Filozófia | Felsőoktatás » Történetfilozófia

Történetfilozófia Először is meg kellene határozni a történelem lényegét. Napóleon szerint a történelem az elfogadott hazugságok összessége. Az angol Hume szerint a történelem az emberi természet állandó felismerése. Ezek után mi tehát a történetfilozófia? Vannak-e a történelemben törvényszerűségek? Van-e fejlődés a történelemben vagy csak ismétlődésről lehet beszélni? Hogyan ismerhető meg és hogyan értelmezhető a történelem? Milyen szerepe van a történelemben az egyénnek? Ezek után a klasszikus történetfilozófia a történelemről szól. Az eredmény nem követhetően az, hogy a mindenkori történetfilozófiát mindig az idő előrehaladásában értelmezik. Mindez elkötelezettséget jelent de nem ideológiait A legfontosabb a tárgyilagosságra való törekvés. Újkori szerződés-elméletek: Hobbes, Locke, Rousseau Hogyan lett az emberi természetből, szervezetlenből egy egységes szervezet? 1. Hobbes (1588-1679) Hobbes

legjelentősebb műve a Leviatán (1651). Mi jellemző a természetes állapotban lévő emberre? Az ember jellemzője szerinte az egoizmus a birtoklásvágy. Mindenki harca mindenki ellen. Az ember embernek farkasa Ezért válik szükségessé az állam létrehozása, mert ez a szükségszerű. Tudatosan a társadalmi szerződés kifejezést használja Az önbíráskodás jogáról való lemondás és a mások feletti hatalom átruházása egy kiválasztott személyre. Tiszteletben tartani minden embernek az élethez való szabadságjogát Ez a természetes állapot hogyan viselkednének az emberek, ha nem lennének alárendelve a politikai hatalomnak. 2. John Locke (1632-1704) Locke Értekezés a politikai kormányzásról című művét 1679-83 között írta. Azokat az elveket fogalmazza meg, ami a parlamentáris rendszernek az alapja. Abból indul ki, hogy természetes erkölcsi törvény kormányozza a közösségek életét. Mindenkinek = joga van a szabadsághoz Hangsúlyozza a

munkának a jelentőségét. Vallja hasznos intézmény az állam Fontos az önbíráskodás jogáról való lemondás. A hatalom átruházása másra, erősen bírálja az egyeduralmat, a polgárok képviselői közül kerüljön ki a vezető. A törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom szétválasztása. Véleménynyilvánítás szabadsága, vallási tolerancia Elismeri isten személyét, Locke szemében a lázadó az nem más, mint zsarnok. Szerinte a zsarnok az, aki rendet megbontja. A polgári hatalom képviselői a megbomlott rendet állítják helyre. Felfogásának központjában a bizalom van 3. J J Rousseau (1712-1778) Rousseau felteszi a kérdést: javított-e az erkölcsön a tudomány? Szerinte nem. 1750 körül már az Enciklopédia is születőben van. Gyűlölte a zsarnokságot, a rabszolgaságot Fő műve az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenségről (1754). A természeti állapotot egyfajta aranykornak írja le, ahol az önzések szabad versenye

jelenik meg. Elutasítja a feudális kiváltságokat. A történelem fejlődése és az általa leírt társadalmi szerződés állapotában jöhet létre egy olyan természet, amely ideális lehet. A Társadalmi szerződés (1762) a francia forradalom idején a jakobinusokra volt nagy hatással. Elutasítja az erősebb jogát szerinte ez nem helyes. Mit ért ezalatt? Megtalálni a társulás olyan formáját, változatlanul önmagának engedelmeskedik, olyan szabad marad, mint amilyen először volt. Minden egyes polgár részt vehet a törvények meghozatalában. Egy viszonylag kisebb számú közösségben lehet ezt működtetni. Felkérték a szardíniai alkotmány elkészítésére is Végül benne van a zsarnokság veszélye. Individuumok állnak szemben az általános akarattal A törvényhozó szava kezdeményezi a törvénykezést. „Csak állam ereje biztosítja a polgárok szabadságát” A törvény és morál viszonyáról ír. Igazi demokrácia nem létezett és nem

is fog létezni soha A vallási könyvek alapja az a fontos, amelynek az alapja az erkölcs. Bárkit száműzhet az államból A felvilágosodás történelemszemlélete: Vico, Montesquieu, Rousseau 1. G G Vico (1668-1740) Először Vico írt történelemfilozófiát a XVII-XVIII század fordulóján. Nápolyban tanított retorikát, és történelmet, fő műve az Új Tudomány. Azt vallja, hogy a történelem a dolgok elejénél fogva megy végbe. Organikus történelemfelfogást képvisel Az egyes népeknél hasonló ciklusokkal találkozhatunk, de ezek nem hatnak egymásra. Egyszerre a természet és az isteni gondviselés irányítja. A történelemben a valamilyen szükségszerű dolog érvényre jut A német történelemnek szerinte három korszaka volt: barbarizmus (patriarchális korszak), hősi korszak (arisztokrata alkotmányok korszaka, középkor), klasszikus kor (a gondolat uralkodik a képzelet, a szabad monarchiák korszaka fölött). Szerinte a jog is természetesen

alakult ki. Az általa felvázolt esetben az emberiség kétszer járta be az utat Az antikvitásban, valamint a középkorban a kettő között volt az ún. barbárság A történelemszemlélet és történetírás a XVIII. századra újul meg, a felvilágosodás - a hatalomra törekvő (francia) polgárság ideológiája - eszmerendszerének keretében. Bár a történetírás megszabadulása a teológiai gondolkodás különböző sémáitól a keresztény Európában Machiavelli és számos humanista kortársának munkásságával folytatódott, a történelem alapvetően profán felfogásának kialakulásáról a XVIII. század elejéig mindazonáltal nem beszélhetünk. A döntő áttörés a történelemfelfogás szekularizálódása terén Giovanni Gianbattista Vico nápolyi egyetemi tanár nevéhez köthető, akinek Scienza Nouva (Az új tudomány) című történelemértelmezése 1725-ben látott napvilágot. Bár Vico is hívő katolikus volt, s az isteni gondviselés

