkülönült szerepévé válik. A nők egyenlővé válnak a férfiakkal Lazul az erkölcs, erősödik a divat egyenlősítő uralma. A nevelés az egyéni tehetségek kiművelésére irányul mecénások támogatásával. A reneszánsz Itália hamar felülmúlja a kontinens az írás tömegesítésével és a nyomtatással. Újra megalapozódik a latin nyelvek uralma, mely később a nemzeti nyelvek nevelője. Cél az antik filozófia felújítása

Az ideák szférájában lebegő emberi szellem mindent önmagából, felülről magyaráz meg. A késő reneszánsz ráismer a sztoikus bölcsekkel (Seneca, Cicero) való rokonságra. A reneszánsz érett racionalizmusa jelentkezik a társadalmi, politikai élettel foglalkozó irodalomban és történetírásban (egyik elterjesztője Machiavelli, aki a pápa, az egyház és a kereszténység ellensége. A művészet felvirágzik (Leonardo da Vinci, Raffaelo, Tiziano, Michelangelo, Bounanotti) Hódít a gótika, kialakul a modern lakóház. A tudományok felpezsdülnek; megújul a matematika, a csillagászat és a dinamika. Kizárják a titkos erők lehetőségét, tagadják a perpetum mobilet Felismerik a gőzerőt. A racionális gondolkodás vezére Giordano Bruno (nincs világhatár, világok keletkeznek és elmúlnak), máglyahalált halt; az egyéniség, az egyéni gondolkodás érvényesülése és az ezzel járó elvont panteisztikus világnézet még nem győzött az európai

gondolkodáson. A késő reneszánsz művészek már főként a pápai műpártolás jegyében állt és nagy kultúrvárossá tette Rómát. REFORMÁCIÓ A XVI. Században a NRB széttagolódott, nem egységes állam (eltérő fejlettség) A fejedelmek küzdenek a központosítás ellen, ezért szembekerülnek területük rendjeivel. A zsoldos hadsereg miatt a lovasság szerep csökken, így a nemesség politikai, katonai szolgálatai, bevétele is csökken. A fejedelmek így szembekerülnek a társadalommal A világi társadalom és a gazdag egység is szembekerül. Globális lehűlés, pestis, török terjeszkedés tizedeli meg a lakosságot, ami megingatja az egyház tekintélyét. Az értelemmel való újragondolás a vallás újragondolása is. Így lesz az északi rendiség a vallásos forradalmak igazi talaja. A hitújítás egyúttal rendi forradalmat is jelöl (rendi és vallási érdek egyszerre mozdul meg). A rendi felsőségek szellemi hatalomra törnek, uraik akarnak

lenni az alattuk állóknak. Az intellektuális önállósodás tehát az egész államrend feszültségét okozza A feszültség a szélső-nyugati társadalmakban (Franciao, Anglia stb.) nem nagy probléma, mert az intellektuális rétegek kialakulása itt egyenletesebb, általánosabb volt. A kirobbanás területei a változatos egyenetlenségekkel alakult nézet svájci, német-alföldi társadalmak, ahol a polgárság és nemesség helyi társadalmának élén ráébredtek az egyházi élet értelmetlenségére. A reformáció oka az egyház romlatlanságáról, papi műveletlenségből kialakult vélemény volt (csak a világi társadalom igényeihez képest volt igaz), azonban az egyház működése külsőségesebbnek tűnt, öncélú üdvintézménynek tartják (misék, imák, zarándoklatok, búcsúk, relikviák boltja a bűnbocsánat fejében). A városok versengtek egyes ereklyékért. Kezdetben jótéteményekért üdvözültek az emberek (társadalmi fegyelmezés),

később viszont a hívők pénzét egyházi vezetők életének jobbítására fordították. a.) Luther Márton (1483-1546) tanait követik Türingiai parasztcsaládból származott, egyetemet végezett, majd ágoston-rendi szerzetes lett. Elvetette az egyház üdvözítő intézményét. Ekkor folyt Németo-ban a Szent-Péter Bazilika búcsúcéduláinak árusítása 1517 október 31-én a Wittenbergi templom kapujára függesztette 95 tételét, melyek között a leglényegesebbek a következők: egyedül a hit által üdvözül az ember, az ember és Isten között nincs szükség közvetítő egyházra, a bűnt egyedül Isten bocsáthatja meg. Luther tételeit (latin nyelvű) örömmel fogadta a német parasztság, a városi polgárság, számos fejedelem és több szerzetes is. X Leó pápa rendeletére búcsúcédulákat árultak egyházi személyek, hogy az így befolyt összeg fedezhesse a nagyszabású római építkezéseket. A pápát antikrisztusnak nevezte, a 1520-ban a

pápai kiátkozó bullát elégette. 1521-ben V Károly az 1526-os worms-i birodalmi gyűlésén birodalmi átkot ró rá; wartburg-i védő őrizetbe száműzte. Németre fordította le a Bibliát, Keresztény Himnuszt írt. 1529-ben a speyeri birodalmi ülésen a lutheránusok ne hitüket megtarthatták, de nem terjeszthették. A fejedelmek jelentős számban álltak át a protestánsok közé, így a császár kénytelen volt kompromisszumos békét elfogadni Augsburgban 1530-ban. Az 1545-ös tridenti zsinatra a protestánsok nem mentek el, de az 1546-47-es háborúban a pápa levert őket. Ferdinánd került a császári trónra 1555 augsburgi vallásbéke „Akié a föld, azé a vallás”, vagyis az egyes tartományok lakói fejedelmük vallását voltak kötelesek követni, de ha ezt nem akarták, szabadon elvándorolhattak. Luther a misét a nép nyelvén tartja külsőségek nélkül. A lutheranizmus a nagyobb, északi államalakulásokban terjed el (pl. Dánia, Norvégia)

b.) Zwingli (1484-1531) mozgalma Svájcban; fellázadt a búcsúk ellen, a gazdag patríciusok üzérkedése ellen. A vallás alakítását a társadalom átszervezésével együtt hajtották végre A Szent-szövegből értelemszerű rendszert akart kiolvasni. Gyorsan csatlakoztak a kantonok, de az őskantonok parasztjai ellenszegültek. Mint az új vallás, a városok uralmát jelentette volna Az őskantonok hirtelen megtámadták Zürichet és Zwinglit megölték. Svájc megállapította, hogy minden kanton szabadon választhatja meg vallását. A reformáció gyorsan terjed Svájcban, Skóciában, Angliában, Franciaországban, Magyarországon, és É Német-Alföldön. c.) Kálvin János: kezdetben Luther tanait vallotta (francia) Az eleve elrendelést hirdették: nem az ember viselkedése, hite, vallási törvények megtartása adhat üdvözülést, hanem egyedül Isten akarata. Ha azonban az ember szorgalmas, takarékos, kerüli a cifraságot, egyszerű, tisztalelkű, sikeres

vállalkozó, biztos lehet abban, hogy Isten a mennyországba rendelte. Ezek a tanok és az "olcsó egyház", valamint a köztársasági alapelvekre épült, presbiterekből álló egyházszervezetek megfeleltek a polgárság érdekeinek. Felújítja a zsarnokölési elméletet, miszerint a nép választott vezetői Isten akarat szerint küzdenek a zsarnoki önkény ellen. Elveti az katolikus hagyományokat és intézményeket Szerinte az egyház őskeresztény módra az Isten által kiválasztottak közössége. A templomlátogatás szigorú kötelezettség, az erkölcstelenség, fényűzés tilos. A kálvinizmus ott terjedt el, ahol a társadalom vezetése mozgalmas polgárság és nemesség kezére jutott (később ezek az országok lesznek Európa racionál-kapitalista fejlődésének úttörői). Skócia is a kálvinizmust fogadta el. Az 1500-as évek közepén harcok dúltak köztük és a katolikus Stuartok közt d.) Anabaptisták(Münser Tamás) Elveti a

csecsemőkeresztséget, mert inkább felnőtten, meggyőződéssel kell vallást választani. Követelte a teljes vagyoni egyenlőséget és a feudális terhek megszüntetését. A népi reformáció 1524-ben parasztháborúba torkollott, melyet a fejedelmek egyesített seregei hamar levertek és megtoroltak. e.) Anglikán egyház: Angliában a reformáció kezdetben főleg politikai lett, ami arra jó, hogy a király és a vezető rétegek a maguk erejét növeljék a szétosztott egyházi javakból. A parasztság ezért ellenezte. Ekkor VIII Henrik el akartak válni feleségétől, de a pápa nem engedte, ezért elszakadt a pápától és megalapította az anglikán egyházat. Az alsóbb nép – főleg északon – fellázadt és hatalmas paraszttömegek indultak el London felé. Írországban is lázadás tört ki. Végül is VI Edward (1547-53) ideje alatt szilárdult meg ELLENREFORMÁCIÓ: A 16. sz derekáig a legtöbb ember még hitt abban, hogy a különféle vallási

irányokat ki lehet békíteni egymással. A reformáció duzzadt az intézményteremtő erőktől, szerveződött a tudományos és népi oktatás. A katolicizmus ezellen csak saját társadalmi és intellektuális forradalommal tudott védekezni. Az ellenreformáció a vallásból megújítást, lelkiséget, kultúrmunkát, a társadalmi igények kielégítését várta; a csupasz eszménység helyett a társadalomszervezetek forradalmává, a rendi intellektuális fejlődés mozgalmává vált. A reneszánszt felváltotta a barokk. Megerősítettek a rendi határokat, és erős államvezetést szorgalmaztak. IV Hadrián pápa bevallotta, hogy letértek a jó útról, de nem tudta megszüntetni a kúria túlkapásait. Dél-Európában, ahol kevésbé érvényesült a reformáció, megerősítették a katolicizmust szerzetesrendek alapításával (barbanisták, orsolyisták). Az ellenreformáció céljai érdekében terjesztette el a jezsuita rend - fő alakja Loyolai Ignác

(14911556) - a barokk egyházi művészetet. Xavéri Szent Ferenccel létrehozták a katonás szervezettségű jezsuita egyházat; a tanulást hirdették (főleg a felsőbb rétegekben), mert úgy gondolták az egész emberiség átalakítható, azonos gondolkodásmódra fogható. A barokk templomok mozgalmas freskói, dinamikus szobrai és illuzionista térkiképzése elsősorban a latin népekre hatott, amelyek idegenkedtek a protestáns templomok puritánságától. A nép nyelvén prédikáltak. Alkalmazták a zsarnokölés elvét (kálvinista) III. Pál pápa az egyházi államban bevezette a szent inkvizíciót 1542-től, 1545-ben egyetemes zsinatot hívott össze Tridentben. A zsinat a reformátorok hatására a szolgálatot, a lelki gondozást nyilvánította a papság elsődleges feladatává. Ezért kötelezte a főpapokat, hogy egyházmegyéjükben tartózkodjanak, s folyamatosan ellenőrizzék egyházmegyéjük papjainak munkáját. Elrendelték a papneveldék

felállítását, s minden tekintetben megszigorították az egyháziak fegyelmét. A szent inkvizíció lesújtott: Giordano Brunót 1600-ban ítélte máglyahalálra az inkvizíció, Kopernikuszt felfedezése eltitkolására, Galileit tanai visszavonására kényszerítették. Gátolta a tudományok fejlődését a tiltott könyvek jegyzéke is (index). IV Pál pápa és az utána következők betartották a szabályokat GYARMATOSÍTÁS A XIV-XV. században átalakult az európai gazdaság és társadalom, megnövekedett a népesség, s új világgazdasági rendszer jött létre. Nyugat-Európa nem tudta elég élelemmel ellátni népességét, ezért mezőgazdasági termékeket importált Kelet-Közép Európából és tömegesen szállított oda iparcikkeket. Megnőtt az igény az élelmiszertartósításhoz szükséges fűszerekre és a festőnövényekre. A megnövekedett árutermelés miatt egyre több pénzre, nemesfémre lenne szükség, mert ez európai nemesfémbányák

kimerülőben vannak és a K-i kereskedelem miatt a nemesfém kiáramlik Európából. Új típusú több árbocos, hátsókormányos, magas oldalfalú karavella elterjedése. Ez a hajótípus hosszabb hajóutat is kibírt. Elterjedt az iránytű és bővültek a tengerészeti és földrajzi ismeretek 1453-ban a K-i kereskedelmi útvonalakat a törökök tartották megszállva. Ezért kedvező tengeri utat kerestek K felé. 1471-ben a portugálok áthaladtak az Egyenlítőn, 1487-ben Diaz elérte a Jóreménység fokát. 1498-ban Vasco da Gama Afrikát körülhajózva elérte Indiát A portugálok fegyverrel leigázták az indiai fejedelmeket. India partjain kereskedelmi támaszpontokat létesítettek A fűszereket olcsón beszerezték, vagy kirabolták az indiai kereskedőket. Egyes szigeteken a lakosságot kiirtották, vagy rabszolgának eladták. 1519-22-ben Magellán körbehajózta a Földet, hogy megtalálja a közvetlen vízi utat, az olcsóbb szállítás lehetőségét a

fűszertermelő K-i szigetek és Európa között. a.) Kasztíliai-aragóniai Királyság (spanyolok) 1492-ben Kolumbusz a Karib-tenger szigetvilágát hódítja meg. A Kasztíliai-Aragon Királyság és Portugália Kolombusz hazatérése után 1494-ben aláírta Toresillasi-szerződést (gyarmataik közötti választóvonal meghatározás a Zöldfoki szigetektől kb. 300 mérföldre) Kolumbusz sikerei meggyorsították az Afrika megkerülésével Indiába vezető út végleges felfedezését. A világkereskedelem így az Atlanti –óceánra tevődött át. A partmenti országok megerősödnek, a többiek elmaradnak. Demográfiai robbanás Ny Európában A posztó iránti kereslet nő, így a juhtenyésztés fellendül. Az angliai földbirtokosok elűzik bérlőiket, így a területeket juhlegelővé alakították át (bekerítés). Manufaktúrák alakultak (kézimunka, munkamegosztás (mennyiségi termelés), tőkét nagy mennyiségben halmozzák fel. Sokan elvesztették

termelőeszközeiket, így bérmunkássá váltak. A meghódított területeken lévő ültetvényeket kezdetben az őslakosok, később az Afrikából behurcolt rabszolgák végzik. Az európai mezőgazdaság fellendült, mert új növényeket honosítottak meg pl.: kukorica, dohány, burgonya, paprika, paradicsom, napraforgó, ananász, tök, gyapot, kaucsuk, kakaó, vanília, cukornád. A spanyolok szerint a gazdagság az őslakosok munkájától függ. Az új társadalmat felosztották az ország őslakosaira és a kulturális különbséget figyelmen kívül hagyva indiánoknak nevezték. A másik réteg a hódítók („értelemmel felruházott emberek”) A városokat ugyanolyan rácsos alaprajz szerint építették. A vezető testület a városi tanács volt (ülésein csak a teljes jogú városi polgárok vehettek részt). 1493-96-ban marhákat, öszvéreket, lovakat, juhokat, szőlővenyigét vittek. 1498-1500-ban Ferdinándnak nemesfémet, drágaköveket, anyagokat,

munkaerőt hozott. 1502-04-ben Kolombusz felfedezte a panamai partvidéket 1513-ban Balboa átszelte a Panama-szorost és kijutott a Csendes-óceánra. 1519-ben Cortez meghódítja Mexikót. 1530-ban Pizzarro Panamából indulva meghódítja Perut 1564-ben Mexikóból eljutnak a Fülöp-szigetekre; spanyol befolyás a Csendes-óceánon. 1580-ban a spanyol király ül a portugál trónra is (1640-ig együtt létezik a két ország). Ez az esemény ürügyként szolgált a spanyolokkal egyébként is háborúban álló hollandoknak arra, hogy a portugálokat kiszorítsák gyarmataikról. Az őslakosokat később európai betegségek tizedelték (mert az európaiak kisajátították a földeket, vizeket, így elégtelenül táplálttá váltak). Észak-Amerikában: Az indián munkaerőt aranybányászára használták (a városok férfi lakosságának 1/7-ét évente rabszolgának kellet odaadni), viszont jelentősebb aranylelőhelyek csak Kolumbiában voltak, így inkább az

ezüsttermelésre álltak át. Rétegek alakultak ki: szerződéses bérmunkás, jobbágy, vándormunkás (szabad bérmunkás). Az Indiákra való utazás és a velük való kereskedelem spanyol királyi monopólium lett, így Európa nemesfémkészlete megháromszorozódott. Spanyolo-ba ezüstöt, aranyat, kakaót szállítottak, onnan drága luxuscikkeket. A gazdaság súlypontja a gyarmatokon az ültetvényes területekről a bányavárosokba tevődött át (pl. Bolívia) Az új mezőgazd-nak ezeket és a pihenőhelyeket kellett ellátni olcsón! 1542-ben hivatalosan is eltörölték az indián rabszolgaságot és afrikaiakkal dolgoztattak. Az indián közösségek szervezettsége megváltozott; a spanyoloknak nem a hódítás előtti hatalmi apparátus és szervezeti egységek visszaállítása lett a célja, hanem kis, lokális adózó egységek létrehozása, melyet a kereszténység bevezetésével erősítettek meg. Az alacsonyabb rangú indián nemeseket a helyi közösségek

irányításával bízták meg Minden új közösségnek helyi közösségi tanácsa lett és gazdaságilag is külön egységgé vált, mert jogot kapott a falusi földek és erőforrások fölött (adófizetési kötelezettséggel vagy munkaszolgálattal). A közösségeket királyi képviselők ellenőrizték, de mivel sok bejelentés érkezett a spanyolok ellen, rájöttek, hogy kevesebb terhet kell az indiánokra róniuk, különben nem dolgoznak tovább. Az új rendszerben a bányákat és a városokat elegendő élelmiszerrel kezdték ellátni. Új társadalmi csoportok (kézművesek, munkások, szolgák) alakultak ki Brazíliában: A spanyolok a felföldeken ezüstbányászatot folytattak, belső szükségletre termeltettek; a portugálok a parti övezetekben cukornád-termesztést végeztek (a hollandok és a flamandok végezték a feldolgozást és a finanszírozást Amszterdamban és Antwerpenben), Európába exportáltak. A hollandok, angolok és franciák feltörése

egybeesett a spanyolok hanyatlásával. Csökkent a Spo-ba szállított ezüst mennyisége (egy részét védekezésre fordították, másik részét a spanyol korona ellenségei csempészték el). b.) Portugália: 1400 körül a hagyományos négyzetalakú vitorlát kombinálják az arab háromszöggel, a kereskedelmi/hadi- hajókat ágyúkkal szerelik fel. 1509-ben utat törnek a déli tengerek felé (fűszerek: gyömbér), ellenőrzésük alá vonják az ázsiai vizeket, vámot fizettettek. A belső területek fölött nem sikerült kialakítaniuk uralmat. 1630-ra rájöttek, hogy nem tudták elzárni a Perzsa-öbölt a konkurensek elől, csak kikötőláncolatok építésére képesek. c.) Hollandia Kezdetben sok kis társaság volt, melyek összefogtak és 1602-ben megalakult a Holland Kelet Indiai Társaság (megtöri a fűszerkereskedelem portugál monopóliumát). 1605-ben a portugál telepeket kezdték támadni (fahéj, rizs, szegfűszeg, szerecsendió miatt), megszerezték a

fűszermonopóliumot. Hajóik gyorsabbak voltak a portugálokénál; francia, német, angol és skandináv zsoldosaik, szakképzett tengerészeik voltak. Szétvagdalták a déli-tengerek kereskedelmi hálóját. Az óvilág és újvilág közti kapcsolatot az 1621-ben megalapult a Holland Nyugat Indiai Társaság képezte. 1640-re már holland kézben volt a legtöbb portugál támaszpont Afrika nyugati partjain és a Karib-tenger több szigetét is megszállták, Amerikába is eljutottak (Manhattan-szigetek; Long Island Delaware) a K-Indiai területek sokáig náluk maradtak, de amerikai hódításaikat sorra elvesztették. 1654-ben kiszorítják őket Brazíliából és a portugálok visszaszerzik több afrikai támaszpontjukat. 1664-ben az angolok elveszik tőlük a Manhattan-szigeteket. A teázást ismertették meg Európával (a teáért ezüsttel fizettek) d.) Anglia A fűszerkereskedelem nem kellett nekik, sem vallási, politikai hatalomra nem vágytak, csak gazdasági céljaik

voltak. Tárgyalásokon igyekeztek kereskedelmi előnyökre szert tenni (gyapot, ópium, textilkereskedelem) Majd politikai hatalomra törtek és hatalmuk alá vonták az indiai konkurenseket is (az angol kereskedők az indiaiak főnökei lettek); angol törvényeket erőltettek Indiára. A katonaság angol vezetőkkel, és szipoly katonákból állt 1600-ban megalakul az Angol Kelet Indiai Társaság. 1624-ben az angolok megvetik a lábukat a spanyol hatalom alatt lévő Karib-térségben és elfoglalják Barbadost; 1655-ben Jamaicát, majd Virginiát, Marylandet, Új-Angliát. 1660-ban Afrikával kereskedő angol társaság jön létre Hatalmas angol-holland versengés alakul ki (Anglia erősödik, Hollandia gyengül, Franciaország Hollandia helyébe lép). 1773-ban a Kelet-Indiai Társaság magnak biztosította az ópiumkereskedelmet, 1797-ben az előállítását is. 1776-ban Angliát az amerikai forradalom elvágta a mexikói ezüstszállítmányoktól. 1857-ben az indiaiak

fellázadtak az angolok ellen Kínából selymet, gyógyszert, porcelánt akartak angol gyapjú helyett, de ez Kínának nem kellett. e.) Franciaország 1608-ban Quebec-et, 1642-ben Montreal-t foglalják el. 1664-ben Francia Indiai Társaság alapul. Anglia végül csak 1763-ban üti ki a franciákat, elfoglalja Kanadát Prémkereskedelem: Az Észak-Amerikai partvidékeken alakult ki. II Fülöp halála után (1603) után sorra alakultak a kereskedelmi társaságok. Az Angol Virginiai Társaság, az Új Francia Társaság, Hollandi Nyugat-Indiai Társaság. Az európaiak egyik őshonos népet kerestek fel a másik után (prémekért európai árukkal fizettek, átvették az európai életmódot) Az abenakik először kerültek az európaiak útjába, következménye, hogy rohamosan csökkent a helyi lakosság, a gazdasági tevékenységek felé terelődött a hangsúly, megváltoztak a társadalmi kapcsolatok, a tengerparttól a szárazföldek belsejébe húzódtak, családonként

kis vadászkörletekben vadásznak, felaprózódtak. Az irokézeket a franciák vették uralmuk alá, kereskedelmi utakat alakítottak ki náluk, csereövezetekben (kukorica, bab, tök, dohány, vadász-halász északi területek közt); 5 matriarchális nemzet volt (mohankok, oneidák, onondagák, kafukák, szenecák), törzsszövetségük a 15. sz-ban jött létre, céljuk az egység, béke megőrzése A prémkereskedelem közös érdekük lett; mivel náluk nem volt hód, a szomszédos népek területeit szerezték meg az európaiaktól kapott fegyverek és durva harcmodoruk segítségével. A függetlenségi háborúban egymás ellen harcoltak, sőt sokszor törzsön belül is ellentétek voltak, így egységük meggyengült. Az európai identitást átvették vagy cserélték, mely ideológiai válságot jelentett (a halottak kultuszát az 1680 körül kialakult midvivin kultusz váltotta fel, mely az egyénre irányult). 1668-ben új kereskedelmi útvonal nyílt meg északabbra,

több összekötőt kellett kialakítani, azonban a társaságok a közvetítő kereskedők kikapcsolására törekedtek, közvetlenül a vadászoktól kívánták beszerezni a prémet, így egyre beljebb hatoltak. Az őslakosok ellenállási mozgalmakat szerveztek 1797-ben megjelent az Észak-nyugati Társaság a Hudson-öböl Társaság vetélytársaként, mely az amerikaiakat is versenyre kényszerítette (1821-ben egyesültek a nagyobb nyereségért). 1808-ban megalakult az Amerikai Prémtársaság. A Mexikót meghódító spanyolok 1519-ben lovakat hoztak Amerikába, mely megváltoztatta a hadviselés módját, növelte a mozgékonyságot, több bölényt tudtak elejteni, mely új árucikkeket eredményezett az európaiaknak (bölényhús, -bőr, -faggyú), emiatt csökkent a hódprém iránti kereslet a 19. sz elején Alaszkát 1867-ben megvette az Egyesült Államok. Rabszolga-kereskedelem D-Amerika kincs az arany és az ezüst. É-Amerikában a hód Afrika legfontosabb árui a

rabszolgák. Európa az időszámítás elején rabszolgákat szállított Bizáncnak és a muzulmánoknak. A keresztes háborúkban a muzulmánok keresztényeket (és vissza) tettek rabszolgává. A genovaiak és a velenceiek a Fekete-tengeren kezdtek török, mongol rabszolgákat importálni. A 14 sz-ban az Európába szállított rabszolgák főleg törökök és szlávok voltak. A rabszolga-kereskedelem a 17 sz-ban a Földközi-tengeren A 17 sz során a rabszolgaexport Afrikából 5-szörösére nőtt, mert ekkor indult a cukornádtermelés a Karib térségben. Kezdetben a portugálok fűszereket, aranyat, festékfát, kaucsukot, bőrt, elefántcsontot hoztak Afrikából és néhány rabszolgát, majd Afrikából Brazíliába vittek embereket, a hollandok pedig a cukorfeldolgozókba. A 18 században az angolok átvették a rabszolga-kereskedelem vezetését. A legtöbb rabszolgát az Aranypart, Rabszolgapart, a Niger-deltavidéke környékéről és Közép-Afrikából (Angol,

Kongó) hurcolták el. Habermas, Jürgen 1971 A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest: Gondolat [Társadalomtudományi Könyvtár] Weber, Max 1982 A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat [Társadalomtudományi Könyvtár] Wolf, Eric R. 1995 Hajsza a gazdagság után In: Uő: Európa és a történelem nélküli népek Századvég pp. 147-289 3. EURÓPA HÁROM TÖRTÉNETI RÉGIÓJA GAZDASÁGI ELMARADOTTSÁG TÖRTÉNELMI TÁVLATBÓL. MÁSODIK JOBBÁGYSÁG CENTRUM-PERIFÉRIA NÉPI KULTÚRA A KORA ÚJKORI EURÓPÁBAN. Szűcs Jenő 1983Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest: Magvető 4. POLGÁRI FORRADALMAK, IPARI FORRADALOM, KLASSZIKUS KAPITALIZMUS, POLGÁROSODÁS. AZ EURÓPAI NACIONALIZMUSOK, NEMZETÁLLAMOK KIALAKULÁSA, A KÉT VILÁGHÁBORÚ ÉS KÖVETKEZMÉNYEI 1. IPARI FORRADALOM: (preindusztriális és indusztriális közti különbség) Az ipari forradalom azt jelenti, hogy a múlttal ellentétben gyors és

tartós gazdasági növekedés veszi kezdetét: ez az egy főre jutó termelés növekedésének folyamata. Persze az iparosodás nem kizárólagos okozója növekedésnek, hanem ennek éppúgy megvannak a demográfiai, társadalmi, intézményi okai és feltételei. Igaz, gazdasági növekedés volt a preindusztriális korban is, ám ezek általában lassúak voltak, de akadtak egyoldalú regionális formái, ami nem járt az egész gazdaság átalakulásával. Az ipforr esetében viszont a gazdasági növekedés gyors, és a gazdaság valamennyi területét (mezőgazd, ipar, kereskedelem) érinti. Ezek az ágak kölcsönösen befolyásolták egymást, először regionális, majd országos (un. Autarchiás, másoktól független gazdaságok), s az 1850-es évek után már nemzetközi szinten is kialakult a nemzeti gazdaságok közötti kölcsönös függés. A modern gazdasági növekedés abban is különbözik a preindusztriálistól, hogy a növekedés állandó. A

preindusztriális gazd-ban a konjunktúra (gazdasági növekedés változása( ciklikus pl. nagy népességnövekedést gyakran követtek nagy éhínségek, mert a termelés nem tudta követni a népesség fejlődését. Az indusztriális korban megszűnt ez a fajta kettős hullámzás (a népesség és az életszínvonal is emelkedett). Ehelyett az indusztriális gazd-ban kétféle mozgás van a.) konjunkturális hullámok: a ~ időszakára a termelés és a foglalkoztatottság valamint az árak és a beruházások növekedése jellemző. A visszaesés idején (besz; depresszió, recesszió) a termelés és az árak csökkennek, a beruházások stagnálnak. A kettő közti fordulópont a válság. A mozgás lehetséges magyarázata a túlberuházás(kedvező gazdasági körülmények –> egyre több befektetés -> többletkapacitás -> de a kereslet elmaradásával a beruházás és a foglalkoztatottság is el kezd csökkenni -> munkanélküliség ->

keresletcsökkenés -> gazdaság összeomlik). b.) Kondratyev hullámok: részei az előzőek (felfele és lefele ívelő szakaszok) Ezek hosszú hullámok. Ezen elmélet szerint az összesen három szakasz felfelé ívelő részei a következő újításokhoz kötődnek 1. textilipar és gőzerő alkalmazása; 2 vasút elterjedése és acélipari fejlesztések; 3. a vegy- és elektroipar fejlődése, valamint a benzinmotor feltalálása Gazdasági növekedés lehetséges okai: a.) A termelési folyamatba bekapcsolt tényezők növekedése okozza pl a népességnövekedés által a munkaerő gyarapodása; mezőgazd-i termőterület növekedése az addig alig használt nyersanyagok és energiaforrások fokozott kihasználása, tőkefelhalmozás több beruházással. b.) A termelékenység növekedése: pl műszaki fejlesztése által: az új technikákkal nő az egy munkásra jutó tőkejavak mennyisége (azaz egy munkás egyre többet helyettesít), illetve jobb, olcsóbb

termékeket állítanak elő (pl. pamutipar, Anglia); új nyersanyagok felfedezése, amik olcsóbbak, és jobb hatékonysággal használhatók fel. A termelékenységet ezen kívül fokozza még: a termelési tényezők jobb megszervezése, hatékonyságuk növelése, a gazdasági intézmények fejlődése (pénzü-i intézmények létrejötte, akik szabályozzák a tőkeáramlást és segítik a befektetéseket); vállalkozói formák kialakulása (pl. családi kisvállalkozások helyett vállalatok, kartellek A szakosodás és a nagyüzemi termelés, a gazdasági integráció, a jól működő elosztási és szállítási rendszer, az állam hatékonyan avat6kozhat a gazdaságba. Hatékony lehet a gazdaság három szektorra osztódása: Primer szektor (őstermelő, általános mezőgazd., nyersanyag), Szekunder szektor( feldolgozó ipar, általa a termelési folyamat bonyolultabb, specializáltabb), Tercier szektor (szolgáltatások, kereskedelem, bankrendszer, szállítás).

Fontos még a termelékenység szempontjából a kedvező piaci körülmények alakulása (befektetések lehetőségei, kereslet-kínálat aránya). Kapitalizmus definíciója: az a gazdasági rendszer, amelyikben a termelés vállalkozói alapon szerveződik és résztvevők saját felelősségükre és kockázatukra tevékenykednek azzal a céllal, hogy minél nagyobb haszonra tegyenek szert (haszon = a kiegyensúlyozott és folyamatos nyereség, a rentábilitás követelménye). A tiszta kapitalizmusban csak a piac szabályozza az árakat, a béreket és a munkaviszonyokat és így azt állam által érvényesülnie kell a szerződéskötés szabadságának és a szabad munkavállalásnak. Három szakasza: - kereskedelmi kapitalizmus: az első kapitalisták azok a középkori kereskedők, akik nem a termeléssel, hanem a kereskedelemmel érték el nyereségüket. Ekkor még a szabad piacot korlátozták a céh szervezetek és a merkantilizmus. - ipari kapitalizmus: a 19.sz-i ipari,

vagy érett ~ felel meg A kereskedelemben a liberalizmus uralkodott, azaz az állam nem avatkozott bele. - kései kapitalizmus: A kormányzati beavatkozások gátolják a piaci szabadságot, illetve szabályozzák azt. Ez a gondoskodó állam időszaka (főként a II világháború után) Az ipari társadalom jellemzői - az ipari társadalomban a munkaképes lakosság túlnyomó része az ipar, kézművesség, és a gazdasági, társadalmi szolgáltatások területén dolgoznak - A technológia és a kereskedelem folytán egyre újabb termékek jelennek meg. A mezőgazdaság termelékenysége nő. - Megindul a városiasodás; az önellátás és a helyi piacok szerepét az országos és a nemzetközi piac veszi át (az emberi kapcsolatok hivatalosabbak, szerződéseken alapulnak); jellemző az individualizáció Az állam szerepének változása - A társadalmi-politikai berendezkedés az állampolgárok törvény előtti egyenlőségén és a nép, mint egységes egész

szuverenitásán alapul (az állam a nép egészén nyugszik). Az államhatalom a fennálló joghatalomhoz kötött (jogállam). - A kormányzat hatalmának racionális alapja van (szerződésen alapul, pl. alkotmány), a hatalom mindennapos működését a bürokrácia biztosítja - Az analfabétizmus teljesen háttérbe szorul, általános az oktatás és a tömegkommunikáció - Az állam hatalma és ellenőrzőszerepe megnőtt, rendelkezései a vasút és a távírás segítségével terjedtek - A költségvetésben a hadsereg és a fényűzés helyett (preind.társ) egyéb kiadások is megjelentek, pl. szociális ellátás, társadalombiztosítási törvények (nyugdíj, táppénz és munkanélküli segély). - A közrend fenntartása állami feladat (zendülések leverése, rendőrség, cenzúra). - A gazdaságba általában az állam csak annyiban avatkozott be, mint pl. a magántulajdon védelme, szabadalmi hivatalok, vám, export/import segítése, valamint részt vállalt

a nagy költségű infrastrukturális beruházásokban. Az angliai ipari forradalom Az ip.forr, mint autonóm folyamat először Angliában játszódott le, mert nem tudta más ország példáját, tudását vagy segítségét az iparosításban kihasználni, így a forr. 1750-1850 között zajlott, a többi ország csak később követte. A 18 századi Anglia még nem sokban különbözött a többi európai országtól. A demográfiai növekedéssel együtt a gazdaság is el kezdett fejlődni (állandósul is az ipari és mg-i változás hatására). Igazából az 1800-as évektől jellemző, hogy a gazd-i termelés tartósan felette lesz a demográfiai növekedésnek, azaz az életszínvonal és az életkor növekedése mellett a gazd. is jobban fejlődik a.) Mezőgazdaság: a 17 sz-ra kialakultak a tőkés termelési viszonyok A nagybirtokosok parcellákban adták bérbe földjeiket; saját földjeiken dolgozó parasztokat lassan kiszorították a piacra termelő farmerek. A

közföldiek bekerítésével, nagy gazdaságok kialakulásával hatékonyabbá vált a termelés. Ezek még hozzájárultak új művelési technikák (háromnyomásos művelés helyett a vetésforgó + állattartás)-> termékenyebb talaj. A 18 sz-tól hatékony tenyésztés; vetőmagszelekció, gyomirtás, új szerszámok; a 19 szban csatornázás, guano-import, gépesítés, műtrágya. Amíg a népességnövekedést meghaladta a gabonatermelés, addig jelentős exportcikk volt. Később ebből Anglia behozatalra szorul (a bérlőknek ez jó, mert a növekvő termeléssel az olcsó hazai gabonát is el lehetett adni). 1815-40 a háborúk hatására a mezőgazd-ot depresszió sújtotta (gabonatörvény megtiltotta a külföldi, olcsóbb gabona behozatalát, melynek következtében az ipar lassabban fejlődött). b.) Szállítás: a gazdasági fejlődés egyik feltétele a jó ~-i lehetőség (Anglia jó kikötőkkel és belső úthálózattal rendelkezik, így olcsó a

szállítás). Először inkább a városok igényelték a szállítás javítását (kőszén), 1760 körül csatornák építése. A beruházásokat a magas költségek miatt részvénytársaságok állták. A gyors, nagytömegű szállítást (kőszéna kohókba) a vasút oldotta meg, melynek kiépítése 1825-től indult. c.) Ipari fejlődés: A pamut az 1770-es években vált jelentőssé Az ipari előállítás a házival szemben jobb minőséget (egyenletesebb., vékonyabb szál), többet, olcsóbban állítottak elő. A gyarmatokra irányuló import miatt egyre több fonalra volt szükség, amit a házi (kézi) gyártás nem tudott fedezni. (1730 repülő-vetélő a kézi szövőgépekhez, 1764 Fonó Jenny – kézzel, majd vízzel hajtották, gőzzel). A technikai fejlesztések miatt az olcsó és jó minőségű angliai pamutnak nem volt vetélytársa, ez vált a fő exportcikkévé. A vasat a 18 sz. elején még kevésbé alkalmazták szerkezet és gépgyártásra, mert

rossz minőségű, nehezen előállítható volt. Miután kevés tüzelőfa állt rendelkezésre, a szenet fel lehetett használni, amit 1750 után kokszolták a vasgyártáshoz. A vasipar tőkeigényes vállalkozási forma (1850-ben Anglia az első vas és acélimportőr). A kőszén kitermelésének hatása volt az építkezésre (tégla, üveg, gőzgépek) d.) Nemzetközi kereskedelem: A 18 századtól Angliában jelentős a gyarmatárukereskedelem (cukor, kávé, tea, dohány), iparcikk-kivitel 1830-től fontos pamut és vasexport USA-ba és Ázsiába. Mivel az országok többsége gyarmatbirodalom volt, a saját gyarmat felé irányuló export és import is kifizetődő volt. A világkereskedelmet 1914-ig Anglia vezette. e.) Állam, bank, vállalkozók: az első vállalkozók ált a középosztályból kerültek ki, akik némi indulótőkével rendelkeztek; leginkább kereskedők lettek (nem lehettek katonák, hivatalnokok). A bankok álló tőkére (gépek, gyárépítése,

fejlesztés) kevesebb hitelt adtak, így ezt a vállalkozások saját nyereségükből fedezték, inkább kölcsönöket adtak és forgótőkébe fektettek (nyersanyagok, fölöslegek, importkereskedelem) illetve a tőke irányításában volt szerepük a nagyobb beruházásoknál (vasút, csatorna). Az állam liberális gazdpol-t folytatott (megszüntette a kereskedelmi korlátokat). Segített a vasútépítésben és bevezette a szabadalmi törvényt (fejlesztések védelme). 1850-re az angol gazdaság sok előnnyel és fejlettséggel rendelkezett a többi európai országhoz képest, amit viszont a többi ország behozott (pl. Fro Németo, Hollandia), mert más országok már a legfejlettebb technikát vették át. (későn jövők előnye) 1850-1914 kötött az ipari fejlődés Németo-ban volt a legnagyobb (első acél és vegyitermék-exportőr, jelentős kőszén, műanyag, műtrágya), a Vámszövetség segítette. 1871-ben egyesülés évében nagyobb vállalatok jöttek

létre vagy olvadtak össze. Fro-ban az iparosítás lassabb, mert a vállalkozók nem bíztak a befektetésekben, inkább a biztonságos nyereséget választották. Németalföldön kereskedelmi és szolgáltatói szektor erősödött, hajó és gépgyártás is jelentős. Az első világháború utáni válság: Az 1929-es évek válságaink elsősorban a túltermelés volt az oka, valamint: - az európai országokban a háború után visszaesett a kivitel - a volt célországok és gyarmatok is el kezdték az addig importál ipari termékeket gyártani: (USA és Japán elvette Angliától és a többi európai országoktól a felvevőpiacok nagy részét) A válság 1933-ig tartott, a legalacsonyabb rétegeket és a munkanélkülieket érintette. Megoldási lehetőségei ekkor: pénzszűkítés (defláció pl. Anglia), vámvédelem (protekcionalizmus; az önellátásra törekvő országok elszigetelődést vállaltak pl. Németo); valutaleértékelés Á(devalváció: az olcsó

pénz elérhetővé tette az importárukat). Kiderült, hogy az államnak segíteni kell a gazdaság egyensúlyban tartását. A II. világháború után A ny-európai országokban a helyreállítás kb. 5 évig tartott, a gazdasági növekedés az 195060-as években folytatódott és stabilizálódott (az 1973 és 1979-es olajválságig) A talpra állást segítette: - Marshall-segély (USA), melynek egyik feltétele az eu-i országok szoros együttműködése volt. - intézmények létrehozása: nemzetközi Valutaalap (INF), stabilabb nemzetközi kereskedelem; Világbank, (hosszútávú hiteleket nyújt); Általános Vám és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) 2. TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK - a nemzetállamok megalakultak, az államhatalom kibővült a bürokrácia, az oktatás és a rendfenntartók által, mely egyre inkább törvények és szabályok által kormányoz - a renditől az osztálytársadalom felé való elmozdulás új rétegek, társadalmi csoportok létrejöttét okozta; a

középosztály felduzzadt, az alsóbb csoportok veszítettek jelentőségükből. - a szoros közösségi kötelékek felbomlottak és új indentitásformák (pl. nemzeti ~), új ideológiák (szoc., nacion) terjedtek el, megváltozott a munka és társas érintkezés, a hétköznapi élet - a 1945 után Ny-Európában általánosan elterjedtek a szociális biztonság rendszerei; az állam garantálja és biztosítja a jólétet; általános választójog, egyenlőség megteremtése. Az 1780-tól napjaikig tartó változásokat három időszakra bonthatjuk (Ny-európa) - 1780-1880: Az angol ipari forr. És a francia társ-i, pol-i változások következtében pl a vállalkozói réteg meggazdagodott, nőtt politikai hatalma; a nemesség jogfosztottsága, gazdasági alapjuk(föld) jelentőségvesztése; megnövekedett a társadalmi mobilitás (felfelé és lefelé); politikában még nem következett be a hatalmi funkciók és pozíciók változása - 1880-1940: az általános

választójog elterjedésének követeztében a politikai-hatalmi viszonyok és a pol-i gyakorlat is változtak; szervezett munkásmozgalmak, pol-i pártok és jobboldali radikalizmus jelent meg. - 1945-napjainkig: nő a politikai stabilitás és demokratikus rendszerek No-ban, Fro-ban, Angliában és Németalföldön. Gondoskodó, jóléti állam Társadalmi rétegek és változásaik a.) Polgárság: Az 1780-1880 közötti időszakban a polgárság a nemesség rovására általában megerősödött, Angliában és No-ban az ipforr-al egy időben megjelentek az alacsonyabb származású feltörekvő vállalkozók, akik a rövid távú befektetések helyett már mertek hosszabb távra (gépekbe, épületekbe, fejlesztésekbe) fektetni. Politikai hatalmat kaptak (inkább csak Angliában) a már hagyományoson erős polgárság körében is. Franciao-ban nem lehet hasonló új társadalmi csoportot kimutatni a polgárságon belül. Itt vannak a nagypolgárok (bankárok) és szabad

értelmiségiek (ügyvéd, orvos); közhivatalnokok, patikusok, könyvkereskedők. Hollandiában is inkább a szabad ért hivatásúak és a kereskedők számítottak polgároknak. A be-nem-avatkozás elvét hirdető liberális polgárság ezzel az elvével ellentétben a 19. sz-ig tiltotta a munkások szerveződését, gyülekezését, így a vállalkozó oldalt képviselték. Az oktatás (munkások oktatása) viszont már támogatták b.) Nemesség: A ~ gazdasági hatalmának alapja a mezőgazdaság, mely a gazd. többi részéhez képest sokat veszített jelentőségéből (1873 agrárválság; jobbágyfelszabadítás miatt). Csak azok maradhattak talpon, akik a termelés üzleti alapokra helyezték (Anglia) Így a nemesek a 19. sz végéig tudták őrizni pol-i hatalmi pozíciójukat (hadseregben, diplomáciában, hivatalokban). Az új polgárság számára a társadalmi ideált jelentik c.) Földművesség, parasztság: Az iparosodás (gépesítés, szállítás, fejlesztés)

hatására nőtt a mg-i termelékenység, így a mg. A kevesebb embert foglalkoztató, biztosabban termelő nagyüzemek voltak. A ~ így a városokba és az iparba vándorolt (főleg 1873 után) A kisebb gazdálkodók csak azzal tudtak fennmaradni, ha szövetkezeteket alapítottak. d.) Kézművesek: az 1800-as évek elején számuk gyarapodott, de az iparosítással háttérbe szorultak; tiltakoztak a gépesítés ellen (ludditák – géprombolók Angliában). De kénytelenek voltak termelési és fogyasztási szövetkezeteket létrehozni (egy szövetkezeten belül élelmiszerrel, hitellel segítették egymás; a fogyasztási szövetkezetek a piacot biztosították. Feltehetően a gyáriparba kerülő kézművesek alkották a munkásarisztokráciát; képzettségük, céhes hagyományok miatt szerepet játszhattak a munkássgá megszervezésében. e.) Munkásság: Az ipari jellegű munkával helyzetük rosszabbodott (több munkaóra, városokban nyomorúságos kolóniákban éltek).

Osztáyluk társadalmi réteggé szerveződése csak 1850 körül kezdődött. A vállalkozók is paternalista magatartást tanúsítottak feléjük Először helyi szinten szervezkedtek és követeltek pl. béremelést, jobb munkafeltételeket, női-, gyerekmunka megszűntetését, sztárjkoltak. 1880 után kezdték magukat más csoportoktól különbözőnek tekinteni, kialakultak az országos tömegmozgalmak, pol-ai tevékenységeket folytattak. A mozgalom előtt két út volt: parlamentáris v forradalmi, amivel cél a hatalom megdöntése, a termelési javak közkézbe vétele és a társ-i egyenlőség (Ny-Európa). A mozgalmak Ny-Európában a jólét növekedésével abbamaradtak (a munkások életszínvonala is nőtt). Az 1930-as évek visszaesése ellenére inkább kispolgári életmódot folytattak, életmódjuk, szórakozási szokásaik tekintetében egyre inkább a tömegtársadalom részeivé váltak (pl. szabadidő, műveltség) Az 1930-as évektől egyre inkább

eltűntek a társ-ban az anyagi különbözőségek, kialakult egy széles középosztály, míg az alsó és felső osztály összeszűkült (okai a gazdasági jólét, arányos és viszonyított adózás, közpénzek újraelosztása, szociális támogatások, magasabb végzettséget igénylő szolgáltatási szektor növekedése). Ezzel párhuzamosan jellemző az individualizáció (állami jogok az egyént illették), általános osztály- és nemi egyenlőség. 3. NEMZETÁLLAMOK, NACIONALIZMUS Állam és nemzet A nemzet szónak eredetileg nincs kapcsolata a leszármazással, etnicitással. Ilyen jelentésekkel a nemzetállamok létrejötte után telítődik meg és a nacionalizmushoz kapcsolódik. A fogalom a modernitás terméke (a francia forradalom óta használják; jelentése „egy ország, provincia, királyság összes lakosa” ; vagy egy helyhez, nem etnicitáshoz kötött születési csoport” ). A közgazdasági és liberális megfogalmazásokban sem kap helyet a

nemzeti érzés, közös leszármazás tudata. Itt a nemzet határokkal rendelkező állam (így a nemzetek létét a gazdaság felől határozzák meg). Adams Smith szerint a nemzet fölösleges és hátráltató, hiszen a legnagyobb gazdasági egység a vállalkozás melynek határa a világpiac. Molinari a nemzetet (államot) a gazdaság szolgálatában tartja fontosnak. Ezeknél az elméleteknél nem merül fel a nemzetek homogenitása, csak az hogy gazdaságilag életképesek legyenek (ehhez elég nagynak kell lenniük, adminisztratív nyelvvel kellett rendelkezniük, terjeszkedési igényűnek kellett lenniük). A nemzetté válás szempontjából ezek a feltételek nem relevánsak hiszen 1880-as évektől sok kis állam tudott állammá válni (pl. balti népek, horvátok, szerbek) Valószínű, hogy az „ állam teremti meg a nemzetet és nem a nemzet az államot” (Hobbsbawn). A preindusztriális korban a (nemzet)államok kialakulása előtt nem volt fontos a nemzettudat

(proto-nacionalista tudat). Hobbsbawn szerint a nemzet annyiban társadalmi entitás, amennyiben egy meghatározott típusú modern, területileg egységes államhoz (nemzetállamhoz) kapcsolódik. A francia forr.-i nemzeteszmény: Az Eu-i országok nem nagyon rendelkeztek a ~ előtt egységes területtel, nyelvvel, identitással. A preind Emberek inkábba családdal, hellyel, közösséggel azonosultak. Az államot, a nemzetet a király testesítette meg Az ind korban a nemzet fogalma kézzel foghatóbbá vált. A francia forradalom nemzeteszméje („A nemzet legyen egy és oszthatatlan”) nem vonatkozik az etnicitásra. A nemzet azon polgárok testülete akiknek kollektív szuverenitása államot alkot, azaz az állampolgári státusz jelenti a nemzethez tartozást. A forradalomban a polgárok nem a nemzettel, hanem az állam intézményével azonosultak. A (nemzet)állam kialakulása: Az állam kialakulása után egyre függőbbé vált a polgároktól, ezért legitimációt

kellett szereznie részükről. A nemzet, mint immaginárius közösség feladata a nemzettudat előhívása lett. Az állam így lakosságát, mint nemzetet képviseli saját határain belül. Az állam intézményének a nemzettudatra ható tényezői: - a modern állam felépítése, működési mechanizmusa (törvények, azonos intézményi, közigazgatási rendszer, bürokrácia, hatóságok, oktatás) révén minden ember kapcsolatba lép az állammal - az állam képviselteti magát az emberélet fordulóinál (születés, házasság, halál) - közös adminisztratív nyelv létrehozása - az oktatásban a nemzeti történelem, irodalom oktatása, kiemelkedő személyek kijelölése - nemzeti szimbólumok megteremtése - a régiók közti különbségek (nemzeti örökség és értékek) propagálása Nacionalizmusok A mai értelemben vett nacionalista ideológia kialakulása az 1870-1918 jellemző. A hullám elsődlegesen olyan principium, mely a politikai és nemzeti

egység folytonosságát tartja fontosnak”. A mozgalomhoz még hozzátartozik, hogy „politikai kötelessége a nemzetet irányító és képviselő politikának alárendelni minden egyéb közéleti kötelezettségüket, s extrém helyzetben (pl. háború) bármilyen egyéb kötelezettségüket is” A nacionalista mozgalmakban létrejött nemzet-mozgalom kapcsolódik az etnicitáshoz, a nemzeti nyelvhez, a közös eredethez, ezek szerint: - genetikai nacionalizmus: egy nemzet közös leszármazásának tudata ősi föld fontossága - etnikai nacionalizmus: az etnikai különbségek tudományos magyarázata, ami a külső megjelenéstől a belső tulajdonságokig terjed (pl. zsidó-kérdés 1880-tól faji jellegű, előtte vallási, kulturális megkülönböztetés alapja) - nyelvi nacionalizmus: közös ősi nyelv ténye és kulturális – politikai szükségszerűsége, melynek következtében ilyen ősi nyelvek keletkeztek - vallási nacionalizmus: tisztán a katolikus írek

elkülönülnek a protestáns angoloktól. A nacionalista ideológiában a faj és nemzet sokszor szinonimává váltak. A nac ideológia általában a kispolgárság és iparosok körében vált népszerűvé, melyet az elit termelt ki. a.) Nacionalizmus az I vh után: - gazdasági oldalról bebizonyosodott, hogy a nemzetgazdaságok (autarchia, protekcionizmus) hosszú távon nem életképesek) - a Wilson-i elvet nem sikerült kivitelezni (az államhatárok egybeessenek a nemzeti és nyelvi határokkal). Itt a nagyhatalmak érdeke érvényesült, üldözésekre, népirtásokra került sor. A nacionalizmus a heterogén országokban nem egységesítő, hanem szeparatista elveket hozott létre - kiderült, hogy az emberek nem lojálisak ahhoz az államhoz, nemzethez, amelyikben élnek, vagy tartoznak, nem szükségképpen azonosak velük - felerősödött a kisnépek nacionalizmusa (tömegkomm. hatására), melyek elősegítették a tömegideológiák elterjedését,

sztandardizációját; felhasználhatta az állami és privát szféra; a nemzeti szimbólumok hozzáférhetőbbek lettek, minden ember életének részévé váltak. - sport: a csapatok államnemzeteket szimbolizáltak, a nemzetközi sport a nemzeti küzdelmek kifejeződése lett - a jobboldal mobilizálta a munkásosztálytól megijedt középosztályt b.) Nacionalizmusok a II vh után - mivel a jobboldal vereséget szenvedett a nemzeti ideológia bizonyos értelemben tabutémává vált, a baloldalon kezdtek feltűnni a nemzeti gondolatok (nemzeti emancipáció érvei) - etnikai csoportok (No-ban török bevándorlók) elsősorban pol-i harca lesz jellemző a különböző privilégiumokért (oktatás, nyelvhasználat). Az etnikumok közti viszonyok stabilizálódni látszanak - a földrajzi, etnikai elkülönülés továbbra is megoldhatatlan problémának bizonyult. Wolf, Eric R. 1995 A kapitalizmus In: Uő: Európa és a történelem nélküli népek Budapest: Akadémiai

-Osiris-Századvég pp. 291-418 Hobsbawm, Eric J. 1997 nacionalizmus kétszáz éve Budapest: Maecenas [Maecenas Kiskönyvtár] Diederiks, H.AG- Lindblad, J Th – Noordam, DJ Quispel GC - de Vries, B M AVries P H H 996 Nyugat-európai gazdaság és társadalomtörténet A rurális társadalomtól a gondoskodó államig. Budapest: Osiris-Századvég pp 193-330 5. EGYESÜLT EURÓPA (GLOBALIZÁCIÓ, REGIONALITÁS, EU-BŐVÍTÉS, KULTÚRAKÖZI KONFLIKTUSOK, TURIZMUS) GLOBALIZÁCIÓ, REGIONALIZÁCIÓ, KULTÚRAKÖZI KONFLIKTUSOK Korunk Európájában két ellentétes folyamat zajlik; mindkét folyamat igen erősen jelentkezik és fel is erőstik egymást. A globalizáció eltűnteti a határokat és egy nagy közösséget formál A regionalitás viszont egy szűkebb környezet a régió érdekeit képviseli. A globalizáció lehetőséget ad a régióknak, hogy egy nagy egészen belül kifejezzék egyediségüket. Először az egységesítő Európa szót II. Pius pápa használta,

felszólítva az európaiakat Bizánc eleste után (1453) az Oszmán Birodalom elleni védekezésre. A térképeken a XV sz közepén jelenik meg az Európa szó (Mercator, Hondius). Az Európa szónak több eredete is lehet Az egyiptomiak óta osztjuk három részre a kontinenseket (Africa, Assia, Europa) a Földközitenger medencéje körül. Europé neve a görög irodalomban is feltűnik Az Európa szót az etimológusok a napnyugta szónak feleltetik meg (a görögök így különböztették meg kisázsiai területeiktől a nyugatabbra fekvő megszerzett területeiket). Az ókori görög-perzsa háború idején Európa az athéni demokráciát jelentette a perzsa abszolutizmussal szemben. Az Európa Tanács 192-ben megfogalmazta, hogy az Európa kifejezés földrajzi, történelmi és kulturális elemeket ötvöz, melyek együttesen az európai identitás részei. Európa mindig a szabadság vágyát jelképezte a despotikus hatalmak ellen, ennek elérése érdekében voltak

polgárháborúk. Az 1789-es francia forradalom a nemzetállamiságért küzdött és el is érte (emberi jogok, politikai egyenlőség, állampolgárság). 1848-tól az Európa-eszme háttérbe szorult a nemzetállam kinyilvánításáért tett erőfeszítésekkel szemben. A romantika alatt megjelent a politikai realizmus (a nemzetek felsőbb közösséghez való tartozását lehetetlenné tette a nemzetek közti vetélkedés). 1914-18 a nemzeti érdekek összeütközésének időszaka volt; a Berlini egyezmény 14 országa 26-ra nőtt a Párizs-környéki békében. Ezután az európai szót csak az európaiság fő gondolatának, a szabadságnak megfelelő országok vehették fel (így 1989-ig Ny-Európa volt leginkább európai). Az egységes Európa határait azok szabták meg, akik nem akartak hozzá kapcsolódni. A nyugat megnyitotta kapuit, az Európa Kollégium székhelye Hága (1950), majd Varsó (1994) lett. Ezután Európa közös politikai kereteken belül intézményeket

hozott létre, melyet gazdasági tényezők motiváltak, de nehéz volt megvonni a határokat, mely alapján Európa elszakadt szovjet múltjától. A II. vh után az 1948-as hágai kongresszus, az 1949-52-es Marshall-segély, az Európa Tanács (1949), az Európai Vas- és Acélközösség (1951) létrejötte, 1957-ben a Hatok által aláírt Római-egyezmény jelölte ki a célt, az Unió megteremtését, ami az európai nemzetek továbbélésének stratégiája nemzetállamok nélkül. Döntéseit az Európa Tanács hozza, mely a résztvevő nemzetek választott vezetőiből, államfőiből, kormányának miniszterelnökeiből áll. Az európai integrációt létrehozó momentumok: 1.a veszélyes nacionalizmusokon átlépő föderalista stratégia 2.Amerika terve, hogy megerősítse bástyáit Moszkva ellen 3. Franciao törekvése, hogy Németo-ot a rendszerbe léptetve hatalomra tegyen szert, szerintük olyan politikai egység, melyet nemzetállamok alkotnak, ahol az Európa

Tanácsé a vezető szerep. Fontos a közös valuta Az EU bővítése Közép-Európán kívül Ciprust, Bulgáriát, Romániát is érintené. A NATO-nak európai vezetője lenne a balkáni területeken. 4.Németo érdeke a rehabilitáció és a majdani újraegyesítés mellett szóltak Szerinte Európa inkább gazdasági unió legyen, melyet a liberális és szociális piacgazdaság éltet. Erős közös valuta kell. Mindenkinek mást jelentett az egységes Európa. Nagy-Britannia szeretné visszaszerezni régi vezető szerepét. Olaszország a déli területek normalizációjáért küzd Ausztria a kelet kapuja Ezekből az állami eszményekből táplálkoznak a nemzetek eszményei. Az európai szintű szerveződés eszköznek tekintik, hogy elérjék önállóságukat. Szeretnének tagjai lenni a 1995iben létrejött 15 állam közös piacának, a magánszemélyek szabad áramlási zónájának 10 országban (1998-tól) és a 11 országot érintő pénzügyi uniónak (1999),

és az 5-6 szereplős közös védelmi tervnek. A globalizációs folyamatok elkerülhetetlenek, amely által nyújtott biztonság alapja Az Európa Unióba olyan szilár demokratikus rendszereknek kell lenniük, melyek képesek közös uniós döntések elfogadására, az új terméknek gyors felvevőpiacot képes biztosítani, készen áll a nemzeti intézmények reformjára. Az amszterdami-egyesség szerint: csaka demokratikus, az emberi jogokat és a jogállam alapvető szabadságait elismerő országok tartozhatnak az Európai Unióba. 1997-ben ezen feltételeknek Lengyelo, Cseho, Magyaro., Észto, Letto és Ciprus felelt meg (politikai okok miatt Szlovákia, Letto és Litvánia nem felet meg). A tárgyalások 1998 tavaszán kezdődtek és az Unió bővítése 2002-06 között várható. Az Unióba nem kerülhet be sok olyan ország, amely hátráltatná működését, de fontosnak tartja a külső államokkal való kapcsolattartást az energiahordozók miatt = TRACETA program

(pl. Oroszo, Kazahsztán, Közel-Kelet, Ukrajna, Töröko) EU-BŐVÍTÉS Európában az 1980-as években megjelent a regionális állam, központjában az etnoregionalizmussal, mely tájegységi és etnikai és érdekegybeesésen alapszik, melynek kiváltó okai a demokrácia két lépésében keresendő 1. a termelés-fogyasztási mechanizmusok által kiváltott nagy politikai-hatalmi eszközök által előidézett standardizálás és uniformizálás 2. A régi és új regionalizmus, a vallási fundamentalizmus, a nyelvi imperializmus és a nacionalista fanatizmus élénkülése. A mai nemzet fogalom a fejlődés polgári szakaszából fakad, de az európai nemzet fogalom régebbi. A natio szó eredetileg közös származásra utal, ennek ellenére a középkorban rendi nemzet és tartományi nemzet volt. A 18 sz előtt az emberek nyelvi, regionális vagy rendi nemzetekbe (tehát egyszerre többe is) tartoztak. Az augsburg-i békét követően a vallási terület elvét a nemzeti

terület elve váltotta fel. A területileg megnagyobbodott, centralizálódott Ny-i államok létrejötte olyan történelmi törvényszerűség, amelyet a gazdaságon és társadalmon belüli autonóm folyamatok kényszerítettek ki., hogy ezzel továbbfejlődésük kedvezőbb legyen A hatalmi eszközökkel központosító, egységesítő intézkedéseket nem tudatos elnemzetesítő törekvés motiválta, hanem az a felvilágosult nacionalista szemlélet, amely a mértékegység-megállapítás, a közigazgatási beosztás vagy a nyelvhasználat területén egyaránt radikális egyszerűsítő és egyneműsítő átalakításokat tűzött ki célul a társadalmi, politikai rendszerben. A NY-európai nemzeti fejlődés (kivétel Korzika, Baszkföld stb.) többnyire az asszimiláció kevésbé szélsőséges módszerei, a nemzetiségi, kisebbségi küzdelem viszonylag enyhébb formái jellemezték. Ny-Európában a főbb kisebbségi térségek: a.) A kelta népek által lakott

tájegységek: Brit-szigetek (írország, Skócia, Wales) és Franciao. Ny-i partvidéke (Bretagne) b.) A Földközi-tenger ny-i medencéjében élő újlatin nyelvű kisebbségek: Graubünden (Svájc), Friuli (Olaszo.) c.) A rajnai-lotharingiai tengely mentén és annak szélén elhelyezkedő tájegységek (Elzász, Vallónia, Flandria, Frízföld) d.) A különálló egységet alkotó régiók: Baszkföld stb Az állam nélküli etnikumokat összefoglalóan nemzeteknek nevezzük. Az etnikum a nemzetet megelőző fejlettségi szintet elért közösség, nemzetiség. A NY-európai, saját állami szervezettel nem rendelkező etnikumokat etnikai kisebbségeknek nevezzük. A nemzeti kisebbség valamely önálló államiságú nemzet más országban élő tagjaira vonatkozik, mert 1. mennyiségileg kisebbségben vannak; 2. nyelvi, etnikai tulajdonságaik összessége megkülönbözteti őket a többségtől; 3. társadalmi, politikai helyzetüket tekintve nem uralkodó csoport.

Céljuk, hogy művelődési szinten nyelvi és kulturális mozgalmat indítsanak vagy valamilyen formában autonómiát vívjanak ki vagy államilag elkülönüljenek. A sajátos szükségletek politikai akarattá formálása új szervezeteket hoz létre, így próbálnak beilleszkedni a hatalmi rendszerbe. Az etnikum a már létező politikai kereteket használja fel arra, hogy követeléseit érvényesítse. A fennálló viszonyokkal való elégedetlenség tüntetésekben, merényletekben fejeződik ki. TURIZMUS A turizmusban többféle érdek van jelen: a turizmusból élő régiók gazdasági alapokat és önkifejeződési lehetőséget kapnak, az utazók pedig el tudnak menekülni a mindennapok elől. Konrad Köstlin szerint a néprajztud-nak és a turizmusnak közös gyökere az utazás. A tömegek utazása azonban más, mint az eber történeti mobilitásának bármyelik fajtája, melynek alapja a népesség egy állandó letelepedetlenségben élő hányadának

létfenntartása, illetve hivatásgyakorlás volt (búcsújárás, zarándoklás stb.) A mai értelemben vett utazás az embernek van alávetve. A kikapcsolódó, szemlélő utazás vezet a különböző földrajzi egységek, min kuturális régiók felfedezéséhez. Köstlin szerint elsőként épp a turizmus teremtette meg a vidéket, mint kut. Jelentséget, sőt máig is sok népszokást tart életben, hiszen a helyi ünnepeknek, regionális népszokásoknak közönség kell. Köstlin szerint konfliktus van a turizmus feltételeinek engedelmeskedő mesterséges világ és a kulisszák mögött. Tschafen felveti a turizmus esztétikai hátulütőit, ahogyan a természet elveszti érintetlenségét. Stadelmann szerint a városi lakosság megjelenése miatt a falusiak életmódjukat a városhoz kell, hogy igazítsák, és új értékeket kell felvenniük (a fiataloknak könnyebben megy); a turizmus alapvetően megváltoztatja az adott régióban élők mindennapjait. A megélhetés

miatt szerepjátszásra kényszerülnek A régiók régió-voltukat nagyrészt a turizmusnak köszönhetik, mel az így nyert identitásának felmutatásához szimbolikus, folklorisztikus jeleket használ. Köstlin szerint a régiók iparosodás előtti image-t képviselnek akkor is, ha már túlléptek az iparosodáson, így az otthonosság hangulatát sugallják. A turizmus csak addig volt problémamentes, amíg csak az elit utazott. A tömege turizmus már látható nyomokat hagy maga után (Köstlin), ezen alapul a modern turimus-kritika, melyben benne van egyfajta érték konzervativizmus és fundamentalisztikus kapitalizmuskritika is. Ez az elit kritikája, mert a turizmus tömegessé válásával elvesztette exkluzivitását, így ez az utazás demokratizálódásának kritikája is egyben. Robert Jungk szerint van kemény és lágy turizmus, mely a múltnak és a jövőnek felel meg. A kemény turista a tömegturizmus megfelelője (kevés idő az utazásra, gyors közlekedési

eszköz, cél a látnivalók megtekintése, melyet minimális felkészülés előz meg, az ottlakókkal szemben szellemileg felsőbbrendűnek érzi magát, szuveníreket, képeslapokat vásárol, állandóan fotóz, hangos); a lágy turista (egyedül, családdal, vagy kisebb baráti társasággal érkezik a hosszabb utazásra, lassú közlekedést választja, alaposan felkészül, hogy az útra jobban emlékezzen, a fénykép a lényeget örökíti meg, a helyi lakossággal empatikusan érintkezik). Köstlin szerint a lágy turizmus a múlt század végi munkás és polgári ifjúsági kulturális ellenmozgalomra épül, mely a művelődést akarja szolgálni beavatkozás nélkül. Ronald Lutz szerint minden társadalom létrehoz a maga anyagából valamilyen ellentársadalmat (kultúrpesszimizmus), és az idegen kultúrába való menekülés. Regina Bendix szerint a turistatípusok: 1. egzisztencialista (prototípus) 2 kísérletező (kalandor), 3 tapasztalatgyűjtő 4. pihenő,

szórakozó Bettina del Bianco egy lappföldi kutatás során sajátos turistatípusokat különböztetett meg. 1 nemzeti park szerelmesei  túlélő turisták  szabálykövető turisták 2. átutazó autós nyaralók 3 pszeudo-kultúrafogyasztó autóbuszos csoportok. Ueli Gyr a túlélő turistákat csoportosította: egyszerű, nehéz, hálás, kellemetlen (viselkedésük nemzeti sztereotípiákra vezethetők vissza). A szimbólumfogyasztás alaptétele Gyrtől származik; a turista úgy éli meg az adott látványosságot a maga egyszeri megjelenésében, mint a rendezett egész egy részét. A látotthalott dolgok sosem a maguk történeti jelentősségében vagy a maguk esztétikai sajátosságaiban csapódnak le. Ehhez túl rövid az idő és túl sok az információ, ezért inkább szimbólumokként jelennek meg. Maccanell szerint az embereknek fokozatosan kialakul az igénye arra, hogy a világ modern diszkontinuitását a nyaralás idejére egyszerű struktúrák és

szimbólumok segítségével ismerje meg (bipoláris szimbólumok: falu-város, munka-ünnep, szegény-gazdag). A turista magatartása nem más, mint kísérlet arra, hogy a modernizáció következtésben elveszített autentikusság-élményt pótolja. Gyr szerint ez magyarázza a turista azon vágyát, hogy mindent látni akar. A turisták nem egyénileg, hanem csoportosan akarják elfoglalnia látnivalót (körbejárják, megtapogatják). A vásárlásban materializálják a szimbólumfogyasztást. Egyes régiók különböző jegyek alapján azonosíthatóak pl Izlandigejzírek Az építészeti hagyomány mellett a legfontosabb szimbólumhordozók az ételek, italok (regionális étkezési szokások). Herman Bausinger szerint a turizmus a határok ideiglenes megszűntetésének kulturális, érzelmi állapota (előzménye a zarándoklás), olyan, mint a primitiv társadalmak szakreális iránti vonzalma. Az amerikai etnográfusok a kedvtelés, épülés céljával folyó utazási

formákat komlpex kommunikációs rendszereknek tekintik. Kutatási területei 1 a kultúra termelésének és megismerésének folyamata kívülállók számára 2. a helyiek és amagasabb életszínvonalú látogatók közti interakciók 3. egymásra gyakorolt gazdasági, társadalmi hatások A turizmus kutatása összekapcsolható más területek kutatásával is, mint a művészet, kézművesség stb. Orvar Löfgren szerint változnak a modellként szolgáló turista-minták. A tömegessé vált formákat először marginálisként jelentkező stílusok múlják felül (az elit felől érkezik). Ian Munk szzerint a középrétegek posztmodern turizmusának három sajátossága van 1. speciális szolgáltatásokat nyújtó utazási ügynökök és vállalatok megjelenése 2. a tursiztikai tevékenység újradefferenciálódása- a turizmus a lehetőségek széles kálájával kerül kapcsolatba pl. turizmus  intellektuális  kulturális vagy kalandkereső 

természetközpontú tevékenység 3 a másság iránti érdeklődés társadalmi mozgalomként jelentkezik A turizmus közege keretet biztosít a világról alkotott újabb elképzelésekhez. Alex Kensingmark szerint manapság jellemző a konferencia-turizmus. Az antropológus és turista tevékenységének hasonlósága, hogy a korai utazók beszámolóink részei az antropológiai tudománytörténetnek. A turistákat is, mint az első antrpológusokat a primitív egzotikus, autentikus iránti vágyuk vezérlik. Foucher, Michel 1999 Európa köztársaság. Történelmek és geográfiák között Budapest: Napvilág Kiadó Fejős Zoltán 1998 Hordák és alternatívok. In: Uő (szerk): A turizmus mint kulturális rendszer. Budapest: Néprajzi M pp 5-9 Joó Rudolf: 1988 Etnikumok és regionalizmus Ny-Európában. Budapest: Gondolat Schleicher Vera 1998 Turizmus és regionalizmus. In: Fejős Zoltán (szerk): A turizmus mint kulturális rendszer. pp 203-213 6. IZLANDIAK, A

FERÖER-SZIGETEK LAKÓI, SKÓTOK, WALESIEK, ANGOLOK, ÍREK A.) IZLANDIAK Az izlandiaknak ugyan sok közös vonásuk van a többi skandináv néppel, az elszigeteltség és különleges intézményeik azonban különálló izlandi identitás kialakulását mozdították elő. Azonosságtudatuk röviddel azután kezdett kifejlődni, hogy a 9. században benépesült a sziget Az izlandiak rendkívül büszkék történelmükre, és még mindig sok család tudja visszavezetni eredetét a betelepülés korszakáig. Történelem A hagyomány szerint Izland betelepítése Kr. u 870 körül kezdődött; az első telepesek norvég bevándorlók voltak, akik Szőke Harald elnyomó uralma elől menekültek. Írországból és Skóciából más skandináv eredetű telepesek csatlakoztak hozzájuk, sok ír rabszolgát hozva magukkal. E rabszolgákat később felszabadították, földhöz juttatták, asszimilálódtak a skandináv lakossághoz. 930-ban a telepesek megalapították az Althingot, az

évenként ülésező tanácsot, ahol a vezetők a vitás kérdések elintézése és törvényalkotás céljából találkoztak. (1000-ben befogadta a kereszténységet). A 13 században az Althing elvesztette tekintélyét; a vezető családok ugyanis egymás ellen harcoltak a hatalomért. Izland 1263-ban egyesült Norvégiával, majd 1380-ban dán uralom alá került. A dán kereskedelmi monopólium uralma elfojtotta az izlandi gazdaság fejlődését, és a hatalom Dániában összpontosult. Az Althingot 1800-ban végül feloszlatták. A 19. század elején új földművelési és gazdálkodási, valamint halászati módszereket vezettek be, s Európa forradalmi és romantikus mozgalmainak hatására az izlandiak kezdték újra felfedezni nemzeti mivoltukat. Jón Sigurdsson (1811-1879) diplomáciája 1848-ban kiküzdötte az Althing újjászületését, 1874-ben pedig megalakult az autonóm kormányzás. 1904-ben további engedmények következtek, 1918-ban pedig Izland szuverén

állam lett a dán korona fennhatósága alatt. 1940-ben a németek elfoglalták Dániát; röviddel ezután brit csapatok szállták meg Izlandot. A kényszerű szakítás Dániával 1944-ben állandósult: az Althing köztársasággá nyilvánította Izlandot. A második világháború után Izland vonakodva lépett be a NATO-ba. A halászati ipar fejlődése nyomán Izland a világ egyik legmagasabb életszínvonalon élő országa lett, de a halállomány megvédésének szükségessége nagy vitákat idézett elő Nagy-Britanniával a halászati határok ügyében 1952-ben, 1958-ban, 1972-ben és 1975-ben (ezek voltak az ún. tőkehalháborúk) A túlhalászat veszélyezteti Izland gazdasági virágzását, és 1990-ben ezért az izlandiak kénytelenek voltak elfogadni jövedelmük 8 %-os csökkentését. Nyelv és irodalom Az izlandi nyelv a viking korszakbeli, Norvégiában beszélt nyugat-skandináv nyelvjárásból származik, s azóta is keveset változott: a sagák (a

skandináv epikus énekek) nyelve közelebb áll a modern izlandi nyelvhez. Az izlandi nyelv az izlandi nemzettudat központi kérdése, és nagy erőfeszítések történnek az „idegen" hatásoktól való megoltalmazására. A szülőknek megtiltották, hogy gyermekeiknek nem izlandi keresztneveket adjanak, hanem a gyerek vezetéknevét az apa keresztnevéből alakítja ki, mégpedig a gyermek nemét jelző képző segítségével. Irodalmuk figyelemre méltó hagyományai is bizonyítják, mennyire büszkék múltjukra az izlandiak. A germán népek közül egyedül a középkori izlandiak őrizték meg nagy számban a pogány múlt mítoszait és legendáit, az „eddai" költészetet. Az izlandi irodalom legszebb darabjai a 13. században keletkezett családi sagák: az izlandi „aranykor"-ra, vagyis a 11 századra visszatekintő történelmi regények. A sagákat átható fatalizmus a mai izlandiak karakterében is megvan. Az idegen uralom alatt az izlandi

irodalom hanyatlásnak indult , de a 19. század az erőteljes újjáéledés időszaka volt Társadalom Izland társadalma osztály nélküli; az államelnököt is beleértve mindenki tegeződik. A szélsőséges gazdagságot és a szélsőséges szegénységet az ország nem ismeri; Izland fejlett jóléti állam. A nők nagy megbecsülésnek örvendenek, s a feminizmus élő jelenség az izlandi politikában: az 1991-ben megtartott országgyűlési választásokon a feminista Nőszövetség az Althing 63 mandátuma közül ötre tett szert. Az izlandiak többsége evangélikus Az 1980-as években az ország 251 000-es lakosságának már több mint a fele Reykjavíkban, a fővárosban lakott, és a falvak elnéptelenedése súlyos gondokat okoz. B.) A FERÖER SZIGETEK LAKÓI A Feröer-szigetek az Atlanti-óceánban található; 1300 km-re Dániától. Dánia 14 amtjának egyike. A Feröer-szigetek lakossága csupán mintegy 47 000 fő, a népességnek mégis igen erős a nemzeti

öntudata. Az erőteljes identitástudat fő okai a hely elszigeteltsége, továbbá a mostoha környezet, amely önmagára utaltsághoz szokott közösségeket fejlesztett ki, de a Dániához fűződő, népszerűtlen politikai kapcsolat is a nacionalista érzelmek erősödését táplálja. Történelem A Feröer-szigetek lakói a Nyugat-Norvégiából a 8. század első felében érkezett viking bevándorlók leszármazottai. A 11 században a szigeteket bekebelezte a Norvég Királyság, de 1380-ban - a dán és a norvég királyság egyesülése nyomán – dán uralom alá került. A hatalom fokozatosan Dániában összpontosult, és a Norvégiához fűződő kapcsolat 1814-ben végül megszűnt. A 19 század a nacionalizmus újjáéledésének tanúja volt, ez a 20 század elején az autonómiáért folytatott küzdelemben csúcsosodott ki. Dánia 1940-es német megszállását követően a szigeteket brit katonaság foglalta el. A Feröer-szigetek - brit védnökség alatt

autonómiát élveztek, s 1946-ban a szigetek parlamentje, a Logting kinyilvánította Dániától való függetlenséget. A dán király feloszlatta a Logtingot, 1948-ban a Feröer-szigetek autonómiát, önkormányzatot kapott (Home Rule) kapott a dán birodalom keretein belül. 1975ben törvényhozói hatalmat adott a helyi parlamentnek Dánia A fő politikai választóvonal még mindig inkább a dán kapcsolattal összefüggő magatartás következménye, s nem annyira társadalmi vagy gazdasági tényezőknek tulajdonítható. A Logting tagjait közvetlenül választják, a többi helyet arányosan a pártok között osztják fel. A pártok nagyobb függetlenségért, helyi autonómiáért, Dániával való erősebb integrációért küzdenek. A szigeteket körülvevő, halban gazdag vizek ellenére a Feröer-szigetek lakói általában gazdálkodnak, földet művelnek. A magasabb végzettségüek dániai tanulmányaik után ott is maradnak. Jóllehet a bálnavadászatot a

középkor óta űzik, a kereskedelmi halászat csak a 19 század második felében fejlődött ki. A háborút követő években a halászat gazdasági fellendülést hozott, és a Feröer-szigetek lakói a világ egyik legmagasabb életszínvonalát mondhatják magukénak. Amikor Dánia 1972-ben csatlakozott az Európai Közösséghez, a Feröer-szigetek - a halászat oltalmazása céljából - a kívülmaradás mellett döntött. A bálnavadászat gazdasági jelentősége csökkent ugyan, mégis fontos népszokásnak tekintik. Nyelv, vallás A lakók lutheránusok. A szigetek lkaói jelentős mértékben megőrizték nyelvi és kulturális különállásukat. A feröi nyelv közeli rokona az izlandinak és a nyugat-norvég nyelvjárásoknak. A 17 században a dánt mint a közigazgatás és az evangélikus egyház nyelvét ráerőszakolták a lakosságra. (A Feröer-szigetiek többsége egyébként még mindig tagja az evangélikus egyháznak.) A feröi megszűnt irodalmi nyelv

lenni, de a szájhagyomány igen gazdag, ma is virágzik, .s az orális irodalom balladáit ma is elszavalják a hagyományos táncokat járva. A Feröer-szigeti modern nacionalizmus sokat köszönhet a 19 és a 20 századi törekvéseknek, melyek a szigetek nyelvét irodalmi nyelvként akarták újjáéleszteni, hogy a közigazgatás, az oktatás és az egyház nyelveként a dán helyébe lépjen. Az iskolákban azonban a gyermekeknek dánul is kell tanulniuk, amit a szigetlakók zokon vesznek. A közigazgatás nyelveként a dán a feröi nyelvvel még ma is egyenlő státust élvez C.) ANGOLOK, ALFÖLDI SKÓTOK Az angol és a skót identitás egymásból él. A brit történelem legszembetűnőbb kulturális választóvonala nem az angolok és a skótok között húzódik, hanem az angolok és az alföldi skótok, illetve ezek kelta szomszédai között. Az itt sorra vett népek eredete közös, mint ahogy közösek történelmi tapasztalataik, valamint közös értékrendjük

alapelvei. Történelem Az angolok és az alföldi skótok közös történelmi élményei politikaiak és kulturálisak. Az angolok nem germán eredetű „faj", hanem olyan nép, amelynek nagy létszámú kelta elemeit a germán telepesek beolvasztották a maguk kultúrájába (az alföldi skótokat is). A Kr u 3 században délre megszilárdult a római uralom. A skót alföldtől északra viszont nem jutottak el. A brit törzsek tulajdonképpen azok, amelyek kb a Kr u 4 század közepéig elrómaiasodásnak voltak kitéve. Nem kovácsolódtak azonban olyan erős egységbe amely képes lett volna túlélni a rómaiak kivonulását. A Kr u 407-ben a régebben a római szolgálatban álló zsoldos germán jövevényeket azután „angolok", „szászok" és „jütök" kategóriába osztották. Az angolok nagyjából a ország keleti és déli részein telepedtek le; a jütök Kentben; a szászok pedig NY-Angliában. A terület nem volt egységes állam; a

nagyfokú instabilitás körülményei közepette a korai királyságok Kent, East Anglia, Sussex, Wessex; Mercia és Northumbria. A 9 században erőteljes dán és norvég inváziók hatoltak be a szigetre. Az angolok védelmét Wessex királyai viselték A wedmore-i békeszerződés kereszténységet és politikai kompromisszumot hozott a dán vezető rétegeknek, s megalapította a Danelaw-t, vagyis azt a körzetet, ahol a dánok letelepedhettek. Edgar uralma alatt (957-975) Wessex majdnem teljesen angol monarchiává lett. A késői angolszász Anglia tökéletlen nemzetállam volt, ám a normannok kis létszámú katonai elitje, amely 1066-ban meghódította Angliát, jól működő politikai, sőt gazdasági egységbe forrasztotta. Hódító Vilmos (1066-1087) az országot szabadkereskedelmi övezetévé tette. Az elit normanná vált, s ez a politikai osztály Angliát a középkori Európa egyik legegységesebb államává alakította. Angliában a reformáció felülről, a

tróntól indult ki, a reformáció előtti tanítások és szervezetek nem egy megnyilvánulásának folytatásaként. Kialakulásának periódusában Skócia négy övezetre volt osztható: 1. a Felföld, a Tay folyótól északra; 2. Dalriada királyság (a későbbi Argyllshire és a dél-nyugati szigetek); 3 Strathclyde (a germánok vagy angolok betörése miatt visszaszorult kelta törzsek); 4. a Bernicia néven ismert délkelet. 855-ben az első skót király, I Kenneth kevésbé egységes országot hozott létre. Utódai elismerték az angol hűbérurak fennhatóságát Kielégítően fejlődött a belső politikai egysége, valamint királyainak alattvalói egyre inkább hajlandók voltak összefogni az angol követelésekkel szemben, mely oka volt a skót „nemzeti" érzés kialakulásának. A politikai egységnek nem volt meggyőző alapja; az etnikai keveredés miatt; a politikai hagyományos és a társadalom szervezeti formái is eltérők voltak az ország

különféle részeiben; és a népsűrűség meg sem közelítette az angliait. Az ellenállás Anglia ellen irányult, s ez részben I. Edward angol királynak (1272-1307) tulajdonítható - ő ugyanis mindenáron érvényre akarta juttatni hűbérúri jogait. Két katonai vereséget is mért a skótokra, deők tovább harcoltak függetlenségükért. A jövő skót nacionalizmusának jelképei ebből az időszakból valók: William Wallace; a „Végzet Köve", a skót királykoronázások kelléke; az abroath-i kiáltvány, amelyben az Edward követeléseit elutasító urak skótoknak nyilvánították magukat, akiknek joguk van az államalapításhoz. Azután 1314-ben bekövetkezett a bannockburni csata, amelyben a kicsiny skót haderő szétkergette az igen jelentős angol hadsereget. Az alföldi Skóciát és az északi Angliát átfogó kulturális kontinuitás megmaradt, de a rendkívül öntudatosan bizonygatott skót függetlenség rákövetkező hosszú időszakában

ez a kontinuitás mindinkább csökkent vagy megkövesedett; s ami igen fontos: az alföldi skótok nyelve kívül maradt az angol nyelvjárások középkori összeolvadási folyamatán. Skócia már 1295-től kezdve Franciaországnál keresett támogatást, és kialakult az „Auld Alliance" („ősi szövetség"), amely francia kulturális befolyásban tükröződött. A protestáns reformáció a skót politikát átformálta és attól kezdve a skót politika az angolra orientálódott. Az angolok elleni háborúk elősegítették a skót nemzeti öntudat kialakulását, az angol nemzeti érzés erősödéséhez viszont az angolok Franciaországban viselt háborúi járultak hozzá. Az 1360-as években a normann-francia helyett lassanként az angol lett az irodalmi nyelv. A 16 századi Angliában is, Skóciában is a politikai konszolidáció és a vallási reformáció időszaka volt. A nemzeti egyházak megalapítása erősítette a nemzeti érzést Skóciában a

reformáció ütemét népszerű hitszónokok gyorsították, ők a genfi Kálvin János viszonylag radikális reformációjából merítettek ihletet. De Angliában is, Skóciában is a kálvinista befolyás növekedése irányában fejlődtek a dolgok; s a reformáció mindkét országban az elitet gazdagította az egyház rovására; ez pedig újjáélesztette a közös érdekeket is. 1603-ban I Jakab néven a skóciai VI. Jakab foglalta el Anglia trónját Ekkor lett közhasználatú a „NagyBritannia királya" kifejezés Skócia ellenállt I Jakab fia, Károly (1629-1642) törekvésének, hogy intézményesen közelítse egymáshoz a két királyságot; de az a körülmény, hogy a skótok az 1642-1653 évi angol polgárháborúba belekeveredtek, végzetesnek bizonyult a skót függetlenségre. A háború utolsó szakaszában Oliver Cromwell seregei meghódították Skóciát, s ezután a skót függetlenség már csupán névleg létezett. Vonzották őket a megnagyobbodott

ország kereskedelmi kilátásai és irodalmi terjedésének perspektívái. A skót parlament, amelyben az alföldi érdekek vezető szerepet töltöttek be, 1707-ben az angol-skót unió érdekében feloszlatta önmagát. Skóciát azzal kárpótolták, hogy az angol parlamentben és az Egyesült Királyság főrendjei között nagyszámú képviseletet kapott; ezenkívül garantálták a skót jog- és hagyományrendszer integritását; s a skót egyház továbbra is kiváltságos helyzetet élvezett Skóciában. A 18 század a kulturális újjászületés korszaka Skóciában Az angolok és az alföldi skótok újra felfedezték közös nemzeti öntudatukat. A skót nemzeti érzelem csak akkor kapott új erőre, amikor a 20. század második felében Nagy-Britannia elveszítette vezető szerepét a világban, s kénytelen volt befelé tekinteni. Politika, kultúra Angliának talán éppen különleges politikai kultúrája a legismertebb a világon. A normann hódítás előtt a

vita és a közmegegyezés része volt a politikai folyamatoknak, a hódítás után viszont a kormányzást az addiginál nagyobb mértékben irányították a trónról vagy a király képviselőinek közreműködésével. Maga a parlament is a királyság szüleménye Magát a Magna Carta Libertaumot (a brit szabadságjogok 1215-ben keletkezett „nagy alapokmányát", hagyományosan az angol politikai kultúra vezérfonalát) meghatározta, hogy mely alattvalók jogosultak tanácsot adni a királynak, és állást foglalt az önkényes letartóztatás és a gyorsított igazságszolgáltatás ellen. A 15 század polgárháborúi növelték a parlament összetartását, a királyi kezdeményezés ezzel szemben a 16. században ismét előtérbe került Egyre gyakrabban volt szükség új törvényekre; a kormány inkább jogszabályok megalkotásával foglalkozott. VIII Henrik uralkodása alatt az angol reformáció az új törvények egész sorát követelte. I Jakab

(1603-1625) után fia, I Károly (1625-1642) gyakran hangsúlyozta „Caesar jussát" és az alattvalók kötelességeit, hogy engedelmességre bírja alattvalóit. A parlamenttel szembeni erőszakos konfrontációja, amely véget vetett uralkodásának, három szakaszra osztható: eleinte mindig a királyé volt az utolsó szó, aztán már csak néha, végül pedig soha. A 17. század végére Anglia volt a leggazdagabb ország Európában; s mivel a politikai hatalom végül is megvásárolható, a helyzet a politikai osztály növekedésével járt. Anna királynő idején (1702-1714) kezdett kialakulni a két párt; a 18. század elején Angliából olyan ország lett, ahol a politikai konfliktusokat békésen oldották meg. Az országos szokásjog sajátos angol tradíciója a jogi esetek szolgáltatta precedensekben gyökerezik (ellentétben a római joggal). A Lordok Háza a legfelső fellebbviteli bírósága is egyben Bűnügyekben igen gyakran veszik igénybe Angliában

az esküdtbíróságot. A középkorban Anglia ellenállt az eretnek tanoknak. A 14 és 15 században erősödött az angliai egyház nemzeti jellege, a vezető posztokat kisajátították maguknak az angolok. A reformációt a királyi ház kezdeményezte, hogy növelje hatalmát, s helyeselte a világi elit is, hogy kifoszthassa az egyházat. De az 1533 és 1559 között kialakult anglikán egyház sértette a protestáns tanokat. Eleinte befogadta a református hatásokat; időközben a skót hivatalos egyház a református teológiát a presbiteriánus szervezés rendszerével vegyítette. A doktrinális bizonytalanság hosszú időszaka kétféle örökséget hagyott: 1. az anglikán egyház a katolikus és a protestáns tudat között ingadozott, mind a két hagyománynak sok híve volt a klérus körében; 2. a protestánsok közül sokan kiábrándultak a hivatalos egyházból, s megalakították a maguk szektáit. Anglia sok egymással versengő templom és imaház színhelye

lett Az 173040-es években további fontos változás következett be Skóciában 1843-ban a papok többsége kilépett a hivatalos egyházból, bizonygatva, hogy a papságot a népnek kell megválasztania, nem pedig az uraknak. A katolicizmusnak megvolt az az előnye, hogy áthágta az osztálykorlátokat. Az ír bevándorlás nyomán nagy létszámú városi lakosság keletkezett Angliában és Skóciában; manapság az angol városokban a katolikusok a népesség kb. egytizedét teszik ki, Skóciában egyötödét. Ezt a munkásosztálybeli katolicizmust a közép- és felsőosztálybeli áttértek gyarapították, akik rendszerint ugyanazokban a gyülekezetekben tisztelték Istent. A Danelaw határai az angol felfogás szerint voltaképpen az északiakat és a délieket elválasztó határvonalak. A dánok hamar elsajátították az angol nyelvet, hozzáadtak a köznapi nyelvhez a magukéból, főleg az északkeleti nyelvjárásokhoz. Némelyik városban és környékén erős a

polgári öntudat; a gyors növekedés és iparosodás következtében, valamint az Anglia második legnagyobb városa pozíciójáért folyó versengésben fejlődött ki. New castle és környékén lokálsovinizmus jellemzi lakosságát, amely féltékenyen őrzi a maga tájszólását. Így az angolok „észak déli választóvonal"-ról beszélnek; ez Anglia koraérett ipari forradalmának öröksége: ekkor vált igen különböző régiókká az iparosított, illetve az ipar nélkül Anglia - a Temze vízgyűjtő területétől északra, illetve délre. D.) A SKÓT-FELFÖLD ÉS A SZIGETVILÁG SKÓTJAI Alföldi skót és angol szomszédaik meghódították területeiket és igába hajtották őket, de erre a Felföld és a szigetvilág skótjai kulturális ellenhódítással válaszoltak: a modern skót nemzettudathoz hozzáadták a maguk képi világát, mítoszait és szertartásait, s ezzel hozzájárultak a skót nacionalizmus kialakításához. Ez a nacionalizmus

egyesíti manapság a skótokat, a felföldi választóvonal mindkét oldalán. A Tay folyótól északra, ahová sosem hatolt el a római befolyás, olyan kelta törzsek éltek, amelyek kulturálisan nem különböztek déli szomszédaiktól. A terület, amelynek népességét „piktek"-nek nevezték, a nagy Angolsziget északi részétől a Tay vidékének központi völgyeiig terjed A „felföldi választóvonalat" kulturális választóvonalnak tekintették (északra kelta maradt a nyelv és törzsi a társadalom: az emberek társadalmi helyzetét egy-egy klánhoz fűződő rokonságuk adja). A kései középkorban az alföldi és a felföldi skótok közös frontot alkottak Anglia ellen, de a skót reformáció nem gyakorolt vonzerőt a felföldiekre, ennek következtében a kulturális különbségek megmerevedtek. A 17 század második felére a Felföld már ellenállt az angol és az alföldi agressziónak. Az 1745 évi felkelés után - amikor a felföldi hadsereg

kis híján meghódította Nagy-Britannia többi részét -, a megriadt győztesek megsemmisítették a klánokat, száműzték a nemzetségfőket, kisajátították földjeiket. A „felföldi leszámolás" kísérlet volt egy egész nép elpusztítására - a kísérletet az angol és a skót alföldi apparátus kezdeményezte, amely attól tartott, hogy a háborúra berendezkedett társadalomban rebellis kultúra üti fel a fejét. A gael nyelv áldozatul esett a pusztításnak, jóllehet a Felföldön a hagyományos költészet nyelveként ma is létezik, és a kis közösségekben - majdnem mindegyik nyugati szigeten - köznapi nyelvként tovább é1. A Skót alföld némely részében is újjáéledt az érdeklődés a gael nyelv, mint második nyelv iránt. Nacionalizmus Szomszédaikhoz viszonyítva ma már kevés a felföldi és szigetvilági skótok száma. Skócia lakosságának majdnem a fele még 1800-ban is a felföldi választóvonaltól északra élt. Csökkent a

népesség nemzeti öntudata is, amelyek annyiban egyesítik a skótokat, hogy különböznek az angoloktól. Az 1745-öt követő időszakban -amikor a nemzetségi élet különbsége nagy a felföldiek és az alföldiek között- a felföldiek presbiteriánus propagandával telítődtek. A társadalom vezetői vagy tartós száműzetésben éltek, vagy betagozódtak a birodalmi uralkodó osztályba – bekerültek az egyetemekre, állami szolgálatba szegődtek, s gyakran a brit hadseregben vagy kormányzatban találtak állást. Az Alföldet meghódította a Felföld kultúrája, vagy legalábbis e kultúra felszíni jelképrendszere. A felföldiektől nem kellett már tartani, az alföldiek tehát megengedhették maguknak a skót nemzeti érzés, sőt skót nacionalizmus fényűzését. Ez a nacionalizmus a felföldi hagyományok képi világában fejeződött ki, Sir Walter Scott (1771-1832) regényei bőséges tárházuk. A kellékek: kétkezi kardok, skót szoknyák, dudák,

fejfedők és mintás gyapjúszövetek - az a rendeltetése, hogy megörökítse az egykori klánoktól való származás tudatát. A felföldi kultúra ellátta ugyan jelképekkel a modern skót nacionalizmust, kemény magva a szilárd presbiteriánus egyház. A mai skótok: egységes nemzet Nagyon kevés nép van, amelynek olyan egységes elképzelései vannak önmagáról, mint a skótnak. E.) WALESIEK, CORNWALLIAK, MAN-SZIGETEK LAKÓI E három - az angolok és az Atlanti-óceán között élő - kelta nép különböző mértékben osztozik a mindent átfogó brit identitásban, ugyanakkor nem adja fel saját történelmi-közösségi öntudatát. A Man-sziget lakói és - kisebb mértékben a walesiek esetében ezt az öntudatot különleges intézmények is erősítik. Történelem A Nyugat magasabb fekvésű terepein, a germán invázióval szembeszállva, a brit fejedelmek fenntartották a maguk önkormányzatát. Amikor a 12 század elején a skóciai I Kenneth

leszármazottai elismerték az angol fennhatóságot, Wales nem követte példájukat. A ma Cornwallnak nevezett vidéken is voltak olyan kelta területek, amelyeket nem foglaltak el vagy nem igáztak le teljesen angol uralkodók. Ezek a nyugati kelták, akik a walesiekhez, sőt a bretonokhoz hasonlítottak nyelv, kultúra és politikai hagyományok tekintetében, megőrizték a maguk kulturális öntudatát. A 11 század végétől Nagy-Britannia perifériális területei az egységes angol állam becsvágyó uralkodóival és nagy létszámú angol néppel kényszerültek szembenézni. Walesben a normann törekvések nem voltak olyan átfogók, mint a rómaiakéi A 12. századtól tudatosabban szereztek érvényt saját törvényeiknek, és kényszerítették rá a lakosságra; de nem tettek kísérletet a politikai hagyomány megreformálására, s arra sem, hogy az angol megyei közigazgatási rendszert kiterjesszék a szóban forgó területre. Walesben és környező területeken

a szomszédos királyoknak alávetett főurak az illető királyok birodalmain kívül maradtak, katonai szigort érvényesítve, ütközőállamként a betörések ellen. Az angol törvények érvényességének kiterjedésével ezeket a megyéket fokozatosan kivonták a ,szélső" övezetből, s e területek elvesztették különleges státusukat és megszűnt a koronához fűződő viszonyuk - előbb Herefordra került sor, aztán Shropshire 1485-ben a viszonylagos belső béke periódusa kezdődött, ekkor ragadta magához a koronát VII. Henrik Walesi eredete, walesi híveinek nagy száma olyan színben tüntette fel államcsínyét, mintha Anglia walesi meghódításáról lett volna szó; pedig a walesi előkelőség az angol életbe való gyors betagozódása örökre véget vetett a walesi függetlenségnek. A walesi úriemberek fiainak neveltetése Shrewsburyben kezdődött és Oxfordban fejeződött be. VIII Henrik 1536-ban Walesre is kiterjesztette az egységes angol

megyerendszert, és a hagyományos walesi katolikus érzelmeket félresöpörte a Westminsterből, „felülről" kiinduló vallási reformáció. Vallás A középkori Wales és Cornwall a szentek országai voltak, s a reformáció korszakában még hosszú ideig fennmaradtak a katolikus ellenállás erődítményei. A 18 században azonban Walest meghódították a protestantizmus kifejezetten hely: változatai, a kálvinista metodizmus és az ortodox baptizmus, amelyeknek híve: végeredményben meghaladták a metodizmus főáramlatának, a walesi egyháznak és a független gyülekezeteknek az összlétszámát. 1923ban felülkerekedeti a walesi többség, és a walesi egyházat elválasztották az államtól A nagyváros: kultúrával szemben tanúsított ellenállás jelképeiként a radikális protestantizmus különféle fajtái szerves részeivé lettek a walesi identitásnak. Politika Walesben, a hatalmas létszámú amatőr énekkarok dübörgő harmóniáitól hangos

országban nagyobb fontosságot tulajdonítanak az emberek a populista mozgalmaknak, a közösségi retorikának, az együttműködésen alapuló tevékenységeknek és a szociális ügyeknek, mint Angliában, viszont kevesebbre becsülik magánvállalkozást és az individualizmust. Különösen választások idején szem betűnő a walesi politikai kultúra eltérő volta. Az országrész demokráciája történetének minden szakaszában nagy többségek alakultak ki, előbb a konzervatívok, majd a liberálisok, manapság pedig a Munkáspárt javára. Olyan kultúra ez, amely nagyra becsüli a közmegegyezést, s amelyben a politikát egyenlő arányban művelik tárgyalások és viták formájában. Ugyanez vonatkozik ; walesiek társaira, a keltákra, nevezetesen a Man-szigetiekre és - kisebb mértékben - a cornwalliakra. A nacionalizmus gyakran inkább a kulturális önmegvalósítás programja, mint az Egyesült Királyságtól való elszakadásé, bár a Plaid Cymru, walesi

párt némi választási sikert is mondhat magáénak különösen az ország északi részén, ahová nem jutott el az iparosítás, és ahol brit Munkáspárthoz való lojalitásnak nincsenek meggyökerezett hagyománya: A Plaid Cymru társadalmi programja határozottan baloldali, kivált a kontinentális Nyugat-Európa regionális pártjaival összehasonlítva. Nyelv A walesiek másképpen beszélnek - akár angolul, akár más nyelven szólalnak meg. Kitűnő szónokoknak tartják őket, s bár ez az állítás objektíve bebizonyíthatatlan, igazolja az általános tapasztalat. Sokan azt mondják, hogy a szónoki elhivatottság jelentős szerepet töltött be a szektás protestantizmus walesi elterjesztésében. A walesiek igen jártasak az angolban, de megvan a maguk ősi kelta nyelve, a walesi, amely a legrégibb írásbeliségű nyelv a jelenleg Nyugat-Európában beszélt nyelvek között. Ez a büszke örökség a nacionalizmus jelképe akárcsak az említett kelta nyelv

használata -, de be kell vallani, hogy a nyelv jövője bizonytalan Hanyatlása a 18 század vége felé kezdődött Az első csapást Wales déli részének gyors iparosítása mérte rá; a másodikat pedig az iskoláknak az a hajlandósága, hogy egyre szélesebb körben terjesszék az angolt, mint a formális oktatás nyelvét. Tevékenyen ugyan senki nem üldözte a walesi nyelvet, de visszaszorították a családi szférába. Az 1851-es esztendőben a walesieknek kevesebb, mint a fele beszélte a walesit első nyelveként; mára ez az arány tíz százalékra esett vissza. Az utolsó három ember, aki kizárólag walesiül beszélt, három Caernarvon-félszigeti nővér volt - mindegyikük meghalt már még 1950 előtt. A nacionalisták elképesztő erőforrásokat mozgósítanak a nyelv újjáélesztése érdekében; de mint minden ilyen esetben, erőfeszítéseiket éles bírálatok érik: sokak szerint „standard" nyelvvé kellene csiszolni egy olyan nyelvi hagyomány

alapján, amely nem ismer helyi dialektusokat. A walesiül elhangzó rádióadások nyújtanak ugyan némi reményt, hogy a folyamatos hanyatlás megáll. A walesihez hasonló cornwalli nyelv újjáélesztésének reményét csak romantikus álmodozók dédelgetik. Már a 17 század derekán is kisebbségi nyelv volt - még magában Cornwallban is G.) ÍREK Írországnak két fő történelmi közössége van. Általánosságban a vallás különbözteti meg őket: a katolikusok az Ír Köztársaság népességének túlnyomó részét alkotják, és Észak-Írország (Ulster 30%-a); a protestánsok a többiek. A népességben a különbözőség történelmi tudata erősebben meggyökerezett; Írország két fő történelmi közössége számára a másik identitása nyilvánvaló. Az ÉK-Írországban összpontosuló protestáns közösség nagy része skót eredetű vagy más, Nagy-Britanniából a 17. században odatelepült emberek leszármazottja; de vannak közöttük, akik

asszimilálódott, őshonos írek ivadékai. Egy harmadik kis közösség (az angol-ír elit) a 12. századtól a 20 sz-ig elutasította a katolicizmus őshonos ír hagyományát, de nem osztotta az ÉK radikálisan protestáns nézeteit sem. A csoport angol főnemesi telepesek utódaiból, valamint az elangolosodott őshonos ír arisztokrácia tagjaiból állt. Egészen sajátos ír azonosságot vallottak, de mára már eltűntek. Az ír államot mindig szoros kapcsolat fűzte a valláshoz. Az első misszionárius Szent Pelagius volt, de Kr. u 432-től kezdve tanítványa, Szent Patrick továbbfejlesztette eredményeit Templomokat építtetett, amely hosszú ideig az ír kereszténység főhadiszállása volt. Az egyház az összeforrottságnak olyan szintjén szerveződött, amelyet a tisztán politikai szférában nem lehetett volna elérni. Kb Kr u 600-ra már legalább öt királyság volt Írországban, s vezetőik közül választották meg a legfőbb királyt, avagy a névleges

elnököt. Rendszerint Tara volt a székhelye, s így ennek a székvárosnak jelentős szerep jutott mind a vallási, mind a világi kultúrában. Az öt királyság központja Munster volt A 9. század elérkeztével négy egyházmegye létesült Armagh, Dublin, Tuam és Cashel székhellyel. Ionában lévő nagy kolostorával az élen - innen kiindulva nyerték meg a kereszténységnek Nagy-Britannia lakosságának jelentős részét -, az ír egyház egészen a 8. század derekáig Rómától eltérő hagyományokat ápolt. A megtértek lelkesedésének eredményeképpen azonban az ír egyház növekvő mértékben fogadta el Róma vezető szerepét. 701-ben aztán megkezdődtek a norvég támadások. Egyik következményük a városok fokozatos kialakulása volt. Dublint 840-ben alapították, skandináv településként Az uralomvágyó és a - nem túl fejlett - hosszú távú kereskedelmet kézben tartó skandinávok és az őshonos írek között konfliktus keletkezett: a

skandinávok megmaradtak a városokban, a királyok pedig a hátországban uralkodtak, csupán egymás közötti viszonyaik és az egyház gyámkodása korlátozta hatalmukat. Az egész szigeten egyetlen gael (kelta) nyelvet beszéltek, persze a vidékek közötti elkerülhetetlen nyelvjárásbeli különbségekkel. A királyságok és a tartományok alatti szinten a klánok helyezkedtek el, örökségük ma is é1 a neveikben. A törzsi társadalom hosszan tartó vezető szerepe, a városok marginális helyzete és csekély száma, a gazdaság jelentős rézének a pásztorkodáson alapuló jellegzetességei - az ír társadalom e mélyen gyökerező vonásai nem egy szomszédos európai nép megvetését váltotta ki a középkorban és az újkor hajnalán. A klánok háborúskodásának a hátterében következett be a szigeten az, első ,angol" beavatkozás: Dermot MacMurrough, Munister királya hívta be az angolokat 1167-ben. II Henrik angol király örült a fejleménynek:

