Irodalom | Tanulmányok, esszék » Gondolatok a könyvtárban

Gondolatok a könyvtárban Vörösmarty Mihály alapvetően pesszimista költő, ugyanakkor mérhetetlenül reményteli is, hiszen hiszi, hogy eljön majd a szebb kor, mikor majd az (értelmi és érzelmi) egyenlőség nyújtotta harmóniában élhetnek az emberek szeretetben, boldogan a világon. A kultúra fejlődésétől várja az emberiség felemelkedését. Biztos benne, hogy egy bizonyos műveltségi szint elérésével rájönnek az emberek, hogy felesleges a harc a „népzsaroló dús” és a „nyomorú pórnép” között. (Ezek jellemzően romantikus gondolatok) Azonban meginog eme hite 1844-ben, mikor meglátogatja Toldy Ferencet, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának őrét, hogy körülnézzen, megtudja meddig jutott el Toldy a könyvtár fejlesztésében. Ez a látogatás ihlette a Gondolatok a könyvtárban című filozófiai költeményét, melynek műfaját nem lehet pontosan behatárolni, valahová az óda és a rapszódia közé tehetnénk. A mű ódai

felütéssel kezdődik, mely kísértetiesen hasonlít Dante Poklának kapujára írtakhoz („Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”). Úgy tűnik, mintha valakihez beszélne („gondold meg, oh tudós”), de a vers egyszemélyes: keserű, tépelődő monológ. Vörösmarty nagy fájdalma, az emberek közötti egyenlőtlenség jelenik meg a vers első szakaszában. Igazságtalannak tartja, hogy milliók születnek szegénynek, és csak néhány ezer ember születik gazdagságba. De nem az anyagi jólétet irigyli, hanem az ezzel járó lehetőségek kihasználatlansága dühíti: akik szabadon művelődhetnének, azok nem rendelkeznek „istenésszel, angyal érzelemmel”, nem használják ki a lehetőséget, ami az ölükbe hullott, elfecsérlik azt. „Miért e lom?”- hangzik az első költői kérdés Vörösmartytól. Hogy „léha tudománytól / Zabáltan elhenyéljük a napot?” Aki az egész életét tanulással tölti, az nem tud különbséget tenni az igazán

fontos és a lényegtelen dolgok között, az semmit sem kezd a tudásával. A második szakasz ugyancsak a „Miért e lom?” anaforás kérdéssel kezdődik. A „lom” szó használata nagyon találó, kifejezi a költő véleményét: az „irodalom” szóra utal, ugyanakkor magában hordozza a lom, mint szemét értelmezését is. Az irodalmat, könyveket szemétnek, tehát hasztalannak tartja. Alapvető eszköze az ellentét: az ideák és a gyakorlat teljesen eltérnek egymástól, „Irtózatos hazudság mindenütt!” Az ellentéteken belül rengeteg a jelzős szerkezet, melyek segítségével még inkább érzékelhető az erős kontraszt a szembeállított dolgok között. „Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből”. A század első felében ruhából, rongyból készítették a papírt, amiből azután a könyvek is készültek. Szembeállítja rongy piszkosságát a belőle készített könyvek nemesi tartalmának tisztaságával. Elérkezik a vers

mélypontjához, teljesen kétségbeesett, rousseaui kérdés következik: „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” Bár válasza látszólag igen, az irónia világossá teszi, hogy az egyértelmű tagadást rejt. Kifejti, hogy minél dicsőbb egy nép, annál több szörnyű tett fűződik a nevéhez. Arra utal, hogy ahhoz, hogy egy nép nagy és erős legyen, ahhoz más népeket a sárba kell tipornia, és ezek a hódítások nem a szeretet terjedését segítik elő (ami előrejutást jelentene), hanem a gyűlöletet szítják ember és ember között. Logikus megoldásnak tűnik a könyvek elpusztítása, hiszen teljesen haszontalanok, csak rontják a helyzetet, pedig annak javítása, az emberiség felemelése lenne a feladatuk. Ez elgondolkodtatja Vörösmartyt, s a harmadik szakasz egy újabb kérdéssel kezdődik: „De hát ledöntsük, a mit ezredek / Ész napvilága mellett dolgozának?” Újabb ellentéteket állít fel, különbséget tesz a nagy tudósok,