szerepét sem iktatta ki teljesen, a transzcendentális erő mellett az evilági (természeti és emberi) tényezőknek minden korábbinál nagyobb szerepet tulajdonított. Givanni Vico alkotta meg az ún vicói axiómát: a történelem emberi alkotás, az emberek maguk alakítják történetüket, de - s ez még tükrözi a középkor történelemszemléletének hatását - annak szabályszerűségeit Isten határozza meg. Vico azt gondolta, hogy a történelem az emberek döntésein és cselekedetein, nem pedig Isten állandó beavatkozásain keresztül engedelmeskedik az amúgy egyébként isteni eredetű belső szükségszerűségeknek. A linearitás és az eszkatológia eszméjét, vagyis azt, hogy a történelem valamiféle nagy céllal rendelkezik és a végső beteljesülésre előbb, vagy utóbb sor kerül, Vico ugyancsak elvetette. Ehelyett ő is ciklikus ritmus szerint írta le a történelem menetét Nála azonban - eltérően Khaldúntól - a ciklusok nem egyszerűen

ismétlik, hanem spirális módon követik egymást, vagyis egyre magasabb szinten jelennek meg. Minden ciklus - az antik és az európai egyaránt - négy stádiumból áll. Ezek a barbarizmus, az ún istenek kora, az arisztokratikus hősi korszak és az ész, a tudás által dominált klasszikus korszak. Minden ciklus kimerüléssel és hanyatlással fejeződik be, amelyet újabb barbarizmus követ, majd kezdetét veszi az újabb szakasz. A felvilágosodás korszakának másik újítása a természet és a társadalom egységes kezelése. Ahogyan a természetben a természeti törvények érvényesülnek, úgy az emberi társadalomnak, a történelemnek is megvannak a maga törvényei (melyeket Vico szerint Isten alkotott meg). A mozgatórugók tekintetében a felvilágosodás korának történetírói a földrajzi környezetet, az éghajlatot, stb. tekintik alapvető meghatározó tényezőként egy nép történelmének alakulásában (földrajzi determinizmus). 2. Montesquieu

(1689-1755) Montesquieu jogot, földrajzot, és etnográfiát is tanult. A felvilágosodás korának gondolkodója volt. Kiemelkedő munkái: a Rómaiak nagysága és hanyatlása, melyben a történetírás, ill a történelem feladatának az emberi élettan bemutatását tartja, ill. a Törvények szelleme, melyben vallja, hogy háromfajta célja volt (filozófiai, történeti és polémikus). Milyen szerepet játszik a történelemben? A komplex fizikai törvények hogyan változtatják a társadalmat. A történelem befolyásolják a fizikai meghatározások földrajzi determinizmusok. Az orvostudomány is befolyásolta mindezt. Az ún hideg népeknél alakul ki a demokrácia Míg a meleg népeknél alakul ki a zsarnokság. A történelemben van valamiféle törvényszerűség, az egyik az éghajlat a másik pedig a kultúra. A fejlődés foka a pásztortársadalmak kora, a pénz megjelenése, használata az ügyesség lép a puszta erőszak helyébe. Az ész rákényszeríti a

hatalmat a természetre. A törvények befolyásolják egy nép szellemét A földrajzi determinizmus egyik legjelesebb képviselője Montesquieu történeti munkássága. Montesquieu a francia felvilágosodás történetírásának legkiemelkedőbb képviselője. Egyik legismertebb munkája, A törvények szellemében (LEspirit des Lois), melyben kifejti, hogy a történelmet objektív törvényszerűségek vezérlik, s fontos, hogy az emberek milyen törvényeket hoznak (az államforma határozza meg a törvényeket). További művei: Perzsa levelek, Elmélkedés a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól. A harmadik új vonást egy - nagyon optimista - haladásfelfogás jelenti. Az emberi történelem lineárisan halad előre, megszakítatlan, folyamatos. előre haladó mozgással, melynek végcélja az Ész (Ratio) társadalmának (uralmának) megvalósítása. A felvilágosodás korának történetírása térben és időben is kiszélesíti a történelmi

látószöget. Ismét megerősödik az egyetemes történeti látásmód, s az uralkodócsaládok, stb. történetének elbeszélése mellett megjelenik a mindennapi élet, a gazdaság, stb. történetének leírása, s Nyugat-Európa mellett már Ázsia és Afrika országainak történetéről is jelennek meg beszámolók, leírások. Még Montesquieu-nél is nagyobb hatással volt a felvilágosodás történelemszemléletének alakulására Voltaire, a bölcselő historikus, aki egy személyben volt filozófus, író és történetíró. Voltaire történelemfelfogása teljesen szekularizált, racionális, mentes minden transzcendens elemtől. Istent teljesen kiiktatta a történelemformáló tényezők közül A múltat nem csupán politika-, ill. esemény-centrikus szemszögből próbálja ábrázolni, hanem megpróbálja bemutatni a korabeli viszonyokat, a kultúrát, gazdaságot, stb. is (ld a XIV Lajos százada című művét). Másik híres műve (Essay - Tanulmány a

nemzetek erkölcseiről és szokásairól) jól illusztrálja a korszak világtörténelmi érdeklődését. Az Essay valódi világtörténet, rendkívül alapos munka, mely nagymértékben alapoz a korban fellelhető forrásokra is (köszönhetően pl. a reformáció-ellenreformáció korában megjelent forrásgyűjteményeknek is). 3. J J Rousseau (1712-1778) Rousseau felteszi a kérdést: javított-e az erkölcsön a tudomány? Szerinte nem. 1750 körül már az Enciklopédia is születőben van. Gyűlölte a zsarnokságot, a rabszolgaságot Fő műve az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenségről (1754). A természeti állapotot egyfajta aranykornak írja le, ahol az önzések szabad versenye jelenik meg. Elutasítja a feudális kiváltságokat. A történelem fejlődése és az általa leírt társadalmi szerződés állapotában jöhet létre egy olyan természet, amely ideális lehet. A Társadalmi szerződés (1762) a francia forradalom idején a jakobinusokra volt