úgy vélte, nagy lépés a brit szigetvilág fölötti teljes uralom útján. Engedélyt kért IV Hadriántól (az egyetlen angol pápa), hogy elfoglalhassa Írországot; a pápa beleegyezett, hogy II. Henrik éljen az alkalommal; 1172-ben, miután Dermot MacMurrough említett szövetségesei sikeresen megalapítottak egy anglo-normann kolóniát, Henrik maga is átkelt a nagy vízen, hogy megakadályozza „jogainak" elbitorlását. A következő kétszáz esztendőben különösen Leinsterben és Munsterben fejlődött és virágzott fel az anglo-normann hídfőállás. Építői amolyan végvári vitézek voltak, akik a walesi mocsárvidéket az írországival cserélték fel. A törvények és intézmények korszerűsítése, valamint a szokásjog fejlődése Írországban csak torzított vagy tompított formában nyilvánult meg (Írország távol esett a hatalom forrásától, Angliától). A 13 században tapasztalható, növekvő fellendülés közepette kezdtek

kibontakozni az ír parlament körvonalai II Edward uralkodása idején (1307-1327) két év után kudarcba fulladt Robert the Bruce fivérének kísérlete, hogy egy írországi kelta birodalom királya legyen. De az angol tervekhez és mintákhoz való fokozatos és görcsös alkalmazkodás története nem folytatódott. Mint ahogyan Írországot politikailag sújtotta őshonos lakosságának megosztottsága, éppúgy lezüllesztette a széthúzás a gyarmatosító arisztokráciát, amely arra törekedett, hogy „bennszülötté" váljék, vagy hogy elszakadjon az anglo-normann világ szokásaitól. Az 1366 évi Kilkénny-i Statútum kétségbeesett próbálkozás volt, hogy elszigetelje az angol családokat az ír hatásoktól. Angol fennhatóság alá tartozó, települési határterületet" létesített a statútum Dublin körül, s ezen a területen tilos volt az angol-ír vegyes házasság. V Henrik uralkodása alatt (1413-1422) az angol-normann kolónia fele

Angliába menekült. Csak VII Henrik uralma idején (1485-1509), az angol polgárháborúk befejeztével szakadt vége ennek az anarchiának. Új törvénykezést vezettek be az ír parlament újjáformálására. 1495-ben VII Henrik rábírta a parlamentet, hogy Poyning-törvények néven ismert rendszer alkalmazásával reformálja meg önmagát. Ennek értelmében az ír parlament csakis London beleegyezésével volt összehívható; törvényt kizárólag London jóváhagyásával lehetett becikkelyezni; és a Londonban készült jogszabályok automatikusan vonatkoztak Írországra is. A reformáció szétbomlasztotta az egységet. VIII Henrik (1509-1547) Írország királyává kiáltotta ki magát A pápa majdnem négyszáz évvel korábbi adománya az angol királyokat „Írország uraivá" nyilvánította - ez a cím feudális felsőbbséggel járt, királyi tulajdonjoggal azonban nem. Henrik összeveszett a pápával; mikor az új irányzat teljes egyházszakadással

fenyegetett, az őshonos ír előkelők és a betelepült főnemesség jelentős része tétovázott, hogy kövesse-e. Az írül beszélő gyülekezetet, amikor kénytelenek voltak angol prédikációkat végighallgatni felháborította a számukra érthetetlen nyelv. A régi valláshoz való ragaszkodás együtt járt a régi politikai rend előnyben részesítésével, valamint a szigorú angol politikai ellenőrzés elutasításával. A Róma mellett kitartó hívek Franciaországgal és Spanyolországgal kerestek kapcsolatokat. Ekkor vetődött fel tulajdonképpen az „ír kérdés" A szertartás közös latin nyelve egységbe forrasztotta őket kelta hittestvéreikkel. A jelek szerint hiábavaló volt Írország elangolosítására. A 17 század elején azonban sikerül valamit visszaszerezni a reformáció során elvesztett pozíciókból, a hídfőállás Nagy-Britanniából új terepre, Ulsterbe helyeződött át. A támadók megelégedtek egy-két vezető

szövetségének szorgalmazásával, s nem akartak mindenáron hűségnyilatkozatot kicsikarni tőlük. E vezetők legfontosabbika ONeill volt. Az 1590-es évek elérkeztével a vallásuk iránt elkötelezett, a függetlenségüket élvező ulsteri vezetők mar hadat viseltek a dublini álIamgépezet ellen leigázásuk országrészük pusztításával járt; megüresedett területekre skót telepesek költöztek. Az angliai I. Jakab számára (első brit! király) az írországi betelepülés bátorítása egyszerre két probléma megoldását jelentette: 1. Ulster békéjének helyreállítása és benépesítése; 2 a: angolskót határvidék demilitarizálása, mégpedig a lázadozó skót népség deportálása útján Ulster mind a kilenc megyéjébe kerültek skót szórványok, sőt a keletibb fekvésű részek összefüggő skót települések. Így alapozódott meg Írország „angolhű" közössége: hatalmas gyarmati bástya volt ez, olyan jövevények alkották,

akiket nem kötött semmi az őshonos szomszédokhoz; s nem voltak részesei az Írország korábbi történelmében gyökerező politikai és vallási öntudatnak sem. Nem arról volt immár szó, hogy egy kiváltságos „gyarmati" elit megpróbált együtt élni a vonakodó őslakossággal; az új telepesek a társadalom minden rétegét képviselték. A beözönlő skótok nyomában angolok is jöttek, sokuk áttelepülésé a londoni City pénzemberei szervezték. A betelepülés e szakaszának végén (kb 1640), amikor egy váratlan ír felkelésben 30 ezer protestáns telepest mészároltak le, Ulster lakosságának mintegy 40%-a angol és walesi volt, 60%-a pedig skót és őshonos ír. Az 1642-től 1653-ig tartó angol polgárháború alkalmat adott az őshonos íreknek, hogy visszavágjanak a beözönlőknek. Ellenségeik - presbiteriánusok, skótok, a londoni City - a parlament oldalán sorakoztak fel a konfliktusban; így az írek paradox helyzetbe kerültek: a

koronát, a királyt támogatták! Iszonyatos volt a parlamentpártiak bosszúja. Cromwell két nagy csatában tönkreverte a király ügyének támogatóit, s Írország a lábai előtt hevert. Az engedetlen helyőrségek tagjainak lemészárlása ma is szerves része az ír népi emlékezetnek; Cromwell nevének említésével pedig eredményesen é1 minden ír nacionalista szónok, ha mondanivalójára már nemigen figyel a hallgatóság. Cromwell Skóciát is megfegyelmezte, s 1656-ban megalapította az első olyan államot, amelynek intézményei a Brit-szigetek egészét felölelték. 1656-tól 1658-ig az ír képviselők Londonban üléseztek. Az 1660-ban helyreállított monarchia akár felszabadulást is hozhatott volna az íreknek; az 1670. évi titkos doveri szerződésben II Károly megígérte, hogy az első adandó alkalommal szabad vallásgyakorlást garantál a katolikusoknak; a gyakorlatban azonban sosem adódott ilyen alkalom. Károly fivére és utódja, II Jakab

(1685-1689) azonban buzgón fitogtatta a maga katolikus meggyőződését, és vallási toleranciát kívánt meghonosítani birodalmában, az akkori előkelőségeknek viszont nem akarózott „jöttmenteket" beengedni a hatalom sáncaiba. Amikor II. Jakabot 1688-ban letaszították a trónról, ő is alattvalóinak rokonszenvére apellált; s bár valóban tömegesen sorakoztak fel írek a lobogói alá, 1690 júniusában az angol hadak döntő vereséget mértek rájuk a Boyne-parti csatában. Az írek kapituláltak, s a megadás feltételei kedvezőek voltak: katolikus szertartás szerint tisztelhették Istent, megszűntek a megtorlások, és aki önkéntes száműzetésbe akart menni, szabadon megtehette. 1695ben azonban a győztesek megszegték az egyezséget, és az írországi katolikus egyház megsemmisítésére irányuló kurzust indítottak el. Megtiltották új papok felszentelést; Connaught határain túl kisajátították a katolikus birtokosok földjeit; így

akarták megfosztani a közösséget világi és vallási vezetőitől. Az elgondolást a rémület szülte, de maga az üldözés később veszített erejéből. Az 1770es évek elérkeztével a katolikusok - a jelek szerint - már nem veszélyeztették az államot, és a hatóságok eltörölték a rendelkezést, amelynek értelmében katolikusok nem viselhettek tiszti rangot a haderőben. A katolikusok 1790-ben visszakapták szavazati jogukat is; következésképpen az Amerikai Egyesült Államokon kívül valószínűleg Írországnak volt a lélekszám arányában a legtöbb választópolgára. Írország afféle elő-Amerikává fejlődött; nyugati gyarmat volt, zokon vette, hogy csak csekélyke rész jut neki a birodalom virágzó gazdaságából, és népességét megedzették a határvidéki élet viszontagságai. A 18 század derekán nem holmi beilleszkedni nem tudó, búbánatos kelták hangoztattak panaszokat az angol uralom ellen, hanem az angol fennhatóság alatt

álló Dublin környéki körzet kereskedői és földesurai - azért lármáztak, hogy joguk szerint eljuthassanak a brit piacokra. A brit uralommal 1798-ban szembeszálló rebellisek közös zászló alatt egyesítettek katolikusokat és presbiteriánusokat. Az amerikai forradalmat követően London a Poyning-törvény módosítására kényszerült; az ír parlamentet felhatalmazták saját jogszabályok alkotására (királyi jóváhagyással). A francia forradalom megújította és megkettőzte az angolok félelmét biztonságukat illetően, s emiatt William Pitt miniszterelnök (1784-1802) merész tervet forralt: egyesülés útján kívánta bekebelezni a kolóniát az anyaországba. Talán különös az elgondolás, de példának ott volt az Amerikai Egyesült Allamok megalakulásának folyamata: minden új határmenti települést - rövid tartamú gyarmatosítás után - bekebeleztek az Unióba. Az írek szeme előtt akkoriban már ott lebegett Skócia példája - az 1707.

évi angol-skót unió nagy mértékben átalakította, ugyanakkor mérhetetlenül gazdagabbá tette Skóciát. Pitt elképzelése az volt, hogy kirángatva Írországot a vakbuzgóságból, meggyorsítja modernizálását. Az egyesülés 1800-ban történt meg. Száz ír képviselő foglalhatott helyet a brit képviselőházban, 28 pedig a Lordok Házában, egyik képviselő sem volt azonban katolikus - a felszabadulás ennél a létfontosságú jognál korlátba ütközött, s ez lehetetlenné tette a megbékélést. Az új tagok úgy szilárdították meg a birodalmi parlamentet, hogy ír ügyekben a reakció bástyáját erősítették. Az 1829 évi teljes emancipáció túl későn következett be: akkorra magában Írországban már túlságosan mélyen meggyökereztek az ellentétek. A nacionalizmus eredete A természeti erőforrások hiánya kirekesztette Írországot abból a fellendülésből, amelyet az ipari forradalom Nagy-Britanniának hozott. A 18 század vége felé

megkezdődött hatalmas népességnövekedés sok ember számára megnehezítette az elhelyezkedést, és rossz burgonyatermés esetén a lakosság jelentős részének nem volt mit ennie. A legsúlyosabb éhínségben - 1845-től 1849-ig - egymillió ember halt meg Írországban és további egymillió kivándorlásra kényszerült. Egy ír munkás életszínvonala kb 5-10 százaléka volt egy angolénak. Írországot az unió elszegényítette, társkirályságait viszont gazdagabbá tette Az 1820-as évek első felétől fogva Daniel OConnell és ír Szövetsége, kezdte 11 megtörni a földesuraknak a választópolgárok feletti uralmát; alacsony származású embereket juttatott a brit képviselőházba, hogy szembeszálljanak a rendszerrel; a protestáns államgépezettel, amely a katolikusok-adójából élt; a földbérlet-szisztémával, amely a protestáns földesuraknak kedvezett a katolikus bérlők rovására; s a távoli periféria egyenlőtlenségeivel, amelyeket nem

orvosolt a közömbös kormányzat. S nem orvosoltak egyetlen panaszt sem, amíg aztán elviselhetetlenekké váltak a bajok következményei. A 19. század vége felé Ulster középső és keleti részének ipari fejlődése - a provinciát NagyBritanniából látták eI szénnel, és nyitott a gazdasági viszonyokban, s ez kiélezte az ellentéteket e virágzó protestáns „angolhű" szöglet és a katolikus, „nacionalista", elszegényedett többi országrész között. Amikor a Brit-szigeteken diadalmaskodott a demokrácia, elmélyítette az eltérő gazdasági érdekek és politikai irányzatok, kettészakította Írországot. Az Ír Nemzeti Párt lépett O’Connell helyére és autonómiát követelt A birodalmi államrendszer kisebbsége rokonszenvezett a ,Home Rule"-lal, vagyis az önkormányzat igényével, de 1886-ban kisarányú vereséget szenvedett. Az ír neheztelés republikánus, szeparatista mozgalomban öltött testet. A mozgalom presztízsét

megnövelte az 1916 évi, az I világháború idején lejátszódó sikertelen ír felkelés. A brit kormány 1920-ban végzetesnek bizonyuló megoldáshoz folyamodott: az önkormányzat ügyét népszavazásra bocsátotta, amelyben a lojalista közösség választhatott; ha akart, elszakadhatott Írország többi részétől. Így aztán 1922-ben az Ír Szabad Állam, amelyből kirekesztették az akkor angolhű megyéket, a brit birodalom egyik domíniuma lett. Az új állam születése után az autonomisták és a szeparatisták csaptak össze; az utóbbiak elutasították a kompromisszumot és viszolyogtak az ország kettéosztásától; a mérsékeltek győztek ugyan, de azután a szeparatisták választási sikerei az Ír Köztáraságot (1932-től így nevezték) fokozatosan eltávolították birodalmi partnereitől. A II világháborúban kinyilvánított ír semlegesség a végső lépés volt az Egyesült Királysággal való szakításban. A második világháború után a

még mindig az Egyesült Királysághoz tartózó hat megyében viszont megmaradt a közösségek közötti feszültség. Ennek az országrésznek viszonylagos jóléte déli katolikus bevándorlókat is odavonzott. A lojalista többség egyre csökken; a gyarmati időkben formálódott öntudata viszont ellentétes egy olyan kultúrával, amelynek lerombolására a gyarmatot alapították. Ez az azonosságtudat szinte lehetetlenné teszi az egységes Írországba való beolvadást. A helyzet képtelensége 1969 óta terrorista merényletekben nyilvánul meg; és eddig mindenfajta politikai kezdeményezés csak rontott a dolgon. Nyelv Az ír nyelv, Írország kelta (gael) nyelve, a maga ősi és, dicsőséges irodalmi hagyományaival túlélte a brit felsőbbség évszázadait. De - párhuzamosan - kifejődött az angol-ír (anglo-ír) irodalmi kultúra is. Jonathan Swift, Bernard Shaw, Oscar Wilde, James Joyce, Samuel Beckett híres ír írók. Az ír nyelv hegemóniája a Boyne-parti

csatával ért véget; a katolikusokat és az őshonos íreket eltávolították a befolyásos pozíciókból. De azért az ír jó ideig a köznapi emberek több mint háromnegyed részének nyelve maradt. A 19 század végére az ír nyelv a nyugati partvidék perifériáira és a parthoz közeli szigetekre szorult. De az ír Nyelvi Mozgalom és a Sinn Fein párt nacionalistái olyan eszköznek tekintették, amelynek segítségével választóvonal húzható Írország és Anglia, vagy a „kelta" Írország és a betolakodó telepesek, gyarmatosítók Írországa közé. Az újonnan kikiáltott Ir Köztársaság hárommillió lakosa közül 1932-ben 16 ezer ember beszélte az írt anyanyelveként, 1956-ban 12 ezerre csökkent a számuk. Manapság minden iskolában tantárgy az ír nyelv Az ír parlamentben a beszédeket írül kezdik, de a felszólalók, mihelyt elérkezik a pillanat, hogy valóban mondani akarnak valamit, hamar átkapcsolnak angol nyelvre. E.) A

CSATORNA-SZIGETEK LAKÓI A La Manche-csatorna szigetei az angol korona normann örökségének utolsó darabjai. E szigetek népe joggal tekinti magát különálló közösségnek a brit népek sorában. Sokan közülük francia eredetűek, de hűségük az angol koronához kiállta több mint kilencszáz esztendő próbáját. Különleges kormányzati formák uralma alatt élnek, amelyek egyikemásika még mindi szembeötlően feudális eredetű, ez kivált két kis szigetre, Alderney-ra és Sarkr érvényes. Kedvező a pénzügyi, adózási rendszerük, és különlegesen védett piacokkal rendelkeznek az Egyesült Királyságban. Felvirágzásuk és városi életük története igen hosszú Figyelemre méltó, hogy a 19. században Guernsey é Jersey jelentékenyebb városai jóval nagyobbak voltak a tengerparti angliai megyékben velük szemben elhelyezkedő városok bármelyikénél. Az angliai parlament előírásait a Csatorna-szigetek lakói nyugodtan elhanyagolhatták,

ez bátorította önálló kultúrájuk kialakítását. Mai kultúrájukat a jellemzi, hogy ellenségesen állnak szemben a másutt kialakult „engedékeny társadalom értékrendjével és ragaszkodnak a magánvállalkozáshoz. G.) A MAN-SZIGETIEK Man szigetének hagyományos urai Stanley-nemzetségbeliek voltak - Derby grófjai. Liberális politikát folytattak, s így a 18. század felkészületlenül érte őket: John Wesley prédikációinak hatását sehogyan sem tudták ellensúlyozni, és Wesley ígéretes zsákmánynak tekintette a szigetet - a konzervatívok orra elől orozta el. Man szigetének fellendülése az ipari forradalomnak köszönhető: a sziget az iparosított Lancashire megye munkásainak üdülőközpontja lett. A tengeren átívelő wesley-i tanítás csak élénkítette ezt a kapcsolatot A jól megalapozott gazdaság és az evangéliumi vallás keveredése a Man-sziget lakóit megbecsült polgárokká avatta a Brit-szigetek egész területén. Magán a

szigeten megmaradt az igencsak hagyományos kormányzati forma. Man szigetét Anglia, Skócia, Írország és Wales fogja körül - maga a sziget azonban soha egyiknek sem volt része. A man-szigetiek szerint skandináv eredetű, a Kulcsok Háza néven ismert parlamentjének ősi és feddhetetlen volta a szigetlakók egyik büszkesége. A man-szigetiek kedvező adózási rendszert tudtak fenntartani és mindig szigorúan ellenőrizték a külországból betelepülőket. Távol tudtak maradni az 1960-as és 1970-es évek változásaitól - vagy legalábbis e változások törvénykezési kihatásaitól -, és joggal gratulálhattak maguknak a konzervativizmus különböző korszakait átívelő, egyenes vonalú haladásukhoz. Alattvalói ugyan a brit kormányzatnak, de nem alárendeltjei, kivéve a külpolitikát és a honvédelmet. Etnikumok enciklopédiája. 1993 Budapest: Kossuth Könyvkiadó pp 113-114; 93-97; 100.; 98; 107-108 Fernández-Armesto, Felipe 1995 Európa népei.

Budapest: Corvina pp 22-24; 24-26; 37-45.; 46-48; 85-89; 89-97 László György Tibor 1992 Anglia története. Budapest: Maecenas pp 185-250 7. SKANDINÁVIA (NORVÉGOK, SVÉDEK, DÁNOK, FINNEK), ÉSZTEK A.) NORVÉGOK A 20. század társadalmi fejlődése miatt ma a norvégok magas életszínvonalat élveznek fejlett, jóléti államukban. Kevés országban oly magas a várható élettartam, mint Norvégiában Jóllehet a norvég nemzeti azonosságtudat csak Norvégiára korlátozódik, az ország lakossága nem egészen homogén; az Északi-sark vidékén 20 000 főnyi lapp (vagy számi) kisebbség lakik. A norvégokban tudatosan él a többi skandináv néppel közös nyelv, történelem és kultúra hagyománya. A dánok és a svédek nevét megkapta az országuk, a norvégok viszont fordítva, az országukról kapták nevüket. Az ország neve azt jelenti: „úr észak felé", vagyis a norvég partokon északnak vezető úrvonal. Norvégia hegyes-völgyes ország, partját

mélyen beszögellő, védett fjordok csipkézik. A hegyek mindig megnehezítették a szárazföldi közlekedést, és ez a körülmény a többi skandináv országénál magasabb szintre fejlesztette a regionális azonosságtudatot. A különböző országrészeket hagyományosan eltérő szemlélet jellemzi. A Trondheim és Bergen körüli nyugati partvidék mindig nyugatra tekintett, a Britszigetek, Izland és a Feröer-szigetek felé, maga Bergen pedig délre, Németország irányába Bergen - széles körű tengerentúli kapcsolatainak köszönhetően - mindig is Norvégia legkozmopolitább városa volt. Az ország délkeleti központja - Oslo és környéke - inkább Dánia, Svédország és a Baltikum felé orientálódott. Norvégiában még mindig van keletnyugati vetélkedés Norvégia nagy kiterjedésű ország, de földje kopár és köves; az ország túlnyomó része magas fekvésű, éghajlata túlságosan párás, hűvös és szélfútta ahhoz, hogy mezőgazdasága

virágozzék. (Dánia Norvégiának alig hetedrésze, de megművelhető területe több mint háromszorosa a norvégiainak!) Norvégia már a középkor óra nem önellátó élelmiszertermelő. Ennek következtében sokszor nagy nehézségekkel kellett megküzdenie történelme folyamán, és a modern idők kormányzatai a gazdálkodók bőkezű anyagi támogatásával igyekeztek fellendíteni a hazai élelmiszertermelést. A gyors népszaporulat korszakaiban hamar érezhetővé vált a mezőgazdasági terület szűkössége, s ez fontos tényező volt abban a két kivándorlási hullámban, amely a norvégokat hazájukból Nyugat felé sodorta: az első a 9. században történt, s a Brit-szigetekre, a Feröer-szigetekre és Izlandba irányult; a második a 19. században következett be, akkor az Egyesült Államokba költözött sok-sok norvég. 1835 és 1935 között több mint 850 000 norvég emigrált; a népesség számához viszonyítva nagyobb arányú veszteség volt ez,

mint - Írországtól eltekintve - bármelyik európai országé. Míg a hegyek megnehezítették a szárazföldi közlekedést, addig a védett parti vizek aránylag biztonságossá tették a tengeri utakat; s mindig gyorsabban lehetett áthajózni a fjordokon, mint körülgyalogolni őket. Ennek következtében alakult ki a norvégoknál a kalandozó tengerjárás hagyománya és a hajóépítés mesterségének az a fejlettsége, amely a viking korszakban a norvég tengerészeket Izlandba, Gröndlandba s még Észak-Amerikába is eljuttatta, és amely a 19. században lehetővé tette, hogy a norvégok létrehozzák a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottáját. A tenger a gazdaság fontos erőforrásának bizonyult: a halászat már a középkorban jelentős volt, a bálnavadászat a 19 században és a 20 század elején virágzott; a legutóbbi harminc évben pedig olajat és gázt adott az Északi-tenger. Történelem A vikingek első európai rajtaütésének idején,

800 körül, a norvégokat nemigen lehetett megkülönböztetni a többi skandinávtól. Az angolok például minden vikinget „dán"-nak mondtak, beleértve azokat is, akikről tudták, hogy Norvégiába valók. A helyi identitások még igen hangsúlyosak voltak, és a hatalmat egy egész sereg törzsfő és kiskirály gyakorolta. A norvég vikingek a Feröer-szigeteken, Orkney és Shetland földjén, Caithnessben és a Hebridákon, Írországban és Man-szigetén telepedtek le a 9. század elején; a 9 század végén pedig Anglia északnyugati vidékeire és Izlandba is eljutottak; rajtaütéseik még az eddiginél is szélesebb körre terjedtek ki. Ezek a rajtaütések gazdagságot hoztak Norvégiának, a jólét pedig politikai változások katalizátorának bizonyult. Hatására regionális hatalmi központok keletkeztek; 900 körül Szőke Harald, az Oslótól délnyugatra eső Vestfold királya Hafrsvjordnál, Stavanger közelében tengeri csatában legyőzte

vetélytársait, és elsőnek sikerült egyesítenie Norvégia jelentékeny részét. Harald azonban nem aratott döntő diadalt, és a norvég királyság egysége csak a 12. században szilárdult meg A 10 században történtek az első kísérletek a norvégok megtérítésére, de a pogányság még mindig erős volt, s haladás ezen a téren csak a 11. században mutatkozott A középkor norvég királysága IV. Haakon király uralkodása alatt j 12171263) érte el hatalmának csúcspontját. A norvégok voltak az urak az Atlantitenger északi részén: Gröndland, Izland, a Feröer-szigetek, Shetland, Orkney, Sutherland és Caithness. a Hebridák és Man szigete - mind Haakon malma alá került. A 14 században azután hanyatlás kezdődött Gyönge királyok egész sora lépett trónra, és előbb á norvég kereskedelem jutott á német Hanza-szövetség kezére, majd 1380-bán megszűnt á norvég függetlenség: á dinasztia egybeolvadt Dániáéval. Az 1349 évi pestis

súlyos csapást mért Norvégiára, és sok vidék elnéptelenedett A 15 század végére aztán á dánok elkótyavetyélték á Brit-szigeteken lévő utolsó norvég birtokokat is. 1536-bán, egy felkelést követően, Norvégia dán tartomány státusára süllyedt; egyidejűleg ráerőszakolták az evangélikus vallást á korántsem lelkes lakosságra, s az egyházbán és á közigazgatásban rákényszerítették őket á dán nyelv fokozott használatára. Dánia gyakran belekeveredett az európai háborúkba, s ezt Norvégia nagyon megszenvedte. A 16 században, á dán-svéd háború következtében Norvégia keleti határvidékeinek egy része Svédország birtokába került, majd á napóleoni háborúk alatt á Franciaországgal szövetséges Dánia elleni brit tengeri blokád súlyos élelmiszerhiányt okozott Norvégiában. 1814-ben Norvégia kinyilvánítottá Dániától váló függetlenségét, Dániát azonban á kieli egyezmény kötelezte, hogy engedje át

Norvégiát Svédországnak. A svéd megszállás folyományaképpen á norvég függetlenség kérészéletűnek bizonyult. A Svédországgal létrejött unió elsősorban dinasztikus egyesülés volt: Norvégia nem létesíthetett független diplomáciái kapcsolatokat, de megtarthatta alkotmányát, parlamentjét és kormányzatát. Az unió sosem volt népszerű, és á norvég nemzeti érzés fokozódása árrá ösztönözte a norvég parlamentet, hogy á svéd-norvég uniót megszűntnek nyilvánítsa. Ez 1905-ben következett be, és három hónap múlva Svédország elfogadta á norvég deklarációt. Ekkor á norvégok felkértek egy dán herceget, hogy VII. Haakon néven legyen alkotmányos monarchiájuk uralkodója. A svédek nem hitték, hogy á norvégok képesek lesznek á maguk ügyeinek intézésére, és bizakodva várták, hogy Norvégia néhány év múlva könyörögni fog az unió helyreállításáért. De ebben csalódniuk kellett Az első világháborúban

Norvégiának sikerült megőriznie semlegességét, á második világháborúban azonban nem volt ilyen szerencséje. A német haderők 1940 áprilisában megtámadták, és két hónap alatt elfoglalták az országot. A norvég király és á kormány NagyBritanniába menekült, ahol megalakult az emigráns kormány; odahaza, Norvégiában pedig bátor és eltökélt ellenállás alakult u. Ez az ellenállási mozgalom világszerte nagy tekintélyt vívott ki Norvégiásak, és hozzásegítette az országot, hogy megszabaduljon attól á „kistestvéri" státustól, amelyet á dánok és á svédek hagyományosan ráruházták. A háború .etán Norvégia elutasította á részvételt egy tervezett Északi Védelmi Szövetségen, és 1949ben csatlakozott á NATO-hoz 1945 után á norvég gazdaság á gyors növekedés időszakát élte át, á fellendülést á hajózás, az olcsó vízenergia, 1970-től kezdve pedig az Északi-tengerből nyert olaj és gáz segítette elő. A

háború után volt egy tízéves időszák, amikor falközép koalíció kormányozta Norvégiát a Munkáspárt vezetésével, és a dániaihoz és a svédországihoz hasonló, fejlett jóléti államot teremtett. Az 1980-as évek derekán bekövetkezett olajáresés ártott á norvég gazdaságnak, és á munkanélküliség állandó probléma lett. Ez csökkentette a Munkáspárt népszerűségét, te azért - 1989-90-től eltekintve kormányon maradt, főként mivel á jobboldal képtelen volt szilárd koalíciót létesíteni Az 1970-es években Norvégia tárgyalt az Európai Közösségbe való belépésről, de az 1972-es népszavazáson a norvég nép csekély többséggel elutasította csatlakozást. Norvégia jelenlegi gazdasági nehézségei következtében ismét napirendre került az EU-tagság kérdése, de a halászok és a gazdálkodók továbbra is élesen ellenzik az EU-ba való belépést, és a norvégok többsége leszavazta csatlakozást. Nyelv Akárcsak a

többi skandináv országban, a nyelv Norvégiában is jelentős tényez( a nemzeti öntudat fejlődésében. A norvég a viking-korszakban lett önálló nyeli az óészaki nyelv nyugati nyelvjárásából, az eredetileg közös skandináv nyel egyik dialektusából alakult ki. Az ország földrajza elősegítette a norvég sok egymástól eltérő regionális dialektusának fejlődését, s az ország viszonylagos elszigeteltsége folytán a nyelv hosszú ideig szorosabban kötődött a gyökereihez mint a dán vagy a svéd. Mindamellett mind a három országban megértik mint a három nyelvet. A dán uralom idején létrejött kulturális megoszlásnak megfelelően a norvég nyelvnek két elismert formája van. A reformációt követően a dánt - az egyház, a kormányzat (a közigazgatás) és az oktatás nyelveként - ráerőszakolták Norvégiára. Nyugat-Norvégia dialektusait ez alig befolyásolta, de délkeleten olyas erős volt a hatása, hogy ott egy dánnorvég

keveréknyelv alakult ki. A 19 század derekán a nacionalista reformerek valamilyen szabványos norvég nyelv kialakítására törekedtek, de akkor már annyiféle dialektus volt az országban, hogy valamelyiknek a kiválasztása szükségképpen vitákat váltott ki. Az egyik standard nyelv a dánnak a dk-en beszélt norvéghoz való hozzáigazítása volt, ez „hivatalos" norvég néven vált ismertté. Vetélytársát, a nyugati partvidék tájszólásainak szintézisén alapuló új nyelvet, a „vidéki" norvég”-ot „norvégabbnak" minősítették a többinél. A probléma megosztotta a norvég társadalmat, a választóvonal nagyjából k-ny-i irányban húzódott. 1885ben mindkét nyelv hivatalos státust kapott, és megegyezés született: az iskolákban a helyi dialektushoz közelebb álló nyelvet használhatják. A költők kedvelték ugyan, de a Nynorsk mégis kisebbségi nyelv maradt, és a jelek arra mutatnak, hogy mostanság háttérbe szorul a

Bokmdllal szemben; második nyelvként ugyan tanítani kell, de jelenleg a norvég iskolák mindössze 16%-ában az oktatás nyelve. Az új javaslat, hogy új, standard norvéggá, ún Samnorskká vegyítsék össze a két nyelvet, nem talált kedvező fogadtatásra. B.) SVÉDEK Kulturális és nyelvi tekintetben a svédek legközelebbi rokonai a tőlük délre és nyugatra élő skandináv szomszédok, a dánok és a norvégok. A svédeket azonban szoros történelmi kötelékek fűzik a finnekhez is, a népek közül a svéd a legnagyobb létszámú és a leggazdagabb. Külső megjelenésre valószínűleg a svédek állnak legközelebb az általában skandinávnak nevezett típushoz: a svéd lakosság 60-70 százaléka szőke és kékszemű.Valamennyi skandináv nép társadalmi kiegyenlítődésre és politikai konszenzusra törekszik, de ezek a tulajdonságok a svédeknél a legfeltűnőbbek. Maguk a svédek igen homogén népcsoport, de országukat több más etnikai

közösséggel osztják meg. A messzi északon mintegy tízezer lapp él egy igen régen, a 16. században odatelepült finn kisebbséggel együtt. A legutóbbi harminc esztendőben Dél-Európából és a Közel-Keletről nagyszámú bevándorló érkezett az országba, részben a munkaerőhiány, részben pedig Svédország nagyvonalú menedék-jogszabályai következtében. Sokan az újabb bevándorlók közül sehogy sem akarnak beilleszkedni a svéd társadalomba, ez aztán súrlódásokat okoz az egyetértésre törekvő svédekkel. Hasonló hatású a lappok eltökéltsége hagyományos rénszarvas-tenyésztő életmódjuk megőrzésére. Finnországban számottevő svéd kisebbség él, leginkább az Aaland- szigeteken, a Botteai-öböl bejáratánál, a svéd és a finn szárazföld között. A lakosság fő nyelve itt a svéd, ezért aztán az említett szigetek különleges státust élveznek a finn állam keretében, és nagyfokú önállósággal rendelkeznek. A svéd

kormány ugyan 1991-ben bejelentette, hogy be szeretne lépni az Európai Unióba, de a svédek nem támogatják teljes szívvel ezt a szándékot. Sokan közülük attól tartanak, hogy az Európai Unió szabályai és előírásai csökkenthetik a svéd szociális és környezeti színvonalat, és megoszthatják a társadalmat. Mások attól félnek, hogy az európai betagozódás veszélyeztetheti Svédország hagyományos semlegességét. Svédország Európa harmadik legnagyobb országa, de földrajzi szempontból korántsem bonyolult. Svédország, hiába nagy kiterjedésű mezőgazdasági területe aránylag csekély. A földnek csupán kb 10%-a alkalmas gazdálkodásra A 19 század gyors népességnövekedése következtében az ország rövidesen képtelennek bizonyult eltartani a lakosságot, és 1851-től 1923-ig 1 millió 300 ezer svéd vándorolt ki az Egyesült Államokba. Az áradatot csak az 1920-30-as esztendők sikeres svéd iparosítása állította meg. Történelem

A svédek a svearoktól kapták a nevüket. Svédország svédül: Sverige, vagyis „a svear birodalom"; a svear pedig: skandináv törzs, amely a 9. században majdnem az egész középSvédországot kormányozta, a mai Uppsala közelében lévő hatalmi támaszpontról A svéd királyság alapítójának Olof Skötkonungot (kb. 995-1020) tekintik, aki kiterjesztette uralmát a szomszédos götar népre. A 9 és a 10 században a svédek viking kalózokként és kereskedőkként tevékenykedtek. A dán és norvég vikingek inkább Nyugat-Európára és az Észak-Atlanti óceán vidékére koncentráltak, a svédek viszont kelet felé, a Baltikumra, és Oroszország folyamai mentén Konstantinápolyhoz és a Közel-Kelethez vezető kereskedelmi útvonalakat hoztak létre. Megalapították Kijev és Novgorod fejedelemségeit, és nevüket is róluk kapta Oroszország: a Rosszija elnevezés eredete ugyanis a rus szó. torzított változata a svédeket jelző finn szónak. Már a 10

században történtek kísérletek a svédek megtérítésére, de akkor még erős volt a pogány hit, úgyhogy a svéd csak a 13. században lett igazán keresztény néppé. A 12 században a svédek megkezdték a finn területek fokozatos meghódítását; a folyamat a 13. század vége felé fejeződött be A következő évszázadban a német Hanza-szövetségnek sikerült megkaparintania a svéd (meg a dán és a norvég) kereskedelmet, ennek nyomán terjedt a német kulturális és politikai befolyás. A svédek részben azért fogadták el a dinasztikus egyesülést Dániával és Norvégiával - Kalmarban, 1397-ben -, hogy ellenállhassanak az idegen befolyásnak. Nemsokára azonban a svédek kellemetlennek találták a dán uralmat, s a felkelések egész sora után végül visszanyerték függetlenségüket, mégpedig 1523ban, Gustav Vasa király uralkodása (1523- 1560) idején. Ekkorra eljutott Svédországba a lutheri reformáció, és Gustav Vasa - roppant gyakorlatias

módon - élt az alkalommal: megtöltötte a kasszáját az egyház kontójára. II Gusztáv Adolf uralkodása alatt (1611-1632) Svédország rövid időre nagyhatalom lett. II Gusztáv Adolf király a történelem egyik nagy hadvezére volt, s felhasználta a harmincéves háborút (1618-1648), hogy a Baltitengerből „svéd felségvizet" csináljon: meghódította Ingriát, Lettországot, valamint a német és lengyel kikötők egész sorát. Mire elérkezett az 1660-as esztendő, a nagy király utódai már bekebelezték Halland, Scania és Blekinge dán tartományokat. A svédek integrációs politikája elérte, hogy a 18. század kezdetén e tartományok dán lakossága már svédnek vallotta magát. A nagy északi háborúban (1700-1721) Svédország nagyhatalmi státusának egyszeriben véget vetettek az oroszok. A svédek megsemmisítő vereséget szenvedtek, s elvesztették a Baltikumtól keletre fekvő valamennyi birtokukat - Finnország kivételével. Svédország

1805-ben belépett a napóleoni háborúkba, s előbb elvesztette németországi birtokainak maradékát Poroszország javára (1805), majd pedig Finnországot és az Aaland szigeteket Oroszország javára (1807). Végül aztán sikerült a svédeknek a „jó" oldalon befejezniük a háborút, s a kieli békeszerződéssel (1814) - kárpótlásul az elszenvedett veszteségekért - megkapták Dánia Norvégia felett gyakorolt jogait. Norvégia azonban már korábban kikiáltotta függetlenségét, úgyhogy most svéd invázió kényszerítette az unió elfogadására. A 19 században megerősödtek a liberális nézetek, s ebben az időszakban a társadalmi és alkotmányjogi reformok egész sora jött létre A végrehajtó hatalom egészen 1905ig a király kezében volt, akkor azonban egy alkotmányos válságot követően a Riksdag (a parlament] elvette tőle, miután Norvégia kivált az unióból. Svédország 20 századi történetének fordulópontja az 1932-es

esztendő: ekkor jutott hatalomra a szociáldemokrata párt; amely nagy horderejű társadalmi és gazdasági reformokba kezdett, s ez a politika még ma is a svéd nemzeti konszenzus alapja. Az 1976-tól 1982-ig terjedő periódus kivételével 1932-től egészen 1991-ig a szociáldemokraták kormányozták az országot. Az évszázad két világháborújában Svédország semleges maradt. A második világháború alatt azonban ez a semlegesség bizonytalanná vált, miután a németek elfoglalták Dániát és Norvégiát. A svéd kormány félreérthetetlenül kijelentette, hogy hadserege minden inváziós kísérletnek ellenáll, ugyanakkor megengedte, hogy a német csapatok Svédországon át vonuljanak Norvégiába és onnan vissza. Ezt a magatartást némelyik norvég máig sem bocsátotta meg a svédeknek A háborút követő időszakban Svédország folytatta a „fegyveres semlegesség" politikáját nem óhajtott közvetlenül belekeveredni a szuperhatalmak

hidegháborús vetélkedésébe. Ez a semlegesség azonban nem jelentett szükségképpen védettséget: az 1980-as évek elején szovjet tengeralattjárók többször is behatoltak svéd felségvizekre. Semlegességét Svédország közvetítői szerepre használta fel vitás nemzetközi kérdésekben, és tevékeny részt vállalt az ENSZ munkájából. Svédország figyelemreméltó gazdasági eredményeket ért el a 20. század folyamán 1900-ban a svédek 80 százaléka parasztgazda volt; manapság viszont a lakosság 85 százaléka városban él, és csupán 4 százalék dolgozik a mezőgazdaságban. A svéd iparosítás a 19 század vége felé kezdődött; a növekedés - kivált a gépiparé - igencsak felgyorsult a két világháború között. A második világháborút követő időszakban a teljesen épen maradt svéd ipar iránt nagy volt a kereslet. Az 1980-as évek vége felé a svéd gazdaságban súlyos szerkezeti bajok mutatkoztak: alacsony termelékenységet,

tetemes költségeket, kevés beruházást regisztráltak, emellett a jóléti állam költségeinek növekedése már-már fékezhetetlennek mutatkozott. Mindez a szociáldemokratákra ütött vissza, s 1991ben jobbközép koalíció került hatalomra, amely takarékossági intézkedéseket ígért. Más kérdés, vajon ez a hagyományos svéd konszenzustól való eltérést jelent-e. A jobbközép koalíció eddigi magatartása azt mutatja, hogy nem Az „emberséges kapitalizmus"-nak a javak újrafelosztását előirányzó adórendszeren és az emberekről a „bölcsőtől a sírig" gondoskodó jóléti államon alapuló svéd modellje mélyen gyökerezik a svéd karakterben, amely nagyra tartja a biztonságot, és hajlamos a csoportérdekeket az egyéniek fölé helyezni. Ezt az irányzatot jól jellemzi a lagom fogalma, amelynek jelentése: „éppen a kellő mennyiség" - akár anyagi javakról, akár szabadságról, vagy bármi másról van szó. Tehát semmi

olyat nem kell tenni, ami túlságosan eltér az átlagtól. Ez nagy mértékben elősegíti az egyetértést és az egyenlőséget A svéd modell felépítésében két tényező játszott döntő szerepet. Az egyik: a szociáldemokraták hatalomra jutása az 1930-as években. A szociáldemokraták elvetették a doktrinér szocialista elveket, s nem államosították az ipart; ellenkezőleg, magánkézben hagyták, és arra összpontosítottak, hogy a nyereség egyenlő mértékben, igazságosan oszoljék el az egész társadalomban. Ezért a szigorúan progresszív adózási rendszer: így egyenlítődnek ki a jövedelmi eltérések, s ebből tudják előteremteni a kiváló egészségügy és oktatás, a nyugdíj és a jóléti kedvezmények költségeit. A másik tényező: a munkaadók és a szakszervezetek partnersége Az 1930-as években oly feszült volt a viszony a munkások és a munkaadók között, hogy a hosszú távú tervezés lehetetlenné vált. A kormányzat

fenyegetése, hogy átveszi a tárgyalás irányítását, 1938-ban meggyőzte a szakszervezeteket és a munkaadókat, hogy jobb lesz megegyezni a kollektív szerződések dolgában. Ez aztán stabilizálta a munkások és a munkaadók viszonyát, elősegítette a gazdasági tervezést, és mérsékelte a bérköveteléseket. Az 1960-as évek elérkeztével voltaképpen eltünt az osztálytagozódás. Naperőfeszítések történtek a nemek egyenjogúsítására. A svédeknél a nők nagyobb szerephez jutnak a politikában, mint a legtöbb más országban; a parlamenti képviselők 30, s a miniszterek 25 százaléka nő. A gyermekekről való kitűnő intézményes gondoskodás a nők 82 százaléka számára teszi lehetővé a munkavállalást. C.) DÁNOK A dánok a többi skandináv néppel közös kulturális örökséget mondhatnak magukénak, de földrajzi helyzetük következtében sokkal jobban belebonyolódtak Európa ügyeibe. Ezért aztán a dán nemzeti identitás

kétirányú. Erős a skandináv érzés, de a dánok egyszersmind a leginkább ,európaizált" skandináv népnek tekintik önmagukat. Ugyanakkor attól tartanak, hogy a jövendő bármiféle európai uniójában elveszíthetik azonosságukat, így aztán az EUtagság iránt tanúsított magatartásuk kifejezetten kétértelrnű. Nem szabad ebből arra következtetni, hogy a dánok azonosságtudata elmosódott; nem ez a helyzet, csak éppen meghatározniuk nehéz. A dánok büszkék országukra, s a meglévő társadalmi feszültségek ellenére a dán továbbra is elégedett nemzet; a felmérésekben rendszeresen a világ legboldogabb népeként szerepel. A skandináv országok közül Dániában a legnagyobb a megművelhető földek iránya; így aztán a középkorban Dánia volt a legnépesebb és a leggazdagabb skandináv állam. Norvégiával és Svédországgal ellentétben Dániában még a 19 század második felében is terjeszkedhetett a mezőgazdaság, ezért ebben az

időszakban viszonylag kevés dán vándorolt ki az Egyesült Államokba. Az ország kulcspozíciót foglalt el egyrészt a skandináv félsziget és Nyugat-Európa, másrészt az Északi-tenger és a Baltikum között, úgyhogy a dánok már a viking korszaktól kezdve nagy haszonnal vettek részt a kereskedelmi forgalomban, és az említett kulcshelyzet előmozdította a dán tengerjáró hagyományok kialakulását a megszilárdulását. Dánia a kívülről jövő hatásokat a többi skandináv országnál könnyebben fogadta be. A Dánia alföld, kevés természeti akadállyal, ezért mindig is igen nehéz volt megvédeni az idegen támadóktól. Ez különösen vonatkozik a Jylland-félsziget nyakát átszelő, rövid dán-német határvonalra. Jóllehet már a 8 században erőlöket építettek a vidéken, mégis: frankok, szlávok, svédek, németek egyaránt könnyedén hatoltak be Dániába. Á sebezhetőség tudata az évek hosszú során azt a félelmet ültette el a

dánokban, hogy elveszíthetik kulturális és politikai azonosságukat. Történelem A dán identitás régi keletű, és már akkor kialakult, amikor - Kr. u 800 körül Skandinávia kikerült történelem előtti periódusából. Az idő tájt a dánok megleherősen nagy területet mondhattak magukénak. Övék volt a Jylland-félsziget, déli irányban egészen a mai németországi Schleswigig; övék volt a dán szigetvilág, továbbá Scania, Halland és Blekinge tartomány, a mai Svédország részei. A 9 században a dán vikingek rátörtek Nyugat-Európára, s letelepedtek KeletAngliában és Normandiában. 1000 körül a dánok egyetlen királyságban egyesültek, s megkezdték a kereszténységre való áttérést. Kanut uralkodása alatt (1018-1035) meghódították Angliát és Norvégiát, de ez a birodalom Kanut halálakor összeomlott. A középkorban erős volt a nemesség és független az egyház, következésképpen rendszerint gyenge a monarchia. A 14 században a

dán kereskedelem a német Hanza Szövetség kezébe került. A század végére azonban a csúcsra ért a dán hatalom I Margit királynő (1375-1412) a dinasztikus egyesülések egész sorát szervezte meg, s Norvégia dán fennhatóság alá került - a hozzátartozó területekkel, Orkney-val, Shetlanddel, a Feröer-szigetekkel, Izlanddal és Grönlanddal együtt -, s 1380-ban és 1397-ben, a kalmari unió folyományaképpen, Svédország és Finnország is. Ez az egyesülés nem kis részben abból merítette az erejét, hogy a skandinávok aggodalommal figyelték a német befolyás növekedését. A reformáció 1536-ban érte el Dániát; az ország az evangélikus hitre tért át. Rövid háború nyomán Svédország 1523-ban visszanyerte függetlenségét, de a karizmatikus IV Keresztély (1588-1648) uralkodása alatt a dánok hozzáláttak, hogy helyreállítsák vezető pozíciójukat a Baltikumban. A kísérlet katasztrofális kudarcba fulladt, s 1660-ban a dánok

Hallandot és Blekingét kénytelenek voltak átengedni Svédországnak. A svédek nagy erőfeszítéseket tettek a meghódított tartományok dán lakosságának meggyőzésére: szerették volna, ha az ottaniak svédeknek vallják magukat. A 18 század elejére teljes siker koronázta ezt a törekvést A napóleoni háborúk tovább csökkentették Dánia jelentőségét. A hajóhada ellen 1801-ben és 1807-ben intézett brit támadások arra kényszerítették, hogy szövetségre lépjen Franciaországgal. Ez Norvégia elvesztésébe került: a kieli békeszerződés (1814) Norvégiát a dán helyett svéd uralom alá helyezte. A 18 század második felében reformok kezdődtek Dániában. 1788-ban eltörölték a jobbágyságot, és a 19 század elején a liberális érzelmek erősödése az abszolút monarchia megszüntetésével (1848) és a parlamentáris kormányzati rendszer bevezetésével járt. Ugyanebben az időszakban fokozódott viszont a nacionalizmus, amely

folyamatosan mérgezte a Schleswig és Holstein hercegségek sorsa körüli vitát. A vegyes német-dán lakosságú hercegségeket a király csatolta Dániához, és hercegi minőségben uralkodott felettük. A nacionalisták azonban a terület teljes dán bekebelezését követelték, ez viszont megriasztotta a német ajkú lakosságot, amely szorosabb kapcsolatokat óhajtott a német államszövetséggel. A dán hajthatatlanság háborúhoz vezetett, megsemmisítő vereséghez: 1864-ben Poroszország és Ausztria legyőzte Dániát, amely így elvesztette a két hercegséget. A dánok ebből arra a következtetésre jutottak, hogy országukat katonailag lehetetlen megvédeni, s azóta a honvédelmi kiadások igen szerény szerepet játszanak a dán költségvetésben. A háborúnak a skandinavizmus is áldozatul esett Ez a mozgalom a 19 század elején a nacionalizmussal együtt kapott erőre, de mivel Svédország a háborúban nem támogatta Dániát, rövidesen hanyatlásnak

indult. Az első világháborúban Dánia semleges volt; a németek veresége után megtartott népszavazás a túlnyomó részben dán lakosságú Észak-Schleswiget Dániának juttatta; így alakult ki a jelenlegi dán-német határvonal. Mintegy 50 ezer dánul beszélő ember ma is a német DélSchleswigben él, a csekélyebb lélekszámú német ajkú kisebbség pedig Dánia déli részén A két világháború közötti időszakot a szociáldemokrata párt felemelkedése jellemezte; ez a párt tette meg i kezdő lépéseket, hogy Dánia fejlett jóléti állammá alakuljon. A második világháborúban Németország megsértette a dán semlegességet Norvégia német megszállásának közlekedési útvonalait biztosítandó, 1940-ben lerohanta Dániát. A dánok nem tanúsítottak ellenállást, így 1943-ban a nácik engedélyezték az országnak a (névleges) független német protektorátus státusát: ekkor azonban a dán lakosság növekvő polgári engedetlensége és

szabotázscselekményei miatt közvetlen és leplezetlen német uralom következett. Az ellenillás legnagyobb tette az volt, hogy a Dániában lakó 7000 zsidóból majdnem X00-at sikerült titokban átmenekíteni a biztonságos svéd földre. A háború után Dánia az Északi Védelmi Szövetség révén igyekezett gondoskodni biztonságáról, de a tárgyalások kudarcba fulladtak, és 1949-ben az ország belépett a NATO-ba. A hidegháború vége elvette a dolog élét, addig azonban a NATO-hoz való csatlakozás vitatéma volt a dán politikában, a dánok számottevő kisebbsége ugyanis a semlegesség mellett foglalt állást. A dánok szervezte eredményes skandináv kezdeményezés nyomán 1952-ben a skandináv országok egymás közötti együttműködésének előmozdítására megalakult az Északi Tanács: Dánia ugyan ennél szorosabb kapcsolatokat igyekezett létesíteni a többi skandináv országgal, de a brit és a német piacoktól való függősége arra

késztette, hogy 1972-ben belépjen az Európai Közösségbe. Ám a dánok attól tartottak, hogy megszakadnak a többi skandináv országgal meglévő hagyományos kapcsolataik és egy európai szuperállamban elveszítik identitásukat, így aztán „európai"-ként rosszul érezték magukat; ezt világosan megmutatták a szoros eredményeket hozó népszavazások, 1992 júniusában a maastrichti szerződés ellen, majd 1993 májusában mellette. Dánia gazdasága rengeteget fejlődött a 20 században Az 1900-as évek agrárgazdaságon alapuló országából az 1960-as évekre fejlett, sokoldalú gazdaságú ország lett, amelyben a könnyűipar és a szolgáltatóipar töltött be uralkodó szerepet. Az államadósság nem kis problémája ellenére a dán gazdaság az EU átlagánál egyenletesebb és jobb teljesítményt nyújt az 1980-as évek óta, és jelenleg a dán életszínvonal a legmagasabb az Európai Unióban. Nyelv A dán abból a közös skandináv

nyelvből származik, amelyet a viking korszakban „dán nyelv"-ként (dönsk tunga) ismertek. A 9 század elérkeztével megkezdődött a két nyelvjárásra szakadás: kialakult az óészaki nyelv nyugati változata, amelyből a norvég, az izlandi és a Feröer-szigeti nyelv fejlődött ki, s kialakult a keleti, amelyből 1100 körül a dán és a svéd kezdett kifejlődni. A dánok ma is könnyen megértik a svéd és a norvég beszédet A dán kultúra a 13. századtól a 18-ig erős német hatás alatt állt, sok ezer német jövevényszó szivárgott be a dán nyelvbe. Sőt a német lett az udvar és a hadsereg nyelve Az udvar a napóleoni háborúk után megszűnt németül beszélni, s a dánt népszerűsítették, hogy helyreállítsák a nemzet önbecsülését. Ez viszont elidegenítette a Dániától függő területek, Izland, a Feröer-szigetek és Schleswig-Holstein dán ajkú lakosait, ami növelte a dánellenes nacionalizmus és a függetlenségi mozgalmak

erejét. A 20 században leginkább az angol befolyásolta a dán nyelvet, és némelyik nyelvvédő már attól tartott, hogy az angol veszélyezteti a dán épségét. Mások túlzottnak vélik az aggályt, és kifejtik, hogy „az angol veszély" egyelőre kisebb a németnél. Kulturálisan mindig is homogén nép volt a dán, és a modern hírközlési viszonyok eljövetelével a nyelvjárásokban hanyatlás észlelhető, jóllehet az átlagosnál feltűnőbb tájszólások mindenütt megmaradtak. Társadalom A magas életszínvonal, az osztálynélküliség, a nemek egyenjogúsága, az állam oktatásügyi, egészségügyi, jóléti gondoskodása és az ennek megfelelő magas adókulcsok a dán társadalmat a svédhez teszik hasonlatossá. A dánok azonban türelmesebbek az individualizmus megnyilvánulásaival szemben, és úgy érték el a társadalmi jólét magas fokát, hogy nem avatkoztak be az emberek magánéletébe, márpedig az ilyenfajta beavatkozás a svéd

társadalomtól nem idegen. Határozott hajlandóság van azonban a dán társadalomban az egyenlősdi iránt, amelyet - egy Axel Sandemose-regényben szereplő, kitalált faluról - jantetörvénynek gúnyolnak. A jantei emberek nem szívesen hívják fel magukra a figyelmet, és rossz szemmel nézik, ha mások túlságosan nyüzsögnek vagy nagyra törnek. A dánok inkább konformisták. A dán társadalmi lelkiismeret kialakulása a 19 század első felére tehető: ekkor kezdtek a dánok belenyugodni a napóleoni-háborúban elszenvedett vereségbe. Nagy jelentőségűek voltak abban az időben N. F S Grundtvig (17831872) pedagógus, teológus és régiséggyűjtő munkái. Grundtvig olyan Dánia eljövetelét szerette volna látni, ahol „kevés embernek van túlságosan sok, de még kevesebbnek túlságosan kevés". Támadta a nevelési rendszer elitizmusát, és serkentette a népi középiskolák mozgalmát - önkéntes alapokon szerveződött iskolákról beszélt, ahol

a vidéki gyerekek idealista és hazafias oktatásban-nevelésben részesülnek. Az évszázad későbbi éveiben ez nagy mértékben segítette a szövetkezeti mozgalom kialakulását, amely jelentősen fellendítette a dán vidék gazdasági életét. Az 1849es alkotmány tartalmazta ugyan az előírást, hogy a rászorultakat segíteni kell, de csak apránként történt haladás, míg aztán 1933ban a reformtörvények átfogó juttatási intézkedéseket hoztak. A dán törvényhozás egyik vezérelve, hogy a juttatások legyenek elegendők a gondozottak emberi méltóságának megőrzéséhez, és ne csupán a puszta létszükségletükről gondoskodjanak. Az 1970-es évek eljövetelével azonban a jóléti állam fenntartása rendkívüli terheket rótt az adófizetőkre, mégsem teljesedtek be a jóslatok, amelyek szerint ez véget fog vetni a társadalmi reformokat eddig támogató konszenzusnak. Még az 1982-től 1993-ig kormányzó jobbközép koalíció sem tért el

alapvető módon a 20. század haladó szociálpolitikájától. Ami a toleranciát illeti, a dánok nem minden tekintetben érdemlik meg j ó hírüket; a harmadik világból érkező bevándorlók némi faji feszültséget gerjesztettek, s a jobboldali, adózásellenes ún. Haladó Párt az 1980-as évek első felében a „Küldjétek vissza őket!" jelszóval aratott némi sikert a választásokon. Mostanában azonban csökken a Haladó Párt támogatottsága, de azért a más kultúrájú bevándorlóréteg betagozódásának problémája megmaradt. D.) FINNEK A finnek urali eredetű finn-ugor nép, létszámuk mintegy ötmillió, és túlnyomó többségük a Finn Köztársaságban él. Ezerszázötven kilométer hosszú, 475 kilométer széles területen laknak; e finn terület negyed része túl van a sarkkörön, Észak-Szibériával és ÉszakKanadáéval azonos szélességi fokon. Etnikailag a finn Európa egyik leghomogénebb népe Történelem Finnország déli része

Kr. e 7000 körül népesült be, a mai Lengyelország keleti részéből és a mai Litvániából keletre költöző, valamint az Ural déli és középső vidékeiről nyugat felé áramló bevándorlókkal. A finn nyelv, amelynek Kr e 1000 körüli variánsa a mai finn kezdetleges formájának tekinthető, a primitív balti és germán népcsoportokkal folytatott érintkezésről tanúskodik. Kr e 2500-ban Finnország kultúrája részben nyugatias agrárkultúra, részben pedig keleties vadászkultúra volt. A lakosságnak ez a kettéoszlása mindmáig megmaradt. A 16 század vége felé mintegy 300 ezer volt az ország lakosainak száma; 1750 és 1865 között megnégyszereződött. A 12 századtól 1809-ig Finnország Svédország része volt; azután, 1917-ig, Oroszország egyik önálló fejedelemsége. A finnek azonban korántsem őrlődtek fel a svédek és az oroszok között: ellenkezőleg, az idegen uralom élményanyaga erősítette a finn nemzeti érzést. Finnország

osztozott a számos államnélküli európai kisebbség 19. századi kulturális újjászületésének közös élményében A finneknek ezt a reneszánszát ösztönözte a nemzeti eposz, a Kalevala megjelenése, 1835-ben. Az 1899-ben, a finn nemzetgyűlés akarata ellenére kezdődött oroszosítási törekvések erős nemzeti ellenállásba ütköztek. Ezt Jan Sibelius (1865-1957) muzsikája jelképzete - Finlandia című szimfonikus költeményének (1899) hangjai könnyekre fakasztották első hallgatóit -, de ugyanezt szimbolizálta Juhani Aho (1861-1921) prózája is. Függetlenségüket a finnek 1917ben csikarták ki a bomlófélben lévő cári birodalomtól; az orosz irredentizmus ellen 1918ban és 1939-1940-ben sikerrel megharcolt véres védelmi háborúk kivívták a világ csodálatát a finnek iránt, és hazafias legendát teremtettek. A cári birodalomban, majd a szovjet és az orosz utódállamokban megmaradt karjalaiak iránt táplált rokoni érzés elősegítette

a finn azonosságtudat kialakulását és táplálta az ellenérzést az orosz hatalommal szemben. Gazdaság és társadalom Finnország népsűrűsége egyike a legkisebbeknek Európában: négyzetkilométerenként 15 lakos. A népességnek több mint a fele az ország délnyugati csücskében é1 Az 1960-as években erőteljes volt az urbanizáció, s ez a belső népmozgásban is megmutatkozott. Jelenleg a finn lakosság mintegy 80 százaléka é1 a városokban. A Svédországba irányuló emigráció a célország legnagyobb baltikumi kisebbségét hozta létre: a svédországi finnek száma kb. 300 ezer. A táj jórészt falusi és mezőgazdasági jellegű, s a falvak folyók mentén és kavicsos zátonyok mellett találhatók, mégis, a finneknek csupán 8 százaléka é1 a mezőgazdaságból. A gazdálkodást már jórészt gépesítették, s a mezőgazdasági terület az országnak mindössze 8 százaléka. Nagy gazdaságok csak az ország déli és nyugati részében

találhatók; a másutt megművelt kisbirtokok állami támogatásban részesülnek. A vidék kétharmad részét erdőségek borítják. A fő iparágak: fémfeldolgozás, erdészet, élelmiszeripar, vegyipar, energiatermelés Kultúra A nyugat-finnországi népi kultúrára az agráréletforma nyomta rá a bélyegét. A kereszténység a 12. században honosodott meg a finneknél, s ez a körülmény az építkezésben, a szokásokban, a folklórban és a zenében is tükröződik. A 17 században a tengermelléken városias polgári kultúra keletkezett német és svéd alkotóelemekkel; ez a 19. században megszilárdult, különösen amikor a század derekán iparosodott az ország. Írásban a finnt a 16 században kezdték használni. A 19 században fölerősödött Szentpétervár befolyása, különösen Finnország keleti részében. Itt a vadászat és a kezdetleges erdészet (favágás, égetéses növényritkítás) egészen a 20. század kezdetéig fontos megélhetési

forrást jelentett, csak ezután foglalta el a helyét a faipar. Az első finnországi egyetemet Krisztina svéd királynő alapította 1640-ben; az egyetem 1828-ban Helsinkibe költözött. (Hélsinki 1812-ben lett az ország fővárosa.) A finn nyelvet 1863-ban egyenjogúsították a svéddel, s az 1919es alkotmány megállapítja, hogy a független finn köztársaság hivatalos nyelve a finn és a svéd. A finn nemzeti eposznak, a Kalevalának a közreadóját, Elias Lönnrotot ünneplik a finnek (február 25-én), megülik a Függetlenség Napját (december 6-án). Mannerheim marsall születésének évfordulóját, június 4-ét a Hadsereg Napjaként ünneplik. Ünnep még a május elseje és Szent Iván napja. A karácsony, mint sok más európai országban, a finneknél is megőrizte keresztény sajátosságait, amelyek manapság a fogyasztói társadalom szokásaival keverednek. A finn kultúrában változott az értékrend, módosult az építészet, a táplálkozás, az

öltözködés, a nyelv kultúrája. A modern média-kultúra és a fogyasztói kultúra keveredik a sportos életmóddal és a vidéki élet nosztalgikus eszményítésével. Az évszakok, különösen pedig a hosszú tél, nagyon is befolyásolják az életmódot. A város és a vidék, az etnikai hasonulás, a modern technika és napjaink fogyasztói kultúrájának ellentmondásai mind hozzájárultak a mai finn kultúra színes ötvözetének kialakításához. E.) ESZTEK Az észtek sosem voltak valami sokan. Az ország sok háborút és megszállást élt túl, s ezekben az időszakokban rendkívüli módon csökkent a népessége. Észtországban ma számottevő orosz kisebbség él; az 1989 évi népszámlálás szerint az ország 1,6 milliónyi összlakosságának 61,5 százaléka észt, s 30,3 százaléka orosz. (1934-ben a lakosság 88,2 százaléka volt észt, s akkoriban a német és a svéd volt jelentékeny nemzeti kisebbség.) A nem észt lakosság nagy része az

ország leginkább iparosított - északkeleti - vidékén összpontosul; a régió legnagyobb városában, Narvában, mindössze 4 százaléknyi az észt lakosság. Észtország a legészakibb a három balti állam közül. A balti államok az Uralig húzódó nagy kelet-európai síkság részei Maga Észtország a Csúd (észtül Peipsi-) és a Pszkovi- (Pihkva-) tavat magában foglaló medencében terül el; a tavak természetes határt alkotnak a balti térség északi széle, illetve kelet felől - Oroszország között. Észtország mindig is főképp agrárország volt, melynek termelését az 1949 utáni kollektivizálás károsan befolyásolta. A legfontosabb természeti erőforrások az erdők és a palaolaj lelőhelyek. A szovjet megszállás alatt nagyfokú erdőirtás folyt. Az országban eleddig kiaknázatlan vasérc is található a föld mélyében A legjelentősebb iparágak az olajkitermelés, a benzin- és gázgyártás (palaolajból) és a papírgyártás.

Történelem Az észt finnugor nép. Legközelebbi rokonai a finnek Az észtek ősei legalább kilencezer évvel ezelőtt telepedtek le a térségben. A finn-ugor népek eredetileg a mai Oroszországba mélyen benyúló területet foglalták el. Az évszázadok során nagyjából beolvasztották őket a jövevények, a mai lettek és litvánok ősei, valamint a keleti szláv törzsek. Az írott dokumentálható történelem folyamán az észtek állandó nyomás alatt álltak, hogy más kultúrákhoz asszimilálódjanak. A független észt állam megalapításáig (1918-ig) az észt nép történelme lényegében a kisebbség - a külhoni földbirtokosok által - leigázott paraszti többség története, továbbá annak a krónikája, hogy ez a többség miképpen igyekezett megőrizni és fejleszteni nemzeti hovatartozásának, önazonosságának tudatát. Az észtek története sok tekintetben hasonlít a lettekéhez: délről a németek, keletről a szlávok szorításában

éltek. A jelenleg Tartu néven ismert várost eredetileg határőrhelynek alapította Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelem - akkor, a 11. században, Jurjevnek hívták Az észteket, akárcsak a letteket, a livóniai rend lovagjai térítették a keresztény hitre. Az 1219 és 1346 közötti időszakban a dánok birtokolták az ország északi részét. II Valdemár dán király Revalnak nevezte el határmenti erődítményét; az észtek aztán Tallinnak hívták, ami „dán vár"-at jelent. 1346 után valamennyi észt terület a livóniai konföderáció része volt, beleértve a német lovagrend birtokában lévő régiókat, továbbá Oesel (Saaremaa) és Dorpat (Tartu) püspökségeit. Akárcsak Lettországban, Észtországban is kedvezően ítélik meg a svéd uralomnak a Livónia összeomlását és a Svédország és a lengyel nemzetközösség háborúskodását követő időszakát. Először is: 1645 után a svéd uralom valamennyi észtet egy közös uralkodó

fennhatósága alá vonta másodszor: a svédek korlátozták a német földesurak hatalmát, és törvényadta jogokat biztosítottak a parasztságnak; harmadszor: a svéd korszak az észt művelődés kezdetét, továbbá a tartui egyetem megalapítását jelentette, s erre az egyetemre - legalább elméletben a lett és észt parasztság fiataljai is beiratkozhattak. Az egyetem a története voltaképpen az egész ország későbbi történelmének alakulását jelképezi. Megszűnt a működése, amikor 1656-ban Alekszej Mihajlovics moszkvai cár hadai földig rombolták Tartut, s azután csak 1690-ben nyitotta meg újra a kapuit. Majd, 1699-ben, áthelyezték a Balti-tenger partjára, Párnuba, de 1710-ben, amikor a nagy északi háborúban az egész balti térséget meghódították az oroszok, bezárták. I Péter cár a térség parasztjait az oroszországi jobbágyok státusára fokozta le, s helyreállította a német nemesurak kiváltságait. Az egyetemet 1802-ben nyitották

meg ismét, az oktatás nyelve ekkor a német lett. A felvilágosodás eszmevilága, és az ifjú cár, I. Sándor haladó nézetei olyan intézményt hoztak létre, amely aztán a balti térség vezető szellemi központjává fejlődött. I Sándornak köszönhetők azok a törvények is, amelyek megszabadították a parasztokat a jobbágyság terheitől. A parasztok végre földet vásárolhattak, és kialakulhatott a kisbirtokos-osztály III Sándor cár oroszosítási politikája érintette a tartui egyetemet is: 1889-ben az orosz lett az oktatás nyelve. A századfordulón az orosz hallgatók már többen voltak, mint a többiek együttvéve. Az I világháború alatt áthelyezték az egyetemet Voronyezsbe, vagyis Oroszország belsejébe. Az 1917 évi februári forradalom lemondásra kényszerítette II Miklós cárt, s az ideiglenes kormány autonómiát adott Észtországnak, majd választásokat tartottak, amelyen megalakították a Nemzeti Tanácsot. A szentpétervári

bolsevik puccs arra ösztönözte a Tanácsot, hogy 1917. november 28-án önmagát az ország legfelsőbb hatalmi szervének nyilvánítsa. A deklaráció azonban csak szimbolikus értékű volt: a bolsevikok még aznap erőszakkal feloszlatták a Nemzeti Tanácsot. Nem sokkal később, 1918 február 25-én, a németek foglalták el Észtországot. Valódi függetlenség csak akkor jöhetett létre, amikor az ország megszabadult a német, illetve az orosz megszállóktól. Ez az állapot az észt-szovjet-orosz békeszerződés aláírásával következett be (Tartu, 1920. február) Az újonnan keletkezett ország parlamentje már az alkotmány megszavazása előtt egy, a nagybirtok kisajátítását és a föld kisbirtokokra felosztását meghirdető törvényen munkálkodott. A független Észtországnak a többi balti országot is foglalkoztató problémával kellett megküzdenie: kormányzata instabil volt. Húsz kormány váltotta egymást 1919 és 1933 között, tíz

miniszterelnök vezetésével. Észtországnak 1934 és 1938 között, K. Pats vezetése alatt, tekintélyelvű kormánya volt, főleg a gazdasági válság, valamint Németország és a Szovjetunió fokozódó nyomásának következményeképpen. Az új alkotmány 1938 évi elfogadásakor úgy látszott, hogy Észtország ismét a demokrácia felé haladhat. Az 1939 évi náci-szovjet paktum ugyanis kiszolgáltatta Észtországot a Szovjetuniónak. Az 1940 júliusában „megválasztott" új észt parlament elsöprő többséggel döntött az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság kikiáltása és a Szovjetunióba való belépése mellett. Az 1941 júniusában bekövetkezett német megszállás előtt mintegy 60 ezer embert deportáltak Észtországból. A németek nem támogatták az észt nemzeti törekvéseket. A szovjet uralom alatt államosított tulajdont nem adták vissza, a fiatal észt férfiakat pedig német katonai szolgálatra kényszerítették. Néhány észt

nemzeti katonai egységet is kiképeztek, de ezek a fiatalemberek 1944-ben képtelenek voltak megállítani a Vörös Hadsereg előnyomulását. Amikor a szovjet erők ismét hatalomra jutottak Észtországban, természetesen még szigorúbbá vált a moszkvai ellenőrzés. Kulcsfontosságú balti partvidékével Észtország a Szovjetunió honvédelmének - Fontos terepévé vált. A Szovjetunió szükségleteihez igazított észtországi iparosítás az Észtországon kívüli munkaerő beözönlésével járt, s a jövevények egyáltalán nem iparkodtak megtanulni észtül, és nem alkalmazkodtak a helyi szokásokhoz. Ugyanakkor, az a körülmény, hogy az észt „nehéz nyelv", valamiféle védelmet nyújtott az eloroszosítási törekvésekkel szemben. S az a tény, hogy az észteknek módjukban állt nézni a finn televíziót, ablakot nyitott számukra a sülvilágra. Mihail Gorbacsov „peresztrojkája" lehetőséget adott az észteknek, hogy újra érvényt

szerezzenek nemzeti törekvéseiknek. Az Észt Szovjet Szocialista Köztársaságot 1988 novemberében a Szovjetunión belüli szuverén államnak deklarálták, s egy esztendővel később a nemzetközi joggal ellentétesnek nyilvánították Észtország 1940-es szovjet katonai megszállását. Az Észt Köztársaság 1990 márciusában formálisan is kivált a Szovjetunióból, s újra érvénybe lépették az 1937. évi észt alkotmány első hat paragrafusát Akárcsak az egykori Szovjetunió többi köztársaságának, Észtországnak is azzal a problémával kell szembenéznie, hogyan őrizze meg a nemzeti integritást, s ugyanakkor hogyan bánjék az emberi jogok tiszteletben tartásával a nagy létszámú nem észt kisebbséggel. Nyelv, vallás Az észt finnugor nyelv, és teljességgel eltér a másik két balti köztársaság nyelvétől; legközelebbi rokona a finn; sokkal távolabbi rokona a magyar. Az észt nyelv első feljegyzett szavai ugyanabban a forrásmunkában

találhatók, mint az első lett szavak, vagyis Livóniai Henrik 13, századi krónikájában. A legrégibb észt nyomtatvány egy 1535-ben megjelent katekizmus. Ez a korai írásos emlék szinte teljes egészében vallásos irodalom volt, s nem észt emberek szellemi terméke. A 13 század közepétől kezdve Észtország iskoláiban latin volt az oktatás nyelve; az első észt ábécéskönyv 1641-ben jelent meg, s az első észt nyelvű iskolák 1687. után nyíltak meg Becslések szerint 1688-ban 45-50 ilyen iskola volt, összesen kb 1100 növendékkel. Az írni-olvasni tudók aránya még vidéken is elég magas volt Az Újszövetség észtül 1686-ban jelent meg, a teljes Biblia 1739-ben. Az 1730-as évek pietista mozgalma jelentős szerepet töltött be az észtnek, mint országos társalgási nyelvnek az elterjedésében. Akárcsak Lettországban, az észteknél is az írók és a nyelvészek küzdöttek a 19. századi nemzeti újjászületés első vonalában. Az észt

újságírás hagyományait J V Janssen alapozta meg 1857-ben. Korábban is voltak ugyan folyóiratok, de rövid életűek Janssen teremtette meg az évenként megrendezett dalfesztiválok tradícióit is, 1869-ben. A népi hagyományokat E R. Kreuzwald gyűjtötte össze a Kaleviepoeg (Kalev fia) című allegorikus eposzban, amely verses formában beszéli el az észt nép történetét. F J Wiedemann szótára (1869) és nyelvtana (1875) fontosak az észt irodalmi nyelv egységesítése szempontjából. Az észt nyelv egyébiránt rendkívül alkalmas ama „falusi nyelv" jelenségének a kutatására, amely úgy fejlődik, hogy minden emberi tevékenységben használható. Észtország népessége hosszú évekig az uralkodó osztály vallását követte, de megőrizte a kereszténység előtti, ősi hagyományokat is. A dánok és a teuton lovagrend fennhatósága alatt a katolicizmus dívott; később, a 16. században, a reformáció és az evangélikus vallás

következett, s manapság az észtek többsége az utóbbi hitet vallja. Észt nemzeti egyház csak 1917-ben keletkezett; ez azt bizonyítja, hogy korábban a vallási életet nem az észt, hanem elsősorban a német papság irányította. A görögkeleti jelenlét Észtországban a 19 században szilárdult meg; konvertiták voltak a szószólói, akik úgy vélték, így kedvesebbek lesznek az Orosz Birodalom szemében. Római katolikusok is vannak Észtországban, de kevesen F.) SVÉD AJKÚ FINNEK ÉS AZ AALANDIAK A svéd anyanyelvű finn állampolgárok túlnyomó többsége Finnország déli és nyugati partvidékén él. Különleges alkotmányjogi státusban és kulturális autonómiában van részük Az 1880-as esztendőben 294000-en voltak, ez Finn ország összlakosságának 14,7 százaléka; 1990-ben 296 700 volt a létszámuk, (15,9 százalék). A svédül beszélő finnek egyszerre reprezentánsai a városi elit kultúrának, illetve a regionális népi kultúrának. Az

elitkultúra beilleszkedet Finnország mindennapi életébe, és megfelelő képviseletben részesül. Finn ország 1919-ben életbe lépett alkotmánya szerint a finn is, a svéd is hivatalos nyelve a Finn Köztársaságnak. Az 1922 évi nyelvtörvény értelmében a közigaz gatásban mindkét nyelv használható, a helyi önkormányzatokban pedig egyikük, vagy akár mind a kettő; ugyane törvény szerint a hatóságokkal (olytatot érintkezésben az állampolgár használhatja akár a finnt, akár a svédet. A svédül beszélő finnek történelmi, társadalmi és földrajzi háttere igen változatos. Nagy részük Svédország középső és északi tájain letelepedett parasztoktól és halászoktól származik, akiket a 13. és a 14 században küldött a Svéd Királyság hogy kolonizálják az átellenes déli és nyugati partvidéket. Vannak viszont olyan finnek is, akik az évszázadok során váltak svéd anyanyelvűvé, s akadnak köztük aránylag új bevándorlók

Svédországból, a balti államokból, Oroszországból és egyéb tájakról. Ezek az emberek a svéd anyanyelvű finnekkel való együttélés során tanultak meg svédül, és hozzájárulnak e népcsoport sokszínűségéhez amely egyszerre konzervatív és újító. A Helsinkitől keletre és nyugatra fekvő településeken, Turku szigetvilágában és az Aaland szigeteken összesen mintegy 190 ezer a svéd nyelvű lakosos száma. Az északi településeken kb 100 ezer svéd anyanyelvű finn él. Meglehetősen nagy részük lakik a városban - kb 175 ezren Kultúra és nyelv A kulturális autonómia főként az iskolákban érvényesül, ahol minden szintes tanítanak svédül; van ezenkívül több svéd nyelvű kereskedelmi főiskola, egy svéd nyelvű egyetem. A Svéd Néppárt a finnországi svéd lakosság érdekében munkálkodó polgári liberális politikai part, tíz mandátuma van finn parlamentben. (Ez a szám nem tartalmazza a finn baloldali pártok svéd anyanyelvű

képviselőit.) A Finnországban beszélt svéd a nyelv egy régies változata; több dialektusa van, mindegyikben sok a középkori sajátosság; ezek a helységnevekben is megmutatkoznak. Az állam támogatja a kulturális autonómiát, amelynek anyagi bázisa a 19. század végén és a 20 század elején keletkezett magántőke Nehéz azonban fenntartani az ország hivatalos kétnyelvűségét, mivel az iskolákban második nyelvként mindinkább az angol kerül előtérbe, továbbá mivel az ország egynyelvű többségének nagyobb a növekedési aránya. Az Aaland szigetek 23 ezer lakója sajátos csoportja a svéd anyanyelvű finneknek. Az aalandi svéd tájszólás közelebb áll a stockholmi dialektushoz, mint a többi svédül beszélő finn bármelyik más nyelvjárása. A Népszövetség 1923-ban elhatározta, hogy az Aaland szigeteket Finnország részének tekinti, autonómiát adva a szigetek népének. A törvény szerint Aaland Finnország egynyelvű svéd

része, amelynek megvan a maga parlamentje, közigazgatása, törvényhozása. a szigeteken csakis az őshonos aalandiaknak van tartózkodási engedélyük, s csakis ők lehetnek földtulajdonosok. Aaland önálló tagja az Északi Tanácsnak; 1954 óta saját lobogója van, 1984 óta pedig saját postabélyege. Aaland ökológiailag egyedülálló szigetvilág, kb. 6500 sziget, 1500 km2 összterületen Az aalandiaknak mintegy fele a fővárosban, Mariehamnban lakik. A hajózás és a vele kapcsolatos iparágak a fő ágazatai a gazdaságnak, amely ezenkívül az idegenforgalomra, a földművelésre és a halászatra támaszkodik. A kulturális életet az újságok, a színház, a szépirodalom, a helyi művelődési egyesületek és a múzeumok jelentik. Az aalandiak etnikai azonosságtudata erősen kötődik a tengerészélethez és a természeti környezethez, no meg ahhoz, hogy az aalandiak úgy érzik, szigetviláguk szerves része a svéd történelemnek. G.) LAPPOK A lappok -

számiknak (sabme, sabmelasj) is nevezik őket - Észak-Skandinávia és ÉszakFinnország őslakói. Keletről kiindulva, a Kola félszigettől nyugatabbra, az ÉszakSvédországig és Közép-Norvégiáig terjedő területet lakják Számuk mintegy 65 ezer, ebből 40 ezer Norvégiában él, 17 ezer Svédországban, 4 ezer Finnországban és 1600 Oroszországban. A természet adta földrajzi helyzetnek hegfelelően a lappok négy fő csoportra oszthatók: 1. tengeri lappok (Észak-Norvégia fjordjainál élnek); 2. folyómenti és tóparti lappok (a norvégiai Finnmarken középső részében laknak, továbbá a svéd és a finn Lappföldön; 3. erdei lappok (a svéd Lappföldön honosok); 4. dombvidéki lappok (rénszarvastenyésztők Norvégiában, Svédországban és Finnországban). A lappok földjének kétharmada az északi sarkkörön túl található, s az esztendő nyolc hónapján át hó borítja. A lappok azoknak a bevándorlóknak a leszármazottai, akik a kőkorszakban

nyugat felé vándoroltak, s Kr. e 2000 körül értek erre a vidékre. Embertanilag igen jellegzetes típus: a világ legrövidebb fejű népei közé tartoznak, ez különbözteti meg őket a szomszédaiktól. Nyelvük finnugor; távol rokona a keleti balti-finn nyelveknek. Tucatnyi nyelvjárásra osztható a lapi nyelv, a három fő dialektus a keleti, az északnyugati és a déli lapp. A lappok eredetileg vadászok és halászok voltak Főleg rénszarvasra és fókára vadásztak. Lapp falvakban (ún siidákban) éltek, sámánista és animista vallásuk medvekultuszra, a halállal összefüggő szer tartásokra, áldozatokra, szentnek hitt állatbőrökre, tavakra és kövekre összpontosult. A lappok sokszínű nép, kereskedelmük, iparuk, anyagi kultúrájuk a messzi észak körülményeihez alkalmazkodik. A tóparti lappok csónakokat építettek. A dombvidéki lappok a rénszarvas-tenyésztést még az állattenyésztő északiaktól vették át. A dombvidéken a

rénszarvastenyésztés a téli és a nyár lakóhelyek között nomád vándorlásokká fejlődött. A norvég, a svéd és a finn települések már a középkorban összezsugorítottál a lappok vadászterületeit. Amikor 1751-ben meghúzták a norvég-svéd, 182G-bar pedig a norvég-orosz határt, a lappok bizonyos jogokat kaptak a rénszarvastenyésztéssel kapcsolatban. Ez a tevékenység még a 18 században is virágzott, az akkori ezüsttárgyak és ékszerek tükrözik a nyomában keletkezett kulturális reneszánszot. A 18. században misszionáriusok terjesztették a kereszténységet Nyelv és társadalom Az iskolákban egészen mostanáig a norvég, a svéd és a finn nyelv dominált, manapság viszont a lapp nyelv az azonosságtudat legfontosabb jele, és általa igyekeznek megteremteni a lapp irodalmat. A lapp nyelv fennmaradása a 20 század körülményei között meglehetősen problematikus; hiszen nincsenek például a filozófiával és a korszerű technikával

kapcsolatos kifejezései. Jelenleg lappul folyik az iskolai tanítás, de lapp a tanítás nyelve a felnőtt oktatási központban is, Jokkmokkban. A lappok egyik legjelentősebb hagyománya a joik éneklés A dalok alapja egyegy egyszerű mondás, azt ismétlik és cifrázzák. A görög-keleti skolt lappok a finn Lappföldön laknak és hatszázan vannak - megőrizték az ősi táncaikat is Manapság a lapp kultúrát a mostoha éghajlati viszonyokon kívül a rénszarvastenyésztés, a turizmus és a sporthorgászat túlhajszolása veszélyezteti. A lappok földjét emellett bányászatra, vízierőművek építésére, korszerű erdészetre és katonai támaszpontok létesítésére is felhasználják. Norvégiában és Svédországban (ahol negyven lapp falu van) a lappoké a rénszarvastenyésztés kizárólagos joga. A háziipar bázisa a textilszövés gondosan őrzött hagyománya; a fafaragás, a szarufeldolgozás és az egyéb iparművészeti munkák is a lappok

jövedelemforrásai közé tartoznak. Az idők során azonban sok lapp a városokba költözött A lappok olyan közösségi szervezetekbe tömörültek, mint p1. az 1956-ban alakult Északi Lapp Tanács és az 1973-ban életre hívott kautokeinói Északi Lapp Intézet. A lappok részt vettek a sarkvidéki és szubarktikus nemzetközi együttműködés programjaiban. Belső konfliktusaik azonban gyöngítették a pozícióikat. Manapság a további kulturális autonómia kiküzdésével tudatosan törekszenek kultúrájuk megőrzésére. H.) KARJALAIAK A karjalaiak: balti finn törzs; a finn-orosz határtól keletre, a Ladoga-tó és az Onyega-tó között élnek, északra pedig a Fehér-tengerig terjed a régiójuk. Van egy délebbre lakó csoportjuk is, Moszkvától északnyugatra, Tver (Kahnyin) közelében. A karjalaiak lélekszáma 1989-ben 131350 volt, ebből 78900 lakott az északi térségben, 30 ezer pedig Tverben. Történelem A karjalaiak valószínűleg Kr u. 500 körül

érkeztek a Ladoga és az Onyega között elterülő vidékre, onnan terjeszkedtek tovább nyugat és észak felé. Jelentős szerepet töltöttek be a prémkereskedelemben, és jól meghatározható kultúrát alakítottak ki, kivált a vaskorszakban. Ki. u 1000 és 1200 között mind a novgorodi fejedelmek, mind a svédek megpróbálkoztak a leigázásukkal. A 13 században a karjalaiakat keresztény hitre térítették át görögkeleti misszionáriusok, akiknek befolyását erősítette a valamói és a szolovetszki kolostorok 1329ben, illetve 1420-ban történt megalapítása. A 14 század végén Karfala a novgorodi fejedelemséghez tartozott, 1478-ban azonban Moszkva fennhatósága alá került. Miután Svédország és Oroszország 1617-ben, Stolrovában, békét kötött, sok karjalai költözött a határ finn oldaláról Novgorodba és Tverbe (ma: Kalinyin), leszármazottaik ma is ott élnek, és csak a nyelvükben mutatkozik erős orosz hatás. A Szentpétervár és Viborg

közötti karjalai földnyelv lakóit 1940-ben és 1944-ben Finnországba telepítették ki; összesen, 400 ezer főt. Öltözéküket, népviseletüket, népi kultúrájukat megőrizték. A karjalaiaknak 1940 óta megvan a maguk egyesülete, a Karjalan Liitto, amely évenként több ezer karjalait lát vendégül fesztiválján. Az Oroszországhoz tartozó autonóm Karjalai Köztársaság székhelye az Onyega tó partján fekvő Petrozavodszk. A legutóbbi néhány esztendőben újjáéledt ebben a régióban a karjalai nyelv és a karjalai kultúra, míg az orosz befolyás csökkent. A karjalai földszoros népessége ma orosz, Viborg pedig oroszul beszélő város. Nyelv és kultúra A régi karjalai települések a folyóvölgyek mentén, a tópartokon és a homokzátonyok mellett fekvő falvak voltak. Észak-orosz stílusban épült, emeletes faházak jellemezték e helységeket, a házakon gazdag ornamentika, a házakban pedig egy fedél alatt lakott ember és jószág. A

hagyományos karjalai foglalkozások: a vadászat és a halászat (beleértve a gyöngyhalászatot is); a középkortól kezdve sok házaló is akadt a karjalaiak között. A kezdetleges földművelés 50100 tagú nagycsaládokat igényelt. Később a karjalaiak a kisipar felé fordultak; sokan idénymunkát végeztek Szentpétervárott, és a kereskedelemben tevékenykedtek. Kultúrájukban erős orosz befolyás érvényesült. A karjalai konyha keleti hagyományokon alapul, sok fogás kemencében készül, több halételük alapja a katolikus böjti tradíció; kedvelik a süteményeket, a gombát és a teát. A karjalai földnyelven gazdag a népviseleti kultúra; a viseletek a 16. századi reneszánsz divatot idézik fel, amely sokáig fennmaradt, egészen a 19 századig. A finn hátárhoz közeli Észak-Karjalában született runo versmértékben írt epikus költeményeket Elias Lönnrot az 1830-as években lejegyezte és gyűjtését 1835-ben tette közzé Kalevala címmel.