bölcsek nagy művei és a hitvány művek között, ezzel feloldva a feszültséget, a mélyponton lévő hangulatot felváltja a lelkesedés. (Igaz ebbe egy kis keserűség is keveredik, hiszen az anyagias világ csak akkor ismerte el a „bölcsek és költők műveit”, mikor azokért már nem kellett fizetni, szerzőjük halott volt.) Hangsúlyozza, hogy a valóban értékes művek hatalmas emberi áldozatok árán születtek meg, bűn lenne ezeket elpusztítani, „a jók a rosz miatt” nem szenvedhetnek. Itt is Vörösmarty igazság utáni vágya fejeződik ki. Az érzelmi hullámvölgyből kilendíti a remény, hiszen van már olyan zuga a földnek, ahol már majdnem teljesült az, amire ő is vágyik. Amerikát említi, ahol már törvénybe foglalták az emberi jogokat, igaz a rabszolgaságot továbbra is elismerik, tehát ott sem tökéletes minden. Ez mégis reményt ad a költőnek, hisz benne, hogy az ő (utópisztikus) elképzelése a megreformált társadalomról

létrejöhet. Ezt fejti ki a negyedik szakaszban, mely fordulatot hoz a versbe mégis-moráljával. „Egy új irány” közeledtét véli felfedezni, ami elhozza a vágyott embertestvériséget. Változatlanul nem óhajt vagyoni egyenlőséget, hiszen elégedetlenség nélkül mondja, hogy „legalsó pór”. Ezt az új irányt tűzi ki a társadalom fejlődésének méltó céljául. Azonban Vörösmarty szerint az élet állandó körforgás: mikor a rossz végre jóra váltott, óhatatlanul újabb rossz következik; a fejlődés bizonyos szintjének elérése után csakis hanyatlás következhet. Bibliai példát hoz fel: Bábel tornyát említi, ami ezúttal nem a teljes zűrzavart, hanem a kultúra által felépített tornyot jelképezi, mely bizony le fog dőlni. De csüggedni egy cseppet sem szabad, mikor ledől a torony, akkor „kezdjünk újra tűrni és tanulni”. „Mi dolgunk a világon?”- teszi fel a kérdést az utolsó szakaszban. Két különböző választ

ad rá, azonban a válaszok alapja azonos: küzdeni. Először az egyén megvilágításában válaszol, „tápot kell adni lelki vágyainknak”, vagyis saját magunkat kell művelnünk. Aztán kibővíti a választ, és azt mondja, hogy a hazánkért kell mindent megtennünk. Ne próbáljunk meg a világért tenni, hiszen egyetlen ember nem tudja megváltani a világot, azonban ha a saját hazánkat segítjük az előrehaladásban, azzal a világot is segítjük. Ezek a gondolatok Kölcsey Parainesisében is megtalálhatóak, csakúgy, mint a vers ódai befejezésének gondolata, miszerint a tökéletes boldogság nem létezik, kizárólag lelki elégedettség (amit akkor érhetünk el, ha minden feladatunkat becsületesen, jól ellátunk). „Ez a század lázasan bizakodó, építő, reménykedő, de egyben először döbben rá világosan az élet teljes céltalanságára, semmiségére is.”- mondja Kosztolányi Vörösmartyról pedig így nyilatkozik: „Ellentétek között

hányódik, mint regényes kora, ég és pokol között. Életvágya akkora, mint halálvágya. Semmiféle szilárd alapra nem támaszkodhat a zűrzavarban.”