nagy hatással. Elutasítja az erősebb jogát szerinte ez nem helyes. Mit ért ezalatt? Megtalálni a társulás olyan formáját, változatlanul önmagának engedelmeskedik, olyan szabad marad, mint amilyen először volt. Minden egyes polgár részt vehet a törvények meghozatalában. Egy viszonylag kisebb számú közösségben lehet ezt működtetni. Felkérték a szardíniai alkotmány elkészítésére is Végül benne van a zsarnokság veszélye. Individuumok állnak szemben az általános akarattal A törvényhozó szava kezdeményezi a törvénykezést. „Csak állam ereje biztosítja a polgárok szabadságát” A törvény és morál viszonyáról ír. Igazi demokrácia nem létezett és nem is fog létezni soha A vallási könyvek alapja az a fontos, amelynek az alapja az erkölcs. Bárkit száműzhet az államból. Kant történelemfelfogása I. Kant (1724-1804) Kant nagyon termékeny gondolkodó volt. Königsbergben (ma: Kalinyingrád (Baltikum)) született ott élt,

az ottani egyetemen tanult, később tanított és ott is halt meg. A Föld keletkezéséről is írt egy nagyon komoly művet. Sok mindennel foglalkozott Munkáira jellemző, hogy szerinte a történelemben egy egyértelmű törvényszerű fejlődés alakult ki. Az ember maga okozta kiskorúságát. Az emberiség egyetemes történelemnek eszméje világpolgári szempontból. Vallás a puszta ész határain belül Kilenc tételben fogalmazza meg a lényeget: – az ember az egyetlen lény és értelmes. – az észhasználat az emberben és nem az individuumban fejlődik, egyfajta értelmes berendezkedés. – a természet azt akarja, hogy az ember önmagából saját eszével hozza létre önmagát. – antagonizmusban látja az embert. Minden ember közösségi lény, de van becsvágya, uralomvágya, ez lesz az, hogy rangot szerezzen társai között. – általánosan jogszerű polgári társadalom elérése ez a legnehezebb. – – – – a tökéletes alkotmány elérése

a végső lépés a morális lépések kialakítása az általános világtörténet leírása megvilágítani ezt a rejtett tervet ez volt művének a legfontosabb mondanivalója. Herder és Fichte történelemszemlélete 1. Herder (1744-1803) Kant kortársa, a herderi jóslat megalkotója (mely szerint a magyar nyelv hamarosan el fog tűnni, fel fog oldódni a Magyarországot körülvevő szláv tengerben). Az emberiség történelmét valamiféle organikus folyamatként írja le, kiindulópontja az organikus világkép. A fejlődés iránya egy részben előrehaladó progresszív fejlődés. Minden népnek megvan a sajátos fejlődéselmélete. Az emberi természet, különböző fejlődéstípusokra oszlik „Minden népnek megvan a maga külön útja a humanitáshoz.” Nem vehetjük egy másik modernebbnek vélt korszak eszméjéül. Nagy hatással volt a romantikára A felvilágosodás egyoldalú ész elméletének elutasítása. Szerinte egyfajta célszerűség van a világon

Az emberiség saját kezébe adta sorsának kifejlődését. Levelek a humanitás előmozdításáról c művében kifejti az idő előrehaladását, amely magába foglalja az emberi nem előrehaladását is. Morális közösségek létrejöttéről beszél. A felvilágosodás eszmerendszere - a helyi, nemzeti specialitásokkal fűszereződve - a német és angol történetírásra is hatott. Johann Gottfried Herder, az egyetemes történeti látásmód képviselőjeként úgy vélte, hogy van haladás a történelemben, ám haladásfelfogása nem folyamatos, hanem szakaszokra bontható. Minden szakaszban sajátos vonások érvényesülnek, minden nép, minden kultúra rendelkezik olyan sajátosságokkal, melyek miatt az egyes korszakokat csak önmagukban lehet vizsgálni. Herder nem ismerte el, hogy általános érvényű törvényszerűség létezne a történelem folyamatában. Egyik legfontosabb műve az Értekezés az emberiség történetének filozófiájáról

(világtörténetet ír, az emberi civilizáció bölcsőjének Kínát tekinti). 2. Fichte (1762-1814) Az ő munkássága is szorosan kapcsolódik Kanthoz. Nem tartja elég következetesnek Kant filozófiáját. Azt vallja, hogy ha elismerjük az anyagi világot, nem lehet meghatározni az emberi szabadságot, kivéve, ha abszolút idealista állapotra helyezkedik. A világot az emberi akarat határozza meg. A világ az abszolút én meghatározása Fő műve: Az ember rendeltetése, ebben a népszerű formában határozza meg a filozófiát. Az ember két világ része, úgymint a tiszta szellemi világ, és az érzéki világ. „Szabad vagyok”- írja Amit mennyországnak neveznek az nem a földöntúli világ. Ő vezette be azt a szót, hogy patriotizmus. A napóleoni háborúk alatt lelkesítette a porosz hadsereget beszédeivel Szerinte az emberiség történetének öt nagy korszaka van: 1, Ártatlanság, avagy az ész-ösztön kora 2, a keletkező bűnök kora 3,

kiteljesedett bűnösség kora, az önzés 4, a kezdődő ész uralom korszaka 5, a kiteljesedett megszentelődés, avagy az ész uralom állapota. Hegel a világtörténelem filozófiájáról Hegel (1770-1831) A francia forradalom és Rousseau szenvedélyes olvasója. Egyetemista társa volt Holderlin is Számára nagyon fontos volt a szabadság eszméje. A természetes vallás a hagyományos közösségeknek a vallása. Pl a kereszténység + vallás = intézményesült vallás Külsődleges hatalomként jelenik meg. Fontos a fejlődés eszméje Egységes fogalomrendszer az alapja, jobban megismerje az ember saját lényét. Hegeli módszer - dialektikus módszer magát a történelmet is ezzel fogalmazza meg. A történelemben előrehaladott fejlődést lát, és ennek a mozgatórugói az ellentmondások. A tagadás tagadásának törvényszerűsége szerinte a szintézis. Dialektikus ellentétpárok: mennyiség- minőség, lényeg-jelenség, szabadságszükségszerűség,