Ez lett a finn nemzeti eposz Ellentétben az oroszokkal, a karjalaiak nem tapasztalták meg a jobbágyságot. A 19 században az orosz lett Karjala hivatalos nyelve - még az iskolai oktatásban is. A karjalai nyelv dialektusai: a finnhez közelálló északi és az orosz jövevényszavakban bővelkedő déli nyelvjárás. Az 1930-as években a tankönyveket karjalai nyelven bocsátották közre, de aztán az orosz kiszorította az irodalomnak ezt a fajtáját. A kajalai világban vannak olyan csökkenő létszámú népcsoportok, amelyeknek tagjai hagyományos osztályozás szerint - finn dialektusokat beszélnek, p1. a vótok, a lívek (lásd 295. oldal) és az ingriai tájnyelvet Ezek a csoportok nagyjából az orosz-észt határvidék szűk területére korlátozódnak. . I.) VEPSZÉK A vepszék az Onyega-tótól délnyugatra, a Svír folyótól délre, a Fehér tótól északnyugatra élnek. A balti finnek családjába tartoznak Szétszórt falvaik Karfala autonóm köztársaság

területén találhatók. A vepszék létszáma 1931-ben állitólag kb 35 ezer volt, 1981-re már csupán 16 ezren voltak, s kb. 40 százalékuk beszélte anyanyelveként a vepszét Történelem, kultúra A Kr. u 950-1100 évekre datálható sírhalmok arra mutatnak, hogy az említett térség falvai vepsze és karjalai települések voltak. A 9 században a vepszék részt vettek a Volga és keleti mellékfolyói mentén lebonyolódó prémkereskedelemben. Brémai Adám 1075-ben megemlíti a wizzi nevű törzset, Nesztor orosz szerzetes pedig a vesz elnevezést használja krónikájában. A 12. században kolostorok épültek ezen a vidéken, ezután a vepszék a Fehér-tó térségétől északnyugatra költöztek, oda szorították őket az oroszok és a keresztény hittérítők; 1485-ben a régiójuk a Moszkvai Nagyfejedelemség része lett. A vepszék az erőteljes orosz befolyás ellenére mindmáig megőrizték ősi kultúrájukat. Fő tevékenységük - amelyben a nők és a

gyerekek is részt vesznek - a tavi halászat és az állattenyésztés (a nyájakat juhászkutyák terelik). A vepsze férfiak vándorfazekasok, nemezcsizma-készítők, kőfaragók, üvegesek, favágók voltak - sokan közülük Szentpétervárott vállaltak munkát. A vepszék még a 20 században is orsóval fontak, kézimalommal őröltek, csónakjaik üreges fatörzsekből készültek, kályhás füstkamráikat pedig szaunának is használták. A vepszék népi kultúrájának szerves tartozéka a holtak szelleméhez kapcsolódó hiedelmek világa, a mágia, a ráolvasás, a halottsiratás, a mesék, a dalok, a táncok. Görögkeleti vallásúak Nyelvük a balti-finn nyelvek északkeleti csoportjába tartozik. Máig megőrzött archaikus sajátosságai miatt igen fontos a finnugor nyelvtörténet szempontjából. Három fő dialektusa van 1897-ben a vepszéknek mindössze 14,3 százaléka tudott olvasni, a szovjet érában azonban vepsze nyelven folyt az iskolai tanítás. 1932

óta a közép-vepsze nyelvjárás az írott nyelv alapja Etnikumok enciklopédiája. 1993 Budapest: Kossuth Könyvkiadó pp 80-81; 91-92; 109-110. Fernández 1995 Európa népei. Budapest: Corvina pp 32-36; 303-308; 309-310; 310312; 312-315; 315-316; 317-321; 317 Niederhauser Emil 1977 A nemzeti mozgalmak: Az észtek. In: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. pp 124-126 Romsics Ignác 1998 A modern nacionalizmusok kialakulása. Az észtek In: Uő: Nemzet, nemzetiség és állam pp. 83-85 8. HOLLANDOK, FRÍZEK, FLAMANDOK, VALLONOK, LUXEMBURGIAK A.) HOLLANDOK Jelenlegi határai között a modern németalföldi állam 1839 óta áll fenn, de az ország a 16. század közepéig, a spanyol uralom elleni felkelésig vezeti vissza függetlenségét. Ez a felkelés egységbe forrasztotta az Egyesült tartományok néven ismert hét köztársaságot. Az Egyesült tartományok egészen 1795-ig, a Köztársaság felbomlásáig csak önös érdekeiket tekintő tartományok

föderatív tömörülése maradt ugyan a belpolitikában, de kétségtelen, hogy a rá következő két évszázadban a spanyol uralomtól való megszabadulás kulturális, politikai és gazdasági öntudatot teremtett a provinciákban, amely öntudat alapja a közös nyelv, a holland volt. A Németalföld, mint a neve is mutatja, az Északi-tenger partján húzódó, alacsony fekvésű térség, három folyam, a Rajna, a Maas és a Schelde deltája körül. A 41500 négyzetkilométernyi területnek mintegy a fele a tenger szintje alatt van; dűnék és ember alkotta parti védművek oltalmazzák, csatornák szelik keresztül-kasul. E rendkívül alacsony fekvésű, túlnyomórészt agyagos nyugati régión túl, Keleten homokos a talaj, a távoli Délen pedig mészköves beszögellés található. Ilyen földrajzi viszonyok között a túlélésért és a megélhetésért folytatott küzdelem alakította ki a Németalföldet, és ez szó szerint értendő. A telepesek az ősidőktől

kezdve mesterséges korlátokat, töltéseket emeltek a tenger, a vízár ellen, valamint mesterséges dombokat (ún. terpeket), amelyek mögé - a jószággal és az ingóságokkal együtt - visszavonulhattak, ha rájuk tört az ár. Később, kb Kr u 1000-től kezdve nagyszabású lecsapolási és talajszárítási programokat kezdeményeztek az ország nyugati részén, és védőgátakat létesítettek a lecsapolt területek megvédésére. A 20. században hajtották végre a legutóbbi és legnagyobb lecsapolási programot, a Zuiderzee elrekesztésével. Ez a nagy öböl észak felől nyúlik be az ország belsejébe Mihelyt az öblöt tóvá - az IJssel-tóvá - alakították át, jókora területeket csapoltak le, és tettek földművelésre alkalmas övezetté. A közelmúlt esztendőkben az IJsselmeer ármentesített területeit lakásépítésre használták, sőt üdültetésre is - az ország nagy népsűrűségű nyugati térségeiben élő lakosságát segítendő. A

területkiszárítás mellett az évszázadok során szükségessé vált, hogy a hollandok megvédjék országukat a tengerrel szemben. A lecsapolást lehetővé tevő töltéseket elsősorban erre szánták. A századok során bekövetkezett műszaki fejlődés javította a parti védőműrendszerek minőségét, de a vízszabályozás nagyarányú vállalkozásait biztosító műszaki feltételek csak ebben az évszázadban teremtődtek meg. Ilyen nagyszabású vállalkozás pl. a delta-művelet, amelynek célja a Zeeland-szigetek és Dél-Hollandia partvonalának rövidítése. E nagy terv végrehajtására az 1953 évi súlyos árvizek után vállalkoztak. Történelem A középkorban a modern Németalföld területét a félig független kisállamok egész sora foglalta el. A 15 és a 16 században egyetlen területi egységbe szilárdult a délre fekvő államokkal - körülbelül a mai Belgiummal és Luxemburggal -, a burgundiai hercegek uralma alatt. A 16 század második

felében ezek a területek II Fülöp spanyol király fennhatósága alá kerültek. II Fülöp uralma alatt fokozódott az ellenzéki tevékenység, egyrészt a király központosító politikája váltott ki növekvő ellenérzést, másrészt a Németalföld egyes részein megszilárduló protestantizmussal való szembehelyezkedése. Az 1560-as években felkelés tört ki az egyik főnemes, Orániai Vilmos vezetése alatt, s 1609-re kétségtelenné vált, hogy hét északi tartomány - a mai Hollandia nagy része - kivívta függetlenségét. 1648-tól kezdve nemzetközi szerződés ismerte el ezt a függetlenséget. A hosszú függetlenségi háborúban a mindkét oldalról nagy számban áradó menekültek megkeverték és újrarendezték Németalföld lakosságát. A reformátusok sose tettek szert többségre, de az Egyesült Tartományokban összpontosultak, és - mint valamennyi elszánt kisebbség a polgárháborúkban - vezető politikai szerephez és számottevő

kulturális befolyáshoz jutottak. Németalföld északi részének körülményei - szegény falusi hátország, viszonylag gyenge főnemesség, létfontosságú kereskedelem és gazdag városok - kedveztek a polgári elit felemelkedésének, amely elitben történetesen jelentős szerepet töltöttek be a reformátusok. A háború következtében a belső emigrációval párhuzamosan a gazdasági kezdeményezés Északra tolódott; Antwerpen helyébe Amszterdam lépett nagy kereskedelmi központként. Hollandia amolyan hegemóniafélét szerzett a tartományok legtöbbjének rovására, s a külföldiek mindinkább - felületes módon ugyan, de - Hollandiának kezdték hívni az egész németalföldi államot, lakosait pedig hollandoknak. Egy viszonylag csekély számú, de szorosan összetartó - túlnyomórészt református és majdnem maradéktalanul a kereskedelemben tevékenykedő - elit értékrendje (istenfélelem, tisztaság és józan, mértékletes, erkölcsös életmód)

határozta meg a kultúrát. A polgári erények, melyek szinte állandó és tipikus holland tulajdonságokká váltak - például a vallási türelem, a polgári szabadságjogok és a sajtószabadság tiszteletben tartása - a 18. század elejére visszafordíthatatlanul megszilárdultak. A hét tartományból laza föderáció alakult, köztársasági kormányformával; de hosszú időszakokon át Orániai Vilmos herceg egyik leszármazottja volt a fö deráció katonai vezetője, és nagy mértékben befolyásolta politikáját. A 16. század végén és a 17 században az újdonsült független köztársaság a kereskedelmen, az iparon és - kisebb mértékben - a mezőgazdaságon alapuló óriási gazdagság és gazdasági növekedés minden előnyét élvezte. Kelet-Indiában, DélAmerikában, a Karib-tengeren gyarmatbirodalmat épített fel. A 18 században hosszú hanyatlási periódus következett, és a köztársaság nem volt képes kivédeni a francia forradalmi haderő

invázióját, amely 1795-ben elsöpörte, úgyhogy egészen 1813-ig Németalföld francia fennhatóság alá került. 1813-ban az orániai herceg fia és örököse, aki 1795-ben elmenekült az országból, és azóta száműzetésben élt, visszatért. 1814-ben új, egységes alkotmányt fogadott el az ország, s a rá következő évben Orániai Vilmost a Németalföld, Belgium és Luxemburg első királyává választották. Belgium 1830-ban különvált - ezt nemzetközi szerződés ismerte el 1839-ben Az 1815. évi alkotmány széles körű hatalommal ruházta fel a királyt, de nem intézményesített parlamentáris demokráciát. Az 1848-ban felülvizsgált alkotmány jelentős mértékben korlátozta az uralkodó hatalmát; megnövelte a választók létszámát, és lerakta az általános választójogra és a miniszteri felelősségre épülő modern demokrácia alapjait. Ez a folyamat 1917-ben vált teljessé. A jelenlegi államfő az orániai házból származik; a

királynő szerepe azonban jórészt jelképes. 1917-től kezdve pártrendszer fejlődött ki Hollandiában Akkor majdnem százszázalékos arányossági képviselet alapján állt össze a parlament, s ez a rendszer a mai napig megmaradt; bevezetése óta folyamatosan termeli ki a koalíciós kormányokat. Az első világháborúban semleges maradt az ország, de a másodikban kevésbé volt szerencsés. 1940. május 19-én lerohanták a német csapatok A királynő és miniszterei Londonba menekültek, s az ország 1945. május 5-ig német megszállás alatt maradt A háború jelentékeny anyagi károkat, és súlyos veszteségeket okozott, különösen a holland zsidó közösség soraiban. Hollandia a háború befejezése óta gazdasági, katonai és politikai szövetségépítő tevékenységet folytat, semmiképpen sem akarta ugyanis, hogy az 1940; es katasztrófa megismétlődjék. 1944-ben Belgiummal és Luxemburggal Londonban aláírta a Benelux vámegyezményt; alapító

tagja volt 1951-ben az Európai Széng és Acélközösségnek, s az Európai Közösségnek 1957-ben. Az ENSZ, a NATO és a Nyugat-európai Unió (WEUj alapító tagjai közé tartozik. B.) FRÍZEK Miközben a tartományok nemzetté egyesültek, a frízek őrizték meg a legállhatatosabban identitásukat - Friesland tartomány és Groningen város központokkal. A régiót a gazdasága, a nyelvjárása és az intézményrendszere különböztette meg a többi országrésztől. Egészen 1738ig megvolt a maga államfője, és ettől kezdve 1815-ig Frieslandnak és az unió többi részének külön államfői hivatala volt, jóllehet egy és ugyanaz a személy volt az államfő. Már Tacitus és sok későbbi római szerző említi az ókori frízeket. A mai frízek is tőlük eredeztetik magukat. Frieslandnak a középkori Németalföld uralkodói kiváltságokat juttattak, úgyhogy a frízek egészen a 19. század derekáig csak lazán kapcsolódtak a holland államhoz

Ezenkívül rokoni kapcsolatban álltak - olykor hivatkoztak is erre - a hasonló tájszólást beszélő közösségekkel, p1. a német és a dán tengerpartokhoz közeli szigeteken lakó „északfríz" nyelvjárást beszélőkkel. Ma is megvan a lehetőség - a holland tengerpart egyes részein és a szomszédos övezetekben - a „fríz" öntudat újjáéledésére, azonban a holland államalkotás sikere a jelek szerint abban is tükröződik, hogy a frízek beleolvadtak a holland lakosságba. Politika, vallás Hollandia politikai spektruma a középtől jobbra elhelyezkedő - és gyökereiket a 19. század gazdasági és politikai liberalizmusába eresztő - liberálisoktól a különféle protestáns csoportokat magukba foglaló és a római katolikus egyház köré tömörülő középpártokon át egészen a baloldali Demokratikus Szocialista Munkáspártig terjed. Az említett pártok három hagyományos tömörülést képviselnek; ezek eredete a 19. század

utolsó negyedére nyúlik vissza. Az 1960-as évekig ezek a vonások jellemezték a holland politikai és társadalmi életet, s egy viszonylag merev tagozódás formájában jutottak érvényre. A gyerekeket vallási vagy etnikai hovatartozásuk szerint íratták be az iskolába, az emberek hovatartozásuk szerint jártak klubba, léptek be szakszervezetbe vagy munkáltatói szövetségbe, fizettek elő újságra, hallgattak rádióadásokat, lettek politikai pártok tagjai és/ vagy szavazói. A vallási tömörülések hívei voltak a legtöbben, és mivel a többséget alkotó protestáns népesség felekezetileg megoszlott, a legnagyobb létszámú csoport a római katolikus kisebbség lett, amely elsősorban az ország déli részében összpontosult. Az 1960-as években kezdett módosulni a kép. Az élethossziglan tartó csoportkötődés nagyjából megszűnt, s a politikai terep jóval bonyolultabb lett. A nagy felekezeti centrumpártoktól jobbra és balra helyezkedik el a

felekezeti pártok néhány oldalhajtása. Az újabb gazdasági problémák és a vendégmunkások nagyarányú beözönlése nyomán egyenként kis létszámú, de aggasztó mennyiségű szélsőjobboldali csoport keletkezett. A középen elhelyezkedő, baloldali liberális „66-os Demokraták" pártja gyökeres alkotmányjogi reformot követel. A szociáldemokratáktól balra több radikálisan környezetvédő és pacifista csoport helyezkedik el. Időközben, az 1980-as években a három nagy felekezeti párt - kettő protestáns, a harmadik katolikus - egyetlen kereszténydemokrata párttá alakult. Ezt a pártot manapság egyre inkább világi, jobbközép tömörülésként könyvelik el. Végül, akárcsak más szociáldemokrata pártok, a holland is tétován keresi a 21. század küszöbén megüthető hangot Kereskedelem, ipar A második világháború után a holland gazdasági helyzet alapvetően a legtöbb nyugati gazdaság tendenciájának megfelelően alakult. A

háború befejezését újjáépítés, majd gazdasági fellendülés követte. Hollandiában Rotterdam felemel körvonalai egyébiránt már a második világháborút megelőző esztendőkbe kezdtek kibontakozni. További fontos fejlemény volt a hatalmas földgázforrások felfedezése 1955-ben. Hollandia gazdaságában a szolgáltatások vannak túlsúlyban, s az ország vezető szerepet tölt be az európai áruszállításban. A mezőgazdaság és a halászat is fontos, ezeket a tevékenységeket Hollandiának az Európai Közösségbe való korai belépése is serkentette. Akárcsak a Közösség többi tagállama, manapság Hollandia is a túltámogatás és a túltermelés következményeivel küszködi ezekben az ágazatokban. A háborút követő, hosszan tartó konjunktúra elapadásával és az 1970-e évek olajválságai nyomán a hollandok kénytelenek voltak átértékelni gazdasági helyzetüket. Különös gondot okoztak a fejlett népjóléti rendszer tetemes

költségei, s azt is meg kellett vizsgálni, mennyire versenyképes a holland gazdaság világpiacon. Akárcsak a többi nyugati gazdaság esetében, a hollandoknál is nehéz átmenet és az újraértékelés jellemezte a legújabb korszakot - és a vég eredmény egyelőre bizonytalan. C.) FLAMANDOK Köznapi szóhasználatban a „flamand" kifejezés Belgium mintegy 6 millió hollandul beszélő lakosára vonatkozik. (Belgium összlakossága 10 millió) Ez a 6 millió elsősorban Flandriában él, amely nagyjából az ország északi fele. A flamand térség alacsony fekvésű, nagy népsűrűségű, igen elvárosiasodott síkvidék, területe kb. 20000 km2 Tartományai: Kelet- és Nyugat Flandria, Antwerpen, Limburg és Flamand-Brabant. Ezen kívül több százezer flamand él a belga fővárosban, Brüsszelben, amely hivatalosan kétnyelvű (holland és francia) terület a flamand térségen belül. A belga alkotmány szóhasználatában a „flamand közösség"

felöleli Belgium hollandul beszélő egész lakosságát, vagyis a flamand régióban élő és a Brüsszelben lakó hollandajkúakat. Brüsszel nemcsak Belgium, hanem egyszersmind Flandria fővárosa is Történelem A 19. század óta nevezik Belgium hollandul beszélő régióját Flandriának, s egész Belgium holland anyanyelvű lakosságát flamand népnek. Ezek a kifejezések 1830 után kaptak lábra, az újonnan függetlenné vált belga államban. A középkorban a jelenleg Flandria néven ismert térség politikailag nem volt egységes. Flandria grófságnak (ma Kelet- és Nyugat-Flandria, valamint Franciaország egyes északi részei) hűbéri kapcsolatai voltak a francia királysággal, míg Brabant hercegsége (nagyjából a jelenlegi Brabant, Hainault, Antwerpen és a hollandi Brabant tartományok) a német birodalomhoz kötődött. A gyakorlatban Flandriának is, Brabantnak is nagyfokú autonómia és virágzó gazdaság jutott osztályrészül. A középkor elején a

flandriai Bruges és Gent voltak a fő gazdasági és kulturális központok, szerepüket később a brabanti Antwerpen és Brüsszel vették át. A 15. és a 16 században Németalföld (vagyis a mai Belgium és Hollandia) legtöbb részét fokozatosan egyesítették, előbb a burgund hercegek, később a Habsburgok. A 16 század második felében a spanyol Habsburgok központosító politikája és a protestantizmus elterjedése általános felkeléshez vezetett. A spanyol katolikus csapatok aztán visszahódították Németalföld déli tartományainak nagy részét; Antwerpent 1585-ben foglalták el. A rákövetkező katonai patthelyzetben az északi provinciák a református többségű Holland Köztársaságként nyerték el a függetlenséget, míg a Dél - a jelenlegi Belgium - spanyol uralom alá került vissza. A 18 század elején a dinasztikus hatalom spanyol kezekből osztrák kezekbe került, gazdasági és különösen kulturális hanyatlás nyilvánvaló tünetei

kíséretében. Röviddel a francia forradalom után Németalföld osztrák részét elözönlötte a francia hadsereg. Napóleon 1815. évi vereségét követően a Habsburg Németalföld 17 régi tartománya egy rövid időre I Vilmos holland király uralma alatt, a Németalföldi Egyesült Királyságba tömörült. De már 1830-ban a (részben flamand) katolikusok és a (jórészt francia anyanyelvű) liberálisok szövetsége felkelést robbantott ki, s ezután független belga királyságot hozott létre. Az előző másfél évszázadon át Belgium hollandul beszélő provinciáinak felső rétegei és polgársága fokozódó mértékben használta a franciát első nyelvként. Az új államban tehát a francia lett a közélet nyelve, jóllehet a lakosság többségének holland volt az anyanyelve. A flamandok hosszan tartó kampánya, amely a franciával egyenlő jogokat akart szerezni Belgiumban a holland nyelvnek, „flamand mozgalom" néven ismeretes. Ez a mozgalom

végül fontos politikai erővé fejlődött. Az ország valamennyi holland anyanyelvű lakosának közös identitást adott: a „flamand" népi öntudatot, a mai értelemben vett „Flandria" egységes lakosságának öntudatát. Flandriában azonban csak a 20. században ismerték el a hollandot a közélet kizárólagos nyelvének. Amikor az 1950-es és 1960-as években Vallónia (Belgium franciául beszélő déli fele) helyébe Flandria lépett az ország gazdaságilag uralkodó részeként, a flamandok kezdtek megszabadulni az „örök elnyomottak °s kudarcra ítéltek" szemléletétől, és előbb kulturális, aztán közigazgatási önkormányzatot igényeltek. A legutóbbi évtizedekben az alkotmányos reformok sorozata Belgiumot szövetségi állammá alakította át, amelyben Flandria nagyfából önálló, autonóm országrész lett - megalakult a maga törvényhozó és végrehajtó testülete, s ezzel elérte célját, hogy a flamandokat nemzetnek

tekintsék. Nyelv A flamandok hollandul, ezen a germán nyelven beszélnek. Legtöbbjük nemcsak i helyi dialektust ismeri, hanem a standard hollandot is, amely egyszersmind Hollandia nyelve. A Hollandiában és a Flandriában beszélt holland között csupán árnyalatnyi kiejtés-, szókincs- és nyelvszokásbeli különbségek vannak. A flamandok beszélte holland állítólag lágyabb hangzású és dallamosabb. Hollandiában a holland nyelv használata magától értetődő Flandriában ezzel szemben a nyelv ügye mindig politikai töltésű, kényes kérdés volt, s ma is az. A francia túlsúly ellen Flandriában vívott harcnak és a Hollandiában beszélt ,standard holland" nyelvi normaként való elismertetésének eredményeképpen a flamandok általában büszkék is a nyelvükre, de ugyanakkor védekező álláspontot foglalnak el vele kapcsolatban. A múltban elismerték, de egyúttal zokon is vették a francia társadalmi és kulturális presztízsét. Nyelvi

normaként elfogadták ugyan a standard hollandot, de gyakran csak vonakodva mondtak le maguk helyi nyelvjárásáról. Ami a mostani nemzedéket illeti, a belgiumi flamand gazdasági és társadalmi fellendülés, valamint az ország föderalizáció növelte önbizalmát és magabiztosságát. Identitás A flamandok legszívesebben déli - francia ajkú - honfitársaikhoz (a vallonol hoz) és a velük, mármint a flamandokkal körülbelül azonos északi szomszédaikhoz, a hollandiai hollandokhoz képest határozzák meg önmagukat. A korán iparosodott Vallónia régi keletű szocialista és szabadgondolkodó h; gyományokkal dicsekedhet; Flandria ellenben túlnyomóan és hosszú ideig falusias, katolikus és politikailag konzervatív maradt. De a flamandok is, a vallonok is kedvelik a viszonylag gondtalan, spontán életstílust, amelyet kívülállók gyakorta „burgundi"nak minősítenek. A hollandokkal és tengerjáró hagyományail kal, valamint kálvinista

örökségükkel összehasonlítva a flamandok általába „vidékibbek" és,, nemzetibbek", hajlamosabbak a pragmatizmusra, a rögtönzésre és az anarchiára. Sok flamand ember önértékelését színesíti, árnyalja, hogy jól tudja, milye hosszú ideig éltek ősei idegen hatalmakkal együtt és idegen uralom alatt, s hogy gazdasági, társadalmi, kulturális és nyelvi téren milyen hátrányos helyzetből törtek előre. Innen az állhatatosságuk, a leleményességük és a büszkeségül Ugyanakkor érzik, hogy Európa latin és germán kultúráinak választóvonal mentén élnek - ebből fakad nyíltságuk, céltudatos előretekintésük és az a késs ségük, hogy magukévá tegyék idegen kultúrák elemeit. D.) VALLONOK A franciául beszélő vallonok identitása csalóka és úgyszólván megfoghatatlan; autentikus vallon nemzetet még nem sikerült teljességgel megteremteni. A majdnem hárommilliós, franciául beszélő vallon népesség Belgium

déli részén található. Vallónia (Wallonie) bizonyos fokú autonómiát kapott 1980-ban, ezt aztán 1988-ban bővítették, miközben Belgium a föderatív struktúra irányába mozdult el. A regionalista lelkesedés Vallóniában azonban nem éri el azt a szintet, mint Flandriában, ahol a nacionalista pártok erős támogatást élveznek. Vallónia lakossága nemcsak francia anyanyelvű emberekből áll. Több mínt öt százaléka olasz, és vannak városok, ahol a külföldi lakosság meghaladja a teljes népesség huszonöt százalékát. Van egy 68 ezer főnyi német anyanyelvű kisebbség is, és egy Eupen és St. Vith körüli kis területen a német a hivatalos nyelv. Ezt az övezetet Németország adta át Belgiumnak az I világháború után, s jelenleg ez a zóna kulturális autonómiát élvez. Némelyik, Arlonhoz közeli helységben fennmaradt a luxemburgi nyelvjárás, a letzebürgisch, bár hivatalosan nem ismerik el. A kétnyelvű brüsszeli régióban a lakosság

többsége franciául beszél, ám a vallonok és a brüsszeli francia ajkúak érdekei korántsem egyeznek mindenben. A 19. század közepére Vallónia az európai kontinens legfőbb iparvidéke lett, s világelső az olyan ágazatokban, mint a vasúti járműgyártás. A vallonok regionális öntudata azonban csak lassan alakult ki. A francia nyelvhasználat kereskedelmi szempontból kedvező volt; a vallon gyárosok könnyebben jutottak el az európai piacokra; de a vallon lakosságnak - ellentétben a flamanddal - nem kellett elszenvednie regionális nyelvének elnyomását, és így nem is tett szert a flamandéhoz hasonló egységtudatra. Ráadásul az új belga államban megannyi kulcspozíciót elfoglaló uralkodó elit franciául beszélt ugyan, de nem volt kizárólag vallon. A franciát a 18. század óta egész Belgiumban használták a felső rétegek; s a burzsoázia inkább Franciaország kultúrájával és ideológiájával azonosult, semmint Vallóniáéval. Ennek

ellenére néhány újság vallon dialektusban jelent meg, s Liege-ben 1856-ban vallon irodalmi társaság alakult. A La Wallonie nevű szimbolista irodalmi folyóirat - 1866-tól kezdve jelent meg szintén igyekezett népszerűsíteni a (különben sajátosan belga) francia nyelvű irodalmat, s egy ideig ez az orgánum volt a vallon öntudat központja. Azonban sok vallon muzsikus és író César Franck, Georges Simenon stb - végül Párizsba költözött, ahol bekapcsolódtak a francia kultúra fő áramlatába. A belga művészetet még manapság is egyszerűen a flamand kulturális örökség részének tekintik, s figyelmen kívül hagyják, hogy a vallonok mennyi mindent adtak a francia kultúrának. A 19. század végére az iparosítás nyomán megindult a vallon társadalom szerkezetének módosulása. A szénmedencék lakossága névleg katolikus volt, de a városokban előretört az antiklerikális irányzat, és hamar gyökeret vert a szocializmus. A munkaerővel szemben

tanúsított durva bánásmód nyomán széleskörű zavargások törtek ki, a legsúlyosabb 1886-ban; s az iparban foglalkoztatott munkásosztály szolidaritása egészen az 1980-as évekig a vallon társadalom egyik jellemzője volt. A választójog 1893-ban történt kiterjesztése nyomán 28 szocialista képviselő került a belga parlamentbe - mind Vallóniából. De jules Destrée vallon szocialista vezető 1912-ben közzétett fontos kiáltványa, amely Belgium föderalizációjára hívta fel a lakosságot, nem kapott széles körű támogatást, és a Flandriában a két világháború között létrejött szeparatista pártoknak Vallóniában nem akadt ellenlábasuk. Csak az 1960-as években jelentkezett valamelyest szélesebb körben a vallon azonosságtudat, s akkor vált jelentős erővé a vallon szeparatizmus. Vallóniában 1900-ban a belga népesség több mint 40 százaléka lakott; de 1961-ben már egyharmadra csökkent ez a számarány, mégpedig a születési

arányszám feltűnő visszaesése miatt. A vallon népesség demoralizálódását növelte a Sambre-Meuse szénmedence gazdasági válsága, továbbá az 1963. évi nyelvtörvény, amely eleget tett annak a flamand követelésnek, hogy a két nyelv Brüsszel területén teljes egyenjogúságot kapjon. 1961-ben megalakult a vallon föderalista párt: a Mouvement Populaire Wallons (vallon népi mozgalom), s ennek utóda, a Rassemblement Wallon (vallon tömörülés) az 1971-es választásokon 14 mandátumhoz jutott. A vallon munkásöntudat első ízben nyilvánult meg regionális szinten, 1978-ban a vallon szocialista párt végül különvált a flamandtól. A decentralizáció felgyorsulása ellenére a nacionalizmus növekedése Belgiumon belül egyelőre aszimmetrikus. Az 1980-as évek elejére a Rassemblement Wallon hanyatlásnak indult Nyelv A vallon régió északi határa megfelel a latin és a germán nyelvcsoportok közötti, római kori választóvonalnak, s a walesivel

rokon vallon vagy wallon szó a „külföldi"-t, az „idegen"-t jelentő germán szóból származik. A középkorban a nyugati vallon tájszólások rokonságot mutattak fel a francia nyelv picardiai dialektusával, jóllehet keletebbre nyilvánvaló volt az erősebb germán befolyás. Széles körben használták a „standard" franciát is A francia nyelv használatát 1795 és 1815 között, amikor Belgium a francia állam része volt, hivatalosan bátorították, s a holland uralom periódusa után a francia lett az államigazgatás nyelve, amikor -1830-ban - Belgium kivívta függetlenségét. A flamand lakosság (lásd 116 oldal) ellenállt annak a törekvésnek, hogy a franciát egész Belgiumban használják, s 1932-ben a franciát Brüsszelre és Vallóniára korlátozták - a régió egynyelvű lett. A vallon térség az éles kontrasztok tája; Brüsszel elővárosaitól az Ardennek hegyszorosáig és erdős hegyvidékéig terjed. De a régió

népességének majdnem kétharmada a Sambre-Meuse szénmedence városok lakta tengelye mentén lakik. Ez a szénmedence Mons környékétől Charleroi-n és Namuron át Liege-ig terjed, s megvan a maga története. Vallónia a nyugat-európai ipar korai bölcsője lett A Meuse folyó völgyének erdős lejtőin bőséggel lehetett faszént égetni és a fémfeldolgozó ipar - helyi ércek és helyi vízierő felhasználásával - a késői középkorra alaposan megerősödött. 1795 után, amikor Franciaország bekebelezte Belgiumot, hatalmas piaca nyílt meg a fegyvereknek és a fémipar termékeinek, ekkor ugyanis a francia ipar még aránylag fejletlen volt, s a francia vállalatok jelentős szerepet töltöttek be a szénmedencék gyors fejlesztésében. 1927-ben a széntermelés elérte a 25 millió tonnás csúcsot; de 1985-re a szénbányászat megszűnt, és a vidék nehézipara - így az acélipar is - elsorvadt. E.) LUXEMBURGIAK A kicsiny és különállásukat hangsúlyozó

közösség általában a hegyvidékeken él. A késői középkorban a Németalföld majdnem annyi különálló, függetlenségére büszke közösséget foglalt magába, mint Svájc; a 16. században több ilyen közösség közös erőfeszítéssel állt ellen a külső uralmi törekvéseknek - hasonlóan szép sikerrel. Azóta a különféle identitások nagyobb népcsoportok azonosságtudatában olvadtak fel. A luxemburgiakat nem asszimilálták nagyobb tömörülések. Katolikusok, a némettől eltérő germán nyelvet beszélnek, sok közös vonásuk van a vallonokkal - kivált a germán nyelvet beszélő két vallon közösséggel -, valamint a flamandokkal; gazdasági erőforrásaikat az Európai Közösség szívében elhelyezkedő Benelux államokkal egyesítik. Egyaránt jártasak a francia és a német nyelvben és kultúrában, kiemelkedő szerepet töltenek be a nemzetközi bankvilágban és rádiózásban, továbbá az európai közösség lakásépítési

intézményeiben, úgyhogy a svájciakéra emlékeztető világpolgári arculatuk van. Ez azonban nem csökkenti nemzeti óntudatukat - önmaguk maradnak, mégpedig, eltökélten. Az európai eszményekhez ragaszkodó hűségükkel, a regionális együttműködés készséges vállalásával és önazonosságuk állhatatos kultiválásával , luxemburgiak - ez bízvást állítható róluk - megtestesítik a régiók és történelmi közösségek „új Európá "-ját, annak a kialakulóban lévő, átfogó föderatív struktúrának a keretében, amelyről azt mondják: pótolja, vagy legalábbis „fenyegeti" nagy, egymással ellenséges államok „régi Európá "-ját. Történelem Luxemburgot mintha már a helyzete is függetlenségre jelölte volna ki: a Német alföld legdélibb csücskén húzódik meg, ahol helyenként még igen sűrűk az erdőségek; a térség három oldalát a Fagnes, az Eiffel és a Hunrück fennsíkjai határolják, a negyediket

pedig az Ardennek, úgyhogy a terület a németalföldi népek lakta tájak nyilvánvalóan legjobban védhető része. A főváros egy zordon hegyszoros fölött fészkel, úgyszólván megközelíthetetlenül. Luxemburg - Franciaország és Németország politikai határait mintegy villába fogva - mintha egy „Középső Birodalom" középkori eszményének lényegét testesítené meg, melyér Lothair császár harcolt és Merész Károly meghalt. Mégis, a teljes függetlenségi és a belső szuverenitását aránylag későn - a 19. század folyamán - nyerte el A Luxemburg ház a 10. században keletkezett, a Német-Római Császárság határvidéki hűbéreseként A középkor és a korai újkor Európájának történetében betöltött kiemelkedő szerepe magában foglalta azt a mozzanatot is, hogy időszakonként uralkodókat adott a birodalomnak és a Cseh meg a Lengyel Királyságnak; a 14. századtól kezdve azonban a Luxemburgi Nagyhercegség jelenlegi területe

mindig része volt a burgundi birtokoknak és Burgundia utódáll; mainak, vagyis a spanyol és az osztrák Németalföldnek, és a Holland Királyságnak. Amikor az 1830as években felbomlott a rövid életű egységes németalföldi állam, a nagyhercegség, megfosztva a később Luxemburg néven Belgiumhoz csatolt provinciától, különleges státust kapott a holland korona fennhatóság alatt, de a holland állam keretein kívül. A németalföldi II. Vilmos királyt (1849-től 1849-ig volt nagyherceg) a luxemburgiak „Luxemburg állam alapítója"-kér tisztelik. E kis nép nemzeti érzésének kialakulása azonban nemcsak a politikának tulajdonítható, hanem legalább annyira a költészetnek is (la Fontaine, Michel Lentz, Michel Rodange) fölfedezték a hercegségben a nemzeti öntudatra ébredés alkotóelemeit. Belgiummal, Hollandiával Németországgal, Franciaországgal közös határa volt Luxemburgnak, mindegy; szomszéd igencsak érdeklődöttiránta.

Megakadályozandó, hogy Franciaország annektálja a területet, a többi szomszédos hatalom 1867-ben a londoni szerződés megkötésével kieszközöl Luxemburg garantált semlegességét. Amikor 1890-ben III. Vilmos meghalt, holland kapcsolat megszakadását azzal pecsételték meg, hogy az örökletes államfői tisztet a Nassaui házra ruházták át. Nyelv Jóllehet a franciát és a németet úgyszólván mindenki beszéli Luxemburgban, és bizonyos körülmények között használják is e két nyelvet - a franciát a kormányzatban és az udvarnál, a németet az egyházban, az oktatásban pedig mindkettőt -, a letzebürgisch nyelv ismerete a nemzeti azonosságtudat jele. Ennek a nyelvnek, mint irodalmi közegnek eddig rövid volt a története, a luxemburgiak mégis szemtelenségnek tartják, ha nyelvüket német dialektusnak minősítik: jóllehet nyelvtana és alaktana germán, hanglejtése különleges - sok tekintetben közelebb áll a hollandhoz, mint a némethez -, a

szókincsét viszont nagy mértékben befolyásolja a francia. A letzebürgisch különbözőségén alapult a luxemburgiak sikeres ellenállása a nácik törekvésével szemben, hogy a :I. világháború alatt a nagyhercegséget Németországhoz csatolják. A luxemburgiak tudatosan igyekeznek hangsúlyozni az eltérést, így aztán az új szavak képrésében inkább a franciából, sőt olykor az angolból kölcsönöznek, semmint a németből. Etnikumok enciklopédiája. 1993 Budapest: Kossuth Könyvkiadó pp 83-87; 99-100 Fernández-Armesto, Felipe 1995 Európa népei. Budapest: Corvina pp 48-53; 110-112; 113-115.; 115-117 9. FRANCIÁK (PROVANSZÁLOK, NORMANDIAIAK, BURGUNDIAIAK, KORZIKAIAK) OKSZITÁNOK, BRETONOK, A.) FRANKOK A mai franciák: népek ötvözete, éppúgy, ahogy a mai Franciaország különféle térségek ötvözete. A francia nemzet megtervezett kialakítását és a francia tartornányok 19 századi spontán elpárizsiasodását rendszerint a

kötelező katonai szolgálat bevezetése, az elemi iskola intézménye és a tökéletesedő közlekedési viszonyok egyneműsítő hatásainak tulajdonítják. (A kötelező katonai szolgálatot Franciaországban a 18. század vége felé vezették be, sokkal előbb, mint bármelyik más európai országban; az elemi iskolák rendszere az 1830-as évek óta sokat javult, s az 1880-as évek eleje óta kötelező, szabad és világi; ami pedig a közlekedést illeti, különösen a vasút fejlődött nagyot az 1850-es esztendők óta.) 4 térnek és az időnek ezt a voltaképpeni összezsugorodását francia nemzeti kultúra felépítése kísérte, azzal a szándékkal, hogy ez a kultúra a különböző történelmi népek és vidékek egész sorát foglalja egységbe. De bármily tudatossá Fejlődött is a francisation, a franciásítás folyamata a 19. században, eredete jóval a 9. századot megelőző időszakra vezethető vissza, a barbár népek - nevezettesen a frankok -

vándorlásainak korára, amikor - a Nyugatrómai Birodalomnak az 5. században bekövetkezett bukása után - a frankok létrehozták Francia nevű nagyhatalmú királyságukat. Történelem A frankok (lásd 123. oldal) azon germán népek egy csoportja, akik az 5 és a 6 Század folyamán elözönlötték és meghódították a római Gallia virágzó központi provinciáit, és a római birodalom felbomlása után lerakták Európa leghatalmasabb barbár királyságának és a korai középkor Nyugat-Európája legerősebb keresztény királyságának alapjait. A korai középkor Európájának népei „fajilag" nem különböztek, és etnikailag nem voltak „tiszták". Ellenkezőleg: nagyrészt olyan közösségek voltak, amelyeket vezéreik tömörítettek össze; nyelvük, kultúrájuk közös volt (bár lelhet, hogy e nyelv és kultúra összetevőit egy másik nép oktrojálta rájuk). A frank nép a jelek szerint a 3 században alakult ki több germán nép

összeolvadása útján. Általában két törzset szoktak megkülönböztetni: az Ijssel folyó menti száli Tankokat és a ripuárikat (vagyis a Rajna jobb partján letelepedett frankokat), jóIIehet ez utóbbi csoport olyan népek formátlan keveréke volt, amelyet egészen 3 8. századig nem határoztak meg külön népcsoportként. A száli frankok a 3 Század második felében többször is rajtaütöttek a rómaiak Galliáján, de mindannyiszor sikertelenül, ezért aztán elismerték Róma fennhatóságát és katonáikat is adtak a római hadseregnek. Róma hanyatlásával azonban mind nagyobb lett a frankok függetlensége, és a Római Birodalom némelyik részét ők maguk gyarmatosították. Amikor 476-ban a birodalom összeomlott, a száli frankok megszállták Észak-Gallia nagy részét, egészen a Somme folyóig, és I. Chlodvig vezetésével 481-től 511-ig uralkodott - felvették a kereszténységet és délnek törtek előre, előbb a Szajnáig, majd a Loire-ig,

olyan térségeket betelepítve amelyek a mai Felső-Normandiát és a Párizsi-medence jórészét ölelik fel. A 6 és a 7 évszázadban a Rajna-menti frankok benépesítették a Rajna bal partját egészen a latin és a germán nyelvek jelenlegi határvonaláig, és benyomultak mai Flandriába, ahonnan a száli frankok időközben kivonultak. A Rajnament frankok csak a 8 században vették fel a kereszténységet Ahogy a frankok letelepedtek a korábbi római Galliában, keveredtek, össze házasodtak a szóban forgó térségek náluknál nagyobb létszámú gallo-római la kosságával. Ellentétben a rómaiakkal és a gótokkal, a frankok nem tiltottak hódító és a meghódított népesség tagjai közötti házasságot; ez egyik oka a gallo-római lakossággal hamar létrejött kulturális asszimilációnak. A későbbi évszázadokban a frank királyság (vagy Franciaország) lakosai ragaszkodtak a „frank elnevezéshez, jóllehet a népesség frank része addigra már

keveredett a gallorómai lakossággal. Ráadásul, - a frankok királyainak politikai hegemóniája következtében, - más eredetű alattvalóik is franknak kezdték vallani magukat, és a frankok királysága nem annyira etnikai, mint inkább politikai egységnek volt tekinthető. A 6. század elejére Chlodvig nemcsak a burgundokat igázta le, hanem megszabadította a délnyugatot - egészen a Pireneusokig - a vizigótoktól, úgyhogy a mai Franciaország területe az idő tájt frank fennhatóság alatt állott, még akkor is, ha maguk a frank települések a szóban forgó területtől főként északra és keletre helyezkedtek el. Ezek a hódítások szolgáltak a hatalmas és nagy kiterjedésű frank birodalom felépítésének alapjául, amely Charlemagne, azaz Nagy Károly (768-814) uralma alatt ért el a csúcsra. Nagy Károly 814-ben bekövetkezett halála után a birodalom széttöredezett, és majdnem újabb ezer esztendőre volt szükség a modern francia állam politikai

határainak és egységének helyreállításához. Nagy Károly 806ban maga javasolta a birodalom felosztását: Francia az északi, frank lakosságú területeket ölelte volna fel; ettől délre Aquitania az egykori Gallia leginkább elrómaiasodott részét foglalta volna magában. Nagy Károly javaslata a gyakorlatban ugyan nem valósult meg, de Franciaországnak ezt a nagyvonalú kettéosztását később ama alapvető kulturális kettősséf tükrözésének tekintették, amely valamilyen útonmódon egészen a mai időkig fennmaradt. Ami viszont valóság lett: Nagy Károly unokái 843-ban ténylegesen felosztották a birodalmat; Lajosnak jutott az a terület, ahol teuton nyelvet beszéltek, Károlynak pedig az a térséf, ahol az újlatin volt az uralkodó nyelv. A Károlynak jutott régióból fejlődött ki lassan, fokozatosan, sok politikai bonyodalom és határmódosulás árász, a modern francia állam. A 10 és a 11 században a francia királyságnak jogilag és

területileg kialakultak a határai; a gyakorlatban azonban a politika hatalmi harcai kis államok tömörülésévé fokozták le a királyságot; voltaképp mindegyik ilyen állam független volt, és szinte csak névleg tartozott hűséggel a királynak. Franciaország akkoriban feudális uradalmak egész sorából állott, s mindegyik uradalom harcban állt a többivel, és gyakran belső konfliktusok szaggatták darabokra, mivel a hűbérúr fennhatóságát is sokszor kétségbe vonták. A bretonok, a normandok és a burgundok, meg persze a frankok elfoglalta provinciák mellett a középkori Franciaország két legfontosabb egysége Aquitania és Gascogne volt. Aquitania római tartomány a Pireneusoktól az atlanti partokig és a Loire folyóig terjedt, az 5. század elején a vizigót királyság része lett, s csak aztán - a 6. század első felében - került frank fennhatóság alá. A 8 században Nagy Károly királyság rangjára emelte, de később - a 9, 10 és 11.

században - a Poitou grófok uralma alatt álló hercegség lett, azután pedig Aquitaniai Eleonórának (az utolsó aquitaniai herceg leányának) az angliai Plantagenet házbók származó II. Henrikkel kötött házassága révén a hercegség jelentős része az Anjou birodalom tagjaként angol fennhatóság alá került. A terület tulajdonjoga évszázadokon át vita tárgya volt Anglia és Franciaország között, míg aztán - 1453-ban - ismét és végleg Franciaországé lett. A Garonne és a Pireneusok között elterülő Gascogne Róma Aquitániájának része volt, aztán meghódították a vizigótok, később pedig a frankok. Népessége, a gascogne-iak délről jöttek (a régió neve is ennek tulajdonítható, Vasconia gyanis a Baszkföld latin elnevezése), majd - a normann inváziót követően - Gascogne hercegségévé egységesült a provincia, Bordeaux székhellyel. A 11 század kezdetén Gascogne újra egyesült - az aquitane-i hercegséggel lépett

házasságra -, de 1154-ben angol tulajdonba került, és csak 1454-ben lett ismét Franciaország része. Ez alatt a 300 év alatt Gascogne jelentős borkereskedelmet fejlesztett ki Angliával Aquitania és Gascogne a francia királyságba való betagozódása szélesebb körű, hosszan tartó folyamat része volt. A 11 században a voltaképpeni franci királyi birtok az Ile de France-ra korlátozódott, központja Párizs lett, miután 987-ben, Capet Hugó trónralépése után az udvar oda telepedett; ezután csal lassan - és korántsem folyamatosan - bővült, s csak a 17. századra foglalta ma fában a mai Franciaország területét. Ami nem jelenti azt, hogy mindazok, akik e határokon belül éltek, képesek lettek volna a franciának mint közös nyelvnek a használatára, vagy osztották volna a francia nemzetfelfogást. Nyelv Nagy Károly idején Franciaországnak nem volt közös nyelve, sőt még a 19. század derekán is öt „francia" közül egy nem tudott

franciául, és öt helyséf közül egyben a francia még nem volt mindennap használatos. Évszázadokba telt, amíg a regionális nyelveket és nyelvjárásokat kiszorította a „standard" francia. Gallia rómaiasítása alatt - a Kr u 1-től az 5 századig lakosai latirizálódtak; vagyis a latin lett a közigazgatás, a jogszolgáltatás, a kereskedelem, a vakká és az oktatás nyelve, de a folyamat persze sem területileg, sem társadalmilag nem volt teljes. Amikor a Római Birodalom az 5 században összeomlott, és barbárok benyomultak, természetesen gyöngült a római befolyás; a Galliában beszélt latin fokozatosan módosult, úgyhogy aztán eltért mind a klasszikus mind pedig a birodalom más részein használt latintól. A 8. század folyamán fokozatosan elkülönült az északi és a déli nyelv; ez részben azt a körülményt tükrözte, hogy a száli frankok nagyobb befolyásra tettek szert, és sűrűbben telepedtek le északon, mint délen. A frankok

kulturálisan alacsonyabb szinten álltak fallórómai népességnél, amelynek tagjaival házasságra léptek; siettek felvenni a keresztényséfet, és csakhamar megszűntek anyanyelvüket használni; mind amellett a frankok is, a fallórómaiak is sok, a mezőgazdasággal és a had viseléssel kapcsolatos szót honosítottak meg az újlatin nyelvben, és jelentő mértékben befolyásolták a kiejtést. A langue d oil (vagyis az oil nyelv, melyben a latin „hoc illud"-ból a modem francia „óui", azaz igen lett) - tehát a langue d oil északi tájszólását a provanszálnak is mondott langue d oc dialektusaitól a Gironde-tól a Francia-közép hegység északi széle körük Lyon városáig húzódó, alapvető fontosságú választó vonal különíti el. Az északi nyelvjárások közé tartozik a normand és az anglo-normand, a picard és a vallon; továbbá a champenois, a lorrain és az ourguignon, valamint a párizsi medence dialektusai, köztük a francien,

vagyis az I1 de France dialektusa, amelyből lényegében a modern francia származik. A királyi közigazgatás a 10 század végétől kezdve Párizsba összpontosul) így aztán a francien dialektus kezdett a többinél magasabb rangra emelkedni fokozatosan nagyobb területen használták, a kommunikáció hivatalos és egyre divatosabb formájaként. Legkésőbb a 13 századtól kezdve, a párizsi „jó társaság"-ban beszélt nyelv szolgált mintául más vidékek számára is, és virágzott a gazdag francien irodalom - versekben, chansons de geste-ekben (lovagi eposzokban), elbeszélésekben, tudományos szövegekben, történetírásban. A jogi szövegek közül is egyre több jelent meg francien nyelven. Jóllehet az 1338-tó] 1453-ig tartó százéves háború néven ismert konfliktusnak nem mindegyik esztendejében dúlták csaták Angliával, mindenképpen növelte a francia önazonosság tudatát és tovább gyarapította a francien alkalmazását szóban is,

írásban is. (Például az addiginál több olyan mű jelent meg, amelyet latinból fordítottak francien nyelvre.) Ezt az irányzatot bátorították a kormányzatok a kései középkorbán, s különös lendületet kapott ez a törekvés I. Ferenc uralkodása alatt, az 1539 évi, az Ordonnances de Villers-Cotterets néven ismert rendelete nyomán, amely kizárólagossá tette a francien használatát a törvényszéken és a jogi iratokban. Az intézkedés célja részben az volt, hogy megvédelmezze a latinul nem értők jogait (a bíróságokon gyakran még mindig a latint használták akkoriban), részben az, hogy egyetlen közigazgatási nyelv legyen a királyságban, végül pedig az, hogy rögzítse a király nyelvének elsőrendűségét. Következésképpen a francia más nyelvjárásai növekvő mértékben a beszélt nyelvre korlátozódtak, és majd nem teljesen kiszorultak az irodalomból, ahol a francien átvette a hatalmat és amelyet, ennek megfelelően, rövidesen

standard franciának tekintettek. A 17. században szorgalmazták a klasszikus francia elterjedését, kiváltképp a Francia Akadémia tevékenykedett e téren. Richelieu 1634-ben éppen azért alapította, hogy az Académie nyelvtant és szótárt szerkesszen és előmozdítsa a francia retorikát. Folyamatosan jelentek meg a hasonló művek, terjesztvén a bon franrais, a helyes franciaság fogalmát, jóllehet ez a „helyes francia" akkor még földrajzi és társadalmi korlátok közé szorult; az előkelő párizsi társaságra korlátozódott, de aztán fokozatosan elterjedt más társadalmi csoportokban, előbb a francia vidéken, majd az Atlanti-óceán túlpartján lévő újFranciaországban. A 18 század első felében, pontosabban az 1714 évi rastatti szerződésben a franciát a diplomácia nemzetközi nyelvének ismerték el. Az 1789-es forradalomban tervezet született, amely ki akarta küszöbölni a nyelvjárásokat, s amely a franciát a szabadság és a

nemzet nyelvének rangjára kívánta emelni. A 19 század második felétől kezdve az iskolarendszer, a regionális változatok kiirtásával a franciát nemzeti nyelvként igyekezett ráerőszakolni a társadalomra, de az ilyen intézkedések csak a kötelező iskolai oktatás 1882ben történt bevezetése után érvényesülhettek teljes mértékben. A francia tömegműveltség (írni-olvasni tudás), valamint a népszerű francia sajtó és irodalom 19. századbeli növekedése, elterjedése voltaképpen egy hosszú történelmi folyamatot zárt le, amelynek eredményeképpen az egyik nyelvjárást, nevezetesen a francient, ráoktrojálták a többi régióra is. Ezt a fejleményt Franciaország némelyik részén a belső gyarmatosítás egyik formájának tekintették, és ellenállást tanúsítottak vele szemben. Észak-Franciaországban a standard francia, - ahogyan azt a nemzet iskoláiban a művelt párizsiak, tehát a művelt franciák nyelveként tanították -

hegemóniára tett szert, délen viszont kialakult a déli standard francia egy formája, és meglehetős .tekintélyt szerzett magának Ráadásul Franciaországnak azokon a tájain, ahol kisebbségi nyelvet beszéltek vagy beszélnek (p1. Bretagne-vasi, Midi - vagyis a dél - jelentős részén), a francia jól megkülönböztethető nyelvjárásai (franyais régionaux) jöttek létre. Az ilyen régiók legtöbbjében bizonyos mértékű kétnyelvűség érvényesül; a kisebbségi - regionális - nyelvet (a bretont, az elzászit, az okcitánt) informálisan használják: családban, baráti körben; a franciát pedig (némi tájszólással) formálisan: az idegenekkel és a hivatalokban. A standard franciát ugyan még mindig nem beszélik egyetemesen és állandóan az országban, a 20. században mégis gyors ütemben terjedt; a kisebbségi nyelvek pedig nagyfokú hanyatlásnak indultak, ismeretük a lakosság egyre csökkenő és korosodó rétegeire korlátozódik. Regionális

szemléletű személyeknek és csoportoknak a 19 század vége óta megnyilvánuló törekvése a kisebbségi nyelvek és tájszólások, nyelvjárások ébren tartására az 1951. évi Loi Deixonne (Deixonne-törvény) óta valamelyes támogatásra lelt a közvéleményben, addig a határig, hogy bátorítják a baszk, a breton, a katalán és az okcitán (1947-től pedig a korzikai) iskolai oktatását azokban a térségekben, ahol e nyelveket használják; de az ilyen intézkedéseknek eredményessége, már ami a nyelvi változások áramlatának fékezését illeti, erősen megkérdőjelezhető. Hiszen maga a standard francia is változik egyre terjedő használata révén: új kifejezések formálják át, nem beszélve az angolamerikaiból kölcsönvett szavakról és beszéd fordulatokról, az új tudományos terminológiákról, a mozaikszavakról és a rövidítésekről. A nemzetre egykoron ráoktrojált tájnyelv nemzetközivé válik. Nemzet és nacionalizmus

Franciaország és a franciák nemzeti önazonosságának kérdését évszázadokon át vitatták, és a vita ma is folytatódik. A 7 évszázad elején az Észak-Galliában élő emberek legtöbbje talán már franknak tekintette magát, a Loire folyótól északra fekvő területet pedig Franciának. De ami a középkor nagy részét illeti, az értelmiség által vallott és terjesztett Franciaország-kép eredete a Nagy Károly-i birodalomnak a 843. évi verduni szerződést követő felosztására vezethető vissza Ekkor három királyság keletkezett: a nyugati (Francia occidentalis ), a középső (Francia media) és a keleti (Francia orientalis). A 9 századtól kezdve a nyugat részt egyre inkább egyszerűen Francia-nak nevezték az irodalmi források; ez királyság Flandriától a Roussillonig terjedt, keleti irányban pedig „a négy folyó" ig (Rhöne, Saőne, Meuse, Scheldt); a keleti királyságot később Germania elve vezéssel illették, e királyság

frankok lakta területét pedig a Franconia névvel; középső királyság északi része (a terület 855-ben történt újabb felosztása után Lotharingia lett (II. Lothar királytól kapta a nevét), majd - németül - Lothrir gen és - franciául - Lorraine. Politikailag a nyugati királyság, vagyis Francia modern francia állam közvetlen, egyenes őse, és körvonalai történelmileg alátámasztják azt a népszerű, bár felületes nézetet, amely a mai Franciaországot ha szögnek képzeli. Természetes, hogy nem minden, az új francia királyságban élő személy tekintette magát franciának, és hogy a késői 19. századot megelőzően - akkor vált széles körben hozzáférhető a térkép és az elemi oktatás - nem mindenének volt világos képe a francia állam formájáról és jelentőségéről. Ennek ellen re Franciaországnak, mint nemzetnek és mint országnak a képe a késői középkortól kezdve folyamatosan alakult, kulturális és politikai elit

propagálta, és fokozatosan, s mind szélesebb körben terjedt el a társadalomban. A nemzeti érzés és a francia nacionalizmus a 16. században ütötte fel a fejét, az Angliával támadt konfliktus idején; aztán a 16. században megerősödött, mintegy válaszképpen a spanyol hatalom európai növekedésére Franciaországnak, mint eszménynek a propagálását az újkor hajnalától kezdve értelmiségiek vállalták, olyan ideológusok, akik a francia önazonosság igazolását az ország történelmében keresték - Gallia örököseként feltüntetve Franciaországot -, valamint az ország földrajzában, mondván, hogy az országnak tengerpartok, folyók és hegyláncok által meghatározott, természetes határai vannak. A középkori Franciaország etnikai és kulturális változatosságát tehát országarculat foglalta rendszerbe, amely az ország történelmi és földrajzi-egységét állította előtérbe. A frankok történelmi eredetére vonatkozó nézetek is a

francia identitás (önfazonosság) kialakításának részeivé lettek. A korai középkor némelyik történetírója trójai eredetűnek mondta a frankokat, talán azért, hogy kulturálisan °egyenrangúnak tekinthessék őket a rómaiakkal. A 18 századig a francia iskolásgyerekeknek szánt családfákban a francia királyok sora gyakorta Priamus trójai királlyal kezdődött. Más korai történetírók a gallolrómai nép és kultúra folytonosságát hangsúlyozták, csökkenteni igyekezvén a frank inváziók szerepét, s a 16. századtól kezdve azzal érveltek, hogy Franciaország és a franciák valódi eredete Galliában található. Az ismerős beszédfordulatot („Nos ancétres, les Gaulois" „Őseink, a gallok") elsőnek az 1583-ban elhunyt Francois de Belleforest használta Fokozatosan alakult ki az elgondolás, hogy az arisztokrácia (a főnemesség) a frankoktól származik, a tömegek ősei pedig a gallok, s az 1789. évi forradalmat némelyik kortárs

helytelenül persze - etnikai konfliktusként értelmezte, mondván, hogy a gallok végre elkergetik a frankokat, s a címerből a kakas végre kiszorítja a liliomot. A 19 században megnövekedett az efféle értelmezések „hitelessége", akkor ugyanis az antropológia újdonsült tudományát a társadalmi és a „faji" konfliktusok és a nacionalizmus megmagyarázásához kapcsolták. A francia-porosz háborúban elszenvedett francia vereség 1870) nyomán a francia nacionalisták, elhatárolódni igyekezvén a germán befolyástól, a gallokat Franciaország igazi alapítóinak hirdették, a frankokat pedig a gallofrómai civilizációt elpusztító barbár támadóknak bélyegezték. Ráadásul 3z új nemzetállam felhasználta a rendelkezésére álló eszközöket - kivált az elemi iskolai oktatást - a francia nemzeti öntudat felépítésére, s ezt úgy hajtotta jégre, hogy olyan ország képét sulykolta bele az emberekbe, amelynek megvan 3 maga nagyon is

sajátos történelme és földrajza, s amely asszimilált népek és betagozódott régiók egysége. Regionalizmus Franciaországnak a 19. és a 20 században bekövetkezett modernizációja egyes, gyakran hangoztatott feltevések szerint nemcsak új nemzeti önazonosság felépítésével járt, hanem a helyi és regionális identitások lerombolásával is. Igaz, nem kétséges, hogy a francia nemzetbe betagozódott, etnikailag, kulturálisan, társadalmilag oly különböző népek egyedisége jelentős mértékben megfakult de nem is pusztult el teljesen. Sőt: az állam központosító törekvései bizonyosfokú ellenhatást váltottak ki: fokozták Franciaország különböző régióiban a: identitástudatot, és élénk vitákat indítottak el a regionális decentralizációról. A francia terület növekvő mértékű betagozódása és a francia nép fokozód( kulturális egységesülése, különösen a 19. századtól kezdve, paradox módon egybeesett a modern

földrajz keletkezésével, s ez a geográfia a regionális különbözőségeket hangsúlyozta. A legbefolyásosabb francia földrajztudós, Paul Vida de la Blache 1903-ban tette közzé Tableau de la Géographie de la France cími munkáját Ernest Lavisse átfogó, többkötetes, Franciaország történetével foglalkozó művének bevezetőjeként; Vidal de la Blache munkája részletesen beszámol Franciaország régióiról, s a hangsúlyt inkább egyediségükre helyezi, sem mint kölcsönös összefüggéseikre, rokonságukra. Ráadásul, Vidal de la Blachf Franciaországot a pays (országrészek) és tartományok hagyományos fogalmaiból kiindulva ábrázolja, nem pedig a modern départements (megyék) alapul vételével. Az idő tájt egyébiránt sok iskolásgyerek G Bruno Le tour de France pap deux enfants (Két gyerek bejárja Franciaországot) című munkájából szerezte a: országra vonatkozó ismereteit: a leckék a lotharingiai Phalsbourgba való gyerekek

történetét foglalják keretbe; a gyerekek azzal az eltökélt szándékkal menekülnek el a tartományból a porosz megszállás után, hogy megismerjék és meg. szeressék a hazájukat, Franciaországot. A könyv mondanivalója: Franciaország minden egyes régiója különböző ugyan, de mindegyik hozzáadja a magáét a2 egységes egészhez. Bruno kötete első ízben 1877-ben jelent meg, és hatalma sikert aratott; 1914-ig 7,4 millió példányban adták közre, az iskolások több nemzedékének elképzeléseit alakította ki Franciaországról és régióiról. Franciaország tájai - mint például Auvergne és Dordogne - létfontosságúak a mai Franciaország kulturális életében, sajátos történelmüket, földrajzukat, életstílusukat ismerik és elismerik. A régiók iránt érzett tiszteletet az sem rombolta le, hogy a 18 század végén a közigazgatási départements (megyék) hálózatát feszítették k felettük, vagy hogy - a 20. század harmadik negyedében

- a tervezési (gazdaságtervezési) régiók keretébe illesztették az országot. Franciaország történelmi és földrajzi régiói figyelemre méltóan maradandóknak bizonyultak. A kései 19. század Franciaországa nemcsak a regionális földrajz szülőhelye volt Európában, hanem a regionalizmusé mint politikai mozgalomé is. jónéhány francia vélekedett úgy, hogy a vidék és a nemzet élete túlságosan is az ország fővárosára összpontosult; így keletkezett a regionális mozgalom, azzal a céllal, hogy a közigazgatási, társadalmi és gazdasági tevékenységeket Párizsból vidékre decentralizálja, ami a régiók újjászületését hozza magával. A regionális mozgalom végcélja: teljességgel új provinciák megteremtésével kiküszöbölni a départementslokat, oly módon, hogy minden egyes új provincia nagyfokú demokratikus önkormányzattal rendelkezzék. A regionális decentralizáció sok ilyen tervét terjesztették elő és vitatták meg,

előbb az 1914-es esztendőt közvetlenül megelőző időszakban, majd pedig az 1920-as és 1930-as évek folyamán. Jóllehet a regionalista elgondolás az 1860-as évek derekán vetődött fel első ízben - egy, a kelet-franciaországi Nancyban megtartott tanácskozáson -, a régionalisme kifejezés csak az 1870-es évek közepén keletkezett, és csupán az 1900-as évek elején került politikai közhasználatba. S csak az 1950-es évektől kezdve könyvelhető el komoly - bár korlátozott mértékű - elmozdulás a politikai, gazdasági és kulturális decentralizáció felé. A franciák szemében továbbra is Párizs a központ, miként az volt tulajdonképpen több mint ezer éve. B.) PROVANSZÁLOK Provence-ban a lakosság és a táj együttesen alakította ki Franciaország egyik legsajátosabb és leglátogatottabb országrészét. A Kr e 2 évszázad végére Franciaországnak ez a Földközitenger, a Rhöne folyó és az Alpok között elterülő vidéke Gallia

Transalpina lett, az Alpokon túli első római provincia (innen a Provence elnevezés). Ettől a periódustól kezdve formálódott sajátos nyelve és történelme, ekkor kezdtek kialakulni szokásai és hagyományai, amelyek megkülönböztetik a tartomány lakosait a többi franciától. Ezt a különbözőséget erősíti Provence periferiális helyzete az országon belül, és ezt hangsúlyozza a vidék jellegzetesen mediterrán éghajlata is. Történelem Voltak ugyan történelem előtti települések Provence-ban, de a térség tulajdonképpeni fejlődése akkor kezdődött meg, amikor görögök telepítették be; Kr. e 600 körül ezek kereskedelmi kikötőket létesítettek, p1. Marseille-t és Nizza-t, s megtanították az őslakókat a szőlő- és az olajbogyóművelésre, meg arra, hogy településeiket erődítményekkel oltalmazzák, és hogy vegyenek részt a kereskedelemben. Kb a Kr e 4 századtól kezdve északról érkező kelta bevándorlók telepedtek le a

térségben; keveredtek a helybeli ligur törzsekkel, s így alakult ki Provence lakosságának bázisa. Az őshonos törzsek fenyegették a görög településeket, amelyek lakói Kr. e 181-ben, 154-ben és 125-ben Rómához folyamodtak védelemért. A 125 esztendőben azután a rómaiak ott is maradtak; elfoglalták az Itáliától Spanyolországig terjedő tengerpartot, s a Provincia Gallia Transalpinától indultak el Gallia meghódítására. Provence római megszállása majdnem öt évszázadig tartott, s ez mély nyomokat hagyott a provence-i kultúrán és tájon A római jogot, a latin nyelvet, vé gül pedig a kereszténységet hagyományozta az országrészre, de öntözési hálózatokat, villákat, országutakat és impozáns városokat is, arénákkal, templomokkal, fürdőkkel és színházakkal. A Kr. u 5 században Arles-ban erős palota épült, ez a város lévén a provincia közigazgatási központja. A Római Birodalom összeomlása nyomán Provence-t a

vizigótok, a burgundok és az osztrogótok szállták meg, majd - Kr. u 536-ban - frank uralom alá került a térség, legalábbis névleg. Gyakorlatilag Provence nem igazán ágyazódott be az északi régiókba, s az elrómaiasodás kulturális befolyása megmaradt. A 8 századbeli szaracén rajtaütések hangsúlyozták, hogy Provence inkább földrajzi fogalom, semmint történelmi realitás. A karoling birodalom szétesése után, a verduni szerződés (843) alapján a Provence-t Burgundiával és Lotharingiával együtt - Lothair, a császári titulus örököse tartotta meg. A későbbieken a tartomány félig független királyságok egész sorának része lett; e királysávok egyikét, Arles-t, 1032-ben a Német-Római Császársághoz csatolták. Ekkora már a helyi famíliák egyike gyakorolta a tényleges hatalmat (ezek a családok szerezték meg és örökítették tovább a „Provence grófja" címet) - a császárság fennhatósága itt csak névleges volt.

Amikor a dinasztia férfiágon kihalt, a 12. század elejétől kezdve a női ágon öröklődött a titulus és persze maga Provence tartomány. Előbb Toulouse grófjai örökölték, majd Barcelona grófjai, és azután Katalónia spanyoljai uralkodtak Provence-ban több mint egy évszázadig. Házasság révén 1246-ban Anjou grófjának, Károlynak a birtokába került a provincia, így tehát Provence-ra is kiterjedt az északi befolyás. A Provence-ban hatalomra került Anjou grófi dinasztia tagjai nápolyi királyok is voltak, úgyhogy kezdetben olasz érdekeknek rendelték alá Provence tartományt, később azonban uralmuk a comté (grófság) közigazgatási és politikai fejlődését eredményezte, beleértve az États (a rendek) kialakulását. A rendi gyűlés kormányozta a provinciát, őrizte meg kiváltságait és szokásait, vetette ki az adókat, és szervezte a hadsereget. Provence 1481-ben végrendeletileg Franciaország királyára szállt, azzal a

határozott kikötéssel, hogy okvetlenül meg kell hagynia a comté kiváltságait, jogait, törvényeit és szokásait. Ezzel Provence betagozódott Franciaországba, és a 16 század elejétől kezdve egyre inkább a francia korona irányítása és joghatósága alá került. A rendek 1639-ben azonban nem voltak hajlandók adókivetés útján beszedni azt az anyagi többletet, amelyre a királynak szüksége volt a spanyolok elleni háborúhoz, úgyhogy a király máshonnan teremtette elő a pénzösszeget, és legközelebb csak 1787-ben hívta össze a rendi gyűlést - alig valamivel a francia forradalom előtt. A 16 századtól kezdve a francia királyokat Provence-ban a gouverneur (kormányzó) képviselte, továbbá a király helytartója és egy felügyelő. A 18 század vége felé a francia forradalom végül megfosztotta Provence-t a maga különleges politikai intézményeitől: 1790-ben a megújult Franciaország három départements-jára (megyéjére) osztották. A 19

században aztán két további megyét csatoltak Provence-hoz A nizzaiak azt követően kerültek a provenceiakhoz, hogy területüket Piemonttól Franciaországhoz csatolták, viszonzásképpen a Piemontnak Ausztria ellen 1859-ben vívott háborújában (lásd 154. oldal) nyújtott francia segítségért Jóval később, 1956-ban létrehozták a francia Riviérát. Korzika gazdaságtervezési régiót, amely hét megyét foglalt magában; még később, 1970-ben Korzika megkapta a gazdaságtervezési régió státusát, úgyhogy Provence a francia Riviéra régiójának része lett. Végül Provence-t megfosztották verejtékesen létrehozott és gyakorta kétségbevont politikai egységétől. Bár sohasem mondhatott magáénak olyan mérvű etnikai egységet, mint például Bretagne, mégis megteremtette és megtartotta a maga egyediségét Franciaország különleges térségeként, s ennek az egyediségnek az alapja részben a nyelv és az irodalom. Nyelv Az elmúlt mintegy száz

év alatt a beszélt provence-i nyelv, a provencal (provanszál) fokozatosan a falusi családok magánérintkezésére korlátozódott, helyébe hivatalos és köznyelvként a francia lépett. Korábban azonban a provanszált egész Dél-Franciaországban széles körben beszélték standard köznapi és irodalmi nyelvként. Tág értelemben a Proven~al elnevezés az occitan (vagy langue doc) egyik neve; újlatin nyelv, amelyet régebben DélFranciaország nagy részében beszélt tek; az északi részek nyelve ezzel szemben a langue d oil volt. Szűkebb értelemben a provence-i az occitannak a Provence nevű történelmi tartományban beszélt dialektusa; e korlátozott megjelölésen belül is négy fő változata és sok alváltozata van. (Ez a tájszólásbeli változatosság, ez a különbözőség tükrözi a régió topográfiai és a történelem folyamán kialakult, sok, viszonylag elkülönült helységre való széttöredezettségét.) Létezik számottevő provence-i

irodalom, mégpedig a 10 század óta A középkorban a provanszál költemények és dalok a vándorénekesek és a trubadúrok repertoárjának darabjai voltak, a provanszál próza viszont szentbeszédeket, bibliafordításokat és trubadúr-élettörténeteket tartalmazott; az újkor hajnalán jelentékeny provanszál drámairodalom is volt, misztériumjátékokból és mirákulumokból állt. Az újabb időkben aztán virágzott a Rhőne-menti nyelvjárásban írott irodalom, mégpedig Frédéric Mistral (1830-1914) provence-i költő és tanítványai hatására. Regionalizmus Provence zavaros politikai története és a határozott etnikai különállás hiánya következtében a provincia franciásításával szemben tanúsított ellenállás nem holmi szeparatista nacionalizmusban nyilvánult meg, hanem inkább a kevésbé radikális regionalizmusban. A 18 században, tehát az 1789-es francia forradalom előjátékának periódusában, még a régió befolyásának lassú

gyengülése elleni tiltakozások sem kérdőjelezték meg a térségnek a francia királysághoz tartozását, csak azt tartották fontosnak, hogy a régió sajátos szokásai és hagyományai fennmaradjanak. Hasonló módon; a 19 és a 20 században a provence-iak többsége szilárdan támogatta a hazafias republikanizmust, ugyanakkor pedig világosan tudtára adta mindenkinek, hogy a baloldali politikai programokat részesíti előnyben. A regionális szokások megfakulása azonban ellenreakciót váltott ki: ebbe a kategóriába tartozott a Félibrige megalapítása (1854). A mozgalom egy régi népdal címéről kapta a nevét; hét fiatal provence-i költő alapította (Mistral is köztük volt), s defenzív, konzervatív, sőt nosztalgikus módon a régió nyelvének, irodalmának és kultúrájának megőrzését tűzte ki célul, de Provence-nak a francia államhoz viszonyított decentralizációjára vagy autonómiájára irányuló programmal nem rukkolt ki. A 19

század derekától kezdve Provence mindinkább hasonult a francia nemzethez. Szokások, kultúra Provence-ban tömeges és korai volt az áttérés a keresztény hitre; ez gyökeresen befolyásolta nemcsak a népesség kollektív tudatát, a mindennapi élet éves körforgását és a térség egyházközségekre osztását, hanem magát a tájat is: errefelé korán kezdődött a templomok, katedrálisok, keresztelőkápolnák, kolostorok építése - később újjáépítése és kibővítése. Aromanitasba - a római életformába - vetett korábbi hit helyébe a középkorban a keresztény vallás lépett. Természetesen ennek a régíónak a kikötőiben szálltak hajóra a keresztes hadjáratok résztvevői, és a pápák székhelye 131 G-tól kezdve majdnem egy álló évszázadon át Avignonban volt. Ugyanebben az időszakban kezdett Provence új regionáls öntudatot építeni a korábbi politikai rend alapjaira. A provence-iak egyik jellemző vonása buzgó katolikus

vallásosságuk. A mediterrán éghajlat és a lati vérmérséklet eredményeképpen Provence vallási - és világi - ünnepségei és körmenetei gyakorta rendkívül színes, jó hangulatú szabadtéri látványosságok. A provence-iak társaságkedvelése nem korlátozódik a vallás területére, h; nem sokoldalú személyes társasági életükben, társadalmi tevékenységükben megnyilvánul. Tanúskodnak erről politikai vonzalmaik is - 1848-ban a provence-iak megadták a férfiaknak az általános választójogot, s általában rokonszenveznek a szocializmussal, kivált a városokban, de - és ez talán meglepő vidéken is. Provence-t csak az 1860-as évek óta köti össze a vasút Észak-Franciaországgal és különösen Párizzsal. Attól kezdve Provence növekvő mértékben kapcsolódott be Franciaország társadalmi és gazdasági életének fő áramlatába, és így alakult ki Provence modern turisztikai arculata; ma a természet élénk színeinek tiszta

fényeinek, a történelmi műemlékeknek és földrajzi csodáknak, a spontán, lüktető életstílusnak, a folklórnak és a modern művészeknek a régiója. A modernizációval párhuzamosan sok hagyomány fakult meg egy évszázad, vagy még ennél is hosszabb idő óta. Manapság már ritkábban látni népviseletl öltözött, népi fejdíszt viselő provence-i nőket, mint topless fürdőruhában strandoló hölgyturistákat. Újabban több népi együttest alapítottak a régi szokást újjáélesztésére és megőrzésére, p1. a farandole nevű tánc előadására, tambour, és gloubet-kísérettel. A kifejezetten turistáknak szánt produkciókban a történelem, a folklórral együtt, úgyszólván iparszerűen előállított látványossággá alakul. De függetlenebbül, önállóbban és nyilvánvalóbban é1 tovább a tradíció falvak népi építészetében - a jellegzetes, kőfalú, terrakotta cseréptetejű házakban, amelyeknek északi oldalán gyakran se ajtó,

se ablak: így védekeznek a lakók a hideg téli szél, a mistral ellen. A politikai és a társadalmi bizonytalanság; elleni védekezés megnyilvánulása a dombtetőkre épült régi falvak és várost erődszerűsége, amely gyakori látvány a provence-i tájon. D.) BRETONOK A breton társadalom különleges volta nagyrészt annak tulajdonítható, hogy Franciaország távoli, északnyugati, félszigetszerű részében alakult ki, s hogy földrajzi és kulturális szempontból viszonylag elszigetelődött Franciaország többi részétől. Az egykori gallok szerint a félszigetnek két, teljesen eltérő arca volt megkülönböztethető: a partvidéket Armornak, „tengermelléki ország"-nak nevezték, a belső részt pedig Arcoet-nek, vagyis „erdős vidék"-nek. Hangsúlyozottan félszigetnek tekintették az országrészt - a Római Birodalom Armorica nevű részét. Hosszú, csipkézett a partvonal; csúcsos sziklák és hegyfokok váltakoznak homokos

öblökkel és folyótorkolatokkal, amelyek a hajdan erdős, dombos vidéket és fennsíkokat szegélyezik; főként kemény gránit és pala alkotják a talajt, itt-ott egy-egy lágyabb csillámpala bemélyedéssel. A mintegy 100 kilométer széles területet mélyen benyúló folyamtorkolatok szűkítik, s a félsziget mindig is igen alkalmas volt a szárazföldi és a tengeri élet harmonizálására. A rómaiakat követő korszakban a kelta bevándorlás alaposan és tartósan befolyásolta Armorica már amúgy is ősi kelta civilizációját, és alapvetően ez a kelta örökség különbözteti meg Bretagne-t Franciaország többi részétől. Történelem Bretagne már legalább a Kr. e hétszázezredik év körül lakott terület volt A középső kőkorszak vadászai és gyűjtögetői továbbá a csiszolt kőkörszak gazdálkodó közösségei szemétdombok, temetkezési helyek és menhirek (a carnacihoz hasonló álló kőemlékek) bőséges örökségét hagyták hátra. A

bronz- és vaskorban kiaknázták a félsziget ásványi kincseit; sírhalmokat és hegyi erődöket építettek, s nagymértékben fejlesztették a szárazföldi és a tengeri kereskedelmet, például fegyvereket és szerszámokat forgalmaztak. Julius Caesar Kr. e 57-ben leigázta Armorica törzseit, s ezután a félsziget elrómaiasodott, jóllehet általában úgy tartják, hogy a birodalomba való gazdasági betagozódása teljesebb, mint kulturális beilleszkedése vagy asszimilációja. Például míg a városok és a nagyobb falusi birtokok népessége általában a konyhalatint vagy a konyhagallt beszélte vagy mind a kettőt), addig az igen nagyszámú falusi lakosság még mindig a gall nyelvet használta, s a kereszténység csak igen lassan terjedt Armorica földjén. A római befolyás megszűntével - miközben a félszigetét alig érintették a Gallia más részeit sújtó germán hódítások -, a félsziget fokozódó mértékben szolgált menedékül a Kr. u 5 és 6

század angolszász támadásai elől" menekülő nagyszámú Brittones („brittonok") részére. Elvegyültek Armorica bennszülött lakóival - így születtek a bretonok, akik aztán voltaképpen létrehozták Bretagne-t. A növekvő kelta népesség, továbbá a 9. századi gyarmatosítás a kelta nyelv, a kelta helységnevek és a kereszténység elterjedésével járt együtt. A sötét és kevésbé sötét középkorban Bretagne - amely első ízben a 9 században vált közigazgatási és politikai szempontból egységes országrésszé - azért küzdött, hogy létrehozza és megtartsa területileg és politikailag független státusát, de végül 1532-ben Franciaország részévé lett. A tartomány ekkor is regionális kiváltságokat kapott, és a következő évszázadokban is folyamatos ellenállást tanúsított a francia állam központosító irányzatával, törekvéseivel szemben. 1790-ben öt département-ra (megyére) osztották fel a tartományt, és

ezután felgyorsult az elfranciásodás folyamata. Nyelv Beszélt nyelvként a breton valószínűleg a Kr. u 9 században jutott el a csúcsra, (azóta fokozatosan a francia vette át a szerepét), jóllehet Bretagne lakosságának körülbelül a negyedrésze ma is beszél bretonul. A breton kelta nyelv, közeli rokona a cornwallinak és a walesinek, s talán annak a kontinentális nyelvnek is, amelyet a félszigeten a „britonok" odaérkezése előtt beszéltek. A 17 századig négy breton diálektus alakult ki (Cornwall, Léon, Trégor és Vannetais nyelvjárásai. A breton majdnem az egész középkorban nem annyira irodalmi, mint inkább „szóbeli" nyelv volt. A vándorénekesek például bretonul adták elő az Artúr-mondakörhöz tartozó és egyéb történeteket. Jelentős breton irodalom csak a 15 század derekától kezdve látott napvilágot - vallási és világi költészet, drámák, szótárak és tankönyvek formájában. A 19 században a breton

nyelv iránti megújult érdeklődés oka az volt, hogy a központi kormányzat a regionális nyelveket a francia kizárólagos használatával óhajtotta fölcserélni. A 19 században az iskolákban tiltották a bretont, manapság viszont néhány középiskolában és tanítóképzőben tanítják; Rennes egyetemén kelta nyelvi tanszék működik, a rádióban és a televízióban breton műsorok hangzanak el. Az élő, írott nyelv megtartását tűzték ki célul azok a szerzők, akik breton nyelvű prózát, költeményeket, drámát írnak ma is. Ma már azonban nincs olyan ember, aki kizárólag bretonul beszélne, sőt a bretont második nyelvként Bretagne lakosságának alig ötöde beszéli. Nacionalizmus A bretonok régtől fogva ragaszkodnak a konzervativizmushoz, a vallásos érzülethez és a hagyományos társadalmi szerkezet fenntartásához. Ami pedig a politikát illeti, évszázadokon át ellenszegültek más birodalmak és államok gyarmati és központosító

törekvéseinek, irányzatainak. A francia forradalom időszakát Bretagne-ban királypárti és ellenforradalmi mozgalmak jellemezték: a bretonok nagy számban vettek részt a Vendée-ban és a Loire-tól délre kibontakozott „huhogók" felkelésében, amelyet aztán oly kegyetlenül vert le a hatalom, hogy a bretonok egymást követő nemzedékei éles ellenszenvvel viseltettek minlenféle központi kormányzattal szemben. Ez az ellenszenv 1898-ban az Union Kégionaliste Bretonne, később pedig más hasonló szervezetek megalakulásában öltött testet, melyek a regionális decentralizáció és az autonómia különféle fokozataiért szálltak síkra. Ám a breton önállósodási elgondolások csak a modern korban, Franciaország 1940-ben bekövetkezett összeomlása után valósultak meg: ekkor az 1932-ben alapított Parti National Breton azt tervezte, hogy a nácikkal folytatandó tárgyalások útján független breton kormányt hoz létre. 1945 után elburjánzottak

ugyan a szeparatista csoportok, de nem kaptak politikai tömegtámogatást, mivel mind a francia, mind az Európai Közösségi pénzalapok nagy mértékben kielégítették a régió gazdasági szükségleteit. Kultúra, szokások A bretonok kelta öröksége magában foglalja a fantáziához és a természetfölöttihez, a történetmeséléshez és a valláshoz való ragaszkodást. Az Artúr-mondakör legendáin és a varázslókról, szellemekről, tündérekről és démonokról szóló népi történeteken kívül (a démonokat olykor természetes fizikai tulajdonságok tömkelege, olykor pedig történelem előtti szellemiség jellemzi) - szóval az ilyen történeteken kívül a sok „szent"-ről szóló mese említésre méltó. (E „szentek" nagy részét sose avatták szentté, csak éppen a helyi püspökök ismerték el és a helyi lakosság „nevezte ki" őket, de festett faszobraik ott vannak a bretagne-i templomokban és kápolnákban.) A bretonok

mély vallásosságát a parókia körüli jellegzetes elkerített térséfi fejezi ki, az impozáns építménycsoport részei: kis temető a templomnál, diadal ív, kálvária, csontkamra; a búcsúban a körmenetben résztvevő emberek népi öl tözéket és fejéket viselnek, gyertyát és lobogót visznek, meg szentek szobrait hordozzák, s hálaa~,ó énekeket zengnek; aztán következnek a világi ünnepsé gek, ma ez hagyományos és modern zenével és tánccal jár, olykor pedig sport eseményekkel (azelőtt birkózással, ma rendszerint kerékpárversenyekkel). A pánkelta ünnepségek manapság más kelta származékokat és turistákat i! vonzanak Bretagne-ba, és az ünnepségek segítenek újjáéleszteni a bretonol franciától különböző identitását. E.) NORMANNOK Franciaország sok régiójának egyéni arca a sajátos természetföldrajz és a mai káns kultúrtörténet házassága következtében alakult ki, de Normandia esetében az előbbi tényező

sokkal kevesebbet nyomott a latban, mint az utóbbi Normandia nem földrajzi egység abban az értelemben, ahogyan például Bretagne. Geológiai szempontból Normandia mintegy beékelődött a nyugati amerikai ősmasszívum és a délre és keletre fekvő Párizsi-medence viszonylag újabb másodlagos felszíni formái közé. A Szajna völgye nem határolja be Normandié mint földrajzi egységet. Ami Normandia belső szerkezetét illeti, az országrész több mint tucatnyi, jól megkülönböztethető földrajzi tájegységre (pays-re) tagolódik. Normandia történelmi képződmény, külön kulturális övezet. Az 1066-os esztendőben a Normandia szó már többé-kevésbé azt a térséget jelentette mint manapság: tengerparti tartományt, amely keletről, Dieppe környékétől nyugatra Bretagne határáig húzódik; északon a La Manche-csatorna zárja le délen egyes helyeken kis folyómedrek egész sora, másutt a karoling közigazgatási körzetek (vagy pagi-k)

határolják. Történelem Normandiában persze már az országrésznek nevet adó „északiak" megérkezés előtt is voltak települések. A történelem előtti területfoglalások emlékei jelzik hogy a régióban északeurópai és bretagne-i eredetű, valamint a Rajna felső fo lyásának vidékéről érkezett jövevények telepedtek le. Az első évezredben a Szajna völgye kereskedelmi főtengely szerepét töltötte be - egyike volt az útvonalaknak, amelyek igénybevételével a cornwalli ón és az északi borostyánkő a Rhőne völgyébe és a Földközi-tenger vidékére érkezett. A római korban a régió az északra fekvő Belgium, és délen, a gall Bretagne táján található kelta törzsek közötti határvidék funkcióját töltötte be; ebben az időszakban valamelyes regionális és kulturális öntudat fejlődött ki a népességben, nem utolsósorban azért, mert ezen a tájon tartósan megvetették a keresztény civilizáció alapjait. Ez a

civilizáció a Kr u 6 századtól kezdve néhány nagy apátság felépítésével nyomta rá bélyegét a térségre. Normandia és a normannok azonban főként annak köszönhetik egyediségüket, hogy a régió bekapcsolódott a Dániából és Norvégiából érkező viking kalózok bevándorlási hullámainak folyamatába. Ezek a kalózok a 9. és a 10 században kifosztották vagy megszállták Grönland, a Brit-szigetek és NyugatEurópa nem egy partvidékét. A 9 század vége felé a viking bandák állandó településeket létesítettek a Szajna alsó folyásának völgyében Együgyű Károly frank király nem tudott szembeszállni a támadókkal, így aztán 911 -ben formálisa elismerte, hogy Rouen és vidéke a megszállókat - Rollo norvég törzsfőt és csapatait - illeti. A normannok viszont beleegyeztek, hogy fölveszik a keresztén) séget és megvédik a vidéket a támadásoktól. További területi engedményeke kapván Franciaország királyától, a normannok

kiszélesítették a fennhatóságu alá tartozó területet: Normandia - első ízben a 11. század elején használták ez a kifejezést - fokozatosan növekedett. A helységnevek azt mutatják, hogy a viking települések csak Cauxpays-bei és a Cotentin félszigeten voltak sűrűn lakottak, ennél sokkal jelentősebb volt a északi jövevények kulturális befolyása. S mégis: a kezdetben erős skandináv ha tást folyamatosan felszívta az inváziókat túlélő frank társadalom. A vikingel már jóval a 10 század vége előtt hasonultak a régióban talált frank-gall-róma lakossághoz. Rollo családjának férfiai frank hercegnőket vettek feleségül, s át vették mind a kereszténységet, mind a francia nyelvet. A vikingek normannok ká lettek 1066-ban Normandia főhercege meghódította Angliát, s a 12. század ra Normandia többé-kevésbé a nagyhatalmú, gazdag és szilárd anglonormani állam földrajzi központja lett Az állam Skóciától a Pireneusokig terjedt,

é hosszú ideig ennek a meghódítása volt a Capet-házból való francia királyol stratégiai célja. Amikor a 13. század elején a lcapetingek meghódították Normandiát, ; francia uralom nemigen befolyásolta a térség politikai és társadalmi szerkeze tét: az Angliában vagy Aquitániában birtokkal rendelkező normann nemesel tulajdonjogát az 1259-es párizsi szerződés biztosította, nem kellett tehát újr; megharcolni érte. Az új kereskedői és iparos osztályt jobban érdekelte a gazda sági fejlődés, mint az államügyek, úgyhogy Normandia nagyobb bonyodalmal nélkül vált Franciaország részévé. A Grand Coutumier de Normandie 1250-ben elismerte a helyi szokások létjogosultságát, az 1315 évi Charte aux Normandi pedig kodifikálta a régió kiváltságait (beleértve az adózás felügyeletét is). A száz éves háború folyamán Normandiát kétszer is elözönlötték az angolok, s a térséfi 1415-től 1450-ig angol fennhatóság alatt állt;

1450-ben aztán helyreállították francia uralmat. 1458-ban megerősítették a Charte aux Normands érvényessé gét, s 1587-ben újból kiadták a normandiai szokáskódexet. A gyakorlatban azonban mind a charta, mind a szokáskódex megfakult, s egyre kevesebbszer kérték ki az Etats (a tartományi gyűlés] véleményét, míg végül - 1666-ban - megszüntették a testületet. A provinciát, amely eleinte egyetlen közigazgatás terület volt, előbb két, majd - 1636-ban - három généralité-ra osztottál (Rouen, Caen, Alencon). A francia forradalmat követően és a közigazgatá,, ésszerűsítését célzó forradalmi program nyomán Normandiát 1790-ben öl département-ra (megyére) osztották, s a megyei határvonalak meghúzásáná nagyjából tiszteletben tartották a történelmi tartományok határait. Újabban, gazdasági tervezést szem előtt tartva két övezetre osztják a területet - Felső- é~ AlsóNormandiára -, s ezzel részben elismerik a provincia

történelmi egységét Kétségtelen: Normandia politikai és történelmi egységként é1 tovább a régió la kosainak közösségi tudatában. Nyelv Közvetlenül a kezdeti bevándorlás és betelepítés időszakát követően Normadia kapcsolatban maradt ugyan Skandináviával, a tartományt mégis fokozódó mér Lékben hasonította magához a frank kulturális környezet, olyannyira, hogy a 11. század elejére a skandináv nyelv nagyjából eltűnt. A skandináv telepesek nagy része férfi volt, s a frank nőkkel kötött házasságaik, a velük való együttélés hamarosan a beszélt skandináv nyelv hanyatlásával járt. A normann francia (a normand) rövidesen a francia nyelv egyik dialektusaként tűnt fel, ezt a tájszólást beszélték azok a normannok, akik 1066-ban elözönlötték Angliát. A normannok kulturális alkalmazkodóképessége következtében a normann patois ma mér úgyszólván eltűnt, s csak igen ritkán használják. Manapság néhány népi

együttes igyekszik föltámasztani a „hagyományos" dalokat és táncokat, fogy bemutassa a régi normannt a mai, modern normannoknak. Nacionailzmus A normannok, tisztában lévén azzal, hogy kisebb mértékben latinok vagy francok, s nagyobb mértékben északiak a többi franciához képest; évszázadokon ke-esztül megőrizték kulturális öntudatukat, de készségesen elismerték, hogy tartományuk része Franciaországnak és sorsa szorosan kapcsolódik Párizséhoz. ,Jrmandia Párizshoz való közelsége az egyik oka annak, hogy a tartomány latossága nem kezdeményezett semmiféle szeparatista mozgalmat. Az 1793-ban Jrmandia egyes részeiben kitört, Párizs dominanciája ellen irányuló, rövid ideig tartó felkelés nem szolgált alapjául a 19. század hasonló önállósodási nozgalmainak A 20 században Normandiának, mint Franciaország egyik leguntosabb gazdaságtervezési régiójának kijelölése nem vonta maga után a nép ovábbi

autonómia-követeléseit. Nép és kultúra A mai normannok megjelenésükben emlékeztetnek hajdani északi elődeikre: yakran szőkébb a hajuk és kékebb a szemük, mint a Franciaország más részei~en lakó embereké. De azt is mondják róluk, hogy kalandvágyóbbak, hiszen engerjáró kereskedők és kalózok leszármazottai, ám ugyanakkor óvatosabbak >, mivel egy olyan népből származnak, amely megtapasztalta a középkori Euró,a egyik leginkább központosított, legpontosabban működő és legbürokratikuabb feudális államának rendszerét. Gyakran állítják, hogy a régi normannokban megvolt viking őseik vadsága s filisztersége, és ennélfogva nemigen járultak hozzá NyugatEurópa művésze°nek fejlődéséhez. Pedig a középkori Normandia gazdagságát tartósan tükrözte ajátos vallásos és katonai építészete. A 11 század derekától kialakult a korai ormann egyházi stílus; román stílus volt ez, masszív építményeit a lekerekí°tt

boltív és a bazilikaalaprajz jellemezte: a későbbi normann templomok épí~szeti szerkezete általában bonyolultabb tagoltságú volt, a csúcsos tornyok részletesebb kidolgozottságával. Ez a normann stílus - kivált a tér- és fényhat., sok alkalmazásában - a nyugat-európai gótikus építészet általánosabb elterj( désének előzménye. A normannok, igen jártasak lévén a hadviselésben, so erős várat is építettek, gyakran a hadászatilag kulcsfontosságú helyeken. Építészetében Normandia a templomaival és városházaival (hőtels) a mai középkori és koraújkori városi polgárságának jómódját fejezi ki, falusi ka télyaival (cháteaux) és majorságaival pedig a nemesei és főnemesei (seigneur hatalmát. Újabban Normandia néhány nagy egyéniséggel gazdagította a szépművész tet és az irodalmat, hogy csak Poussint és Millet-t, Flaubert-t és MaupassantFontenelle-t és Tocqueville-t említsük. A legnagyobb impresszionista festc közül

sokan Normandiában dolgoztak; a legnevezetesebb közülük talán Clauc Monet, akinek giverny-i háza mellett csodálatosan kialakított víziparkja - a 1 század más művészi és irodalmi alkotásával együtt - hozzájárult ahhoz, ho; Normandiáról kedvező kép alakuljon ki a világban. F.) BURGUNDOK Burgundia (franciául Bourgogne) Kelet-Franciaország egyik történelmi vidéke, földrajzi környezete roppant változatos, és egyedi mivoltát sajátos kulturális és politikai történetének köszönheti. Területe, határai meglehetősen sokat módosultak az idők folyamán, míg aztán - a 16. század végén - betagozódott a francia államba, pontosan ezer évvel azután, hogy a térségben első ízben telepedtek le burgundok, e skandináv eredetű nép fiai, akik eredetileg a Balti-tenger szigeteit és partvidékét lakták. Ott Bornholm szigete - a középkorban Burgundholmnak ismerték - tanúskodik arról, hogy melyik térségben éltek a burgundok. Történelem A

Kr. u 1 évszázadban a burgundok elvándoroltak a Visztula alsó folyásának völgyeibe, de aztán - mivel ott a túlerőben lévő gepidákba ütköztek - nyugatabbra vonultak, a római birodalom területére. Eleinte segédcsapatok szerepét töltötték be Róma hadseregében, később azonban nagyhatalmú királyságot hoztak Létre, amely - a Krr u. 5 század elérkeztével - a Rajna nyugati partjáig ért. Tovább akartak menetelni nyugat felé, de a hunok támogatta rómaiak vereséget mértek rájuk, sőt majdnem megsemmisítették őket. A megmaradt burgundokat átszállították Szavojába, onnan kiindulva aztán - mivel gyengült a rómaiak hatalma a birodalom nyugati része felett - a burgundok elárasztották a Saőne és 3 Rhőne folyók medencéit, egészen délig, a Földközi-tenger partvidékéig. Később, a 6 században, a burgundi királyságot meghódították és elfoglalták a burgundoknál erősebb frankok és megölték a burgundi királyi család megmaradt

tagjait. Akkorra a ,,Burgundia" elnevezés már Franciaország egyik régióját jelentette, bár határait - mint politikai egységet - korántsem rögzítették. A 6. század derekától kezdve Burgundia folyton változó határai a régió politikai viszontagságait tükrözték. I Clotaire halálakor, 561-ben, a frank királysávot felosztották, s Burgundia az elhunyt uralkodó egyik fiának jutott. A királyág fokozatosan terebélyesedett, s utóbb felölelte a korábbi Burgundia területeit is a Rhőne folyó déli völgyének jelentős részét, az Alpoktól keletre eső térséget, Sőt Észak-Közép-Franciaország jelentékeny területeit is. Sokan akarták maguknak ezt az országrészt, így aztán Burgundiát időközönként felosztották Felső- és Alsó-Burgundiára, de aztán egyesült, egységesült, - s később ismét felosztották. Ez utóbbi alkalommal a burgundi hercegség lett az egyik része ( a Saőne-tól nyugatra eső térség, amely

Franciaország karoling királyságának része volt), a másik pedig Burgundia FrancheComté-ja, vagyis „szabad megyéje" (a Saőnetól keletre eső rész volt ez, ahol Mácon grófja nem volt hajlandó behódolni a királynak, innen a térség neve). Ez a két Burgundia a Valois hercegek fennhatósága alatt egyesült a 14. és a 15 században (1363-1477) Burgundia hercegségét 1477-ben Franciaországhoz csatolták; a Franche-Comté 1493-tól 1678-ig a Habsburg birodalomhoz tartozott, aztán szintén bekebelezte Franciaország. Burgundia tartományt 1790-ben megszüntették, a korábbi Franche-Comté helyébe három megye (Jura, Doubs, Haute-Savoie) lépett, a korábbi Burgundia hercegség helyébe pedig négy (Cőte-d"Or, Niévre, Saőne-et-Loire és Yonne). Népesség és kultúra Ha meggondoljuk, milyen viharos története volt Burgundiának, aligha meglepő, hogy maga a „Burgundia" szó ritkán jelentett valami határozott és pontos fogalmat - akár

történelmileg (így például a 16. században) -, akár napjainkban Ráadásul a burgundok olyan örökséget hagytak hátra, amely Franciaország egyik igen-igen ismert régiójának elnevezését foglalja magában, továbbá a Lex Burgundionens vagy a loi gombette tradícióját, amely törvény (a latin lex és a francia loi egyaránt törvényt jelent) engedélyezte a burgundok és a környező népek tagjainak összeházasodását, s ezzel elősegítette a burgundok kulturális asszimilációját és aláaknázta sajátos önazonosságukat. Ezt a folyamatot előmozdították a Rhőne és a Saőne folyók völgyei, mint közlekedési útvonalak, előmozdította továbbá a népek keveredése, valamint az eszmék és a hétköznapi gyakorlat folyamatos cseréje. A burgundi jelleg továbbélése jelentős részben a térség középkori gazdasági fellendülésének tulajdonítható, továbbá annak, hogy különleges mértékben járult hozzá az európai kultúrához, kivált az

építészet és a muzsika világában. A 11 és a 12 század folyamán az építészetben és a szobrászatban jól megkülönböztethető burgundi stílus alakult ki, amely a román művészet legkiemelkedőbb teljesítményeinek egyiké--másikát hívta életre. A régió építészetére a harmadik cluny-i apátsági templom felépítése (1088-1130) gyakorolta a legnagyobb hatást Ez volt a középkori Európa legnagyobb keresztény temploma. A hagyományos bazilikaalaprajzra épült, masszív kidolgozású építmény kulcsszerepet töltött be a román stílus elterjedésében, mintául szolgálva más templomoknak szerte Burgundiában, nevezetesen a Sainte-Marie-Madelaine templomnak Vézelay-ben (1150-1211). A cluny-i építészet jellemző vonásaivá lett a nyugati homlokzat feletti két torony, a nyolcszögű harangtorony a központi keresztátjáró fölött, a boltíves főhajó és a nagyméretű kereszthajók, a szentély apszisától szétsugárzó fedett körfolyosó

és kápolnák, a derűs fényt árasztó aperturák, meg persze a templom óriási hossza és magassága. E jellemzők egyike-másika aztán az európai gótikus művészet alapvető alkotóelemévé lett. Ráadásul a cluny-i rend irányította burgundi iskola a középkori Európa nem egy kiemelkedő szobrászati remekét produkálta. Később, a 16. században, amikor Burgundia területe megnövekedett, gazdag uralkodói pártfogolták a művészeteket, kivált pedig a zenét. Komponisták, énekesek, zenészek pártfogolásával elősegítették az ún. burgundi iskola kialakulását; ennek a befolyása aztán jóval a régió határain túli muzsikában is érvényesült. A százéves háború folyamán Burgundia kulturális központ volt; viszonylag elszigetelődött a háború rombolásaitól, s Dijon Európa kiemelkedő udvara lett, amely nagy vonzerőt gyakorolt a nemzetközi művészet képviselőire. A burgundi muzsika iskolája kifejlesztette a misét, mint zenei műfajt,

elmozdulván ezzel a francia gótika hagyományaitól; mégis: a világi dal volt az említett iskola legjelentősebb alkotása. Amióta - 1477-ben - a burgundi hercegséget Franciaországhoz csatolták, az állam központosító törekvései folyamatosan tompították Burgundia helyi jellemzőit (akár magát a térséget, akár annak népét tekintve), növekvő mértékben integrálva a régiót Franciaországba, népét pedig franciává formálva. A burgonde nyelv, mint a közlés köznapi eszköze, régesrégen eltűnt. A bourgogne-nak, ennek a kiváló borfajtának - nagy mennyiségben termelik és forgalmazzák a középkor óta -, tehát e borfajtának köszönhetően viszont a régiót, ha a népet nem is, sokat emlegetik a franciául és angolul beszélő világban. G.) KORZIKAIAK A korzikai identitást egyrészt Korzika sziget mivolta, másrészt a sziget saját kulturális története fejlesztette ki. Területe mindössze 8720 km2, mégis a harrmadik legnagyobb sziget

a Földközi-tengem nyugati medencéjében Szardínia Szicília után; ezer km hosszú tengerpartja sokféle népnek és sokféle hatalomnak adott menedéket és kereskedelmi bázist évszázadokon át. A Földközi-tenger szigetei közül Korzikán van a legtöbb hegység Politikailag a sziget a 18. század dereka óta Franciaország része, de földrajzilag sokkal közelebb van Itáliához: csupán 11 km-re Szardíniától, és 85 km-re az olasz szárazföldtől, viszont 145 km-re Franciaországtól. Történelem Korzika benépesülésének legkorábbi szakasza máig is rejtély. A jelek szerint a ,r e 10 évezredben már voltak a szigeten vadászok, gyűjtögetők és állattenyésztők; aztán ligurok telepedtek le jelentékeny számban, majd - a Kr. e 2 évezredben - ibériai-kelta népek E kultúrák maradványai ma is láthatók a tájon, egyszerű kőasztalok és kőoszlopokból álló körépítmények, valamint mennir-szobrok és erődszerű táborok formájában. Korzika

hosszú és kalandos gyarmati története a Kr. e 6 évszázadban kezdődött, amikor a görögök kereskedelmi támaszpontot létesítettek Alaliában, a sziget keleti partján. Harc indult meg az uralomért a görögök, az etruszkok és a karthágóiak között. Igaz, ezeknek a rajtaütéseknek a közvetlen hatása a keleti tengerpartra korlátozódott, de a küzdelmek kimenetele jelentékenyen hozzájárult Korzikának a mediterrán kereskedelembe való betagolásához és ahhoz, hogy a szőlő, az olajbogyó és a gabonafélék termesztése, meg az ásványi kincsek kutatása megindult a szigeten. A Kr. e 3 század közepétől az 5 századig tartó római telepítés viszonylag érintetlenül hagyta a ország belsejének kultúráját, de jelentős mértékben fejlesztette a kolonizációt és gazdasági életét. Róma öröksége később igen sokat jelentett az egész sziget számára, és hatása tartósnak bizonyult: felülkerekedett a telepesek latin nyelve. A telepesek

tették lehetővé a kereszténység bevezetését és térfoglalását. Ekként befolyásolta tehát a római megszállás a szigetlakók nyelvét és vallását, s ezzel a korzikaiak kultúráját. A római birodalom bukása után egymást követték az inváziók hullámai; a sziget egyes részeit elfoglalták a vandálok, az osztrogótok, a lombardok és a szaracénok, de e népek egyike sem járult hozzá lényegesen a korzikai identitás kialakításához, legfeljebb annyiban, hogy az őslakosság mindinkább visszatért a maga ősi életformájához. A bizonytalan középkori periódusban olyan belső rivalizálás alakult ki Korzika pártoskodó csoportjai és urai között, hogy a nép a pápasághoz fordult segítségért; s a 11. század végén Pisa érsekét jelölték ki Rómában a sziget közigazgatásának irányítására A Korzika fölötti uralomért Pisa és Genova köztársaságai harcoltak egymással (1284), majd Genova és Aragónia (1296-1434). Mindkét

küzdelemben Genova győzedelmeskedett A harcokat Korzika pártoskodó csoportjainak egymás közötti kiélezett konfliktusai kísérték. Ezek a belvillongások meggátolták, hogy egységes korzikai ellenzék szálljon szembe Genova uralmával, amely egészen 1768-ig folytatódott. Közben kitört jónéhány népi felkelés, például a 14. század derekán a keleti síkvidéken, tiltakozásul a hűbérurak feudális túlkapásai ellen; e felkelés nyomán rövid életűnek bizonyult kísérlet kezdődött helyi, közösségi jellegű, demokratikus társadalom létesítésére. A 18 század elején fokozódott a népharag a genovaiak kikényszerítette magas adók miatt; a nép a valódi autonómia hiányát is zokon vette, s neheztelt amiatt, hogy a genovaiak nem voltak hajlandók tiszteletben tartani a korzikai társadalom hagyományos vezetőinek véleményét. Mindezek miatt 1729-ben nemzeti felkelés kezdődött. Az ország belsejéből szinte azonnal kiűzték a

genovaiakat, s 1736ban egy Théodore de Neuhoff nevezetű vesztfáliai kalandor váratlanul kikiáltotta magát Korzika királyává. (Mindössze hét hónapig uralkodott, aztán elmenekült a szigetről) Folytatódott Korzika függetlenségi harca Genova ellen. 1755-ben egy Nápolyban nevelkedett korzikai emigránst, Pascal Paolit kiáltották ki „a nemzet generálisá"-vá. Paoli elszánt erőfeszítéseket tett, hogy a korzikai népből modern nemzetet formáljon. Korzikának új, írásos alkotmányt adott, amely az általános szavazati jog alapján megválasztott országos törvényhozó testületet hozott létre; önálló pénzverdét létesített, és ekkor született Korzikán a berberfejes címeres nemzeti lobogó. Ráadásul Paoli iskolákat építtetett, és az új fővárosban, Corte-ban, egyetemet. Gondoskodott a gazdaság fejlesztéséről is A korzikai önkormányzatnak ez a kísérlete azonban rövid életű volt. Genova 1769-ben átengedte Korzikát

Franciaországnak, s azóta a sziget Franciaország része. (Kivéve az 1794-től 1796-ig tartó időszakot, amikor NagyBritannia kormányozta) A korzikaiak akkor kezdtek rokonszenvet érezni a francia uralom iránt, amikor, az 1740-es évek vége felé, a genovaiak Franciaország segítségét kérték a sziget kormányzásához, majd amikor Napóleonnak, Korzika e nevezetes szülöttének a felemelkedése nyomán megszilárdultak a sziget és a szárazföld kapcsolatai, s ilyenformán egész nemzedékekre kihunytak a szeparatista törekvések. A két világháború történései ékesen bizonyították, hogy Korzika hűséges Franciaországhoz. Társadalom A korzikaiak szigeten születtek és zaklatott volt a történelmük. E két tényező határozta meg különállásuk tudatát. A francia földön - mint a szigetlakók mondják, a kontinensen - élő korzikaiak vakáció idején tömegesen térnek haza, és hatalmas méretűre duzzasztják a választási névjegyzékeket, amelyek

gyakran több nevet tartalmaznak, mint a népszámlálás eredményei. Sokan végleg visszaköltöznek Korzikára nyugdíjasként Nemcsak a szigettel, mint egésszel vállalják az azonosulást, hanem a szigeten található falujukkal, községükkel vagy régiójukkal is. Ezt a fejlett identitástudatot tükrözi az a sok egyesület nagy amicale (baráti társaság), amely a korzikai emigránsokat tömöríti. A korzikai ember szemében Korzika nem csupán földrajzi fogalom, hanem lép. A politikai bizonytalanság és a kontinenshez fűződő (egyébiránt gyakran hegszakadt) kapcsolatok nyomán a nagycsaládon és a falusi nemzetségeken alapuló társadalmi szerkezet alakult ki. Az erős társadalmi szolidaritás kísérő jelenségei: a családok közötti heves konfliktusok és a szűnni nem akaró vérbosszúk. A falusi közösségek kifejlesztették, és azután féltékenyen őrizték a raguk erőforrásait és kollektív életformájukat. A 19 század folyamán Korzika

lakossága valószínűleg megkettőződött, s 1880-ban érte el a csúcsot, kb. 280 ezer fővel Azóta tömeges a kivándorlás. Jelenleg majdnem annyi korzikai születésű ember é1 a kontinentális Franciaországban, mint amennyi a szigeten. Mi több, a ma Korzikán élők kb 15 százaléka Franciaországban született, s további 20 százaléka másutt (azelőtt Olaszország vezetett ebben a tekintetben, de most már Észak-Afrika jár az élen, különösen Marokkó). Az „igazi" korzikai: „veszélyeztetett emberfajta". A népességcsökkenést súlyosbítja a szigeten maradt lakosság elöregedése; a kivándorlók inkább a fiatalabb korosztályból, a műveltebbek és a haladó gondolkodásúak közül kerülnek ki. Nyelv A korzikai nyelv használata jelentősen hozzájárul a korzikai öntudat erősödéséhez. A szigetlakók és a szigeten születettek többsége számára a korzikai a köznapi magánérintkezés nyelve, a francia pedig a hivatalos, a

közéleti nyelv. A korlikait veszélyezteti a francia, s az őslakók nyelvét általában több férfi beszéli, mint nő; több szülő, mint gyermek; és több falusi, mint városlakó. A korzikai amolyan hibrid latin; az olasz nyelv toszkán dialektusából származik, némelyik kifejezés azonban indoeurópai előtti vagy rómaiak előtti, mái kifejezések formáját pedig módosította a francia befolyás. A korzikainak megvannak a szigeten a helyi nyelvjárás-változatai - van p1. langue du Nord-Est (északkeleti nyelv) és langue du Sud-Ouest (délnyugati nyelv) -; elfogadott ábécéje nincs a korzikainak, de nincsen szótára és kodifikált nyelvtana sem. A 19 századig a korzikai kizárólag beszélt nyelv volt; az írott, hivatalos nyelv előbb az olasz, majd a francia lett. És meg is maradt volna csupán szóbeli nyelvnek, ha a 19 században nem támad élénk érdeklődés Korzika kultúrája és folklórja iránt. Formailag a korzikai 1974-ben megkapta a regionális

nyelv státusát; jelenleg a folklór és az ünnepségek közvetítő nyelve, és a nyelvtudósok kutatási terepe. Megjelenik korzikai nyelven néhány irodalmi folyóirat és néhány, a történelemmel és a néprajzzal, a folklórral foglalkozó sajtótermék; de azért a korzikai manapság lényegében népnyelv; széles körben beszélik ugyan, de csak kevesen írnak vagy olvasnak korzikaiul. Nacionalizmus, regionalizmus A korzikai „nacionalizmus" nemigen irányul autonómia kikövetelésére, hanem inkább arra, hogy régiónak tekintsék a szigetet; és jelzi a központosított állam kudarcát, ez az állam ugyanis képtelen megbirkózni a sziget tartós gazdasági és szociális problémáival. Erősíti az irányzatot a félelem is, hogy Korzika ismét Franciaországnak, mint központnak vagy anyaországnak a gyarmatává süllyed. Az 1960-as évek kezdete óta hangsúlyozottan regionális gazdaságpolitikát követelő csoportok tűntek fel, azután - az 1960-as

évek végétől - erőszakos tüntetések és terrorista merényletek új szakasz felé taszították a tiltakozásokat és - legalábbis sokak számára - új hangsúlyok felé is: újabban már sokan autonómiát vagy fél-autonómiát igényelnek Korzika számára. A párizsi kormányzat Korzikát 1970-ben önálló gazdaságtervezési régióvá minősítette és 1982-ben a decentralizáció bizonyos kedvezményeiben részesítette, de ezzel nem tett teljes mértékben eleget a követelésnek, hogy Korzika valóban „korzikai" legyen. Korzika nemzeti jelképe, a mórfej, közhelyszámba megy a szigeten, a korzikai termékek védjegyeként használatos, azonkívül dekoráció a mindennapos használati, valamint emléktárgyakon, és Korzika lobogóján is látható. A Téte de Maure („a mór feje") a sziget címerpajzsának központi eleme: a címerpajzs keletkezése 1762-re datálható, amikor Paoli a fővárosban, Corte-ban elnökölt a sziget vezetőinek

gyűlésén. Maga az embléma sokkal régebbi keletű, valószínűleg a keresztes háborúk zászlajának címerdíszítése volt. A mórt eredetileg bekötött szemmel ábrázolták; állítólag Paoli távolíttatta el a kötést, hadd jelképezze a mór a felvilágosultságot. Kultúra, szokások A korzikai „nacionalizmus" iránt tanúsított érdeklődés összefügg a sziget sajátos kulturális örökségének megőrzésére irányuló törekvésekkel. A szigeten fellendült az irodalom, újjáéledtek a dalok és a táncok, a korzikai hagyományok és mesterségek. A sziget kultúrájában gyakran jelentős szerep jut a halálnak és az erőszaknak; s hogy a római katolikus valláshoz való ragaszkodás és elkötelezettség következtében gyakran kapcsolódnak a vallás ünnepeihez. A legtöbb helységben megünneplik védőszentjük napját, továbbá - a Napóleon születésnapjával agybeeső - Nagyboldogasszony napját, augusztus 15.-ét A korzikaiak fő hangszere

a hitár. Az erőszakos halálhoz kapcsolódó korzikai szemléletmódot híven fejezi ki a vendetta és a banditizmus. A vendetta jelentése: bosszú A vendetta a gyökere a banditizmusnak is - a vérbosszút elnövetők az igazságszolgáltatás elől a hegyekbe menekültek. A banditizmus rablásban és zsarolásban nyilvánul meg: ősi korzikai hagyomány De a lőfegyver és az erőszak még ma is szerves része a korzikai életformának. A társadalmi és a politikai stabilitás hiánya tápot adott a biztonságot nyújtó építkezési formáknak, lásd a hegytetők falvait és a sokemeletes épületeket. A sziget sok fellegvárát, erődítményét, őrtornyát genovaiak építették; Korzika legjellegzetesebb egyházi építményei viszont pisai mestereknek a román stílusú bazilikák mintájára készült alkotásai. Korzika legjelentősebb épületei voltaképpen a sziget korai - gyarmati - történelmének emlékművei. A francia uralom igen kevés nevezetességgel

járult hozzá a sziget egyházi vagy világi építészetéhez, jóllehet a javára írható nem egy mérnöki alkotás, mint p1. vasúti hidak, viaduktok, újabban pedig töltések, duzzasztó- és védőgátak. És persze Korzika szigetén sok jele látható annak, hogy ott született Napóleon. Etnikumok enciklopédiája. 1993 Budapest: Kossuth Könyvkiadó 1993 pp 87-88; 105106 Fernández-Armesto, Felipe 1995 Európa népei. Budapest: Corvina pp 53-57; 82-85; 100-108.; 108-110; 179-183; 183-188 Price, Roger 1994 Franciaország története. Budapest: Maecenas pp 187-348 10. SPANYOLOK (ASZTURIA, KANTABRIA, GALÍCIAIAK, KATALÁNOK, VALENCIAIAK, BALEÁROK, BASZKOK), PORTUGÁLOK A.) ASZTÚRIAIAK ÉS KANTÁBRIAIAK Galicia és Baszkföld között, Spanyolország kantábriai partvidékén Asztúria és Kantábria autonóm régiói találhatók. Kasztília történelmi királyságának több részétől a kantábriai hegyek választják el e térségeket, amelyek sajátossága a

csapadékos éghajlat, a magas fekvésű, erdős hátország, kisvárosokban és falukban letelepült lakosság, meg az almabor, a vaj és a zsír. Kasztília egyéb részeit ezzel szemben a kiszikkadt földek, a nagyvárosi élet, a bor- és az olivaolaj termelés jellemzik. Az emellett országrészek történelmi fejlődése is eltérő Mindkét térség az Ibériai-félsziget középkori muzulmán hódítóinak határain túl terül el; ennek részben az volt a következménye, hogy az újkor hajnalán a vidéket gazdaságilag kiváltságos rétegek népesítették be tagjai a kasztíliai királyság uralma alatt „nemesi" státust élveztek. A két régió közül Asztúria (Asturia) a markánsabb. Asztúria hercege egyben a spanyol trónörökös. Intézményi szempontból ez sose jelentett valami sokat, de hozzájárult ahhoz, hogy Asturia lakói „más" embereknek tekintsék magukat. A 8 és a 9 évszázadban Asztúria királyságának központjában tudományos és

művészeti kultúra virágzott. A 880-as években a kantábriai hegyeken túli terjeszkedés volt az első lépés León és Kasztília királyságának megalakulása felé, amely királyságok vezető államai lettek a félszigetnek és a lassan-lassan kialakuló spanyol monarchia magvai. Ennek a szimbiózist jelentő folyamatnak a következményeképpen az asztúriaiak is spanyoloknak érzik magukat, s ez növeli öntudatukat. Így aztán nincs asztúriai szeparatizmus, csak az Európa más perifériáit is jellemző regionális politika egyik formája érvényesül errefelé. Amióta - 1978-ban - külön kulturális költségvetéssel rendelkező autonóm régió jött létre, a kultúra folklór megnyilvánulásai (ünnepi népviselet, dudazenekarok stb.) hivatalos támogatást kapnak, s néhány értelmiségi szégyenkezve beszéli a tájszólást, amely főként abban különbözik a kasztíliai nyelv fő áramlatától, hogy elmossa a palatális magánhangzók közötti

különbségeket. Asturiano: a hercegség vagy fejedelemség lakosára vonatkozó, hagyományos megjelölés, „kantábriai"nak viszont az 1970-es évek előtt senki sem mondta magát. A kantábriai hegyektől északra, illetve délre elterülő Kasztíliát a középkorban szorosan összekapcsolták az öszvérek ösvényei, amelyek a Burgos körüli gyapjútermelő vidéket Santander és Laredo kikötőivel kötötték össze. Antropológusok szerint a régió elszigetelt völgybeli közösségei a kasztíliai etnikai jelleg kiváló kutatási terepei. Az 1978 évi decentralizálás óta ezzel szemben a helybéliek sajátos regionális érdekeltsége arra indította az autonóm kormányzatot, hogy ösztönözze a lakosságban a fokozott azonosságtudatot. Ostoba, áltudományos elméletek is lábra kaptak, például az a teória, amely szerint Kantábria „az emberiség bölcsője" és a kantábriaiak „Izrael elveszett törzse". Kantábria tengeri és ipari

gazdaságában sok minden közös a szomszédos Baszkföld és Asztúria gazdasági életével, és Európa esetleges jövőbeli „régiósításban" Kantábria - az említett országrészekkel együtt - valószínűleg az atlantipartvidéki közösségek soraiba fog tartozni. B.) GALÍCIAIAK Az 1931-36 évi második spanyol köztársaság megalakulásáig azonban, amikor Galícia autonóm státust kapott, az országrész politikai története nem tükrözte a régió málló identitásra irányuló igényét. Katalóniával ellentétben, Galícia hosszú periódusokon keresztül csupán egyike volt a kasztíliai korona és a spanyol állam uralma alatti térségeknek. S a baszkokkal ellentétben, a galíciaiaknak sosem volt részük a közösségi autonómiában. Galícia sajátságos helyzete szinte teljes mértékben a kultúra, a nyelv és a fizikai környezet egyediségének függvénye. Ez segítette elő a galíciaiak önmagukról alakított képének a

megformálódását - az elszigetelt, a mindentől távol eső országrész emberei ők, ezért vonzódnak annyian közülük a hajózással összefüggő foglalkozásokhoz, s ezért állapodtak meg végül ebben a térségben a múlt telepesei, mint a szvébek s talán a kelták, mivel innen már nem menekülhettek tovább. Geológiailag az országrész Európa egyik legősibb sziklás vidékére épült. A bőséges csapadék és a változatos táj élesen megkülönbözteti Galíciát León és Kasztília nagy részétől; s a kantábriai partvidék többi tartományában több a hegy és szűkebb a hátország. Galícia zöldellő növényzete pedig állandó motívuma a hagyományos nosztalgikus és hazafias költeményeknek és daloknak. Nyelv A galíciai (galego) újlatin nyelv. Az Ibériai-félsziget többi nyelvénél korábban fejlődött ki a latinból. Egészen a 14 századig előszeretettel használták León és Kasztília királyi udvaraiban, különösen a költészet

nyelveként. Később a kasztíliai nyelv növekvő presztízse és előtérbe kerülése a galegót és használatát alacsony társadalmi és műveltségi szintre szorította le. A 19 századig kevés irodalmi mű jelent meg galíciai nyelven. A galíciai írásbeliség 19 századi újjáéledése Rosalía de Castrónak (1837-1885) köszönhető, aki művei túlnyomó részét galego nyelven írta. Az újjáéledési folyamat Primo de Rivera diktatúrája alatt (1923-1930) megtorpant; ekkor a galíciait az iskolákból és a közéletből száműzték, és csupán „hagyományos dalok és versek" céljaira tűrték meg. Franco tábornok uralma alatt (19361975) törvényen kívül helyezték A Franco-rezsim vége felé nem hivatalosan lazítottak a korlátozásokon, s a demokratikus átmenet időszakában (1975-1978) ismét nyíltan jelentkezhetett a galíciaiak sajtója és politikai mozgalma. Az a körülmény azonban, hogy a galíciai oly sokáig paraszti nyelv volt,

csökkentette presztízsét a városi munkásosztály és az alsó középosztály szemében. Amikor 1978-ban az önkormányzati intézmények újjászülettek, és a galíciai visszakapta helyét az iskolai tantervben. A galíciai nyelvet azonban három tényező korlátozza, sőt veszélyezteti. Az egyik: Galícia jövője a spanyol államtól függ, amelynek hivatalos nyelve a kasztíliai spanyol. Így tehát, akárcsak Katalóniában és a Baszkföldön, az oktatási rendszer és a modern élet törvényszerűségei az érintkezés országszerte használatos nyelvének fontosságát tükrözik, kivált, hogy a spanyol nemzetközileg nagy jelentőségű, mint a legtöbb latin-amerikai ország nyelve és az Európai Unió egyik hivatalos nyelve. A másik tényező: ellentétben a katalánnal, a galíciai nem teljesen „modern" nyelv; nincsenek meg benne az újabb ipari, tudományos, műszaki gondolkodás vagy élményanyag valamennyi kategóriájának saját, belső

kifejezései. Az iparosodás előtti korszak túlélője ez a nyelv, kénytelen tehát a spanyolból kölcsönözni. A harmadik tényező: ellentétben a baszkkal, a galíciai nyelv elég közel áll mind (a kasztíliai) spanyolhoz mind a portugálhoz, így aztán sok „idegen" kifejezést és nyelvi formát felszív az élet különféle területein, és a puristák nem sokat tehetnek ez ellen. Küzdelem alakult ki egy olyan „standard" galíciai nyelvért, amelyet kötelezővé lehetne tenni az oktatásban, a rádió- és tévéadásokban, valamint az autonóm intézmények hivatalos nyelvhasználatában: a „kasztilianizmusok" kérlelhetetlen kirekesztésének szószólói - akik a portugálból származó nyelvi formákat részesítik előnyben - szembenállnak a „mérsékeltek"-kel, akik nem annyira a kasztíliaitól óhajtják megvédeni a galíciait, hanem inkább szigorú tudományos ismertetőjegyek alapján hiteles nyelvi formákat akarnak

létrehozni. A galíciai önkormányzat, a Xunta de Galicia hivatala politikája az utóbbi irányzatnak kedvez, még agitációs hadjáratot is folytat mellette. Az odalátogatók számára ez a kampány az útjelző feliratok és helységnévtáblák összevissza, sokszor tudománytalan változataiban nyilvánul meg. Eg3 idejűleg a nyelvi „nacionalisták" a bilinguismo, vagyis a kétnyelvűség ellen hadakoznak, vagyis az ellen, hogy a kormányzat és a közigazgatás párhuzamosa használja a galíciait és a kasztíliai spanyolt. Történelem, politika Galícia lakossága kelta eredetű. Ezt a feltevést a Kr u I évezred korai időszakára alapozzák, mert a térség római elnevezésére: Gallaecia. Más feltevések szerint Spanyolország északi és középső részén népes kelta települések voltak az említett időszakban, de Galíciáról nem mutatható ki, hogy keltább lett volna más országrészeknél: kelta eredetű kifejezések nem gyakoribbak a nyelvben,

mint más eredetű szavak; és nincsenek érvényben sajátosan kelta szokások sem. Galícia kapcsolatot tartott fenn - valószínűleg szárazföldi és tengeri utak igénybevételével - Spanyolország déli részének fémmegmunkálásban fejlett civilizációjával. Galíciai aranyat már azelőtt is exportáltak, hogy a római megszállók - a K e. 2 század legelején - intenzíven bányászni kezdték, s a félszigeten át, Mérid érintésével, a „pénz útvonalán" Cádizba szállították. Lugóban a Kr u 3 századból származó falmaradványok találhatók, ami világosan bizonyítja hogy milyen fontos volt a tartomány a római birodalomban. Az óriási távolságok és a hegyes-völgyes határ ellenére Galícia teljes mértékben betagozódott birodalmi Róma kultúrájába. A politikai elszigetelődés az 5 században kezdődött, a RB széthullásával és - az Ibériai-félsziget nagy részén - a vizigót királyság létre jöttével. Galícia, amelyet a

vizigótok germán vetélytársai, a szvébek foglaltak e a mai Észak-Portugáliával együtt különálló államot alkotott, jóval alacsonya) anyagi és szellemi színvonalon. Dokumentumok nemigen maradtak feni Amikor - az 580-as években Leovigild vizigót király meghódította a szvébe királyságát, a helyi előkelőséget a jelek szerint senki nem zaklatta és senki nei űzte el. A 8. században Galíciát nagyjából békén hagyták a vizigót birodalmat meghódító mórok: nem tudtak mit kezdeni az esős éghajlattal, és a bányászat újra indításához nem volt megfelelő technológiájuk. A 9 század elejének történet áttekintve egy elrómaiasodott bennszülött (talán szvéb) arisztokrácia a jelek szerint még mindig megvolt, és arra törekedett, hogy minél szorosabb kapcsolatokat építsen ki a oviedói királyi udvarral. Röviddel 824 elő ez v korai keresztény vértanú sírhelyét fedezték fel - állítólag csoda útján - Santiago de Compostelában,

s a helyi püspök kijelentette, hogy a Nagy Szent Jakab sírjáról van szó. Az oviedói udvar, ahol Szent Jakabnak - mint Spanyolország apostolának - a kultusza mar régi keletű volt, kapott az alkalmon, hogy a sírhellyel kapcsolatos adományokkal és publicitással magához láncolja a régiót. A század végén az oviedói királyok már Galícia királyainak nevezték magukat, és Santiago de Compostela zarándokhely lett. A 10 századtól kezdve már a Brit-szigetekről és Nyugat-Európa még távolabbi vidékeiről is vonzotta a vezeklőket. A középkor hátralévő részében a zarándokútvonalak kapcsolták Galíciát Európa többi részéhez. II Ferdinánd (11571188) uralmát követően a királyi örökség időnkénti felosztása aláaknázta Galícia függetlenségét. Az arisztokrácia - szöges ellentétben Baszkföld, Kasztília, Katalónia és Portugália főnemességével - otthon ragadt, és nemigen húzott hasznot a kései középkor félszigeti

belháborúiból. A 10 század elérkeztével Galícia csak keveset számított a monarchia ügyeiben: másokkal együtt a nemzetgyűlésben Zamora kasztíliai város képviselte, de a döntésekben nem volt szava. Nemigen járult hozzá a birodalom szükségleteinek kielégítéséhez, kivéve a tengerészetet: Galíciában értékes, kerek testű hajókat építettek, és La Coruna az atlanti hadviselés fontos kikötője volt. Az ellenreformáció a jelek szerint növelte a zarándokforgalmat, s a 17. század - amelyet amúgy általában i spanyol „hanyatlás" korszakának tekintenek - fellendülést hozott; ezt Santiaigo barokk emlékművei is bizonyítják. A kedvezőtlen közlekedési és az elmaradott termelési viszonyok miatt Galícia nemigen tudta kiaknázni mezőgazdasáli és halászati lehetőségeit: a 18. századi törvény, amelynek értelmében kikötői szabadon kereskedhettek az újvilággal, túlságosan későn jött, és Galíciáról az a ,ép alakult

ki, hogy ott „gazdag a föld, de szegények az emberek". A 19 században a régió fő exportcikke a munkaerőtöbblet volt. Még ma is tekintélyes létszámú galíciai közösségek vannak olyan távoli helyeken, mint Buenos Aires nagy a walesi Merthyr Tydfil. A forradalom előtti Kubában a galíciaik alkották a legnagyobb etnikai kisebbséget. Az utóbbi száz évben a halászati ipart forradalmasította a tartósítás és a galíciai élelmiszerfeldolgozó ipar a spanyol gazdaság fontos eleméré lépett elő. A mezőgazdaság viszont változatlanul a további elaprózódás veszélyének kitett kisbirtokhoz kötődött, s a térség politikai története folytatólagosan a népesség társadalmi és vallási konzervativizmusát tükrözte. A galíciaiak érdeklődést tanúsítottak ugyan a spanyol köztársaságiak állásfoglalása ránt, amely szerint a régiónak autonómiát kell kapnia, a polgárháborúban Galícia mégis hamar a galíciai születésű Franco

tábornok mellé állt. Az autonómia 1978-ban történt helyreállítása óta Galícia Spanyolország egyetlen olyan része, amelyet úgyszólván megszakítás nélkül a ma Partido Popularnak (néppártnak) levezett nemzeti konzervatív párt kormányoz. C.) KATALÁNOK, VALENCIAIAK ÉS A BALEÁROK LAKÓI Katalán öntudat érzékelhető a Katalónia (Catalunya) nevű autonóm spanyol régió, valamint a francia-spanyol határsáv francia oldalán - Roussillon (Rosseló) és Cerdagne (Cerdanya) katalánul beszélő lakosai között. A szomszédos spanyol autonóm régiók, Valencia és a Baleár-szigetek (Balears) a középkori katalán terjeszkedés során királyságként alakultak meg, de manapság különálló identitású népcsoportoknak adnak otthont. A magukat valenciaiaknak mondó emberek fontosnak tartják a katalánoktól való különbözőségüket, és azt, hogy ellenálljanak az északról jövő kulturális és politikai uralmi törekvéseknek. A Baleárok

lakóinál e szigetcsoporthoz és az egyes szigetekhez kötődő hazafiság gátat vet a szárazföldiekhez kapcsolódható szolidaritás lehetőségének. Katalóniában viszont úgy vélik, hogy a valenciaiak és a szigetlakók közös katalán örökségen osztoznak. Egészen a késői középkorig monopolizálták a tengertől az Ibériai-félsziget belterületeihez vezető útvonalakat. Ebből kifolyólag karakterük erősen különbözik az ország belsejében lakó és a kasztíliai nyelvet beszélő emberekétől, nagyra becsülik a kereskedelmet, jelentékeny a kereskedői elitjük, ezenkívül pedig a tengerjáró katalánok kedvelik a tésztaféléket. Ugyanakkor a katalán, illetve a spanyol ajkúak (a kasztíliai nyelvet beszélők) kiegészítik egy mást, sőt kölcsönös függőségben élnek; Spanyolországnak mindig is szüksége volt Barcelona és Valencia kereskedelmére, s a két városnak pedig a spanyol. piacokra Az eredmény: az olykor döcögős politikai

együttműködés Spanyolország többi részével, ami e tengermelléki népek újkori történetének egyik fő témája. A lakott terület korlátozott; hegyek és szélsőséges éghajlati viszonyok szorítják szűk keretek közé. Valenciához egyaránt tartoznak nagy kiterjedésű, lakhatatlan pusztaságok és Spanyolország legtermékenyebb talajú vidékei S nemcsak kétfajta kultúra található ezekben az országrészekben: a hegyvidéki és a tengermelléki; hanem fellelhető egy olyan hagyomány is, amely többre tartja a regionális identitást a nemzeti azonosságtudatnál, s elsősorban a helyi érdekeket tartja szem előtt. Mindez kockázatossá teszi az általánosításokat, és magyarázatul szolgál arra, miért mondják sokan kormányozhatatlannak a szóban forgó népcsoportokat. Nyelv A 9.-től a 12 századig terjedő időszakban terjedt el a Pireneusok keleti vidékeire és a frank birodalom „spanyol határterületé"-re jellemző újlatin nyelv, s

elterjedését nehéz volna különválasztani a provanszál nyelv fejlődésétől. Fennmaradt egy korai, 12 századbeli vizigót törtvénykönyv felismerhetően katalán fordítása. Jóllehet Katalóniában némelyik versfajtában a provanszál nyelvet részesítették előnyben, és a katalán költői nyelv fejlődését a provanszál az egész középkorban továbbra is befolyásolta - a katalán nyelv mégis kialakította a maga sajátos irodalmát, amely gazdagságban és kifejezőerőben vetekszik az Ibériaifélsziget más nyelveinek irodalmával. A katalán irodalom virágkora egybeesett a katalán állam birodalmi fellendülésével: az irodalom és az ország virágzásának emléke azóta is táptalaja a katalán nemzeti érzésnek. A 16. század elérkeztével a gazdasági és politikai változások voltaképpen véget vetettek a katalán irodalom mecénási támogatásának. A 19 századig a katalán csupán a közigazgatás és a köznapi érintkezés nyelveként

maradt fenn, és akkorra már az a veszély fenyegette, hogy pusztán néprajzi különlegesség lesz belőle. (A centralizáló spanyol kormányzatok a kasztíliai elterjedését segítették elő a spanyol állam nyelveként, a katalán használatát viszont helytelenítették, sőt tiltották.) 1833-ban azonban elindult a Renaixenra (újjászületés) néven ismert mozgalom, mégpedig Carles Aribau Pátria (Haza) című költeményének megjelenésével. Az 1859-es esztendőtől kezdve a katalán nyelv irodalmi használatának szószólói évenként találkoztak a Jocs Florals nevű ünnepségen, amelynek keretében a költők díjakért és a rangért versengtek. Az első erőfeszítések tudatosan archaizálók és múltba nézők voltak ugyan, a katalán nyelv mégis hamar intézményesült a kreatív írásművészet eszközeként - a dráma- és a regényirodalomban, az újságírásban, a történetírásban, valamint a felsőfokú műszaki és természettudományos

munkákban. Barcelona lakosainak mindennapi nyelveként - ez a város volt a 19. században a mediterrán ipari forradalom egyik legfontosabb központja - a katalánnak sikerült a modern élet követelményeivel lépést tartó szókincset kifejlesztenie. Ezért manapság különleges a státusa Nyugat-Európa nemzeti kisebbségeinek nyelvei között, s ez biztosítja, egészen egyedülálló módon, a fennmaradását. Az Ibériai-félsziget más kisebbség nyelveivel, az euskarával és a galegóval (a baszkkal és a galíciaival) összehasonlítva, a katalánnak sikerült figyelemre méltó homogeneitást megőriznie. Alkalmazkodva a hagyományokhoz, a katalán tudósok két fő tájszólás-csoportra osztották a katalán nyelvet: „keletkatalánnak" nevezik a francia katalán országrészben, a Baleárokon, az Alghero nevű településen, Girona és Barcelona spanyol tartományaiban, továbbá Tarragona provincia keleti felében beszélt nyelvjárást. A

„nyugat-katalán" pedig az egykori Catalonia fejedelemség többi részén, és a hajdani Valencia királyság jelenlegi területén használatos dialektus. Ezzel szemben Valenciában és a Baleárokon azt állítják, hogy a valenciai és a mallorcai: önálló nyelvek, amelyek egy újlatin közvetítő nyelvből, a limousin-ből származnak. Ez az elmélet a kérdéskörnek csak kevés tárgyilagos kutatóját győzte meg, de az udvariasság - és néha a meggyőződés - követelményeinek megfelelően, a Valenciában beszélt nyelvet manapság általában valenciának mondják. A szigeteken a szétforgácsolódási vagy széttagolódási folyamat további megkülönböztetésekhez vezetett a Mallorcán, Menorcán és Ibizán használatos nyelvek között. Századunkban a katalán nyelvért vívott küzdelmet az akkor ellenséges spanyol állammal szemben harcolták meg, előbb Primo de Rivera, majd Franco tábornok diktatúrája alatt és ellen (1923-31, ill. 1936-75) A

katalán nyelvnek a Spanyolország más részeiből bevándorlók letelepedésének hatásaival is meg kellett birkóznia. Az a körülmény, hogy Franco üldözte a katalánul beszélőket, növelte az elszántságot a kulturális örökség megőrzésére. Jóllehet sok bevándorló és utódaik kívül maradtak a többségi nyelvi közösségeken - gyakorolva a jogot, hogy gyermekeiket kasztíliai nyelvű iskolába járassák -, az autonóm kormányzatokat általában dicsérték a hivatalos nyelvek terjesztésében oktatással, rádió- és tévéadásokkal és hagyományos kulturális események patronálásával elért sikereikért. A határ francia oldalán és a katalán nyelvű miniállamban, Andorrában nem védik ilyen szenvedélyesen az anyanyelvet, de ez utóbbi fennmaradását, a jelek szerint, biztosítja a spanyolországi katalán kormány erőfeszítéseinek továbbfodrozódó hatása. Történelem A későbbi Katalónia politikai története tulajdonképpen a

870-es években kezdődött, amikor Szőrös Guifré, akit a katalán történészek afféle kulturális hősnek tüntettek fel, meghódította a Pireneusoktól délre fekvő frank megyéket. Nem kiáltott ki semmiféle függetlenséget és nem hagyományozott egységes vagy egyesített birodalmat az utódaira, de győzelme valódi „regionális" diadal volt: a régióban meggyökerezett dinasztia véglegesen kiszorította az „idegen" uralmat. Ettől kezdve a hegyvidék hadviselő arisztokratáit olyan grófok vezették a harcban, akiknek látóköre éppoly szűk volt, mint az övéké. Guifré három olyan örökséget hagyott hátra, amely alaposan befolyásolta Katalónia jövőbeli Fejlődését: 1. Barcelona tartomány vezető szerepét; 2. egy tartós életű dinasztiát (Barcelona-ház néven vált ismertté és 1412-ig uralkodott); 3. legendáját, amely szerint ő alapította meg a katalán államot; ez a legenda még az újkorban i,, erősebben szította fel a

katalán nemzeti érzést, mint bármelyik sötét középkor „erős ember" bármelyik valódi vívmánya. Ebből az örökségből a 10 században szuverén állam bontakozott ki, amelyet aztán rendszerint Katalán Fejedelemségnek neveztek. A szomszédos moha medán államok rovására meggazdagodván, és a nyugatmediterrán gazdaság növekedéséből hasznot húzva, a 12 század elejére jelentős regionális hatalom lett belőle. Mivel azonban a Baleár-szigeteken a mohamedánok voltak az urak, Barcelona és Tarragona kereskedői hátrányos helyzetbe kerültek olasz vetélytársaikkal szemben. Így aztán Mallorca és Ibiza elfoglalása a 13 század elején döntő fordulatot hozott, ami lehetővé tette a kedvező széljárásokat és áramlatokat kiaknázó katalán kereskedők számára, hogy vezető szerepet töltsenek be a nyugat-mediterrán kereskedelemben. A szigetvilág ugródeszka volt egy olyan birodalom meghódításában, amely a 14. század derekán magába

foglalta Szicíliát, Menorcát, Szardínia nem kis részét és néhány kereskedelmi előőrsöt a Maghrebnek, ennek az élénk kereskedelmi forgalmú zónának a szélein. Meglehetősen laza szerkezetű birodalom volt ez, de a háborúi olyan katalán nemzeti érzést hoztak létre, amelyet erőteljesen nyilvánított ki a 14. százat elején Ramon Muntaner krónikája: a szerző a katalánokat különleges erényekkel rendelkező fajtának tekintette, amelynek egyedeit - bármennyire eltérők is a politikai nézeteik - erős rokoni kötelékek és kötelezettségek kapcsolják egymáshoz. A Barcelona-ház imperializmusa exportálta a katalán nyelvet, a katalán kultúrát és a katalán telepeseket. Ennek nem mindig voltak tartós hatásai, de a Baleárok katalánosítása alaposnak és állandónak bizonyult. A valenciai királyságban eleinte nem esett bántódása a mohamedán lakosságnak, de később a betelepített katalán kisebbségnek hosszú távon döntő szerep jutott

a régió kulturális fejlődésében, s a muzulmánokat erőszakkal áttérítették, végül pedig, 1609-ben, kiűzték. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a valenciai és a baleári identitásnak nincsenek meg a külön gyökerei: amikor a katalán birodalom a csúcson volt, a valenciai és a mallorcai királyságnak (az utóbbi az egész szigetvilágot felölelte) ennek ellenére megvoltak a maguk külön intézményei, és tulajdonképpen mindkettőnek megvolt a maga belső szuverenitása. A birodalom költségei - különösen a Szardínia fölötti uralomért vívott kegyetlen háborúra szánt kiadások - fokozatosan és egyre inkább meghaladták a bevételeit. Katalónia ugyan erősebb volt a 15. században, mint általában hiszik, azonban a szomszédos, jóval gazdagabb és népesebb Kasztília és Franciaország királyságai bizony elhalványították. A 16 század elérkeztével a dinasztikus egyesülés tartósan Kasztíliába helyezte át a kormány székhelyét.

jóllehet Katalónia és korábbi birodalmának más államai névleg szuverének maradtak egészen 1716-ig, a kasztíliaiak neheztelni kezdtek, ami viszont fokozta a katalán öntudatot. Az 1640től 1655-ig, majd az 1705-15-ig tartó függetlenségi háborúk vereséggel végződtek, és ennek nyomán csökkent a megkülönböztető törvények, hagyományok és intézmények hatása. Megszálló hadseregek voltak mindenütt: kasztíliai seregek Katalóniában és Valenciában, francia haderők Roussillonban és Cerdagne-ban, brit katonák Menorcán (1705-től 1756-ig tartózkodtak ott, tartós emlékként hátrahagyva Mahónban (katalánul Maó) az angol tolóablakokat). A 18 században Katalónia, Valencia és a Baleárok a jelek szerint hajlandónak mutatkoztak félretenni a nézeteltéréseket az együttműködés érdekében; de a 19. század zavaros körülményei - elsősorban a Napóleonnal szemben tanúsított ellenállás (1808-14) kiváltotta fokozott helyi és

regionális öntudat megerősödése - bebizonyították, hogy a spanyol Levante történelmi közösségeinek különbözőségét befagyasztani lehetett ugyan, kiküszöbölni azonban nem. A 19. század katalán kulturális újjászületése nyomán politikai mozgalom bontakozott ki, amelynek résztvevői között ott voltak az ún. paísos catalans (katalán országrészek): decentralizációra törekedtek, el akartak szakadni a spanyol és a francia államtól. A népek azonban, minden jel szerint, külön utakon jártak. A történelmi katalán fejedelemség térségeinek történetét elsősorban Barcelonának és környékének gyors iparosítása jellemezte. Az évszázad első felében megkétszereződött a lakosság. Barcelonában 1833-ban megépült Spanyolo. első gőzüzemű gyára; 1836-ban Spanyolország első gőzhajója a barcelonai hajógyárból került ki; 1848-ban az ország első vasútvonala Barcelonát kötötte össze Mataróval. Az 1850-es évek végére a

fonalgyártást majdnem teljesen gépesítették Közben Valencia továbbra is a mezőgazdasági termékek központja maradt. Mallorca csak az új évszázad beköszöntével tapasztalta meg a maga ipari forradalmát, de ez igen lendületes volt: 1901lben mozdonygyár nyílt a szigeten, 1922-ben autógyár, az I. vh-ban pedig mallorcai és menorcai gyárak szállították a csizmát a francia hadseregnek. Következésképpen kivirágzott a fejedelemségben a radikalizmus, a katalánizmus és a protekcionizmus, miközJen a többi térség megőrizte óvatos konzervativitását. Mallorcán p1 az első spanyol köztársaság idején a felnőtt lakosság kétharmad része írta alá a jobboldali Unión Catolica folyamodványait, miközben Barcelona üdvözölte az új rezsim föderalista alkotmányt szorgalmazó politikáját. Valahányszor katalán intézményeket élesztettek újjá a 20. században - 1911 -től 1914-ig a tartomány erőforrásait egyesítették az ún. Mancomunitat

keretében, aztán 1931-től 1939-ig, a második köztársaság idején; majd 1978 Sta az „autonómiák rezsimjé"-nek demokratikus keretei között a katalán országrészeket külön utakra terelték. Az egykori fejedelemség autonómiája még ma is több kiváltságot tartalmaz, mint Valenciáé °s a Baleároké: regionális kormányzatának felelőssége szélesebb körű, s egyes vidékeken a katalán törvényeknek elsőbbségük van a spanyol állam törvényeivel szemben. Nacionalizmus Katalóniában a „nacionalizmus" a katalánizmus (katalánul: catalanisme) egyik hegnyilvánulásaként értelmezendő; többféle formája van; kezdve attól, hogy valaki katalánnak vallja magát, egészen addig terjedhet, hogy ez a valaki a katal.án kultúra megőrzését és terjesztését kívánja; vagy a más, magukat katalánnak vallókkal érzett rokonságtól egészen a nem-katalánokkal és - különösen - a spanyol állammal szemben érzett ellenséges indulatokig;

vagy pedig a decentralizációt, az autonómiát, a föderalizmust vagy a szeparatizmust magukban foglaló politikai programoktól egészen a „nagy-katalán" imperializmusig, amely a történelmi fejedelemség határait meghaladó Katalónia megteremtését tűzi ki célul; végül ide tartozik a „Katalónia mindenek előtt" politikája, - ezt a fajta „katalanista" álláspontot manapság a politikai baloldal is magáénak mondja, bár a nyíltan nacionalista retorikát elutasítja. Történelmileg a nacionalista álláspont Katalónia legnagyobb 19. századi szószólóinak lojalitásfogalmai szerint oszlott meg. Josep Torras i Bages (18461916) szemében Katalónia olyan közösség, amelyet bizonyos (az országrész falusi és hegyvidéki hátországát jellemző) hagyományos értékekhez való ragaszkodás határoz meg - ide tartozik a hithű katolicizmus, a régi szokásjog megőrzése, a spanyol állam keletkezése előtti kiváltságok megoltalmazása, s a

nyelv, amelyet a katalán parasztok mindig is beszéltek. Valentí Almirall i Llozer (1841-1904) számára Katalónia mindig a haladás megtestesítője volt, lényegében városias és a tenger által meghatározott ország, amely világi (de azért nem vallástalan), és amelynek kötelessége magához emelni a szellemileg elmaradott, tudatlanságban élő „vidék"-et. E különbözőségek okozta feszültségeket a többi spanyol országrésztől való önmegkülönbözetés oldja fel. Nincs olyan igazán kielégítő identitásérzés, amely teljességgel „belülről" építkezne; nélkülözhetetlen kelléke a „másság" is, afféle külső hivatkozási alap ebben az esetben a kasztíliaiak töltik be ezt a szerepet. A maguk irodalmában és újságírásában józan, gyakorlatias, szorgalmas, előrelátó, ésszerű és tudományos szemléletű embereknek ábrázolják magukat, a kasztíliaiak gyenge oldalai közé viszont, - a sztereotípiák szerint -,

a realizmus hiánya, a haszontalan dolgok iránti rajongás, a lustaság, a fatalizmus és a gőg sorolható. A politikai katalánizmust a spanyol múltnak egy olyan olvasata táplálja, amely szerint a katalán nyelv és a katalán szabadság áldozatul esett a kasztíliai imperializmusnak. A kifejezett szeparatizmus azonban sosem örvendett nagy támogatottságnak Katalóniában. A jelenlegi többségi párt a múlt nemzeti hősei jelszavainak hagyományát vallja: „Spanyolország - igazsággal" és „Mindannyiunk Spanyolországa". Az Európai Unióhoz tartozás talán gyöngítette az ifjabb nemzedék spanyol nemzeti érzését, s kivált a katalán országrészben hallatszanak meglehetősen gyakori hangok, amelyek az Unióba való regionális beágyazódásra hívnak fel; az ilyen struktúrában azután a katalánokat esetleg szorosabb kapcsolatok fűznék a Földközi-tenger északnyugati medencéjének franciáihoz és olaszaihoz, mint Spanyolország nem katalán

részeihez. Egy eredetileg elitista - sőt misztikus - eszményre, a nacionalizmusra 1898-tól kezdve minden szabad választáson jelentékeny tömegek szavaztak. Különösen nagy volt az ugrás a 20 század első esztendeiben, amikor a spanyol állam, a jelek szerint, kudarcot vallott Katalóniával kapcsolatban; a birodalom bomlása piacvesztéssel járt, a katalán protekcionizmus pedig Madrid ellenállásába ütközött. A mozgalom különösen az ellenséges diktatúrák szorításában növekedett: az elnyomás légkörében minden formában kivirágzott a tiltott gyümölcs. A nacionalizmusnak azonban nehéz dolga volt a munkásosztály szavazataiért folyó vetélkedésben, a baloldali ideológiákkal szemben - egészen az 1920-as évek második feléig, amikor a munkásság ügye leszálló ágba került, s így a katalánizmus mondanivalója a társadalom minden szintjén közölhető lett. A Franco-diktatúra éveinek tapasztalatai megszilárdították a katalán egyet

értést, a szigorú központosítás ugyanis felszította a választókban a decentralizáció vágyát. Amikor Franco 1975-ben meghalt, s az emigráns katalán kormány elnöke megjelent a Palau de Generalitat, vagyis a katalán kormányszékház erkélyén, egyaránt megéljenezték munkások és polgárok, őshonosok és bevándorlók. Paradoxon talán, hogy a katalán nemzeti mozgalom ereje bénítólag hatott Valencia és a Baleárok párhuzamos mozgalmaira. A valencianizmus afféle katalanista eretnekségként kezdődött: Valencia elitje tiltakozott „nagy-Katalónia" Barcelonában elképzelt látomása ellen. Valenciának saját újjáéledt identitásra, saját autonómiára volt szüksége. Teodor Llorente (1836-1911), a valencianizmus első vezére azt állította, hogy a középkor valenciai regöseinek kultúrája eltért a katalán énekmondókétól, és tudatosabban nyilvánult meg benne a spanyol egység. Mint a legtöbb eretnekség esetében, a valenciaiban is

„egyházszakadás" következett be, de egyébként is csak marginális hit maradt, legalábbis a 19. század hátralévő részében Constantí Llombart republikánus föderalista 1896-ban ekként panaszkodott: „Valencia népe nem reagált azzal a lelkesedéssel és érdeklődéssel, amelyet ennek a dicsőséges ügynek - a saját ügye! - ébresztenie kellett volna." Ez nagyjából megfelelt az igazságnak - egészen addig, ameddig a Franco-érában a választók bele nem fáradtak a centralizációba. A Baleárokon a nacionalizmus sosem gyakorolt számottevő hatást a szavazókra; érdeklődésük homlokterében a különlegesen virágzó gazdaság védelme áll, nem pedig valamiféle identitás vagy ideológia megvédése. A 19 században kialakult konzervatív jelleg ma is megvan, kivált Mallorcán Szokások A katalánokat az elsőszülöttségi jog szokása különbözteti meg az Ibériai-félsziget minden más népétől - a baszkokat kivéve. A nagyon távoli

múltban általános volt az anyai ágon való öröklés szokása, ennek jelenleg is nyoma van nem egy családnévben, és a ma is általános gyakorlatban, amely szerint az asszony szorgalmazza: a férj iktassa oda felesége családnevét a sajátja mellé, ha a feleség famíliájában nincs fiúörökös. Nagyfokú származástudatra utal az egy-egy családon belül használatos keresztnevek igen szűk köre. Az elsőszülöttségi jog, vagyis a hitbizományi rendszer jelentős szerepet töltött be a katalán múlt formálódásában A legidősebb fiú (a hereu) tartotta meg a családi birtokot, testvérei (a többi egyenesági leszármazottak) viszont a katalán történelem alakulására jellemző egyéb tevékenységet folytathattak: kereskedelemmel, gyarmatosítással, az elmúlt évszázadban pedig Barcelonának és környékének iparosításával foglalkozhattak. M.) BASZKOK A baszk identitás alapja a baszk nyelv (ottani nevén: euszkara), amelyet igen sokan beszélnek

Spanyolország baszk területein és - kisebb mértékben - Franciaországban. Az öntudatos baszkok között vannak olyanok is, akik - kivándorlás vagy asszimiláció következtében - nem tudják már a nyelvet, de nosztalgiától vezetve azonosulni kívánnak a baszk kultúrával. Ez a sóvárgás rendszerint abban nyilvánul meg, hogy legalább valamennyire igyekeznek elsajátítani a nyelvet. A -baszk az egyedüli nem indoeurópai nyelv Nyugat-Európában, s ez némelyeket arra az egyébként erősön vitatott következtetésre indított, hogy a baszkok tulajdonképpen egy nagy létszámú, az indoeurópaiak előtti nép maradványai. Baszkföld erősen iparosított térségei nagy mértékben eltérnek a falusi végektől, de a baszk öntudat mindkét környezetben virágzik. Nyelv A baszkot a történelem előtti időkben. és az ókorban állítólag óriási területen beszelték, melynek határa északon a Loire folyóim délen a Gibraltári - szoros volt: A történelmi

kutatások szerint azonban jóval kisebb volt ez a terület: a nyugati Pireneusokra és közvetlen szomszédságára terjedt ki, a Garonne és az Ebro folyók között. A vidék hegyes-völgyes volta - a hegycsúcsok, az erdőségek - hozzájárult a nyelvjárások széles skálájának fennmaradásához. A nyelvészek 1869 óta nyolc fő tájszólást különböztettek meg, egyet-egyet a közigazgatási kerületekben, egyet pedig a Roncal-völgyben, de ez csupán egy bonyolult mozaik leegyszerűsítése. A szabványos euszkarát manapság a televízió terjeszti, no meg Euskadi (vagyis Baszkföld) kormányzatának oktatáspolitikája. Történelem Római maradványok bőséggel találhatók a baszk alföldön. A latin nyelv és a kereszténység a távolabbi vidékeken hódított. A 7 században a Vascones - valószínűleg zsoldosokként - a későbbi Gascogne-ban telepedtek le, róluk nevezték el a hercegséget, s ők terjesztették el a baszk helységneveket egészen a Garonne-ig.

A 9 és a 12 század között egészen 3aszkföld déli határvidékéig jöttek létre települések. Ebben a korszakban a baszk politikai kultúrában a függetlenség határozott elei észlelhetők. A legnevezetesebb esemény - Nagy Károly utóvédjeinek lemészárlása 778-ban, a Roland-legenda ihletője - valószínűleg azt jelzi, hogy egy jegyvidéki törzs nem kért a frank fennhatóságból. A 9 század derekán némelyik nyugati közösség elismerte az oviedói hűbérurakat. Oviedóban - talán baszk eredetű - királyság alakult ki, ebből a magból ;sírázott ki aztán a Navarrai Királyság. Ezt követően csupán rövid ideig - az .020-as és 1030-as években, Nagy Sancho király alatt - uralkodott egyetlen hatalmi központ egész Baszkföldön. Egy ilyen állam újjáélesztéséről álmodott Alfonz, az aragóniai győző a 12. században, majd a baszk nacionalizmus a 19-ben, - de ezek az ábrándok sose váltak valóra. A késői középkorban a baszkok

politikai hovatartozása folyton változott. k nyugati Baszkföld hadakozó főnemessége szerves része lett Kasztília történelmének. A Navarrai Királyság a baszk nemzet bölcsője lehetett volna - a 15. száradban lovagi költeményeket írtak errefelé baszk nyelven -, ám a 16. században i királyságot felosztották Franciaország és Kasztília között. A Kasztíliai Királyságban a baszkok kiváltságos elitnek számítottak - sok kedvezményben, mentességben részesültek. Némelyik szerző feltevése szerint ezek a kiváltságok (fueros) a baszkok és a Korona szerződéses megállapodásának következményei voltak. Az uralkodó többi alattvalója zokon vette e kiváltságokat, s ez - a 16 században növelte a baszk öntudatot; ekkoriban a humanisták hangsúlyozták az Euskara ősi mivoltát A tételt, amely szerint a baszkok előbb jöttek, mint az Ibériai-félsziget többi megszállója, első ízben 1539-ben fejtették ki. A 17 és a 18 században azonban a

baszkok inkább az anyaország-monarchiákkal, azaz Franciaországgal vagy Spanyolországgal vállaltak közösséget, és nem egymással, s inkább néhány tartományukkal, mintsem holmi pánbaszk érzelmekkel. A partikularizmus elképzelhetetlenné tette az egységes baszk régiót, viszont tartományként újra és újra kodifikálták a baszk kiváltságokat. Politika A 19. században a bigott katolicizmus hívei az ún foralizmust népszerűsítették a spanyolországi Baszkföldön, és ellenezték az egyház modernizációs politikáját. (Foralizmus: a hagyományos kiváltságok nevében szembefordult a liberális spanyol kormányzatok 1833 után felülkerekedő központosítási politikájával.) A Don Carlos megbuktatott spanyol trónkövetelőt támogató harcias mozgalom. A „karlizmus" háborúk egész sorában szállt szembe a nagy állami befolyást igénylő spanyol rendszerrel, s 1875-ben a főleg baszkokból és navarraiakból álló sereg lőtávolságra

megközelítette Madridot. Politikai mozgalomként való növekedését 1860 után az ún. tudományos rasszizmus ösztönözte Az 1894-ben alapított Baszk Nemzeti Pártba csakis „fajtiszta" baszkok léphettek be. A baszk irodalom újjáélesztése reakciós nosztalgiázással kapcsolódott össze, továbbá a „liberalizmus nyelvé"-nek, a spanyolnak az elutasításával. A baszk nacionalizmus paradox módon tovább fokozódott, amikor Bilbaóban és Vitoriában kezdett fellendülni a nehézipar. Ez részben a bevándorló munkásokkal szemben érzett ellenszenvnek tulajdonítható, részben pedig a regionális decentralizációt követelő középosztálybeli mozgalomnak. Az 1936-tól 1939-ig tartó spanyol polgárháborúban a baszkok szövetséget kötöttek a radikálisokkal, a materialistákkal és a forradalmi baloldallal - cserébe az autonóm státusért. Franco győzelme azonban 40 évre eltemette az önkormányzati státust, és az elnyomó politika korszakát

nyitotta meg; ennek következtében megmaradt a régi baszk nacionalizmus. Középosztálybeli fenegyerekek terrorizmusra adták a fejüket, és a Franco-rezsim utolsó éveiben meglepő mértékű népi rokonszenvet sikerült kivívniuk. Az 1978 évi spanyol alkotmány, amely helyreállította a demokráciát Spanyolországban, és enyhítette az Euskadira nehezedő központi nyomást, nem oldotta meg Baszkföld határainak és az autonómia korlátainak kérdését. Ez a határozatlanság ébren tartotta a harcias nacionalizmust, a baszk kormányzat kulturális költségvetése pedig kedvezett a nemzeti öntudat túltengésének. A legutóbbi évtizedben baszk nacionalista politikai mozgalom alakult-ki a határ franciaországi oldalán, és egy újjáformált, föderatív Európai Unió kilátásai valamilyen európai szuperállamon belüli pán-baszk egység reményét élesztették fel. Társadalmi szerkezet A korai baszkoknál állítólag matriarchátus - vagy legalábbis

matrilineáris öröklés - volt érvényben. A rómaiak törzsekre osztották a baszkokat Ésszerű feltevés viszont, hogy a belterület, elszigetelt völgyeiben az egyes csoportokat a rokonsági kötelékek alapján határozták meg, s hogy a vérrokonság hozzájárult a hatalmi szerepek elosztásához. A Navarrai Királyság kivételével sehol másutt nem különböztethető meg őshonos főnemesség (arisztokrácia) - egészen a kései középkorig. A katonailag megerősített nagy uradalmak keletkezése, kivált Álavában, egybeesett azzal a periódussal, amelyben Kasztília 14. századi dinasztia-háborúiban) felvirradt a becsvágyó hadurak napa. A nagy győző, Enrique de Trastámara (1379-ben halt meg) a baszkok soraiból toborozta leghívebb támogatóit. A szomszéd népekkel összehasonlítva a baszk társadalom legfőbb sajátossága a teljes vagyon öröklése volt. (Rendszerint az elsőszülött fiú volt az örökös) Meglehet, ez is hozzájárult ahhoz a

jelenséghez, hogy a 16. század folyamán a baszkok jelentős szerepet töltöttek be a mind jobban terjeszkedő középkori Kasztília betelepítésében és a spanyolok tengerentúli imperializmusában. A tőkefelhalmozás meg a vállalkozói szellem bátorítása hozzájárulhatott a modern idők Baszkföldjének kereskedelmi és ipari fejlődéséhez. Vallás Minden jel arra mutat, hogy az alföld lakói korán áttértek a kereszténységre, de i távolabbi hegyvidékeken még a 12. században is tulajdonképpen a pogányság colt az úr Lassan haladt ugyan a hittérítés, de sok tekintetben alapos volt, miként a klerikalizmus és a dogmatizmus tartósnak bizonyult öröksége mutatja. katolikus világot gazdagító erőteljes szellemi kezdeményezések - a jezsuita rendtől az Opus Deiig - baszkoktól indultak ki. Az ellenreformáció egyházi embereinek gyanúja szerint a boszorkányság, az ördöngösség szertartásai és a pogányság maradványai a hegyvidékeken

hosszú ideig továbbéltek; ÉszakNavarra egyik baszk nyelvű közösségében 1610-ben például boszorkányüldözés tört ki, s ekkor fogalmazta meg egy Salazar nevű inkvizítor a tételt, amely szerint, a boszorkányság csak érzékcsalódás. Az evangélium híveit még ma is megdöbbenti a buzgalom, amellyel a baszkok a helyi kultuszoknak adóznak, gyakorta az egyház egyetemes vallásgyakorlásának a rovására. - A modern, kozmopolita iparvárosban, Bilbaóban (Bilbo) a Nuestra Sefiora de la Begona (Begonai Miasszonyunk) arcképének áhítatos tisztelete a polgári öntudat ismérve ma is, s a város futballcsapata, az Athletic Bilbao is az ő szentélyéhez járulva ünnepli győzelmeit. A szentnek tekintett fát. E.) PORTUGÁLOK Portugália másságának nem holmi fizikai tényező az alapja. Földrajzilag az ország csupán egyik része az Ibériai-félszigetnek: nincsenek természetes határai, amelyek elválasztanák Spanyolországtól; nincs sajátos éghajlata sem.

Portugáliát a félsziget többi részétől eltérő történeti fejlődése különbözteti meg; egyedi államként alakult ki, amelynek megvan a maga múltja, közigazgatási és jogi struktúrája, a saját nyelve, és nagyon is megvannak a maga eleven kulturális hagyományai. Történelem, politika Portugália a mai Európa egyik legrégibb országa. A 12 században jött létre, hála °elsősorban a Burgundi-házból való Alfonso Henriques erőfeszítéseinek; az ő - külföldi keresztesvitézek támogatta - haderői fokozatosan kiszorították a muzulmánokat Nyugat-Ibéria nagy részéből. A mai Portugáliát felölelő területnek a muzulmánoktól való „visszahódítása" csak a 13. század derekán ért véget. Az ország a kasztíliai spanyol királyságtól való függetlenségét a század későbbi éveiben Dinis szilárdította meg, az első olyan helyi uralkodó, aki támogatta a valódi portugál kultúra kibontakoztatását. Dinis létesítette az

első országos tengerészszervezetet; ő alapította az ország első egyetemét; nagy kereskedelmi központok létrehozásával segítette a gazdasági rendszer fejlődését; továbbá sok szép várkastéllyal gazdagította királyságát. Az utóbbiak egyikét-másikát maga tervezte Törvényeit portugálul fogalmazta; ez a nyelv akkorra már annyira eltávolodott rokonától, a kasztíliaitól (a mai spanyol nyelv ősétől), hogy különálló nyelvnek tekintették. A portugálnak ez a korai formája volt az alapja a tekintélyes trubadúr-kultúrának, amely romantikus és szatirikus költeményekben öltött formát. A verseket a nemesurak és a király írták, s lantosok járták velük az országot. Az eldalolt választékos „udvari" költemény az irodalom uralkodó formája maradt egészen a 15. századig A 15 század folyamán a portugál birodalomnak a monarchia irányította fokozatos fejlődése erősítette a nemzeti öntudatot. Egy európai hatalom első

nagy, modern birodalmaként, a portugál impérium Dél-Amerika, Afrika és Ázsia fontos részeit ölelte fel. A kereskedelemből és a külföldi erőforrások kiaknázásából adódó gazdagság elősegítette a gazdaság megszilárdulását, és lehetővé tette a monarchia számára az oktatási reform előmozdítását, a felfedező utak pedig serkentették az előrehaladást a természettudományokban és az antropológiában. A spanyolokhoz fűződő gyakran ellenséges viszony szinte állandó gondot okozott Portugáliának. Az 1580-as esztendőben az országot súlyosan meggyengítette a Marokkó elleni, katasztrófával végződött katonai expedíció, melynek során a király elesett. A nagy szomszéd támadása eredménnyel járt Hatvan évvel később a spanyol közigazgatást elsöpörte a felkelés, és új király ült a portugál trónra; s jóllehet tartós gazdasági hanyatlás következett és zsugorodott a birodalom, a felkelés napját (december elsejét)

azóta is a portugál függetlenség napjaként ünneplik. 1693-ban a portugál birodalom részét alkotó Brazíliában aranyra bukkantak, javult tehát az államkincstár helyzete. Ám az ország közigazgatása tovább ra is rosszul irányította a gazdaságot, így az ipari bázis fejletlen maradt. A király csak az 1750-es években engedte meg, hogy Pombal márki vegye kezébe a kormányzást; ekkor konkrét intézkedéseket hoztak az ország újjáélesztésére. A márki a felvilágosult abszolutizmus híve volt; korlátozta a nemesek és a papság hatalmát (így közvetve elősegítette a polgárság felemelkedését; terjesztette az írniolvasni tudást; megreformálta az egyetemeket és fejlesztette az ipart. Az 1755. évi földrengésben elpusztult Lisszabont funkcionális szempontok szerint, neoklasszikus stílusban építtette újjá. Pombal az estrangeiradók közé tartozott; ezek Európa más országaiban nevelkedett portugálok voltak, akik ésszerűen akarták

modernizálni országukat. Pombal elgondolásait sokan ellenérzéssel fogadták. Gazdasági és közigazgatási reformjait azonban akkor sem törölték el, amikor királyi védnökének 1777-ben bekövetkezett halála után kénytelen volt távozni a hatalomból. A további fejlődés azonban hirtelen megszakadt: 1807ben Napóleon hadai elözönlötték az országot, s a királyi család Brazíliába menekült A britek aztán kivonulásra kényszerítették a franciákat, s mind gazdasági, mind politikai szempontból kiaknázták a régensek tehetetlenségét, és úgy irányították Portugáliát, akár egy gyarmatot. A zsarnoki hatalom iránti gyűlölet a portugál nép széles rétegeit egyesítette, s a liberalizmus jegyében kitört 1820. évi felkelés kikergette a briteket Portugáliából A liberálisok győzedelmeskedtek ugyan az idegen elnyomók felett, de nem volt elég hatalmuk ahhoz, hogy kellőképpen érvényt szerezzenek a francia forradalom eszméi alapján

eltervezett alkotmányos reformoknak. A század hátralévő részében hol a liberálisok, hol a konzervatívok kormányozták Portugáliát, a változás szükségességét azonban mindkét politikai oldal értelmisége elismerte. 1908-ban a király és örököse gyilkosságnak esett áldozatul; ez megkondította a lélekharangot a monarchia felett, és két év múlva kikiáltották a köztársaságot. A köztársaságiak azonban képtelenek voltak szilárd kormányzatot létrehozni; egyházellenes intézkedésekre és társadalmi reformokra irányuló kísérleteiket a konzervatívok és az újjáéledő egyházpárti mozgalom hívei megakadályozták. 1926-ban katonai puccs vetett véget a köztársasági kísérletnek; feltűnően hosszú életű tekintélyelvű rezsim következett, amelynek több mint 30 esztendeig Antonio Salazar állt az élén. Salazar diktatúrája Európa jelentős részétől elszigetelte Portugáliát. A diktátor konzerválta az ország

fejletlenségét, elmaradottságát, támogatta a katolicizmus egyik reakciós formáját, és tobzódott a múltba néző nacionalizmusban: Portugália az ő elgondolása szerint még mindig birodalmi hatalom volt, amelynek államkasszáját tengerentúli birtokainak gazdasági kizsákmányolásával kellett feltölteni. A divatjamúlt politikával egyre inkább szembehelyezkedő bennszülött lakosság fékentartásához szükséges hadsereg költségei egyre növekedtek, s a hajdan hasznot hozó gyarmatok igazgatása egyre csak dagasztotta az államkincstár kiadásait. A gyarmati hadviselés okozta népi elégedetlenség erősödött, s amikor Salazar utódai sehogy sem tudták rendbehozni a gazdaságot, a széles körben támogatott és szinte vértelen forradalom 1974 áprilisában megbuktatta a rendszert. Az ideiglenes kormány hamarosan visszaadta a politikai szervezetek jogait, és függet icM)cgcL auull a gyalluawxllaK. LjC a joi lIlCgalapuGULI panuK alanya e5 a nosz szú

évelten át véleményét elfojtani kényszerülő, utópisztikus álmodozásra hajh portugál polgárság lehetetlenné tette a politikai stabilitást. A baloldali kormány amely a több mint ötven évi szünetet követő első demokratikus választás nyo mán került hatalomra, szocialista ihletésű alkotmányt szavaztatott meg. Di csakhamar megbukott, s utána a kérészéletű kormányok zaklatott periódus; következett. Az 1978-ban hatalomra jutott jobboldali koalíció revideálta a: alkotmányt, s megfosztotta a szocialista idealizmus sok vonásától; az osztál, nélküli társadalom elérése azonban továbbra is cél maradt. Újabban a választól mindinkább eltávolodtak a baloldaltól, ezzel a politikai tevékenység sokat veszí tett élénkségéből, és jóval szokványosabb lett. Portugália tagja az Európai Uniónak, így az ország jövőjét és identitását a; határozza meg, mennyire lesz képes felzárkózni az iparosított Nyugat-Európá hoz, amelynek

szerves részévé kell vállnia. Tengerentúli birodalmának dics( napjait már csupán a sajátos portugál történelem részének tekintik az ország ban, nem pedig küldetésnek. Portugália dilemmája manapság: hogyan legyer európai, s ugyanakkor hogyan maradjon - jól azonosíthatóan, egyedi módon - portugál. A természeti környezet Portugália változatos, sokszínű ország. Határai mentén sok olyan táj van, amely földrajzilag megkülönböztethetetlen a szomszédos Spanyolországtól. Az ország a spanyol síkság nyugati végénél kezdődik, ott kanyarodik el mélyebbre, az Atlanti-óceán partvidéke felé. A Tejo folyótól északra eső térség általában dombos vidék, amely keletib északkeleti irányban hegységekké magasodik. A Tejótól délre eső terület ezzel szemben laposabb és szárazabb Az ország éghajlata általában enyhe, bár régiók szerint jelentékeny módosulások észlelhetők; a nyugati partvidéket tengeri szellők hűsítik, s

gyakorta párás a tájék; a hegyvidéket sokszor áztatja eső; a belső országrészeket olykor aszály sújtja; s a déli fekvésű Algarvet a nyári hónapok alatt sokszor nagy hőség jellemzi. Gazdaság és társadalom A legutóbbi időkig a portugál gazdaság elsősorban a mezőgazdaságra, másodsorban a halászatra támaszkodott. Az északi vidék fő terméke a kukorica, a középső régióé a búza Ez a két térség a bortermelés központja is, olivaolajat viszont az egész országban készítenek. Hagyományos portugál iparág a parafagyártás, a fenyőgyanta-előállítás, s a szardíniakonzervgyártás. Némelyik országrész késői iparosítása és az idegenforgalom az 1980-as évek közepe óta tapasztalható elképesztő fellendülése sok munkaalkalmat teremtett ugyan, de a munkanélküliség magas szintje és a munkát külföldön vállalni kényszerülők száma változatlan maradt. Ebben a tekintetben Portugália még mindig Európa „szegény

embere" A családi kötelékek jelentősége a legújabb fejlemények ellenére is megmaradt. A nagycsaládos háztartás - amely gyakran magába foglalja a nagyszülőket, a szülőket és a gyerekeket manapság is a legfontosabb társadalmi és gazdasági egység. Sok vállalkozást nagyvállalatokat és új vállalatokat is beleértve - családok üzemeltetnek, és néhány, évszázadok óta fennálló céget ma is közeli rokonok irányítanak. Vallás A katolikus egyház mindig is nagy befolyást gyakorolt a portugálok életére. A leghírhedtebb példa az inkvizíció, amely a 16. század derekától egészen az 1820 évi liberális forradalomig tartott, s amelynek időnként nagyobb volt a hatalma, mint magának a monarchiának. Az egyház részvétele az ország politikai életében a nemzet megalapozásának idejétől datálódik, amikor Alfonso Henriques a pápa elismerését kérte újdonsült királysága számára; a portugál birodalom az istentől

szentesített keresztes hadjárat egyik megnyilvánulásaként ábrázoltatott; Salazar pedig a második világháborúban tanúsított portugál semlegességet azzal igazolta, hogy politikája összhangban van a Fatimai Szent Szűz kinyilatkoztatásaival. Az ország kereszténysége azonban korántsem egységes. Hiába az egyházi hierarchia folyamatos tiltakozása - sok népi vallásos hagyomány megmaradt, különösen északon, ahol a lakosok sokkal lelkesebb hívők, mint déli honfitársaik. Az északi vallásgyakorlás részeként az újszülötteket bizonyos intézkedésekkel „óvják a rossz levegőtől", s közvetlenül világra jöttük után „éjféli keresztelőt" tartanak, pap közreműködése nélkül. Az embereket gyakran igen sajátos személyes viszony fűzi némelyik szenthez. Az országszerte található szent-sírhelyek közül igen sokat a fogadalmi felajánlások egész halmaza ékesíti - a hálás esdeklők adományai, amiért meghallgatták

imáikat. A helyi katolicizmusok elválaszthatatlanok az egyes közösségek azonosságtudatától. A falusiak minden vasárnap összejönnek plébániatemplomukban; megünneplik a kijelölt szent napokat, s évente minden egyes közösség megünnepli a maga védőszentjét; az ilyen ünnepségek napokig eltarthatnak. Mindenszentek és Halottak napja (november 1. és 2) minden évben jó alkalom a közösségek tagjai számára, hogy ellátogassanak szeretteik sírjához, s virágokkal és lámpásokkal ékesítsék a sírköveket. A közösség túlterjed az élőkön, magába foglalja a halottakat is, akikről megemlékeznek. Az elhunytat, ha testileg nincs is jelen, nem felejtik el, mint ahogy nem feledkeznek meg a kívánságairól sem. F.) SPANYOL AJKÚ NÉPEK NAVARRAIAK Navarra, ez a Pamplona körüli autonóm spanyol régió - gyakran mondják egyébiránt baszk tartománynak - olyan közösséget ölel fel, amely hangsúlyosan vallja önazonosságát. Jóllehet azelőtt a

baszk nyelvterület beékelődött ebbe a térségbe, és a középkorban sok szerző felváltva alkalmazta a „baszk" és a „navarrai" megjelölést ugyanarra a népcsoportra, az eltérő történelmi fejlődés szétválasztotta a baszkokat a navarraiaktól. Sem a navarrai királyság, sem pedig elődje, a dokumentumok szerint a 820-as évek óta létezett pamplonai királyság nem foglalta magában a manapság Baszkföldnek ismert vidéket - kivéve az 1020-as évek második felétől az 1030-as évek első feléig tartó rövid periódust. A középkori királyságban baszkul is beszéltek, de a lakosság főleg egy saját, újlatin dialektust használt, amelyet a tudósok manapság navarrai nyelvnek neveznek és amely a kasztíliaihoz hasonló utat tett meg. Jelenleg, bár van baszk nyelvű televízió, Navarra a spanyolul beszélő Spanyolország része, s területén a baszk önazonosságot szinte csakis a Baszkföldről származó bevándorlók vallják. A spanyol

Navarrát a kasztíliai királyság 1511-14-ben annektálta, a térségben azonban érvényben maradt az a szokásjog, amely legfőbb alkotó eleme a navarrai identitásnak. Az autonóm régió határait ma kőoszlopok jelzik, rajtuk a következő felirattal: „Navarra: Territorio Foral". Vagyis: olyan országrész, amelynek saját törvényei vannak Ezek a törvények máig megmaradtak, időnként a navarraiak véráldozattal védték meg őket. A legutóbbi három évszázad alatt a központosító spanyol kormányzatok tompítottak rajtuk, de azért ezek a törvények sose tűntek el. Figyelemre méltó, mily lelkesen oltalmazzák a navarraiak a törvénykezési tradícióikat Pénzverési joguk, vámhatáraik, ősi törvényeik 1841-ig fennmaradtak. Sőt: Navarra még Franco tábornok diktatúrája alatt is (1936-75) megtartotta státusát, pedig abban a korszakban a regionális kiváltságokat másutt megszüntette a mindenáron központosító kormányzat. A navarrai

népnek mint sajátos politikai kultúrát ápoló közösségnek 1833 után megnőtt a becsülete, akkor ugyanis rendkívül erőteljesen támogatta a régióba az abszolutista spanyol trónkövetelőket, a karlistákat. Amikor azonban 1978-ban helyreállt a regionális autonómia, ez a reputáció jelentéktelenné vált. A dogmatikus és hagyományos katolicizmus népszerűsége mindamellett tovább é. tette a kralizmust, s a 20 század második felében Navarrát a konzervatív katolikus világi szervezet, az Opus Dei hátországává tette. ARAGÓNIAIAK Aragónia Spanyolország egyik autonóm területe. Az Ebro középső folyásánál é a Pireneusok déli részén terül el, a navarrai és a katalán országrész között. A középkorban az aragónoknak megvolt a maguk latin eredetű nyelve, de túlságosai közel állt a kasztíliaihoz, úgyhogy beolvadt a modern spanyolba, immár megkülönböztethetetlenül. De volt még valami, ami az össz-spanyol érzelmek fő

áramlatába vonta a régiót: a Zaragozához, a régió székhelyéhez fűződő érzelmi gondolattársítások összessége. Zaragozában látható ugyanis egy olyan nagy sír emlék, amely a spanyol nemzeti érzés egyik gyújtópontja: a pillari szűz szentélye. Kultuszát jelentős nemzeti intézmények kollektív áhítata erősíti, p1. a had seregé és a polgárőrségé (Guardia Civil), vagyis egy félkatonai szervezeté. Ráadásul 1808-ban és 1809-ben Zaragoza hősiesen ellenállt a francia inváziónak az egymást követő ostromokban állítólag 41 ezren estek el a város védői közül, °s Zaragoza azóta is jelképe a spanyol nemzeti érzületnek. Aragóniának emellett mindig önálló politikai kultúrája volt. Aragónia középkori királysága létét már 1035-ben keletkezett feljegyzések is tanúsítják - 1134 óta része volt a katalán fejedelemségnek; az újkor fokozatosan kialakuló spanyol államában - amely Aragónia és Katalónia Kasztíliával

1516-ban létrejött dinasztikus egyesülésére alapozódott -, Aragónia bizonyos, a többitől eltérő :örvényeket és szokásokat őrzött meg egészen 1716-ig, pénzügyi kiváltságokat s beleértve. Ezt követően nem mutatkoznak aragón nacionalizmus jegyei - egészen a 19 század végéig, amikor a spanyolországi regionális kultúra megbecsülésének újjáéledése egybeesett a regionális politika erősödésével. Az 1890-es övtizedekben az évenként megrendezett irodalmi és zenei összejövetelek táplálták a sajátos aragóniai örökség iránti érzelmeket - ez különösen az öltözék és tánc formáiban nyilvánult meg; Julián Calvo Alfaro egy „aragón állam" újjáélesztéséről ábrándozott, de „aragonista" társai legtöbbje minden egyebet elsöprő hűséget érzett Spanyolország iránt. Az 1978-ban létrejött autonóm területi kormányzat megfelelt ennek a tradíciónak. KASZTÍLIAIAK A kasztíliaiak: Kantábria, Kasztília és

León, La Rioja, Kasztília-La Mancha, Exrremadura, Murcia újkori autonóm régióinak népe, valamint Madrid lakossága persze a főváros az ország minden részéből származó népek települése is). Átfogóbb osztályozással az andalúzokat is ide sorolhatnánk, de önértékelésük jelige azt indokolja, hogy a következőkben külön foglalkozzunk velük. Spanyolország periferiális népeinek öntudatához képest a kasztíliai identitástudat gyenge lábon állt, mivel a kasztíliaiak többsége a jelek szerint - ha egyáltalán gondol ilyesmire - a kasztíliai létet azonosítja a spanyol léttel. A korszerű spanyol kormányzás decentralizáltságából kifolyólag azonban a kasztíliai Honosságtudat manapság fokozott erővel jelentkezik. (A régi, „birodalmi", központilag irányított Spanyolországban nem volt divatban.) Alapja a többi spanyol éptől való eltérés; az azonosságtudatot ihlető képi világ pedig Spanyolország központjának

jellegzetes sík vidékei, ahol az 1025-ben, ezen a néven alapított középkori Kasztília királysága megalakult. Az identitás megfogalmazásában vezető szerepet töltött be a kiváló regényíró, Miguel Delibes. A kasztíliai „nemzeti karakter" erények meglehetősen ügyesen meghatározott sorozatából áll össze állítólag - talán helyesebb kollektív önértékelésnek nevezni -, ide tartozik a mértékletesség, a józanság, a „nagy lélek", a bátorság és a gyakorlati kényszerűségek iránt tanúsított közöny. Ami a régiók és a történelmi közösségek kormányzását illeti, a spanyol állam egy hosszúra nyúlt kísérletsorozat végén, 1978-ban hajtotta végre legutóbbi és a jelek szerint legsikeresebb decentralizációs kísérletét. A rugalmas és életképes szabályozás szükséglete visszásságokkal is járt: autonóm kormányzatokat hoztak létre olyan régiókban is, amelyekről nem állítható, hogy erős kollektív

öntudatú közösségeket öleltek volna fel. Ilyen volt Extremadura (az ország délnyugati szélén) és Murcia (Kasztíliától délkeletre). Kasztília többi részét három autonóm régióra osztották, részben demográfiai meggondolásokból, részben pedig azért, hogy a régiónak egy közös modern minta szerinti, saját székhelye legyen. A kis területű La Rioja, amely a történelem folyamán hol Kasztíliához, hol Aragóniához, hol pedig Navarrához tartozott, az autonóm régió státusát kapta. Az önrendelkezés fényűzése fokozódó ütemben fejleszti ki ezekben a térségekben a különálló régióhoz fűződő öntudatot Új identitásokat fedeznek fel, hajdani identitásokat élesztenek újjá; Kasztília-León autonóm régiójának (Kasztília legészakibb csücskén) Kasztília és Leónre változtatták a nevét, pusztán a „Kasztília: nem León" jelszó alapján; Extremadurában, Murciában és La Riojában regionalista pártok alakultak és

indultak virágzásnak. ANDALÚZOK Andalúzia nagy részét hódítás útján kebelezte be a kasztíliai királyság a 13. század derekán; a maradékot - a tekintélyes kiterjedésű granadai királyságot, a térség délkeleti részén - csupán a 15. század vége felé Az andalúzokat sokan az Ibériai-félsziget spanyol ajkú népei egyik különálló etnikai csoportjának mondották. Kevéssé meggyőző ez a tétel, amely azon a gyakorta hangoztatott, de sosem bizonyított feltevésen alapult, hogy az andalúzok a középkorban és az újkor kezdetén bevándorolt afrikai, zsidó és cigány népcsoportok tagjaival kötött - kivételesen gyakori - vegyes házasságokból származnak. Az andalúzok mindamellett meg vannak győződve különlegességükről, amelyet igazol egyrészt a sajátos történelmi tapasztalat és élményanyag, másrészt a sajátos hangzású dialektus. Az andalúz szolidaritás erejét gyakran Spanyolország életének befolyásos tényezőjeként

emlegetik: akik így gondolkoznak, azzal kezdik, hogy az andalúz művészek Velázquez idején, a 17. században vezető szerepet töltöttek be a királyi udvarban, s azzal végzik, hogy az 1980-as évek szocialista kormányának vezető andalúz politikusai valamiféle kölcsönös támogatáson alapuló hálózat emberei. Ami pedig az elharapott mássalhangzók, a diftongusok és a gyakori sziszegő hangok jellemezte tájszólást illeti, az andalúzok éppoly büszkén kultiválják, mint a régió más kulturális hagyományait, így a flamenco muzsikát - amely Spanyolország más részein nem őshonos -, valamint a hirtelen sült ételeket, szemben Kasztília „nemzeti" konyhájával. A régió kiemelkedő termékenysége éles ellentétben áll Dél-Kasztília, Extremadura és Murcia viszonylag száraz és szegényes földjeinek teljesítőképességével, jóllehet a csekély népsűrűségű vidékeken e természetadta előnyt sokáig nem aknázták ki (még jócskán

a 20. században járva sem). Bár az arisztokrácia 1640 évi összeesküvése állítólag független andalúz állam létesítését tűzte ki célul, és Andalúzia egyes részeinek jelentős szerep jutott az 1870-es évek felkeléseiben - az igazság az, hogy a regionalista politikának egészen az 1920-as évekig nem volt folyamatos története; ettől kezdve viszont az andalúz identitás fogalmát fáradhatatlanul terjesztette egy ragyogó tehetségű publicista, Blas Infante. A régió két részre osztható. Az egyik: az atlanti Andalúzia; nagyjából a Guadalquivir vízgyűjtő területének felel meg, középpontja Sevilla (amely különben a jelenlegi autonóm Andalúzia régió székhelye). A másik: a mediterrán Andalúzia, amely nagyjából az egykori granadai királyság, s Málaga a központja. Az andalúzok túlnyomó többsége nyugatra tekint, ami annak tulajdonítható, hogy a régiónak vezető szerepe volt a spanyol birodalom tengeri történetében a 16.

század eleje és a 19. század kezdete között Az autonóm kormányzat egyik, málagai születésű minisztere kijelentette: kétségbeejtő, mennyire közömbösek az andalúzok a Földközi-tenger iránt; s az Európai Unió keretében a regionális együttműködés folyamatban lévő vállalkozásainak résztvevői leginkább az atlanti partokon találhatók. GIBRALTÁR LAKÓI A gibraltáriak rendszerint városállamnak mondják a szülőföldjüket; hivatalos státusa szerint viszont a félsziget önkormányzattal rendelkező brit koronagyarmat. A britek azért foglalták el Gibraltárt 1705-ben, hogy ellenőrizhessék a Földközi-tenger nyugati bejáratát; a város a brit korona „teljes tulajdonába" került, „területi jogfennhatóság nélkül", mégpedig az 1713. évi utrechti békeszerződés alapján, amelynek erre vonatkozó kikötései ma is érvényesek. A britek kezdetben nagy létszámú bevándorlást szorgalmaztak a szerződés kétértelműségeinek

kiküszöbölésére; ez a törekvés azonban nem járt sikerrel. Zsidó, genovai, máltai és katolikus ír bevándorlók jöttek-jövögettek, de csak a 19. század elején, a gazdasági fellendülés korszakában növekedett meg jelentékenyen a számuk. Gibraltár 17 ezer lakosából az 1830 évi kimutatás szerint 1400 volt brit, s 6900 az „új bevándorló"; ami a többit illeti, 1300 volt a régen ott lakó zsidó. A gibraltári protestánsok száma mindig csekély volt, s ma is az, de a spanyol hatóságok mindig gyanakodva tekintettek erre a közösségre A demográfiai fejlődés állandó sajátossága a határ túloldaláról származó spanyol nőkkel kötött vegyes házasságok nagy száma. Az 1920-as esztendőben a spanyol születésű nők Gibraltár lakosságának 10 százalékát tették ki. Gibraltár ennélfogva spanyolul beszélő város maradt, de ez korántsem fokozta a gibraltáriakban a Spanyolországhoz tartozás érzését. Ellenkezőleg: a

gibraltári érdekek túlságosan is kapcsolódtak a brit helyőrség és a brit hadiflotta jelenlétéhez, valamint a 19. századi általános brit tengeri uralom teremtette lehetőségekhez A Brit Birodalom iránt érzett gibraltári elkötelezettséget fokozták a spanyol részvétel nélkül lefolyt világháborúk tapasztalatai. A II világháború után, amikor a birodalom szétforgácsolódott, Gibraltárt nem lehetett függetlenségre előkészíteni, mivel ez ellentétes lett volna az utrechti szerződés feltételeivel; de fokozatos engedmények nyomán növekedett az autonómia, amelyet táplált a fejlődő gibraltári öntudat, a fokozódó önrendelkezés pedig tovább növelte ezt az öntudatot. Peter Isola, az egyik helyi politikus, helyesen fogalmazott az ENSZ-nek címzett, 1960-ban kelt előterjesztésében: a gibraltáriak saját közösséget alkotnak, Gibraltár az övék és nem másé. A spanyol kormányzat és a közvélemény látja, hogy Spanyolország és

Gibraltár jövőbeli szorosabb kapcsolatának kialakításában figyelembe kell venni ezt a körülményt. AZ AZORI-SZIGETEK LAKÓI Az Azori-szigetek az európai szárazföldtől legtávolabbi szigetcsoport az Atlanti-óceán keleti részében. Vulkáni eredetű, néha manapság is földrengések és tűzhányókitörések színhelye A csoport tíz legnagyobb szigetének mindegyike meredeken emelkedik a tengerpartról, hegycsúcsaik olykor az 1800-2000 méteres magasságot is elérik. A szigetek éghajlata mérsékelt, növényvilága pedig túlnyomó részben európai. A szigeteket 1439-től fokozatosan telepítették be. Pombal márki ugyan 1766-ban központi kormányzás alá helyezte a szigeteket, 1832 óta azonban - közigazgatási okokból - három körzetre osztották őket. Ezeket a körzeteket a portugál szárazföld meghosszabbításaként kezelik, de mindegyikük bizonyos mértékű autonómiát élvez. Az 1970-es években akadtak szigetlakók, akik - amerikai

üzletemberek támogatásával - az Azori-szigetek függetlenségéért folytattak kampányt; de nem értek el sikert. A szigetlakók archaikus portugál nyelvjárást beszélnek Kereskedelmük alapja a kivitel: ananászt exportálnak (eredetileg Brazíliából hozták ezt a gyümölcsöt/, továbbá halkonzervet, hímzéseket és a helyi bálnavadászatból nyert olajat. A MADEIRA-SZIGETEK LAKÓI Akárcsak az Azori-szigetek, a Madeira csoport szigetei is vulkáni eredetű hegyvidékek. A két legnagyobb sziget Madeira és Porto Santo) belső részei majdnem teljesen lakatlanok. A lakosság túlnyomó része a tengerparthoz közeli, alacsony fekvésíí lejtőkön telepedett le. Az éghajlat és a növényzet téltrópusi. A 15 században a portugál telepesek kiirtották Madeira és Porto Santo erdőségeit, és cukornádat, valamint szőlőt ültettek az erdők helyén. Fokozatosan de nagy területen - teraszosan képezték ki a földeket, és jól kimunkált

öntözőcsatornahálózatot létesítettek Az europai konyhakertészet szokásos termékein kívül csendes-óceáni tarógyökeret, indiai édes répát, tökót, guajavat, mangót, naspolyát és füget termesztenek a Madeira-szigetek lakói. A szigeteket a szárazföldi kormányzat Portugália szerves részének tekinti, s egyetlen egységként kormányozza. A Madeira-szigetek lakói az Azori-szigetek tájszólásától eltérő, sajátos portugál dialektust beszélnek. A hagyományos falusi öltözék a carapuca: kék szövetből készült, tölcsér alakú süvegből, vászon bricseszből, ingből és rövid zekéből áll. A szigetek gazdaságának jelentős része a cukortermelésen alapul, továbbá a madeira exportján (ízletes, borpárlattal felerősített, igen édes bor). A többi gazdasági ágazat közül megemlítendő a halászat, a kivitelre szánt banán termesztése, a hímzés - ezt egy angol hölgy hozta divatba az egyik szigeten 1850-ben -, és a régi keletű,

de egyre jelentékenyebb idegenforgalom. A 15 századtól kezdve jól dokumentálható a tengerparti gazdaság fejlődése (halászat, hajózás, tengeri szállítás), kivált Bayonne-ban (Baiona) és San Sebastiánban (Donostia). a fajta kereskedelmi és tengerészeti tradíció, valamint a bőséges szén- és vasérckészletek kedveztek a nehézipar késői, 19. és 20 századbéli fejlődésének a régió spanyol részeiben. A KANÁRI-SZIGETEK LAKÓI Kelet-nyugati irányban felsorakozva - akár megannyi ugródeszka az Atlantióceánba - a Kanári-szigetek kb. 7 szélességi fokkal Európa legdélibb csücskén túl található 1000 km-re van Cádíztól, és - legközelebbi pontjánál - látótávolságon belül a Szahara nyugati részétől. Európai jellegét visszavonhatatlanná tette a 15. századi spanyol hódítás, majd a gyarmatosítás és a betelepítés - főleg az Ibériai-félszigetről és Európa északnyugati részeiből származó lakosokkal. A Kanári-szigetek

északkeleti passzátszelei a Szaharához való közelsége ellenére a földközi-tengeri éghajlat övezetébe foglalják e földeket; a vitorlás hajók korában egyébként könnyen megközelíthető volt Spanyolország felől. A szigetek elzártsága erős közösségi öntudatot hozott létre, s ezt elmélyítette a térség sajátos történelme. A különállás kultuszának kifejlődését elősegítette még a mikroklímák, a domborzatok, a talajfajták és a gazdasági tevékenységeknek az a rendkívüli sokasága, amely az egész szigetcsoportban, sőt, annak egyes szigeten is észlelhető. A Kanári-szigetek lakóinak fejlett öntudatát a vidék történelmi mítoszai tükrözik. A legalapvetőbb ilyen mítosz a spanyolok előtti népesség megmaradása. A „bennszülött" lakosok jellegére és eredetére vonatkozó bizonyítékok ellentmondásosak; valószínűleg berberek előtti, észak-afrikai népek voltak, hasonlatosak talán Nyugat-Szahara partvidékének

más imraguenjeihez. Sose voltak sokan, anyagi kultúrájuk megmaradt alacsony szintűnek, de meghökkentően rugalmasan álltak ellen a késői középkor európai hódításainak. A hódítás utáni korszak lovagi, pásztorköltemény jellegű és romantikus írásaiból ezért különleges tisztelet árad feléjük, ennélfogva a „bennszülött" vér - büszkeségük forrása lett. A mai napig é1 a szilárd meggyőződés, amely szerint „a szigetlakók ereiben erős bennszülött vér csordogál". Ez olykor a képtelenségig fokozódik; az 1960-as években például néhány lelkes ember fölfedezte a „kanári nyelvet", mégpedig a hódítás előtti nyelvek néhány fennmaradt töredék-elemének ingatag bizonyítékaira támaszkodva; az apró, jelentéktelen függetlenségi párt pedig emigráns kormányt alakított Algériában, s kinyilvánította, hogy ez a „kormány" csatlakozni óhajt az Afrikai Egységszervezethez. Általánosságban szólva

az ibériai spanyoloktól való megkülönböztetés a „kanári identitás" kulcsfontosságú eleme. Pedig minden teóriát félresöprő bizonyítékok vannak arra, hogy az említett őshonosok a hódítás és a gyarmatosítás időszakában eltűntek: a tömeges kitelepítés, deportálás, a kulturális „földcsuszamlás" és az európai betegségek hatása a 16. század derekáig néhány, a gyarmati társadalom perifériájára került, elszigetelt kis közösségre redukálta őket. Nem irtották ki őket, csak éppen - alámerültek. A bennszülöttek túlélését hirdető „elméleti bizonyítékok" más módon is magyarázhatók. Kultúra A hódítás előtti múlt emlékei tovább élnek a népi kultúrában. A kanári-szigetek-i étlap főként az éghajlattal és az elszigeteltséggel magyarázható, de a golio iránti előszeretet - a gofio porlasztott és pirított gabonaszem, amelyet levesben szolgálnak fel, vagy tejjel meg vízzel kevernek - a

hódítás előtti időszakra vezettető vissza. A jellegzetesen kanári-szigeteki játékok közül a vela latina (a vitorlázás egy fajtája) határozottan helyi produktum, és a botcsata változatai lényesében a paraszti társadalmak hagyományaiból alakultak. Ám a Kanáriszigetek ,nemzeti" birkózása, a lucha caneria a jelek szerint valóban a bennszülött múltból hagyományozódott a mai lakosokra. A kanári-szigeteki muzsika és népköltészet túlnyomó része valószínűleg az andalúz hagyományok terméke, de elgondolkodtató némely kutató véleménye, szerintük ugyanis az endechas nevű versforma bennszülött eredetű. A vallásos áhítat legjelentősebb gyűjtőpontja a candelariai Szűz - a hagyomány szerint ő közvetítette csodás módon és csodás hatású közbenjárókkal - a keresztény kinyilatkoztatás egy részét a hódítás előtti bennszülötteknek. A kulturális befolyás fő forrása mégis Spanyolország volt, különösen

Andalúzia, ahonnan a kanári-szigeteki telepesek többsége származott, s amellyel a legszorosabb maradt a kapcsolat. A települési modellek, az életmód, a lakóházak formái, a családszerkezet - mind az Ibériaifélszigetről plántálódott át. Így áll a dolog a vallási szokásokkal is - mind, mind a népi katolicizmus vonásait viselik, jóllehet a helyi szentek, valamint Krisztus és a Szent Szűz megnyilatkozásai nagyobb áhítatot váltanak ki a szigeteken, mint az egyház egyetemes kultuszai, és a karnevált oly lelkesen, oly önfeledten ünneplik a Kanári-szigetek lakói, hogy az inkább Latin-Amerikára emlékeztet, semmint Spanyolországra. A kanári-szigeti nyelvjárás a maga elnyújtott magánhangzóival és elharapott mássalhangzóival igen közel áll az andalúz dialektushoz. Gazdag szókészletében sok a spanyol hódítás előtti és az angol eredetű elem - az angol származékszavak az atlanti kereskedelem és a brit befektetések fontosságát

tükrözik. A kanári-szigeteki öntudatot tápláló második mítosz: a szigetek az Ibériai-félszigetről induló gyarmatosítás áldozatai. A kanári-szigeteki városok kétségtelenül gyarmati jellegűek: a barokk templomokat egzotikus növényzet veszi körül; gazdaságtörténetük pedig a függőség tipikus esete; egyik monokultúra a másikat követte: a 16. század monokultúrája a cukor volt; a 17. és a 18 századé a bor; a 19 századé a bíborkaktusz; a 20 századé előbb a banán, majd az idegenforgalom. A valóság ezzel szemben az, hogy a Kanári-szigetek mindig kiváltságos helyzetet élvezett a spanyol államban. A gyarmatosítás időszakában a telepeseket pénzügyi kedvezmények vonzották a Kanári-szigetekre. A szigetcsoport kulcsfontosságú megállóhely volt a spanyol birodalomnak az újvilággal lebonyolított kereskedelmében. Amikor a spanyol birodalom összeomlott, a Kanáriszigetek gazdasági virágzása is megszűnt, de 1852-ben

újrakezdődött, akkor ugyanis a szigetek szabadkikötői státust kaptak. Ez az intézkedés külföldi befektetéseket hozott, és fontos szerepet juttatott a Kanári-szigeteknek a gőzhajón lebonyolított nyugat-afrikai kereskedelemben - hasonlót ahhoz, amelyet a vitorláshajók korszakában az újvilággal folytatott kereskedelemben töltött be. Politika A 19. század második felének kezdetén értelmiségiek és régiségkutatók egy befolyásos csoportja Augustín Millares Torres vezetése alatt erőteljesen táplálta a kanári-szigeteki öntudatot, s megbélvezezte Madridnak a szigeteket állítólag elhanyagoló magatartását; egy szeparatista párt pedig - Kuba mintájára - 1898ban ki akarta kiáltani a szigetek függetlenségét. A Spanyolországhoz tartozás haszna azonban vitathatatlan volt, és Pérez Galdós regényíró kanári-szigeteki földijeinek többsége nevében szólt, amikor kijelentette, hogy a szigetek „Spanyolország előőrse az Atlanti-óceán

közepén". A szigetlakók nem akartak szembekerülni a spanyol állammal, inkább az egyes szigetek közötti vetélkedést választották. A második spanyol köztársaság kikiáltása (1931) rövid időre felélesztette a reményt, hogy a szigetcsoportot egyetlen, egységes autonóm területnek minősítik, de a spanyol polgárháború véget vetett a tervezgetésnek. Franco tábornok uralma alatt (193G-75) a gazdasági fellendülés lecsillapította az elégedetlen szigetlakókat, majd az 1978. évi, új, demokratikus alkotmány kielégítő formulát talált: a szigetvilág autonóm kormányzását azzal az intézkedéssel egészítette ki, hogy mindegyik sziget élére regionális tanácsot állított. Amióta Spanyolország 1982-ben csatlakozott az Európai Közösséghez, megnőtt a kanári-szigetiek egymás iránti szolidaritása az oly távolinak tűnő összeurópai intézményekkel és egy olyan európai gazdasági rendszerrel szemben, amelyben a szigeteknek

szemlátomást nem jutott szerep. Következésképp a regionális politika fellendült, ugyanakkor az Európától való „gyarmati függőség" új formája elégedetlenséget kelt; időközben pedig a kulturális szervezetek amelyek hagyományosan inkább befelé fordulnak - mindent elkövettek és elkövetnek a Kanári-szigetek folklórjának, étkeinek és ünnepségeinek népszerűsítésére; s a szigetlakók egyre nagyobb hévvel magasztalják az el nuestro-t (a miénket), vagyis a mindinkább felismert közös érdekeket. Etnikumok enciklopédiája. 1993 Budapest: Kossuth Könyvkiadó pp 89; 81; 101; 101102; 104-105; 106-107 Fernández-Armesto, Felipe 1995 Európa népei. Budapest: Corvina pp 60-66; 66-71; 71-72.; 73-76; 76-81; 165-171; 171-179 Anderle Ádám 1992 Spanyolország története. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó pp 5-150 Birmingham, David é.n Portugália története Pannonica Kiadó 110-167 11. OLASZOK (PIEMONT, LOMBARDOK, LIGUROK, SZÁRDOK, VENETO,

FRIAUL, KÖZÉP-OLASZORSZÁG, DÉL-OLASZORSZÁG, SZICÍLIA, MÁLTA) A.) PIEMONTIAK A piemontiak régtől fogva büszkék politikai jelentőségükre, arra, hogy ők játszották a legfontosabb szerepet Olaszország egységének megteremtésében. Piemont volt a mag, amely köré - az 1850-es és 60-as években - az újállam szerveződött, és Torino volt az egységes Itália első fővárosa (1861-65). Piemont jelentése: „a hegy lába ", és a 19, századot megelőzően gyakorta úgy utaltak e térségre, mint ,Szubalpesi Királyság"-ra. A későbbi középkortól kezdve a nevet azonosították a néppel, amely a szavojai herceg alattvalója volt. Ez a népcsoport, akárcsak a szavojaiak, később az Aosta-völgyieket és a szárdokat is magában foglalta az utóbbiak közül egyik sem szívesen mondta volna magát piemontinak -, valamint magukat a tényleges piemontiakat - ez a népcsoport tehát végül a hercegség központi és legfontosabb részében telepedett le.