látszat-valóság, úr-szolga A hegeli rendszer három fő része: 1. A logika tudománya 2. A természetfilozófia 3. A szellem filozófiája – visszatér önmaga saját lényegéhez a) szubjektív szellem tana b) objektív szellem tana c) abszolút szellem tana – művészet, vallás, filozófia A szubjektum az abszolút megismeréssel eggyé válik. Történelemfilozófiája: Az emberi cél a szabadság eszméje, amelyek az egyetemes fejlődést szolgálják. Minden, ami ésszerű valóságos, és minden, ami valóságos ésszerű. A jelen betetőzése az addigi történelmi folyamatoknak. Azt vallja a történelemben már nem lesz több fordulat A történelem filozófiája szerinte nem más, mint a gondolkodó ember. A népszellem az egyik fontos kifejezése. A rossz is ott van a történelemben Az emberiség történetében egy progresszív fejlődés fog bekövetkezni. A XIX. században, a világtörténet filozófiájáról írott munkájában (Előadások a

világtörténet filozófiájáról - Vorlesungen über die Philosophie der Weltgeschichte) Georg Wilhelm Friedrich Hegel immár teljes mértékben elvetette az isteni gondviselést, mint a történelem irányító elvét. Helyébe az „abszolút szellemet” állította, amely a dialektika törvényei szerint valósítja meg önmagát. Míg a keresztény felfogás szerint az emberek azért nem ismerik cselekedeteik valódi célját, mert a történelmet Isten irányítja, Hegelnél az ész tölti be ugyanezt a szerepet. A világtörténet egységének és linearitásának Ágostonig visszanyúló keresztény elvét viszont megtartotta. Az állandó haladás Hegel szerint abban jut kifejezésre, hogy minden korszak átad valamit a maga értékeiből a következő korszaknak: a keleti világ a görögnek, a görög a rómainak, s római a germánnak. A germán világ felvilágosodással azonosított harmadik periódusát Hegel a minden tekintélytől mentes "ész

uralmaként", vagyis az emberiség fejlődésének addigi csúcsaként jellemezte. Marx történelemfilozófiájáról Marx (1818-1883) Jól ismerte a hegeli filozófiát. A doktoriját a görög filozófiából írta Dialektikus módszert vezetett be. Az előfeltételek tisztán tapasztalati úton bizonyítható A munka a döntő mozzanat az emberiség történetében. Az anyagi viszonyok azok, amelyek meghatározzák a történelmi fejlődést. Alapfogalom a termelő ember fogalma, az erő + az eszközök Érintkezési viszonyok, pl. tulajdonviszonyok, munkamegosztás, osztályszint Gazdasági-társadalmi alakulatú formákról beszél. – ázsiai termelési mód – antik rabszolgatartó – hűbéri feudális – modern polgári A termelőerő fejlődése ellentétbe kerül a termelési viszonyokkal. Ez lesz az alapja a társadalmi-gazdasági alakulatok felbomlásának. A vízióit szükségszerűségnek tekinti A kommunizmus víziója: Az egyéni szabadság

kiművelheti saját magát. Elidegenedés Nem ő találta ki. Gazdasági viszonyokból indul ki A gyári munkás elidegenedik saját munkájától A munkája csak eszköz. A pénzről vallja, tárgy az emberi birtoklásban, „rút vagyok, de megvásárolhatom a legszebb asszonyt.” A XIX. század másik nagy történetfilozófusának, Karl Marxnak a rendszerében a történelmi mozgás alapjellemzője ugyancsak a tézis, antitézis és szintézis hármasságára épülő szekularizált fejlődéseszme. Míg azonban Hegelnél a végső mozgatóerő a szellem, ennek helyébe Marxnál a gazdaság immanens tényezői lépnek. Minden történelmi jelenség a gazdasági-társadalmi "alapokból" ered; a politikai rendszerek, művészetek, illetve általában a szellemi világ alkotóelemei ideológiai konstrukciók. A történelmi mozgás a társadalmi osztályok gazdasági ellentéteiből fakad, s az ellentétes csoportok harca, vagyis az "osztályharc" formájában

halad előre. Mindezek alapján az emberiség történelmét Marx öt nagy korszakra osztotta. Ezek a következők: "primitív kommunizmus" (vagyis ősközösség), antikvitás (vagyis rabszolgaság), feudalizmus, kapitalizmus, majd a szocialista átmenetet követő kommunizmus. Ezek közül - vélte Marx és vele még néhányan - az utolsó, a kommunizmus fogja megvalósítani a szabadság birodalmát, más szóval az Isten nélküli Isten államát. Marx teóriájában tehát a keresztény történelemeszme és eszkatológia teljes mértékben elvilágiasult. A Gonosz és a Jó harca az elnyomók és az elnyomottak harcává változott, az "eredendő bűn" szerepét pedig a kizsákmányolás vette át. Nietzsche a történelemről A pozitivizmus történelemfelfogása; a historizmus; Croce a történelem filozófiájáról A történetírás a XIX. században professzionalizálódott, ekkor alakultak ki igazán professzionális módszerei. A forráskritika is

ekkor jut el arra a szintre, mely alapján már lehetőség van a múlt valóban hiteles bemutatására. A történelemszemlélet sokszínűvé és rendkívül gazdaggá válik, egymással párhuzamosan jelenlévő irányzatok alakulnak ki. 1. A XIX századi történetírás "természettudományos" irányzata: a pozitivizmus A pozitivizmus filozófiai irányzatként született meg a XIX. század elejének Európájában A pozitív, pozitivista kifejezést először Saint-Simon használta az Esszé az embertudományokról (1813) című munkájában, s azokat a tudományágakat értette alatta, melyek konkrét, érzéki (érzékelhető, érzékekkel felfogható) észlelés alapján jutnak el a valóságról szóló ismeretekhez. Valóságos ismeretekhez csak kutatások segítségével lehet eljutni, nem elégséges a pusztán az ész, a tudat metafizikus folyamatainak segítségével, kizárólag gondolati úton történő vizsgálódás. A pozitivizmus filozófiai rendszerét