A piernontiak kevésbé öntudatosan voltak „olaszok", mint a ligurok vagy a lombardok, de az újkor hajnalától kezdve kultúrájukban tagadhatatlanul olaszok voltak. Amikor 1720-ban a szavojai ház megszerezte - a királyi címmel együtt - Szardíniát, az ország neve a korrekt diplomácia szóhasználatban „Szardínia" lett, de kétségkívül Piemont maradt a politikai és gazdasági központ, nem pedig i primitív és igen csekély népsűrűségű Szardínia szigete. Az ellentmondás áthidalására gyakran használták a „Piemont-Szardínia" megjelölést. Történelem Szavoja piemonti uralkodóházának származási helye az Alpoktól északra található, egy franciául beszélő hercegségben. A korai hercegek egy lényegében feudális állam urai voltak Közép- és Eszak-Olaszország más részei községek és városi civilizációk körül alakultak ki -, ám Szavoja-Piemont állam hatalmi szervezetének bázisa inkább a falu volt, s ebben a

tekintetben jobbára Nyugat-Európa más államaira hasonlított. VI Amedé (1343-1383), a zöld báró - tarka öltözékeinek tulajdoníthatta gúnynevét - különleges európai országot kormányzott, illaura ugyanis mintegy lovagló-lésben terpeszkedett a földrész legmagasabb jegylánca, az Alpok felett. A piemontiak gyakran egyik vagy másik nagyhatalom kegyének köszönhették a túlélést - rendszerint Franciaország volt ez a hatalom, olykor Spanyolország. A 16. század derekán a franciák majdnem húsz éven át megszállva tartották a hercegséget A 16. század első felében a spanyolok diadalmaskodtak a franciák ellen vívott háborúikban, s ekkor Piemontban erősödött a spanyol befolyás. A franciák azonban továbbra is megszállva tartották Torinót, és katonai erejükkel folyamatosan fenyegették a piemontiakat. Piemont az egész 17. században diplomáciájára támaszkodott, hogy fennmaradhasson - ez a diplomácia gyakran -gyes volt, néha azonban

nehézkes -, valamint kis létszámú, de azért nem elhanyagolható katonaságára. A 18 században a piemontiak az addiginál szorosabb gazdasági és kulturális kapcsolatokat polgárjogot kaptak, szavazhattak (feltéve, hogy tudtak írni-olvasni, és volt valamelyes jövedelmük), maguk is választhatók voltak, taníthattak az iskolákban és az egyetemeken. Cavour, Piemont miniszterelnöke 1858-ban szövetséget kötött Franciaországgal; az osztrákokat az 1859-es háborúban legyőzték, s Lombardiát Piemonthoz csatolták. Rövidesen következett az Appennini-félsziget többi része Piemont megszerezte Toscana nagyhercegségét, Parma és Modena hercegségeit és a pápai állam nagy részét. Garibaldi, a piemonti Nizza város szülöttje, 1860ban egy még alakulófélben lévő, kis létszámú, önkéntes hadsereget vezetett a régi nápolyi királyság ellen. Hamar legyőzte a nápolyiakat, és - miközben számottevő súrlódásai voltak Cavourral - Dél-Olaszországot

átadta Piemont kormányának. Cavour viszont úgy érezte, át kell adnia Szavoját és Nizzát Franciaországnak, biztosítékul, hogy a franciák ne avatkozzanak be, miközben Itália az egységéért küzd. 1861-ben kikiáltották az Olasz Királyságot, az uralkodó II Viktor Emánuel piemonti király lett, s ettől fogva Piemont története összeolvadt az új nemzetállaméval. Nyelv Piemont művelt osztályainak fő nyelve a 19. században a francia volt, a második nyelve pedig az olasz. Mondják, hogy sok művelt piemonti nem beszélt folyékonyan olaszul, s hibásan írt ezen a nyelven; de az igazság az, hogy a piemontiak általában franciául se írtak helyesen, ebből tehát nem lehet valami nagyfokú .francia befolyásra következtetni Az olasz egység létrejötte nyomán az olaszt növekvő mértékben kezdték használni Piemontban a művelt rétegek. Az írni-olvasni nem tudók sem franciául, sem olaszul nem beszéltek, ők a piemonti dialektust használták, s

csak az írás-olvasás elsajátítása után kezdtek olaszul írni. 1858-ban Piemont lakosságának 35 százaléka tudott írni-olvasni, s gyorsan nőtt a számarány az után, hogy Piemont az Olasz Királyság része lett. Az olasz kormányzatok nagy erőfeszítéseket tettek az analfabetizmus megszüntetésére, de törekvéseik jóval eredményesebbnek bizonyultak a viszonylagos jólétnek örvendő Északon, mint az elszegényedett Délen. A legutóbbi három-négy évtizedben a televíziónak fontos szerep jutott abban, hogy a nemzeti nyelv kiszorította a tájszólásokat. De a korábbi Piemont két régiójának na is megvan a maga nagyon is megkülönböztethető dialektusa. Ez a két térég: a csekély népsűrűségű Szardínia szigete és az Aosta völgye; ez utóbbi lakosai olyan nyelvjárást beszélnek, amelynek nem egy szava felismerhetően francia eredetű. Sok Valle dAosta-i beszél franciául, s Valle dAosta autonóm tartományát megalakulása óta kétnyelvűnek

ismeri el a törvény; az utcanévtáblák olasz és francia nyelvűek ebben a tartományban. Társadalom, gazdaság Piemont társadalmi szerkezete eredetileg feudális volt, ellentétben Észak- és KözépOlaszország többi részével, ahol a városi közösségek voltak a hatalom bázisai. Firenze, Milánó, Velence óriási kulturális teljesítményeinek Torinóban, e messze legnagyobb piemonti városban nincs megfelelőjük. A közösségek meg a városállam, valamint a művészetek s az irodalom középkori és reneszánsz-kori óriási fellendülése között nem véletlen az összefüggés. A piemontiak viszont azzal dicsekszenek, hogy - szemben a félsziget más népeivel csöndesen civilizálódtak, és igen visszafogottak. Néha azt mondják, hogy ők Itália angoljai Földművelésük a rizstermelésre összpontosul, úgyhogy a rizottó a kedvenc fogás Piemontban, akárcsak szerte Lombardiában. A 20 században óriási sikert ért el Piemontban az autóipar: a Fiat

nagy gyárainak székhelye Torino. Piemont az élen jár a szórakoztató elektronikában is, az Olivetti márka pedig éppen olyan világszerte ismert név, akár a Fiat. építettek ki az Appennini-félsziget többi részével, a legjelentősebb fejlemény azonban a napóleoni háborúk végén következett be, amikor Piemont megszerezte Genova igen jelentékeny kikötőjét. Ez Piemontot tengeri hatalommá tette, s az addiginál nagyobb mértékben „olasszá". Az 1815-től 1848-ig terjedő időszakot az Itália különféle részeiben keletkezett forradalmi mozgalmak jellemezték; e mozgalmak arra törekedtek, hogy az egyes államokban kivívják az alkotmányosságot és növekvő mértékben függetlenedjenek Ausztriától. A piemontiakhoz Itália más részeiből érkező politikai száműzöttek is csatlakoztak - különösen a nápolyi királyságból jöttek az 1820-21 évi forradalom után, és a pápaság területéről az 1831-es forradalmat követően. A piemonti

monarchia 1848-ban és 1849-ben hadat viselt Ausztria ellen, s ebben a háborúban egész hadseregek érkeztek Itália többi részéből - harcolni az osztrákok ellen. De a piemontiakat, különféle szövetségeseikkel együtt, legyőzték 1849 után még több politikai száműzött érkezett Piemontba. Benedetto Croce szerint ezek a száműzöttek voltak az első „igazi olaszok", mivel immár nem tekinthették magukat korábbi országuk állampolgárának. Politika A fasizmus kevésbé nyert teret Piemontban, mint Olaszország más részeiben. Mussolini tudta, hogy Torino munkásosztálya utálja őt. Amikor a „Duce" (a „vezér") megpróbálta rábeszélni Agnellit, a Fiat nagyfőnökét, hogy helyezze át a gyárát Rómába, Agnelli - becsületére válik! ezt mondta: „Nem. A gyár Torinóban marad" Az Olasz Köztársaság 1948 január elsején kihirdetett alkotmánya regionális önállóságot engedélyezett: a régióknak meglehet a saját

költségvetésük, végső fokon még a saját tévécsatornájuk is. A törvény azonban néhány esztendeig nem lépett hatályba, s a piemonti régió talán kevésbé vágyott autonómiára, mint Itália más részei - a Valle dAosta kivételével. Az 1990-es években az Északi Liga szeparatista mozgalmát a piemontiak is támogatták; jóllehet ők valamivel kisebb lelkesedéssel fogadták a mozgalmat, mint a lombardok. Vallás A piemontiak valaha jámbor katolikusok voltak. Bár a 19 századtól kezdve a középosztály soraiban fokozódott az antiklerikalizmus, de hívei továbbra is ragaszkodnak a formális katolicizmushoz. Templomban keresztelik meg őket, itt kötnek házasságot, s tartják a temetési szertartásokat, de misére ritkán járnak. Vidéken jobban tisztelik az egyházat, de ez a tisztelet ott is csökkenőben van. B.) LOMBARDOK A lombardok jelenleg Olaszország leggazdagabb részében élnek, amelynek Vlilánó a centruma. Nevüket egy barbár törzsről

kapták A sötét középkor barbár inváziói igen hamar átviharzottak Itálián; a támadók általában kevesen voltak, és kevesen telepedtek le közülük. A lombardok azonban kivételszámba mentek: Kr. u 568 táján érkeztek; később tehát, mint a többi barbár (kivéve a Tankokat és a magyarokat). Mindössze kb 200 ezren voltak, de jónéhányan vAz 1701-től 1714-ig tartó spanyol örökösödési háború a lombardiai spanyol uralom végét jelentette. Az 1714-ben megkötött utrechti béke nyomán Milánó a spanyolok kezéből az osztrákokéba ment át, ők pedig a francia forradalmi háborúkig birtokolták a várost. E periódus utolsó néhány évtizedében Ausztriának jelentős szerep jutott a 18. századi felvilágosodásban. A felvilágosodást ugyan francia írók inspirálták - Voltaire volt közöttük a legbefolyásosabb -, az ún. felvilágosult abszolutizmus uralkodói között mégis ott voltak Bécs Habsburg császárai, II. József (1780-1790) és

II Lipót (1790-1792/ A felvilágosult „despoták" megvalósította reformok főként a törvényeket humanizálták: megtisztították őket az olyan barbárságoktól, mint például a kínvallatás, és utat nyitottak a vallási toleranciának. Milánóban is liberálisabb lett a légkör, és a város bizonyos. mértékig eltűrte a szabadgondolkodást. Lombardia is „kitermelte" a maga felvilágosult szerzőit Pietro Veri (1728-1797) a szabadkereskedelem mellett szállt síkra, és együtt dolgozott az osztrák hatóságokkal a lombard közigazgatás reformján. Cesare Beccaria (1738-1794) nemcsak a kínvallatást ítélte el, hanem a halálbüntetést is. A halálbüntetés eltörlését szorgalmazó javaslatát nemcsak az osztrák kormányzat tette magáévá, hanem egy Habsburg uralkodó, Pietro Leopoldo, Toscana nagyhercege is, akiből aztán 1790-ben II. Lipót császár lett A francia forradalom idején és a napóleoni háborúkban a franciák többször is

elfoglalták Lombardiát. Napóleon nagyszabású - és rossz ízlésre valló - terveket dédelgetett Milánó újjáépítésére. Terveit szerencsére nem hajtották végre, egy kis szöglet, a Foro Bonaparte kivételével, amely ma is megvan, és nem csúfítja el a városképet. Ausztria az 1815-ös bécsi kongresszus megállapodásai értelmében megtartotta Lombardiát. Az 1830-as és 1840-es években azonban erősödött az olasz nemzeti mozgalom, és Lombardia arisztokráciája és középosztálya mind jobban zokon vette az osztrák jelenlétet. Milánó polgárai 1848-ban osztrákellenes felkelést robbantottak ki, és a Cinque giornate vagyis öt napig tartó elkeseredett harcok során kiűzték az osztrák hadsereget. De az 1848-ban és 1849-ben az olaszok ellen vívott győzedelmes háborúik után az osztrákok visszatértek, és 1859-ig ott is maradtak. Ekkor kergették el őket a francia-piemonti szövetség erői. A szövetséget Piemont miniszterelnöke, Cavour

kötötte III. Napóleon francia császárral Lombardiát ideiglenesen egyszerűen hozzácsatolták Piemonthoz, de amikor 1861-ben létrejött az Olasz Királyság, megszűnt Lombardia önálló politikai története. Az olasz állam szorosan integráló képződmény volt, és csak az Olasz Köztársaság megszületése után kaptak palamelyes autonómiát a tartományok, köztük Lombardia is. Nyelv A lombardok írott nyelve az olasz; különben egész Olaszországban ez a helyzet i 14. század óta. De ott van a beszélt nyelvjárás: a lombard Azt mondják, hogy i tömegkommunikáció főként a televízió - terjedésével a tájszólások használata egyre csökken Azonban az írott nyelv és a beszélt dialektus közötti különbség olykor elmosódik a dialektus írásos rögzítésének kísérletei nyomán. Az ilyen kísérletek tápot adnak annak a megfontolt hiedelemnek, hogy a lombard nem dialektusként, hanem önálló nyelvként létezik. Érdekes példa erre Antonio

Fogazzaro A régi kis világ című regénye, amely 1900-ban jelent meg, és a 19 század derekának Lombardiájával foglalkozik. Ha Fogazzaro helyesen reprodukálja írásban a lombard tájszólást, akkor az kétségkívül az olasz dialektusok egyike; a szókincse viszont nagyon is eltérő. Sok etimológus azt állítja, hogy a2 Itáliában beszélt tájszólások köztük a lombard - sokkal régebbiek, mint mag, - az olasz, és tulajdonképpen különálló újlatin nyelvek. Kultúra A lombardok étkezési szokásai hasonlatosak a piemontiak szokásaihoz: fő táplálékuk a rizs, és rizottót ebédelnek, akik egy fogásnál többet engedhetnek meg maguknak. A Cotoletta alla Milanese olyan különlegesség, amely nemcsak Olaszországban, hanem a világ valamennyi olasz vendéglőjében szerepel a2 étlapon. Az opera Olaszországban nem az elit szórakozása, mint másutt Európában, és a milánói Scala Európa talán leghíresebb operaháza. De az operaimádatban minden olasz

osztozik, nem csupán Lombardia népe. A Scalában ugyanazokat a darabokat játsszák, mint mondjuk a nápolyi San Carlo színpadán. Egy másik népszerű szórakozás, amelyet a lombardok éppúgy szeretnek űzni, mint a többi olasz, teljességgel ingyenes: a passeggiata, vagyis a sétálás, a korzózás. Az est egy bizonyos órájában, sötétedés előtt, mindenki kényelmes sétát tesz a főutcán vagy éppen a parton, ha a város a tenger mellett fekszik. A passeggiatát, a korzózást élvező tömeg tagjai jól öltözöttek, s tudják, hogy a társadalmi szokások egyik kedélyes, de valamennyire mégiscsak formális megnyilvánulásában vesznek részt. Kevésbé kedélyes és egészen bizonyosan kevésbé formális a lombardok futballőrülete. De voltaképpen ez is össznépi jellegzetesség A labdarúgás Itáliában talán nagyobb lelkesedést kelt a néptömegekben, mint bárhol a kontinensen, s a beruházásoknak is jóval nagyobb százalékát köti le. Az AC Milan

csapatának szenvedélyesen szurkolnak, de nem kisebb szenvedéllyel kísérik figyelemmel az olasz válogatott világbajnoki szerepléseit. Politika Az 1990-es években a politikai helyzet rendkívül bonyolult és drámai változásokon ment át. Ami a lombardokat illeti, a legfontosabb fejlemény a Lombard Liga színrelépése; a szervezet időközben Északti Ligává szélesedett. Programja kezdetben szeparatista volt, s azon a meggyőződésen alapult, hogy a lombardok keményen dolgozó, becsületes emberek, akiknek adólíráit elpocsékolják a római bürokraták vagy - ami még rosszabb - a déli maffia teszi zsebre. A választásokon az Északi Liga jól szerepelt, jóllehet most már nem követeli a Déllel való teljes szakítást, és nem egy érvét aláásta a Milánó magas köreiben dúló nagymérvű korrupció lelepleződése. A Liga sikere még így is jelentős: annak a jele, hogy az emberek növekvő mértékben azonosulnak a régiójukkal a nemzet

rovására. Néhány lombard városban manapság a Liga a legnagyobb párt, és erős támogatással bíró második helyezett egész Lombardiában és Eszak-Olaszországtöbbi részén. Rómában ez a parlamenti párt maroknyi képviselővel kezdte pályafutását, de néhány év alatt hangos és nagy létszámú hatalmi tömbbé terebélyesedett, s a hagyományos pártok bosszantójából számottevő politikai erővé fejlődött. A Liga jelenleg arra törekszik, hogy Itália a régiók föderációjává alakuljon át. C.) LIGUROK A Iigurok a világ egyik legszebb partvidékén élnek, olyan térségben, ahol a hegyek - igen festői módon - egészen a tengerpartig ereszkednek le. A hgurok magától értetődőbben tekintik magukat olaszoknak, mint a piemontiak. De a sorsuk majdnem kétszáz éven át a piemontiak sorsához kötődött; Itália többi lakosának sorsához pedig az olasz királyság megalapítása, 1861 óta. Jóllehet Liguria történelmi élményanyaga a

különálló identitástudat szilárd bázisa, a ligur" szó nem lett politikai megjelöléssé, mint pl. a „lombard " Liguria keskeny tengerparti sáv, északról a Ligur Alpok és az Apenninek határolják, délről a Ligur-tenger. A partvidék szépsége Európa egyik legismertebb idegenforgalmi attrakciójává tette az országrészt - az olasz Riviéra ez. A nagy kikötőváros, Genova kettéosztja Liguriát: a Riviera di Ponente nyugati irányba, egészen Franciaországig terjed, a Riviera di Levante pedig Kelet felé, Emilia-Romagna és Toscana tartományokig - ezen a részen gyönyörű üdülőhelyek találhatók, mint Sánta Margherita, Rapallo, Portofino, Lerici és egy haditengerészeti kikötőváros, La Spezia. Történelem „Liguriai" vagy „ligur": a régi klasszikus szerzők gyakran használták e szavakat. Thuküdidész egy spanyolországi ligur településről ír, Seneca szerint pedig Korzikán is vannak ligurok. A rómaiak Kr. e 200 körül

jutottak el a ligur partvidékre A római korra emlékeztet néhány Genovához közeli helység neve, p1. Quatro és Quinto, e két helység ugyanis négy, illetve öt mérföldnyire volt a rómaiak tengerparti országútja mentén. (A mérföldön ebben az esetben 3 angol mérföld, azaz kb. 4,8 km értendő) Kr e 180-ban a rómaiak többezer ligurt - férfiakat, nőket, gyerekeket - szállítottak el egy dél-itáliai településre, Benevento közelébe. Augustus császár közigazgatásilag megszervezte Liguriát: a ligur törzsek a jelek szerint a falvakban laktak, a római telepesek pedig a városokban. Diocletianus idején, a Kr u 3 század vége felé Liguria egészen Milánóig terjedt, a 6. század elérkeztével viszont már a jelenlegi területére zsugorodott. A 11 században megalakult a Genovai Köztársaság, amely a középkor folyamán mediterrán nagyhatalommá fejlődött. A genovaiak még Konstantinápolyban, a Keletrómai Birodalom székhelyén is létesítettek

települést. A város genovai része, Galata ma is könnyen azonosítható, jellegzetes tornya jelenleg éjszakai mulató. A Genovai Köztársaság a 12 században érte el kereskedelmi és tengeri hatalmának tetőfokát, méltó versenytársa volt a Velencei Köztársaságnak. Genova és Velence volt a középkor csúcspontján a Földközi-tenger vidékének két leghatalmasább városa. Az 1200-as esztendőre Genovának valószínűleg kb 50 ezer la kosa volt, a 14. század derekán pedig talán már 100 ezer A Velencével folytatott versengés a 13. század második felében a genovaiakat háborúkba sodorta, s az összecsapásokban inkább a velenceiek győztek. Genova 1348-49-ben történelmének egyik legszomorúbb időszakát élte át. 1348-ban járvány tört ki, mely később a „fekete halál" nevet kapta. A pusztító betegség legalább harmadára csökkentette a lakosságot, de meglehet, hogy még ennél is kevesebbre. Genovára az említett év januárjában

tört rá, korábban, mint Itália többi részére, a nyavalya ugyanis gyorsabban terjedt a kikötőkben, mint a szárazföld belsejének nagyvárosaiban. 1349-ben Giovanni Visconti lett a milánói érsek, és egész ÉszakOlaszországra kiterjesztve hatalmát Genovát is bekebelezte Genova és a ligurok történelmének talán Andrea Doria (1466-1560) volt a legnagyobb hőse. Ez a ragyogó tehetségű tengernagy 1528-ban nemcsak helyreállította a genovai független köztársaságot, hanem segített is megőrizni az állam függetlenségét: a franciákkal és a spanyolokkal olyan ügyes diplomáciai tárgyalásokat folyatott, hogy Machiavelli is elismeréssel adózott volna a módszereinek. De csírájukban már akkor is megmutatkoztak a köztársaság későbbi gazdasági hanyatlásának tényezői. A 13 század vége felé Genova hajói átvitorláztak a gibraltári tengerszoroson, hogy elérjék a Németalföldet, nevezetesen Bruges hatalmas piacát. Genova és Velence

megosztoztak az angol és a flamand piacokkal folytatott kereskedelmen, de a 16. században az olasz kereskedőket már jelentős veszteségek érték az említett útvonalon. A 17 és a 18 században pedig elkezdődött a valódi gazdasági hanyatlás.Napóleon 1797-ben a korrupt és bomlófélben lévő Genovai Köztársaságot Ligur Köztársasággá változtatta át; az állam francia irányítás alá került, korszerű jogrendszerrel, központosított közigazgatással. Napóleon idején Genova megőrzött némi látszatfüggetlenséget, amely azonban teljességgel megszűnt, amikor 1815-ben a köztársaságot piemonti fennhatóság alá helyezték. Nem kétséges, hogy a politikailag tudatos rétegek jobban érezték magukat, amikor 1861-ben államuk az Olasz Királyság része lett, mint a piemonti monarchia alattvalóiként. Cavour piemonti miniszterelnök 1860-ban Liguria legnyugatibb részét - Nizza provinciát- átengedte Franciaországnak, hogy az olasz egységesítés

folyamatában megtarthassa III. Napóleon francia császár jóindulatát Ezt a politikát a ligurok nagyon rossz néven vették; így gondolkodott a nizzai születésű Giuseppe Garibaldi is, Nizza városának parlamenti képviselője. Nizza olasz jellegű város volt, s még a 20 században, francia uralom alatt is jelentékeny olasz ajkú kolóniát mondhatott magáénak. Liguria túlnyomó része azonban Olaszország része maradt, s 1948 óta közigazgatási régió a státusa. Nyelv A rómaiak megérkezése előtt a ligurok majdnem biztos, hogy önálló indoeurópai nyelvet beszéltek, de a latin igen hamar a helyi nyelvjárás fölé kerekedett, úgyhogy a Liguriában beszélt tájszólás egyszerűen az újlatin nyelvek egyike. !1z írott nyelv viszont, mint különben az egész félszigeten, az olasz, amely a modern kommunikációs eszközök, kivált a televizió terjedésével az egész Itáliában beszélt nyelv rangjára emelkedik, mégpedig igen gyors ütemben. Politika

A 19. század óta valamiféle forradalmi légköre vagy zamata van a ligur politikának A Genovában, 1805-ben született Giuseppe Mazzini befolyására 1825 után a piemonti monarchia uralmával szemben érzett viszolygás republikánus mozgalommá fejlődött. A 20 században Genovában, miként a legtöbb nagy kikötővárosban, erős baloldali munkásosztály alakult ki; s a szocialista és a kommunista párt mindig számottevő támogatást kapott a városban. D.) SZÁRDOK Szicíliával ellentétben, a nagy kiterjedésű Szardínia szigete az újkorban mind csekély népsűrűségű volt; de - akárcsak Szicíliában - itt is mindig számottevő volt a banditizmus, a távoli hegyek ugyanis alkalmas menedékül szolgálta. A falusi banditizmusról olykor azt állítják, hogy a külső erőkkel szemben kifejtett „ellenállás kultúrája". Történelem Szardínia alkalmas terület volt föníciai, görög és római betelepítésre. Az ókorban igen népes sziget jól

betagozódott a Római Birodalomba. Az ezüst és a kivételesen gazdaggá tette a középkorban. A szárdokról azt terjesztették, hol „vadak", így aztán a 14 századi katalán inváziók nyomán sokukat vetették rabszolgaságba vagy mészárolták le. Uralkodó elitjük külországokból származott: pisai vagy genovai telepesek voltak, vagy katalán hódító A kontinens hűbéresei ugyan több mint egy évszázadon át együtt vívtak háborúkat a katalán betolakodók ellen, de szárd részről sosem következett be „nemzeti újjászületés" a háborúk nyomán, szembetűnő ellentétben a szomszéd Korzikával. A sziget nyugalmas holtág volt a középkorban, de aztán az újkorban erőteljes azonosságtudatnak és heves regionalista vagy függetlenségi mozgalmaknak adott otthont (lásd 183. oldal) Amikor az Olaszország fölötti uralmat a spanyol örökösödési háború következményeképpen 1713-ban Spanyolországtól Ausztria vette át, a spanyol

Bourbonok kezéből Szardínia szigete is a Habsburgokéba került. De az osztrák kultúrának sem szándéka, sem ideje nem volt arra, hogy hatást gyakoroljon a századokra, mint ahogy a lombardokra sem. Az osztrákok 1720-ban Szardíniát elcserélték Szicíliára, Szardínia pedig a szavojai hercegek fennhatósága alá kerül aminek következtében a hercegek a „király" titulusára tettek szert. A sziget továbbra is a piemonti királyság távoli és jelentéktelen részének számított, kivé a napóleoni háborúk egy kurta szakaszát, amikor a királyi udvar a sziget belsejébe menekült, hogy megőrizze függetlenségét a francia hódítókkal szembe Szardíniát úgyszólván meghitt szimbiózis kötötte Olaszországhoz - ez is m gyarázat a politikai szeparatizmus teljes hiányára. Nyelv, szokások A szárd dialektus - helyesebben: dialektusok - erősen különbözik a beszélt olasz nyelvtől, de az a körülmény, hogy a szigeten több tájszólás is van,

az olasz nyelvet újabban hasznos érintkezési eszközzé tette. Az 1926-ban Nobel-díjjal kitüntetett Grazia Deledda regényei Európa olvasóközönségét megismertették vadonjaival és brigantijaival. Manapság Szardínia partvidékét teljességgel alakítja az idegenforgalom: a gyönyörű táj egyre több turistát vonz a szigeti E.) VENETO ÉS FRIULI LAKÓI Hosszú tengeri történelmüknek tulajdonítható, hogy a velenceiek mások, mint a többi olasz. Az egyetlen népcsoportnak, amely kiállja velük az összehasonlítást, a genovaiaknak (lásd 190. oldal) kevésbé volt lenyűgöző a mediterrán birodalma Friuli lakóit, akik politikailag hosszú ideig a venetóiakkal együvé tartoztak, csupán a kényelem kedvéért vesszük velük egy kalap alá, hiszen több közös vonás inkább az alpesi régiók kultúrájához kapcsolja őket. Történelem Sokféle elmélet került forgalomba a Velencei Köztársaság eredetéről. Talán helyesebb „Szent Márk

Köztársaságá"-nak nevezni. Igaz, a velenceiek állítása, amely szerint a hittérítő földi maradványai náluk nyugszanak, igencsak kétségbevonható. Az egyik elmélet szerint Velencét az Attila hunjai elől menekülők alapították, s valószínű, hogy a lagúna menti, igazán rendkívüli település alapítói valamelyik barbár horda elől kerestek menedéket. E különös kezdetek után Szent Márk Köztársasága a középkorban a Földközi-tenger keleti medencéjének hatalmas tengeri birodalmává fejlődött. Ciprust a velenceiek csak 1489-ben foglalták el, de tengeri hatalomként a város már hanyatlóban volt, és az olasz szárazföldön szerzett birtokokkal kárpótolta magát. Így lett a Velencei Köztársaság része két gyönyörű város, Padova és Verona, s ez megváltoztatta az állam jellegét: szárazföldi kishatalommá fejlődött, és fontosabb szerepet töltött be az olasz, mint a mediterrán politikában. A Velence körüli

térség Veneto néven vált ismertté. A köztársaság későbbi hanyatlása a teljességgel indokolhatatlan és erkölcstelen Napóleon-féle okkupációban csúcsosodott ki. Aztán, 1797ben, a későbbi francia császár - akkor még „csak" hadvezér - átadta a Velence fölötti szuverenitást Ausztriának. Wordsworth angol költő megemlékezett az eseményről; szonettet írt arról, hogy mily szomorú dolog Szent Márk Köztársaságának eltüntetése. Az 1815 évi bécsi kongresszus békecsinálói kevésbé voltak kegyesek, és helybenhagyták, hogy Velence és Veneto továbbra is Ausztriához tartozzék. De a Szent Márk Köztársaság független szelleme nem enyészett el: amikor 1848-ban kitört az első itáliai függetlenségi háború, Velence lakosai - nagyjából erőszakmentes - felkelést szerveztek, s távozásra beszélték rá az osztrák hatóságokat. Az újjáéledt Szent Márk Köztársaság kitartásban felülmúlta 1848-49 több olasz forradalmi

megmozdulását, sőt az összes többi európai megmozdulást (kivéve a magyart). A velenceiek éhínséggel, kolerával és osztrák ágyútűzzel szálltak szembe a hosszú ostrom alatt, végül azonban a piemontiak háborús veresége következtében elszigetelődtek, úgyhogy városukban helyreállt Ausztria fennhatósága. A velenceiek hagyományosan hithű katolikusok, s a 48-as forradalom nemzeti ügye iránt érzett lelkesedésüket részben az is növelte, hogy IX. Pius pápa éppen akkor az olasz nemzeti mozgalom élére állt. Mire azonban 1859-ben kitört a második olasz függetlenségi háború, IX. Pius visszatért a hagyományos pápai magatartáshoz: szembehelyezkedett az olasz nemzetiekkel. S jóllehet a piemontiak és francia szövetségeseik harcba bocsátkoztak, hogy kivívják Velence függetlenségét Ausztriával szemben, maguk a velenceiek nem kezdeményeztek e törekvéssel rokonszenvező felkelést az osztrákok ellen. Végül Velence csak a harmadik olasz

függetlenségi háborúban, 1866-ban biztosította Ausztriától való függetlenségét. Kultúra A velenceiek leginkább talán nyomdászatuk nagyarányú fejlődésével járultak hozzá az európai kultúrához. Röviddel a betűszedés feltalálása után Aldo Manuzio velencei humanista tudós (kb. 1450-1515) megalapította a hírneves Aldine nyomdát A 15 században a világ könyvtermésének igen jelentős hányadát Velencében állították elő. Az 1495-től 1497-ig tartó három év alatt Velence a világon megjelent összesen 1821 könyvből 447-et állított elő. A 16 században Velencében három-négyszer annyi könyvet nyomtak, mint Rómában, Milánóban és Firenzében együttvéve. A képzőművészetek legnagyobb velencei művei a 16 században jöttek létre, főként a festészetben. Olajfestéket használtak, ezzel az addigiaknál drámaibb színeket sikerült előállítaniuk, és kiváló eredményeket értek el a fény-árnyék ábrázolásának

technikájában - tipikus példa erre Giorgione és Tiziano művészete. Nyelv és irodalom A velencei dialektus írásos formában a nagy 18. századi drámaíró, Carlo Goldoni műveiben jelent meg. A régió székhelye, Udine, 1420-ban a Velencei Köztársaság része lett, de tájszólását, a furlant, ezt az egyedi nyelvjárást, megőrizte; az újabb időkben ezt a dialektust írásban is megörökítették, s így különálló nyelv lett belőle - számos színdarab nyelve. Nyelvészek becslése szerint 625 ezer ember beszéli ezt a dialektust, így a friuliiak Olaszország egyik legjelentősebb kisebbségi nyelvi csoportja. Az 1966-ban alapított „Moviment Friúl" a terület teljes függetlenségéért szállt síkra. Társadalom A világnak talán egyetlen más városa sem rendezkedett be olyan mértékben az idegenforgalomra, mint Velence. Ebben az értelemben a város csakis az ámulóbámuló látogatók számára nyitva tartó óriási múzeum. Még egyetlen

iparága, az üveggyártás is a turistaforgalmat célozza meg; termékei gyakran igen ízléstelenek, teljességgel eltérnek az olasz ipari tervezés szellemétől. Velence azonban még ezt is elbírja és túléli - lakosait erős karakter és vitalitás jellemzi. A 18 század óta gazdag látogatók kedvenc terepe a város, s olyan művészeket, írókat vonzott, mint Goethe, Byron, Dickens, Thomas Mann. De Velence alvóváros is, a szomszédos ipari centrumban, Mestrében és a Velencét Veneto többi részével összekötő töltés túlsó végén dolgozó munkások otthona. Mestre afféle Kalibánja VelenceArielnek, s ipari szennyezése igen sokat árt Velence ódon, régi épületeinek A velenceiek másik nagy gondja a népesség csökkenése; a lagúna menti paloták és házak közül igen sok olyan külföldiek tulajdona, akik nem tartoznak az állandó lakosság soraiba, és csupán rövid vakációt töltenek a városban. Ők semmiképpen sem helyettesítik az állandó

lakosságot F.) KÖZÉPOLASZOK A középolaszok lakta tartományok: a Róma körüli Lazio, Umbria, a Rómától északkeletre elterülő gyönyörű dombos vidék, - lakosai előszeretettel mondják Itália kertjének - ; az Adnaparti Marche; Toscana, amelynek székhelye, Firenze bizonyos fokig Olaszország kulturális szíve; és EmiliaRomagna, középpontja Bologna, az ősi egyetemi város. A térség legnevezetesebb népcsoportjai a rómaiak, a toszkánok és az emiliaiak Közép-Olaszország Itália temérdek történelmi, régészeti és művészeti kincsének ad otthont. Történelem Róma a köztársasági és a császári birodalom évszázadokon át a civilizált nyugati világ központja volt, s hogy a Római Birodalom bukása után a pápaság vette át ezt a szerepet. Róma népe egyedülálló élményanyagot mondhatott magáénak: a köztársaság kezdetén egyike volt a sok különféle népcsoportnak, de még mielőtt Augustus megteremtette a birodalmat, a római

köztársaság népe már a mai Itália ura volt, és azután még ennél is nagyobb hatalma lett. Nemcsak a mediterrán térségen uralkodott a római respublika, hanem az északabbra fekvő nagy térség meghódításába is belefogott. A köztársaság késői időszakában és a császárság idején Róma lakossága nagyobb volt, mint Európa bármelyik későbbi nagyvárosáé - csak a 19. századbeli London szárnyalta túl ebben a tekintetben A sötét középkorban a pápaság örökölte a Római Birodalom igényeit és hatalmának egy részét. A reformációtól kezdve azonban a katolikus egyház a viszonylagos hanyatlás korszakába lépett, s ezzel párhuzamosan ez történt Róma befolyásával is. A mélypont a 18 századi felvilágosodás korában következett be, a 19. és a 20 században azonban időnként újjáéledt a befolyása A pápaság továbbra is egyetemes szellemi központ volt, Róma viszont 1870-ben megszűnt egy nagy kiterjedésű állam fővárosa

lenni. A pápai állam peremterületein a pápaság elvesztette a lakosság rokonszenvét - különösen Bologna városában -, de Róma népe rendszerint megtartotta szeretetében a pápát, és hű maradt hozzá. A toszkán nép története talán nélkülözte Róma egyetemes jelentőségét, de kulturális teljesítményét nem múlta felül egyetlen európai nép sem. Toscana kis állam maradt, csekélyke katonai hatalommal és kevés politikai befolyással, a középkori kezdetektől egészen az egységes Itáliához történő csatlakozásig (1861). A toszkán közösség már a 13 században kialakította a középkori demokrácia egyik formáját, s a köztársasági kormányzás egészen a 15. századig fennmaradt A kormányzat nagyszerű művészi alkotásokat finanszírozott, például a firenzei városházát, a Palazzo Vecchiót és a firenzei katedrális építését, meg a gazdag szobor- és festménytermést - s mindezt még mielőtt a Mediciek sikeres

bankárfamíliája hatalomra jutott Firenzében (1434). Cosimo dei Medici (1434-1464) és unokája, Lorenzo Magnifico („a nagyszerű") (146914921, megtartotta a kormányzás republikánus formáit, közemberek maradtak maguk is, de valójában a felvilágosult és jóakaratú despoták hatalmát gyakorolták. Lorenzo dei Medici sikereket ért el mint diplomata, mint politikai vezető és mint a művészetek patrónusa. A többi olasz uralkodóval folytatott tárgyalásai révén az Appennini-félszigetnek több mint húsz esztendeig tartó békeperiódusban volt része - a reneszánsz legragyogóbb időszaka volt ez. Lorenzo halála és az 1494 évi francia invázió egy csapásra véget vetett e nyugalmas korszaknak, jóllehet az egyes művészek még a rákövetkező, 16. századi, zaklatottabb időszakban is folytatták a munkásságukat Firenze későbbi Medici uralkodói felvették a hercegi címet - pedig Cosimo mindig óva intette őket ettől a lépéstől. A késői

Mediciek idején Firenze viszonylagos hanyatlásnak indult, a dinasztia viszont 1737-ig fennmaradt A Habsburgok egyik ága, a Lotharingiai ház 1737-től 1860-ig uralkodott Firenzében. Az osztrák nagyhercegek abszolutista uralkodók voltak, de előítéletmentesek, a tartományt szólásszabadság és liberális légkör jellemezte. Pietro Leopoldo nagyherceg (a későbbi II. Lipót német-római császár) idején eltörölték a halálbüntetést (1786). Emilia és Romagna lakosai évszázadokon át - egészen Olaszország 18601861-ben bekövetkezett egységesítéséig - a pápaság világi fennhatósága alatt álltak. Katolikusok maradtak persze, s így elfogadták a pápa szellemi tekintélyét, de mindinkább elítélték a klerikális vezetést, és a 19. század első felében többször fel is lázadtak a pápai uralom ellen Az emilia-romagnaiak forradalmi szelleme még a 20. században is elevenen élt A fiatal Benito Mussolini Romagna radikális légkörében nőtt fel.

Északabbra, Bologna csodálatos városa forradalmi központ volt a 19. században, a II világháború után pedig Olaszország legszilárdabb kommunista vezetésű városa lett. Bologna és Emilia-Romagna tartomány rendre kommunista hatóságokat választott s e hatóságokat nemcsak a kommunisták tisztelték: mentesek voltak ugyanis a korrupciótól. A nagytőke boldogan működött együtt a kommunista hatóságokkal és a kommunista városi önkormányzatokkal. Nyelv Amikor Metternich 1847-ben kijelentette, hogy Olaszország csupán földrajzi fogalom, figyelmen kívül hagyta, hogy egy igen fontos vonatkozásban Itália már a 13. században hivatkozhatott kulturális egységére. Az olasz írott nyelv legalább azóta létezik, amióta Assisi Szent Ferenc a 13. században megírta Cantico delle Creature című munkáját, és kivált amióta a 13. század végén megjelent Dante jóval jelentősebb Isteni színjátéka Az olasz egység ebben az értelemben sokkal régebbi,

mint Franciaországé vagy Angliáé, még akkor is, ha Itália politikai egysége jóval újabb keletű. Az olasz nyelvet a középolaszok, pontosabban a toszkánok teremtették meg, s különösen Dante. De a nyelvtudósoknak is volt részük benne; a 16. század elején Pietro Bembo egy, a mai olaszhoz feltűnően közel álló nyelv szabályait foglalta össze. Bembo maga velencei volt, de a nyelvet, amelyet leírt, a toszkánok már a 14 század óta használták. Igaz, olykor eltúlozták a nyelv toszkán változatának a 19 században játszott szerepét. G.) DEL-OLASZOK A közhelyszerű bölcsesség, amely szerint a déli olaszok szegényebbek északi honfitársaiknál, tényeken alapszik. Vannak viszont virágzó körzetek délen is - Nápolynak, Barinak megvannak a maguk divatos negyedei -, éppúgy, mint ahogyan északon is vannak szegényebb térségek, bár ezek rendszerint a délről bevándoroltak lakóhelyei. Ez a gazdasági egyenlőtlenség feszültséget teremtett

Észak és Dél között, és gyökere annak a vádnak, hogy a déli országrészben korrupció és hanyagság következtében semmivé lettek a nagyszabású beruházások. Az 1990-es évek elején a délolaszokat megriasztotta az Északi Liga növekedése: ez a szervezet autonómiát követel az északolasz régiók számára, és a déli országrészt gyakorlatilag a sorsára hagyná. A nápolyi királyság léte segített megőrizni a délieknek a területi egység iránti érzékét. Az utolsó nápolyi királyok egyike a 19 században kijelentette, hogy épségben meg tudja őrizni királyságát, terjeszkedni azonban nem képes, mert országa „a sós víz és a szentelt víz" között fekszik, vagyis a Földközi-tenger és a pápai állam között. A királyság igen különböző jellegű térségeket foglalt magában, jellemző vonásaikat a jelenkor regionális intézményrendszere tiszteletben tartja. Ott van Itália lábujja, Calabria, gránitszikláival,

hosszú tengerpartjával; ott van Puglia (a latin Apulia), az „olasz csizma" sarka, még Calabriánál is távolabbi vidék, bár manapság mindinkább felfedezik a turisták; Campania bizonyos értelemben „a Dél szíve", mivel magában foglalja Nápolyt, Itália egyik legnagyobb városát; s ott van végül Abruzzi, amely, bár Rómától keletre terül el, az Adriaitenger oldalán, tagadhatatlanul része a Délnek. Abruzzi lakosait a többi olasz általában vadembereknek tekinti. Történelem A klasszikus kor görögjei ott voltak Dél-Itália őslakosai között. A Kr e 8 század kezdetén telepedtek le a Nápolyi-öböl gyönyörű Ischia szigetén, Pithecusában. A mai Reggio Calabria valaha szintén görög kolónia volt, a térséget aztán elnevezték Magna Graeciának, azaz NagyGörögországnak. A Salernótól délre Paestumban látható csodálatos görög templomok is arra emlékeztetnek, hogy Itália déli részét jóval a rómaiak odaérkezése előtt

görögök lakták. Amikor a Kr. u 5 században Bizánc lett a római birodalom székvárosa Nápoly névleg a Keletrómai Császárság fennhatósága alatt maradt, de már a 9 századra voltaképpen független nemzetállam lett, és saját aranypénzt veretett II. Frigyes középkori császár és olasz poéta 1224-ben egyetemet alapított Nápolyban, ám ez a délolasz város a reneszánszban sosem ért el Firenze, Róma Milánó vagy Velence kulturális színvonalához fogható teljesítményeket. A fél sziget egyetlen királysága volt Nápoly - ezért csak a Királyságként emlegették - s távolról sem volt kulturális állóvíz. Gazdaságilag azonban már a 15 században mutatkoztak jelei a jómódú Észak-Itália és a szegényebb Dél közötti kontrasztnak. Amikor 1435-ben, a spanyol Aragóniai ház megszerezte az uralma Nápoly felett, a város lakossága már erőteljesen megnövekedett. Az újkor hajnalán végbement itáliai fejlődésnek egyik figyelemre méltó

mozzanata Nápoly hatalmas arányú növekedése: 1508-ban kb. 100 ezer, 1547-ben 245 ezer lakos; volt, tehát ekkor már - Párizs után - a kereszténység második legnagyobb városa. Bubópestis-járvány sújtotta 1656-ban, de Nápoly ezt is túlélte, bár lakosságának nagyjából a fele elpusztult. A hátrányt azonban csakhamar behozta. A spanyol Bourbonok 1735-től 1860-ig uralkodtak Nápolyban, és fokozatosan elolaszosodtak. Uralkodásuk idején a délolasz történelem egyik furcsa paradoxonjának lehettek tanúi. Egyfelől Nápoly lakossága óriási mértékben megnővekedett, a város London és Párizs után a legnagyobb volt Európában, és valamiféle értelmiségi reneszánsz színhelye, kivált a közgazdaságtudományban. Másfelől, a királyság gazdasága fokozatosan hanyatlott. Amikor Garibaldi 1860-as hadjárata véget vetett Nápoly régi királyságának, valamennyi osztály - az arisztokrácia, a polgárság és a parasztság - súlyos gazdasági

helyzetbe került. Sőt, amikor a Dél 1861-ben az egyesült olasz királyság része lett, a gazdasági körülmények tovább romlottak a négy-öt esztendeig tartó kegyetlen polgárháború és pusztítás következtében. A gazdasági elmaradottság még a 20 században is tartott Mussolini megkísérelte a maffia hatalmának a korlátozását, de általánosságban keveset tett a gazdag Észak-Itália és a szegény Dél-Itália szomorú kontrasztjának a feloldása érdekében. Az 1947 óta hatalomra került kormányok tekintélyes összegeket ruháztak be Dél-Olaszországban, de nem értek el az előző kormányzatoknál nagyobb sikert a gazdasági növekedés ösztönzésében. Nyelv A nápolyi tájszólás jól hallhatóan eltér ugyan a másutt beszélt olasztól, viszont az északolaszok talán eltúlozzák a különbséget; ők ugyanis mindenképpen igyekeznek kimutatni felsőbbrendűségüket a déliekkel szemben, s így egyebek között azt sugallják, hogy a Dél:

tökéletesen idegen világ. Az északiak olykor - rasszista módon - úgy utalnak a délvidékre, mint,, a mi Afrikánk"-ra, vagy esetleg „Afrika felosztásá"-nak mondják a Dél 1860-as egyesülését Itália többi részével. A külföldieket gyakran azzal áltatják, hogy a délolaszok „más nyelven beszélnek", s a látogatók olykor kétségkívül maguk is meglepődnek, amikor Nápolyba érkezvén azt tapasztalják, hogy a nápolyiak tudnak olaszul. Vannak azonban távoli vidékei a Délnek, ahol egészen más tájszólásokban - voltaképpen más nyelveken - szólal meg a lakosság. Puglia távoli szögleteiben a kis közösségek még mindig görögül beszélnek, s ez a görög közelebb áll a klasszikus göröghöz, mint korunk újgörög nyelvéhez. Fellelhető Magna Graecia ugyancsak figyelemre méltó hagyatéka is: Puglia egyes részeiben ismeretlenek az olasz félsziget többi népcsoportjának szokásos kézmozdulatai, s az itt használatos

gesztusrendszer inkább a görögökéhez hasonlít. Társadalom A délolaszok egyik átka a latifundium, vagyis a nagybirtok; a földtulajdonosok többsége távol élt a birtokától, s mindig elérhetetlen volt a földet művelő parasztok számára. A parasztok sem mindig élnek a birtokon, amelyet megművelnek; a munkanélküliekkel együtt ún. agrovárosokban laknak, onnan gyalogolnak el reggelenként a több kilométernyi távolságra fekvő földekre. Ez részben az olaszok urbánus karakterének megnyilvánulása: szeretnek városban lakni. Nápoly lakosságának nagy számát részben az olaszok városimádata magyarázza, részben pedig az, hogy a múltban a kormányzatok kevésbé adóztatták meg Nápoly népét, mint a vidéki lakosokat. További magyarázat, hogy a nép a városba menekült a brigantik elől, vagy - régebben - ott keresett védelmet a kalózok meg a fosztogató törökök ellen. Politika Amikor 1861-ben megalakult az olasz egyesült királyság, a

távoli Dél népe - érthető módon gyanakodva, sőt olykor ellenséges érzülettel tekintett a messzi Piemontból rákényszerített monarchiára. Ámde - paradox módon - amikor az 1947 évi népszavazás föltette a kérdést, hogy maradjon-e a királyság, vagy pedig köztársaság alakuljon, a Dél általában a monarchiára - a szavojai királyi házra - szavazott, az északiak viszont a köztársaságra. Jóllehet közvetlenül a II. világháború után rövid ideig úgy látszott, hogy a Kommunista Párt tesz szert hatalomra Délen, végül is a kereszténydemokraták kerekedtek felül, sőt a még jobboldalibb pártok, a monarchisták és a Movimento Sociale Italianóból (Olasz Szociális Mozgalom) rövidített missini elnevezésű neofasiszták erős hatalmi bázist teremtettek a délvidéken. A kereszténydemokraták csak az 1990-es évek kezdetén vesztettek befolyásukból, egyrészt mert vezetőik bizonyíthatóan korrupciós botrányokba keveredtek, másrészt mivel

kitudódott kapcsolatuk a szervezett alvilággal. Nápolynak megvan a maga maffiája - camorra a neve A városi bűnözőszervezet ma is virágzik a városban, bár sosem volt olyan kiterjedt a hatalma, mint a maffiának. H.) SZICÍLIAIAK A szicíliaiak csak ritkán döntöttek a maguk sorsáról. Hosszú és változatos történelmük során mindig más, rendkívül sokféle eredetű, vallású és kultúrájú népek uralkodtak rajtuk. Ez egyfelől azt jelentette, hogy „magas" kultúrájuk - képzőművészetük, építészetük - igen gazdag; másfelől azonban hozzászoktak, hogy kormányzatukat valamiféle tőlük távol álló, idegen, ellenséges és mihaszna testületnek tekintsék. A kormányzatok székhelye ritkán volt maga Szicília, s rendszerint csak az érdekelte őket, hogyan tudnak minél több vagyont kisajtolni a sziget erőforrásaiból, illetve hogyan tudnak hadászati előnyöket kicsiholni a sziget létéből; azzal viszont nemigen törődtek, hogy

miként védhetnék meg a szigetlakókat a hazai bűnözéstől vagy a mediterrán kalózok támadásaitól. Görőgök, rómaiak, arabok, normannok, németek, spanyolok, piemontiak, nápolyiak uralkodtak egymás után Szicílián, sőt - rövid időre - még az angolok is. Ez 2 körülmény ugyan rendkívül érdekfeszítővé tette a szicíliaiak történelmét, de a nép lelki nyugalmát, biztonságérzetét semmilyen értelemben sem növelte, sőt. Ha élt valaha nép, amely áldozata, nem pedig alakítója a maga történelmének, hát a szicíliai bizonyosan ilyen. Történelem A Kr. e 8 században az égei-tengeri Euboeából származó görög telepesek alapították Catania és Messina városait, később pedig a korinthoszi görögök Siracusát, amely Dél-Itália legnagyobb városává fejlődött. Kr e 415-ben, Szophoklész °s Euripidész színműveinek keletkezése idején az athéniak sikertelenül próbálkoztak Siracusa meghódításával. A rómaiak a Szicília és

elsősorban Siracusa fölötti hatalomért vívták meg az első pun háborút a karthágóiak ellen. A hosszúra nyúlt, iszonyatos pun háborúk római győzelemmel végződtek, és Szicília a Római Birodalom része lett. Később a hellén kultúra jelentős része érte el Rómát, Siracusa népének közvetítésével. A mohamedánok Ki u 827-ben értek el Szicíliába, s 831ben elfoglalták Palermót 250 évig uralkodtak a szigeten, gazdasági fellendülést és viszonylagos békét hozva Szicíliának. Mecsetek százait építették fel, s a mohamedán építészeti stílus Szicíliában még a kereszténység odaérkezését is túlélte A normannok a késői 11. században jutottak el Szicíliába, annak a hódítás hullámnak egyik részeként, amely Angliát is elárasztotta. A normann hadvezérek egyikét II Roger (Ruggero) néven 1130-ban Szicília királyává koronázták Különös keveréknép került a fennhatósága alá, s a normannok a görögöt, a: arabot meg

a latint egyaránt elismerték hivatalos nyelvként. Bukásuk után Szicília a német császári dinasztia, a Hohenstaufen ház uralma alá került. Hohenstaufen II Frigyes támaszpontjává építtette ki Szicíliát, s voltaképpen elolaszosodott. Az első költők egyike volt, akik korai, de jól felismerhető olasz nyelven verseltek. A 13 század egy kurta időszakára Szicília a francia Anjou dinasztia kezére jutott, az Anjoukat azonban elűzte az őshonosok lázadása - az 1282. évi „szicíliai vecsernye" -, meg a rákövetkező háború A francia Anjou nemzetséget a spanyol Aragóniai ház követte, s a vetélkedő francia és spanyol királyi házak az egész reneszánsz és az ellenreformáció időszakában harcoltak Szicília birtoklásáért, végül aztán a spanyolok kerekedtek felül. A spanyol Bourbonok a 18. század folyamán mindinkább elolaszosodtak Időközben Szicília egyre mélyebb gazdasági válságba süllyedt. A francia forradalmat és a

napóleoni uralmat Franciaországban követő liberalizmus és nacionalizmus hullámainak hatására mind gyakrabban lázadtak fel Nápolyban a Bourbonok ellen. Az 1848-as európai forradalmak közül a palermói volt az első. A Bourbonok azonban egészen Garibaldi és ezer önkéntese felbukkanásáig kitartottak; Szicília népe viszont lelkesen üdvözölte a „támadókat", s a Bourbon rezsim összeomlott. Garibaldi katonai sikerei és népszerűsége lehetővé tették Itália egyesítését: ettől kezdve Szicília története összeolvadt Olaszországéval. Az 1948 január 1-én életbe lépett olasz köztársasági alkotmány elismerte autonóm régiók létesítésének lehetőségét az egyébként egységes állam keretében. A regionális közigazgatás bevezetését azonban Itáliaszerte elhalasztották - két országrész kivételével, ahol bizonyos fokú, azonnali autonómiát követelt a lakosság. Az egyik a Valle dAosta volt, a másik Szicília Nyelv és

irodalom A beszélt és az írott nyelv közötti különbség talán Itália egyik részén sem olyan nyilvánvaló, mint Szicíliában. A szicíliai tájszólás teljességgel eltér Olaszország más dialektusaitól, s a többi olasz számára gyakran érthetetlen. Ennek ellenére a szicíliai szerzők olaszul írt művei jelentős alkotásai az olasz irodalomnak. Giovanni Vergának a 19 század vége felé megjelent novellái és regényei, Luigi Pirandellónak a 20. század első felében íródott színművei és regényei, újabban pedig Giuseppe Tomasi di Lampedusa A párduca, valamint Leonardo Sciascia regényei igen fontos alkotásai a modern itáliai írásművészetnek. Társadalom Akárcsak egész Dél-Olaszország, Szicília is a nagybirtokok és a szegényparasztok földje, de ennél fontosabb jellegzetessége a maffia (Maffia) elnevezésű óriási bűnszövetkezet, amely a 19. század vége felé nagy hatalomra tett szert, s az egész 20 században virágzik Kezdetben

a maffia-erőszak a földbirtokosok fegyvere volt a parasztokkal szemben. Az 1920-as évek vége felé a fasiszta rezsim elért bizonyos eredményeket a maffia visszaszorításában, nem sikerült azonban kiirtania a szervezetet, amely a II. világháború után új erőre kapott A maffia elleni támadás aztán újult lendülettel indult meg az 1990-es évek kezdetén, s a lakosság is mind jobban viszolygott a maffia-erőszaktól, amelynek a maffiaellenes bírói kar legkiválóbbjai estek áldozatul. A maffia elleni hadjárat jól beilleszkedett a korrupcióellenes közéleti kampányba. J.) MÁLTAIAK A máltaiakra más népek és nemzetek igen széles köre gyakorolt be ,folyást az é századok folyamán. A máltai szigetek (Malta, Gozo és Comino) mérsékelt nagyságúak, de - és ez általában nem jellemző a térségre - sok mély vizű kik( tőjük van, stratégiai helyzetük pedig kedvező: a szigetvilágtól északra Szicília, délre Líbia, nyugatra Tunézia terül el.

Málta történetének jelentős része tehát az egymást követő és egytől-egyig a mediterrán hegemóniára törő hatalmak hatását tükrözi. A talaj viszonylagos terméketlensége, a csapadék hiánya és a földbirtokok elaprózottsága eleve gátolja a helyi mezőgazdaság fejlődését. A lépcsőzetesen elhelyezkedő sok kisbirtok szinte lehetetlenné teszi a gépesített földművelést és aratást. Málta nagy mennyiségben importálja az élelmiszert, mert a sziget, amely világ egyik legsűrűbben lakott térsége, csak így tud megélni. A csipkekészítés é az ezüstművesség a lakosság hagyományos bevételi forrása. A brit hajóhad végleges távozása után Málta kormányzata erőteljesen ösztönözte az idegenforgalmat és az otthoni bedolgozásra alkalmas kisipart. Újabba: sokoldalú gazdaság kiépítésére törekszik, és támogatja a gyáripar különféle ágazatait. Sok máltai az Európai Közösség keretében képzeli el az ország jövőjét,

d bőven akadnak politikusok és üzletemberek, akik szerint Málta kilátásai kedvezőbbek lennének, ha a „földközi-tengeri Svájc" szerepét vállalná: a partment bank- és beruházási központét; annak a tengernek a partján lakók pénzügyeiről gondoskodna ez a központ, amely oly nagy befolyást gyakorolt Málta egész történelmére. Történelem Málta történelmi idők előtti lakói a jelek szerint hullámokban érkeztek, Szicíliából és DélOlaszországból. Őket követték - Kr e 1000 táján - a főníciai telepesek Karthágóból, akiket később, a második pun háborúban (Kr. e 218-20: kiűztek (Málta lakói a rómaiak pártját fogták.) A Római Birodalom bukása nyomán Málta a bizánci császárok fennhatósága alá került - támaszpontkéi használták a vandálok ellem, akiktől vissza akarták hódítani ÉszakAfrikát 870-ben ismét mások kezére jutott Málta: a bizánci helyőrséget az arabok váltották fel; később, 1090-ben

a normannok szálltak partra, s Málta egy Szicília és Dél-Itáliát is magába foglaló királyság része lett. Majd a Málta kormányzásával megbízott hűbérurak olyan súlyos adókat vetettek ki a lakosságra, hogy nép többször is fellázadt, míg végül 1428-ban korlátozott közigazgatási autonómiát kapott a máltai szigetvilág. A máltai szigeteket 1530-ban a Szent János lovagrendnek engedték át. E katonai rend megbízást kapott, hogy védelmezze a máltaiakat az oszmán rajtaütésektől. A lovagok pompás erődítményvárost építettek fel: La Vallettát, ahol felfegyverzett szigetlakók ezrei sikeresen ellenálltak az oszmán-török ostromnak (1565). A következő támadó Napóleon volt, aki - 1798-ban - elkergette a lovagokat. Amikor aztán - nem sokkal később - maguk a franciák is kénytelenek volta eltakarodni, a szigetlakók tiltakoztak a lovagrend visszatérése ellen. Málta brit fennhatóság alá került, s a britek hatalmas tengerészeti

támaszponttá fejlesztették. A szigetlakók és legújabb uraik között gyakran volt feszült a viszony - a britek többször is bizonyos fokú önkormányzatot engedélyeztek a máltaiaknak amit később vissza-visszavontak. Végül 1964ben, ezer év után először, a máltaiak elérték a teljes függetlenséget Málta jelenleg szuverén parlamentáris állam a (brit) Nemzetközösségben. Nyelv A máltai nyelv egy arab dialektusból alakult ki, de erősen befolyásolta az újlatin egyik, Szicíliában beszélt változata. Egészen a 19 századig kizárólag beszélt nyelv volt, s a vidékre korlátozódott. Máltai politikusok, filológusok és írók nemzedékeken át tartó, elszánt küzdelmének eredményeképpen a 19. század derekán létrejött a nyelv írott változata, s végül, 1934-ben, hivatalos nyelv rangjára emelkedett. Az egyetlen sémi nyelv, amelyet latin betűkkel írnak. Vallás A máltaiakat, akik a katolikus Európa leglelkiismeretesebb templomjárói

közé tartoznak, állítólag Szent Pál térítette meg, amikor Kr. u 60 körül hajótörést szenvedett a sziget közelében. Az egyház hatalma újabban kissé megkopott ugyan, de még mindig jelentős szerepet tölt be Málta életének minden szintjén, az ország kormányzatától egészen le, a falusi politikáig. Minden plébánia igen nagy, barokk templomot mondhat magáénak, sok ilyen templomot a lovagrend idején élvezett gazdasági fellendülés korszakában építettek. A legtöbb falu utcáin nagyszámú kápolna látható, továbbá sok Madonna-szobor és szentek emlékművei - megannyi házi kegyhely. A hívők a katolikus naptár diktálta napi és évi rend szerint élik az életüket. A napot a misére és imára hívó templomi harangozás osztja szakaszokra Minden falu egész éven át megrendezi a maga vallási ünnepségeit és körmeneteit. A legnagyobb erőfeszítéseket a falu védőszentjeinek megünneplésére teszik az emberek. Gyakran ádáz

vetélkedés folyik a falvak egyes tömörülései között e két fiesta megszervezéséért, akárcsak egyébként a szomszédos egyházközségek hasonló csoportjai között. B.) AZ AOSTA VÖLGYIEK ÉS A VALDENSEK Piemont több kisebbségi közösségnek ad otthont. E közösségek tagjai a hajdani népes szubalpesi népcsoportok vagy az északról érkezett bevándorlók leszármazottai. Legtöbbjük asszimilálódott, de néhányuk megtartotta különállását. Aosta a fővárosa Valle dAosta autonóm tartománynak. A „harpeitanya" elnevezésű dialektust beszélik, amelyet erősen befolyásolt a francia. Az 1930-as években ezt is, a franciát is betiltotta a a fasiszta kormányzat. A terület 1948-ban kapott autonómiát A legutóbbi évtizedekben az idegenforgalom megnehezítette a helybeliek életét, néhány helységben ugyanis a síszezonban a lakosság megkettőződik. Mint az Alpok egyéb részein, az autonómia itt sem csökkentette a nagyobb kulturális

egységekhez való asszimilálási törekvéseket. A mintegy 30 ezer lelket számláló valdensek a 12. századbeli vallási újító, Pietro Valdo leszármazottai Valdo az üldöztetés elől Piemont völgyeibe menekült. A valdenseket az inkvizíció a 14 században különösen sújtotta érdeklődésével, és a protestantizmus előőrseiként igen sebezhetők voltak a harmincéves táborúban, a 17. században Ez aztán csökkentette a létszámukat Manapság a Ibrre Pelice körüli néhány völgyet lakják, Torinótól 370 kilométerre. Jól meghatározható identitásuk gyökere: elszigetelt protestáns közösségként sok mindent túléltek egy túlnyomóan katolikus országban. Vannak egyébiránt valdens közösségek az Egyesült Allamok-beli ÉszakKarolinában, továbbá Argentínában és Uruguayban is 12. GÖRÖGÖK, BOLGÁROK, MACEDÓNIAIAK, SZERBEK A.) GÖRÖGÖK A modern Görögország és a görögség kialakulásához hozzájárult a földrajzi helyzet (a

hegyek és a tenger összetalálkozása: nincs olyan része az országnak, amely száz kilométernél messzebb lenne a tengerparttól; a jelenleg is kezdetleges infrastruktúra; a természeti erőforrások s a termőföldek hiánya.) A legfontosabb tényező mégis az ország történelme Mindegyik népet nyomasztja a múltja, helyesebben múltjának populáris értékelése. A görögökre azonban különleges súllyal nehezedik kulturális örökségük, amelyet évszázadokon át az emberi teljesítőképesség csúcsának tekintett a világ. A progonoplexia (a ősök iránt tanúsított rögeszmés érdeklődés) és az archeolatria (a múlt túlzott tisztelete) a modern görög azonosságtudat kulcsfontosságú elemei. A sajátosan görög identitás keresése és a jelennek a múlthoz kapcsolódása mindennapos témái a mai görög irodalomnak. Végtére is Görögország az egyetlen olyan ország, a görög az egyetlen olyan nyelv, s a görög az egyetlen olyan nép, amely elé

oda kell biggyeszteni az „új" jelzőt, elkerülendő a múlttal való összetévesztést. Történelem, vallás 1981 óta Görögország az Európai Unió tizedik tagországa. Ez látszólag biztosította a görögöket teljes értékű európaiságukról. Utóvégre addig a görög emberek ha nyugatra indultak rendszerint azt mondták, hogy „elutazunk egy kicsit Európába", - mintha országuk nem is lett volna Európa része. Az Unió tagjai kissé kelletlenül elismerték, hogy a nyugati kultúrának görög gyökerei vannak. Az egyik brit külügyér például arról papolt, hogy a görögök belépése kellőképpen „visszafizeti a kulturális és politikai adósságot, amelyet mindnyájunknak le kell rónunk a majdnem 3000 éves görög örökségért". Ezzel a szónoklattal sikerült alaposan megszilárdítania a görögök önarcképének egyik kulcsfontosságú alkotó elemét, nevezetesen azt, hogy a régi és az újgörögök között töretlen a

kulturális, sőt „faji" kontinuitás. Amikor az 1830-as években Fallmerayer osztrák hellenista azt sugalmazta, hogy az újgörögök ereiben egyetlen csepptiszta görög vér sem folyik, Görögországban általános becsmérlés tárgya lett, s mind a mai napig gyűlölt jelképe mindazoknak, akik azzal hozakodnak elő, hogy a mai görögöknek vajmi csekély közük van a régiekhez. Az Európai Unióba való görög belépés jelentős fordulat nemcsak Görögország legújabbkori történetében, hanem magának az Uniónak a fejlődésében is. Mert Görögország nem csupán az első délkelet-európai állam volt, amely beléphetett, hanem kettős öröksége - egyrészt az ortodox (görögkeleti) kereszténység (ehhez a felekezethez tartozik a lakosság 98 százaléka), másrészt a négy évszázados oszmán uralom - egyaránt megkülönbözteti az országot a protestáns Északtól s a katolikus Déltől. Nemcsak arról van szó, hogy a görögkeleti

kereszténységben erősek a nyugatellenes vonások, hanem arról is, hogy a görögök lakta térségeknek az Osz mán Birodalomba történt bekebelezése (kivétel az lón-tenger szigetvilága) elszigetelte a görögöket sok olyan történelmi mozgalomtól, amely jelentékenyen befolyásolta Nyugat-Európa fejlődését. A reneszánsz, a reformáció, az ellenreformáció, a 17 század tudományos forradalma, a 18. századi felvilágosodás, a francia forradalom és az ipari forradalom alig jutott el Görögországba. Ráadásul az oszmán uralom mély nyomokat hagyott nemcsak a görög szakácsművészeten, hanem elsősorban a görög szokásokon és gondolkodásmódon, s mindez hozzájárult az 1830-as években megszületett független görög állam politikai kultúrájának kialakulásához. Ebben a tekintetben Görögországnak több a közös vonása balkáni szomszédaival - Bulgáriával, Macedóniával, Szerbiával, Albániával, Romániával és magával Törökországgal

-, mint Nyugat-, sőt Közép-Európa országaival. A görögök hármas történelmi örökséget mondhatnak magukénak: a régi Görögország pogány világáét; a görögkeleti (ortodox) középkori Bizánci Birodalomét; végül a Tourkokratiáét, vagyis a muzulmán török uralom időszakáét. Konstantinápoly 1453 május 29-én, egy keddi napon esett el, és jutott oszmántörök kézre; s a kedd még ma is szerencsétlen napnak számít a görög világban. A Város eleste - a görögök A Városnak mondják Konstantinápolyt - (a későbbi Isztambul elnevezés a görög Eisz Tin Polin - A Városba - elferdített formája) megrázta a nyugati kereszténységet, mert bármily erőtlen volt is a hanyatló Bizánci Birodalom, mégiscsak az iszlámellenes védőbástya jelképének számított, és az idő tájt az Iszlám katonai gépezete feltartóztathatatlannak látszott. Maguk a bizánciak - nyelvük és kultúrájuk görög volt, etnikai eredetük nem szükségképpen

- fásultan vették tudomásul birodalmuk bukását, sőt, sokan megkönnyebbüléssel. Keserűen észlelték ugyanis, hogy a katolikus Nyugat miképpen igyekezett megzsarolni az ortodox kereszténységet, hogy a törökök elleni katonai segítség fejében ismerjék el a pápa felsőbbségét, és úgy érezték (nem indokolatlanul), hogy tisztábban őrizhetik meg hitüket az oszmán fennhatóság alatt. Némely görögkeleti hittudós egyenesen azt állította: az oszmán birodalmat Isten azért teremtette, hogy az ortodox vallást megóvja az akár katolikus, akár protestáns eretnekségek fertőzéseitől. Az ilyen gondolatok aztán az időnként a felszínre bukkanó idegengyűlölő és nyugatellenes áramlatokat táplálták. Andreasz Papandreu géniuszának és Pánhellén Szocialista Pártjának, a PASZOKnak volt köszönhető, hogy ezeket az idegenellenes előítéleteket megzabolázta. A párt két egymásutáni választáson megkettőzte szavazataik számát, és 1981ben

elsöprő fölénnyel szerezte meg a hatalmat. A nacionalista történetírás szerint a görögkeleti (ortodox) egyház segített megőrizni a görög nemzettudatot a török uralom sötét évszázadain át. A születőben lévő görög értelmiség szemében viszont kompromittálódott az ortodox egyház, mivel megingás nélkül támogatta az oszmán hatalmat. Az európai egyetemeken a 18 század végén és a 19 század elején folytatott tanulmányaik során tudatosodott a görög fiatalokban, hogy mily nagy mértékben örökösei a világszerte csodált görög kulturális vívmányoknak. Görög földre visszatérvén, megpróbálták honfitársaikba plántálni a múlt megbecsülését, de az egyházi hierarchia ellenzésébe ütköztek; ez a hierarchia ugyanis egyenlőségjelet tett az kori Görögország és a pogányság közé. Az egyház például eltökélten ellenezte a 19. század első évtizedében divatba jött és ma már általános névadási gyakorlatot: a

görögök a régi Görögország nagyjairól nevezték el gyermekeiket (p1 Arisztotelész, Aszpázia, Leonidász, Themisztoklész, stb. ), nem pedig hagyományos módon - a keresztény szentekről Görögország 1830-ban vívta ki függetlenségét, az 1821-ben kezdődött hosszúra nyúlt, törökök elleni háború nyomán. Jelképes gesztusként az új állam fővárosává azonnal Athént jelölték ki, amely akkoriban alig volt több poros kis falunál, de amelyet a Parthenon miatt mindig is a periklészi kor dicsőségével társítottak gondolatban. Az új állam nevelési-oktatási rendszere kezdettő nagy hangsúlyt helyezett a klasszikusokra, s ez egészen a legújabb időkig meg maradt, a gyakorlatiasabb tantárgyak rovására. A mereven központosított oktatási rendszer a későbbiekben jelentős szerepet töltött be a sajátos görög nemzet tudat besulykolásában és a kisebbségek asszimilálásában. Addig az ország lakosai inkább keresztényekként gondoltak

önmagukra, semmint görögökre. A klasszikus múlt ápolása fölvetette a nyelvi kérdést, vagyis elindította azt dühödt, gyakorta erőszakos vitát, amely eluralkodott a független állam szellem életén. Sehogysem tudtak megegyezni a vitapartnerek, hogy melyik nyelvi forma a legmegfelelőbb az újjászületett Görögország számára. Háromezer eszten dős írott történelme folyamán a görög nyelv feltűnően keveset változott az eltelt hosszú időhöz képest. Voltak, akik úgy gondolták: az újkori nyelv lezüllött, és megtisztításra szorul, hogy jobban hasonlítson egykori, tökéletesnek vélt változatához. Így tehát a régi görögön kívül a katharevusza (a „megtisztító") görögöt is tanították az iskolában. Ez a dagályos elmeszülemény, szókincs és mondattan tekintetében eltért a beszélt görög nyelvtől. Nem meglepő, hogy iskolások egész nemzedékei kerültek ki a tanintézetekből úgy, hogy igen zavaros ismereteik

voltak az anyanyelvükről. Csak újabban, 1976-ban született meg a törvény, amelynek értelmében a dimotiki, a mindennapok görögje az állam hivatalos nyelve. Társadalom, politika A balkáni - sőt: a kelet-európai - népek közül elsőnek a gólrög vívta ki teljes függetlenségét, és szakadt el ily módon a soknemzetiségű birodalomtól, amely hosszú ideig uralkodott rajta. A gyakorlatban azonban ez a szuverenitás feltételes volt. A függetlenséget garantáló három védnökhatalom (Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország) gyakran beavatkozott Görögország belügyeibe. Például a három nagyhatalom ráerőszakolta a görögökre a monarchiát (és a külföldi egyeduralkodót a bajor Wittelsbach dinasztia sarja, Ottó személyében). A monarchia intézménye, amíg az 1974 évi népszavazás végleg elvetette, éppen annyira volt oka az ország bizonytalan állapotának, mint a stabilitásnak. A görögök méltán büszkélkedhetnek erős republikánus

hagyományokkal, de azért belpolitikájukban korántsem elhanyagolható a dinasztikus elem. Konsztantinosz Mitszotakisz és elődje, majd utóda, Andreasz Papandreu - maga is egy hajdani miniszterelnök fia - családtagjaikat beültették az ország kormányzótestületébe, Georgiosz Rallisz pedig, aki 1980-81-ben volt miniszterelnök, kifogástalan politikai családfával dicsekedhetett. Apai és anyai nagyapja, sőt az édesapja is miniszterelnök volt. A görög társadalom jellemző vonása a szoros családi kapcsolatok fontossága. A görög ipar jelentős része kis családi vállalkozásokból áll A görög kereskedelmi flottát, amely az egyik leghatalmasabb az egész világon, a hajótulajdonos nemzetségek kis csoportja üzemelteti. Röviddel a függetlenség kivívása után megjelentek Görögországban a nyugati parlamentáris demokrácia intézményei, mégpedig az 1844. évi alkotmány eredményeképpen (Jellemző; hogy az alkotmányt katonai puccs nyomán fogadta el

az ország.) A képviseleti intézmények nem évszázados, organikus növekedés útján alakultak ki, miként Nyugat-Európában. Ellenkezőleg: ömlesztve zúdították egy, a hagyományokon alapuló társadalom nyakába, súlyos feszültségeket okozva. A gyenge lábakon álló polgári társadalom, amelynek alig volt önálló intézménye és amelynek szakszervezeti mozgalma gyenge volt, gyakran nyitott utat a politikai folyamatokba való katonai beavatkozásnak. Legutóbb 1967 és 1974 között működött katonai diktatúra az országban, az első kés eleddig az utolsó) diktatúra a II. világháború utáni nem kommunista Európában. A két világháború között a görög hadsereg döntőbíróként szerepelt a görög politikában. Az oszmán uralom alatt a görögök gyakran érezték szükségét nagyhatalmi közvetítőknek, akik védelmet- nyújtottak az állam intézményesített telhetetlensége ellen. Hasonló magatartás uralkodott a független államban is,

amelye lakosság inkább ellenséges, semmint jóindulatú intézménynek tekintett; a p lamentáris kormányzat formális intézményei alkalmas terepnek bizonyultai kliensi kapcsolatok és viszonylatok állandósítására. Kedvezmények nyújtásával, és a túlméretezett, nehézkes, tompa agyú bürokráciával folytatott manipulációkkal a parlamenti képviselők nagyarányú szavazótábort és jelentékeny he hatalmi bázisokat építhettek ki. Minden politikai párt nagyhatalmú és karizmatikus vezetők köré tömörülő, kiemelkedő személyiségek laza egyesülése volt az maradt mindmáig. Ahogyan Kharilasz Trikoupisz és Theodorosz Delijamama vezető egyénisége volt a 19. század második fele politikai életének, úgy ura Komasztantimaosz Karamanlisz és Amadreasz Papandreu a 20. század második felének politikáját. A görögöknél az idős kor sose volt akadálya a magas politikai tisztségnek. 1989-ben a miniszterelnök nyolcvanöt esztendős volt, a három

vezető párt vezérei (dinoszauruszoknak nevezték őket utóbb) jócskán benne jártak a hetvenes éveikben, az 1990-ben megválasztott köztársasági elnök pedig, 83 évet számlált. Görögország iparosítása későn ment végbe és nem volt éppen nagyszabás Az állam mindmáig a legfőbb munkaadó, és a neoliberális Konsztamatinosz Mitszotakisznak, aki 1990-től 1993-ig volt miniszterelnök, eltökélt ellenzék kellett megküzdenie - egyébiránt nem valami nagy sikerrel -, hogy az állama valamelyest visszaszorítsa. Különösen elkeseredett harc folyt a politikai ha lomért, mivel a hatalmon lévők ellenőrizhették az óriásira nőtt államgépezet és szükséges is volt ez az ellenőrzés, ha eleget akartak tenni a telhetetlen politikai kliensek követeléseinek. Ez a politika folytatódott az 1980-as években populista PASZOK nyolcesztendős hivatali periódusában is, azzal az eltérés hogy az említett követeléseknek nem az egyes képviselők, hanem a

pártapparátus közvetítésével tettek eleget. Híven a hagyományokhoz, a rouszfeti, vagy a kölcsönös szívességek rendszere volt a társadalom gépezetének kenőolaja, és mesza, a fontos összeköttetések hálózata az országos politika másik kulcsszava, még akkor is, ha ezek a kifejezések csak ritkán szerepelnek az újgörög nyelvű kézikönyveiben. Szokatlan, s európai mércével mérve valószínűleg egészen sajátos vonás politikai folyamatnak az a mód, ahogyan az éppen hivatalban lévő, bármily árnyalatú görög kormányok a választási rendszert a saját érdekükben manipulálják. A több oldalról támadott PASZOK-kormányzat egyik utolsó cselekedete 1989-ben az volt, hogy megváltoztatta a választási rendszert, mégpedig abból célból, hogy megnehezítse az ellenzéki új Demokrácia Pártja hatalomra jutását. 1981-ben a PASZOK részére a 300 tagú parlamentben 48 százaléknyi választói szavazatarány is elegendőnek bizonyult a 172

fős, kényelmes többe elérésére, a konzervatív Új Demokrácia számára 1990-ben viszont a 47 száz kos szavazatarány is alig volt elegendő, hogy a maga 150 mandátumával n; nehezen kormányt alakítson. Ezek után természetes, hogy az új Demokrácia kormányának egyik első lépése a választási törvény módosítása volt, ezúton persze a maga előnyére. Az 1830-as esztendők görög állama a Peloponnészoszból, Attikából, Közép-Görögországból és a közeli szigetekből állt. Alig egyharmada élt itt azoknak a görögöknek, akik az 1821 évi fegyveres felkelés idején oszmán uralom alatt voltak. Létezése első évszázadának nagy részében az új állam politikáját a Nagy Eszme irányította. Ez a politika lényegében a Bizánci Birodalom helyreállítását irányozta elő, mégpedig a közel-keleti görög településeknek egyetlen államba való egyesítésével és Konstantinápollyal mint fővárossal. Az Oszmán Birodalom - hanyatlása

ellenére - sokkal erősebb volt, mint Görögország. Miként az egyik éles szemű megfigyelő megjegyezte, a 19. századi Görögországnak Oroszországhoz méltó étvágya volt, de csak Svájchoz illő lehetőségei. Irredenta törekvéseit úgy igyekezett megvalósítani, hogy nevelési és kulturális propagandát fejtett ki az addig fel nem szabadított, az oszmán fennhatóság alatt álló térségekben szétszórtan élő görögök között. Ez az oszmán hatóságok toleráns magatartása ellenére is rettentően nehéz feladat volt. Kis-Ázsia görög lakosai közül sokan csak törökül tudtak (a görög ábécé betűivel írtak törökül!), és nemigen éreztek görög identitást (annál erőteljesebben az ortodox-keresztény öntudatot). Görögország első területi gyarapodása 1864-ben az jón-tengeri szigetek (1815 óta brit protektorátus), 1881-ben Thesszália és Epirosz egy része - a nagyhatalmak beavatkozásának köszönhető. Amikor - 1897-ben -

Görögország első ízben viselt háborút Törökország ellen irredenta törekvéseinek valóra váltásáért, továbbá a krétaiaknak az enosziszt, vagyis a „Nagy Sziget"-nek a királysággal való egyesítését szorgalmazó, erélyes követelésére, megalázó vereséget szenvedett. Az 1897 évi katasztrófa egyik hosszabb távú következménye az 1909-es katonai puccs volt, a 20. században végbement számtalan ilyen katonai beavatkozás egyike. Ez az esemény juttatta a görög országos politika színpadának előterébe Eleutheriosz Venizelosz krétai államférfit. Venizelosz tudta jól, hogy Görögország csak akkor remélheti becsvágyó irredenta törekvéseinek megvalósítását, ha politikai és gazdasági modernizációt hajt végre és ha szövetségre lép más országokkal. Szerbia és Bulgária addig Görögország versenytársai voltak abban az egyre véresebb konfliktusban, amely a rendkívül vegyes etnikai összetételű Macedónia fölötti

hegemóniáért folyt. 1912-ben azonban Görögország már Szerbiával és Bulgáriával együtt támadta meg az Oszmán Birodalmat. A szövetséges haderők nagy létszámfölényben voltak a törökökkel szemben, és gyorsan nyomultak előre. Novemberben a görög hadak elfoglalták Szalonikit, alig néhány órával a bolgárok előtt, akiknek hasonlóképpen fájt a foguk az Égei-tenger északi részének erre a legfontosabb kikötővárosára. Szaloniki legjelentősebb homogén népcsoportja a zsidóság volt - az 1492-ben Spanyolországból kiűzött zsidók spanyol ajkú leszármazottai. A diadalmas görög seregek aztán hamar felszabadították Macedónia egyes további részeit, továbbá Epiroszt és az Égei-tenger szigeteit (a Dodekániszosz-szigetek kivételével, amelyek nem sokkal korábban kerültek olasz fennhatóság alá). A szigetek egyike-másika csupán néhány kilométernyire volt a török tengerparttól. Kréta, felkelések egész sora után, végül a

görög állam része lett. Úgy látszott, hogy Venizelosz karizmatikus vezetésével Görögország átveheti a törökök egykori vezető szerepét a Földközi-tenger keleti medencéjében. A lelkesebb nacionalisták már azt követelték - egyébként sikertelenül -, hogy Konsztantinosz királyt ne I. Konsztantinoszként koronázzák meg 1913-ban, hanem XII. Konsztantinoszként, mintegy jelképezve, hogy törvényes örököse XI. (Palaiologosz Konsztantinosznak, az utolsó bizánci császárnak. Említésre érdemes, hogy Konsztantinosz Karamanlisz, akit 1990-ben görög államelnökké választottak, az ún. Új Görögországban született, mikor ez a térség még az oszmán birodalom része volt. Az a körülmény, hogy Görögország jelenlegi területének jelentős része viszonylag új szerzemény (a Dodekáníszosz szigeteket p1. csak 1947-ben csatolták Görögországhoz), egyik oka annak, hogy a görögök rendkívül érzékenyek Macedónia vonatkozásában; attól

tartanak hogy az egykori jugoszláv köztársaság igényt jelenthet be görög területekre. A Balkán-háború keltette nagy reményeket meghiúsította a szakadás, amely Görögországot az I. világháború alatt két, egymással élesen szemben álló sőt olykor egymással háborúzó - táborra osztotta Venizelosz hívei szembe kerülte a király támogatóival. A szakadás kiváltó oka egy fogas kérdés volt: részt vegyen-e Görögország az I világháborúban vagy se: Venizelosz az antantot pártol ta, Konsztantinosz király a semlegesség mellett szállt síkra. A konfliktusnak azonban mélyebb gyökerei voltak: az újonnan felszabadított területeket, amelyeknek lakossága Venizelosz-párti volt, integrálni kellett a konzervatív, király párti „régi" görög hátországba. A Peloponnészosz volt az egyetlen olyan régiója Görögországnak, amelyben 1974-ben nagy többség szavazott II. Konsztantin király visszahívására. Franciaország és

Nagy-Britannia minden lelkifurdalás nélkül távolította el királyt 1917-ben, s helyezte Venizeloszt az egyesített - de korántsem egységes Görögország miniszterelnöki székébe. Venizeloszt megjutalmazták, amiért állhatatosan támogatta az antantot: engedélyt kapott, hogy - mintegy az annektálás előjátékaként - elfoglalja Kis-Ázsia nyugati részét, ahol meglehetősen nagy számú görög lakosság élt. A görög megszállásának azonban katasztrofális következménye lett: a török nacionalisták, Musztafa Kemál Atatürk vezetéséve 1922 szeptemberében megsemmisítő vereséget mértek a kis-ázsiai görög hadakra. Ily módon végleg meghiúsult a nagy álom, s véget ért a két és fél évezredes görög jelenlét Kis-Azsiában. Görögország a II. világháborúban igen kegyetlen hármas megszállást szenvedett el, mégpedig német, olasz és. bolgár csapatok részéről Szaloniki egykor virágzó zsidó közösségét megsemmisítették, a

bolgárok megszállta területen pedig az ún. etnikai tisztogatás kiirtotta a görög lakosságot. Mivel a bolgárok mindössze ötven esztendeje hagyták el a megszállt görög földet, így aztán a népi emlékezet szerint a szlávok, s kivált a macedónok Észak felől ma is veszélyeztetik Görögország területi épségét. A 11 világháború alatt igen jelentékeny volt a görög ellenállás a tengelyhatalmakkal szemben, eredményességét azonban károsan befolyásolták a politikai ellentétek. A Venizelosz-hívek és ellenfeleik (nagyjából a köztársaságiak és a monarchisták) I. világháborús szembenállása árnyékot vetett a két világháború közötti politikára, s nem kevésbé volt éles a testvérgyilkos konfrontáció kommunisták és antikommunisták között a II. világháború alatt és után A britek, attól tartva, hogy a háború után a kommunisták kerülnek hatalomra Görögországban, támogatták a kommunistaellenes erőket, s így

belekeveredtek a konfliktusba. A kommunista irányítású görög ellenállás és a görög kormányzati erők (valamint az őket támogató brit hadsereg) között 1944 decemberében kitört fegyveres harc egyik szakasza volt csupán a folyamatnak, amely fokozatosan sodorta az országot a nyílt polgárháborúba. Az 1946-tól 1949-ig tartó polgárháborúban a kommunistákat támogatták a Görögország északi határán túl, Albániában, Jugoszláviában és Bulgáriában újonnan keletkezett kommunista rendszerek. A kommunistaellenes erőknek, amelyek nagyjából, de nem kizárólag a politikai jobboldallal voltak azonosíthatók, csak nagyarányú amerikai katonai és gazdasági segítséggel sikerült felülkerekedniük. (Harcoló csapatokat azonban nem küldött az USA) A közvélemény olykor figyelmen kívül hagyja, hogy a polgárháború végső szakaszában a kommunista Demokratikus Hadseregnek kb. a fele a Görögország északi tájairól származó, szláv nyelvű

macedónokból állt, s 1949-ben a Görög Kommunista Párt nyíltan elismerte, hogy Görögország szlávmacedón kisebbségének joga van az autonómiához. Ez azt jelentette volna, hogy GörögMacedónia, amelyet a balkáni háborúban nagy áldozatokkal szerzett meg az ország mindössze negyven évvel korábban, s ahová csak nemrégen telepítettek le sok-sok kis-ázsiai menekültet, elszakad Görögországtól. Amikor 1982-ben a PASZOK-kormányzat általánosan engedélyezte, hogy a még megmaradt kommunista menekültek hazatérhetnek gyakran sivárra sikeredett kelet-európai és szovjetunióbeli emigrációjukból, a nem görög származásúaknak, vagyis a szláv-macedónoknak kifejezetten megtiltotta a visszatérést görög földre. Az elkeseredett polgárháború után a korlátozott demokrácia időszaka következett, amely, paradox módon, az 1967-tő] 1974-ig tartó katonai diktatúrában testesült meg. Kegyetlen, abszurd és népszerűtlen volt ez a diktatúra, de

akaratlanul is hozzájárult a polgárháborús sebek gyógyításához; a diktatúrával ugyanis nyilvánvalóan szembenállt minden politikai erő, a baloldaltól a jobboldalig. Amikor 1974-ben Konsztantinosz Karamanliszt visszahívták önkéntes száműzetéséből, hogy takarítsa el az ezredesek után maradt szemetet, a veterán politikus egyik első cselekedete az 1947-ben betiltott Görög Kommunista Párt legalizálása volt. Joggal állítható, hogy a Kommunista Pártnak a konzervatív új Demokráciával a kormánykoalícióban folytatott, rövid tartamú együttműködése (1989) végleg elűzte a polgárháború rossz szellemét.Az ezredesek uralmának összeomlását hét esztendeig tartó konzervatív kormányzás követte, amely során 1981-ben Görögország belépett az Európai Unióba. Közvetlenül ezután következett a görög történelem első szocialista (pontosabban: népi) kormányának megválasztása; ám ez a kormány - legalábbis a retorika szintjén

ellenezte az EK- és a NATO-tagságot. (Görögország 1951-ben csatlakozott a NATO-hoz) A PASZOK-korszak, amelyet némelyek az „elveszett 1980-as évtized"-nek neveztek, nem módosított Görögország nyugati orientációján vagy piacgazdálkodásán. A jobboldalról a baloldalra történt békés átmenet (1981, 1993) s a fordított szintén békés - folyamat (1990) jelzi, hogy a görög politika immár az érettség szakaszába lépett. A monarchiáról szóló, 1974 évi népszavazás a jelek szerint megszüntette a politikai bizonytalanság egyik addig állandó tényezőjét, a katonaság pedig nem mutat hajlandóságot, hogy visszatérjen a politikai küzdőtérre. " ha Görögország demokratikus intézményei újfajta belpolitikai szilárdságról tanúskodnak is, a görögök úgy érzik, hogy állandóan tartaniuk kell szomszédaiktól. Törökország viszonylatában egyelőre nem találtak megoldást a problémákra. A jugoszláv államszövetség szétesése

és a korábbi jugoszláv-macedón köztársaság független államiságra irányuló törekvései következtében a régi intenzitással került felszínre a macedón kérdés. Az Albániához fűződő kapcsolatot megkeseríti a görög állítás, amely szerint az albánok rosszul bánnak a görög kisebbséggel - különféle becslések szerint e kisebbség létszáma 60 ezer és 300 szer között van -, és feszültté teszi a viszonyt az albán emigránsok illegális Görögországba özönlése. Görögország szívesen állítja magáról, hogy a szilárdság és a jólét szigete a űrzavaros Balkánon. Annyi bizonyos, hogy az 1950-es esztendők óta bámulatos a fellendülés üteme, ha összehasonlítjuk az ország északi szomszédainak gazdasági nyomorúságával. Vitathatatlan tény azonban, hogy a Balkánon jóformán egyetlen olyan probléma sem oldódott meg az 1990-es években, amelyek az I. világháború előestéjén olyan bizonytalan régióvá tették, s

amelyekbe a görögök oly nagyon belebonyolódtak. (A nagyhatalmakhoz fűződő - lazuló kapcsolatok külön fejezetbe tartoznak.) Demográfiai változások Görögországot korábban inkább a kivándorlók országaként könyvelték el (főként az Egyesült Államokba emigrált sok görög), semmint bevándorlók térsége ként. Mivel az ország jelentős része hegyvidék, területének mindössze 30 százaléka művelhető meg. A már meglévő lakosság eltartása is gondot okozott, é az országot teljességgel készületlenül érte a menekültáradat: összesen 1 millió 300 ezren jöttek Törökországból, Oroszországból és Bulgáriából. Ezeket a menekülteket - kötelező módon - kicserélték a Görögországból kivándorló mint egy 400 ezer mohamedánnal. A jövevényeket bizalmatlanul, sőt olykor ellenségesen fogadta az őslakosság. A hatóságok Macedónia görög részében és Trákiában telepítették le őket, ekként nyomatékosítva az ezekre a

területekre vonatkozó görög jogalapot. (Ez a jogalap az etnikai összetételt illetően némileg gyenge lábon állt.) Bármily kegyetlenek is a lakosságcsere emberi vonatkozásai, annyi bizonyos, hogy attól fogva sem Görögország, sem Törökország nem állt elő területi követelésekkel egymással szemben. Az a döntés viszont, hogy az Isztambulban lakó görögökre és Nyugat-Trákia muzulmánjaira a lakosságcsere nem vonatkozott, eljövendő bonyodalmak alapjául szolgált. A törökországi görög kisebbség 1955ben pogrom áldozata lett, s joggal beszélhetünk a megsemmisüléséről, jóllehet az ökomenikus patriárkátus, amelynek jövője szervesen kapcsolódik a kisebbség jövőjéhez, megmaradt Isztambulban. A görögországi török kisebbség viszont mintegy 110 ezer lelket számlál A görög kormányzat ragaszkodik az 1923-as lausanne-i béke megállapításához, amely szerint ez a kisebbség nem török, hanem muzulmán. Az 1990-es évekig azonban -

részben a görög kormánynak az 1950-es évek elején folytatott tudatos politikája következtében, amikor is igen szoros volt a görög-török kapcsolat - a legtöbb görögországi mohamedán, függetlenül valódi etnikai származásától, önmagát töröknek tekinti. Legújabban a görög-török egyet nem értés egyik fő forrása az egymás kisebbségeinek státusa körüli nézeteltérés. A civódás talán legnehezebben kezelhető eleme: a ciprusi kérdés. Egy történelmi véletlen folytán Ciprus 1878-ban az oszmán uralom alól brit fennhatóság alá került. A sziget 80 százalékos görög többsége a görög szárazfölddel való egyesülést (enosziszt) akarta, de a brit gyarmati politika meghiúsította a reményeit. Az 1960 évi rendezés bonyolult előírásai a görög és a török közösségek hatalommegosztására irányultak, és Ciprust független állam rangjára emelték. Ez a megoldás nem vált be: az egy évtizede tartó etnikai konfliktus

1974-ben érte el a tetőfokát, amikor is a törökök elfoglalták a sziget területének kb. 40 százalékát Az 1923-24 évi lakosságcsere nyomán Görögország népessége etnikai és vallási összetételében rendkívül homogénné alakult át. A muzulmánok ugyan szerződésekben leszögezett kisebbségi jogokat élveztek, a szláv nyelvű macedónok és a román ajkúak (lásd 232. és 268 oldal) azonban nem, s egy korántsem jóindulatú asszimilációs folyamat szenvedő alanyai lettek. B.) BOLGÁROK A bolgárok igen sokáig hatalmas szomszédaik, az oroszok és a törökök árnyékban éltek: országuk a II. világháború után a Szovjetunió legengedelmesebb szövetségesei közé tartozott Az alattvalói lét történelme arra ösztönözte őket hogy inkább középkori múltjuk dicsőségére összpontosítsanak. Történelem A forrásmunkák a bolgárokat első ízben a Kr. u 5 században említik, mégpedig a Dunától északkeletre élő s valamiképpen a

hunokkal rokon népként. Egy ideig valóban Attila egyik távoli rokona volt az uralkodójuk. Kubrat bolgár kán, Don és a Kaukázus közötti vidék ura 619-ben Konstantinápolyba látogatott, ahol szövetséget kívánt kötni az avarok ellen. Áttért a keresztény hitre, de áttérése nem hozott gyakorlati hasznot a népének. A 7 század második felének elején bolgár hadak telepedtek meg a Duna-vidékén. Legyőzték Bizánc egyik hadseregét is, s birtokba vették a Duna és a B, kán hegységei közötti területet; utat törtek abba a térségbe is, amely a jelenleg Bulgária. A 860-as években I. Borisz (857-888) bevezette országába a kereszténységet, ószláv liturgiával - és a glagolita ábécével együtt. Eredetileg a kereszténység római verzióját választotta Borisz, és csak később tért át a konstantinápolyi változatra, mivel a pápa vonakodott metropolitai felhatalmazást adni a bolgár egyházmegyének. Simeon cár (892-897) katonai győzelmei

olyan hatalom rang ra emelték Bulgáriát, amelynek szövetségére nagyon vágyott ugyan Bizánc, de amelynek követeléseitől nagyon is tartott. Csaknem száz esztendeig azonban a magyarok voltak az „Első Bolgár Birodalom" fő ellenségei. De a becsvágyó Sámuel cár (976-1014) túlbecsülte Bulgária erejét, s az államot Bizánc leigázta, majd - 1018ban - bekebelezte. A győzedelmes bizánci császár, a „bolgárölő" II Baszileiosz - óvatos és mértéktartó módon - autonómiát adott az őshonos bolgár arisztokráciának, és megerősítette az egyház státusát. Némelyik bolgár vezetőt sikerült Bizáncnak Konstantinápolyba csalnia, és a bizánci udvar életébe kapcsolnia. Az 1180-as években Aszen János és Péter, az ország nyugati részéből származó vezetők megteremtették a „Második Birodalmat". Valószínűleg havasalföldi (oláh), s nem bolgár eredetűek voltak Felélesztették Simeon titulusát („minden bolgárok és

görögök cárja"), s utódaik II. Jánossal (1218-1241) az élen, csakhamar felépítették a maguk balkáni birodalmát, amely nagyságát és pompáját tekintve szinte vetekedett a Bizánci Császársággal. A 14 század második felében azonban még a maradványait is szétzúzták a törökök. Tirnovo (1393) és Vidin (1396) hosszantartó és iszonyatos ostroma után a maradék bolgár ellenállást is megtörték. Bulgária egészen a 18. század végéig nem remélhetett autonómiát, szuverén függetlenséget meg különösen nem. Lázadó törzsfők vagy romantikus ős-nacionalisták időnként közreadtak egy-egy múltat idéző röpiratot, amelyek a középkori birodalom méreteit és stabilitását alaposan eltúlzó emlékezéseken alapult. Fokozatosan vált vegyesebbé az ország lakossága A középosztály szerepét görög, örmény és zsidó kereskedők töltötték be; a zsidóknak a városok török negyedeiben engedélyezték a letelepedést. A

Balkán-hegységtől északra csakis a Fekete-tenger partján akadtak városok, amelyekben a görög polgárság és a török helyőrségek voltak az urak. Még Rumélia régi városai is elgörögösödtek Megszüntették az ősi pátriárkátust, a bolgár identitás e fellegvárát, amelyet még a bizánci hódítók is tiszteletben tartottak. A török uralom alatt az egyházat megfosztották nemzeti jellegétől, és Konstantinápoly szigorú felügyelete alá helyezték; az istentiszteleteken az ószláv szertartás helyébe a görög lépett. A vallás iránt tanúsított bolgár érzéketlenség az egyháztól való eltávolodásnak erre a periódusára vezethető vissza. Az újabb idők protestáns evangelizmusa talán szintén az említett jelenség hosszútávú kihatásai közé tartozik. A 14. század vége és a 18 század vége közötti időszakban a bolgár nép majdnem eltűnt a térképről. A bolgár hagyományok maradványait titokban őrizték a kolostorokban;

kiemelendő Pasti tevékenysége: athosi szerzetes volt, s 1762-ben megírta - bolgár nyelven - népe történetét. Az 1830-as években Bulgáriát újra felfedezték a nyugat-európai és az amerikai misszionáriusok. Eli Riggs segített az első bolgár Biblia létrejöttében (1840) További bátorítást adott a bolgár újjászületésnek Oroszország, ahol a bolgár emigránsokat és diákokat a törökellenes küzdelem lehetséges résztvevőiként üdvözölték. Ezekben az emberekben kifejlődött a szláv szolidaritás érzése, amely azóta is folyamatosan hozzájárul Bulgária sorsának alakításához. A bolgár nemzeti érzéssel valamelyest még a törökök is rokonszenveztek, mivel 1830-ban Görögország elnyerte függetlenségét, s a törökök remélték, hogy a bolgár öntudatot görögellenes irányba terelhetik. Bolgár szempontból ugyanis a görögök elnyomóknak számítottak, minthogy kezükben volt az egyház és a kereskedelem. A bolgár hazafiak

tervét, amelyet Oroszország is támogatott, hogy ti. állítsák helyre a bolgár egyház önállóságát, a törökök egyre vonzóbbnak találták. A bolgár politikai törekvések kibontakozásával szükségképpen vetődött fel jövőbeli bolgár határok kijelölésének a kérdése. A középkori bolgár birodalma térképein folyton módosultak az állam körvonalai. Legnagyobb kiterjedésében ez az állam felölelte a jelenlegi Macedón Köztársaság egészét, valamint Szerbi Görögország és Albánia nagy területeit. Az albán határ közelében lévő Ohr évszázadokig volt a „bolgár" pátriárkátus kulturális központja. Nyugaton ne volt világosan kivehető nyelvi határvonal: a későbbi Nyugat-Bulgária és Macedónia (vagy Kelet-Szerbia) nyelvjárásai között kisebb volt a különbség - és ez í, van ma is -, mint Rumélia és a tengerpart bolgár nyelvjárásai között. Amik( 1870-ben, a törökök bolgár helytartóság létesítését

határozták el, határait né szavazás útján jelölték ki: ez olyan nagyméretű térséget eredményezett, amely alig volt kisebb a középkori Bulgária legnagyobb területénél. Az 1875 évi Bosznia-Hercegovinai-felkelés a következő esztendőben hasonló zavargásokat idézett elő Bulgáriában. A lázadást véres harcokban fojtották török szabadcsapatok E „bolgár atrocitások" árnyékában keletkezett nemzetközi válság szokatlan mérvű egyetértést eredményezett Nagy-Britannia és Oroz ország között. A berlini kongresszus 1878-ban önálló, de formálisan tör( fennhatóság alá tartozó bolgár fejedelemség létesítését határozta el. A román és a görögök ez idő tájt nyerték el a teljes függetlenséget; az erre irányuló bolgár törekvések részbeni kudarca mégis érthető, mert Nagy-Britannia tartott orosz hatalomnak a Földközi-tenger vidékére irányuló előretörésétől. Ha összehasonlítjuk azzal a

„NagyBulgáriával", amelyet Oroszország is pártfogolt, említett új fejedelemség jelentéktelen ügy volt, hiszen területe a Balkán hegységtől északra fekvő régióra korlátozódott. Kelet-Rumélia egy ideig török tartomány maradt - bár keresztény kormányzó került az élére és a nagyhatalmak ellenőrzése alatt működött -, de aztán, 1885-ben, a felkelők elérték, hogy , facto egyesüljön Bulgáriával. A britek belenyugodtak ebbe a megoldásba, me azt remélték tőle, hogy gyengíti az oroszok bulgáriai befolyását, így aztán 188 benn formailag is rögzítették az új helyzetet. Bulgáriát 1908-ban királysággá nyílvánították és ekkor ismerték el nemzetközileg a teljes függetlenségét. Bulgáriának nem volt középosztálya, volt viszont világi szemléletű és a közérdeket szem előtt tartó arisztokráciája. A németek a bolgárokat „a Balkán p roszai"-nak nevezték Az új államot gyanakvással szemlélte majdnem

mind szomszédja; a középkori bolgár birodalmak emléke amely a bolgárokban mély érzéseket keltett - potenciális veszélyt jelentett. Macedóniában, ahol az 1890-es években forradalmi cselekményekkel harcoltak a török uralom ellen, a nacionalisták vonzónak találták a bolgár terjeszkedés kilátásait, a szomszéd ország viszont riasztónak. Amikor - 1911-12-ben - a balkáni államok megfosztott Törökországot európai birtokainak túlnyomó részétől, a zsákmány elosztás Bulgária fokozódó elszigetelésével járt. A háború következő menetében (191 korábbi szövetségesei is Bulgária ellen fordultak: elvesztette az elnyerni remek, Macedóniát Görögország és Szerbia, Dél-Dobrudzsát pedig Románia javás Az I. világháború kitörésekor tehát Németország és Ausztria mellé állt, s e két ország hajlandó volt az említett területek odaígérése árán megvásárolni Bulgária szövetségét. A további vereségek okozta keserűség, a

jóvátétel kötelezettsége, a területveszteség mind fokozta a bolgár nacionalizmust. III Borisz király (1915-1945 titulusa mesterséges emlékeztető volt az első Bolgár Birodalomra. Amint sikerült megfékezni a kommunista és a panaszt forradalmárokat, Borisz 1935-ben királyi diktatúrát vezetett be. A bolgár nemzeti könyvtárban akkoriban beszerzett angol és francia könyvek nagy számából ítélve Bulgária a két világháború között nem zárkózott el a nyugati befolyás elől, de az ilyen irányú kezdeményezések mind katasztrofális kudarcba fulladtak. A II világháború kezdete a bolgár elitet a megosztottság állapotában érte, a király pedig habozott. A Berlin-Róma tengely kezdeti sikerei Bulgáriát arra késztették, hogy 1941-ben Németországhoz kösse a szekerét a nyugati demokráciák elleni harcban, jóllehet a pánszláv érzelmek hagyományai meggátolták, hogy az ország hadat üzenjen a Szovjetuniónak. A nagy létszámú bolgár

kommunista párt 1944-ben üdvözölte a Vörös Hadsereg diadalát. A szovjet hatalom 1989-1991-ben történt összeomlását követő három szabad választás nyomán a hajdani kommunista párt vezérkara még 1993-ban is hatalmon maradt Bulgáriában, ami részben annak tulajdonítható, hogy a kommunistáknak, gazdag tapasztalatok birtokában, sikerült manipulálniuk a kliensrendszert, részben pedig - s ez meglehetősen különös, - a jelentékeny számú török kisebbség támogatásának. A kommunista pánt, hogy átmentse magát, a nemzetközi kommunizmus összeomlásának időszakában lelkesen támogatta az idegengyűlöletet. A törökök úgy igyekeztek úrrá lenni ezen a tendencián, hogy szavazataikkal visszasegítgették a hatalomba a kommunistákat. „Török"-ön ebben az összefüggésben a közösségek egész sora értendő. Közéjük tartoznak a kereszténnyé lett török származásúak, továbbá az etnikailag és felekezetileg egyaránt törökök,

valamint a mohamedán vallású, bolgár ajkú, porrákokként ismert, szláv eredetű lakosok, akik a görög határ közelében, a Rodope hegységben élnek, és akik - hogy még bonyolultabb legyen a dolog - újabban római katolikus hittérítés alanyai lettek. (Sokan közülük át is tértek a katolikus hitre) C.) MACEDONOK A 19. század óta „Macedónia" és „bonyolultság": rokonértelmű szavak A térség lakossága vegyes: macedónok, albánok, bolgárok, görögök, románok, zsidók, cigányok, törökök - ezért van, hogy franciául a macédoine vegyes salátát jelent. A szerbek, a bolgárok és a görögök egymással vetélkedve követelték maguknak Macedóniát, és ez a körülmény arra ösztönzi a régió lakosait, hogy különálló nemzeti állam igényével lépjenek fel. A macedón nemzeti öntudat a maga modern formájában fellelhető az egykori Jugoszláviához tartozó Macedón Köztársaságban, valamint az Albániában, Bulgáriában és

Észak-Görögországban szétszórt macedón közösségekben. A magukat macedónoknak vallók meggyőződése, hogy nemzet tagjai, a görögök ezzel szemben szláv nyelvű görögökként emlegetik őket, azt állitva, hogy Macedónia egy régió görög elnevezése; s a görögökkel együtt a bolgárok és a szerbek is állhatatosan tagadják különálló macedón nemzet létezését. A macedónok ócsárlói azzal érvelnek, hogy reasszimilálódtak volna eredeti nemzetiségükhöz, ha Tito nem pártfogolja olyan eltökélten a macedón nemzeti öntudatot Jugoszlávia keretein belül; a görögök és a bolgárok szemében a macedónok Tito balkáni terjeszkedésének, eszközei voltak, a szerbek pedig azt hajtogatják, hogy a macedónok szerepet vállaltak a szerb nemzet aláaknázásának politikájában. Nyel, vallás A macedónok igénye, hogy különálló nemzetnek tekintsék őket, szorosan összefügg azzal az állítással, hogy létezik külön macedón nyelv.

Valamennyi szláv nyelv egymás közeli rokona, s a Macedónia egyes régióiban beszélt helyi nyelvjárásokat nehéz megkülönböztetni a közvetlen szomszédok, a bolgárok és a szerbek használta nyelvjárásoktól. A macedónok standard irodalmi nyelvének jellegzetes vonása azonos azzal, amely a bolgárt megkülönbözteti a többi szláv nyelvtől. Ez a nyelv a Bitola Veles térség dialektusain alapul, amelyek közel állnak a nyugat-bolgár tájszólásokhoz, mivel azonban a standard bolgár irodalmi nyelv bázisa a kelet-bolgár dialektusok egész sora, a két irodalmi nyelv eléggé eltér ahhoz, hogy a macedón különálló nyelvnek minősüljön. A macedónok többsége görög-keleti (ortodox) vallású. A macedóniai egyház a nemzeti büszkeség forrása, s a macedónok a 11 századi Sámuel császár pátriárkátusa folytatásának tekintik, így tehát a szerb ortodox egyháznál régebbinek tartják. A görög-keleti világ többi része azonban a

macedóniai egyházat Tito és a jugoszláv kormányzat kreatúrájának minősíti, s elutasítja elismerését. A modern macedóniai egyházat 1958-ban választották el a szerbiai ortodox egyháztól, amikor is újjászervezték a hajdani ohridi pátriárkátust, és 1967-ben önállónak nyilvánították. Jó viszonyban volt ez az egyház a kommunista hatóságokkal, amelyek támogatták is, mert bástyának vélték az albán nacionalizmus és az iszlám állítólagos veszélyével szemben. A macedónok kisebb része muzulmán, főként szunnita, de vannak köztük dervisrendbeliek is. A muzulmán macedónokat pomakoknak, torbeseknek és poturoknak nevezik. Az 1970-es években olyan egyesületet alapítottak, amely felkarolta identitásuk ügyét, hogy megállítsák az albán-mohamedán szomszéd kultúrájához való asszimilációt. A magukat macedón muzulmánoknak - nem pedig törököknek - valló macedónok száma az 1953-ban regisztrált 1591-ről 1981-ben 39555-re

növekedett. Történelem Jóllehet macedón rockzenekarok Nagy Sándort vallják nemzetük ősatyjának, az újabb tudományos történelmi munkák szerint azonban hiteltelenek az olyan állítások, hogy a macedón kontinuitás három évezred óta tart, és csupán arra szolgálnak, hogy nevetségessé tegyék a macedónokat a nemzeti létüket egyébként is tagadó emberek szemében; a Macedónia nevű régió elnevezése ugyan igen-igen régi, de az újkori macedónok Európa legfiatalabb nemzetei közé tartoznak. Az ún macedón kérdés a 19 században került előtérbe, amikor is az oszmán-törökök fokozatosan visszavonultak a Balkánról, és felvetődött a probléma, hogy a nemzetek között határvonalakat alakítsanak ki Macedónián kev resztül és Macedónia körül. Régi középkori viszályok törtek újból felszínre, amikor a nemzeti érzés hevítette bolgárok, szerbek és görögök maguknak követelték a régiót és nyilvánvalóan valamilyen

meghatározatlan szláv nemzetiséghez tartozó lakóit. Ilyen körülmények között alakult ki a 19 század utolsó éveiben a macedón nemzeti öntudat. A VMRO, vagyis az 1893-ban alapított Macedón Forradalmi Szervezet eredeti célja az volt, hogy egységes Macedónia alakuljon, amely egy délszláv föderáció része lenne, Szerbiával és Bulgáriával együtt. A macedónok nem a görög, hanem a szláv világgal vállaltak azonosságot, és a délszlávok közül leginkább a bolgárokkal éreztek rokonságot. 1903-ban Bitola és Strandiza lakosai fellázadtak a törökök ellen; a felkelést úgy időzítették, hogy egybeessék a görög-keleti naptár egyik fontos ünnepével. (Ezért nevezték Ilinden vagy Elijah-napi lázadásnak) A felkelést azonban hamarosan leverték az albán szabadcsapatok szolgálatait igénybevevő oszmán hatóságok. Macedónia végül a második Balkán-háború nyomán, 1913-ban szabadult meg a török uralomtól, de aztán felosztották az

országot: a macedón terület kb. ötven százaléka Görögországhoz került (Égei-Macedónia), kb. negyven százaléka Szerbiához (VardarMacedónia) és mintegy tíz százaléka Bulgáriához (PirinMacedónia) Égei-Macedóniának és Vardar-Macedóniának a bolgár kultúrához vonzódó lakosai sokat szenvedtek, amikor a görög és a szerb kormányzat bosszút állt a legyőzött bolgárokon. Közülük sok ezren menekültek át Bulgáriába. Vardar-Macedónia 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia része lett, jóllehet a délszláv államnak már az elnevezése is tagadta macedón nemzet létezését. A belgrádi kormány a két világháború között kíméletlenül folytatta az erőszakos asszimilálás politikáját, és - akácsak Koszovóban - igyekezett szerb telepesekkel benépesíteni a térséget. A VMRO, amely addigra nyíltan forradalmi szervezetté alakult, Bulgáriától kapott támogatást. 1934-ben a VMRO egyik terroristája,

akit a horvát usztasa mozgalom támogatott, meggyilkolta Karagyorgyevics Sándort, Jugoszlávia szerb királyát. A jugoszláv macedónoknak a bolgárok iránt érzett rokonszenvét kioltotta a II. világháború: a bolgárok elfoglalták a régiót, és megkísérelték egyértelműen bolgár jellegűvé alakítani. A háború utáni Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elvitathatatlan nemzeti létet ígért a macedónoknak, és a boszniai muzulmánoknak. Tito azért alapította meg a Macedón Köztársaságot, hogy Jugoszlávián belül megteremtődjék a macedónok nemzeti otthona, a macedón nemzeti törekvések központjaként. A görög kormányzat, abban a meggyőződésben, hogy Tito terjeszkedni akar a Balkánon, sokezer görögöt telepített le Égei-Macedóniában, hogy gátat emeljen a minden macedónt magába foglaló nemzetállam megalakítására irányuló, a népességben gyökerező törekvések elé. Közben a jugoszláv kormányzat pártfogolta az új

macedón nyelv kialakítását, és új, hivatalos macedón történelmet fogalmazott meg, amely szerint a bolgár történelem nagyjai mind macedón hősök voltak. A macedónok a szerb nacionalizmus újjáéledése óta ismét fenyegetettnek érzik magukat. 1992-ben azonnal követték Szlovénia, Horvátország és Bosznia példáját: kikiáltották függetlenségüket, ezzel azonban kiszolgáltatták magukat a görög nacionalizmusnak. A görög kormányzat attól tart, hogy szláv ajkú görögjei esetleg egyesülni akarnak a macedónokkal, hogy nemzetállamot hozzanak létre. A macedón elnevezés használata körüli csetepaté nem része tud akadémiai vitáknak, de azért a ,,macedón kérdés"ben még most is ott lappal a Balkán destabilizálásának a lehetősége. D.) SZERBEK A szerb nacionalisták úgy ábrázolják népüket, mint amely egész történelme folyamán áldozat volt: kezdődött a dolog 1389-ben, amikor az oszmán-töröld legyőzték a szerbeket,

akiknek ennek következtében el kellett szenvedniük török uralmat, végül pedig - 1945-től 1980-ig Tito rendszere hajtotta igát őket. Az 1990-es esztendők balkáni válságában szerbek elszigetelődtek, de ez csak fokozta védekező magatartásukat, és azt c érzésüket, hogy csakis önmagukban bízhatnak. A legnagyobb szerb közösség a Szerb Köztársaságban él, ahol - az 1981. é népszámlálás szerint - a lakosság 85,4 százalékát teszik ki (Ez a statisztika nem ölelte fel az autonóm Vajdaságot és Koszovót.) Számottevő kisebbséget alkotnak a szerbek Koszovóban és a Vajdaságban, valamint a Horvát Köztársaságban, Boszniában és Macedóniában. A montenegrói nemzeti öntudat magva eszmélése óta Montenegróban megingott a szerbek pozíciója. Régi keletű szerb közösségek laknak Magyarországon, elsősorban Szentendrén, ahol a török elől menekülő szerb családok otthonra találtak, előbb a 14., később pedig a 17 században A szűkös

megélhetési lehetőségek sok szerbet késztettek kivándorlásra a 19. és a 21 században: Észak-Amerika, Ausztrália, Németország, Skandinávia voltak a le, főbb célpontok. Nyelv, vallás A legtöbb szerb a stokavski nyelvjárás keleti verzióját, a szerb-horvát nyelv legelterjedtebb dialektusát beszéli, de a Horvát Köztársaság Krajina körzetébe élő szerb közösségek az évszázadok során az említett nyelvjárásnak inkább horvátokra jellemző nyugati változatát tették magukévá. A szerbek a görög-keleti egyházhoz tartoznak, és a régi hagyományokhoz híven a cirillbetűs írás alkalmazzák, a 19. századtól kezdve azonban mán a latin ábécét is használják A jelenlegi szerb nacionalista hullám sodrásában nagy nyomás nehezedik a kiadókra, de az egyes emberekre is, hogy csakis a cirill ábécét használják. A szerb görögkeleti egyház döntő szerepet töltött be a szerb nemzettudat kialakulásában. Szent Száva alapította a 13.

században; egyetlen nemzeti intézménye volt a szerb királyságnak azóta, hogy a 15 században elfoglalta a török. A szerbek büszkék rá, hogy állhatatosan kitartottak az ortodox hit mellett az oszmán uralom éveiben is, amikor a mohamedán vallásra való áttérés az előfeltétele volt közhivatal betöltésének és annak, hogy az ember földet kapjon a szultántól. A hűségért hozott áldozat meghatározta a bosnyák és az albán muzulmánokkal szemben tanúsított szerb magatartást; az említett bosnyákok és albánok ugyan- is hasznot húztak abból, hogy áttértek oszmán uraik hitére. Valamennyi görögkeleti egyházban sok a nyugatellenes vonás; a szerbeknek a nyugati és a katolikus világ iránti bizalmatlanságát ráadásul szította a horvát független államban élt szerbek ezreinek emléke; ezeket a szerbeket a II. világháb ború alatt a horvát usztasa kormányzat választás elé állította: vagy áttérnek a katolikus hitre, vagy

kivégzik őket. A szerb ortodox egyháznak az ökumeniz- mus felé tett lépései csak a protestáns egyházhoz közeledtek. Az 1980-as évek és a szerb nacionalizmus újjáéledése óta nagy lelkesedéssel fordultak az ortodox hit, mint a szerb nemzeti azonosságtudat kifejezője felé. A belgrádi Szent Száva székesegyház építkezése folytatódik - az építés költsé- geinek jelentős részét szerb emigránsok adományozzák. Történelem A szerbek a 7. században telepedtek le a Balkán-félszigeten, és két tartományt hoztak létre bizánci fennhatóság alatt: Duklját, a montenegrói királyság köz- pontját és Raskát, az újkori szerb köztársaság délnyugati részében. A -12 század vége felé Szerbia a Nemanjics-család uralma alatt, a raskai bázisról kiindulva kezdett terjeszkedni. Előbb Macedónia nagy részét kebelezte be, aztán Stefan Dusan (1331-1355) uralma alatt ért hatalmának csúcsára. Dusan a fővárosból, Szkopjéból irányította az

újkori Macedóniát, amelynek birodalma a Dunától Görögország középső részéig terjedt, a Drina folyótól egészen Nyugat-Trákiáig. Ennek a hatalmas középkori államnak az emléke a mai napig büszkeséggel és önbizalommal tölti el a szerbeket; a szerb nacionalisták a 19. század óta álmoz doznak a dusáni birodalom újjáteremtéséről. Az 1389. június 28-i Kosovó Polje-i (rigómezei) csatát, amelyben a törökök legyőzték a szerbeket, a szerb államiság végét jelentő, döntő eseményként emleé getik. A csata évfordulója a szerb nemzeti kalendárium egyik legfontosabb nap- ja, és még az eddiginél is nagyobb jelentőségre tett szert a mi évszázadunkban; 1914-ben június 28. volt a nap, amelynek során egy szerb fiatalember Szarajeé vóban meggyilkolta Ferenc Ferdinánd osztrák főherceget. A csata 600 évfordud lóját 1989-ben a nyíltan kardcsörtető nacionalizmus jegyében ünnepelték meg, s az ilyen megmozdulásokban Szlobodan

Milosevics szerb elnök járt az élen. Az oszmán hódítás miatt a szerbek nagy számban emigráltak az olyan vidéd kekre, ahol vagy a velenceiek vagy a Habsburgok voltak az urak. A legnagyobb méretű kivándorlás a 17 században következett be, annak nyomán, hogy kikerb gették a törököket Magyarországról. A szerb emigránsok itt virágzó közösséget alkottak, s - ellentétben az oszmán fennhatóság alatt élő szerbekkel - elérhetőek voltak Európa többi részének szellemi és kulturális mozgalmai számára. A 18 század vége felé és a 19 században éppen a Habsburg uralom alatt élő szerb emig- ránsok körében indult meg a szerb nemzeti újjászületés folyamata. Az I világ- háború nyomán Magyarországnak a legnépesebb szerb kisebbséget magában foglaló régiója, a Vajdaság a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett. A Habsburg császárok ajánlotta kedvező feltételektől felbátorodva sok szerb telepedett le a Vojna Krajinában (a

„katonai határsáv"-ban), a Habsburg és az Oszmán Birodalmak között létrehozott, nagy kiterjedésű ütközőövezetben. Kiaknázták a katonai szolgálat kínálta karrierlehetőségeket, amelyeket az oszmán uralom megtagadott tőlük, s letelepedtek egy olyan határzóna zord és bizonytalan körülményei között, amelyben ide-oda cikáztak mindkét oldal gerillái. Előfutárai voltak ezek a szerb telepesek a Horvát Köztársaság szakadár krajinai régiójában lakó mai szerbeknek. A 19. századi Szerb Királyság, a modern Szerb Köztársaság csírája szakaszonként alakult ki a Karagyorgyevics és az Obrenovics dinasztiák uralma alatt; ezekből a dinasztiákból kerültek ki az első (1804) és a második (1818) szerb felkelés vezetői. Török tartomány létére, 1816 után a Milos Obrenovics és felkelői által kihasított kis állam voltaképpen független volt. Az autonómia formális elismerése 1829-ben történt meg, a függetlenségé pedig

1878-ban, amikor a berlini kongresszus azzal vágott elébe a további terjeszkedésre irányuló szerb törekvéseknek, hogy a Habsburgoknak ítélte Bosznia-Hercegovinát, protektorátusként. Ilija Garasanin szerb belügyminiszter (1812-1874) 1844-ben terjeszkedési programot hírdetett meg, amely arra irányult, hogy szerb állam keretében egyesítsen minden szerbet; a szerb nacionalista ideológusok a nyelvet tették meg a nemzeti hovatartozás kritériumának, és Garasanin terve olyan „szerbek" lakta térségeket is magában foglalt, ahol a lakók már nyilvánvalóan elvesztették szerb identitásukat; ez volt a gyökere a szerbek későbbi konfliktusainak a macedónokkal, a boszniai muzulmánokkal és a montenegróiakkal. A némely horvát nacionalista teoretikus meghatározta jugoszláv világnézet, az egyes nemzeti identitásokat meghaladó, feltételezett közös délszláv identitás ideológiája igen csekély támogatásra talált a Habsburg területeken kívül

élő szerbek körében. A háborúban a győztes szövetségesek oldalán harcolt szerbek számára az 1918-ban megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia/ Nagy-Szerbia ígéretét hordozta. A két világháború között eltelt esztendők rossz kormányzása - a szerb többségű belgrádi kormányzat bűne - a nemzeti rivalizálást gyűlöletté fokozta; ez a gyűlölet teljes erővel tört ki a II. világháború alatt, s aláásta Jugoszlávia alapjait. Az 1990-es években Jugoszlávia végül is összeomlott A jugoszláv hadsereg 1941. április 17-én megadta magát a tengelyhatalmaknak, és Belgrádban bábkormány alakult. A megszállókkal szemben tanúsított szerb ellenállás megoszlott: Draza Mihajlovics és csetnikjei királypártiak voltak, Tito és partizánjai viszont a kommunisták hívei. Tito igyekezett támogatókra lelni a szerbek soraiban, mert számot vetett azzal, hogy segítségük elnyerése létfontosságú, ha azt akarja, hogy

a kommunizmus egész Jugoszláviában győzedelmeskedjék. A Mussolini által létrehozott független horvát állam szerbjei népirtásnak estek áldozatul: a genocídiumot Ante Pavelics usztasa vezér irányította. Vajon a szerbek kiváltságos státust élveztek a Tito-féle Jugoszlávia éveiben, vagy ellenkezőleg: rendszeres diszkriminációt voltak kénytelenek elszenvedni? Tito a Szerb Köztársaságnak juttatott kisebb területnöveléssel igyekezett megnyerni jóindulatukat, ugyanakkor azonban autonóm tartományok rangjára emelte a Vajdaságot és Koszovót, mivel mindig is tudta, hogy valamiképpen ellensúlyoznia kell a szerbek, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság legnagyobb nemzetének befolyását. A jelenlegi vakbuzgó szerb nacionalizmus a szerbek mártíriumának ábrázolja Tito Jugoszláviáját. A késői 1980-as és az 1990-es évek politikai karikatúrái híven tükrözik a divatos szerb üldözési mániát: a szerbeket nemsokára

legázolják Tito „kedves gyermekei", a muzulmán albánok; a horvátok visszatértek valódi énjükhöz: usztasák ők, akiket markában tart a római katolikus egyház; ami pedig a boszniai muzulmánokat illeti, ők az iszlám fanatizmus ügynökei. A szerb nacionalisták kijátsszák a félelem kártyáját is: azt állítják, hogy a keleti irányú terjeszkedés ismét szerepel a németek terveiben, és hogy a horvát függetlenség elismerése volt az első lépése a Nyugat irányította összeesküvésnek; a szerb nacionalisták a nemzetközi szabadkőművességet is meggyanúsították, mondván, hogy a szabadkőművesek érdeke a szerb nemzet megsemmisítése. Szlobodan Milosevics szerb elnök nem utolsósorban annak köszönheti sikerét, hogy kiaknázta a szerbek szomorú emlékeit és félelmüket, hogy a történelem megismétlődhet. E.) MONTENEGRÓIAK A montenegróiak mostanában alakítják ki a szerbekétől eltérő nemzeti identitásukat. Nemzetazonosságuk

legfőbb alkotó eleme a montenegrói állam, melynek eredetét Duklja tartományra vezetik vissza; ez a provincia egyike volt annak a két szerb államnak, mely a Balkán északnyugati részén keletkezett a 11. században Manapság politikai célja is van szerbektől való különbözőség hangsúlyozásának: érdeke a montenegróiaknak, hogy elhatárolják magukat Szlobodan Milosevics szerb kormányzatának horvátországi és boszniai cselekedeteitől. Történelem A törökök a 15. században bekebelezték a Szerb Királyságot, ugyanakkor Montenegrónak sikerült a független fejedelemség különleges státusát kivívnia, jóllehet az oszmán hatalom egészen az 1878-as berlini kongresszusig - követelte, hogy fennhatóságot gyakorolhasson Montenegró felett. A Petrovics-dinasztia püspök-fejedelmeinek uralkodása alatt szilárd regionális öntudat fejlődött ki Montenegró lakosaiban, de a fejedelemség törzsei és vezetőik szerbeknek vallották magukat, s a 18.

és a 19 század folyamán küldetésüknek vélték a középkori szerb birodalom helyreállítását. Amikor a 19 században létrejött a Szerb Királyság, a szerb nemzet két lehetséges kiindulóponthoz jutott a nemzeti egység megteremtésére. Montenegró fejedelme, Nikola Petrovics (1841-1921) remélte, hogy magához ragadhatja a kezdeményezést, és hasznot húzott az uralkodó és a száműzött szerb királyi családok vetélkedéséből: legidősebb leányát férjhez adta Peter Karagyorgyevicshez, Szerbia uralkodó nemzetségének sarjához, elfogadta viszont az anyagi támogatást, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia a két szerb királyság egyesülésének megakadályozása céljából volt hajlandó nyújtani. Végül a Karagyorgyevicseknek sikerült kivívniuk nemcsak a szerb-monte negrói egyesülést, hanem valamennyi délszláv nemzetiség egységét is. 1918ban a montenegrói nemzetgyűlés letaszította trónjáról a Petrovics-dinasztiát, Montenegró

megszűnt független állam lenni, és Karagyorgyevics Sándor uralma alatt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) része lett. A két világháború között Montenegró lakossága két pártra szakadt: a fehérek elleneztek mindenfajta megkülönböztetést a montenegrói szerbek és a szerb nemzet más fiai-lányai között; a zöldek viszont zokon vették, hogy a belgrádi kormányzat szerb „néptársai" gyámkodnak fölöttük, siratták a montenegrói állam megszünését, és síkra szálltak a királyság újjászervezéséért, mégpedig föderatív alapon. A két világháború közötti két évtized rossz kormányzása kezdte elidegeníteni a montenegróiakat a szerbiai szerbektől; a 11. világháború folyamán Montenegró a kommunista partizánok bázisa volt A szélsőséges szerb nacionalizmus Szlobodan Milosevics kormányzása alatt bekövetkezett újjáéledése egyre több montenegróit ösztönzött a külön állampolgárság

igénylésére, el akartak ugyanis határolódni egy olyan nemzettől, amely a világpolitika páriája lett. A „montenegróizmus" egyik megnyilvánulása az 1990-es petíció volt, amely az 1920-ban önállóságától megfosztott montenegrói görög-keleti egyház helyreállítását követelte. A montenegrói egyház egyik szekciója 1993-ban függetlennek is nyilvánította magát a szerb ortodox egyháztól. 13. TÖRÖKÖK, ALBÁNOK, BOSNYÁKOK A.) TÖRÖKÖK Földrajzilag Törökország túlnyomó része Ázsiában található, de a törökök többsége nem érzi magát ázsiainak. jóval több, mint egy évszázadon át a török értelmiség nyugatra tekintett, és soha senki közülük nem nevezte Törökországot Ázsia beteg emberének. Sokat vitatták a kérdést, vajon a törökök európainak vagy ázsiainak tekintsék önmagukat, vagy pedig olyan népnek, amely sajátos összekötő hídként szolgál a két kultúra között. A török seregek nyugati

hódításai, aminek következtében a 16. századra már majdnem az egész Balkán török Fennhatóság alá került, az európai történelmet alakító szerephez juttatta a törököket, olyan szerephez, amely - miként a térség boszniai és más mohamedán közösségei iránt tanúsított érdeklődésük is mutatja - napjainkban is folytatódik. Kétértelmű helyzetük arra kényszerítette a törököket, hogy az erős, törökségtudat" álláspontjára vonuljanak vissza, ami a múltban majdnem tudatosan kizárta annak lehetőségét, hogy török területen más nemzetiségek is kifejezzék a -raguk identitását. A török Trákia (Trakya), vagyis Törökország 780 ezer négyzetkilométernyi te-ületének 3 százaléka van Európában, a többi 97 százalék, Anatólia (Anadolu) Ázsiában. Trákia északkeleti része, amelyet a Fekete-tenger határol, hegyvidék, akárcsak a Márvány-tenger délnyugati partvidéke. A többi terület túlnyomó észben síkság Az

ország éghajlata általában kellemes; enyhe, de esős a tél és forró, meglehetősen aszályos a nyár. Kitűnő borok teremnek az országban, a nyugati határt alkotó Meric (Marica) folyó mentén pedig a rizstermelés a legfőbb gazdasági tevékenység. Trákia és Anatólia között Isztambul az összekötő kapocs Már nem főváros, le azért Törökország legnagyobb városa. A Boszporusz két partján fekszik, amely a Fekete-tengert a Márvány-tengerrel összekötő, s az Európát Ázsiától elválasztó vízit. Törökország területének 32 százaléka szántóföld, 12 százaléka legelő, 26 százaléka erdőség. Jóllehet a lakósság fele a mezőgazdaságban dolgozik, s az alapvető élelmiszerek tekintetében az ország önellátó, a mezőgazdaság termékei csupán ötödrészét teszik ki a török kivitelnek. Az ország ipari exportcikkei: gumiabroncs, cement, kerámia, háztartási elektromos és elektronikai berendezések, Diesel-motorok, szerszámgépek

és autóbuszok. A nép Az 1993-ban 57,7 milliós lakosság 98 százaléka mohamedán. A zsidók létszáma mintegy 35 ezer; a többi nem muzulmán különféle keresztény hitfelekezethez tartozik. A mohamedánok többsége szunnita; a síiták (Törökországban aleviknek mondják őket) azt állítják, hogy legalább 12 százalékát teszik ki a lakosságnak, de ennek az állításnak nincs statisztikai bizonyítéka. Egyébiránt nemcsak a síitákat, hanem máshitű szekták tagjait is alevinek nevezik, s az utóbbiak hitvilága és vallásgyakorlása aligha mondható mohamedánnak. Törökország 1928 óta világi állam. Ekkor törölték el az alkotmánynak azt a passzusát, amely szerint az iszlám: államvallás. A török alkotmány tiltja a faji, nyelvi vagy vallási megkülönböztetést, voltaképpen törvényen kívül helyezi a fundamentalizmust. „Senki sem jogosult felhasználni a vallást vagy a vallásos érzést. személyi vagy politikai befolyásolásra, vagy

arra, hogy akár csupán részben is. az államrendet vallási tételekre alapozza" A törökök legtöbbje nem talál ellentmondást a világi állam polgára és a mohamedán hitet a jámborság különböző fokozatai szerint valló ember magatartása között. Esetleg együtt éreznek boszniai hittestvéreikkel vagy a kisázsiai mohamedánokkal (kivált azokkal, akik - ellentétben a bosnyákokkal - az ő nyelvüket beszélik), - de a fő dolog az ország, Törökország érdeke. Senki sem tiltakozott például 1949 márciusában, amikor Törökország elismerte az új izraeli államot. A nemzet homogén volta íratlan tantétel, bár nemigen akad olyan török, aki nemzetét „tiszta fajú"-nak mondaná. Anatólia a törökök megérkezéséig több ezer éven át hettiták, frígek, lídek, asszírok és számtalan, azóta elfelejtett nép otthona volt, s ugyanakkor az Európa felé tartó hódító hadseregek is lakták. A gének e keveredésének csupán egyik

alkotóeleme volt a török Sőt, a 15. század közepétől egészen a 17 század derekáig nem volt könnyű a törökök számára magas polgári vagy katonai tisztség elérése, mivel - tudatos politika következményeképpen - a legtöbb magas rangú állami hivatalnokot, akárcsak valamennyi janicsárt, az állam legfőbb fegyveres testületének tagjait, a behódolt keresztény népek soraiból toborozták. A 215 nagyvezír több mint kétharmada született kereszténynek. Ráadásul, a „fajilag" igen vegyes összetételű oszmán birodalom sok-sok katonája és kormányzati tisztségviselője annak a tartománynak a lányai közül keresett és talált feleséget, ahol szolgálatot teljesített. Ami a jelenlegi népességet illeti, az egyetlen jelentős számú nem török elem a kurd. Sokan közülük törökül beszélnek, sokan a törökökhöz kötötték sorsukat, és az élet minden területén megtalálhatók - a farmoktól az ipari üzemekig, az egyetemi

katedráktól a parlamenti képviselők padsoraiig, sőt egészen a minisztertanácsig. A kurd lakosság Délt és DélnyugatAnatóliában összpontosul, az európai Törökország területén kívül Az egymást követő török kormányok próbálkoztak a beolvasztásukkal. Némelyik török publicista hosszú éveken át egyenesen tagadta a kurd nép létezését, „hegyi törökök"-nek mondta őket. Törökország délkeleti részén szeparatista kurd felkelők mozgalma tevékenykedik, a Kurd Munkapárt (PKK) vezetésével. A törökök legalább két fontos dologgal járultak hozzá a civilizáció fejlődéséhez. Az egyik a himlőoltás A másik a szakácsművészetnek egy különleges - a magok és csírák felhasználásán alapuló - ága, amely aztán befolyásolta a görög, a balkáni, a közel-keleti, az észak-afrikai és az indiai konyhát is. A török konyha finomsága és változatossága annak tulajdonítható, hogy a törökök bátran alkalmazták a

kereskedelem és a hódító hadjáratok segítségével Isztambulba került ismeretlen nyersanyagokat, fűszereket, és felhasználták őket a fővárosban készült fogásokban, majd elterjesztették az egész birodalomban. Az oszmán uralom visszahúzódása után maradtak török csoportok Törökország határain kívül is. Nincs megbízható információ arról, hogy manapság hány török él Szíriában, Egyiptomban vagy Irakban, de valószínű, hogy néhány ezernél több egyik helyen sem; és azok az emberek, akiket Észak-Irakban olykor törököknek mondanak, voltaképpen türkmének. BoszniaHercegovina és Albánia muzulmánjai nem törökök, hanem azoknak a leszármazottai, akik a 15. században áttértek a mohamedán hitre; nyelvük szinte megkülönböztethetetlen keresztény szomszédiakétól. A korábbi oszmán területek közül csak Görögországban, Bulgáriában és Ciprus szigetén élnek számottevő török közösségek. A legnagyobb külföldi

török közösség jelenleg a németországi, létszáma mintegy kétmillió. Az 1923 évi görög-török egyezmény értelmében végrehajtott lakosságcsere során (lásd 223. oldal) félmillió török került vissza az „anyaországba", amelyet korábban alig néhányuk látott. Jelenleg 110 ezer török lakik Görögországban, főként Nyugat-Trákiában. Bulgária 1950-ben és 1951-ben 250 ezer „török eredetű muzulmánt" utasított ki területéről, hogy „megbüntesse" Törökországot, amiért csapatokat küldött az Egyesült Nemzetek Szervezete koreai akciójának támogatására. A kommunizmus bukása óta azonban javultak a bolgár-török kapcsolatok Becslések szerint Bulgáriában 1991-ben kb. 900 ezer török élt Az 1751 évi oszmán hódítás előtt alig volt török lakossága Ciprusnak, de a rákövetkező évben 1689 török családot költöztettek oda Közép- és Dél-Anatóliából, s a török famíliák száma tíz év alatt 8000-re

nőtt. Az 1911-es népszámlálás szerint 216 200 görög és 55 213 török élt Ciprus szigetén. Az Észak-Ciprusi Török Köztársaság megalapítását 1983-ban hirdették ki (de azóta sem részesült nemzetközi elismerésben), 170 ezer török lakosa van, a sziget összlakosságának 24 százaléka. Történelem A törökök legkorábbi ismert hazája a mai Külső-Mongólia volt. Mongol szomszédaik 744ben megtámadták őket, s a törökök délre és nyugatra menekültek, az arab birodalom területére. Elhagyták őseik hitét, a föld, az ég és a víz imádását, és áttértek a mohamedán vallásra. Zsoldosokként a kalifák szolgálatába szegődtek, később aztán elbitorolták a kalifák hatalmát. 1055-ben a törökök a Szeldzsuk-nemzetség vezetése alatt elfoglalták Bagdadot, s a nemzetség nyugat felé, a Bizánci Császárságra terjesztette ki hatalmát. Néhány esztendő leforgása alatt Kis-Ázsia túlnyomó része a Szeldzsukok kezére jutott.

Fővárosa Izmir volt, az egykori Nicaea. Nyugat- és Közép-Ázsiában híre terjedt, hogy a kis-ázsiai hitetlenek elleni hadjáratokban gazdag zsákmány szerezhető, így aztán egyre több török özönlött a térségbe. A Szeldzsuk-nemzetség hanyatlásának periódusában, a 13. század elején, új és életerős helyi török dinasztiák vették át a Szeldzsuk örökséget. Köztük a legsikeresebb az Oszmán család volt; fővárosuk 1326-ban Bursa lett. I Murad szultán 1361-ben Drinápolyba (Edirne, Adrianopolisz) helyezte át a fővárost, innen indultak évről-évre a hadjáratok a keresztény Európa ellen. Szófia 1386-ban esett el, Bulgária többi része pedig 1389-ben Ebben az évben már az Eufrátesz folyó volt a keleti török határ. 1417-ben Albánia is török tartomány lett Konstantinápolyt, az utolsó bizánci védőbástyát II. (Hódító) Mohamed szultán foglalta el 1453-ban, Boszniát pedig 1463-ban kebelezte be az Oszmán Birodalom. A birodalom

a 17 században volt a legnagyobb kiterjedésű: Algériától a Krím-félszigetig és a Kászpi-tengerig ért, s Magyarországtól egészen Arábia távoli partjaiig. Az Oszmán Birodalom vezetői azonban nem vették észre a Nyugat keresztény nemzeteinek gyors gazdasági fejlődését: a technikai vívmányok fölött kézlegyintéssel tértek napirendre: a hitetlenek trükkjei ezek, gondolták, nem jelentenek veszélyt a mohamedán vallásúak Isten oltalmazta birtokaira. Elvakította őket önelégültségük a hosszú évek óta tartó, vitathatatlan katonai fölény miatt, s a meggyőződés, hogy Istennek a történelem alakulásában is megnyilvánuló akarata, hogy a muzulmánoknak örökké tartó világuralma legyen. Az oszmán hadak azonban 1683-ban kénytelenek voltak felhagyni Bécs ostromával, 1686-ban pedig az osztrák és magyar seregek visszafoglalták a törököktől Budát. A szultánok erőfeszítései ellenére is folytatódott a hanyatlás. III Musztafa

(1757-1774) például hajómérnök-iskolát alapított, európai oktatókkal; III. Szelim (1789-1807) megpróbálta megreformálni a hadsereget és a közigazgatást, „jutalmul" letaszították a trónról és megölték; II. Mahmud (1808-1839) pedig ballépést követett el: szétkergette a régi, fegyelmezetlen hadsereget, mielőtt az új hadsereg szervezéséhez fogott volna. A 19 században egymással versengtek az európai nagyhatalmak, s így egyikük sem tudott „Európa beteg emberé"-nek likvidálásával foglalkozni, időnként azonban együttműködtek, hogy valamicskét lenyisszantsanak belőle. A török leigázta népek közül elsőnek a görög vívta ki függetlenségét 1830-ban, brit, francia és orosz segítséggel. A szomszédok követték a görög példát, és 1878ra a törökök elvesztették majdnem valamennyi európai tartományukat S hiába volt a reformszultánok és reformminiszterek minden erőfeszítése, az Oszmán Birodalom pénzügyei is

egyre rosszabbul álltak. II Abdulhamid szultánt (1876-1909) a német császár nyújtotta hitel mentette meg, amelyet a Drang nach Osten, vagyis a keletre irányuló német előretörés érdekében ajánlottak fel. Ennek következtében a törökök mindinkább elkötelezettjeivé lettek a német politikának, s ez az irányzat túlélte Abdulhamidot. Az „ifjútörökök" forradalmi mozgalmának, amely megfosztotta trónjától a szultánt, főként katonatisztek voltak a tagjai; Németországban képezték ki őket, s országuk egyetlen igaz barátjának Németországot tekintették. Az Oszmán Birodalmat a németek és szövetségeseik oldalán sodorták bele az I világháborúba, s így az 1918-as vereségbe is. Első ízben ez a kudarc szembesítette a törököket az identitás kérdésével. Addig az értelmiség és az uralkodó osztály tagjai nem törököknek tekintették önmagukat, hanem az oszmán szultán kormányozta egyetemes iszlám állam alattvalóinak.

Így aztán azok, akiket a külvilág „ifjútörökök"-nek hívott, ;,ifjú oszmánok"-nak nevezték magukat. Az európai tartományok elvesztése nem változtatott ezen a magatartáson, de az oszmánellenes arab felkelés, valamint az önálló arab államok keletkezése az I. világháború után örökre véget vetett a fenti szemléletnek. A háború alatt kötött titkos egyezményekben a szövetségesek nemcsak az oszmán birodalomnak, hanem magának Törökországnak a feldarabolásában is megállapodtak. Két héttel a fegyverszünet után a szövetségesek hadserege partraszállt Isztambulban. Néhány hónap múlva francia csapatok foglalták el Adanát és a délkeleti országrészt, olasz csapatok Antalyát és a délnyugati vidéket, 1919 májusában pedig a görög hadsereg nagyszabású támadást indított Izmir és a nyugati országrész ellen. A szultán kormánya együttműködött ugyan a szövetségesekkel, a törökök általában mégsem voltak

hajlandók elismerni, hogy le. győzték őket. Országszerte alakultak a hazafias csoportok; olyan katonák, akik több, mint nyolc évig harcoltak (előbb a Balkán háborúiban, aztán az I. világháborúban) ismét fegyvert ragadtak. Musztafa Kemál - Gallipoli hőse, az egyetlen török tábornok, aki sose vesztett csatát - szervezte meg és vezette az ellenállást Ankarában rendezte be főhadiszállását. A nagy nemzetgyűlés itt tartotta első ülését 1920 április 23-án, s Musztafa Kemált választotta elnökké. Kemálra óriási feladat várt: egyszerre több háborúi kellett viselnie, egyrészt a külföldi támadók, másrészt azok ellen a törököt ellen, akik úgy vélték, hogy a szultán iránti hűség fontosabb a hazaszeretetnél 1922. október 11 -én fegyverszünet jött létre, amelynek értelmében a szövetségesek száz százalékig teljesítették az ankarai kormány követelését, s a fegyver szüneti egyezmény a szultánt meg sem említette. Az

1923. július 24-én aláír lausanne-i béke elismerte i török állam függetlenségét és szuverenitását. Október 13-án a nemzetgyűlés megszavazta, hogy az ország fővárosa Ankara legyen s október 29-én kikiáltották a köztársaságot, amelynek Musztafa Kemál lett a: első elnöke. Kemál azt a feladatot tűzte maga elé, hogy Törökországot nyugat felé fordítsa Az iszlám törvények és a szultáni rendeletek vegyülékének helyébe nyugat európai mintájú új törvénykönyvek kerültek. Betiltották a fez viselését (A külföldiek egyébként hajlamosak jellegzetesen töröknek tekinteni ezt a fejfedőt holott csupán alig egy évszázaddal korábban kezdték hordani a török férfiak. A perzsa-arab írás helyébe a latinra épülő új ábécé lépett Minden egyes családot vezetéknév választására köteleztek. (Az iszlám gyakorlat szerint az embereket addig az utónevükön és apai nevükön ismerték) Atatürk 1938-ban halt meg, s már nem

érhette meg célja megvalósulását Törökország parlamentáris demokráciává alakulását. Nyelv Töröknek a Török Köztársaság nyelvét nevezik, a törökségi szó viszont azt a nyelvcsaládot jelzi, amelybe a török tartozik. Tagjai vannak e családnak a Balkán félszigettől egészen Kínáig és a Csendes-óceánig, de általánosan elismert rokonai (nyelvrokonai) nincsenek. Régebben magától értetődőnek tartották a mongol rokonságot, de hiányoznak a kétségbevonhatatlan bizonyítékok. A 19 századi, ún ural-altáji elméletet, amely a törököt a magyarhoz és a finnhez kapcsolta, ma már nem fogadják el olyan széles körben. Az ural-altáji nyelvcsalád némelyik tagja elég közel áll a törökhöz, de inkább dialektusnak tekintik, mint nyelvnek; ilyen a moldvai gagauzok nyelvjárása (lásd 238. oldal), a ciprusi törököké és az azerbajdzsánoké. Az „oszmán-török"-ként ismert hibridet, az Oszmán Birodalom hivatalos nyelvét alig

értették meg az olyan törökök, akiknek nem volt meg a klasszikus iszlám műveltségük. Lényegében török nyelv volt, de telezsúfolták az arabból kölcsönvett szavakkal és nyelvtani szerkezetekkel, a vallás terminológiájával s a perzsából átvett kifejezésekkel, mivel egészen a 16. századig a perzsa volt az irodalmi műveltség nyelve ezen a tájon Ami azt illeti, még sok évvel az után is, hogy az oszmán krónikások áttértek az oszmán-török írásmódra, fejezetcímeiket perzsa nyelven írták. Csak 1860 után, az újságírás fejlődésével kezdték a szerzők az egyszerűbb török nyelvet használni, amelyet az emberek többsége megértett. A nyelv „megtisztítására" irányuló erőfeszítések oly sikeresnek bizonyultak, hogy az 1930-as években már igen kevés arab vagy perzsa nyelvtani szerkezet maradt meg a mindennapi használatban, bár a korábbi szókincs nemigen változott. 1930-ban azonban Musztafa Kemál, aki sajnálta,

hogy a törökök valaha is iszlám befolyás alá kerültek, végzetesnek bizonyult szavakat mondott: „A török nemzet, amely képes területének és függetlenségének megvédésére, köteles megszabadítani a nyelvét is az idegen járomtól." A rákövetkező nyelvújító mozgalom radikálisabb volt még a norvégok és a magyarok hasonló mozgalmánál is. Felhívták az embereket, hogy gyűjtsék össze a helyi dialektusokban még használatos eredeti török szavakat, a nyelvészek csapatai pedig átvizsgálták a régi szövegeket: olyan avítt török szavak után kutattak, amelyek rokon értelmű arab vagy perzsa szavak helyére kerülhettek. A kutatások eredményét aztán az iskolákban és a napi sajtóban népszerüsítették. Azóta olyan mértékben változott a szókincs, hogy ma már csak kevés török érti meg Kemál írásait eredeti formájukban. Az oszmán birodalom bukásáról és a köztársaság keletkezéséről szóló, 1927-ben elmondott

hatnapos beszédét (a Nutukot) 1963-ban kénytelesek voltak „modern törökre" lefordítani, s még ezt az új verziót sem teljesen érti meg a mai ifjúság. Sok török sajnálkozik e helyzet miatt, azt állítva, hogy a nyelv végeredményben elszegényedett B.) ALBÁNOK A Balkán-félsziget albán népessége két részre osztható: mintegy 3,2 millió alán az Albán Köztársaságban él, kb. 2 millió az egykori Jugoszlávia területén: Koszovóban, a Szerb Köztársaság déli részén a lakosságnak több mint 85 százaléka albán, Macedóniában kb. 20 százaléka, Montenegróban kb. 6 és fél százaléka Jugoszlávia 1918-ban történt megalakulásától kezdve sok koszovói albán telepedett át Horvátországba, ahol egészen a legújabb időkig jó viszonyban voltak a horvátokkal. Sok albán - jellemző foglalkozásként kis kávéházakat üzemeltetett családi vállalkozásban, sütemény és fagylalt volt a fő attrakciójuk -, a hajdani, hosszantartó

török és olasz kapcsolataik örökségeként. Régóta ott élő albán közösségek maradtak meg Dél-Olaszország és Szicília, továbbá Dél-Görögország egyes elszigetelt falvaiban, e közösségeket a 16. száradban alapították az oszmán uralom elől odamenekült albánok. A Horvát Köztársaságban a dalmát tengerparton fekvő Arbanasi falut (a szó jelentése: albán) a 18. század elején alapították albán menekültek A 19 és a 20 században sok albán emigrált a tengerentúlra, s jelenleg több az albán Észak-Amerikában és Ausztráliában, mint Európában. A II világháború után és Enver Hodzsa kommunista rendszerének megalakulása nyomán igen kevés albán kapott útlevelet, s akit illegális határátlépésen kaptak rajta, börtönbe vetették vagy kivégezték. Amióta - 1989-ben megszűntek az utazási korlátozások, több ezer albán ment el Olasz- és Görögországba, ahol a jobb életbe vetett reményeik hamar szertefoszlottak. Földrajzi

környezet Az Albán Köztársaság: hegyvidék, alpesi jellegű legelőkkel és itt-ott sík területekkel. Érezhető éghajlati különbség van egyrészt az Adriai-tenger partvidéke, másrészt a hegyesvölgyes belső országrész között, az utóbbit a szárazföldi éghajlat szélsőségei jellemzik. Az ország szépsége nagyjából érintetlen; a háborút követő rendszer szegényes anyagi viszonyai következtében az országnak nem kellett elszenvednie a szocialista gazdasági fejlődés legsúlyosabb túlkapásait. Az 1960-as években az albánok eltanulták a teraszos földművelés technikáját a kínaiaktól, akikkel azt követően kötöttek szövetséget, hogy a Szovjetunióval elkeseredett viták nyomán - megszakították a kapcsolatot. A hegyoldali területek jelentős megművelésébe kezdtek. Még valamivel gazdagodott az albán tájkép a háború után: több ezer kis betonerőd épült, tekintet nélkül stratégiai szempontokra. Az albán parasztok

műtrágyát alig használnak, így az országnak nagyok a lehetőségei az európai piacon a szerves anyagokkal termelt biogyümölcsöt és zöldségféléket illetően. Nyelv és etnikum Az összehasonlító nyelvészet és a régészet egyaránt alátámasztja az albánoknak azt az állítását, amely szerint az albánok az illírek leszármazottai. Amikor a rómaiak megalapították Illyricum tartományát, azok az őslakosok, akik nem tették magukévá a latin kultúrát, visszahúzódtak a Krvjé nevű hegyvidékről északra, s törzsi alapon, felföldi törzsfők vezetése alatt szervezték meg az életüket. A 6 és a 7 században szlávok vonultak át a vidéken; közülük azok, akik letelepedtek, elsajátították az illír-albán kultúrát. Az évszázadok során az albánok keveredtek, vegyes házasságokat kötöttek szlávokkal, románokkal, törökökkel, görögökkel, velenceiekkel és más itáliaiakkal. Az albánok kezdetben arbéninek nevezték magukat.

Legkorábban 1043 körül használták ezt az elnevezést, de az újkor albánjai már szkipetárok utalnak önmagukra Két nagyobb csoportjuk van, a tájszólásaik különböztetik meg őket; a ghegek északon laknak, a toszkok délen, a választóvonal közöttük a Shkumbria folyó. A kétfajta dialektus immár több mint ezer év óta létezik, de általában mindkét táborban megértik egymást. Nemcsak nyelvjárásuk eltérő a ghegeknek és a toszkoknak, hanem hagyományos öltözékeik, muzsikájuk, szokásaik is. Görögország és Olaszország albán enklávéinak lakossága toszkul beszél. Az albán nyelv kétségkívül indoeurópai eredetű, de az egyetlen fennmaradt nyelve alcsoportjának, és nem áll rokonságban más indoeurópai nyelvekkel sem. Sok benne az archaikus vonás, s nagyon-nagyon régen valószínűleg a balti szláv nyelvcsoporthoz állt a legközelebb, közelebb még a litvánnál és a lettnél is. Igen kevés szót kölcsönöztek az ógörögből,

de az albánoknak a latin világhoz fűződő szoros kapcsolatai következtében sok a latinból átvett jövevényszó. A 19. század folyamán az oszmán hatóságok engedélyezték, hogy az elemi iskolai oktatás a nemzeti nyelveken történjék. Az albánokat azonban nem albánul tanították, mivel közigazgatási okokból - nem nemzetiségi, hanem vallási hovatartozás szerint kategorizálták őket, s így vagy török-mohamedán, vagy görög-ortodox, vagy olasz-katolikus iskolába jártak; s a kevés albán, aki elsajátította az írás-olvasás tudományát, az albánt arab, görög vagy latin írásjelekkel írta. Csak 1908-ban született meg a döntés, hogy a modern albán könyveket latin betűkkel írják. Az 1909-ben megjelent helyesírási szabályzat az Elbasan varosában beszélt déli gheg dialektuson alapult, ezt használták Albániában egészen a II. világháborúig A toszk Enver Hodzsa rendszere aztán a toszk nyelvjárást emelté az albán irodalmi nyelv

rangjára, és 1972-ben új helyesírási szabályzat jelent meg. A koszovói, a macedóniai és a montenegrói albánok viszont továbbra is a gheg helyesírást alkalmazzák. A római katolikus misszionáriusok befolyására több liturgiai és vallásos mű látott napvilágot a 17. században Az első albánul megjelent tisztán irodalmi mű Gjul Variboba 18. századi költő munkája Uariboba Calabriában élt, s a 19. század folyamán is Itália volt, illetve maradt az albán irodalmi élet központja Vallás Az albán történelem egyik jellemző vonása a decentralizáció; ennek megfelelően igen vegyes az albánok felekezeti megoszlása: 70 százalékuk mohamedán vallású, ezek többsége szunnita muzulmán, csekély számú toszk viszont a bektasi nevű dervisrendhez tartozik; a többi 30 százalék egy része római katolikus (az északi országrészben), más része - délen, Görögország szomszédságában - ortodox (görög-keleti). Ennél többet tudunk az Albán

Köztársaság területén kívül élő albánok felekezeti hovatartozásáról: a koszovói albánok többsége mohamedán; kb. 50 ezren vannak a katolikus albánok, főként Szkopje környékén laknak; számos görög-keleti található az Ohridi-tó vidékén; a mohamedánok között a dervisrendek eredményes térítői tevékenységet folytattak, és 1986-ra már 53 dervisközösség volt Koszovóban. Történelem A középkorban az albánok a bizánci és a szerb birodalom lakosai voltak. A 14 század második felében az albánok Bizánctól lényegében független kis fejedelemségekbe tömörültek; de oly nagy mértékű volt közöttük a rivalizálás és a viszálykodás, hogy képtelenek voltak összefogni, és ellenállni Velencének és az oszmán-törököknek; a velenceiek így aztán megkaparintották a tengerparti városokat, a Skoder és Drac közötti terület pedig török kézre került. Gjergje Kastriotinak - Szkander bég néven vált ismertté -

1443-ban sikerült maga köré gyűjteni az albánokat, és 1449-ben vereséget mért II. Murád oszmán-török szultán hadaira A keresztény Európa megmentőjeként ünnepelték ugyan, de anyagi erőforrások híján kénytelen volt Alfonso nápolyi király (az aragóniai ház V Alfonza) hűbéresévé szegődni. Szkander bég 1475-ben bekövetkezett halála után, összeomlott az albán ellenállás, s a törökök megszállták az országot; ez a folyamat akkor fejeződött be, amikor a velenceiek 1503-ban kiürítették Durrést. Sokezer albán menekült ekkor Itáliába A megszállt területeken a kezdeti ellenállás után az albánok végül is alkalmazkodtak az ottomán uralomhoz, s a távoli hegyvidéken megfizették ugyan az adókat, de megőrizték hagyományos társadalmi szervezeteiket és a meglehetősen független helyi önkormányzatot. Sok albán tért át mohamedán hitre Az iszlámosítás folyamatát siettetve, II. Szelim oszmán szultán (1566-1574) bizonyos

adókedvezményekben részesítette az olyan családokat, amelyekből legalább egy férfi áttért a mohamedán vallásra; az intézkedés nyomán sok vegyes - muzulmán-keresztény - család alakult ki. A 17 és a 18 században, a szerbeknek Habsburg területekre történt nagyarányú kivándorlása után, muzulmán albánok telepedtek le Koszovóban Metomijában és NyugatAlbániában A 19. században az olaszországi albán értelmiségiek soraiban elkezdődtek az albán nemzeti újjászületés megmozdulásai. (Ezek az értelmiségiek tanúi voltak az olasz risorgimentónak) Az oszmán fennhatóság alatt élő albánok boldogan maradtak meg az oszmán-török birodalomban, feltéve, ha csupán minimális adót kell fizetniük és minimális központosítást elszenvedniük. Koszovó déli részén muzulmán és keresztény előkelőségek attól tartottak, hogy Szerbia és Görögország annektálja vagy felosztja az országrészt, ez ösztönözte őket a Prizreni Liga

(1878-1881) megszervezésére, ám a törökök 1881 áprilisában szétzúzták a mozgalmat. Az albán nemzetiek azt remélték, hogy az 1908-ban Isztambulban hatalomra került ifjútörök rendszer eleget tesz majd az autonóm és egységes, de a török birodalomhoz tartozó Albániára irányuló követeléseinek; ehelyett azonban a törökösítés veszélye fenyegette őket. A hamar levert helyi felkelések egész sora után az első általános albán felkelés az első, 1912-es Balkán-háború alatt tört ki, az albánok ugyanis attól tartottak, hogy a szomszédos keresztény hatalmak - Bulgária, Szerbia és Görögország - felosztják egymás között az országukat. Az első független albán állam 1913-ban alakult meg. Területe kb 30 ezer négyzetkilométer volt, albán lakosainak száma pedig mintegy 800 ezer. Nehéz volt kormányozni az új királyságot; Wilhelm von Wied (1876-1945) 1914 márciusban érkezett meg Albániába uralkodó hercegként, de csakhamar úgy

látta, hogy képtelen sikeresen kormányozni az országot, és még ugyanannak az évnek szeptemberében távozott. Az Albán Királyság több bajt okozott, mint amennyi örömöt szerzett. A folytonos viszálykodás egyik forrása az a körülmény volt, hogy Koszovó - a Prizreni Liga égisze alatt az albán nacionalizmus egyik központja - a Szerb Királyság része lett. Koszovó albánjai szenvedő alanyai lettek a szerbek erőszakos asszimilációs programjának, s az I. világháború alatt tömegesen mészárolták le őket. Az 191 8-ban megalapított Szerb-Horvát-Szlovén Királyság már nevében is tagadta az albánnak mint különálló nemzetnek a létezését az új állam keretében; s a későbbi Jugoszlávia elnevezés sem kedvezett az albánoknak, hiszen nem voltak szlávok. A két háború közötti, szerbek irányította rezsim továbbra is elnyomta az albánokat, s mindent elkövetett a fiatal albán állam destabilizálására. Sok albán menekült el

Koszovóból Ők alapították a szerbellenes mozgalom megszervezésére hivatott Koszovó Bizottságot. Az 1920-as és 1930as években a jogfosztottak gerilla-háborúkat vívtak Koszovóban; a terrorista hadviselést a balkáni betyárok hagyományos marhatolvajlásával vegyítették. A két háború közötti Albán Királyságban az albánok félig-meddig anarchiában éltek. A hatalom hol az autokrata I. Zogu király (1895-1961), egy Isztambulban nevelkedett muzulmán törzsfő kezében volt, hol pedig Fan Noli (1882-1965) kerekedett felül; ő görög-keleti püspök volt; a Harvard egyetemen végezte tanulmányait; földreform és alkotmányos uralom bevezetésével próbálkozott, így aztán „vörös püspök"-nek titulálták. Zogu Mussolini bűvöletében élt; ragaszkodván a hatalomhoz, hagyta, hogy Albánia de facto olasz gyarmattá váljék; de amikor Albániát 1939-ben lerohanta az olasz hadsereg, Angliába menekült. A II világháború alatt Mussolini

Koszovót Albániához csatolta, s a régió jövőjét az egymással vetélkedő albán ellenállási mozgalmak perlekedése határozta meg. Enver Hodzsa és kommunista partizánjai akik Tito és a jugoszláv partizánok irányításával harcoltak, a háború végén magukhoz ragadták a hatalmat, és Koszovót Tito Jugoszláviájának kezére játszották. Albániát 1946 januárjában népköztársasággá nyilvánították s az ország Enver Hodzsa sztálinista kormányzása alatt a háború utáni Európa legelmaradottabb kommunista rezsimjét szenvedte végig. Tito 1980-ban bekövetkezett halála óta egyre rosszabbodott a koszovói albánok helyzete. A szerb nacionalisták és Szlobodan Milosevics szerb elnök azt állították az albánokról, hogy a lehető legnagyobb veszélyt jelentik a szerbekre. 1989ben érvénytelenítették Koszovó és a Vajdaság autonóm státusát; és sok albánt tettek ki állásaikból, tartóztattak le, vertek össze és gyilkoltak meg; az

albán médiát elhallgattatták, az albán egyetemeket pedig szerbekkel töltötték meg. Magában az Albán Köztársaságban 1991 márciusában többpárti választásokat tartottak. Manapság az albánok már szabadon utazhatnak, szabad Albániában a vallásgyakorlás is, de a köznapi élet rendje felborult és a gazdasági haladás lassú. Újra felszínre került a Dél-Albániában (a görögök szerint Észak-Epik roszban) élő görög etnikum megóvásának kérdése; 1993 júniusától az albán-görög kapcsolatok megromlottak; Tirana ugyanis kiutasított egy görög ortodox püspököt, azzal a váddal, hogy a Dél-Albániában lakó görög közösség soraiban hangulatot szít az enoszisz (a Görögországgal való egyesülés) mellett. S Athén megragadta az alkalmat, hogy sok, Görögországban letelepedett albán „gazdasági menekült"-et összefogdosson és kiutasítson. Az Enver Hodzsa-féle Albánia idegengyűlölete és dacos izolacionizmusa nemcsak

Hodzsa ideológiájában gyökerezett, hanem az albán nemzeti karakterben is: az albánok évszázadokon át elszigetelten éltek, csupán az oszmánok hatottak rájuk és kisebb mértékben az olaszok. Csak a központosított kommunista uralom alatt kényszerültek feladni hagyományos törzsi életmódjukat, és kényszerültek szakítani a vérbosszú szokásával. A koszovói albánokat az egymást követő belgrádi kormányzatok primitívnek és degeneráltnak bélyegezték. Az 1980-as évek második fele óta mozgalom indult e durva általánosítás megcáfolására. Albániában sok családfő nyilvánosan megtagadta a vendettát, s a Szlovéniában, Horvátországban és Boszniában folyó háborúkra való reagálásképpen erőteljes albán békemozgalom bontakozott ki. 14. ROMÁNOK (VLAHOK) A.) ROMÁNOK A románok történelméről mindig is sokat vitáztak. Ami az eredetüket illeti, régtől fogva két rivális elmélet van forgalomban. Az egyik szerint amikor

Dácia római megszállása véget ért, a lakosság egy része délre vándorolt, Moesia római provinciába a Duna és a Balkán félsziget között, és később, a Dunán átkelve visszaszivárgott a Bánátba és Erdélybe, mégpedig az 5. századtól kezdve, az elrómaiasodás hosszan tartó gyarmatát követően. A másik teória, amelyet előszeretettel vallanak román történészek: a románok Dácia őslakosságának 1E származottai, akik a rómaiak távozása után a Bánátba és az erdélyi hegyekbe vonultak vissza, majd Történelem Még mielőtt bármiféle római megszállásra került volná sor, létezett égy, á római Pannónia és Moesia provinciákkal szomszédos, nagyhatalmú királyság; a rómaiak előbb Bétáknak, később dákoknak nevezték a népet. Ez á királyság á mai Erdélyben, Kelet-Magyarország egy részén és a Bánát térségében terült el, valamint egy Olténia nevű régióra is kiterjedt mely utóbbi á mái Havasalföldnek

körülbelül á nyugati harmada. Kr u 106-bán Traianus római császár elhatározta, hogy a római birodalom határainak biztonsága érdekében bekebelezi Dáciát. Dácia azonban csak a Kr u. 3 század utolsó harmadáig maradt római provincia A románok eredete körüli nézeteltérések a sokáig tartó sötét középkor miatt adódnak. Ebből á századokig tártó periódusból álig állnák rendelkezésre adatok. Az meghódított területeken á római megszállás a latin nyelvnek valami nagyon is „vidéki" változatát hagyta hátra. Ez az újlatin nyelv fémjelezte később a románokat, ez különböztette meg őket minden szomszédjuktól. Nem világos ellenben, hogy miképpen maradt fenn, miképpen szállt nemzedékről nemzedékre. Amikor a középkorban először készültek róla feljegyzések, szókincsének mintegy hatvan százaléka szláv jövevényszó volt, vágy pedig a görögből és az albánból szármázott. Később á török megszállás

hatására török kifejezésekkel is gazdagodott. A román nyelv tehát, nyelvtanát és alaktanát tekintve, latin eredetű, de más nyelvek befolyása alatt is formálódott, mégpedig igen jelentős mértékben. Az erdélyi helységnevek 60 százaléka szláv eredetű, így tehát elképzelhetetlen, hogy az újlatin nyelvet beszélő dákok a késői ókorban és á középkorban folyamatosan uralkodtak volná abban a térségben. A 12. században az oláh néven ismert nép ereszkedett alá á Kárpátok fellegváraiból, és segített kialakítani azokat az államokat, amelyek a középkorban meghatározók voltak a jövő Romániájának területén. Általában úgy beszélnek erről a népről - valószínűnek látszik a dolog, de bizonyíthatatlan -, mint a dákok vagy a géták leszármazottairól. Nyelvükre és életmódjukra bizonyos fokig á pásztoroknak és hegyi parasztoknak azon még ma is meglévő közösségeinek nyelvéből és életmódjából lehet

következtetni, amelyek összlétszáma mintegy félmillió, s amelyeknek tagjait oláhoknak vágy arumánoknak nevezik, és újlatin nyelvüket olykor macedo-románnak mondják D-macedóniai és É-görögo-i lakhelyeiken. Másfelől, á középkori oláhok kultúrájukat a Moesiából bevándoroltaknak köszönhetik. A magyar állam 9. századvégi megalakulása után a magyarok uralkodtak á jelenlegi Románia túlnyomó részében. A 14 század kezdetén egy voltaképpen kezdtek kirajzolódni; ebben az államban újlatin nyelvű élit játszott vezető szerepet, s az állam centruma a mai Moldávia Az évszázad közepe táján alakult ki a Havasalföld vagy Oláhország. Megállapítható, hogy ez a két fejedelemség volt á jövőbeli román állam előfutára, belőlük alakult ki az, amit a románok később regátnák neveztek, vagyis a román királyság. A moldvai fejedelemséghez tartozott égész Besszarábia és Bukovina. Nagyobb kiterjedésű volt á

Havasalföldnél, de kevésbé gazdag. Itt is, ott is az ortodox (görögkeleti) kereszténység volt az uralkodó vallás, a késői középkorban az ószláv egyházi szertartással. A románok politikai sikéré - a fejedelemségeik önállóságát többre tartott a teljes függetlenségnél , - attól függött, ki tudják-e játszani egymás ellen a n varokat és a törököket. Moldva Nagy Mircea nevű fejedelme léit 1418-ig) a törökökhöz való közeledést ajánlotta utódainak, s így járt el István, a havasalföldi fejedelem is (élt 1504-ig). Addigra határozottan kialakult a nemzeti azonosságtudat legalábbis a művélt rétegekben és a katonai elitben, amelynek tagjai -valamiféle távoli reneszánszreminiszcenciák hatására - ,,rómaiak"-nak mondták magukat. De amikor a törökök sorban meghódították a szomszédos keresztény országokat, Románia fokozatosan török befolyás alá került. Hiába volt látványos ellenállás - török jóváhagyás

nélkül nem mehetett végbe semmiféle trónutódlás, s a következő két évszázadban egyre fokozódott a török ellenőrzés. A 18. században azonban megállt ez a tendencia, mégpedig részben kii események hatására: a 17. század végé felé Magyarország felszabadult, és Nagy Péten uralkodása idején megerősödött az orosz hatalom. Román területen pedig a felföldi falvak fejlődésének köszönhetően, a falvak lakosságát eltartotta a kukoricatermelés, és a lakosság mindjobban kikerült a török ellenőrzés alól. A törökök 1709 után elégedetlenek voltak a nemzeti alkirályok működösével, lojális konstantinápolyi görög hűbérurakat neveztek ki a helyükbe, hogy ők igazgassák az országot. Így kezdödött a hírhedt fanarióta" rendszer, s bár az oláh és a moldvai őslakosság elnyomónak és kizsákmányolónak tekintette, a rezsim egészen az 1820-as évekig tartott. Oroszország a felszabadító szerepében jelent meg a

tartományokban; 1812-ben kiragadta Besszarábiát a török fennhatóság alól; s mivel a román fejedelemségeket maga képtelen volt megszerezni, bátorította az őslakosság ellenállását. A fanarióták helyébe lépő nemzeti uralkodók, a „hoszpodárok" az oroszok védelme alatt álltak. A társadalom megoszlott; éles különbség mutatkozott az uralkodó réteg és az alattvalók között A középosztály külföldi eredetű kereskedőkből - görögökből, örményekből, zsidókból - állt. A gabonakivitel növekedésével szerény mértékű fellendülés kezdődött; a gabonát a Dunán szállították délre, mégpedig - az 1832 évi kiit-torok szerzódés mezkötését követően - brit hajókon. Az 1848-as esztendő eljövetelekor a liberális eszmék eljutottak e tájra is, úgyhogy Románia is részt vett az Európa-szerte kitört szabadságharcokban. A felkelés nemzeti érzelmű szereplői nem a román fejedelemségekből származtak, hanem

Erdélyből, ahol a görögkatolikusok nemzeti identitásukat akarták bizonyítani a magyar elnyomással szemben. Manapság – a görögkeletiség és a román nacionalizmus között meglévő szoros kapcsolat ellenére is - Erdély a görögkatolikusok központja; Erdély román lakosságának kb. 40 százalékát teszik ki Nagy-Britannia és Franciaország támogatták a független román állam meg- teremtésére irányuló törekvéseket: hasznos ütközőállamnak gondolták Oroszország, Ausztria, Törökország illetve Oroszország és a Dardanellák között. A krimi mi háború utójátékaként a nagyhatalmak egyezségre jutottak: a két önálló fejedelemség, élükön nemzeti uralkodókkal, névleges török fennhatóság alatt működik majd. Moldva és a Havasalföld előkelőségei azonban meghiúsították a tervet; mindkét fejedelemség élére ugyanazt az uralkodót választották; s végül pedig az irigy és civódó nemesurak gyakorlatilag e etet enné

tették a hazai királyi család tevékenységét; úgyhogy 1866-ban a Hohenzollern-Sigmaringen famíliából származó I. Károly lett a román király Az 1914-es esztendőre Románia mán Európa harmadik legnagyobb gabonatermő országa lett; gabonakivitelének túlnyomó részét Nagy- Britannia vásárolta meg. A legtöbb pénzt azonban a németek fektették be a román vasutakba és az igen jelentős román olajiparba. A bankok németek vagy osztrákok voltak; gyakorta zsidó irányítás alatt működtek, s a zsidók lettek Románia gazdasági irányítói. 1860-ban még csak kétezren voltak, mire azonban az ország függetlenné vált, már 200 ezerre rúgott a létszámuk. A német és zsidó jövevények lenézték az őshonos románokat, akik viszont gyűlölték az idegeneket. Az 1880-as évek több parasztfelkelése és különösen az 1907 évi megmutatta, hogy mekkora a gyűlölet a külföldi betolakodókkal szemben. Romániát busásan megfizették, amiért az

antant oldalán, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia ellen harcolt az I. világháborúban: megkapta a Magyarország területéből kihasított Erdélyt és a Bánát jó részét, az oroszoktól pedig Besszarábiát nyerte vissza. S megtartotta Dél-Dobrudzsát, amelyet már korábban, a Balkán-háborúban nyert el Bulgáriától. Az így létrejött „Nagy-Romániában" végrehajtott földreform végre megélhetést nyújtott a parasztságnak. A földreform lehetetlenné tette az eredménye: gazdálkodást, de legalább immunissá tette a parasztokat a marxizmussal szemben. Valószínűsítette viszont, hogy a fasizmus bűvkörébe kerülnek. A nagybirtok megsemmisülése szétrombolta a régi konzervatív pártot; a jobboldalról azoktól a nacionalista politikusoktól indultak el a legígéretesebb kezdeményezések akik a magyar uralom alatt nőttek fel a román kisebbség tagjaiként. A Nemzet Parasztpárt parasztjaival kötött koalíciójukat azonban

felbomlasztották a kulturális és személyes konfliktusok. A regátban sose vert gyökeret a demokratikus politika, s működésképtelennek bizonyult Besszarábiában is, amelyet a románok tönkretéve kaptak vissza cárizmus és a bolsevizmus kezeiből, és amelyet - akárcsak Írországot akkoriban és Kelet-Németországot manapság nemigen sikerült beilleszteni az egyesülésbe Románia gazdagságának egy részét egy feltörekvő köztisztviselői kar és diplomás értelmiség megteremtésére használták fel. Ezek az emberek csak a nacionalizmust tartották üdvözítő ideológiának, s a saját hatalmuk iránt érzett jó szándékú lelkesedésük alkalmassá tette őket arra, hogy totalitárius rendszere) kiszolgálói vagy urai legyenek. Az 1930-as évek első felérek nehéz gazdasági körülményei nyomán egyre terjedt a populista -amelyet a román monarchia megpróbált kordában tartani. A gyermekkirály Mihály 1927-től 1930- ig tartó uralkodása volt az

első a három trónfoglalása közül - s még a negyedik is előfordulhat, ha az idő a kezére játszik. Kísérletei, hogy manipulálható diktátorokat juttasson hatalomra, kudarcba fulladtak: professzor jelöltjeinek szalonfasizmusa nem volt elég népszenű az olasz és német példa nyomán szervezett demagóg-fasiszta Vasgárda köreiben. A Vasgárdában Károly király a balkáni élet legdurvább oldalát látta megnyilvánulni. Lecsapott rá, és néhány évig sikerült is féken tartania a maga királyi diktatúrájával, hála a tisztikar és jónéhány polgár: politikus lojalitásának. Az 1938 évi választások meghiúsításával megakadályozta a Vasgárda győzelmét. Károly a külpolitikában mindenkinek a kedvére akart tenni. 1938-as angliai látogatása azonban meggyőzte, hogy a brit háborús előkészületek sehol sem tartanak. 1939 tavaszán kizárólag a németbarát politikát látta járható útnak. Románia úgyis alaposan ráfizetett, amiért nem

kötelezte el mellett; minden korábbi nyeresége a-semmibe foszlott, Besszarábiát, Bukovinát, Erdély jelentős részét és Dél-Dobrudzsát felosztották a szomszédai között NagyRománia most már nem volt nagy. Károly ismét a száműzetést választotta, és az ifjú Mihály királyt voltaképpen a nácik támogatta diktatúra foglyaként hagyta hátra. lommánia csatlakozása 1941-ben a Szovjetunió elleni német háborúhoz elkerülhetetlen volt; s Románia rövid távon - hasznot húzott a dologból: jutalmul megkapta Uknajna egy darabját (haladéktalanul átkeresztelték Transznisztriára), s visszakapta Bukovinát és Besszarábiát. A németek veresége katasztrofális volt a románokra nézve: a Szovjetunió újabb területet hasíthatott ki Romániából a maga javára. Volt egy periódus 1945-46-ban, amikor Mihály király demokratikus elkötelezettsége jó kilátásokkal kecsegtetett, de a megszálló Vörös Hadsereg szigorú kommunista rendszert

kényszerített egy vadul kommunistaellenes országra, amelynek korábban alig volt kommunista pártja. Azóta a kommunista rendszer éhínséget idézett elő Európa hajdani éléskamráinak egyikében, és nyomorba döntött egy olajban gazdag térséget. A határmódosítások egyik legszerencsétlenebb példája talán Moldávia. A szovjet uralom alatt Besszarábiát két részre osztották: az északi részből Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság lett, a Dnyeszter és a Duna deltája közötti déli részt pedig Ukrajnához csatolták. (Jelenleg is oda tartozik.) A kommunizmus szovjetunióbeli összeomlása (1991) megelőzte a romániai kommunista rendszer bukását; a moldvaiak nagy óvatosan a Független Államok Közösségén belüli teljes függetlenség mellett döntöttek, nem lévén hajlandók csatlakozni a bizonytalan jövőjű Romániához. Moldáviában - így hívják az új államot - jelentős az ukrán kisebbség, ami tovább bonyolítaná Románia

etnikai szerkezetét, ha újraegyesülésre kerülne sor; a román lakosság pedig még nem alakította ki a maga önálló identitását. A román nacionalizmus hagyományosan erős, az újraegyesülés a legvalószínűbb. A szomszéd államok - Oroszország és Ukrajna - gyanakodva szemlélik a fejleményeket. A román kormány véget vetett az újraegyesülésre irányuló felhívások áradatának, de a moldáv-román határon szándékosan laza az ellenőrzés. Kultúra A román kulturális tradíció alapvetően görög-keleti; az ortodox kereszténységnek ezt a válfaját a görögök inspiráltá az újkor hajnalától kezdve, amikor a görög liturgia lépett az ószláv szertartás helyébe. Az ortodox kereszténység kissé tompította, de teljesen sosem küszöbölte ki a parasztok boszorkányoktól rettegő hitvilágát amelynek a Drakula-mítosz csupán a legismertebb - példája. A görögkeleti egyház 1864-ig birtokolta a regát területének egyharmadát kitevő

földeket. Az egyház hivatalos állami támogatása csak 1893ban kezdődött; a közbeeső időszakban kétségbeejtő volt a paraszti életmódot folytató papság képzésének helyzete. A világi elit inkább a francia értékeket becsülte, így aztán - nem utolsósorban á felvilágosodás hatására - nem volt vallásos, és csupán laza kapcsolatok fűzték az egyházhoz. A román kultúra magán viseli az ország határvidék jellegét. A bukaresti néprajzi múzeum kiállításán láthatók a jórészt a 18. században, különféle országrészekben épült házak, s e házakon a családnevek legalább három különböző írásmódban olvashatók - cirill, görög és latin betűkkel. A szabadságharcosok 1848-as lobogóin a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszavak cirill betűkkel szerepeltek. Az egyház ószláv liturgiájának, az orosz és - kisebb mértékben - a polgár befolyás hatására, a román szövegeket cirill betűkkel kezdték írni. A latin

ábécé csak 1848 után kezdte meg térhódítását Romániában, a román azonosságtudat újjáéledésének biztos feleként. A latin írásmód használata egyre inkább része lett annak, hogy valaki románnak vallja magát. A románok mohón és nagy adagokban falták a francia és az olasz kultúrát. A széleskörű írástudatlanság - 1899-ben 81 százalékos volt - megkönnyítette románosodást. Az értelmiség francia könyveket olvasott még a 20. században is Kérlelhetetlenül ádáz volt ugyan a román nacionalizmus, de a két világháború között a művelt osztályok társalgási nyelve a francia lett. A román kiejtés számára a francia nehéznek bizonyult, de az olasz kivált pedig a toszkán - befolyását erősítette a közoktatás és a rádió A szabványos, a „hivatalos" hanglejtés határozottan eltért a különféle román dialektusok hagyományos intonációitól. Ha valaki az 1930-as években a román rádiót hallgatta, könnyen

Itáliába képzelhette magát; Észak-Romániában viszont a parasztok beszéde, messziről hallva, azt a benyomást keltette, hogy lengyelül szólalnak meg. A francia kultúra tekintélyét arra használták fel a románok, hogy hangsúlyozzák, mennyire mások, mint a velük szomszédos szlávok, németek és magyarok. A hosszantartó francia befolyás végül is a román nemzeti öntudatot kiteljesítő művészetet és irodalmat produkált. Az 1920-as évek tekinthetők az áttörés évtizedének. 15,. HORVÁTOK, SZLOVÉNEK A.) HORVÁTOK A horvát az egykori jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság egyik alkotó nemzete volt. A Horvát Köztársaság népességének kb. 70 százaléka volt horvát, s az 1992-ben kitört délszláv háború előtt a horvátok mintegy 18 százalékát tették ki Bosznia-Hercegovina Köztársaság lakosságának. Burgenlandban és Mordvaországban, Olaszországban és Szlovéniában vannak még kis horvát közösségek, amelyeket a

15. és a 17 század között alapítottak az oszmán uralom elől menekülők. A 19 és a 20 században sok horvát emigrált Észak-Amerikába, Ausztráliába és Argentínába; a II. világháborút követő jugoszláv kommunista rendszer megengedte a kivándorlást, és sok horvát költözött Skandináviába és Nyugat-Németországban kivált a dalmát szigetekről. Horvát exemigránsok tevékeny szerepet játszanak manapság a Horvát Köztársaságban, és 1991 óta sok fiatal horvát ment vissza Horvátországba, hogy részt vegyen hazája védelmében. Nyelv A horvátok a latin ábécét használják, és három különböző, de egyaránt szerbhorvátnak nevezett délszláv dialektust beszélnek. E dialektusokat aszerint osztályozzák, hogy miként mondják a „mi?", „micsoda?" fogalomnak megfelelő szót. A 19 században a stokavski nyelvjárást választották az egységes irodalmi nyelvnek mind a horvátok, mind a szerbek, s ezt az irodalmi nyelvet

használja igen sok horvát és bosnyák, továbbá minden szerb és montenegrói. Két fő változata van; abban különbözik a kettő, hogy a korai szláv nyelv egyik magánhangzója hogyan alakult egyrészt a szerbekre jellemző keleti, másrészt a legtöbb horvát alkalmazta nyugati változatban. A különböző kulturális hatások, amelyeknek a szerbek, illetve a horvátok különálló történelmének következtében érvényesültek, a stokavski nyelvjárást beszélők szókészletbeli változataiban nyilvánul meg: a horvát például kruhnak, ladfcanak és papirnak mondja a kenyeret, a fiókot és a papírt, a szerb viszont hlebnek, fioknak és hartijának. A másik két dialektus sajátosan horvát, és a stokavski-t beszélők csak nehezen értik meg, jóllehet valamennyi dialektus nyelvtani szerkezete közös. A kajkavskit főként Horvátország északnyugati részében használják, a cakavskit viszont délnyugaton, p1. Isztriában, a dalmát szigeteken és a dalmát

tengerparton. A horvátok nagyon büszkék régi népnyelvi hagyományaikra. A középkorban i horvátok a glagolita ábécét alkalmazták liturgikus és apokrif szövegek leírásása. Ezt az írásmódot a 9 század vége felé vezették be két szent - Cirill és Metód - tanítványai; a legrégibb horvát nyelvemlék a kb. 1100-ból datálódó Baska tóba, amely a glagolita ábécé felhasználásával íródott, részben ó-egyházi szláv, észben népnyelven. A 19 század első évtizedeiben a horvát olvasó számára kézült vallásos munkákat még mindig glagolita írással nyomták, s az 1980-as évek óta fokozódó érdeklődés mutatkozik a horvátok körében a horvát nemzeti ;altúra egyik alapelemének tekintett glagolita ábécé iránt.A gazdag tájnyelvi irodalom, amelyet a horvátok a 16. és a 17 században publikáltak, latin betűkkel íródott, mégpedig részben cakavski, részben kajkavki dialektusban. A stokavski dialektuson alapuló horvát irodalmi

nyelv a horvát nemzeti újjászületés időszakában, az 1880-as években bontakozott ki, a délszláv kulturális egység előmozdítása programjának részeként. A stokavski nyelvjárás irodalmi alapnyelvvé választása megkönnyítette az érintkezést horvátok és szerbek között, de a horvát nacionalisták már régen megbánták a döntést: szerintük ugyanis elmossa a horvát és a szerb nemzet közötti különbséget, és „elszerbesítésnek" teszi ki a horvátokat. Az 1980-as évek óta a horvát nacionalisták a horvát nyelv „megtisztításával" próbálkoznak: ki akarják iktatni a „külföldi"nek tartott - különösen a „szerb" - szavakat, és „horvát" szavakkal igyekeznek pótolni őket; az ajánlott szavak egyike-másika - szigorúan véve - nem neologizmus, hanem a II. világháború Ante Pavelics-féle usztasa rezsimjének szóalkotása. Vallás A horvátok állhatatosan kitartottak a római katolikus hit mellett, s

a katolikus egyház jelentős szerepet töltött be a 20. század horvát történelmében Jóllehet i II világháború alatt jónéhány horvát katolikus partizán volt, a háború utáni jugoszláv kommunista rendszer mégis igyekezett a horvát katolikus egyházat usztasa színben feltüntetni, s a katolicizmus illetve a horvát nacionalizmus és a fasizmus közé egyenlőségjelet tenni. Az 1966-os esztendőben normalizálódott a viszony Jugoszlávia és a Vatikán között, de a katolikus egyház tudomásul vette, hogy Jugoszláviában csupán megtűrt közegként működhet. Az 1980-as években újjáéledt a katolicizmus a horvátok között, s amióta kikiáltották Horvátország függetlenségét, a katolikus egyház jelentékeny befolyásra tett szert az országban, s magára vállalta a nemzet morális újraélesztését. Történelem és etnikum A horvát egyike volt a Balkánra bevándorló szláv népcsoportoknak, amelyek különböző kiindulási helyekről, egymást

követő hullámokban árasztották el a félszigetet. Ezek a népcsoportok a továbbiakban is világosan megkülönböztethetők voltak; így aztán az első három állam, amely a középkorban a délszlávok soraiban létrejött, a délszláv betelepülők három nagyobb népközössége, a bolgár, a horvát és a szerb köré szerveződött. A horvátok a 9 században alapították meg független fejedelemségüket az Adriai-tenger keleti partvidékén, a Rasa és a Cetina folyók között, Biograd fővárossal, amelynek szerepét később a tengertől távol eső Knin vette át. Nemzeti dinasztiájának uralma alatt Horvátország virágzó és terjeszkedő tengeri hatalommá fejlődött; a Dráva és a Száva folyók között elterülő Szlavóniát a 10., Dalmáciát pedig a 11 században szerezte meg A horvát uralkodóház kihalásakor a horvát nemesség a magyar Könyves Kálmán királyt választotta uralkodójává, s a Horvát Királyság a Magyar Királysál részévé

lett, 1527-ben pedig a Habsburg birodalom kebelezte be. A dalmát tengerpart és a dalmát szigetvilág horvát lakosságának jórésze - a Dubrovniki Köztársaság lakosainak kivételével - a 12. századtól kezdve a Velencei Köztársaság alattvalója lett, és 1787-ig az is maradt. Aztán, 1815-től kezdve, a Habsburgon Fennhatósága alá kerültek. Bosznia nagyszámú horvát lakossága 1878-ig oszmán-török fennhatóság alatt maradt, ekkor azonban a berlini kongresszus Habsburg védnökség alá helyezte őket. A dalmáciai és a szlavóniai horvátok csak 1918-ban, a Szerb-Horvát Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) megalakulásakor kerültek együvé - egységes állam keretében. A horvátok igen régtől fogva törekedtek a szláv integrációra. A 16 században a horvát humanisták tudatosan vallották, hogy a szláv világhoz tartoznak, és egységes szláv nyelv igényévek léptek fel. A 19 század folyamán, a horvát nemzeti újjászületés korai

szakaszában, az illír mozgalom résztvevői szorosabb kulturális kapcsolatokat igyekeztek létrehozni a délszlávok - a „jugoszlávok" - között. A Habsburg monarchiában élő délszlávok soraiban a kulturális jugoszlávizmus politikai mozgalommá fejlődött, amely célul tűzte ki, hogy egyetlen államba tömörítse a szlovéneket, a horvátokat, a szerbeket és a montenegróiakat. Ugyanakkor, válaszul erre a szerb nemzeti programra, rivális, horvát nemzeti világnézet bontakozott ki, amely a horvátok állítólagosan töretlen, folytonos államiságára hivatkozott, és - a bolgárok kivételévek - valamennyi délszlávnak a horvát kultúrához való asszimilációját akarta. Az I. világháború alatt a horvátok egyfelől lelkes optimizmussal támogatták a délszláv állam megteremtésére irányuló törekvést: azt hitték, hogy egyenrangú partnerekként léphetnek be az unióba, másfelől attól tartottak, hogy Dalmáciát - horvát lakosságával

egyetemben - esetleg Olaszországnak ítélik. Az 1918-as esztendőt követően kiderült, hogy egy nagyszerb állam foglyai, nem pedig egy olyan Jugoszlávia tagjai, amilyet reméltek. A két világháború között, a szerbek irányította kormányzatok fennhatósága alatt a horvátok gyűlölni kezdték a szerbeket. A II. világháború esélyt adott nekik arra, hogy megszabaduljanak Belgrádtól, de nagy árat kellett fizetniük. A független horvát állam ugyanis voltaképpen náci bábállam volt; Ante Pavelics usztasa rendszere bosszút állt a Horvátországban és Boszniában lakó szerbeken; ezrével irtotta ki őket - s nemcsak őket, hanem a zsidókat, a cigányokat és a bábkormány ellenfeleit is. Manapság a horvát hazafiak keserűen tekintenek vissza az 1945 óta eltelt esztendőkre; hosszantartó bűnhődésnek tartják ezeket az éveket, vezeklésnek, amelyet a kommunista kormányzat rótt a horvátokra az usztasa rendszerért, figyelmen kívül hagyva a

horvátoknak a partizán-ellenállásban szerzett érdemeit. Tito uralma alatt a horvát nemzeti érzés minden megnyilvánulását, akár nacionalista volt, akár nem, gyorsan és kíméletlenül elfojtották. Az első pluralista horvát választások előestéjén, 1990-ben valamelyik horvát politikus megjegyezve, hogy végre lekerült a lakat a horvátok szájáról. Jelenleg a horvát hazafiak kultúráját az az eltökéltség jellemzi, amellyel meg kívánják különböztetni a horvátokat a szerbektől, hangsúlyozva egyszersmind a horvátok nyugati és európai orientációját. A horvát fiatalok általában a borotvált arcot, s a rövidre nyírt frizurát részesítik előnyben a szerbek külsejével hosszú haj és szakáll) szemben, így aztán - gyakran akaratlanul - hangsúlyozzák azt a különbéget, amely egyfelől a nyugati római katolikus, másfelől a kelet ortodox egyházak szakításának kezdeti napjaira vezethető vissza. A nemzeti jel képeket - például a

zászlót s a piros-fehér kockás saharicát - sűrűn mutogatják s a keresztet is a nemzeti identitás jelvényeként használják. Franjo Tudjman elnök kormánya eddig nem sokat tett a szerb aggodalmak eloszlatására. A horvát alkotmány szövege a horvát köztársaságban élő szerbekben a kirekesztettség érzését kelti; Tudjman buzgón igyekszik úgy feltüntetni a: ismét független Horvátországot, mint a horvát nemzet történelmi-államiság hagyományainak újbóli megtestesítőjét, s ezzel a köztársaság területén élő szer beket sikerült Szlobodan Milosevics szerb elnök ötödik hadoszlopává tennie Az olyan látszólag jelentéktelen intézkedések, mint p1. annak kihirdetése - 1993 júliusában -, hogy Horvátországban megszűnik a dinár, mivel a pénzegység neve túl sokáig kapcsolódott Jugoszláviához, továbbá a hiperinflációhoz azoknak a nacionalistáknak a malmára hajtotta, és hajtja a vizet, kik a szerbek félelmébe spekulálnak. A

kuna ugyanis, az új horvát pénzegység a II. világháború független, usztasa horvát államának pénzegysége volt. Város és vidék Nem annyira a városi, mint inkább a vidéki élet mutatja, hogy a horvátok egy részt KözépEurópa, másrészt a mediterrán övezet kulturális hagyományai mondhatják magukénak; az építészet és a várostervezés még mindig eltér azokon a területeken, amelyek egykor a Habsburg és velencei fennhatóság alá tartoztak. Zágrábnak a prágaival és a budapestivel felérő barokk városnegyede van A 19. században a Bécsben uralkodó, neoklasszikus és neobarokk építészet jel kemezte a horvát városképet, és Zágráb alsóvárosát hálózati beosztás szerint tervezték meg. A századfordulón néhány szép szecessziós homlokzat létesült; II világháború után pedig elkezdődött Novi Zagreb építése - sivár látvány, utópista várostervezők műve; délre az egykori Proletár Brigád sugárúttól (ma Vukovár

sugárútnak hívják, annak a kelet-horvát városnak az emlékére amelyet 1991 novemberében a földdel tettek egyenlővé). A régi városközpont ezzel szemben lüktető életű művészeti központ, s még mindig tanyája annak kávéházi társadalomnak, amelynek a szesz, a dohány, a feketekávé és a sütemény fontos éltető eleme. A dalmát partvidék és szigetvilág életmódja olaszos. A közterek megtervezése a több évszázadon át tartó velencei uralomról tanúskodik, s ugyanez a helyzet a magas, komor mészkő-palotákkal, amelyek faragott kutakkal, kőerkélyek kel és gyakorta a Szent Márkoroszlánszoborral ékesített udvarok köré épültek A trogiri és a sibeniki székesegyházak - az utóbbi megrongálódott az 1990-e! évek háborújában - a román stílusú építészet hírneves műemlékei. Zárában (Zadar) a kétszintes, köralakú kupolával fedett Szent Donát-templom a róma fórumon épült a 8. század utolsó és a 9 század első