Auguste Comte foglalta rendszerbe 1829-ben megjelent, Cours de la Philosophie Positive című munkájában (előtte előadások keretében beszélt a pozitivizmusról, de 1826-ban idegbetegséget kapott, melyből 1829-re felgyógyult). Comte szerint minden forradalmi változás alapjában idegen az emberi társadalomtól, s a történelem csak az evolúciós fejlődés útján haladhat előre (sokak mindezért egyfajta Anti-Marxnak tekintik Comte-ot). A pozitivizmus - mint a történeti megismerés természetével és a történelmi tudás megbízhatóságával kapcsolatban felmerülő kérdésekre a XIX. században kialakult professzionális történetírás egyik irányzata - abból indult ki, hogy nemcsak, hogy létezik tőlünk független objektív valóság, hanem az meg is ismerhető, és jelenségei ugyanúgy törvényekké és szabályokká rendezhetők, mint a természettudósok által vizsgált világéi. A természettudomány és embertudomány között tehát semmiféle

lényeges különbség nincs. A múltról is csak pozitív, valóságos, konkrét, érzékelhető tények (azaz források) alapján lehet konkrét képet rajzolni. A pozitivista történetírás szerint minden nép ugyanazokon a fejlődési korszakokon esik át (barbárság, kőkorszak, metafizikai korszak, pozitivista korszak (a három korszak elmélete), melyek végén, a pozitivista korszakban már a pozitív tudományok uralkodnak). Jelentősebb pozitivista történetírók: – Henry Thomas Buckle: Anglia civilizációjának története, – Hippolyte A. Taine: francia történetíró, nagy történeti korszakokat vizsgálva mutat be koegzisztenciákat, – Herbert Spencer: Alapvető elveim című munkájában lerakta az organikus történelemszemlélet alapjait. Spencer szerint minden nép története élő organizmushoz hasonló (kialakul - fejlődik - elpusztul), s ezért egy nép történetének megismeréséhez nem elég pusztán az adott nép történetének vizsgálata,

hanem az egész történelem megismerésére kell törekedni, – John Stuart Mill: a Szabadságról című művében arról értekezik, hogy - mivel minden korlátozás gúzsba köti az értelmet - ezért szabadságot kell biztosítani az egyének és a társadalomnak is. Bár a pozitivista történetírás még az 1870-1890-es években is tovább él, súlyos csapásként hat rá az 1871-es párizsi kommün, mely tkp. a polgárságot is sokkolta A pozitivizmus degradálódni kezd, s ezek után a pozitivista történeti munkák már szinte kizárólag a puszta tényrögzítésre törekednek, s nem az összefüggések feltárására (a kései pozitivizmus e szakaszát ezért fakticista pozitivizmusnak vagy faktcizmusnak is szokás nevezni). Hippolyte Taine utolsó művei (pl. A jelenkori Franciaország története) egyértelműen bizonyítják ezt a tendenciát. Erősödnek az idealista, ill irracionális hatások is, utóbbiakat illusztrálja Taine miliő-elmélete is, miszerint egy

nép fejlődését alapvetően meghatározza a földrajzi környezet, a társadalmi környezet, ill. - legfontosabb meghatározó elemként a rassz-jelleg (faji jelleg) Ugyanebben a korszakban jelenik meg a francia Auguste Renaud Jézus élete műve, melyben a szerző arról ír, hogy az európai keresztény civilizáció vérfrissítésre szorul, ennek módja pedig az alsó és felső néposztályok közötti keveredés kell, hogy legyen. 2. Historizmus Kelet-Európában a pozitivizmus helyett a historizmus jellemző. A historizmus talán a legképlékenyebb, legkevésbé megfogható a XIX. századi történetírói irányzatai közül Mindenekelőtt a német idealista filozófiára alapozó, kifejezetten német történelemszemléleti irányzat, mely alapvetően fordult szembe a pozitivista szemlélet alapgondolataival, mindenekelőtt azzal, hogy a történelemben törvényszerűségek érvényesülnek, s hogy létezne olyan nézőpont, mely szerint a múlt ilyen folyamat lenne. Nem

tagadják azonban azt, hogy a történelem, a múlt megismerhető. Alapvetően idealista megalapozottságú történetírói irányzat (Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Fichte, Kant) irányzat. A tudat, az alapvetően isteni eredetű eszme (Hegelnél: abszolút eszme, abszolút szellem) valósítja meg önmagát a történelemben. Hegelnél a történelem az abszolút szellem objektivációja. A XIX században, a világtörténet filozófiájáról írott munkájában (Előadások a világtörténet filozófiájáról - Vorlesungen über die Philosophie der Weltgeschichte) Georg Wilhelm Friedrich Hegel immár teljes mértékben elvetette az isteni gondviselést, mint a történelem irányító elvét. Helyébe az „abszolút szellemet” állította, amely a dialektika törvényei szerint valósítja meg önmagát. Míg a keresztény felfogás szerint az emberek azért nem ismerik cselekedeteik valódi célját, mert a történelmet Isten irányítja, Hegelnél az ész tölti be

ugyanezt a szerepet. A világtörténet egységének és linearitásának Ágostonig visszanyúló keresztény elvét viszont megtartotta. Az állandó haladás Hegel szerint abban jut kifejezésre, hogy minden korszak átad valamit a maga értékeiből a következő korszaknak: a keleti világ a görögnek, a görög a rómainak, s római a germánnak. A germán világ felvilágosodással azonosított harmadik periódusát Hegel a minden tekintélytől mentes "ész uralmaként", vagyis az emberiség fejlődésének addigi csúcsaként jellemezte. A historizmus képviselői mindazonáltal nem fogadták el a hegeli linearizmust, e tekintetben inkább Herdert tekintették elődjüknek. A történelem önálló szakaszokra bontható, s minden történelmi kor csak önmagában vizsgálható, s mindegyik egyformán értékes (egyforma távolságra van Istentől). A historizmus képviselőinek jelentős része a porosz államot tekinti a történelmi fejlődés csúcsának. A