éveiben - fényes példája ; korai román stílusnak; ez az épület is megsérült, s még számos, korai romár stílusú templom semmisült meg. A II világháborút követő kommunista rendszer békeéveiben a horvátországi kultúra műemlékei nemcsak attól mentek tönkre, hogy nem törődtek a kar bantartásukkal, hanem attól a nyárspolgári felfogástól is, amely „nacionalistá"nak bélyegezte a horvát kultúra iránt érzett büszkeséget; az 1980-as években a horvátok nemzeti hőseként tisztelt Jelasics bán vidéki palotáját pulykatenyésztő-telepnek használták. Amikor 1947-ben Zágráb vendégül látta az Universiadét, kapkodó helyreállítási munka kezdődött egész Horvátországban, de a legtöbb ilyen „állagmegőrzés" helytelen koncepción alapult, és rosszul hajtották végre. De még így is szembeötlő volt ekkor a polgári büszkeség és a nacionalizmus sotto voce fellángolása. B.) SZLOVÉNEK A szlovének a Szlovén

Köztársaság 1991. június 25-én nyilvánította ki függetlenségét, elszakadván a Jugoszláv Szövetségi A viszonylagos etnikai homogeneitás következtében a szlovének könnyebben szakadtak el Belgrádtól, mint a horvátok vagy Bosznia-Hercegovina bosnyákjaí. Vannak szlovén közösségek Ausztriában és az olaszországi Friuli tartományban is. A szlovénék hegyes-völgyes országban élnék, a völgyék gazdagok erdőkben, és igén termékenyek. Az országban sok a folyó Az Adria közelében és Szlovénia nem rövidke tengerpartján a vidék élvészti alpesi jellegét, s az Isztriai-félszigetre jellemző, szigorú és barátságtalan karsztos tájjá alakul át. A szlovének a különálló nyelvi hagyományra alapozzák igényükét a nemzet státusára és a sajátos nem ti identitásra. A szlovén délszláv nyelv, közel áll a horvát kajkavszki nyelvjáráshoz; de ahhoz elég mésszé van a szerb és a horvát irodalmi nyelvtől, hogy külön nyelvnek - s

né egyszerű tájszólásnak- minősüljön. A szlovén változatos nyelv, a szlovénék ugyanis évszázadokon át szétszórtan, egymástól elszigetelt közösségekben éltek, s nem volt olyan szervezetük, amely egységük tudatára ébresztette volna őket. A ma is meglévő legkorábbi szlovén nyelvemlék kb. Kr u 1100-ból való; de, ellentétben a horvátokkal, a szlovéneknek nincs töretlen köznyelvi vagy népnyelvi irodalmi tradíciójuk. A szlovén irodalmi nyelv a reformáció idején alakult ki, amikor Primoz Trubar (1508-1586), az egyik protestáns reformátor megállapította, hogy a szlovén nyelv eltér a horvát tájszólásoktól. A katolikus ellenreformáció viszont fékezte a szlovén köznyelv fejlődését. A nemesség elnémetesedett, s akik emelkedtek a társadalmi ranglétrán, a német kultúrat tették magukévá A 18. század végén a német filológusok befolyására növekedett az érdeklődés a szlovén nyelv iránt. 1808-ban és 1811-ben

szlovén nyelvtankönyvek jelentek még, nem sokkal később pedig szótárak; de France Preseren / 18001849) szlovén költő volt az, aki a szlovént irodalmi nyelvként megalapozta, s aki beplántálta a szlovénekbe az önálló nemzeti lét iránti sóvárgást. Vallás A reformáció sok hívét mondhatott magáénak, a Habsburg Birodalom osztrák térségeiben, és Karintia, Karniola, Stájérország érésén tértek át protestáns-hitre. Az eIIenreformáció alatt azonban megsemmisült a szlovén reformátorok munkája, és azok a szlovénék, akik korábban protestánsok lettek, most visszatérték a katolikus egyházba. Manapság a vallásgyakorló szlovénék majdnem mind katolikusok. Történelem A szlovének azoknak a szláv bevándorlóknak a leszármazottai, akik az~ keleti vidékén telepedtek lé a 6. és a 7 századón, és ott égy Karantia nevű egységés törzsbe tömörülték Ezeknek az alpesi szlávoknak a nagy részé a német kultúrát tétté

magáévá az után, hogy a bajorok a S. századhun betelepítették a régiót; de jónéhányan közülük megmarad a szláv kultúránál. Őket a németék jobbágyságra kárhoztatták A 11 és a 12 században Karniola, Karintia és Stájerország tartományai között oszlottak még; ezek a területek a 16. században az osztrák korona fennhatósága alá kerültek, és 1918-ig Habsburg uralom alatt maradtak. Lakosai végig tudatában voltak szláv mivoltuknak, de csak a 19. században alakult ki bennük a határozott szlovén nemzeti érzés. Maga a „szlovén" megjelölés csak a szlovén nemzeti ébredés idején bukkant fel. 1848-ban a szlovénék nemzeti programmal álltak élő: saját államot kövétélték a Habsburg Birodalom keretében; követelésüket azzal nyomatékosították, hogy a 7. századig és Karantiához visszanyúló hagyományokra hivatkoztak Az I. világháború befejeztével a szlovéneket elosztották" Olaszország, Ausztria és z újonnan

megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) között. A királyság nem szegynemzetei közül a szlovének vették legkevésbé azokon á szerb hegemóniát, s a két világháború között prosperáltak. A második világháborúban német, olasz és magyar katonai megszállás alá kerültek. 1945- a hatalmak átrajzolták az olasz-jugoszláv határt, úgyhogy a szlovének, akik az 1920-ban megkötött rapallói szerződés óta olasz uralom alatt áll. C.) MUZULMÁN BOSNYÁKOK A boszniai muzulmánok: szláv mohamedánok, vagy olyan szerbek és horvátok leszármazottai, akik az 1463-tó] 1878-ig tartó oszmán uralom alatt tértek át mohamedán hitre. A boszniai muzulmán nemzeti öntudat ébredése viszonylag új fejlemény: a bosnyákok csak az első jugoszláv állam 1918 évi megalapítása óta tekintik magukat nemzetnek. 1971-ben a Jugoszlávia-szerte élő muzulmánokat a „jugoszláv nemzet" tagjainak ismerte el a kommunista kormányzat,

és így a hivatalos népszámláláskor sokan közülük vallották magukat muzulmánoknak. A Bosznia-Hercegovinában 1992 óta folyó háború nagy mértékben Tárult hozzá a bosnyák-muzulmán nemzeti öntudat erősítéséhez; a külvilág láthatóan képtelen megsegíteni a bosnyákokat, így hát saját erejükre vannak utalva. A boszniai háború kitörését és az etnikai tisztogatást hirdető programokat megelőzően a muzulmánok 39 százalékát tették ki BoszniaHercegovina Köztársaság lakosságának. A boszniai muzulmánok főként Szarajevó, Mosztár, Kordun köré összpontosultak, de élnek Tulzától keletre is, továbbá a Banja Lukétól észak és dél felé húzódó, hosszú és széles sávban. A bosnyák muzulmánok nem az egyedüli szláv mohamedánok voltak a, egykori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban; régi keletű szláv mohamedán közösségek élnek Dél-Szerbia, Montenegró és Macedónia szandzsák régióiban, és kisebb

létszámú szláv mohamedán közösségek találhatók Horvát országban és Szlovéniában. Az albánok nagy része is muzulmán, ők viszont nem szlávok A boszniai muzulmánok nyelve és etnikai eredete azonos a nerc muzulmán délszlávokéval, úgyhogy identitásuk jele a vallás; nemzettudatukat, megszilárdították különleges történelmi tapasztalataik, kivált az oszmán-török uralom vége óta. Történelem Gyakran mondják, hogy az iszlámnak azért sikerült oly sok embert megtérítem BoszniaHercegovinában, ment a régió azelőtt a bogumilok (egy eretnek keresztény szekta) bástyája volt; ám a megtértek magas százalékaránya nem szükségképpen függ össze azzal, hogy a lakosság a keresztény tanoknak csak egy részér tette magáévá; az állhatatos katolikusoknak ismert albánok például tömegesen tértek át a mohamedán hitre azt követően, hogy a törökök meghódították or szágukat. Bosznia-Hercegovina muzulmánjait, akik az iszlám hitet

vallották a: oszmán birodalomban, nem sújtotta a deversime (minden tizedik fiúgyermek mozgósítása oszmán-török katonai szolgálatra), kevesebb adót fizettek, és nagyobb mérvű önkormányzatot élveztek, mint keresztény és zsidó szomszédaik Hűbérbirtokaik örökölhetőkké váltak, s muzulmán szláv nemesség keletkezett amelynek tagjai - a Balkán más térségeiben élő muzulmán előkelőségektől eltérően - továbbra is a nemzeti nyelvet beszélték. A 19 században a parasztlázadások sorozata az 1875-1878 évi tömeges felkelésekben tetőzött, ezek eredményeképpen Bosznia-Hercegovina 1878-bar osztrák protektorátus lett. A vegyes - szerb, horvát, muzulmán - lakosságú tartományt a Nagy-Szerbiáról álmodozó belgrádi szerb kormányzat is megkívánta de a horvátok is szerették volna megkaparintani, ők ugyanis délszláv államos óhajtottak volna alapítani a Habsburg monarchia kenetei között. A Boszniás kormányzó osztrák

miniszter azt remélte, hogy a bosanstvo eszméjének pártfogolásával semlegesíteni vagy legalábbis ellensúlyozni tudja a szerb és a horvát igényeket. A bosanstvót, a „bosnyákságot", a bosnyák nemzeti öntudat eszmé jét azonban csak a muzulmánok pártolták, féltek ugyanis a szerb és a horvát nemzetiesítési programoktól és a keresztény hittérítéstől. A muzulmán öntudat azonban ekkor még cseppfolyós állapotban volt - gyakran fordult elő, hogy egyazon család tagjai muzulmán horvátoknak, muzulmán szerbeknek, vagy egyszerűen csak muzulmánoknak vallották magukat. Az Osztrák Magyar Monarchia 1918-ban bekövetkezett I. világháborús veresége, öt évszázadnyi viszonylagos biztonság és jólét végét jelentette Bosznia Hercegovina muzulmánjainak. Abban az időszakban, amelyben az újonnan megalakult Szerb-HorvátSzlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) kezébe került Bosznia Hercegovina egész területének irányítása, a

muzulmánok a fosztogató szerb szabadcsapatoknak estek áldozatul; sokan közülük hittestvéreikbe: kek, a királypárti ellenállók voltak az urak, ott a muzulmánok tömegmészárlások áldozataivá lettek. A háború után a jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban Bosznia valamennyi köztársaság közül a leglelkesebb kommunista és „jugoszláv"-hív országrész volt. Szerb, horvát, muzulmán vegyes lakosságával Jugoszlávia mikrokozmoszának tekintette magát, s üdvözölte az új jugoszláv identitást, amely azt ígérte, hogy felülemelkedik az egymással viszálykodó nemzetek identitásain, s a helyükbe lép. A kormányzat engedélyezte a vallásgyakorlást, de szigor feltételekkel. A muzulmán nacionalizmus szította ellenséges vagy ellenforradalmi cselekedeteket hosszú börtönbüntetéssel sújtották. A jugoszláv rendszer egyformán ellenséges volt minden nacionalizmussal szembe gazdasági életét pedig átszőtte a korrupció. A

boszniai muzulmánok öntudatának erősödését inkább a politizálás jellemezte. A boszniai szunniták általában nem tanítják be szigorúan a vallási törvényeket. Alija Izetbegovics, egy boszniai muzulmán, akit az 1980-as években börtönbüntetésre ítéltek a muzulmán nacionalizmus szításáért, 1990-ben megalapította a Demokratikus Akciópártot, amely nagy vonzerőt gyakorolt a muzulmánokra, és amely még ugyanabban az évbe többséget szerzett a boszniai parlamenti választásokon. A szlovén és a horvát függetlenség kikiáltása nyomán 1992-ben Izetbegovics, mint Bosznia elnök függetlenné nyilvánította Bosznia-Hercegovina Köztársaságot. Törökországba menekültek. A rend helyreálltával azután a muzulmánoknak szerb nacionalista propagandát kellett eltűrniük; e propaganda értelmében Bosznia muzulmánjai: ázsiaiak, vagyis lusták, enerváltak és erkölcsi megújításra szorulnak, ha egyáltalán vissza óhajtják szerezni hajdani

szerb identitásukat. A muzulmán földesurak birtokait kisajátította az 1919-es földreform. 1919 után valamennyi társadalmi osztály muzulmánjait egységfrontba, az ún Jugoszláv Szervezetbe tömörítették, amelynek Szarajevó volt a székhelye Boszniát 1929-ben négy provinciára osztották, mégpedig oly módon, hogy a muzulmánok mind a négyben kisebbségben legyenek. Bosznia muzulmánjai képtelenek lévén befolyásolni a szerb dominanciájú kormányzatot, a jugoszláv egységtörekvéseket támogatták, amelyek a zaklatott szerb és horvát politikai táborok keretein kívül kínáltak valamiféle menedéket. A II világháború alatt B-H a független horvát állam része lett. Ante Pavelics kormányzata tüntető módon udvarolt a muzulmánoknak, de ígéretei hamisaknak bizonyultak. Némelyik muzulmán a partizánokhoz, vagyis a kommunisták irányította ellenálláshoz csatlakozott; ahol azonban a csetni kek, a királypárti ellenállók voltak az urak, ott

a muzulmánok tömegmészárlások áldozataivá lettek. 16. CSEHEK, SZLOVÁKOK A.) CSEHEK A csehek a Cseh Köztársaság népe; ez a köztársaság pedig az egykori Csehszlovák Szocialista Szövetségi Köztársaság egyik utódállama (a másik: Szlovákia). A Cseh Köztársaság a hajdani szövetségi állam nyugati része. Földrajzilag és kultúrájukban a csehek a szláv nemzetek „legnyugatibbja", de szláv gyökereiket nem felejtik. A cseh föld tulajdonképpen Európa kellős közepén terül el, így hát katonai, politikai és vallási történelme igen zaklatott volt. A régió nagyhatalmai többször is megpróbálták befolyási övezetükbe vonni a cseh térséget gyakran sikerrel. A 19 század német katonai stratégái szerint aki Bohémfát - vagyis a cseh föld nyugati részét - birtokolja, voltaképpen egész Európa ura. A Cseh Köztársaság mai lakossága tisztában van az ország rendkívüli hadászati jelentőségével, újra kell tehát gondolnia

politikai intézményeinek szerkezetét és gazdasági struktúráját; ez a folyamat még évekig eltarthat. A Cseh Köztársaság tengerpart nélküli, közép-európai ország, lakossága 1992ben meghaladta a 10 milliót. A köztársaság legnagyobb városa az 1215 000 lakosú Prága, a második legnagyobb a 391000 lakosú Brünn (Brno). Az ország középeurópai kontinentális éghajlatú, hideg telekkel, forró nyarakkal. A legmagasabb hegycsúcs a Snézka (kb. 1602 m) A köztársaságnak Lengyelországgal, Szlovákiával, Ausztriával és Németországgal van közös határa - az utóbbi a leghosszabb. A határok védhetetlenek; ez hozzájárult a cseh önértékeléshez, amely szerint az ország békeszerető és politikailag veszélyeztetett helyzetű. Csehországban bőségesen találhatók fekete- és barnaszén-lelőhelyek, továbbá uránérc. Nemzeti identitás Írott történelmük túlnyomó részét a csehek a német világ árnyékában töltötték - hatalmas,

nyomasztó szomszédság és olykor verhetetlen ellenség. A városok német és német-zsidó népessége, a német nyelv, a német kultúra térfoglalása, és - hosszú századokon át - a német ajkú uralkodók és elit mindmind növelték a csehek szemében a cseh azonosságtudat értékét, és a 15. század óta serkentették a nemzeti újjászületés mozgalmait, és függetlenségi harcokra ösztönöztek. A zsidó közösség megsemmisítése a II világháború alatt és a német lakosság kitelepítése a háború után lehetővé tették, hogy a cseh identitás a különböző „másságok" jelenlététől függetlenül fejlődjék. A keleti, szlovák szomszédtól való elhatárolódás pedig hozzájárult a csehszlovák szövetségi állam 1993. évi felbomlásához A II világháborút követő időszakban a nemzeti öntudat megerösdött Morvaországban és Sziléziában; a prágai hatóságok olykor támogatták ezt az irányzatot, a szlovákok hátrányára.

1992-ben a Morvaország és Szilézia autonómiáját sürgető mozgalom néhány parlamenti mandátumot is szerzett. A cseheket és a szlovákokat az 1918-ban kötött békeszerződések közös államba tömörítették, de a két nép történelme igencsak eltért egymástól. A csehek inkább nyugat felé orientálódtak, a szlovákok viszont kelet felé. Szlovákiát a 11 században a magyarok gyarmatosították a törökök pedig - részlegesen - a 16.században; a csehek ezzel szemben időnként függetlenek voltak, időnként pedig osztrák vagy német fennhatóság alá kerültek. Amikor a két nép 1918ban - Csehszlovákia megalakulásával - egységre lépett, szükségképpen feszültség támadt közöttük. Amikor aztán a kommunista rendszer 1989-es összeomlása nyomán meglazultak az államhatalom kötelékei, kirobbant a feszültség. A demokrácia helyreállításáért vívott küzdelemben még együttműködtek a csehek °s a szlovákok - jóllehet külön

szervezetekben -, de ezután több ilyen szervezet nacionalista színezetű politikai párttá alakult át, különösen Szlovákiában. Az 1992-es esztendő elérkeztével a kapcsolat annyira megromlott, hogy Prága és Pozsony már azon vitatkoztak, kötőjellel írják-e a „Csehszlovákia" szót, jelezvén a csehek és a szlovákok egyenrangúságát. Végül az önálló állam létesítése ami a szlovákok régi álma volt, s amit a csehek sem elleneztek - mivel úgy gondolták, hogy a szlovákok kétségkívül gyengébb gazdaságának elvesztése nem sújtaná különösebben a cseh országrészt - oda vezetett, hogy 1992-ben megállapodtak a „bársonyos válás"-ban, a „bársonyos forradalom" e szomorú záróakkordjában. Történelem A csehek eredetileg a térségben letelepedett számtalan törzs egyike voltak, e törzsek nevére már csak a régió folklórja emlékszik. Közép-Ázsiából jöttek, az egymást követő népvándorlási hullámok

során, amelyek a Kr. u 3 és 6 század között elárasztották a római birodalmat. Az első szláv állam a mai köztársaság területén a 8 században alakult meg, és csakhamar a „Nagy Morva Birodalommá fejlődött. A birodalom lakosait a 9 században térítette meg a görög-keleti keresztény hitre Cirill és Metód - Szalonikiből származott mind a kettő -, a .misszionáriusok célja a Közép-Európára gyakorolt római katolikus befolyás ellensúlyozása volt A két „szláv apostol" új ábécét honosított meg: a cirill betűk jól alkalmazkodtak a szláv nyelvhez; a cirill írásmód a görög ábécére alapozódott, egyik változatát több szláv országban ma is használják. A morva birodalom bukása után a cseh hatalom központja nyugatra helyeződött át Csehországba, amely a Német-Római Császárság része volt. Prága 973-ban katolikus püspökség lett IV Károly császár uralkodása alatt (13551378) Prága a birodalom fővárosának

rangjára emelkedett A 14 és a 15 század vallási válságában Csehország csakhamar a reformerekhez csatlakozott, és hadat viselt a konzervatívok ellen. Csehországé volt az első nemzeti egyház, amelyik eltávolodott a katolikus közösségtől, mégpedig a Husz Jánosról elnevezett huszita mozgalom formájában. A mozgalom fő tételei: a szentírás elsőbbsége és a laikusok részvétele az istentiszteleteken. Hat sikertelen huszitaellenes kereszteshadjáratot követően a katolikus országok kompromisszumra jutottak Csehországgal. A választáson alapuló monarchiával folytatott kísérletezés periódusa után ; cseh föld 1526ban a Habsburg monarchia részévé lett. A Habsburg uralma Bécs fokozatos központosítási törekvései jellemezték, továbbá a katolicizmus újjáélesztése és az abszolút monarchiára való törekvés. Jelentősen növekedett német ajkú bevándorlók száma, a királyok hívták be őket az országba, hogy a: iparban dolgozzanak -

ezek a németek egyre több enklávét alkottak, elkülönülve ilymódon a cseh többségtől. Protestáns király megválasztásával próbáltak szakítani a csehek a Habsburgokkal, de ez a törekvés az 1618 évi fehérhegyi csatában meghiúsult, mivel a Habsburg katolikus hadak vereséget mértek rájuk. Az ellenreformáció párt fának győzelme katasztrofális hatással volt a Cseh Királyság függetlenségi hagyományaira; a nem katolikus főnemeseket üldözték,. néhányat közülük kivé geztek, sokan elmenekültek, vagyonukat a Habsburg kormányzat elkobozta, é osztrák, olasz vagy spanyol katonai vezetőknek adományozta. Csehországot örökös osztrák királysággá nyilvánították, a német nyelvet egyenrangúvá tettél a csehvel, és egyetlen vallást engedélyeztek: a katolikust. A cseh állam gyakorlatilag megszünt létezni, és csak 1918-ban támadt fel. A cseh kulturális élet é a cseh államiság fogalma szinte nem is létezett. Ezt a hosszúra nyúlt

időszakot a csehek „a sötétség korá"-nak nevezik. A cseh nemzeti újjászületést a.18 századi felvilágosodással összefüggő tudományos, filozófiai és társadalmi forradalom tette lehetővé. A napóleoni háborúk, az ipari forradalom, az urbanizáció és a középosztály feltűnése és felemelkedése - mind, mind táplálta a nemzeti érzést, amelynek erősödésében dönt( szerepet játszott a cseh nyelv. Prága egyetemén cseh nyelvű tanszék alakult, jól lehet maga az egyetem egészen a 19. század második feléig német maradt. A cseh Národní Osbobození (Nemzeti Felszabadítás) hasonló volt az Osztrák Császárság más részein, a 19. század derekán tevékenykedő nemzeti felszabadító mozgalmakhoz, de kevés sikert ért el, és nem húzott hasznot abból a vereségből sem, amelyet Poroszország 1866-ban mért Ausztriára. A Habsburg Birodalom két részre szakadása - 1867ben, az osztrák-magyar kiegyezéssel jött létre a dualista

monarchia - véget vetett a csehek reményeinek, hogy önálló államot alkothatnak a Habsburg Monarchia keretében. A cseh képviselők távoztak a bécsi parlamentből, és csak 1879-ben tértek vissza. A bécsi kormány azonban tett valamelyes engedményeket: 1882-ben a prágai egyetemet két részre osztották: ; német Ferdinánd egyetemre és a cseh Károly egyetemre; a cseh nyelvet az álla mi hivatalokban egyenrangúvá tették a némettel; megalapították a Cseh Tudományos és Művészeti Akadémiát, és egyéni adományokból 1883-ban felépítették a prágai Nemzeti Színházat. Az I. világháború után felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, de a: utódállamok etnikai alapon való létrehozása szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult. A cseheket és a szlovákokat közös szövetségi államba tömörítették együtt az ukránul beszélő, kárpátaljai ruszinokkal. A Csehszlovákiának nevezett új államot az 1920 évi trianoni békeszerződés hívta

életre. Amikor a német parlamentben 1933-ban a nemzetiszocialista munkáspárt (a náci párt) nagy választási sikert ért el, Európában növekedett a feszültség és fokozódott a szlávok nak a németek keleti előrenyomulásától való félelme. Az 1938-as müncheni egyezmény, amelyet Németország, Nagy-Britannia, Olaszország és Franciaország (Csehszlovákia részvétele nélkül!) írt alá, lehetővé tette Hitler számára Csehszlovákia németek lakta területeinek elfoglalását. Később, 1939 márciusában Németország megszállta Csehszlovákia nyugati részét is. Szlovákia csak a németek bábállamaként maradt meg A II. világháború után az újjáépült Csehszlovákiában három esztendeig parlamentáris demokrácia volt; a szabad választásokon a kommunisták eredményesen szerepeltek: a szavazatok 38 százalékát kapták. Ezután érvényesült a II világháború utáni kelet-európai szabvány: a felszívódás a szovjet tömbbe. A csehszlovák

koalíciós kormány 12 minisztere 1948-ban lemondott, tiltakozásul több állambiztonsági főtisztviselő kinevezése ellen. A köztársasági elnök a kommunista párt jelöltjeit nevezte ki a megüresedett posztokra, és ettől kezdve a kommunista párt - szövetségeseivel együtt - kezébe ragadta a hatalmat. Húsz évvel később, 1968-ban a csehszlovák vezetés, Alexander Dubcekkel az élen megkísérelte megreformálni önmagát; Dubcekéket az „emberarcú szocializmus" eszménye ihlette, és megkezdődött a prágai tavasz, a viszonylagos enyhülés időszaka. A Szovjetunió azonban érdekei veszélyeztetéseként fogta fel a fejleményeket, és Csehszlovákiát 1968 augusztusában szovjet, bolgár, lengyel, magyar és kelet-német csapatok szállták meg. A kommunista rendszer 1989-ig maradt fenn, ekkor tört ki a népharag nyomán a „bársonyos forradalom". A rezsim, amely több mint 40 esztendeig volt a hatalom birtokosa, alig két hét alatt összeomlott,

és egy olyan mozgalom, a Polgári Fórum lépett a helyébe, amely a nemzeti érzést egyesítette a politikai és gazdasági szabadságra irányuló követelésekkel. Nyelv, vallás A 16. századtól a 19-ig a csehek túlnyomó részben katolikusok voltak A katolikus egyház azonban túlságosan szorosan kapcsolódott a Habsburg dinasztiához, úgyhogy 1918-ban elvesztette uralkodó közéleti pozícióját. Új nemzeti egyház keletkezett - a huszita elveket valló csehszlovák egyház. A kommunista rendszer azután minden vallást üldözött A kommunizmus bukása után vallási reneszánsz kezdődött: az 1991. évi népszámlálás szerint több mint egy millió katolikus volt Csehszlovákiában, s 175 ezren vallották magukat a cseh nemzeti egyház tagjának. A cseh nyugati szláv nyelv, mintegy 10 millió ember beszéli Latin betűkkel írják. Közeli rokona a szlováknak; a szlovákok megértik a cseh beszédet és viszont Közép-Csehország dialektusát választották

irodalmi nyelvnek a 19. század végén Több helyi cseh tájszólás maradt fenn. Kultúra A folklór jelentős szerepet töltött be a túlnyomó részben mezőgazdasági és paraszti társadalom 19. századi nemzeti újjászületésében A társadalom elvárosiadsodásával, a sok kommersz előadás, valamint a tömegtájékoztatási eszközök befolyásának növekedésével párhuzamosan azonban csökkent a fontossága. Az ország peremterületein tovább é1 a népi kultúra: gyűjtik, lemezre rögzítik és kiadják az értékes népi muzsikát. Cseh- és Morvaországban sok száz néprajzi múzeum működik, és tucatjával rendezik a dalt és táncfesztiválokat. Csehország délnyugati részén, s Morvaország délkeleti tájain még dívik a népviselet, de csak különleges alkalmakkor, például esküvőkön. Csehországban a sör a nemzeti ital, Dél-Morvaországban pedig a bor. Az ételreceptek legtöbbje hasonlít az osztrák konyha fogásaihoz, mivel az osztrák

szakácsművészet részben cseh eredetű. A hagyományos cseh ételek kalóriadúsak; sok a húsétel, mint általában a keményen dolgozó falusi emberek társadalmaiban. Gazdaság A 19. században az Osztrák-Magyar Monarchia iparának kb 60-70 százaléka Csehországban volt található. Az 1918-ban keletkezett Csehszlovák Köztársaságnak hamar új piacokat kellett keresnie, 1945 után pedig meg kellett ismételni az új körülményekhez való igazodást. Ezúttal azonban három esztendőre csupán, mivel 1949-ben az ország a KGST-nek (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) része lett. A nyugati demokráciákkal jelentős mértékben csökkentették a kereskedelmi forgalmat. 1989-ben ismét igazodásra kényszerült a cseh gazdaság - ezúttal a konvertibilis valutával rendelkező, szabadabb piacgazdasághoz. A cseh ipar kedvezőbb helyzetben volt ugyan a megújulás szempontjából, mint Kelet-Európa más volt szocialista országainak ipara; de a gazdaság egyre

inkább az idegenforgalomra támaszkodik. Az 1991-es népszámlálás szerint a munkanélküliség valamivel nagyobb a gazdaságilag aktív lakosság 4 százalékánál. B.) SZLOVÁKOK A szlovákok hazája a Szlovák Köztársaság - az egyik legújabb szuverén állam Európában; 1993-ban keletkezett, a Csehszlovák Szövetségi Szocialista Köztársaság kettéosztódása nyomán; a szlovákok a hajdani államszövetség keleti részében élnek. Kis területű állam, déli határai nyitottak, észak felől magas hegyek határolják. A szlovákok politikai, gazdasági és kulturális története a más közép-európai nemzetekénél viszonylag kevésbé bonyolult; a térséget a 11. század elején a magyarok foglalták el, és Szlovákia csak a 20 század vége felé, 1993-ban érte el valódi szuverenitását. A cseh nemzeti öntudat kialakulását a magyar uralkodók és a magyar betelepülők befolyásolták és valamelyest alakították is a szlovák kultúrát; fő

funkciójuk azonban az volt, hogy mércéül szolgáltak a szlovákok önazonossága szempontjából. A magyar az a ,más", amivel szemben a szlovák identitás meghatározza önmagát.Valamivel kisebb mértékben ugyan, de a szlovákok határozottan megkülönböztetik magukat a cseh szomszédoktól, ami az önértékelést illeti; a csehek amolyan idegen elitnek számítanak, s a szlovákok velük szemben is ellenszenvet éreznek. A szlovákok 1993-ban kiszakadtak a csehszlovák szövetségi államból. Az egykori Jugoszlávia eseményeivel összehasonlítva, ez a szakítás feltűnően kevés összeütközést okozott, s az együttműködés folytatódik. Szlovákia kis területű, szárazföldi közép-európai ország A köztársaság déli része alacsony fekvésű síkság - kb. 220 m a tenger színe fölött Ez Szlovákia összterületének negyed része. Az északi rész hegyvidék, legmagasabb pontja a Gerlachfalvi-csúcs X2655 m) Szlovákiának ez a része igen

gazdag ásványi kincsekben (egyebek között vasércben, rézben, ólomban, lignitben); sok a fekete- és a barnaszén. Szlovákia szomszédai: Lengyelország, Ukrajna, Magyarország, Ausztria és Csehország; Magyarországgal van a leghosszabb közös határa. Az országnak csupán két, 200 ezer lakosnál népesebb városa van: a főváros, Pozsony (Bratislava, 440 ezen) és Kassa (Kosice, 236 ezen). TÖRTÉNELEM A szlovák törzsek betelepedése előtt a térséget kelták, majd németek népesítették be. A 9 században a szláv törzsek - a szlovákokat beleértve - megalakították első politikai szervezetüket, a Nagy Morva Birodalmat, amely Morvaországot, Csehországot, Sziléziát és Pannoniát foglalta magába. A 9 század derekán az ország lakosságát két szaloniki misszionárius, Cirill és Metód a görög-kelet keresztény hitre térítette. Magukkal hozták az új cirill - ábécét, amely a rég glagolita írásmód helyébe lépett A jelenlegi szlovák

alkotmány bevezetője egyaránt hivatkozik a cirill tradícióra és a Nagy Morva Birodalomra; a modern szlovákot azonban latin betűkkel írják. A birodalom bukását (903) követő rövid interregnum után a szlovákokat magyarok igázták le (1025). A magyar politikai és gazdasági uralom 1918ifi tartott (Némi megszakítással a,13 században, amikor cseh királyok uralkodtak Szlovákiában, majd a 15. században a huszita hatalom idején) A hosszún, nyúlt magyar uralom alatt sokszor változott Szlovákia (a „magyar Felvidék" helyzete. Miközben Magyarország túlnyomó része török fennhatóság alatt állt Pozsony, Szlovákia jelenlegi fővárosa, Magyarország voltaképpeni fővárosa volt 1541 és 1784 között a magyar királyokat Pozsonyban koronázták meg. A török veszedelem elmúltával a magyar főnemesség visszatért Budára, s Pozsony főlek német és zsidó kereskedők városa lett. A 19. században Pozsonyban, s északon, a Magas-Tátra városaiban

indult meg a szlovák nemzeti újjáéledés. Akkoriban a szlovák értelmiség létszáma becslések szerint nem haladta meg az 1000 főt, s a többség a katolikus papságból került ki. A szlovák kultúra elmagyarosodásának veszélye valódi volt, de csökkent, amikor Mária Terézia és II. József a 18. század második felében reformokat vezettek be, és vallási türelemet gyakoroltak Növekedett azonban a: említett veszély a 19. században, amikor a föld jelentős része magyar főnemesek birtokába került; a 20. század első éveiben a földnélküli szlovákok tömegesen vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba. Az 1918-as esztendőben több mint 1 milliós létszámú magyar kisebbség élt Szlovákiában. 1918-ban a csehek és a szlovákok közös szuverén államot alapítottak; a gazdaságilag gyöngébb partnernek, a szlováknak, autonómiát ígértek. Az új ország kisebbségi problémákkal küszködött 1938-ban, amikor a müncheni egyezmény

nyomán Csehszlovákia nyugati részét elfoglalták a németek, Szlovákia - német bábállamként - a függetlenség mellett döntött. A II világháború után Szlovákia az újjáéledt Csehszlovákia része lett - egyúttal a szovjet tömb részt is. Az 1989 évi „bársonyos forradalom" után, amikor megdőlt a kommunista, rendszer, Szlovákia egy ideig a Csehszlovák Szövetségi Állam magát kényelmet lenül érző része maradt, aztán - 1993-ban külön vált a két országrész. Az I. világháború előtt Szlovákiának nem volt fejlett ipara; a kereskedelem és az ipar egyébként túlnyomórészt nem szlovák kézen volt. A Csehszlovák Köztáraság idején csak lassan változott a helyzet, részben a szakemberhiány miatt, észben pedig azért, mert a csehek így mondják - kizsákmányolták az országrészt. 1945 után gyors ütemben indult meg Szlovákia iparosítása, 1989-re pedig az ipari termelés szintje meghaladta a Cseh Köztársaságét. Szlovákia

jelenleg ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint a többi posztkommunista ország: új piacokat kell találnia, és a termelésének versenyképesnek kell lennie a szabad piac országaival, amelyek a régebbi KGST-partnerek helyébe léptek. A szlovákok azelőtt főként a mező- és az erdőgazdaságban dolgoztak. A helyzet 1918, de különösen 1945 után megváltozott - a nehézipar térfoglalása erős munkásosztályt teremtett. 1991-ben a munkaerő 11 százaléka a mezőgazdaságban, 32 százaléka az iparban dolgozott. Nyelv, vallás Szlovákiában az ellenreformáció nem járt olyan drasztikus következményekkel, mint a Habsburg Birodalom más részeiben. Eleinte csak néhány gyülekezet élte túl az eseményeket, a következő évszázadokban azonban megszilárdult a katolikus egyház helyzete „a magyar Felvidéken", s fontos politikai erővé lett. A magyar kormányzat hosszantartó erőfeszítéseket tett a népesség elmagyarosítására, de a

szlovák nyelv fennmaradt, különösen az ország mezőgazdasági és hegyes vidékein. Reneszánsza és az irodalmi szlovák nyelv megteremtése a 19. századra tehető Manapság kb 4 és fél millió ember beszél szlovák anyanyelvén A szlovákok értik a cseheket és viszont. A szlovák egyébként a kelet-lengyel tájszólások közeli rokona. Kultúra A távolabbi falvak, különösen az ország déli és keleti részein, még őrzik a hagyományszerű szokásokat. Általánosságban szólva, az ország jobban ki volt téve keleti kulturális hatásoknak, mint a nyugatabbra fekvő országok kulturális befolyásának. A szlovák kultúra sokáig elszigetelt maradt, s az elmagyarosítás veszélye fenyegette. A túlélést részben a földrajzi tényezőknek köszönhette: a szűk völgyeknek, a magas hegyeknek s annak, hogy Budapest messze volt. Az erős magyar befolyás még mindig érzékelhető: a szlovák konyha nagyon hasonlít a magyarhoz. A nemzeti ital a bor (Szlovákia

szőlőtermő vidék A valódi folklór nagyjából az ország keleti részében maradt fenn. Egyik attrakciója a gazdagon hímzett ruházat, amely gyakran egyik nemzedékről a másikra hagyományozódik. A népművészet másik fontos területe a zene. A hagyományos népdalokat nagy számban gyűjtötte össze Bartók és Kodály. Némelyik ma is meglévő népszokás pogány eredetű, így például Morénának, a tél istennőiének nyári elégetése a máglyán. Jogrendszer, politika 1918 előtt Szlovákiában a magyar jog volt érvényben; az osztrák jogrendszerből főként a mezőgazdaság és az örökösödés ügyeiben tért el. 1918 után a csehszlovák jogrendszer jutott érvényre Szlovákiában; azt követően pedig, hogy Szlovákia bizonyos mértékű önállóságra tett szert, nem egy speciálisan szlovák törvényt hoztak. Az 1992 évi szlovák alkotmány első cikkelye szerint, a Szlovák Köztársaság demokratikus, szuverén jogállam. Nem kötődik egyetlen

ideológiához vagy valláshoz sem. Alkotmánya különleges dokumentum: az állampolgárok védelmében olyan előírásokat tartalmaz, amelyek a nyugati országok alaptörvényében általában nem szerepelnek. 17. NÉMETEK (SVÁBOK, FRANKOK, RAJNAIAK, SZÁSZOK, TÜRINGIAIAK, BAJOROK, ELZÁSZIAK, POROSZOK) , OSZTRÁKOK, SVÁJCIAK (NÉMET, OLASZ, FRANCIA ÉS RÉTOROMÁN AJKÚAK, JURAIAK) A.) NÉMETEK Németországban nincsenek a baszkokéhoz vagy a korzikaiakéhoz hasonlíthat szeparatista mozgalmak. Sőt: a németek rögeszméje inkább az egység, mint a szakadás Ráadásul az eredeti törzsek eltérő jellegzetességeit elhomályosították a menekültek háború utáni vándorlásai. E vándorlás méreteit Eurc pa más részeiben meg sem közelítették Nyelv és identitás A német több európainak az anyanyelve, mint bármelyik másik (kivéve persz az oroszt). Szétáradt a mai, egységes Németországgal határos mind a kilenc országban, s ez olyan kulturális

indíttatású etnikai azonosságtudattal jár, amel felülmúlja az ősi törzsek és régiók hasonló érzéseit. Ami Európa nemzetei között egyedülálló: a „németek" elnevezés és fogalom - vagy a das VoIk („a nép" ), miként a németek előszeretettel nevezik magukat - az anyanyelvben gyökereik, nem pedig régi törzsi vagy területi elnevezésében. A szükséglet, hogy a nyelv kerüljön előtérbe az egységre törekvésben, Nénetország Európa közepén elfoglalt földrajzi helyzetéből adódik; vagyis abból, hogy Németország olyan népek vándorlásának útvonalán helyezkedett el, ameyek a kontinens többi részének meghódítására indultak. Ennek a „középső ország"-nak folyton változott a formája és az etnikai összetétele Állandó csak a sok kisebb német területi régió maradt - nekik évszázadokon át nagyjából a saját lábukon kellett megállniuk, miközben nagyobb hatalmak katonai vagy politikai csatákat vívtak a

birtoklásukért. Ez azt jelentette, hogy nem volt központosítás, nem voltak nemzeti kormányzati intézmények, és nem kellett hűségesnek lenni semelyik országhoz sem. A németül be;zélők honfitársak voltak, akárhol éltek is. Az egymást követő inváziók, telepítések és a különféle törzsek és csoportok beolvadása vagy felszívódása következtében a „tiszta" német faj emlegetése badarság. Különböző eszmék, személyiségek, hagyományok rétegei rakódtak itt egymásra, és évszázadokon keresztül a nyelv volt a közös láncfonál, különösen az után, hogy 1521-ben Luther lefordította németre a Bibliát, s ezzel standard rodalmi nyelvet teremtett. Németország bővelkedik a regionális nyelvjárásokban nyelve ennek ellenére az Alpoktól az Északi-tengerig, és a Rajnától az Elbáig mindig viszonylag egységes volt, annak ellenére, hogy a térséget többször i felosztották az idők során. Ez az állandó fluktuáció még

évszázadunkban is tartott német földön. A I világháború után mintegy 17 millió, a német etnikumhoz tartozó ember ment költ Nyugatra a szovjet hadsereg elfoglalta területekről. Később a nyugatnémet gazdasági csodát az tette lehetővé, hogy vendégmunkásokat importáltak, főleg Törökországból. Még később a berlini fal résein Nyugat-Németországba menekülők áradata törte át végül a szovjet birodalmat védő gátat. E sok felfordulás, háború és népvándorlás elkerülhetetlen következményt ként a németek a legtöbb népnél nagyobb szükségét érezték, hogy ragaszkodjanak a helyi öntudathoz és a hagyományokhoz. Ez volt a megszállások túlélésének legbiztosabb útja, és a legalkalmasabb mód, hogy a megszállókat helyi lakosokká alakítsák. A Heimat fogalma - nosztalgikus „haza" - egyszerre regionális és nemzeti fogalom. A helyi azonosságtudatok, megannyi Lego-kock mintájára, egyetlen nemzeti tudattá tevődnek

össze, de amellett minden egyes identitás külön építőkocka marad, - önálló s önmagáért helytálló. Így aztán németek hűségesebbek a saját városukhoz vagy körzetükhöz, mint államukhoz viszont az államot részesítik előnyben a nemzetükkel szemben. Jobban érdekli őket a belső határvonalak, mint a nemzetközi határok - a cinikusok azt mondanák, ezért rohantak le és foglaltak el annyi, országukkal szomszédos területi az idők folyamán. Ahol németek vannak, ott Heimat is keletkezik - függetlent attól, hogy melyik országról van szó. A németek ennélfogva könnyebben fogadják el a föderativ Európát, hiszen történelmileg - ők voltaképpen csak ilyet ismertek. Az is következik ebbő hogy nem kell regionális autonómiáért harcolniuk, mivel ezt az önállóságot sose vesztették el. A német nyelvben a deutsch szó nem annyira a nemzeti némi tet jelenti, mint inkább a kulturálisat. Mozartot például osztráknak ismerik egy

világszerte, de a németek deutsch-nak mondják, méghozzá kulturális gyökerek okán. Egyesülés Bízvást elmondható, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban történelmileg Szászország, Türingia és Poroszország egyes részeiben) 1945-től 1990-ig „keletnémet" öntudat alakult ki, sőt talán még most is tovább formálódik. A Ha madik Birodalomnak a II világháborút követő földrajzi felosztása nem a tört nelem iránt tanúsított valódi tisztelet, hanem a Hitlert legyőző négy szövets, ges egymásnak feszülő igényei és katonai sikerei következtében alakult íg Mindamellett a Kelet és a Nyugat közötti választóvonal - Berlinről most ne b széljünk majdnem megfelelt annak, amely hajdan a germán törzseket külöi választotta Nyugaton a szlávoktól, Keleten a többi északi törzstől. A brit övez körülbelül a szászok eredeti hazájának területét ölelte fel. A francia övezet egykori Svábföld nagy részét foglalta magában,

az amerikaiak pedig a hajda Frankónia területét kormányozták. A Szovjetunió fennhatósága alatt álló terüsainakletet ezer évvel korábban nagyjából a szlávok birtokolták. A közbeeső évszázadokban a térséget Nyugatról betelepültekkel németesítették el, aztán a Keletről érkező, elnémetesedett poroszok hódítottak meg és egységesítették. Kelet- és Nyugat-Németország 1990-ben történt egyesülése nem volt újraegyesítés, mivel a nemzetközi alku szerves részeként az. Odera-Neisse vonaltól keletre eső területek jelentős részét mindörökre feladták Így hát az említett egyesítés csupán egy volt a sok közül, amely a német nép egy részét új szövetségi közösségbe foglalta. Kettős volt az egyesítési törekvés. Egyrészt a demokratikus szabadság kivívására irányult, s ezt Gorbacsov biztosította is. Másrészt - s végső fokon ez nyomott többet a latban -, a Nyugattal való gazdasági egyenlőséget akarta elérni. A

,,Mi vagyunk a nép!" kiáltást, amelynek hangjára ledőlt a berlini fal. Az egyesítés következményei miatt az ország mindkét részében érzett kiábrándulás ismét megosztotta Németországot: elégedetlen, nincstelen keletiekre és neheztesülő, adófizető nyugatiakra. Keleten a nyugatiakat megszálló hódítóknak tekintik; körülbelül ilyen szemmel nézhették a német telepeseket a szlávok ezen évvel ezelőtt. Nyugaton a keletieket műveletlen handabandázóknak tartják, nagyjából ezt gondolták a szlávokról is annak idején. Ez a magatartásA Rajna és mellékfolyóinak mély völgyei híres bortermő vidékek, a Bonntól °szakra elterülő síkság ezzel szemben rendkívüli módon iparosított övezet. Gazdagságát és történelmi jelentőségét bőséges ásványi kincseinek köszönheti a régió. Aachen közelében szén, Koblenz környékén vasérc, az Eifel-hegységben álom; vannak ezenkívül kisebb bányák, amelyek rezet, mangánt,

meszet, alabástromot és szulfátokat termelnek - nagy mennyiségben. Vallás Akárcsak a frankok, a Rajna-mellékiek is hithű katolikusok. Hitükben talán megerősítette őket, hogy a térségben sok régi és csodálatos templom és apátság található; ez a valláshoz kapcsolódó regionális büszkeséget plántált beléjük. Az Alpoktól északra, Aachenben épült az első kupolás bazilika. Speyer és Maria Laach a világ két legszebb, román stílusú templomával dicsekedhet, Köln pedig, ahol ama három bölcs csontjait állítólag tartalmazó csodálatos, aranyozott sírhely látható, a valaha épült legteljesebb gótikus székesegyház otthona. Folklór A sok-sok népmonda közül a Rajna-völgy legendáinak van a legsajátosabb „levegője". A folyam ihlette őket - a mélységes szurdokok a törpék, sárkányok és hősök alkalmas tanyái. Modern felépítésüket azonban e legendák sok tekintetben a gótika, a középkorias ízlés eszméinek és

eszményeinek köszönhetik, amelyek a 19. században árasztották el Németországot egységesítő erőként: Wagner voltaképpen felhasználásukkal komponálta a Ringet. A Rajna-vidék adott otthont a böjti időszakot megelőző, legszínpompásabb és legszabadosabb német karneváloknak is. A karnevál valójában a tizenegyedik hónap november - tizenegyedik napja tizenegyedik órájának tizenegyedik percében kezdődik Ekkor kezdik meg a hatalmas muri előkészületeit a helyi karneválbizottságok, egyenruhásan, zenekarokkal. A Rajna-vidéken ezeknek a bizottságoknak az eredete a porosz megszállás idejére vezethető vissza, amikor is a nemkívánatos hatalom kigúnyolása volt a feladatuk. Az egy álló hétig tartó ünnepségek alatt, amikor az uralkodást a bolondokra bízzák, bőséges alkalom nyílik a lerészegedésre és a zabolátlan, már-már heroikus méretű zabálásra. Az ünnepnek kevés köze van a kereszténységhez, annál több a pogánysághoz

Német szórványok A II. világháború befejezéséig sok német népközösség lakott Kelet-Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa nem egy részében. Némelyik ilyen közösséget annak idején, a versaikles-i békeszerződés következményeképpen elszakították a német államtól, és - például - az új Lengyel Köztársasághoz csatolták. Más német népcsoportok korábban a cári Oroszországban éltek, a későbbi balti államokban; az egyik ilyen német közösséget baltinémetekként ismerték; nagyszámú és jelentékeny volt a német népcsoport Észtország elit rétegeiben, valamint Lettország és Litvánia némelyik részében. A dél-oroszországi ún volgai németek a Nagy Katalin cárnő (1762-1796) betelepítette bevándorlók leszármazottai voltak; azóta sosem és semmilyen értelemben nem volt részük az anyaország támogatásában; a II. világháború végén élesebben érzékelték az elszigeteltségük okozta feszültséget, mint korábban

bármikor. A német diaszpóra egy további része az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása nyomán magára maradt; ez főként a Csehországban, Morvaországban és a cseh Sziléziában élő szudéta-német népközösségre vonatkozik. E három térség összlakosságának harminc százaléka volt német. Hasonló, bár kisebb létszámú német népközösségek laktak a későbbi Jugoszlávia északi területein, s az egykor Ausztriához tartozó lengyelországi részeken, Romániában és Magyarországon. MAGYARORSZÁGI ÉS ROMÁNIAI NÉMETEK A hosszú távon legstabilabb német szórványcsoport az ún. történelmi Magyarország egyed részein élt. A trianoni békeszerződés azonban kétharmadával csökkentette a magyar állam területét. Ennek egyik következményeként a Felvidéken (ma Szlovákiában) lakó németek csehszlovák fennhatóság alá kerültek. (Ezeknek a németeknek a 18 századtól kezdve fontod szerep jutott Szlovákia bányászatában, a 19.

században pedig az ország iparosításában) A magyarországi németek legjelentékenyebb közösségének az erdélyi németek számítottak származásukat tekintve evangélikus vallású szászok voltak, akik az ellenreformációval szemben kerestek védelmet, és valóban, sose kényszerítették őket vissza a katolikusok soraiba. Három-négyszázezren lehettek Román fennhatóság alá kerülvén 1918-19-ben, magyar szomszédaikkal együtt kiszolgáltatott helyzetbe kerültek egy ellenséges rezsimben. Mád németek a Bánátba kerültek - ez az egykori Magyar Királyság déli térségének része volt, Románia és az ekkor újonnan keletkezett Jugoszlávia között osztották fel. Kid számú német csoportok akadtak még Horvátországban és Szlovéniában. Az elszigeteltség keltette szorongás minden ilyen népcsoport soraiban nacionalizmust keltett. Az egész Kelet-Európát igen érzékenyen érintő gazdasági válság hatására ezek a közösségek általában

kedvezően fogadták a nácizmus előretörését. Tevékenyen rokonszenveztek a területi hódításra vagy területek visszaszerzésére irányuló német kezdeményezésekkel. A II világháború alatt szabadítókként köszöntötték a német csoportokat, és nagy számban jelentkeztek önként a német hadseregbe. Nem meglepő, hogy ez a szerep, amelyet némelyik német a jelek szerint igencsak élvezett, megbotránkoztatta az őshonod lakosság hazafiait és kommunistáit. A német vereség következményeképpen a német kisebbségek sok tagját űzték el vagy végezték ki. Oroszországban és a Szovjetunióhoz visszacsatolt területeken - a balti államokban, Besszarábiában, Bukovinában – majdnem teljesen megsemmisültek a német közösségek; Lengyelországban - jóllehet a hatóságok itt körültekintőbben jártak el - igen súlyos megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük. Jugoszláviában a felnőtt német férfiakat jórészt k végezték, a német nőket

és gyerekeket kiűzték, kitelepítették. Csehszlovákiából majdnem minden németet elűztek, kivéve azokat, akik a háború alatt csehszlo vák szempontból példás magatartást tanúsítottak. Magyarországon és Romániában viszont nem semmisítették meg a némi közösségeket. Ilymódon a háborút követő német szórvány-struktúra egyszerűsödött: a német szórványközösségek száma - részben a kitelepítések miatt - két nagyobb túlélő csoportra csökkent. A mintegy félmilliónyi magyarországi német kisebbség soraiban nagyfokú asszimilációd törekvés érvényesült. Már nácikkal szemben tanúsított kisebbségi magatartás sem volt egységes: a városiak szívesebben fogadták a náci eszméket, mint a falusiak, 50 százalékosnak volt mondható a rokonszenv, illetve az ellenszenv. A németek főleg a közeped- és nagyvárosokból menekültek a Vörös Hadsereg elől, ezeken a helyeken ugyan nagyobb volt a német kohézió, és itt voltak a

német kulturális központok. Ami Romániát illeti, az erdélyi német kisebbség nagyon összetartott É majdnem teljed létszámban megmaradt, azoknak a kivételével, akik a nácik híveiként kompromittálódtak. 1950-ben több mint 300 ezer volt az erdélyi németek (szászok) száma. Mivel azonban a Német Szövetségi Köztársaságban az 1960-70-es években erőteljes volt a gazdasági fellendülés, sok német próbálta elhagyni Romániát, hogy az őshazában új egzisztenciát teremtsen. A román hatóságok sokszor akadályokat gördítettek a kivándorlás útjába, mert a némi kisebbség hasznos része volt Románia munkaerejének: csak a 80 éven felüliek( engedték ki minden további nélkül az országból, az ő esetükben ugyanis Románia átháríthatta a szociális gondozás és a temetés költségeit, és még „fejpénzt is kapott értük. Fokozatosan enyhültek azonban a megszorítások, és egyre többen éltek a kivándorlási lehetőséggel, úgyhogy a

Romániában maradt némi kisebbség létszámát jelenleg 25 ezerre becsülik. Valószínűnek látszik, hogy nemsokára véget ér a, németek immár 650 esztendős erdélyi tartózkodása. B.) FRANKÓNIAIAK A frankok a többi között a mai frankóniaiak ősei. Első ízben a Kr u 3 században bukkantak fel a történelemben három törzs (szákiak, rimáriak, hesseniek) tömörüléseként a Rajna alsó folyásának keleti partján. Próbálták megszállni a tőlük nyugatra eső római területeket eredménytelenül (lásd 100 oldal) A 4 század derekán a száli frankoknak sikerült utat törniük észak felé; elfoglalták a mai Belgium területét, s befolyásukat kiterjesztették a nyugati Rajnamellékre. E település kiterjedését érzékelteti a francia és a - germán eredetű - holland nyelv közötti határvonal korunk Belgiumában. Frankónia hercegségét nyugatról a Rajna határolta, keletről pedig a frankóniai Jura hegység, amely a Majna forrásához közeli

Cseh-erdőig terjed. A régiót kettészeli a Majna folyó. A jellegzetes frankóniai táj egy folyót, egy erdős-dombos vidéket és egy földművelésre alkalmas, hullámos fennsíkot foglal magában. Délen a hercegség Franciaország irányába nyúllik el, de északon, ahol a folyó mély szakadékot hasít Maimtól Kölnig, a Rajna természetes határt alkot. A két folyó összetorkollása körüli síkságok igen jól megművelt földek, s a Rajna-menti és a hercegség keleti részén elterülő szőlőkben Németország sok kiváló minőségű borát termelik. Történelem Az 5. század végén a száli frankok vezére, Chlodvig hozzálátott a frank birodalom megteremtéséhez: kényszerítette a törzseket fennhatóságának elfogadására, majd, kihasználva a Római Birodalom bomlását, kiterjesztette hatalmat Észak-Galliára. Elég erős volt ahhoz, hogy gátat vessen a Rajna túlpartjáról kiinduló alemán (német) hódításnak, aztán előretört dél felé,

hogy megszerezze az uralmat Dél-Gallia fölött, miközben északon megszilárdította a maga frank királyságát. A katolicizmusra való tömeges áttérés tovább szilárdította a frank egységet, és elősegítette a frankoknak a gallo-római népességbe való beilleszkedését. Erről az erős támaszpontról a katolikus, részben elrómaisodott frankok a S. század elején továbbmeneteltek kelet felé, a Rajnán át, a későbbi Frankóniába. Ez a terület aztán szerves része lett előbb a meroving, majd a karoling birodalomnak, és amikor ezt a birodalmat szétdarabolta a 843. évi verduni szerződés, Frankónia a kelet-frank királyság gócpontja lett Amikor kelet felől a pogány törzsek kezdtek benyomulni, decentralizálták a honvédelmet, s a katonai ,parancsnoklást a legerősebb helyi vezetőkre (latinul: ducesdra, „hercegek"-re bízták. E hercegek vagy fejedelmek sikerei elnyerték a lakosság lojalitását: a nép Táluk keresett védelmet, ami aztán

aláásta a császári tekintélyt. A 10 század -lején a darabokra szakadt német hercegségek szükségét érezték, hogy biztonságuk növelésére egyetlen királyt válasszanak. A választás természetszerűleg Konrád frank hercegre esett, mivel Frankónia nem volt egykönnyen megtámadható telet felől, s Konrádnak a nyugati frankokkal folyamatosan kiépített kapcsolatai lehetővé tették, hogy szükség esetén erős szövetségesek segítségét kérje. Konrád mégsem felelt meg a várakozásoknak, s közvetlenül halála előtt átadta trónját a szász hercegeknek. Frankónia hercegsége azonban voltképpen gazdátlan maradt ezután, s ez az országrész felaprózódásához vezetett: sok világi és agyházi fejedelemség lett belőle. Ezek a 14. század derekán megegyeztek, hogy megszervezik a maguk békefenntartó szövetségét E szövetség lett a frankóniai körzet közigazgatási bázisa, s a körzet egészen addig fennmaradt, amíg Napóleon ketté nem

osztotta Bajorország és Württemberg között. Frankóniának hagyományos követelése, hogy bármiféle egységes Németország középpontja legyen. Már megszilárdult a pozíciója, amikor Barbarossa Frigyes kieszközölte, hogy Frankfurtban, 1152-ben - Németország királyává válasszák, s 1562-re Aachen helyett már Frankfurtban koronázták meg a vénet-római császárokat. Frankfurt volt a német szövetségi tanács székhelye; a tanács rendeltetése az volt, hogy kormányozza az 181 5-ös, a Napóleon végleges veresége utáni bécsi kongresszuson életre hívott, 35 államból álló Német Konföderációt. Automatikusan választódott ki Frankfurt az 1848 évi, első német nemzetgyűlés színhelyéül. A frankfurti születésű Goethe Frankfurtot ,Németország titkos fővárosá"-nak nevezte; mai vezető szerepe - az ország pénzügyi központy - azt jelenti, hogy valójában Frankfurt ellenőrzi a német nemzetgazdaságot - és az európai gazdaságot

is. Nyelv, kultúra, vallás A modern frankóniaiak karakterét korai történelmük formálta. Útban a térség betelepítése felé elrómaiasodtak; a népnek itt kifinomultabb, liberálisabb és „bohémebb" hagyományai vannak, mint a „tisztább" germán törzsekből származó szomszéd népcsoportoknak. A frankfurtiak híresek szervezőképességükről és közösségi érzésükről - talán azért, mert a város adott otthont az első össznémet kormánynak. A német törzsek közül elsőnek a frankok vették fel a kereszténységet, s Frankónia azóta is hithű katolikus. Romantikus szemléletű lévén, a nép előnyben részesítette a római egyház teatrálisabb és fényűzőbb hagyományait a protestantizmus spártai stílusával szemben. Mi több, természetes volt a frankok Rómához való hűsége, hiszen az országrész évszázadokig történelmi központja volt a Német-római Császárságnak. A középnémet, frankóniai nyelvjárások a

modern német alapjai, részben mivel ezek a nyelvjárások játszottak vezető szerepet Szászországban, amikor Luther lefordította a Bibliát, amely az első, nagy példányszámban terjesztett német nyelvű könyv volt. A frankóniai dialektusban meghosszabbodtak és jobban hangsúlyozódtak a magánhangzók, ez a tájszólás úgyszólván egyensúlyozott a Dél nyílt kettőshangzói és az Észak nazálisabb hangjai között. C.) SVÁBOK Az alemannok, vagyis a svábok ősei az első német törzsek egyike voltak, akik egy kelták lakta népes településre érkeztek. Feltehetőleg előfutáraként annak a laza politikai rendszernek, amely később az újkori Németországot jellemezte. Több törzs hajlandó volt ugyan egy-egy hadjárat tartamára, néhány jól bevált katonai vezető parancsnoksága alatt egyesíteni erőit, békeidőben azonban nehezükre esett az együttműködés, és sose volt központi kormányzathoz hasonló szervezetük. A Svábföld középpontja a

Rajna felső folyása és a Duna felső folyása között van. Nagyrészt hullámos fennsíkokból álló, mezőgazdasági vidék, keresztülfolyik rajta észak felé a Rajnába torkolló Neckar. Az eredeti hercegség befolyása ebből a központból terjedt szét minden irányba. Nyugaton a fejedelmek a Fekete-erdő hegységeinek népét hajtották uralmuk alá, a Rajnán túl pedig a mai Elzász lakosait. Délen a Svábföld a Bodeni-tó környékétől Zürichen át az Olaszországba vezető hegyszorosokig húzódott. Kelet felé egészen Augsburgig ért, jócskán beékelődve a későbbi Bajorországba. Manapság azonban a Svábföldet a Rajnától és a Fekete-erdőtől keletre található, egykori Württemberg hercegséggel azonosítják. A Fekete-erdő délnyugat-északkelet irányban szeli át a térség középső részét, az Adelegghegység pedig délkeleti irányban az Alpokat érinti. A Jurától északra a talaj gyakran hepehupás, göröngyös, s egy-egy elszigetelt

domb emelkedik ki a síkságból. A hegylánctól délre a felső Svábföld fennsíkja egészen a Bodeni-tóig simul bele a tájba, keletre pedig Bajorországig nyúlik. Továbbhaladva élnek, ismét az Alpok hegycsúcsai és tavai következnek. A legtermékenyebb vidék a jura és a Fekete-erdő között terül el, itt sűrű erdőséggel borított dombidék ereszkedik alá a Rajnáig. Az erdőket ma már veszélyezteti a környezetszennyeződés, de a táj még így is az egyik legvadregényesebb egész NyugatEurópában. Bőséges a csapadék, különösen nyáron Történelem Az alemannokat elsőnek a rómaiak említették, akik Kr. u 231-ban megtámadók őket Az alemannok 260-ban érték el a Fekete-erdőt. Az 5 század vége felé már Elzászig és ÉszakSvájcig terjeszkedtek 496-ban Chlodvig frank uralkodó pázta le őket, és birodalmához csatolta területüket. Megengedte azonban, hogy Hagyományos törvényeik szerint éljenek Törvénykönyvük, a Lex Alemannoum

mélyen gyökerezett az alemann tradíciókban. A karoling birodalom bomlásával az alemannok hazája, a Svábföld egyike lett a kelet-frank királyság öt nagyhercegségének. A herceg, Rudolf von RheinEelden 1079-ben szembefordult IV Henrikkel a német királyság megszerzéséért. Henrik azonban hamar leverte a lázadást, s vejét, Hohenstaufen Frigyest nevezte ki a Svábföld hercegévé, fejedelmévé. Ennek a Frigyesnek az unokaöccse, Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes lett aztán - 1152-ben - a német király, s megalapította a kora középkor egyik legsikeresebb dinasztiáját. Amikor a 13 század végén kihalt a Hohenstaufen ág, szinte anarchikus állapotok keletkeztek, miközben a kisnemesség harcolt a hatalomért. A középső országrészben és keleten a Württemberg család tett szert a legnagyobb befolyásra - a 14. század derekától az övék lett a hercegi hatalom A városok viszont szövetségre léptek egymással, és a császárt támogatták, de

megígértették vele, hogy nem szolgáltatja ki őket egyik kiskirálynak sem. Az így keletkezett Sváb Szövetség irányt mutatott: széltében-hosszában másolták le, a hasonló érdekek vezérelte autonóm csoportok összefogásának alkalmas módszereként. A lutheri tanítás és a reformáció konkurenciaként jelentkezett a Szövetséggel szemben; s az 1525-ös parasztlázadással fokozódott az ellentét, amely a Svábföldről kiindulva egész DélNémetországot elérte. A lázadást ugyan a Szövetség könyörtelenül elfojtotta, ám a reformáció szelleme végül diadalmaskodott, és a Sváb Szövetség felbomlott. A Württemberg hercegek immár mint meggyőződéses protestánsok - visszajöttek, további lutheránus államok megszervezésébe kezdtek, s ezzel a német protestantizmus természetes vezetőivé léptek elő Következésképpen a harmincéves háború folyamán a hercegségben nagyobb volt a pusztítás, mint a legtöbb más vidéken. A lakosság

450 ezerről 166 ezerre csökkent ebben az időszakban Ez a keserű tapasztalat mélyen bevésődött a sváb karakterbe: a mai napig morcos, dolgos, garasos és otthonukra rendkívül büszke emberekként ismerik a svábokat, akiket keserű, cinikus humoruk is segített a megmaradásban. A háborúk és a francia inváziók sorozatát a 18. század végén megszakította a kulturális újjászületés, amely föllendítette a művészetet és a tudományt, és sok barokk remekművet adott a térségnek. A francia forradalom kapcsán kitört háborúk folyamán a sváb hercegek hol ide, hol oda pártoltak, területszerzés reményében. A végén szembefordultak Napóleonnal, úgyhogy az 1815. évi bécsi kongresszus a tartományok királyának rangjára emelte őket A család gyanakodva szemlélte Poroszország felemelkedését a német konföderációban, és Ausztria oldalán harcolt Bismarck ellen 1866-ban. Ez költséges hibának bizonyult, úgyhogy aztán a sváb miniszterelnök

titkos szövetséget kötött Poroszországgal, és a svábok 1871-ben már a poroszok oldalán harcoltak Franciaország ellen. Az új, egységes Németországba való betagozódással a svábok meglelték méltó helyüket, mégpedig az új ország egyik legtalálékonyabb, legszervezettebb és legszorgalmasabb népcsoportjaként. A Daimler-Benz, a Bosch, a Porsche mind gyárat épített Svábföldön. A régió mind a mai napig a fejlett német technika központja; az elektronika, a szerszámkészítés, a precíziós műszerek gyártása az egész ország egyik legvirágzóbb részévé teszi. Az Európai Unió tőkekivitelének 10 százaléka innen indul ki, s leghamarabb a svábok tettek szert kelet-európai piacokra a kommunizmus összeomlása után. Vallás, nyelv, kultúra A svábok hagyományosan protestáns nép; a lutheri tanok és - a svájci szomszédságnál fogva a kálvinizmus is nagy hatást gyakorolt rájuk. A modern államszövetség megalakulása viszont a tőlük

nyugatra fekvő, túlnyomórészt katolikus Badenhez kapcsolja őket, úgyhogy a két keresztény egyház mindinkább összekeveredik Svábföldön. Ráadásul az össz-szövetségi kormány kötelező egyházi adót vetett ki, így aztán egyre több ember vallja magát felekezeten kívülinek, mert a felekezethez tartozás pénzbe kerül, ami ellen a svábok ösztönösen berzenkednek. A 6 században a sváb (vagy felnémet) dialektusok kezdtek eltérni a többi termán törzs beszélte nyelvektől. A legfeltűnőbb: a mássalhangzók lágyabbakká váltak, a k hangokból pl. ch lett, a p pedig f-fé módosult A térséget termékeny kulturális terepnek ismerik, de inkább össznémet, semmint helyi szempontból. Sok más híres személyiség mellett, a 18. századi filozófus Hegel szülőföldje volt, továbbá a 19 század egyik nagy költőjéé, Schilleré, a 20. század egyik nagy tudósáé, Einsteiné A sváb konyha bizonyos mértékben adósa a francia és az olasz

szakácsművészetnek. A jellegzetes fogások között szerepel a csigaleves, a tojástészta Spátzle), a Maultaschen (óriás tésztatáskák, hússal, velővel és spenóttal megtöltve), továbbá a tejszínes borjúhús. A bort valamivel jobban kedvelik ezen a vidéken a sörnél, és sok a jó helyi borfajta. Baden vidékének specialitása a sok :édesség, a leghíresebb közülük a Feketeerdő-torta. A Svábföld úgyszólván határsávja a keresztény Galliának, emiatt a pogány alemannok és svábok a korai térítők fő célpontjai voltak, kivált az ír misszionáriusok érdeklődtek irántuk, s a 7. századtól kezdve hozzáláttak megtérítésükhöz Hogy a lehető leghamarabb elérjék céljukat, megengedték néhány pogány szokás megőrzését, és több ilyen szokást beillesztettek a keresztény ünnepek rendébe. A házasságkötéssel kapcsolatos szokások ősi germán eredetűek: az esküvő Tőestéjén a fiatal pár üveget tört be, így kívánt

szerencsét; az esküvő napján az ara addig nem léphette át a templom küszöbét, amíg el nem „lopták" a szertaráshoz; gyermek születésekor a köldökzsinórt megőrizték, a méhlepényt és a nagzatburkot pedig eltemették; a halott fölött sokáig virrasztottak. A nagy keresztény ünnepekkel - a húsvéttal és a karácsonnyal - összefüggő szokások valószínűleg a pogány szertartásokra vezethetők vissza ebben a régióban. A pogány hit szerint karácsony a napforduló ünnepe, ebből alakult ki aztán a mennyei fénynek vagy Krisztus eljövetelének ünneplése. Ekkor vágták le az állatokat, mert nem élték volna túl a telet, így a karácsony a nagy lakmározások ünnepévé fejlődött. A fák tisztelete - a népszokás szerint az örökzölddel elijesztették az ördögöt - a karácsonyfák és a koszorúk szokásában élt tovább. 1 karácsony este Ádám és Éva ünnepe: almákkal teleaggatott paradicsomi fákat állítottak az alkalom

megünneplésére. A gyertyák Krisztust jelképezték A régióban tartják Németország sok rendkívül sajátos böjt előtti karnevált; a mímesek míves faálarcokat viselnek, melyek mintái a pogány időkből való. D.) BAJOROK Történelem Róma dunai határvonalát Kr. u 405-ben áttörték, de a germán támadókat (akik aztán benépesítették Augsburg, Regensburg és Passau helyőrségi városokat) a fennmaradt dokumentumokban csak a 6. század elejétől nevezték bavarii-knak Az elnevezés eredete nincs tisztázva. A népszerű elméletek: a szó helységnévből származik, amellyel a frank szomszédok vagy ellenségek jelölték a régió vegyes etnikai összetételű telepeseit; vagy pedig: a bavarii olyan törzs, amelyet korábban nem említettek a feljegyzésekben, s amely viszonylag későn vonult be erre a nem valami kedvelt területre, erősebb elődök nyomában. A bajorok állhatatosan ragaszkodtak a pogánysághoz - egészen Szent Bonifác missziójáig

(737-748). Nagy Károly 788-ban megdöntötte az őshonos Agilufing dinasztia utolsó sarjának uralmát, s Bajorország előbb a karolingok alattvalója, később, 911 után, a Német-római Császárság egyik hercegsége lett. Területét a 970-es években II Ottó császár megcsonkította, s 200 esztendeig Bajorország csak névleg létezett. 1180-ban azonban Barbarossa Frigyes egy őshonos mágnást, Wittelsbách Ottót nevezte ki a cseh erdőség, az Inn, az Alpok és a Lech határolja terület legfőbb hűbérurává. A rákövetkező 738 éven át Otto von Wittelsbach egyenes ági utódai uralkodtak a bajorokon. A bajor hercegség azonban kemény diónak bizonyult: nehéz volt igazán uralkodni felette. Területének jelentős részén olyan emberek vagy testületek voltak az urak, akik nem kerültek a hercegek fennhatósága alá: kolostorok, püspöki székhelyek, szabad városok, birodalmi lovagok. Az 1504-től 1506-ig tartó örökösödési háborúban IV Albert herceg

(14651508) újra-egyesítette örökségének részeit; Münchenben és Landshutban udvart tartott, és bevezette az elsőszülöttségen alapuló rendszert. Ez rohamosan növelte a hercegek hatalmát és jómódját A 16 századi hercegek - a császári kedvezményeknek és az egyház együttműködésének köszönhetően - hasznot húztak a reformációval szemben tanúsított makacs ellenállásukból: a jezsuiták segítségével sok mindent visszaszereztek abból, amit a reformátorok Luther első sikereinek lendülete nyomán elnyertek. A pompás müncheni udvarral és a híres ingolstadti jezsuita egyetemmel a bajor hercegség a 1 század második felére reneszánsz modell-állammá lett. II. Miksa herceg (1591-1651) buzgón támogatta a katolikus ügyet a harmincéves háborúban A franciák és a svédek - mind mondotta - a felismerhtetlenségig összerombolták és felégették a hercegségét. De, akárcsak majdnem 200 esztendővel később a napóleoni háborúk, ez a

katasztrófa is szerencse mozzanatnak bizonyult a hercegi ház számára. Az 1648-ban megkötött veszfáliai békében Miksa Felső-Pfalz területét kapta meg legyőzött protestáns unokatestvéreitől (ez a vidék állandó része lett a bajor hercegségnek), valamint ez nyerte a jogot, hogy Németország hat, már kiváltságos fejedelmével egyetemben részt vehessen a birodalmi választásokon. Miksa örökösei számára a hatalomnövekedés a nagy kísértések forrásán, bizonyult. Károly Albert (172G-1745) követelte és el is vesztette a császári koronát; Károly Tódor (1777-1799) katasztrofális háborút vívott ezért az örökségért, s háborúja Bajorországot sebezhetővé tette az osztrák és a francia fosztogatással szemben. Miksa József herceg (1799-1825) - egyetlenként az ancien régime herceg közül - a bajor sorsot a Napóleonnal kötött merész szövetséggel fordította jói Az 1813-ban végrehajtott, jól időzített pálfordulással a bajorok

Napóleon fi emelkedéséből és bukásából egyaránt hasznot húztak. A rákövetkező forradalom eredményei: 1 területnövekedés és konszolidáció; 2 a bajor állam átalakulása alkotmányos monarchiává; 3. kivételes státus Bajorország számára a bukott birodalom helyébe lépett német Bundban (szövetségben), amely a benne résztvevő kisebb államokat megvédte a porosz törekvések ellen. Bizonyos értelemben Bajorország sose mondott le erről a szerepről, amely hagyományos vált: 1850-ben Bajorország eredményesen állt ellent annak a törekvésnek, hogy ráerőszakolják a porosz ihletésű alkotmányt; 1933-ban Bajorország sikertelen szállt szembe a náci törekvésekkel; 1946-ban elsősorban Bajorország követel hogy a szövetségi állam alkotmánya vegye figyelembe az államok jogait; 197 benn Bajorország rávette a központi kormányt, hogy foglalkozzék a Német Demokratikus Köztársasággal megkötendő alapszerződés alkotmányos

következményeivel. Az 1870-1871. évi francia-porosz háború utóhatásaképpen kialakult Baji ország állandó helye a jövő Németországában: 1. északi szomszédaival egyetemben résztvevője lett egy széles körű német államnak; 2. amolyan „maga 1 ját járó" tagja lett a német közösségnek 1871-ben a bajor királyság szuverenitása felolvadt az új német birodaloméban; különálló diplomáciai testület maradt ugyan Bajorországban, önálló külpolitikához azonban nem volt joga az országrésznek. Amikor Bismarck elindította a Kulturkampfot a katolikus egyház ellen, olyan erős népi ellenérzést váltott ki, hogy a bajorok számára már ne csak vallás volt a katolikus hit, hanem az önazonosság emblémája is. 1912-h katolikus párt került hatalomra a bajoroknál, és azóta is befut minden demokratikus választáson. Az 1919. évi weimari alkotmányt a bajor ízlés túlságosan centralistának találta, s így ellenezték a régióban.

Hitler 1933-ban eltörölt minden önállóság amelyben Bajorországnak osztályrésze volt. Fegyveres ellenállásra nem volt lehetőség, de a klérus az erkölcsi ellenállás góca volt. A II világháború alatt aránylag csekély kárt szenvedett a térség, és a lélegzetelállítóan szép tájak meg az épségben maradt műalkotások és régészeti leletek együttese a Landot a maga egészében a modern Németország egyik legnagyobb hasznot hajtó, vonzó idegenforgalmi vidékévé avatta. A régió kiegyensúlyozott gazdasága hozzájárult ahhoz, hogy Németország népcsoportjai közül ma a bajoroknál a legtöbb az egy főre jutó vagyon. (A néhány központosított nehézipari vállalat tetemes hasznot húzott a háborút követő gazdasági növekedésből, az igen számottevő mezőgazdasági szektor kis gazdaságai pedig az Európai Unió révén gazdagodtak meg.) Bajorország jelenlegi különleges politikai arculatának legszembetűnőbb jele, hogy az egyetlen

olyan Land Németországban, amelyet az országos politikában másutt nem létező párt kormányoz. A Keresztényszocialista Párt (CSU) tagja ugyan az uralmon lévő országos koalíciónak, de a bajor kormány jó néhány fontos kérdésben ellenállást tanúsít az össz-szövetségi kezdeményezésekkel szemben, beleértve az oktatás, a mezőgazdasági beruházások, sőt a külpolitika nem egy problémáját. Vallás, kultúra A bajorok nem annyira a katolikus dogmákhoz ragaszkodnak, mint inkább a katolikus vallásgyakorláshoz. 1870 után München volt annak a katolikus egyházszakadásnak a központja, amely elvetette a pápai csalhatatlanság doktrínáját; s az ún. ókatolikusok közössége a mai napig fennáll. Fő szentélye, amely egy bajor hazafisággal erősen átitatott kultusznak ad otthont, a gyertyával bekormozott altöttingi szűzé; délnémet és osztrák zarándokok látogatják az áhítat e centrumát minden év augusztus 15-én, a Szűz

ünnepnapján. A napóleoni háborúk és a Kulturkampf okozta válság ellenére Bajorország történelmi centrumai és vallási közösségei a folyamatosság benyomását keltik, és ez a kontinuitás egyaránt rányomja bélyegét a regionális és a vallási érzületre. A passaui és a freisingi székesegyház, Ebrach cisztercitái és Benediktbeuern bencés szerzetesei - megannyi jellemző példa. A katolikus hit földjén egy hegyes-völgyes országrészben természetszerűleg virágzanak a „helyi" vallások; a bajor szokásvilág és vallásgyakorlás térképe valóságos tarka szőttes. Jó példa erre a karácsonyi szokások sora. A Klopfersnachtot (a ,kopogtatóéjt"), a karácsony előtti második vasárnapot (az ezüstvasárnapot) megelőző csütörtökön betlehemes gyerekek köszöntik az ünnepeket az egész régióban; Berchtesgadenben pedig négy álló hétig tart ez az ünneplés, és vásár kíséri. A karácsonyi időszak végét a bölcs

emberekhez intézett, krétával felrajzolt könyörgések jelzik a kapualjakban. A helyi védőszenteket, pl Szent Miklóst Schrobenhausenban és Szent Lénárdot Bad Tölzben az évenkénti Dulttal, vagyis ünnepségsorozat és vásár keverékével ünneplik. Ami a vallási látványosságokat illeti, egyikük sem veheti fel a versenyt az oberammergaui passiójátékkal, amelyet tízévenként rendeznek meg - egy; a 17. században általános gyakorlat utolsó maradványaként Nemcsak a járványok elhárításában volt állítólag eredményes ez az impozáns esemény - mert ez volt annak a kollektív fogadalomnak az eredeti célja, amellyel a falusiak 1633-ban megalapozták a hagyományt, hanem abban is, hogy Oberammergau a leggazdagabb faluvá fejlődött egész Németországban. Az évszakok ismétlődő egymásutánjához kapcsolódó világi ünnepségek is fontosak egy még mindig túlnyomóan mezőgazdasági profilú országrészben. A leggondosabban összeállított

ünnepségsorozatok általában fiktív, kitalált hagyományokon alapulnak; közülük csak kevés tekinthet vissza egy évszázadnál hosszabb múltra. München híres Oktoberfestjét első ízben 1810-ben tartották meg, tehát ez sem nagyon régi keletű. E.) OSZTRÁKOK Bonyolult dolog a hétmillió osztrák nemzeti öntudata. Egy 1972-es közvéleménykutatás szerint a tétellel, amely szerint „az osztrákok: nemzet", az osztrákoknak csupán 62 százaléka értett egyet. Ausztria népessége kilenc szövetségi tartományban (Bundesland); él; ezek: Burgenland, Karintia, Alsó-Ausztria, Felső-Ausztria, Salzburg, Stájerország, Tirol, Vorarlberg és Bécs. Az egyes tartományokkal való azonosulás (Landesbewusstsein) mértéke változó, mégpedig az osztrák nemzeti öntudat (Österreichbewusstsein) fejlettsége szerint. Bécsben, Alsó-Ausztriában és Burgenlandban jóval nagyobb az osztrák nemzeti öntudat, Hint a tartománnyal való azonosulás. Körülbelül

egyforma erős a kettő Felső-Ausztriában és Salzburg tartományban; Karintiában, Vorarlbergben és Tirolban viszont a közösségi öntudat inkább a tartományhoz kapcsolódik, semmint Ausztriához. Ezek az eltérések a történelmi fejlődést tükrözik. A 19 század elejéig csupán Felső- és Alsó-Ausztria (az osztrák főhercegség) lakosait tekintették osztrákoknak, Béccsel, a Habsburg monarchia fővárosával mint központtal. A többiekre mint stájerokra, tiroliakra, karintiaiakra, vorarlbergiekre stb utaltak, mindig az országrészük elnevezése szerint. Így tehát ,a tartományok közösségei, amelyek már régi keletű azonosulással kötődnek a szülőföldhöz, Ausztria „törzseinek" tekinthetők. Történelem A 8. századtól kezdve a karolingok feudalizmusa bomlasztani kezdte a mostani Ausztria területén élő bajorok és karintiaiak ősi, törzsi rendjét. A 12 században i széttagolt feudális birtokok koncentrálódása nyomán kialakult

Ausztria és Stájerország tartománya, később pedig Tirol, Karintia, Salzburg, Felső-Ausztria °s Vorarlberg. A tartományok különleges képességekre tettek szert, hogy ellenálljanak minden olyan későbbi próbálkozásnak, amely igyekezett őket a nemzetállam modern elgondolásának alárendelni. A helyi öntudat oltalmazói a rendek voltak, ők látták el a fejedelmeket tanácsadókkal és haderővel. A kései középkorban növekvő mértékben mentesítették magukat katonai kötelezettségeik alól - inkább adót fizettek az uralkodónak. További központosítási folyamat kezdődött a mai Ausztria területén 1192ben: Ausztria és Stájerország fölött ekkor kezdtek uralkodni a Babenberg dinasztiából származó hercegek. Azután, 1282-ben, a Habsburgok vették át a hatalmat az említett két helyen, 1335-ben pedig megszerezték Karintiát és Karniolát (vagyis a mai Szlovénia középső részét), majd 1363-ban Tirolt, s 1500-ban Goriziát (amelynek részein

ma Olaszország, Szlovénia és Ausztria osztoznak). A Habsburgok 1526-ban királyai lettek Magyarországnak és Csehországnak is, de a következő évszázadokban nem egységesült elég alaposan a különféle Habsburg birtokok közigazgatása. A Habsburgok alapvető konzervativizmusa következtében fennmaradt a rendek és a tartományok rendszere, s nem enyésztek el a regionális hagyományok sem. A tartományok ősi formája megmaradt az „abszolutista" uralom egész időszakában, mint ahogy megmaradtak a tartományi székhelyek, birtokok, címerek és mítoszok is. Amikor 1918-ban a Habsburg monarchia szétesett, a tartományok az újdonsült osztrák köztársaság alkotórészei lettek. Karintia részben, Stájerország teljesen elvesztette szlovén lakosságú területeit, Tirol pedig nemcsak DélTirolt, az olasz anyanyelvű népesség területét vesztette el, hanem az Olaszországhoz csatolt német nyelvű részét is. 1922-ben új tartományként került

Ausztriához Burgenland, amely Nyugat-Magyarország német ajkúak lakta térségeiből tevődött össze. A tartományoknak ma is megvannak a maguk tartományi parlamentjei (Landtage), mindegyiküknek megvan a maga kormányzata, lobogója, címere, himnusza és patrónusa; sőt soknak a maga népviselete, és megkülönböztethetők a nyelvjárások alapján is. Valamennyire függetlenek külpolitikájukban is: regionális tömörülésekben, egyesületekben, szövetségekben együttműködnek a határokon túli, nem osztrák régiókkal. Nyelv és vallás A lakosság túlnyomó része a német nyelv bajor-osztrák változatait beszéli, kivéve Ausztria legnyugatibb részeit, ahol a nép, akárcsak svájci szomszédai, az alemann nyelvi térséghez tartozik. Keleten (Burgenlandban, Bécsben) és délen (Karintiában) kis létszámú magyar, horvát, szlovén és cseh kisebbség lakik, úgyszólván ősidők óta. Az 1970-es évektől kezdve új kisebbségek érkeztek Ausztriába,

főként Bécsbe: török és délszláv bevándorlók. Hivatalosan az osztrákok mintegy nyolcvan százaléka a római katolikus egyházhoz tartozik, Ausztriát ezért katolikus országnak tekintik. Ámde a katolicizmus csupán egy kisebbség életében tölt be fontos szerepet (a lakosság kb. 20-30 százaléka gyakorló katolikus - s inkább falun, semmint a városokban). Az osztrákok értékrendjében a vallás csak az ötödik helyet foglalja el - a család, a munkahely, a baráti kör és a szabadidő után. A felmérések szerint Ausztria lakosságának mindössze kb. 30 százaléka tartja fontosnak a vallást FELSŐ-AUSZTRIA LAKÓI ,Felső-Ausztria lakosai": az elnevezés alig tér el az „Alsó-Ausztria lakosai" megjelöléstől, s mégis, az előbbieknek megvan a különleges identitástudatuk. A tartomány a késői középkorban indult fejlődésnek, amikor Ausztriának az Enns folyótól nyugatra eső részében bevezették a diéta intézményét.

Felső-Ausztria akosai Landesbewusstseinjának kulturális alkotóelemei a következők: a jelentős kolostorok (p1. a 8 században alapított Krernsmünster), az igen szép tanyaépületek, amelyeknek a vidék hátországában sajátos négyzetes vagy egyszerűen légyszögletes alaprajza alakult ki (Vierkanter); s a Most (must) nevű almaborfajta. Felső-Ausztria különben fontos iparvidék, ipara kulcsszerepet töltött be Ausztria legújabb kori gazdasági fejlődésében. A lakosság azonosságtudata a hosszan tartó, elkeseredett parasztháborúk élményanyagát is tükrözi. Az 1626-os parasztlázadás a Németrómai Császárság parasztfelkelései közül a leghosszabb időtartamú és a legeredményesebb colt. Később aztán a nyugalomban élő parasztság meggazdagodott; jómódjának szinte tüntető jelképe lett az aranyozott főkötő (Goldhauben): a polgári asszonyok fejékét tette meg népviselete részének Felső-Ausztria parasztsága. ALSÓ-AUSZTRIA LAKÓI ÉS

A BÉCSIEK A Landesbewusstsein a legkevésbé sajátos Alsó-Ausztria és Bécs lakosai körében, őket ugyanis mindig az osztrák őstípus megtestesítőinek tekintették. Bécs az Enns folyótól keletre eső országrész fővárosa volt, egészen az I. világháború befejezéséig, amikor a szociáldemokraták irányította város különvált a keresztényszocialista dominanciájú vidéktől. A Landesbewusstsein hiánya mindkét tartományban erős osztrák öntudatot eredményezett. Alsó-Ausztria nemrég új saját - fővárost kapott: St. Pölten talán egy újsütetű Landesbewusstsein központja lesz. Ausztria jelképeinek legtöbbje Bécsben van: a Stephanskirche, a parlament, a nagy múzeumok, a schönbrunni és a Belvedere kastély. A város-ép és a város kultúrája mindamellett messzebbre mutat: saját határain túlra, valamint visszafelé, a történelmi múltba, felidézve a Habsburg Birodalom egykori dicsőségét és hajdani európai jelentőségét. Az

osztrák szövetségi állam tartományai többféle szerepet tölthetnek be a holnap Európájában: a nemzetállam tekintélyének fokozatos csökkenése következtében megnövekedhet a jelentőségük - hacsak hatalmukat nem ruházzák át egy új, régiók feletti egységre. A régiók fölötti megoldások igénye máris új kezdeményezéseket indított el, nemcsak az osztrák köztársaság és szomszédjai együttműködésének tekintetében, hanem az egyes ausztriai tartományok és nem osztrák szomszédaik kooperációjában is. Az Alpok-Adria Társulás Karintiát és Stájerországot kapcsolja össze Olaszország és Magyarország egyes részeivel, valamint Szlovéniával és Horvátországgal; Felső- és Alsó-Ausztria, továbbá Bécs és Burgenland részt vesz a dunai területek társulásában (cseh, szlovák, magyar és német területek küldötteivel együtt); Tirol, Salzburg és Vorarlberg pedig az Alpesi Társulás tagjai. A tartományoknak kis egységekként

kedvező esélyük van polgáraik önrendelkezésének növelésére. Kisebb helységekkel egyetemben, a tartomány fontos regionális egységteremtő, különösen Ausztriában, ahol bizonyos intézmények és szimbólumok igen régi múltra tekinthetnek vissza. F.) VORARLBERGIEK A vorarlbergiek Ausztria legnyugatibb részében laknak, alemann nyelvterületen. A régió dialektusai közeli rokonságban vannak a szomszédos Svájc tájszólásaival. Vorarlberg 16 századi kialakulása során a Habsburg-uralom alatti városok és a faluközösségek Nyelv és vallás A lakosság túlnyomó része a német nyelv bajor-osztrák változatait beszéli, kivéve Ausztria legnyugatibb részeit, ahol a nép, akárcsak svájci szomszédai, az alemann nyelvi térséghez tartozik. Keleten (Burgenlandban, Bécsben) és délen (Karintiában) kis létszámú magyar, horvát, szlovén és cseh kisebbség lakik, úgyszólván ősidők óta. Az 1970-es évektől kezdve új kisebbségek érkeztek

Ausztriába, főként Bécsbe: török és délszláv bevándorlók.Hivatalosan az osztrákok mintegy nyolcvan százaléka a római katolikus egyházhoz tartozik, Ausztriát ezért katolikus országnak tekintik. Ámde a katolicizmus csupán egy kisebbség életében tölt be fontos szerepet (a lakosság kb. 20-30 százaléka gyakorló katolikus - s inkább falun) Az osztrákok értékrendjében a vallás csak az ötödik helyet foglalja el - a család, a munkahely, a baráti kör és a szabadidő után. A felmérések szerint Ausztria lakosságának mindössze kb 30 százaléka tartja fontosnak a vallást. G.) TIROLIAK A nem osztrákok gyakran az alpesi Ausztria megtestesítőinek tekintik a tiroliakat, sőt különálló nemzetnek. Még Ausztria határain belül is gyakorta fejlett öntudatú, nagyon is tipikus osztrákoknak tartják a tiroliakat. E felfogás nyilván szorosan összefügg Tirolnak, mint fejlett idegenforgalmú térségnek a hagyományaival. Tirol keletkezése a 13

század második felére tehető. Korai előfutára egy abszolutista rendszerű kormányzat volt A diétákon nemcsak a nemesség és a papság képviselői kaptak helyet, hanem a városok és a faluközösségek küldöttei is. Ez honvédelmi kötelezettséget rótt a városi és falusi közösségekre A tartomány megvédésének ezt a kötelességét 1511-ben törvénybe foglalták, s ettől kezdve a tiroliak az addiginál is erősebben azonosultak országrészükkel. A modern Landesbewusstsein, megalapozásában jelentős szerepük volt a katonai konfliktusoknak. Andreas Hofer vezetésével a tiroliak 1809-ben fellázadtak a bajor és a francia hadak ellen. (A bajorok 1805 óta voltak Tirol urai. ) A felkelés eleinte sikerrel járt, de aztán tragikus véget ért, és Hofert kivégezték. Tirol később, az 1814 évi békeszerződéssel ismét Habsburg fennhatóság alá került. Az I. világháború után, 1919-ben kettéosztották Tirolt Az északi rész az újdonsült Osztrák

Köztársaságé lett, a déli részt, amelynek szintén német ajkú volt a lakossága, és amelyet Ausztria szintén magának követelt, Olaszországhoz csatolták (ez a jelenlegi Bolzano-Alto Adige provincia). Ha történelmi szempontból nézzük, Dél-Tirol mindig Tirol hátországa volt, itt található a Tirol várkastély, amelyről a tartomány a nevét kapta. Az 1922 évi fasiszta hatalomátvétellel erőteljes olaszosítás kezdődött. Az 1939-ben megkötött HitlerMussolini paktum a déltiroliakat választás elé állította: vagy kivándorolnak a hitleri német birodalomba, vagy elfogadják a további olaszosítást. A többség a kivándorlást választotta A folyamatot a II. világháború állította meg; 1945 után pedig a korábban kivándorlást választó emberek túlnyomó többségének engedélyezték, hogy visszatérjen a szülőföldjére. Dél-Tirol 1945 után is Olaszországé maradt. A régió csak korlátozott autonómiát kapott, s ezt is igen

tökéletlenül érvényesítették. Több kísérlet után az 1960-as években végre tárgyalások kezdődtek, amelyek 1968-ban az ún. csomag-megállapodásokkal fejeződtek be Ezeknek a megállapodásoknak azután elég széleskörűen szereztek érvényt, úgyhogy jelenleg a déltiroliak nemzetközi mértékkel mérve is igen jelentős kisebbségi jogokat mondhatnak magukénak Dél-Tirol és Észak-Tirol, valamint Vorarlberg és a szomszédos Trentino tartomány között gazdasági egyezség (Accordino) van érvényben. Trentinoval különben Dél-Tirol egységes, olaszul beszélő térséget alkot. Nehéz eldönteni, vajon dél-tiroliak önálló „törzs"-e Megvan a maguk diétája (Landtag), ez a nemzet gyűlés Bolzarióban (németül Bozen) ülésezik. Az országrész bizonyos mértékeautonómiát mondhat magáénak A régió nagy része kétnyelvű - a térségben lakó olaszok közül sokan tanulnak németül, s a német ajkú tiroliak szorgosan tanulnak olaszul.