historizmus idealista megalapozottsága tagadja a történelmi törvényszerűségek meglétét, újromantikus jegyként pedig felerősödik benne a germán múlt idealizálására irányuló törekvés. A pozitivizmus ismeretelméleti előfeltevéseit elfogadó történészek emellett azt is feltételezték, hogy a múlt újraélesztésére vállalkozó történész képes saját szubjektumának a zárójelbe tételére, vagyis a múlt pártatlan, sine ira et studio vizsgálatára. Egyebek mellett ez jellemezte a XIX. századi német historizmus legnagyobb alakjának, Leopold von Rankének az ars poeticáját is, aki a wie es eigentlich gewesen ist vagyis az „ahogyan az valójában volt” típusú történetírást sokak szemében a mai napig érvényes normává emelte. Tkp a historizmus alatt fejlődik ki igazán a forráskritika, Ranke a historizmus legértékesebb elemeit érvényesíti munkáiban, pl. A pápaság XVI-XVII századi története című könyve rendkívül gazdag

forrásbázisra támaszkodik. A pozitivizmus ismeretelméleti optimizmusa mindazonáltal nem minden XIX. századi gondolkodót jellemzett. Ranke idősebb kortársa és a berlini egyetemen kollégája (egyébként a berlini egyetem alapítója), Wilhelm von Humboldt, a Megfigyelések a világtörténelemről című munka szerzője például - miközben a múlt elemi tényeinek feltárását maga is szükségesnek és lehetségesnek tartotta - már a század elején a megismerés buktatóira és az elemi tények rekonstruálását követő interpretáció elkerülhetetlen szubjektivizmusára figyelmeztetett. " ami megtörtént - írta a jeles államférfi és filozófus - az érzékek világában csak részben látható, a többit hozzá kell éreznünk, ki kell következtetnünk, ki kell találnunk. Ami megjelenik belőle, az szétszórt, szakadozott, elszigetelt; ami e törtrészeket összefűzi, ami való fényt derít egy-egy darabjukra, ami alakot ad az egésznek, az a

közvetlen megfigyelés elől elzárkózik. "(A láthatatlan eszme keresésével felerősödik az irracionalizmus, idealizmus) Humboldt A történetíró feladatáról (Über die Aufgabe des Geschichtsschreibers) írott munkájában kifejti, hogy az igazán jó történetírónak - épp a láthatatlan eszme megragadása érdekében - intuícióra és beleérző-képességre is szüksége van, ha munkáját jól akarja végezni. Még szkeptikusabban viszonyult a pozitivizmushoz és a rankei forráskritikát az objektivitással azonosító felfogáshoz a porosz Johann Gustav Droysen, aki módszertani alapvetésében, a Historikában kifejezetten amellett érvelt, hogy a természettudományokból ismert módszerek a történetírásban használhatatlanok. A történetírás - vélte - olyan tudomány, amely egyszersmind művészet is, s a történész „objektivitása” valójában abban áll, hogy „próbál megérteni”. 3. Benedetto Croce A XX. század első felében

folytatódott a pozitivista ismeretelmélettől való távolodás Vagyis a történeti megismerés lehetőségével és a történetírás objektivitásával szembeni kétkedés nem mérséklődött, hanem nőtt. Olasz nyelvterületen mindenekelőtt Benedetto Croce, az Egyesült Államokban az ún. prezentisták, Nagy-Britanniában pedig Robin G Collingwood fordult radikálisan szembe a pozitivista történetírás filozófiai és módszertani feltevéseivel. Mondanivalójuk lényege: a történelmi tény nem tőlünk független objektív valóság, hanem a történész mesterséges konstrukciója, aki viszont elkerülhetetlenül saját korának szempontjai szerint, mint individuum végzi ezt a rekonstrukciós munkát. Vagyis az, amit történelemnek mondunk, nem önmagában való, hanem mindig a jelen szemüvegén át, a jelen problémáinak tükrében láttatott múlt. A történész individuumának a kikapcsolása, amelyet Ranke elengedhetetlennek tartott, tehát lehetetlen, a

történetírás végső soron nem más, mint értelmezés, amely teljesen objektív ezért sohasem lehet. Az ún. „válságfilozófiák”: Spengler és Ortega A XX. században két jelentős történelembölcseleti szintézis készült Az elsőt a német Oswald Spengler tette közzé 1918 és 1922 között, a másodikat az angol Arnold Joseph Toynbee 1934 és 1961 között. A Nyugat alkonya (Der Untergang des Abendlandes) című munkájában Spengler a Hegelre, Marxra és másokra is jellemző lineáris fejlődéseszmével, illetve az ész és az emberiesség uralmának az eljövetelébe vetett hittel egyaránt szakított; profetikus pesszimizmus jellemzi. Rendszerének alapegységei - Khaldúnhoz hasonlóan - a zárt és körülbelül ezer éves belső időtartalommal rendelkező kultúrák, amelyekből nyolcat különböztetett meg: a kínait, az indiait, a babilóniait, az egyiptomit, a mexikóit, az ókori antikot, az arabot és a nyugatit, vagyis az európait. Ezek a

kultúrák az élőlényekhez hasonlóan születnek, kibontakoznak, elérik fejlődésük legmagasabb pontját, majd hanyatlani kezdenek és elpusztulnak. E szabály alól nincs kivétel, az európai kultúra éppúgy el fog pusztulni - a kötet címe e pusztulás kezdeti fázisára utal -, mint ahogy a régi kínai, az egyiptomi vagy az antik kultúra elpusztult. Spengler szerint a történelem mindig a győztesnek szolgáltat igazságot. Ezért, és faji alárendelő szemlélete miatt sokan a náci fajelmélet egyik előkészítőjének tartják. A hermeneutika a történelem megértéséről: Dithley és H. G Gadamer A történelem vége vagy a civilizációk háborúja? Fukuyama és Huntington. A történet, mint elbeszélés tétele a Történelmet, ha talán teljesen nem is semmisíti meg, de nagymértékben feloldja és relativizálja, a „feltalált dolgok hatalmára” épített tétel viszont kőkemény elrendeltséget állít szembe az emberek szinte totális

tehetetlenségével. A Történelmet azonban nem olyan régen megfenyegette Francis Fukuyama azzal is, hogy noha dicső emlékekre hivatkozhat, ütött a végórája. Igaz, hogy utolsó néhány mondatával végül megkérdőjelezi ezt az állítást, mindazonáltal több száz oldalon át mégis ezt a tételt fejti ki. Fukuyama egyáltalán nem tagadja a Történelem fogalmának megszületését, sőt hosszan kifejti a Történelem hegeli és részben – jóval kisebb részben - marxi felfogását, mindig annak célzatos végkifejletével egyetemben, ami ugyanis az emberiség végső megnyugvása. A hegeli képet, amely a német állam quasi demokráciája, a szerző átviszi a tényleges demokráciára, és bemutatja a hatalmas változásokat, amelyek a múlt század nyolcvanas éveinek a végén és a kilencvenes évek legelején mentek végbe. Teljes joggal mutat rá a nagy és mintegy sérthetetleneknek vélt diktatúrák összeroppanására, és a nagy számban újjászületett,

független államok keletkezésére, amelyek mind ráléptek a demokrácia útjára. Ez az irány valóban felbátoríthatja az embert arra a következtetésre, hogy a világ talán valóban az általános demokratizálódás felé tart, ami a hegeli felfogásban és Fukuyama szerint is egyúttal azt jelenti, hogy az embernek többé nincs megvalósítandó célja, elérte a csodák városát, ahol már minden jól van berendezve, és ahol mindenki megtalálja boldogságát. A Történelem tehát véget ért vagy legalábbis hamarosan véget ér. Függetlenül attól, hogy érzelmileg egyáltalán szeretné-e az ember a céltalanságot, vagy nem, ezzel az okfejtéssel szemben is felmerülnek komoly ellenérvek. Az elsőt kérdés formájában fogalmazom meg. Vajon mi igazolja, hogy a Történelemnek a hegeli értelemben valóban lenne célja vagy értelme. Ez a hegeli vagy akár marxi értelem vajon nem csupán egy az ember által alkotott fogalmak köréből, vagy nem csupán a

szépirodalomtól nehezen elhatárolható metafora? Igazolható, hogy az embernek mindig volt életcélja. Ez a cél a megmaradás, vagy ahogyan Elias Canetti mondja: a túlélés, valamint az, hogy mindig javítson valamicskét a körülményein, az életén és a leszármazottai életén is. Az ember ezt teszi, amióta csak tudunk a létezéséről, és ezt teszi ma is mind egyénileg, mind csoportosan. A Történelem viszont a maga részéről nem tesz semmit, mivel nem önálló létező, hanem csak a mindenkori emberi viszonyok összegződése és alakulása. A Történelem csak alakul szépen, ahogyan az ember említett céljai érdekében jól vagy rosszul alakítgatja. Ebben vélhetően benne foglaltatik az is, hogy az ember igyekszik az életét körülvevő feltételeket, és közöttük a politikai feltételeket is úgy befolyásolni, hogy említett céljait minél jobban szolgálják. Ebben a vonatkozásban pedig nyilvánvalóan mindenkinek igaza van abban – Hegeltől

Churchillen át Fukuyamáig, - hogy más politikai berendezkedésekkel, így az abszolutizmussal, az önkényuralommal, az autokrata rendszerrel, a diktatúrával szemben a demokrácia az, amely az ember céljait a legjobban szolgálja. De vajon kimerülnek-e az emberi célok magával a demokráciával? A történelem eddigi menete azt mutatja, hogy távolról sem. Az emberek tömegei fütyültek a demokráciára, ha alapvető törekvéseiket veszélyeztetve látták. A huszadik században már volt egy rövid korszak, amikor szintén egyre másra születtek a minta demokráciák, majd csaknem ugyanazzal a gyorsasággal adtak helyet különféle autoriter rendszereknek és diktatúráknak. Emlékeztetésképpen: alkotmányos értelemben példaértékű demokrácia született Portugáliában, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Finnországban, Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Csehszlovákiában, és a demokratikus jogokat, közöttük a választójogot

szinte mindenütt kiterjesztették. Többek között Olaszországban is Nem felejtendő, hogy néhány hónapig polgári demokratikus kormány volt hatalmon 1917–ben Oroszországban, majd 1918 – 1919-ben Magyarországon is. E hullámot azonban kisvártatva egy nagy ellencsapás váltotta fel. A húszas-harmincas években néhány, általában északi és nyugat-európai állam kivételével mindenütt diktatúra vagy tekintélyállam jött létre. Csehszlovákia kivételével az imént felsorolt valamennyi országban, továbbá Spanyolországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Görögországban, Bulgáriában és Romániában. Vajon miért történt ez? Sokféle választ adtak már erre a kérdésre. Szó volt a torz nemzeti hagyományokról, a filozófiai előzményekről, a kispolgárság lelki alkatáról, modernizálási kényszerről, ez azonban – ha igaz lenne – egyáltalán nem tartalmazna megnyugtató elemet a jövőre nézve a nem régen született új