H.) SALZBURGIAK k salzburgiak provinciája csak 1816-ban lett Ausztria része. Salzburg érsekei óriási területű érsekségük hátországába összpontosították a feudális jogokat, s így megteremtették a saját fejedelemségüket (Fürstentum); ez a 14. századtól kezdve tartománynak minősült, s megvolt a maga diétája. Hagyományait nagy mértékben befolyásolták az egyházi fejedelmek és pompás székhelyük, Salzburg gyárosa. A tartomány Ausztriába tagozódása következtében Salzburg elvesztette fővárosi funkcióját és jelentősége nagy részét. A város és vidéke szépségét azonban hamar felfedezték osztrákok és külföldiek egyaránt. Salzburg Ausztria egyik legfőbb idegenforgalmi központjává fejlődött. Az I világháború után Max Reinhardt és Hugo von Hofmannsthal létrehozták a salzburgi ünnepi játékokat, ez a salzburgi idegenforgalmat egészen különlegessé tette; a gazdag opera-, zene- és színházrajongók serege minden

évben elözönli Salzburgot. A salzburgiak öntudatát a jelek szerint nem a katonai és az iparosítás előtti demokratikus hagyományok táplálják, hanem a büszkeség, hogy városuk Mozart városa és voltaképpen Ausztria nerchivatalos kulturális fővárosa. I.) KARINTIAIAK k térség neve azt a benyomást kelti a régió lakóiban, hogy az övék a legősibb tradíciójú osztrák tartomány. A Karintia név a Karantia törzs nevéből szármatik, e törzs nyoma már a 7 században megtalálható, tagjai egy szlovén előtti tájszólást beszéltek. A feudalizmust megelőző szervezetüket a hűbériség kialakulása bomlasztotta szét; ugyanazon a folyamaton estek át egyébként a bajor A nevezetes nemesi családok - például az Esterházyak, a Batthyányak - voltak az urak ezen a tájon, és kulturálisan is felvirágoztatták a térséget, kivált Eisenstadtot (Kismartont), Burgenland jelenlegi székhelyét. (Joseph Haydn hosszú ideig az Esterházy család

szolgálatában állt.) A magyar hagyományok inkább a :érség népviseletében észlelhetők (lásd p1. a férficsizmákat) Burgenland sokáig tartozott Magyarországhoz a történelem folyamán, de ma egyike azoknak a régióknak, ahol a legerősebb az azonosulás Ausztriával, ugyanakkor a legszembetűnőbb a Landesbewusstsein. Nem ésszerűtlen feltevés „új törzs"-ről beszélni ebben az összefüggésben; s a lakosság horvát és magyar nyelvű része e törzs szerves részének tekinthető. J.) SVÁJCIAK „Svájciak": ez az általános megjelölés illeti a jelenlegi Svájc területén élő embereket. Az ország fokozatosan épült ki a kezdeti mag körül; de az ország nem holmi felfúvódó és hamarosan kipukkadó kecskebéka-állammá fejlődött, hanem kicsiny és igen szilárd, állóképes alakulattá, vagy - ha akarom - zsebcirkálóvá, amely biztonságos, jó felépítésű és a jelek szerint elpusztíthatatlan. Huszonhárom kantonra oszlik,

mindegyiknek megvan a maga identitása, hagyomány- és intézményrendszere. Az országot megosztják ugyan a nyelvi, vallási és etnikai eltérések, mégis gyakorta hallani, hogy Svájc a népek együttélésének legjobb gyakorlati példája. Ám ha a történelmi hátteret nézzük, ez a fogalom annál kevésbé érvényes, minél tovább vizsgáljuk. A jelenleg svájcinak nevezett népek különböző - germán, kelta és olaszos hátterű népcsoportokként kezdték pályájukat. A manapság német ajkú svájci lakosság jelentős része nem germán eredetű a szó szoros értelmében, hanem germanizált keltáktól származik. A francia anyanyelvű svájciak egy része germanizálódott - az általános kultúra tekintetében is. Az olasz és rétoromán nyelvűeket manapság már erősen befolyásolja az általános svájci ehosz, jóllehet olasz származásuk kétségbevonhatatlan. (A rétorománt vagy romanschot különben Svájc lakosságának mindössze egy

százaléka beszéli, az ország messzi délkeleti perifériáján.) Történelem A folyamat, amely végül az egymás között békésen felosztott államba tömörítette a svájciakat, feudális cívódással kezdődött, amikor a Habsburg dinasztia Svábföld hercegségének újjáélesztésével próbálkozott. Három térség emberei használták ki 1291-ben a Habsburg tartományokban keletkezett zűrzavart. Schwyz, Uri és Unterwalden - a sok tekintetben félrevezető módon „erdei kantonok"-nak nevezett régiók - lakói szövetségre léptek, hogy ellenálljanak a Habsburg követekéseknek, amelyek a hercegség fölöttük gyakorolt hatalmának növelésére irányultak. A három kanton nem tört teljes függetlenségre, hanem megkísérelte a hűbéri hatalmat töredékes, fejletlen, de a maguk szempontjából kényelmes formába merevíteni. Közvetlen kapcsolatot akartak létesíteni a császárral - a közvetítő hűbérúr beavatkozását kikapcsolva. E

mérsékelt törekvések elutasítása és a kantonok lakosságának eredményes önvédelme - polgárokból álló, jól képzett gyalogságuk volt a fellegváraikban - politikai ambícióik kikristályosodásának és az újdonsült konföderáció terjeszkedésének következményével járt. Az átfogó folyamat kétféle régiótípust ölelt fel Az egyiket tökéletesen testesítette meg a főként mezőgazdasági jellegű, erdős kanton. Ezekhez rövidesen csatlakozott néhány, főleg urbánus karakterű csoport. Az erdős kantonokban a völgyek és a falvak domináltak, az újonnan csatlakozott kantonokban viszont a fejlett városok játszottak kiemelkedő szerepet. 1332-ben Luzern város és régió csatlakozott a konföderációhoz; Luzernt Zürich (1351) és Bern (1353) követte, majd egy újabb „falusi" kanton, Glarus (1352-88). Alpesi térségek erős tömbjévé fejlődött ez a tömörülés; megvédeni nem volt nehéz, de teljes biztonságát csak további

terjeszkedéssel vívhatta ki. A konföderációhoz csatlakozás érdekében Zürich félreállította hercegi püspökét, és világi oligarchákból álló bizottsággal pótolta személyét. A konföderációba tömörült kantonok magja a szomszédos területeken szerzett szövetségeseket; ezek sokkal később csatlakoztak, de egyes esetekben tartósan kívül maradtak a konföderáción. Az óvatos növekedés folytatódott a 15 és a 16 században, a konföderáció katonai helyzetének fokozatos megszilárdulásával párhuzamosan. A konföderációs hadak jelentékeny győzelmi sorozata 1394-ben huszonnégy éves fegyverszünet aláírására kényszerítette a Habsburgokat. Ez a csoport de facto függetlenségét jelentette 1393-ban létrejött a konföderáció diétája, de ez nem csökkentette a kantonok egyedi karakterét és autonómiájának mértékét. A saját terüket biztonságának növelése érdekében Luzern északra orientálódott, Bern nyugatra, Uri délre.

Növekedett a behódolt kantonok sora: Aargau (141215), Toggenburg és vidéke (1436), Sargans (1440), Thurgau (1460) Szövetségesek is akadtak: Valais (Wallis) fele 1416-ban estlakozott, St. Gallen 1454-ben Zürich és némelyik szomszédja a polgárháború fényűzését is megengedte magának (a háború 1436-tól 1446-ig tartott), de bizonyos szempontbók ez a konföderáció fokozódó biztonságát és érettségét jelentette, ezt mutatták a Burgundia és Milánó elken 1474-1477-ben, illetve 1475-ben viselt háborúk svájci sikerei is. Svájc katonai nagyhatalommá fejlődött, hazai bázisa megtámadhatatlan volt, a svájci zsoldosok pedig értékes erőforrást képviseltek: szolgálataikért versengtek Nyugat- és Közép-Európa hatalmai. Így hát terjeszkedett az unió: Fribourg és Solothurn 1481-ben csatlakozott Basel-Stadt (Basel város) 1501-ben, keleten Appenzell 1513-ban. 1524-ben kemény harcok árán befejeződött a csökönyös Graubünden (Grisons)

délkeleti részének hosszú ideig tartó meghódítása. Ami a francia nyelvű nyugati térsége illeti, Neuchátel 1495-ben lett szövetséges, Genf 1526-ban, Basel egyházmegye pedig 1579-ben. Ehhez jöttek további behódolt régiók Thurgau meghódítás: 1460-ban fejeződött be, Ticinóé 1512-ben, Vaud-é 1536-ban. A reformációnak átalakító hatása volt, hamarosan megosztotta a városok köré tömörült kantonok jelentős részét; a városok a protestantizmus mellet tették le a garast, a vidék a katolicizmushoz ragaszkodott. Öt kanton - Luzern Uri, Unterwakden, Zug és Schwyz - 1524-ben elítélte a reformációt, amelye Ulrich Zwingli indított el Zürichből, 1528-ban Bern és Basel-Stadt viszont elfogadta. Fribourg és Sokothurn a pápát támogatta A disputa 1531-ben a csatamezőre terelődött. A katolikusok kezdeti sikerei semmit sem döntöttek el; a Genfből, 1536-ban elterjesztett kálvini tanítások sok lelket állítottak a protestantizmus radikális

formája mellé; a svájci világ francia ajk-ú nyugati régióiban ennek következtében a konföderáció közös intézményei több mint egy évszázadi, megbénultak. E hosszú stagnálás ellenére a harmincéves háborút 1648-ban lezáró általános békeszerződés elismerte a konföderáció teljes szuverenitását. Zürich 1655-ben az állam centralizáltabb formáját ajánlotta, de a katolikus kantonok elutasították a javaslatot. A kérdés a harctéren dőlt el, mégpedig a katolikusok javára Ezután 1663 és 1776 között a konföderáció diétája egyáltalán nem ült össze - ebben az időszakban a központosító és abszolutista irányzatok kerekedtek felül a szomszédos monarchiákban. A spanyol örkösödési háborúban (1700-1714) a svájci csapatok egymás ellen harcoltak a szembenálló felek zsoldosaiként, és a konfliktus során a kantonok megújuló konfrontációja 1712-ben protestáns győzelemmel végződött - a protestáns felemelkedés kezdete

volt ez, s a folyamat azóta sem fordult a visszájára. A 18 század derekán jelentős szellemi fellendülés kezdődött Zürichben és Genfben - vallásban, politikai filozófiában, tudományokban. Voltaire csak egyike volt a nagyszámú francia politikai és vallási menekültnek, akik Genf vagy Neuchátel lakói lettek. Az utóbbi városban, akárcsak Genfben, virágzó könyvkiadás alakult ki, innen látták el a francia piacokat olyan könyvekkel, amelyeket korábban a francia cenzorok betiltottak. A francia forradalom nagy fordulatot jelentett Svájc történelmében. Az uralkodó oligarchák fontolgatták ugyan, hogy csatlakoznak a forradalmi Franciaország ellen harcoló Ausztriához és Poroszországhoz, de aztán - jellemző módon - a gazdaság érdekében a semlegesség mellett döntöttek. 1792-ben azonban Genfben a jakobinusokat követő helyi forradalmárok vették át a hatalmat. 1793-ban Franciaország kinyilvánította Basel egyházmegyéjének annektálását.

Napóleon 1797-ben meghódította a Valtellina hegyszorosait - egy, a 17. század elején megvívott költséges háború óta Svájc létfontosságúnak tartotta ezt a vidéket honvédelme és presztízse szempontjából. Franciaország szétzúzta a konföderációt, és 1798-ban létrehozta a Helvét Köztársaságot. Napóleon azonban érezte, hogy itt nem alkalmazható a központosított kormányzati modell, így tehát megengedte, hogy a svájciak (1802-1803-ban) némi módosításokkal visszatérjenek eredeti alkotmányukhoz. Napóleon 1815-ben bekövetkezett veresége azután lehetővé tette az 1797 előtti alkotmány teljes helyreállítását. Az ugyanebben az évben megtartott bécsi kongresszuson Európa nagyhatalmai közösen garantálták Svájc semlegességét. Ettől kezdve Svájc reformerei nem a központosító kísérletekre koncentráltak, hanem az egyes kantonok kormányzásának liberalizálására. A törvény előtti egyenlőségre és a választójog

kiterjesztésére törekedtek. Égető szükség volt erre: Zürichben például még a kormányzás 1848-ban történt nagyfokú liberális reformja után is három kategóriába osztották azokat a polgárokat, akik oktatásban kívánták részesíteni gyermekeiket, és háromféle módon bántak velük (lakóhelyük szerint). Ámde a központosítás sem felejtődött el teljesen, 1832-ben a diéta megszavazta az alkotmányreformot, de egyezség nem jött létre a programot illetően. Ugyanabban az esztendőben - az ún. Zieber-konkordátum jegyében - a haladó szellemű kantonok megállapodtak, hogy új, közös döntéshozó fórumra van szükség 1834-ben a világi állam létesítése melletti agitáció megriasztotta a katolikusokat; 1845-ben hét katolikus kanton szövetkezett, hogy harcoljon az efféle törekvések ellen. Háború tört ki, de három hétig se tartott: 1847-ben az említett szövetséget erőszakkal szétkergették. A jezsuitákat száműzték a

győztesek. Az 1848-as forradalmak felszította hangulatban a svájci diéta új alkotmány reform mellett szállt síkra: a terv kormánykabinet létesítését és nagyjából követlen, titkos szavazással megválasztott diétát irányzott elő (a férfiak általános választójogával), továbbá központi bank, központi pénzverde és posta létrehozását. Az évszázad harmadik negyedében feltűnő gazdasági fejlődés ment végbe különösen a vasút és az ipar terén. Az 1874 évi liberalizált alkotmány legfőbb újítása a népszavazás volt, s az intézmény azóta is jellemző vonása Svájc politikai kultúrájának. A demokráciák többségében a népszavazás inkább gátja a változásoknak, Svájcban viszont még a központosító intézkedések bevezetésére is fel lehetett használni, jóllehet a centralizáció alapelvétől továbbra is viszolyogtak az országban. A nők szavazati jogát 1874-ben, az országos választásokon még nem vezették be; ez

m több mint egy évszázadig váratott magára; de egyes kantonokban, különösen francia nyelvterületen, időközi kantonális és községi választásokon már a n< is szavazhattak. A századforduló elérkeztével még a legmaradibb kantonokba is olyan oktatási-nevelési rendszer alakult ki, amely megfelelt a közösségi rés vételen alapuló, öntudatos demokrácia alapelveinek. Etnikai összetétel, kultúra Az alapító kantonok lakossága német ajkú volt. Akár valódi németek volt; ezek az emberek, akár germanizált kelták, annyi bizonyos, hogy a kultúrája német volt, s a nyelvük is: a svájci német (Schwyzertütsch), amely a „normális németek fülében eltorzított németnek hangzik. Pedig hát a svájci-német dialektus közeli rokona a Nyugat-Ausztriában és a németországi Baden-Württemben beszélt tájszólásnak. A standard németet Svájcban írásban használják (éppen ezért Schriftdeutschnak mondják), a mindennapi érintkezésben túlnyom

részt a svájcinémet nyelvjárások egyik vagy másik formáját alkalmazzák. A konföderáció szerkezete 1513ra szilárdult meg, s a német jelleg addig csak kevés tompult Fribourg kanton félig francia volt, félig német; Solothurn, Schaffhasen és Basel-Stadt teljességgel német. A szövetséges és a behódolt országok közül teljességgel német volt Aargau és Thurgau, csakúgy mint a Glarus kantonhoz hozzácsapott Toggenburg és Sargans. Mulhouse (Mühlhausen), amely s sem volt Svájc része, csak szövetségese a 15.-től a 18 századig, elzászi volt, így - ebben a periódusban - túlnyomórészt német, akárcsak St. Gallen Ne chátel 1495-ben az első francia nyelvű szövetséges lett, de hát csekély létszán közösségről volt szó. A behódolt térségek közül az egyetlen jelentős nem német terület az olasz nyelvű Ticino volt. Valais (Wallis) nyugati fele elsőnek ez hódolt be a konföderációnak - francia nyelvű terület, de egészen 1536-ig nem

került további jelentékeny francia régió a konföderációhoz. A túlnyomórészt n mez nyelvű Graubünden meghódítása friuli tájszólásban és rétoromán nyelvi beszélő lakosokat is hozott az országba. A későn csatlakozó Basel egyházmegye is német nyelvű volt A nem német közösségek általában inkább meghódító országrészek lakosaiként kerültek az országhoz, semmint a konföderáció készséges híveiként. Teljes értékű szerepet a franciául és olaszul beszélő területek lakossága csak a svájci államnak a napóleoni háborúkban történt felbomlása, majd újjászületése után töltött be. A konföderáció német magva a vallási megosztottság ellenére együtt maradt, s ezzel bátorító példát mutatott a többségükben protestáns francia ajkúak és a katolikus vagy antiklerikális olaszul beszélők számára az egyház tiszteletén alapuló, toleráns társadalomban való szorosabb tömörülésre. Hozzájárult a svájci

öntudat eltérő, kantonális, nyelvközösségi és hitbéli elemeinek összeolvasztásához a nagyjából egységes oktatási rendszer, s a felsőfokú tanulmányok több nagy centruma, például a zürichi műegyetem, a „Poli", amelybe Svájc minden részéből jöttek hallgatók. Svájc olyan ország, amely sikeresen forraszt egybe ennyi etnikai, nyelvi és vallási sokféleséget, mégpedig az egyes részek identitásának feláldozása nélkül. A valóságban a részek nem annyira eltérők, mint első pillanatra látszik. Egységbe foglalja őket, hogy Svájchoz kívánnak tartozni. Franciaságukkal, németségükkel vagy olaszságukkal szemben megfelelőképpen hangsúlyozandó a svájciak svájci mivolta. Mivel a vallási és nyelvi elté- rések sok helyütt átfedik vagy keresztezik egymást, elősegítik az etnikumok kapcsolatait: a protestánsok, akár kálvinisták, akár zwingliánusok, a nyelvi választóvonalat mintegy átlépve úgy érzik,

összetartoznak; a Ticino nagy antiklerikális pártja, bár olaszul beszélőket tömörített, a 19. század államalakító periódusában a szövetséget támogatta A liberális demokráciához való ragaszkodás minden svájci közösség szent ügye, és e politikai pártok döntően nem az etnikumok szerint oszlanak meg. A konzervatív-klerikális párt gyakorlatilag főként katolikus, s nagy erőt merít az erdei kantonokból, Svájc eredeti centrumától, de nem hangsúlyozza vallási arculatát. A nagy pártok - a liberális, a konzervatív és a szociáldemokrata párt - rendszerint koalíciót alkotnak. A svájciak elhatárolódása a francia és a német nemzettől fokozatosan alakult ki, s bizonyos tekintetben fékezte a folyamatot a nagy szomszéd államokban a 19. században lábra kapott sovinizmus. Még 1914-ben is az említett nagy „hazákból" toborzódott a svájci egyetemi tanárok jelentős része; ez ma már nincs így, sőt Svájc manapság exportálja

az egyetemi oktatókat. Az I világháború alatt a francia svájciak nem voltak jóban a német svájciakkal; a II. világháborúban már nem állt fenn ilyen feszültség A nácizmus és a fasizmus elítélése soha nem tapasztalt szilárdságú öntudatot plántált a svájciakba; közös büszkeséggel és demokráciájuk felsőbbrendűségébe vetett mélységes hittel töltötte el őket. Politikai síkon a helyi sajátosságok tiszteletben tartása jellemezte a „svájci utat", ellentétben az uniformizálás náci és fasiszta erőszakolóinak kíméletlen módszereivel. Az addigi három hivatalos nyelv mellett 1936-37-ben a rétorománt is hivatalos nyelvvé avatták Svájcban - része volt ez a fasiszta Olaszország ellen Svájcból indított kampánynak. Joggal állapítható meg, hogy a svájciak különbözőségeik ünneplésében is egységesek: a hagyományos népi öltözékek ünnepi viselésében, a helységek közötti sportversenyek rendezésében, s a

helységek konstruktív módon hangsúlyozzák egyedi jellegüket énekkari, céllövészeti és havasi kürt-fújási vetélkedőikkel is. A Jura Libre-ért, a „szabad jurá"-ért folytatott kampány - vagyis hogy Bern kanton franciául beszélő lakossága külön kantonális státust kapjon. K.) SZÁSZOK Aszászok joggal állatják, hogy ők voltak az első német törzs, amely letelepült németországban. Skandináviából érkeztek és aBalti-tenger partján telepedtek le A kr U 2 és 3. században Anyugatra vándorló más törzsekkel ellentétben a szászok nem keveredtek délebbre lakó etnikai közösségekkel, megtartották skandináv külsejüket, a valódi népet külsőt. Az észak-európai síkság egész Németországon végignyúlik, homokdombok, sztyeppék, mocsarak tarkítják. Középpontja a Lüneburger Heide sok-sok hektárnyi hangafűvel, borókafenyővel és zömök fákkal. Látványos természeti rezervátum, jóllehet tetemes részét negyven

esztendőnél is hosszabb ideig használta a brit hadsereg. Nem messzire innen található Németország egyetlen gáz- és olajlelőhelye; a közeli kőbányák pedig kitermelték az ország újjáépítéséhez szükséges sóder jórészét. Az Elba és az Északi-tenger partjain töltéseket emeltek, árkokat ástak a tenger megfékezésére, képtelenek voltak azonban megfékezni a szelet, amely gyakran söpör végig az egész vidéken. Ez a régió: Németország kijárata a tengerhez. Az ország egyetlen mélyvizű kikötője Wilhelmshaven; Bréma és Hamburg tengeri múltjuknak köszönheti mai pozícióját. A vidék jórészt mezőgazdasági jellegű; az alacsonyabb fekvésű, tengerközeli területeken sok a tejgazdaság, a magasabb fekvésű lápvidékeken nagyon is széles a termékskála: a búzától a cukornádig terjed. Történelem A rómaiak hanyatlásától, vagyis az 5. század elejétől kezdve a szászok terjeszkedni kezdtek az északi partok mentén, behatoltak

Galliába és - az Északi-tengeren át - Nagy-Britanniába. Vetélytársaik, a frízek benépesítették ugyan az Elba torkolatától a Scheldéig terjedő vidéket, de a szászok felülkerekedtek, és kiterjesztették fennhatóságukat az egész régióra. Amíg délen a frankokat és az alemannokat egyrészt a kelet felől érkező hunok, másrészt - nyugat felől - a római hatalom maradék légiói szorongatták, addig a szászokat általában megkímélték az inváziók. Nem teljesen zárta őket körül a kontinens, a tengeri kijárat pedig növelte függetlenségüket. Nemcsak kalózként voltak sikeresek, hanem menekülési útvonaluk is volt nyugat felé, ha éppen megtámadták őket. Végül Nagy Károly gyűrte le a szászokat, majdnem három évszázaddal azután, hogy az elrómaiasodott déli frankok megteremtették a maguk birodalmát. A szászok nem adták könnyen a függetlenségüket, Nagy Károlynak több mint három évtizedre volt szüksége, hogy leigázza

őket és elfogadtassa velük a kereszténységet. A karoling birodalom 843-ban bekövetkezett felosztásával Szászország a keleti frank királyság része lett - örökletes hercegség volt, a Lindolfingen nevű, nagyhatalmú uralkodóházzal. A szászok későn érkeztek a birodalomba, úgyhogy fejedelmeik 911-ben elvesztették a választást, amely a német királyt volt hivatva kijelölni. Konrád frank fejedelem azonban oly gyengén végezte feladatát; hogy ő maga javasolta; halálakor a szász uralkodóház vegye át a hatalmat. Így lett király Madarász Henrik Ez azt jelentette, hogy a szászok földje lett a királyság hatalmi bázisa, és Henrik folytathatta a birodalomépítés munkáját. Konráddal ellentétben, Henrik sikeres hadvezér volt, úgyhogy visszaszerezte Lotharingiát a keleti-frank birodalomnak, vagyis a nyugati-frank királyok függőségbe kerültek tőle. Keleten is sikert aratott: vereséget mért a magyarokra, akik addig évtizedeken át

fosztogatták Közép-Európát. Henrik fia, I. Ottó már döntő győzelmet aratott a magyarok felett (955), és jutalmul a pápa német-római császárrá nevezte ki. Császárként Ottónak nem maradt ideje fejedelemként tevékenykedni, így ezt a címet Billung Hermannra ruházta, akinek az Elba alsó folyása körüli birtoka a pogány szlávokkal szembeni ellenállás bástyája volt. Attól fogva, hogy császárok szász dinasztiája kihalt és a cím - 1024-ben - a száli frankok kezébe került, a Billung dinasztia testesítette meg a szász nemzeti törekvéseket. Ami kor a száli császárok új dinasztiája ki akarta terjeszteni hatalmát a szászokra, Billungok a császári hatalommal szembenálló ellenzék élére álltak. A szász nemesek 1073-ban fellázadtak IV Henrik császár ellen, s a felkelés azzal végződött, hogy szövetségre léptek VII. Gergely pápával Ez olyan konfliktus magvait hintette el, amely aztán szétbomlasztotta a császári birodalmat s

vele együtt a német királyságot. Bár a Billung dinasztia 11 06-ban kihalt, a szászok folytatták a harcot a császári uralom ellen, amíg aztán a száli dinasztia is kihalt 1125-ben, és Lothar szász fejedelmet választották meg királynak és később császárnak. Jól körül akarván bástyázni hatalmi bázisát, Lothar férjhez adta leányát Büszke Henrikhez, a rendkívül nagyhatalmú Welf család egyik tagjához. A terv azonban visszafelé sült el: a német nemességet és az egyházat annyira aggasztotta a Welf család hatalma, hogy amikor Lothar 1137-ben meghalt, a sváb Hohenstauf dinasztiát támogatták a Welfekkel szemben. A két család 1152-től kezdve megosztotta a hatalmat egymás között, ekkor az új Hohenstauf császár, Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes - akinek anyja Welf hercegnő volt - voltaképpen autonómiát adott unokatestvérének, Oroszlán Henriknek, Szászország és Bajorország fejedelmének. Henrik ennek ellenére nem volt hajlandó

segíteni Frigyesnek, hogy hatalmába kerítse az olaszországi Lombard Ligát, s így a császár kínos vereséget szenvedett. Azzal állt bosszút, hogy Henriket száműzte, és birtokait szétosztotta. Henrik kegyvesztettsége lehetővé tette az Aszkán dinasztia számára, hogy hatalmába kerítse Szászországot. Ez a dinasztia a keleti német terjeszkedés élére állt, és mivel sok Billungbirtokot örökölt, a fejedelemség leghatalmasabb családjává lett Az Aszkán földek területe meghaladta magának Szászországnak a területét is, de amikor a 15. században a dinasztia kettészakadt, a ,,fejedelem" címet a Közép-Németországban uralkodó ág kapta. A „Szászország" elnevezés, amely eredetileg az északi partvidék törzseinek földjét jelölte, átruházódott az ország tenger nélküli, legbelső részére. A szőke hajú, kék szemű szász nép azonban megmaradt a partvidéken, ahol évszázadok óta lakott, és továbbra is

szenvedélyesen független és rebellis maradt a központi hatalommal szemben. Nem véletlen, hogy a legerősebb és legfüggetlenebb német ligát, a Hanza-szövetséget a szász alapítású nagy tengeri kikötők kereskedői hozták létre (Hamburg és Bréma) Nyelv, vallás A reformáció készen találta az őshonos szászokat a protestantizmus befogadására. Meglehet, ösztönösen ragadták meg az alkalmat, hagyományos vetélytársaik, a frankok katolicizmusának elhagyására. Kemény természetüknek a kevésbé pompázatos stílus jobban meg is felelt természettől fogva. Az alnémet nyelvjárás a Németországban beszélt legjellegzetesebb dialektus. Északon is széles körben használják, a rádió és a televízió nivelláló hatása ellenére is; a más tájakról származók gyakran kigúnyolják, az ott élők viszont büszkék rá. L.) POROSZOK Igen nehéz manapság a balti németekről vagy poroszokról beszélni. Először hódító szándékkal, majd

kényszer hatása alatt vonultak nyugatra, úgyhogy már sem az eredeti szülőföldjükön élnek. A pomerániaiakkal és a sziléziaiakkal együtt a Vertriebene (az elűzöttek) kategóriájába tartoznak, s az egységesítés létrejöttével minden reményüket elvesztették, hogy valaha is hazaköltözhettek. Délnyugatra kopár és homokos a talaj, sok a fenyőerdő és a lápos völgy. A hajdani porosz királyság a jelenlegi német határ mindkét oldalán elterülő térségeket magábafoglalta, de eredeti országuk ma majdnem teljesen Németországon kívül található. Ásványi kincsek híján a mezőgazdaság lett a lakosság fő foglalkozása; az egységesítés nyomán azonban remélik, hogy a távoli és érintetlen vidék turistaforgalma fellendül, és majd ez lesz a legfőbb bevételi forrás. A Balti-tenger partján csupán Rostock és Schwerin a számottevő városok. Történelem Kezdjük azzal, hogy a balti németek csak korlátozottan tekinthetők németnek. A

poroszok, akiknek neve szinte rokonértelművé vált Németországéval és a német értékrenddel, eredetileg indoeurópai erdei vadászok és állattenyésztők voltak, valamint állhatatos pogányok; és ellenálltak minden próbálkozásnak, hogy a Baltikum délkeleti csücskében lévő területüket elfoglalják vagy betelepítsék. Tőlük nyugatra, Pomerániában szlávok laktak, akik a Kr u 5 században elűzték a partvidékről a germán törzseket, hogy aztán az Odera és a Visztula folyók torkolatai között telepedjenek le. Az első évezred vége felé annyira megszaporodott a német királyság népessége, hogy keleten újabb területek után kellett néznie. A szászoknak csak a 12 században sikerült legyűrniük és elűzniük a pomerániai szlávokat. A poroszok még keményebb ellenfélnek bizonyultak, és a teuton lovagrend minden erőfeszítésére szükség volt, hogy a 13. században meghódítsa területüket A lovagokat, akiknek szolgálatait a lengyel

királyok azért vették igénybe, hogy megvédjék őket a porosz rajtaütésektől, megjutalmazták: megtarthatták az elfoglalt földeket. Várkastélyokat építettek és német parasztokat hívtak a térség benépesítésére, akik azután fokozatosan asszimilálódtak az őshonos lakossághoz. A 17 században a poroszok már németeknek tekintették magukat. A Hohenzollern dinasztia tagjai lettek Poroszország fejedelmei, amikor 1525-ben átvették a régiót a teuton lovagrendtől; erős kezű uralmuk alatt gyorsan növekedett a fejedelemség jelentősége és befolyása. A 17 század elején a fejedelmek szövetségre léptek Brandenburggal, s választófejedelmek rangjára emelkedtek; 1701-ben pedig engedélyt kaptak, hogy Poroszország királyainak nevezzék magukat. Ekkorra a lakosság már rendíthetetlenül protestáns lett, az országnak kitűnő vezetés alatt működő, besorozott hadserege volt, s amikor II. (Nagy) Frigyes 1786-ban meghalt, Poroszország már

európai nagyhatalomnak számívott. Az 1815-ben megtartott bécsi kongresszus megjutalmazta Poroszországot Napóleon legyőzésében vállalt szerepéért: a porosz királyság elnyerte Szászország és a Rajna-vidék egyes részeit. A német konföderáción belül a poroszok vezető szerepet játszottak, s ez .ehetővé tette Bismarck miniszterelnök számára a német egység megteremtését, miután hadserege 1870-ben megalázó vereséget mért Franciaországra, és megszerezte Elzászt és Lotaringiát. A háború révén egységesült Németország inkább a katonai hatalomban hitt, hint a politikai eszközökben. Ez katasztrofális következményekkel járt Két világháborúval később a poroszok hajdani őshazáját a németek elvesztették: a te-ület részben Lengyelországhoz, részben Oroszországhoz került. Megmaradt azonban Németországnak a porosz örökségből a spártai gondolkodás, a szabályokhoz való szigorú ragaszkodás, a fegyelmezettség és a

bátorság. Ha a poroszokból hiányzik is a Rajna-vidékiek képzelőereje és humorérzéke n a Rajna-vidékiek különben nagyon zokon vették a Napóleon bukását követő )orosz megszállást -, de a poroszság testesíti meg a megbízhatóságot és az alaposságot, amelyeket a világ a németek erényeinek tart. Ráadásul: jóllehet a poroszok csak „átállás" útján lettek németekké, az idők folyamán személyes ügyüknek tekintették Németország jóhírét. A Hitler ellen 1944ben elkövetett és meghiúsult) merénylet résztvevőinek többsége porosz volt; kötelességtudatuk indította őket arra, hogy igyekezzenek megszabadítani a nemzetet olyan valakitől, aki mint ráeszméltek - szégyent hoz választott hazájukra 18. LENGYELEK (KASUBOK, SLOVINZEK, SLONZÁKOK) LITVÁNOK, LETTEK MAZURIAK, SZORBOK, A.) LENGYELEK A lengyelek egy ezredévig lakták az észak-európai síkságnak a Visztula és az Odera folyók medencéi közötti részét. A

Visztula Lengyelország közepét szeli át, s vize a legjelentősebb városok partját mossa. Nem egyszerű feladat pontosan meghatározni a lengyel régió kiterjedését az utóbbi ezer esztendőben. A 19 század államnélkülisége és a 20 század népmozgalmai mély nyomokat hagytak a Lengyelországnak mondott térségen. A lengyel települések stabil határainak északon d Balti-tenger, délen a Szudéták és a Kárpátok tekinthetők. Ez a stabilitás azonban nem vonatkozik a térség kelet-nyugati tengelyére A lengyelek ugyan állhatatosan ragaszkodtak a Visztula és az Odera vizei öntözte területekhez, mégis a keleti és nyugati peremterületeken mentek végbe a legdrámaibb változások a lengyelek lakta tájak életében. A lengyelek a szlávok nyugati csoportjához tartoznak, ugyanoda, ahová a csehek és a szlovákok. A nyugati szlávság legnagyobb számú népe a lengyel; azt a területet foglalja el, amelyet valamennyi szláv nép őshazájának vélnek. A

lengyelek ősei ott maradtak helyben, a többi szláv nép viszont - déli és keleti irányú vándorlás után - másutt bukkant fel. A lengyelek elnevezése (polak) a nyugati szlávok egyik törzsének nevéből származik: polanie, „a síkság népe". (A pole szó mezőt jelent) A lengyelek nevének etimológiája is mutatja, mily hosszú ideje kötődnek az észak-európai síkvidék környezetéhez. A lengyelek Európa egyik legegységesebb összetételű nemzete. Vannak ugyan regionális eltérések, s a határvidéki lengyeleket (lásd 324. oldal) némileg elválasztja a többitől a környezet és a történelem, de az ország belsejében nincsenek élesen megkülönböztethető közösségek: a kasubok, akik a lengyellel rokon, de mégis más nyelvet beszélnek, s akik korábban a Balti-tenger mentén Gdansk és a Garden-tó között éltek, már majdnem teljesen asszimilálódtak, miután a II. világháború nyomán a lengyel államhoz kerültek Nyelv A lengyel

irodalmi nyelv keletkezése híven tükrözi a nyugati keresztény civilizáció nyomán európai térségekben végbement fejlődést. A latin irodalmi nyelv az évszázadok alatt fokozatosan háttérbe szorult, - míg végül teljességgel kiszorította a „népi" köznyelv. A lengyel, irodalmi nyelvként, a 16. század végére már megszilárdította helyzetét A lengyel irodalmi nyelv a térség déli részén, a Malepolska - Kis-Lengyelország - nevű régióban beszélt tájszólásban gyökerezik. A reneszánsz adta kulturális ösztönzés, valamint az a körülmény, hogy ez a dialektus volt a közigazgatás nyelve, gyorsította e nyelvjárás irodalmi nyelvvé fejlődését. Történelem I. Mieszko polaniei fejedelem megkeresztelése - 966-ban lépett a római egyház kötelékébe az első lengyel királyság kezdetét jelezte I Mieszko dinasztiát alapított, amelyet Piastról neveztek el, aki Polanie legendáinak egyik jelentős alakja volt, s népét nemcsak a

kereszténység nagy családjába juttatta be, hanem az európai politika fő áramlatába is. A Piast dinasztia a 10. és a 14 század között uralkodott, fennhatóságának területe körülbelül megegyezett a jelenlegi Lengyelország földrajzi területével. k királyság nem mindig volt egységes; majdnem másfél évszázadon át egymással hadakozó fejedelemségek egész sorára bomlott szét. A Piastok nagy ellenségei a térségtől nyugatra és délre voltak találhatók: nyugatról a német birodalom terjeszkedési törekvései fenyegették Polaniét, délről pedig Csehország veszélyeztette a királyság területi épségét. Amikor egységes volt a Piast királyság képes colt ellenállni a vetélytársaknak, amikor azonban meggyengítette a politikai széthúzás, akkor területeket vesztett a riválisok javára. A legsúlyosabb veszteség Szilézia volt, területét a cseh királyság szerezte meg 1335-ben. Szintén súlyos veszélyt rejtett magában a teuton

lovagok Poroszországba özönlése - egy lengyel fejedelem hívta be őket. Folyamatosan fenyegették a királyságot, egészen addig, amíg végül a tannenbergi csatában, 1410-ben vereséget szenvedtek. A leghíresebb Piast a dinasztia utolsó királya, Nagy Kázmér volt (13331370/ Kázmér nem hadvezérként, hanem mint jó közigazgatási szakember és diplomata szerzett érdemeket. Helyreállította a lengyel királyság egységét, és stabilizálta a határokat, cserében lemondott az amúgy is elvesztett területekre vonatkozó Piast igényekről. Törvényhozó munkát végzett, szorgalmazta a kereskedelem növekedését és lelkes építtetőnek bizonyult: szervezői ügyességének bizonyítékaként kőerődítmények impozáns hálózatát hagyta hátra. Egy „kudarca" volt különben sikeres életének: utód nélkül halt meg A Piastsdinasztia kihalása a Jagellosdinasztia (1385-1572 kezdetét jelezte. A konszolidált Piast-királyság hamar átalakult Közép-

és Kelet-Európa egyik leghatalmasabb dinasztikus birodalmává. A Jagello-dinasztia akkor alakult meg, amikor Jadwyga lengyel királynő férjhez ment Jagello Ulászló litván fejedelemhez. Perszonálunióként kezdődött tehát a dolog, azután viszont a korai újkor két államának formális politikai egyesülésévé alakult át, 1569-ben, a Lubslini Unió létrejöttével. Lengyelország és Litvánia nemzetközösség lett, Rzeczs pospolita Mindkét partner megőrizte ugyan a maga törvényeit és szokásait, erős dinasztikus hatalom vezetése alatt. Ellentétben az előző dinasztiával, a Jagellók keletre orientálódtak A teuton lovagok veresége elősegítette a nyugati határok megszilárdítását. Keleten viszont lehetőségük volt a terjeszkedésre a mai Balti-államok, Belarusz és Ukrajna irányába. A Jagellók már a dinasztikus egyesüléssel megszerezték e területek jókora nagy darabját, a terjeszkedési politika pedig még többet hozott a konyhára.

Területi gyarapodásuk csúcsán a Jagello nemzetközösség Európa egyik legnagyobb országa volt. Toleráns államalakulatnak számított az újkor hajnalán, a népek, nyelvek és vallások tarka mozaikját foglalta magába. Ami a Jagello-féle Lengyelország belpolitikai fejlődését illeti, a hatalom az uralkodó kezéből fokozatosan a nemesség kezébe került. A Szlachta rend, Európa legnagyobb létszámú nemesi rendje 1425-ben megszilárdította helyzetét: kieszközölte a koronától a Neminem Captivabimust, a Habeas Corpus egy formáját. A lengyel Szlachta politikai fontosságát növelte gazdasági és társadalmi dominanciája. A nemességnek, mint földbirtokos osztálynak gazdagságát gyarapította a gabonatermesztés, valamint a Balti államokba és Európa egyéb részeibe irányuló gabonakivitel. A jobbágyság kialakulása biztosította a parasztság földhözkötöttségét, és jól szolgálta a nemesség gazdasági érdekeit. A jobbágyrendszer

állandósulása azonban gazdasági és társadalmi válság csíráit hordta magában; ez a válság aláásta a Jagello nemzetközösség erejét, úgyhogy a későbbiekben képtelen volt lépést tartani az európai fejlődéssel. A Jagello-dinasztia utolsó sarja 1572-ben halt meg, s ezzel megnyílt az út a királyválasztás felé. A lengyel-litván államközösség - egészen megszűnéséig, 1795-ig - a nemesek paradicsoma volt ; az uralkodót a nemesurak választották meg, és nagy mértékben korlátozták a hatalmát. Megválasztása után a király jóváhagyta a Pacta Conventát, amely leírta (és korlátozta) a hatáskörét. A valódi politikai hatalmat a nemzetgyűlés, a szejm birtokolta; kezében tartotta a gazdasági hatalmat és buzgón őrizte a nemesség „arany szabadságát". A végrehajtó hatalom (az uralkodó) és a törvényhozói hatalom (a nemesség) közötti egyensúly hiánya lassanként kormányozhatatlanná tette a nemzetközösséget. A

diéta 1652-ben beleegyezett a Liberum Veto bevezetésébe; ezután a szejm akár egyetlen tagjának vétója is megakadályozhatja a szóbanforgó ügy további tárgyalását. A Liberum Veto anarchikussá változtatta a nemzetközösség politikáját. A nemzetközösség politikai hanyatlását súlyosbították 17. és a 18 konfliktusai A nemzetközösség számos ellensége (kozákok, svédek, oroszok, tatárok, törökök) olyan pusztítást vitt véghez, hogy a népesség csökkent, a mezőgazdaság szétesett, és maga az állam léte is veszélybe került. Igaz, a nemzetközösség olyan tehetséges vezetőket is felszínre hozott, mint III. (Sobieski) János, de stratégiai helyzete jóvátehetetlenül megingott A 18 század derekán a nemzetközösség szomszédai - Ausztria, Poroszország, Oroszország - már sokkal erősebbek voltak nála, mégpedig erősen központosított, monarchikus politikai szerkezetük miatt. Nyíltan beavatkoztak a lengyel belpolitikába, és a

nemzetközösség felosztását fontolgatták. A politikai válság, amellyel a nemzetközösségnek a 18 század utolsó negyedében szembe kellett néznie, óriási alkotó és reformenergiákat szabadított fel. A felvilágosodás (oswiecenie) a művészetek és az irodalom felvirágzásával járt, de elsősorban nagy horderejű politikai reformmal. Ám a reform túl későn érkezett, így aztán már nem akadályozhatta meg a nemzetközösség széthullását. Szomszédai felfalták Lengyelországot, háromszor haraptak le egy-egy darabot a területéből: 1772ben, 1793-ban és 1795-ben. A harmadik felosztásnak a lengyelek energikusan ellenálltak, mégpedig Tadeusz Kosciuszko vezetésével. Kosciuszko nemesember volt, a katasztrófa elhárítására mozgósította nemcsak a nemességet, hanem a parasztságot is. Erőfeszítése azonban kudarcba fulladt, s a végleges felosztással a nemzetközösség eltűnt Európa térképéről. A belső gyengeség és az erősebb

szomszédok mohósága végzett vele. Küzdelem a nemzeti felszabadulásért A 19. századot az idegen járom lerázására és a független állam helyreállítására irányuló lengyel próbálkozások jellemezték. A nemzeti felszabadításért vívott harc a nagyon is sürgető szociális reform és gazdasági korszerűsítés hátterében ment végbe. Végső fokon az ezeknek a problémáknak a megoldására tett kísérletekben a lengyelek gúzsba kötve táncoltak, politikai elnyomóik foglyaiként. A 19 század folyamán a lengyelek egyik vagy másik európai nagyhatalomhoz próbáltak közeledni, így remélték, hogy külföldi támogatást szereznek Lengyelország talpraállításához. Ezek az erőfeszítések azonban csak részsikereket hoztak A Napóleonnal való társulás a Lengyel Nagyhercegség (1807-15) megalakulását eredményezte, azután pedig a Kongresszusi Királyságét (1815-63), amely az egykori nemzetközösség területének csupán egy részét ölelte

fel. Mindkét kísérletet elsöpörték a háborúk és a lengyel felkelések. A 19 század utolsó negyedében a Habsburg fennhatóság alatt álló Galícia volt az egyetlen régió, ahol lengyel közigazgatás működött, jóllehet korlátozottan. Itt a lengyelek 1867 után bizonyos fokú autonómiát kaptak a Habsburg Birodalom keretei között. A független állam helyreállítására irányuló önálló lengyel törekvések még ennél is gyengébb eredményekkel jártak. Előbb 1830-ban, azután 1863-ban a lengyelek nagyszabású oroszellenes felkelést robbantottak ki a Kongresszusi Királyságban. A cári kormányzat mindkét felkelést leverte: elnyomás következett és a lengyel politikai önállóság teljes felszámolása. 1846-ban a Habsburgok csírájában fojtották el a lengyel felkelést, mégpedig roppant egyszerűen: a lázadozó lengyel parasztságot a nemesi felkelőkre uszították. Az 1848as európai szabadságharcoknak egyetlen lengyel megfelelője volt - a

felosztott ország porosz övezetében. Mint minden lengyel fegyveres felkelés, ez is sikertelennek bizonyult De minden egyes kudarc nyomán radikálisabb lett a lengyel nemzeti mozgalom, és számos függetlenségi harcban sok lengyel ontotta vérét, a magyar szabadságharctól (1848-49) kezdve a párizsi kommünig (1871). Az 1830-ban megfogalmazott lengyel jelszótól („A ti szabadságotokért meg a miénkért"), visszhangzott az egész 19. századi Európa A társadalmi reform és a gazdasági korszerűsítés lassabban ment végbe lengyel földön, mint Európa nyugati felében. A legégetőbb szociális probléma, a jobbágyság felszabadítása, egyenetlenül oldódott meg; a legnagyobb haladás Lengyelország poroszok irányította részében volt tapasztalható, a legkisebb a Habsburg Birodalom lengyel területein. Oroszország az 1863-as felkelés nyomán felszabadította a maga lengyel parasztjait, az orosz kormányzat ugyanis maga mellé akarta állítani őket,

hogy aláaknázza rebellis lengyel földbirtokosalattvalóinak állásait. Lengyelországban az ipari forradalom vívmányai ugyancsak egyenetlenül érvényesültek A Kongresszusi Királyságban és Sziléziában sikeres ipari forradalom ment végbe, de a Habsburg Galícia viszonylag elmaradott agrárvidékként stagnált. Az egész Európában ható modernizációs erők kisebb-nagyobb mértékben minden lengyel életét befolyásolták ugyan, de az igazi változás mértékét az országot felosztó hatalmak, feltételek szabták meg. A 20. század eleji lengyel társadalmat és politikát döntő mértékben az előző száz esztendő eseménysorozata alakította. A politikai tömegmozgalmak - a nacionalista, a szocialista és a parasztpártok - felemelkedése módosította a független Lengyelországért folytatott küzdelem jellegét. A nemzeti ügy immár többet remélhetett a belső fejlődéstől, mint a fegyveres felkeléstől. Paradox módon a 20 század elején új

Lengyelország formálódott, de újjászületését nem annyira a lengyelek erőfeszítéseinek köszönhette, mint inkább véletlenszerű geopolitikai körülményeknek. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése, Németország veresége és a forradalom kitörése az I. világháború végére Oroszországban olyan politikai vákuumot hozott létre, amelyet azután 1918-at követően Lengyelország és több más állam töltött be Kelet- és Közép-Európában. Az új Lengyelország, amely az egykori nemzetközösség területének csak egy részére terjedt ki, soknemzetiségű volt és gazdaságilag gyenge. A modern nacionalizmus térfoglalása - a hajdani nemzetközösség immunis volt az ilyesmivel szemben - meggyöngítette a lengyelek befolyását a keleti régiókban, ahol erős azonosságtudatú népek éltek. Lengyelország belső gyengeségéhez hozzáadódott a nyugati és keleti szomszédai képviselte külső veszély. A náci Németország és a szovjetek

Oroszországa sose fogadta el a független Lengyelország létezését; megalkuvást nem ismerő, totalitárius világnézeteik ingataggá tették Lengyelország helyzetét az európai rendben. A II világháború előestéjén, 1939 őszén, a németek és az oroszok Lengyelország újabb felosztásában egyeztek meg, s ez ismét letörölte az országot Európa térképéről. Lengyelország II világháborús megszállása különösen tragikus volt egy olyan európai nép számára, amelyet már az előző évszázadban is annyi balsors sújtott. A legtragikusabb, hogy Lengyelország volt a fő terepe az európai zsidóság vészkorszakának; itt pusztították el a náci megszállók a legtöbb zsidó polgárt, az emberiség ellen elkövetett példátlan bűnként. A kegyetlen megszállók miatt Lengyelország elvesztette lakosságának húsz százalékát. A háború alatt Lengyelországban volt a legnagyobb és legmélyrehatóbb a nácikkal szemben fellépő ellenállási

mozgalom, ezenkívül sokezer lengyel katona, tengerész, pilóta harcolt a háború több frontján hazája felszabadításáért. A háború befejeztével csökkent ugyan a szenvedés mértéke, de Lengyelország függetlensége nem állt helyre. A Vörös Hadsereg „felszabadító" tevékenysége és a nyugati közöny a szovjet táborba sodorta az országot, a Szovjetunió pedig hozzálátott Lengyelország átalakításához. Több száz kilométerrel nyugatra tolta az ország határait, és a kitelepítések következményeképpen Lengyelország homogén nemzetállam lett. Az ország politikai, társadalmi és gazdasági szerkezetét gyökeresen átformálták, a Szovjetunió képére alakítva a régiót. Lengyelországban a kommunizmus sosem talált számottevő támogatásra Sőt: a római katolikus egyház erőteljes ellenállásába ütközött, a helyi gazdasági krízis pedig csak szította a népi ellenállást. A szellemi életben mindez a másként gondolkozáshoz

vezetett, amely aztán aláásta a rendszer ideológiai alapjait. A kommunista hatalmat a válságok egész sora veszélyeztette: 1956 októberében, 1968 márciusában, 1970 decemberében, 1976 júniusában, 1980 augusztusában. Ez utóbbi válság nyomán született meg a Szolidaritás, a nemzeti ellenállási mozgalommá fejlődő szakszervezet Vezetője, a karizmatikus Lech Walesa villanyszerelő volt a gdanski hajógyárban. A Szolidaritás jelentette a legsúlyosabb veszélyt a lengyel kommunista rendszerre a II. világháború után; feltűnése a lengyel kommunizmus végének a kezdetét jelezte. 1981 decemberében a Wojciech Jaruzelski vezette lengyel kormány megpróbálta legyűrni a Szolidaritást. Hadiállapotot hirdetett, letartóztatta a Szolidaritás vezetőségét, megkísérelte szétzúzni a kommunista politikai vezetéssel szembeni szervezett ellenállást. Néhány évre sikerült is elnyomnia az eltérő nézeteket A Szolidaritás azonban illegalitásba

vonult, s hosszú távú stratégiát dolgozott ki a rendszer befolyásának és legitimitásának aláásására. Az elhúzód( gazdasági válság is a Jaruzelski-rezsim ellenfeleinek malmára hajtotta a vizet Továbbra is megreformálhatatlannak bizonyult a szocialista gazdaság, hiába tettek ismételt erőfeszítéseket eredményesebb működésének kialakítására. Mihail Gorbacsov színrelépésével jelentékenyen módosult a szovjet politika (megszűnt a lengyel politika szovjet megvétózásának lehetősége), és fokozódott a belső nyomás is: Jaruzelski tehát elhatározta, hogy tárgyalásba bocsátkozik Szolidaritás irányította ellenzékkel. A részleges szabad választásokhoz vezető kerekasztal-tárgyalások után Tadeusz Mazowiecki miniszterelnöksége alatt 1985 augusztusában megalakult az új, nem kommunista lengyel kormány. Az egy mást követő kormányok az átalakítás félelmetesen nehéz feladatát azóta i: igyekeznek megoldani, hogy Lengyelország

politikai, társadalmi és gazdaság rendszerét a nyugat-európai mintákhoz igazítsák. Nemzeti identitás A mai lengyel nemzeti identitás keverék; az utóbbi évezred kulturális és politikai fejleményeinek vegyüléke. A lengyel-litván nemzetközösség a katolicizmus szilárd alapjait, továbbá a nemzetközösség nemesi uralkodó osztályának politikai tradícióit hagyta hátra. A 18. század végétől főként a következő két tényező határozta meg a lengyel nemzeti identitás kialakulását: 1. Lengyelországot ; felosztó hatalmak seregei tartották megszállva; 2 az elnyomás különféle fokozataival szemben a lengyelek ellenállást tanúsítottak. Hozzá kell tenni, hogy ; nemzeti identitás tudata ebben az időszakban már nem csak a kiváltságos nemesi osztály tagjait hatotta át, hanem mindazokat, akik lengyelül beszéltek és lengyel kultúrát vallották magukénak. A római katolikus egyház mindig befolyásos alkotóeleme volt a lengyel nemzeti

öntudatnak. Az a körülmény, hogy a 10 században a lengyelek a római egyháztól kapták a kereszténységet, óriási hatást gyakorolt a lengyel kultúrára. Az újkor hajnalán a vallás nagy fontosságra tett szert a lengyelek és szomszédaik megkülönböztetésében. A 19 században az egyház fokozatosan a nemzeti értékek letéteményese lett - a lengyel nemzeti öntudat megsemmisítésére irányuló német és orosz kísérletekkel szemben. A 20 század elérkeztével a „lengyel: egyenlő katolikus" jelszó mutatta, milyen szerepet tölt be az egyház az ország nemzeti identitásában. Az egyháznak a nemzethez fűződő kapcsolata a II világháború alatt állta ki a legkeményebb próbát: ekkor a katolikus papok a híveikkel együtt pusztultak el a náci megszállás alatt. A kommunizmus olyan időszakban érkezett el Lengyelországba, amikor az egyház - éppen a háborúban tanúsított magatartásának következtében - hatalmas tekintélynek örvendett

országszerte. A kommunista Lengyelország mintegy negyven esztendeje alatt a katolikus egyház a lengyel átlagember szemében a nemzeti értékek reprezentánsa volt a külföldről importált, idegen kommunizmussal szemben. A lengyel II. János Pál pápává választása különleges jelentőségre tett szert a lengyel nemzet kommunistaellenes küzdelmében, segítette ugyanis a rendszerrel szemben tanúsított ellenállás erősödését, ami aztán a Szolidaritás mozgalomban kristályosodott ki. A politika szemszögéből nézve a lengyel nemzeti identitás három hagyományon alapszik: 1. az egykori lengyel-litván nemzetközösség dzsentripolitikájának jegyében formálódott örökségen; 2. a 19 század derekán kialakult liberális, romantikus nacionalizmuson alapuló nemzeteszményen; 3. a 19 és a 20 század fordulóján kibontakozó, szűk látókörű, más véleményt nem tűrő nacionalizmuson. Az első a türelem és a politikai szabadság tradícióját adta

hozzá a nemzettudathoz; a második azt az eszmét, hogy a nemzetek a haladás előmozdításának morális hordozói; a harmadik. viszont etnikai alapon álló, más nemetekkel vetélkedő organizmusoknak látta a nemzeteket. A nacionalizmus első két fajtája, amely talán inkább „nemzeti érzés"-nek nevezhető, fontos és pozitív nemzeti tulajdonságokat fejlesztett ki és erősített meg, a harmadik. fajta nacionalizmus ezzel szemben az intoleranciát növelte, ami leginkább a lengyel társadalom antiszemitizmusában érhető tetten. A jelenlegi lengyel nemzetazonosság vegyíti a lengyel nacionalizmus mindhárom alkotó elemét. Vannak azonban derűlátásra okot adó mozzanatok, amelyek alapján remélhető, hogy napjaink horogén Lengyelországa a pozitív tulajdonságokat fogja megszilárdítani, és el fogda utasítani azokat, amelyek foltot ejtettek a nemzeti identitáson. HATÁRVIDÉKI LENGYELEK A határvidéki lengyelek mindig is a határsávok - a kresy -

népei voltak. A határzónák lengyeljei egészen a 20. század derekáig sokkal többen voltak, mint manapság Településeik történelmi központja a Rzeczpospolita, vagyis az újkor kezdetén keletkezett lengyel-litván nemzetközösség keleti térsége volt. A peremvidéki lengyelek többsége a mai balti államok, Belarusz és Ukrajna nyugati részeiben élt, ahol a katolikus, a zsidó és a görög-keleti vallás békében megfért egymás mellett. Ezt a soknyelvű és sokkultúrájú képet söpörték el a 20 században a szovjet kommunista ideológia és a nacionalizmus viharos hullámai. A túlélő települések a hajdani Szovjetunió nyugati régióiban találhatók, szétszórtan. Történelem Keleten a nagy, történelmi lengyel közösségeket a lengyel-litván nemzetközösség fejlődése teremtette meg. A Vörös Ruténiába (a mai Nyugat-Ukrajnába) irányuló lengyel terjeszkedés a 14. században kezdődött Lengyelország és Litvánia 1385-ban bekövetkezett

dinasztikus perszonáluniója 1413-ban formális politikai egységgé alakult át, 1569-ben pedig - a lublini egységokmánnyal - nemzetközösséggé: ez fektette le a keleti lengyel jelenlét politikai és kulturális alapjait. A litván és a rutén nemesség asszimilálódott a lengyel kultúrához, így alakult ki a peremvidéki lengyelség magva Akár hatalmas földek uraiként, akár kisnemesi birtokok tulajdonosaiként - olyan nemzet tagjai voltak, amely Közép- és Kelet-Európa nagy kiterjedésű részein uralkodott. A városi élet is lengyel vonásokkal bővült, s ezek a sajátosságok jól megfértek Európa legnagyobb zsidó közösségének gazdag kulturális örökségével. A lengyel nemesség és a lengyel városi rétegek uralkodó politikai, szociális és gazdasági pozíciókat foglaltak el a nemzetközösség keleti részének túlnyomóan mezőgazdasági jellegű társadalmában. Vidéken a lengyel nagybirtokosok lengyel parasztokat hozattak a földe

megművelésére. A lengyel parasztok fölépítették a maguk falvait a helyi litván es rutén parasztság falvai mellett, és a korai újkor kelet-közép-európai társada mi rendjében nem számítottak többnek a nem lengyel anyanyelvű parasztot nál. Később azonban, a tömegek nemzeti öntudatosodása nyomán, a fehé orosz, a litván és az ukrán parasztsággal azonos társadalmi rangjuk kevésbé vo fontos számukra, mint a lengyel nemzettel való azonosulásuk. A lengyel-litván nemzetközösség területét a 18. század végén felosztott, Poroszország, Oroszország és Ausztria között; így hát az országot letörölték El rópa térképéről, s véget vetettek a peremvidéki lengyelek hatalmi helyzeténe. A 19 század folyamán azonban ezeknek a lengyeleknek sikerült megőriznie fontos társadalmi, gazdasági és politikai szerepüket az egykori nemzetközösség nek a Habsburg és az Orosz Birodalomhoz csatolt keleti térségeiben. A Habs burg részekben még

olyan alkotmányos biztosítékokat is kieszközöltek, amelyek Galícia tartomány keleti felében megszilárdították uralkodó kisebbségi pozíciójukat. Az orosz birodalom viszont továbbra is úgy tekintette őket, mint akik veszélyeztetik az orosz felsőbbséget Oroszország nyugati tartományaiban. Ámde a határvidéki lengyeleknek még ezzel az ellenséges hivatalos politikával szemben is sikerült valamit megtartaniuk gazdasági és társadalmi pozíciójukból. A peremvidéki népek soraiban terjedő nacionalizmus azonban folyamatosan gyengítette helyzetüket a 19. században és a 20 század elején A fehérorosz, a litván, az ukrán nemzeti öntudatra ébredés nyomán egyre csökkentek a peremvidéki lengyeleknek az esélyei, hogy e nacionalizmusokkal szemben ismét politikai fölénybe kerüljenek. Ráadásul a lengyelek előnyös szociális és gazdasági helyzete kiélezte a nemzeti rivalizálást. A lengyel állam 1918-as újjászületése politikai

szempontból csak afféle vénasszonyok nyara volt a lengyelek számára. A két világháború közötti Lengyelország kulcsfigurája, Józef Pilsudski (1867-1935) a Kresyből származott. Keleten az új Lengyelország akkora térséget foglalt el, mint a hajdani nemzetközösség területének a fele. A lengyel kormány kampányt is indított, hogy minél több lengyel telepedjék le a határvidéken. A peremvidéki lengyelek politikai reneszánsza azonban rövidéletűnek bizonyult. A II világháború kitörése nemcsak egy politikai szerep restaurációjának vetett véget, hanem a határvidékek évszázados lengyel társadalmi, gazdasági és kulturális fölényét is elsöpörte. A szovjet demográfiai manőverek deportálások a háború alatt, repatriálások a háború után - brutálisan csökkentették azoknak a lengyel közösségeknek a létszámát, amelyek sok évszázadon át lakták a keleti részeket. A szovjet hatóságok 1939 és 1941 között kb. kétmillió

peremvidéki lengyelt telepítettek át a Szovjetunió belsejébe. A háborút követő repatriálási program keretében további csaknem kétmillió peremvidéki lengyelt telepítettek ki Lengyelországba. E lakosságcserék következtében drámai módon csökkent egy történelmileg jelentős közösség létszáma. Az utolsó szovjet népszámlálás (1989) szerint egymilliónál valamivel több lengyel élt az akkori Szovjetunió területén. A határvidéki lengyelek, illetve leszármazottaik közül a legtöbben Fehéroroszországban és Ukrajnában laktak. Történelmileg a peremvidéki lengyelek kétségkívül gazdagították Lengyelország kulturális életét. A 19 század nagyjai közül Adam Mickiewicz (1798-1855) és Juliusz Slowacki (18091849) romantikus költők a peremvidékről származtak, a munkásságuk híven tükrözi szülőföldjük kulturális hatását. Mickiewicz Pan Tadeusz című remekműve központi helyet foglal el a lengyel irodalomban. A peremvidék

irodalmi hagyományai a 20 században, a két világháború közötti időszakban az olyan alkotók művei révén érvényesültek, mint Bruno Schultz (1892-1942) és Jaroslaw Iwaszkiewicz (1894-1980). A jelenkor Lengyelországában a peremvidékek irodalmi tradíciói Tadeusz Konwicki, valamint Czeslaw Milosz Nobeldíjas költő és irodalomtudós műveiben élnek tovább. B.) LITVÁNOK A litvánok a három balti köztársaság legdélibb országát lakják. Az 1989-es népszámlálás szerint a köztársaság népessége 3 millió 675 ezer, és összlakosságának 80 százalékát maguk a litvánok alkotják. A legjelentősebb nemzeti kisebbségek: az orosz (9,4 százalék - sokan közülük a szovjet iparosítási program kap A másik két balti köztársasághoz hasonlóan, Litvánia nagyrésze alacsony fekvésű, legmagasabb pontja kb. 300 méterrel van a tenger színe fölött. Természetes a földrajzi felosztása: a nyugati rész a Zemaitija (alföld; történelmi neve

Sadmogitia), a keleti az Aukstaitija (felföld). Sok az országban a tó és a mocsaras vidék, az utóbbiak nehezen megközelíthetők. A litván táj e sajátossága jelentős szerepet töltött be az ország történelmében. 1945-öt követően megnövekedett az iparosítás üteme; legfontosabb ágai a faipar, a ruházati ipar, az elektronika és az élelmiszeripar. Ami az energiát illeti, Litvánia jóformán teljesen importra szorul. A talajban található tőzeget a litvánok feldolgozzák, sőt a föld mélye esetleg olajat is rejt. Nyelv, kultúra A litván az indoeurópai nyelvek balti csoportjába tartozik, akárcsak a lett és a már kihalt óporosz. Teljességgel különbözik a szomszédos szláv nyelvektől A 19 század kezdetén „fedezték fel" német filológusok, s ennek nyomán történetek keltek szárnyra a litván nyelv ősi voltáról, meg arról, hogy milyen közel áll az eredeti indoeurópai nyelvhez. Van némi szemernyi igazság ezekben a

történetekben: a litván a jelek szerint kevesebbet változott kiejtés és nyelvtan tekintetében, mint legközelebbi rokona, a lett. A sors iróniája, hogy a litván nyelvet első ízben a 16. századi Königsbergdben, Poroszország fővárosában, a teuton lovagok leszármazottainak szülőföldjén tanulmányozták komolyabban; azoknak a lovagoknak a földjén, akik a korábbi századokban mindent elkövettek a litvánok elpusztítására. Az első litván nyelvű könyvet, M. Mazvidas katekizmusát szintén Königsbergben nyomtatták, 1547ben J Brekunas evangélikus lelkész 1579 és 1590 között lefordította litvánra a Bibliát, de csak a Zsoltárok Könyve jelent meg nyomtatásban. A teljes litván nyelvű Biblia csak 1735ben jelent meg Az első szótár 1620 körül látott napvilágot, az első nyelvtan pedig 1653-ban Igen nagy jelentősége volt a litván kultúra fennmaradásában és tanulmányozásában a Poroszország északi részén lévő, az ún.

„KisdLitvániá"dnak, amelynek területe azonos az Orosz Államszövetség jelenlegi kalinyingrádi körzetével. K Donelaitis, Litvánia első világi költője Metai (Evszakok, megjelent 1760-70-bent című idillikus költeménysorozatában leírta „Kis-Litvánia" falvainak mindennapi életét. Tilsitben, az orosz birodalmi határ porosz oldalán, a 18. század vége felé litván irodalmi társaság alakult A cári kormányzat 1864 és 1904 között tiltotta a nem cirill betűs szövegek kiadását, ebben az időszakban a latin betűs könyveket és folyóiratokat Poroszországban nyomtatták ki, s aztán átcsempészték a határon. Magában Litvániában a litván nyelvet lényegében a parasztság nyelvének tekintették; a művelt emberek mindig lengyelül beszéltek. A megvetés, amellyel a főként lengyelekből álló papság a litván nyelvet kezelte, részben azzal magyarázható, hogy a falvakban még sokan gyakorolták a pogány szertartásokat. A 19

században azután magas rangú litván egyházi férfiak némileg helyrebillentették az egyensúlyt: szentbeszédeikben, írásaikban elkezdték rendszeresen használni a litván nyelvet. M Valancius (1801-1875/, Samogitia püspöke sokat tett a parasztság művelődéséért, terjesztette a mértékletesség eszméjét, és elbeszéléseket is írt, főként gyermekek számára. A 19 században komolyan kezdték tanulmányozni a litván tájszólásokat azért, hogy az összeállt anyagot egy mindenki számára elfogadható irodalmi nyelvvé formálják. J Jablonskis nyelvészt (1860-1930) általában „az írott nyelv atyjá"-nak tekintik a litvánok. 1918 után értelmező szótárt szerkesztettek, hogy a modern állam minden tevékenységi körében megkönnyítsék a litván nyelv használatát. Vilniust 1920-ban Lengyelországhoz csatolták, így aztán az ottani egyetem - eredetileg jezsuita Akadémia, 1579-ben alapították nem lehetett a felsőoktatás litván

centruma. Ez csak 1945 után vált lehetségessé, azzal a megszorítással, hogy az egyetem elsősorban szovjet intézmény volt, s csak másodsorban litván. Az újonnan függetlenné vált köztársaság kormányzata most azt tervezi, hogy több felsőoktatási központot létesít az országban. A 19 században a nemzeti érzés elmélyülésének legfőbb előmozdítója kétségkívül Litvánia gazdag és ősi - a kereszténységet megelőző - folklórjának tanulmányozása volt. A zenetudósok már nagyon régen felhívták a figyelmet a litván népdalok (daina) sajátos dallamvilágára. Nevezetes népi hagyomány a fafaragás, erről kivált Samogitia híres. Történelem Feltétlenül megkülönböztetendő a modern litván állam és a történelmi Litván Nagyhercegség. Ez utóbbi - fennállásának túlnyomó részében - szoros egységben élt Lengyelországgal, és Lengyel-Litván Nemzetközösségként ismerték (lásd 283. oldal) A nagyhercegség lakosait gyakran

emlegették „litvánok"-ként, tekintet nélkül eredetükre és anyanyelvükre. A nagyhercegség története éppen annyira az újkor lengyeleinek, fehéroroszainak és ukránjainak a története, mint a litvánoké. A litvánok azért persze fontos részei a nagyhercegség történelmének. Ez az állam valószínűleg akkor keletkezett, amikor Mindaugas 1253 júliusában Navahrudak (ma: Belarusz) királyának nyilvánította magát, mégpedig - mivel két évvel korábban áttért a római katolikus hitre - a pápa jóváhagyásával. E lépés közvetlen oka kétségkívül a litván nemesség belviszálya volt, amely kétféle veszély következtében alakult ki. Az egyik a német veszedelem volt (nyugatról a poroszországi teuton lovagok, északról a livóniai rend tagjai fenyegették az országot); a másik - kelet felől - a tatár veszedelem. Mindaugas áttérése a jelek szerint nemigen befolyásolta honfitársait. Utódja Gediminas - a 14 század első felében

uralkodott - két sikertelen kísérletet tett a pogány többség ellenállásának megtörésére. A nagyhercegség keleti és déli terjeszkedése - ez Algirdas 1345-től 1377-ig tartó uralkodása alatt történt - nagy létszámú ortodox szláv elemet hozott az országba, amellyel szemben a litvánok kisebbségbe szorultak. A litván központi országrész nyilván aggódva látta a szláv veszélyt. Algirdas fivére, Kestutis nemcsak a németek ellen védte vitézül Samogitiát, hanem egy ideig, 1381-ben és 1382-ben, akkor is megmaradt a nagyhercegség trónján, amikor Algirdas örököse, Jogaila (jobban ismerik a lengyel Jagello néven) hajlandónak mutatkozott a római katolicizmust a litvánok vallásává tenni, és megnyitni az országot a lengyel befolyás előtt. S nemcsak hajlandónak mutatkozott, hanem meg is cselekedte Feleségül vette Jadwyga lengyel királynőt, s 1385-ben perszonáluniót létesített a két ország között, két esztendővel később pedig

hivatalosan is áttérítette a litvánokat a római katolikus vallásra. Ezután a nagyhercegség számottevő szereplő lett az európai politika színpadán, s Moszkva riválisa a korábban Kiev fennhatósága alatt álló területek megszerzésében. Különösen így volt ez Nagy Vytautas uralkodása alatt (1392-1430), amikor az ország a Balti-tengertől a Feketetengerig terjedt. De olyan ország volt ez, amelyben gyorsan terjedt előbb az orosz, majd a lengyel befolyás. A Samogitia fejedelemség részleges autonómiájának köszönhetően, megmaradt a litván nyelv, fennmaradtak a litván hagyományok A német veszély csökkent, különösen azután, hogy 1410-ben a németek a tannenbergi csatában vereséget szenvedtek. Mindamellett a 19. századig a litván nép története sokkal inkább kulturális, mintsem politikai A 18. század végén bekebelezte a litvánokat az Orosz Birodalom, majd a napóleoni támadás rövid ideig tartó lehetőséget kínált a nagyhercegség

újjáéledésére. A nemzeti újjászületés A nemzeti újjáéledés, amely a 19. század elején Európa oly sok részét érintette, a litvánoknak is esélyt adott, hogy a politikai színtérre léphessenek. Litvániában is főként egyházi emberek és az értelmiség képviselői tevékenykedtek a nemzeti mozgalomban. Az újjászületés egyik úttörője Simanas Daukantas volt (1793-1864); elsőnek írta meg az ország történetét, a litván nyelv egyik kora változatát használó könyvében. Antanas Baranauskas (1831-1902) pap és filológus követte a sorban; litván nyelven írta ugyan a munkáit, de a lengyel-litván egység rendíthetetlen híve volt. A nemzeti újjászületés kiemelkedő alakjának azonban kétségkívül Jonas Basanaviéius tekintendő. Élete jelentős részét Litvánián kívül töltötte Ausra (Hajnal) című folyóirata ugyan csupán három esztendőn át (1883-1886) jelent meg, de intellektuális gyújtópontja volt a kibontakozó nemzeti

mozgalomnak. Igen fontos szerepet töltött be az Egyesült Államok tekintélyes számú litván bevándorlója. Ennek az emigráns közösségnek a vezetői sokat tettek, hogy nemzetközi támogatást szerezzenek országuknak. A németek már az I. világháború korai szakaszában megszállták Litvánia egy részét Nem gördítettek akadályt a nemzeti lét kibontakozása elé, s 1917ben azt szerették volna, hogy német herceg foglalja el egy független litván állam uralkodói posztját. Tervük azonban a nyugati front összeomlása nyomán meghiúsult, és Litvániából köztársaság lett. Az új államalakulatnak nyomban nagy veszéllyel kellett szembenéznie: mohó szomszédok fenyegették. A háború utóhatásai - birodalmak széthullása, az orosz forradalom - nem tették lehetővé a nyugati hatalmak számára a határok tényleges garantálását. Litvánia, Lengyelország és a szovjet állam között nem volt valódi demarkációs vonal Különösen Vilnius volt

civódás tárgya: a lengyeleknek jó okuk volt, hogy örökségük szerves részének tekintsék. A bolsevikok egy időre fölülkerekedtek Litvániában, s még azzal is próbálkoztak, hogy a maguk képére alakítsák a nagyhercegséget, Litván és Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság néven. Ez a leninista kísérlet mindössze néhány hónapig tartott A lengyel-szovjet-orosz háború során előbb lengyel, majd szovjet katonaság szállta meg Vilniust. Végül 1920 július 12-én megkötötték a szovjet-orosz-litván békeszerződést, amely elismerte Litvánia függetlenségét és Vilnius fővárosi rangját. Október 20-án a lengyelek ismét megtámadták Litvániát; Vilniust és környéké a lengyel államhoz csatolták. A litvánok képtelenek voltak megfelelő katona erővel ellenállni inkább visszavonultak, és Kaunast tették meg fővárosuknak A két ország között egészen 1939-ig megmaradt a hadiállapot. Vilniusnak é környékének elvesztése

súlyos csapásként érte nemcsak a litván gazdaságot hanem a litván önbecsülést is. Klaipedának az országhoz csatolása (1923) valamelyes kárpótlásul szolgált, legalább gazdaságilag. 1922 augusztusában megszületett a litván alkotmány, és az ugyanebben a: évben, majd 1929-ben végrehajtott földreformok igyekeztek véget vetni a cár időkből örökölt nagybirtokrendszernek. Politikailag azonban ingatag volt az ország. Az A Smetona vezette nacionalista párt, a Tautininkai, 1926 decemberében puccsot hajtott végre: diktatúra következett, amely megszüntette a normális politikai tevékenységet. A kis államok sorsa rosszra fordult 1939 márciusában, éppen hat hónappal Lengyelország inváziója előtt, elfoglalták Klaipedát ; németek. Az 1939 őszén kelet felől bekövetkezett lengyelországi szovjet meg szállás lehetővé tette a Szovjetunió számára, hogy nagylelkű gesztussal, formálisan visszaadja Vilniust Litvániának, az 1920-as

békeszerződés előírásainak megfelelően. A gesztus a legjobb esetben is csak cinikusnak tekinthető; az 194( júliusában „megválasztott" litván „parlament" formálisan kérte, hogy Litvániát fogadják be tagállamként a Szovjetunióba; igazolva a régi litván mondást, amely nuárjában szovjet ejtőernyősök foglalták el Vilnius kulcsfontosságú épületeit, és ostrom alá vették a tekevízió székházát, legalább 14 ember halálát okozva. Amikor 1991 augusztusában összeomlott a szovjet hatalom, senki sem akadt Moszkvában, aki vitatta volna Litvánia politikai függetlenségét. Hosszabb időbe telik azonban az Oroszországtól való gazdasági függés felszámolása. A növekvő nélkülözések kétségkívül magyarázatot adnak arra, hogy miért kellett távoznia Vytautas Landsbergisnek, a Sajudis vezetőjének, s miért foglalta el az ő elnöki posztját Algirdas Brazauskas, az egykori kommunista. KISEBBSÉGI CSOPORTOK LITVÁNIÁBAN: A

TATÁROK ÉS A KARAITOK Két csekély kétszámú kisebbség különösen érdekes Litvániában. A tatárok kétszáma 5135 fő, s 32 százalékuk állítja, hogy tud tatáruk. Szunnita mohamedán vallásúak, jórészük Vilniusban ék; azoknak a katonáknak a leszármazottai, akik a 15. században telepedtek le a Litván Nagyhercegségben, miután hadseregüket a tatár aranyhordában kitört belviszályban keverték. A karaitok létszáma e sorok írásakor 289; még mindig egy, a tatártól eltérő törökségi nyelven beszélnek, és a rabbinista tanoktól eltérő zsidó hitet vallják. Fő településük a Vilnius közekében, a fővárostól délnyugatra fekvő Trakai - őseiket a tó egyik szigetén lévő nagyhercegi kastély őreiként alkalmazták annak idején. D.) LETTEK Amikor 1990-ben a balti államokban megkezdődött a szovjet hatalom összeomlása, a lett nép lehetőséget kapott 1940-ben megszűnt függetlenségének újjáélesztésére. A szovjet örökség

következményeképpen azonban az új kormányzatnak súlyos problémákkal kellett szembenéznie. A legfőbb gond talán ma is az, hogy miként tagolhatók be a kisebbségek legfőképpen az orosz kisebbség - a lett államba, amelyben maguk a lettek alig vannak többségben. Egyéb sürgősen leküzdendő nehézségek is akadnak: meg kell birkózni például a szovjet ipar okozta környezetszennyezéssel, továbbá azzal, hogy a volt Vörös Hadsereg egyes csapategységei még mindig nem hagyták el az országot; s meg kell valósítani a földreformot. A problémák azokra emlékeztetnek, amelyeket az első Lett Köztársaságnak (1918-40) kellett legyűrnie. Az 1980-as évek végének lett nemzeti mozgalma ennek a hajdani köztársaságnak az alkotmányát vette alapul, amikor legitimációt keresett a függetlenség megújításához. A függetlenséget 1990. május 4-én kiáltották ki A lettek az észak-európai síkvidék nyugati peremén lévő, alacsony fekvésű

területen éknek; a táj túlnyomó része csupán mintegy száz méterrel van a tenger szintje fölött. A térség sok folyója, valamint a Balti-tenger fontos szerepet töltött be a lett nép történelmének formálásában. Lettország fő természeti erőforrásai: tőzeg, barnapát, mészkő és erdőségek. A letteknek szent a a tölgy és a hársfa Nyelv és kultúra A lett egyike az indoeurópai nyelvek balti ága két túlélőjének. Legközelebbi rokona a litván Az utóbbival összehasonlítva azonban a lett sok olyan újítást tartalmaz, amely azt a tényt tükrözi, hogy a lett dialektusokat beszélő népek (a zemgaljánok, a latgaljánok, a kuroniaiak és a szelonok) már történelmük igen korai szakaszában kapcsolatba kerültek más, szintén balti nyelvjárásokat beszélő törzsekkel, és a finnül beszélő lívekkel - és be is olvasztották őket. (Egyébiránt az 1920. évi lett népszámlálás adatai szerint még 830, magát lívnek valló ember élt

az országban.) Az első lett nyelvű írásemlék Livóniai Henrik 13 századbeli latin krónikájában olvasható. A rigai céhek és kereskedelmi testületek 15 századbók származó listái sok lett személynevet tartalmaznak. Az első nyomtatott lett szöveg - a Miatyánk fordítása - Baselban jelent meg 1550-ben, az első könyv - egy katolikus katekizmus - pedig Vilniusban, 1585-ben. Az első rigai nyomdát 1590 ben alapította egy hollandus; a nyomda fennállásának 38 esztendeje alatt 16E könyvet jelentetett meg, s a kiadványok közük csupán három volt lett nyelvű. A Szentírás és a vallási énekek fordításai, valamint a lett nyelven elmondott szentbeszédek jók szolgálták a dialektusok közötti eltérések kiegyenlítésének ügyét. A 19 században rendkívüli módon fellendült a lett nyelv használata mégpedig az éket minden területén. Ennek következtében szabályozódott nyelvtan és a helyesírás, s rengeteg új kifejezés keletkezett. Lett

nyelvészek - például J. Endzelins - tevékenységének jelentős szerepe volt ebben a fejlődésben. Az olyan írók, mint J Alunans és J Rainis szintén szerepet vállaltak nyelv alakításában. Az irodalmi nyelv bőségesen felhasználta a folklór hagyományos nyelvét melynek első írott emlékei - közmondások, káromkodások, varázsigék - a 17 századbók valók. Ebből a forrásbók merítettek a modern írók is Hatalmas nép zene- és népmesegyűjtemények jelentek meg a legutóbbi száz év folyamán mind arról tanúskodnak, hogy a lettek soraiban elevenen é1 a hajdani hit és ; sok hagyomány. A lettek többsége evangélikus; jóval kevesebben vannak köztük római katolikusok, s még kevesebben (a főleg keleten lakó) görög-keletiek. Történelem A térségben a 6. század táján kelet-balti törzsek telepedtek le, őket a szláv kryvycyk szorították nyugat felé. (A mai lett nyelvben az oroszokat „krievs"-nek mondják, ez is jelzi a korai

lett-orosz kapcsolatokat. ) A mai Lettország regionális és nyelvi megoszlása is mutatja, hogy mely térségekbe költöztek ezek a törzsek annak idején; a keleti részt Latgalénak hívják; Vidzeme a Rigai-öböl környékén terül el, onnan északra nyúlik az észt határig (ez korábban a lív nép országrésze volt); Zemgale - a legtermékenyebb terület - délen található, Kurzeme (Kurland) pedig nyugaton. Lettország területén a finnek, baltiak, szlávok ősidők óta keveredetek egymással. A Balti-tenger és a Dvina folyó (lettül Daugava) a viking világot Bizánccal összekapcsoló kereskedelmi útvonal része. A balti borostyánkő p1 ezen az úton jutott el a Földközi-tenger országaiba. A következő 800 év lett történelmét a 12. századi Európa eseményei határozták meg Az említett évszázadban több nagyszabású, muzulmánellenes keresztes hadjárat folyt a Szentföldön. A harcos egyház eszméje népszerű volt a németek között, akik

meghódításra megérett területnek tekintették a balti térséget, úgyhogy a teuton lovagrend keresztes hadjáratot hirdetett. Livónia püspöke, Albert, 1201-ben megalapította Rigát, és ezzel megkezdődött Livónia német állam története. Nem túlzás a megállapítás, hogy ezt követően a lett nép története lényegében az olyan államok történelmével esik egybe, amelyeknek boldogtalan alattvalóiként éltek. Livóniáról, Lengyelországról, Svédországról és - a 18 század kezdetén - Oroszországról van szó. A lettek vallási hovatartozása is a politikai széljárással változott. Előbb jórészt katolikusok voltak (jóllehet erős pogány szokásokkal), azután - mivel a teuton lovagrend Albrecht nevű nagymestere 1525-ben áttért evangélikusnak. Albrecht később feloszlatta a rendet, és a Lengyel korona hűbéreseként Poroszország fejedelme lett. A katolicizmus a 16 század vége felé ismét hatalomra jutott lett földön A jezsuiták

iskolákat alapítottak Daugavspilsben, Rigában és Dorpatban (ez Tartu, a mai Észtország területén). A dorpati iskola később jelentős szerepet töltött be a lett nemzet életében. (1632-ben II Gusztáv Adolf svéd király rendelete nyomán az iskola egyetemmé alakult át. Lettországban a 17 század elején nagy pusztítást vitt véghez a lengyel-svéd háborúk sorozata. Az 1660-ban megkötött olivai békeszerződés két hatalom között osztotta fel az országot: Latgaliát Lengyelország kapta, Livóniát Svédország. Lettország svédek birtokolta részében ismét az evangélikus hit lett az államvallás. A fekete mágiát megbélyegző és a boszorkányság ellen hozott sok-sok törvény, továbbá a templomba járás kötelezővé tétele azt mutatja, hogy a pogány vallásgyakorlás még igen elterjedt volt ezen a vidéken. Akárhogy is, a svéd uralom alatt fejlődött az oktatás, növekedett a műveltség, s így ezt az időszakot sokan „aranykor"-nak

minősítik ahhoz képest, ami megelőzte - és ami utána következett. A 18 század elején Nagy Péter cár felújította Moszkva nyugat felé irányuló hódító politikáját. A svédek ellen vívott háborúja nyomán 90 ezer ember maradt életben a svédek birtokolta Livóniában, s a szántóföldek 40 százaléka maradt parlagon. Péternek a svédek fölött aratott győzelme és a lengyel-litván nemzetközösség területének a 18. század végén történt felosztása következtében orosz irányítás alá került a Balti-tenger keleti partjától Szentpétervárig terjedő régió. Péter helyreállította a német nemesség előjogait, a - túlnyomó részben lett - parasztokat pedig földművelő rabszolgákká tette, egy sorba helyezvén őket az oroszországi jobbágyokkal. Az 1772-es esztendőben a lakosság 1,6 százaléka élt a többi 98,4 százalék munkájából. Ezt a helyzetet tükrözte később az 1949-es évi szituáció: a Lettországon uralkodó

bolsevik pártnak mindössze 31 ezer tagja volt, ezek 47 százaléka, vagyis a népesség 1, 5 százaléka volt nem lett nemzetiségű. A 18 századi felvilágosodás eszméit német pietista lelkészek hozták Lettországba, s ők szorgalmazták a lett nyelv használatát mozgalmukat 1743-ban betiltották ugyan, de így is sok hívet szerzett. A Valmiera város közelében 1802ben kitört parasztlázadás Valmiera különben a volt pietisták központja - arra ösztönözte I Sándor orosz cárt, hogy Kurlardban eltörölje a jobbágyságot. Ez 1817-ben történt, Livóniában pedig két esztendővel később következett be. Latgaliában 1861-ig megmaradt a jobbágyrendszer, amikor viszont az egész Orosz Birodalomban eltörölték. Egy 1849-ben meghozott törvény lehetővé tette, hogy parasztbirtokok alakuljanak, és ez megteremtette a kisgazdaosztályt. A 19. század szellemi életét egyrészt az uralkodó osztályok elnémetesítési törekvései jellemezték, másrészt a lett

nép növekvő nemzeti öntudata. A fiatal lettek egyre nagyobb számban iratkoztak be a dorpati egyetemre. Ami a felsőoktatást illeti, 1862-ben megalakult a rigai műegyetem. Három személyiség vállalt kiemelkedő szerepet Lettország szellemi életében: K. Valdemars síkra szállt a kisbirtokosok jogaiért, tengerészeti iskolákat alapított a Balti-tenger partvidékén, és a lett újságírás alapító atyjának tekinthető; K. Barons a lett folklór krónikása és gyűjtője volt; A. Kronvalds pedig 1873-ban elindította az évenkénti dalfesztiválok sorát, s ezzel hagyományt teremtett. Reakcióként, III Sándor cár uralkodása alatt oroszosítási irányzat kezdődött. Az I világháború kitörése után, 1914 szeptemberében a németek Riga közelébe jutottak. Az invázió megállítása céljából az orosz hadsereg főparancsnoka lett lövészezredeket alakított, s megengedte lett lobogók és jelvények, valamint a lettnek, mint vezénylési nyelvnek a

használatát. Az 1917-es évi bolsevik forradalom után e brigádok némelyikét beolvasztották a Vörös Hadseregbe, más lett brigádok viszont a vörösök ellen harcoltak Szibériában. 1918 november 18-án kikiáltották a lett függetlenséget, de a helyzet továbbra is bizonytalan volt. Az ország csak akkor szabadult meg német és orosz megszállóitól, amikor 1920-ban békeszerződést keszerződést kötött Szovjet-Oroszországgal. Az új államnak óriási nehézségekkel kellett szembenéznie. Az ipari létesítmények jelentős részeit az oroszok 1915-ben leszerelték és magukkal vitték, s a háború a lett lakosság mintegy 27 százalékát elpusztította. A függetlenség időszakát (1918-1940) politikai instabilitás, bizonytalanság jellemezte: 1918 és 1934 között 18 lett kormány váltotta egymást. Ráadásul, az ország két - növekvő hatalmú - diktatúra közé szorult: a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió közé. 1934 májusában K

Ulmanis puccsot hajtott végre, feloszlatta a parlamentet és betiltotta a politikai pártokat. Mindennek ellenére, a lett állam elért egyet-mást (nem is keveset) ebben az időszakban. A lett nyelv a kormányzat és a közigazgatás nyelvének rangjára emelkedett, továbbá lettül folyt az oktatás az iskolákban és az 1919-ben alapított egyetemen is. Az 1918-tól 1940-ig terjedő időszakban annyi könyvet nyomtak lett nyelven, mint amennyi az előző 300 évben jelent meg. Lett nemzetiségű volt 1935-ben az összlakosság majdnem háromnegyed része. A kormányzat a földreform megoldását tekintette fő feladatának, mivel különösen a parasztbirtokok megoszlása volt egyenetlen; Livóniában kb. 80 kat hold volt az ilyen birtokok átlagos területe, Latgaléban viszont csupán kb. 19 A földreformot 1937-re gyakorlatilag befejezték: a megmaradt nagybirtokokat államosították, a földeket pedig úgy osztották fel, hogy 68 százalékuk a parasztság kezébe került. A

lakosság többsége még akkor is falun élt, és a mezőgazdaságban dolgozott. Mindössze kb 17 százaléka dolgozott az iparban, s az ipari munkásság között feltűnően nagy volt a nők arányszáma. Az állami költségvetésnek mintegy 13 százalékát különítették el szociális célokra. Az 1940-es évek azzal kezdődtek, hogy a Szovjetunió bekebelezte az országot, és tömegesen deportálta a letteket; azután - 1941-től 1944-ig - a német támadások sorozata következett, katonai megszállással; majd ismét a Vörös Hadsereg inváziója és az ország újbóli szovjet megszállása. A bolsevik rendszer bevezette a kollektivizálást, és a rohamos iparosítás politikáját alkalmazta. A szükséges munkaerőt nagyrészt a Szovjetunió más részeiből hozták Lettországba, s 1989-ben a lettországi lakosságnak alig több mint a fele volt lett nemzetiségű, a többinek orosz volt az anyanyelve. A lett nemzeti szellemet nagy mértékben a dalfesztiválok

tartották ébren. G.) SZORBOK (VENDEK) A szorbok (vendekként vagy lausitziakkéntt is emlegetik őket) Németország két különböző régiójában élnek. Az ún felső-szorbok Bautzen (szorbul Budysin) sörnyékén, a cseh-német határ közelében; az ún. alsó-szorbok pedig a Cottbus (Chosebuz) körüli térségben, Németország délkeleti részén, nem messze a lengyel határtól. A szorbok számát 100-120 ezerre becsülik, és a felük még ma is a szorb nyelvjárást beszéli. A felső-szorbok Többen vannak, mint az alsó-szorbok, s az alsó-szorbokhoz igazodó asszimilációs folyamat folytatódik. Majdnem minden alsó-szorb protestáns, a felső-szorbok soraiban viszont van egy katolikus kisebbség. Történelem A szorbok annak a szláv népnek a maradványai, amely a 6. században az Elbától a Saale folyóig terjedő térségben telepedett le. Ezeknek az északi szlávoknak egy csoportját - beleértendők ebbe a szorbok és az azóta kihalt polábok, közös

nevükön: elbai szlávok erőszakkal térítették keresztény hitre a német hódítók (a hódítás évszáma 928). A lengyelek 1002-ben foglalták el ezt a Luzácia néven ismert régiót. Az 1368-tól 1370-ig terjedő időszakban a cseh királyság birtokába került. A 14 század elérkeztével az elbai szlávok nagy része a német kultúrához asszimilálódott, a szorbok és a polábok egy csoportja kivételével ez utóbbiak Hannover környékén egészen a 18. század elejéig maradtak meg Luzáciát 1635ben Szászországnak engedték át, a napóleoni háborúk után pedig 1815-ben Poroszország része lett. A porosz megszállás idején, 1871-et követően a szorboknak elnémetesítési kampányt kellett elszenvedniük, különösen keleten. Részben válaszként, a szorbok soraiban egyre népszerűbb lett a nemzeti újjászületési mozgalom. Az 1847ben alapított Macica Serbska nevű, valamint az 1912-ben létrehozott Domowina (szorbul hazát jelent) elnevezésű

nemzeti szervezetek a szorbok jogainak kiterjesztéséért harcoltak. Az 1919-ben előterjesztett javaslat, hogy Luzáciát csatolják Csehszlovákiához, nem talált meghallgatásra, a régió Németország része maradt. Az 1933-as náci hatalomátvétel után a németek betiltottak minden szorb nemzeti megnyilvánulást vagy tüntetést, és 1937-ben a Domowina kénytelen volt kimondani a feloszlását. A második világháború után újjáéledt a szorb kulturális mozgalom. A szorbok a Német Demokratikus Köztársaságban találták magukat, amelynek kormányzata - részben mivel ily módon könnyen megmutathatta a nyugatnak, hogy mekkora fontosságot tulajdonít az emberi jogoknak - széleskörű kisebbségi jogokat adományozott a szorboknak. A lipcsei egyetemen szorb tanszék létesült Az egységesült Németországban a szorbok előreláthatólag továbbra is élhetnek az említett jogokkal, de erősebb nyomás fog rájuk nehezedni, hogy hasonuljanak a német kultúrához.

Nyelv, kultúra, vallás A szorb nyelvnek két fő dialektusa van: a felső-szorbot Bautzen környékén beszélik, és ez a nyelvjárás az irodalmi nyelv alapja. Az alsó-szorb Cottbus körül gyakori Van egy harmadik dialektus is: a kelet-szorb, ez a Muskau környéki szórványtelepüléseken maradt meg. A felsőszorb a cseh nyelvhez, az alsó-szorb a lengyelhez áll közel Az első írásos szorb nyelvemlék a 15. századból való; világos azonban, hogy a felső- és alsó-szorb nyelvjárások között már a 13 században mutatkoztak eltérések. A 19 században, részben a szorb nemzeti újjászületés hatására, a szorb nyelv német jövevényszavait cseh eredetű új szóalkotásokkal vagy kölcsönszavakkal helyettesítették. 19. UKRÁNOK (RUSZONOK), OROSZOK, BELORUSZOK A.) RUTENOK Már a ruténok többféle elnevezése is gondot okoz: ruszinok?, kárpátukrajnaiak?, kisoroszok? A „rutén" szó régi hagyományokra tekint vissza: egyfelől a „rusz"

országrészeket jelentette, amelyek a mai Ukrajnát és Belorussziát ölelik fel, másfelől a litván nagyhercegségben alkalmazott írott nyelvet. Mindkét vonatkozásban ellentéte tehát az orosznak Már a 19 századi Ausztriában is használták a „rutén" kifejezést - jóllehet következetlenül, rendszertelenül - az ukránok megjelölésére. Korszerűbb alkalmazásában a Kárpátok hegységeiben és hegyoldalain élő keleti-szláv népeket jelöli a szó. Gyakran felváltva használják az „ukrán" szóval; némélyek szemében a két kifejezés tetszés szerint felcserélhető, váltogatható, mások szerint viszont kölcsönösen kizárják egymást. Történelem Rutén állam sose létezett. Több mint egymillió rutén lakik - legalábbis egyes elméletek szerint - több különböző államban: Ukrajna egyik régiójában (Kárpátalján, melynek Ungvár a székhelye) 977 ezer; Szlovákiában (Eperjes térségé ben) 130 ezer; Lengyelországban (az

egész országban szétszórva) 60 ezer; Eszakkelet-Romániában 1000, legalábbis az 1977. évi népszámlálás szerint; a Vajdaságban 30 ezer rutén él, s vannak kis rutén közösségek Horvátországban és Boszniában is. A valóságot elködösítik a politikai meggondolások Az 1991. évi csehszlovák népszámlálás adatai szerint akkor összesen 17 ezer rutén élt Szlovákiában, s ugyanez a népszámlálás 14 ezer főnyi ukrán lakosságot mutatott ki - szintén Szlovákiában. Az ugyancsak 1991-re vonatkozó adatok 21 ezer vajdasági ruténról szólnak Lengyeloszágban a lemkók ügye bonyolítja a helyzetet (lásd a továbbiakban). Bonyolult tehát a kérdés, hogy pontosan ki is a rutén. A ruténok többsége görögkatolikus; a probléma gyökere Lengyelországnak a keleti szlávok lakta vidékein keresendő, ezt a területet a 18. század végén kebelezte be az Osztrák-Magyar Monarchia, pontosabban 1848 után a Magyar Királyság. A magyar illetékesek

fontosnak