demokráciák sorsát illetően. A demokráciával ellentétes hagyományt ugyanis sehol sem nehéz találni, ugyanez a helyzet a szellemi előzmények vidékén is, a kispolgáriság csak terjedt azóta, és a modernizálási kényszer mindegyik fiatal demokráciában fennáll. A választ tehát vélhetően másutt, vagy másutt is keresni kell Miként annak a másik demokratizálási hullámnak az esetében, amely ugyanolyan gyászos véget ért, mint az európai hullám az első világháborút követően. Az egykori, és a zömükben, a hatvanas években önálló lábra állt gyarmatokra, protektorátusokra gondolok. Akkoriban a nagy befolyással rendelkező államok vezetői nagyjából azt gondolták, hogy a demokráciát be lehet vezetni egy közösség életébe, valahogy úgy, ahogyan bevezetjük vezetékek segítségével a villanyáramot. Voltaképpen ez is egy nagy ugrási kísérlet volt, ami azonban még gyorsabban visszapattant, mint amelyekről a korábbiakban

megemlékeztem. A gyökértelen és eszköztelen demokráciák sorra adták át a helyüket a legvadabb és az esetek nagy részében a legkorruptabb önkényuralmaknak. Mit lehet e tapasztalatok alapján mondani? Feltehetően nem alaptalan először is azt állítani, hogy a demokratikus intézményrendszer formális elfogadása, alkotmányos rögzítése nem biztosítja automatikusan a demokratikus intézményrendszer valóságos működését. Erre számos példát fel lehet hozni a húszas évek Európájából, és még többet a második világháború után alakult friss demokráciákból. Keményen úgy is fogalmazhatunk, hogy nem minden demokrácia, ami messzebbről annak látszik, vagy lágyabban mondhatjuk talán azt, hogy a fogalmak mást jelentenek itt és mást amott. Néhány konkrét példa ennek az állításnak a szemléltetésére. Az elmúlt század húszas-harmincas éveiben alkotmányos királyság állt fenn például Nagy-Britanniában, Svédországban és

Romániában, a három rendszer között azonban vajmi nehéz lenne megtalálni a közös nevezőt, ha az alkotmány szavain valamelyest is túllépünk. Nagy-Britanniában nehezen és csikorogva ugyan, de fenntartották a demokratikus kereteket, amelyek működtek is a maguk módján. Svédországban jóval messzebb mentek, és gyakorlatilag létrehozták a tárgyalásos, konszenzusos demokráciát, számos jóléti intézkedés mellett. Romániában 1938-ig formálisan érvényesültek az alkotmányos jogok, de facto azonban különféle párt és udvari klikkek tartották hatalmukban az országot. Jelenleg viszont egy sor új és viszonylag új demokráciában a demokrácia egyelőre vékony hártya csupán, és mögötte meghúzódik a közelmúlt számos eleme: struktúrái, összefonódásai, mentalitásai. Ez a helyzet jó néhány távol-keleti demokráciában, valamint egy-két európai új államban is. Másodszor pedig azt lehet mondani, hogy, még ha a demokrácia alakilag

nagyon jól is működik, egyáltalán nem biztos, hogy ez önmagában véve megelégedéssel tölti el az egész populáció, vagy legalább nagy részének a szívét. Az emberek számára ugyanis a demokrácia önmagában véve egyáltalán nem valami végcél, miként azt a nagy filozófusok eszmefuttatásai alapján hinni lehetne, hanem csupán egyike az eszközöknek ahhoz, hogy igazi céljukat, a mindenkori jobban élést a túlélés biztosítása mellett elérjék. A jobban élés fogalmában természetesen benne foglaltatik a személyes és a csoportos jogok világa is, amire a modern ember a jól lét körében láthatóan igényt tart. Mégsem találnak sok örömet a demokráciában, ha keretei között munkanélküliségre vannak kárhoztatva, ha rossz lakásokban laknak, ha éhüket nem tudják kellően csillapítani, ha nincs perspektívájuk, ha súlyos gondot okoz a gyerekek neveltetése, ha nincs kikapcsolódásuk, szórakozásuk, egy szóval, ha minden okuk megvan a

rosszkedvre. Igaza van tehát Fukuyamának, ha azt állítja, hogy az utolsó években a világ valóban nagyot lépett előre a jobbulás, a javítás irányában, de – sajnos – Odo Marquard sem áll távol a valóságtól, ha úgy véli, hogy ismét világméretű a konfúzió. Semmi sem jogosít fel a hitre, hogy az emberiség a végső, és mintegy örökre megnyugtató, nyugalmi szakaszba érkezett volna, vagy hogy az előjelek szerint hamarosan oda érkezik. Semmi sem kelti azt a benyomást, hogy az ember a világ minden táján, vagy bárhol is, kielégítette volna ambícióit, és ennek tudatában, a továbbiakban már nem kell Történelmet „csinálnia”, hanem békésen sütkérezhet elért eredményei fényében. Éppen ellenkezőleg Az utolsó néhány év szétszórt repeszei, amelyek egységbe foglalására egyelőre senki sem tud vállalkozni, akárhány szakember elemzi is az egyik vagy a másik repesz-csoportot, mindenképpen arra vallanak, hogy a

beteljesülés városa továbbra is távol van. Kétségtelen, hogy ismét világméretű konfúzió vesz bennünket körül. Ennek bizonyos elemei láthatóak az Amerikai Egyesült Államokban, a Távol- a Közép- és Közel-keleten, továbbá Európában is. Léteznek további elemek, amelyek kevésbé láthatóak, és olyanok is, amelyekről egyelőre fogalmunk sem lehet, mert még csak lappanganak. A Történelem tehát momentán biztosan nem ért véget, mert az ember ismét egy olyan konfúzióval áll szemben, amelyet valahogyan meg kell oldania, vagy át kell vészelnie, hogy ne pusztuljon bele. Tételezzük fel, hogy sikerül megoldania, és mégis csak eljut az ígéret földjére, a boldogságot kínáló városba. Mi történik akkor? Erre a kérdésre maga Fukuyama ad választ, mintegy zárójelbe téve előző több száz oldalas fejtegetését. A szellemes végszó ugyanis így hangzik: „És végső soron azt sem tudhatjuk, hogy ha a kocsik többsége megérkezik abba

a bizonyos városba, s utasaik egy kicsit körülnéznek, megfelel-e nekik új környezetük, nem indulnak-e hamarosan tovább.”