Földrajz | Természetföldrajz » Imre Krisztina - Norvégia éghajlata

Norvégia éghajlata Imre Krisztina MKK II./5 csoport Norvégia Európa északnyugati részén, a Skandináv-félsziget nyugati, Atlanti-óceán felé néző partvidékén terül el a keleti szélesség 5° és 32°, illetve az északi hosszúság 58° és 71°között. Sajátos alakzatával Európa leghosszabb és legkeskenyebb országa. Észak-déli irányban légvonalban számított legnagyobb távolsága 1760 km. Délen széles (434 km), északon viszont elkeskenyedik. Területe 323,9 ezer km2, a népsűrűsége azonban igen alacsony (12-13 fő/km2), lakóinak száma így mindössze 4 és 5 millió fő között mozog. Három országgal határos, Svédországgal, Finnországgal és Oroszországgal. Határai ún természetes határok, vagyis jobbára a hegygerinc vonala, vagy a folyók sodrásvonala választja el a szomszédos országoktól. Norvégia felszínének jelentékeny területe magashegység, a Skandinávhegység húzódik végig rajta. A Skandináv-hegyvidéket a lapos

hegyhátak, az úgynevezett fjellek jellemzik. Az erózió következtében tetejük többnyire lekerekített. Az Atlanti-óceán felé meredek, szaggatott sziklafalak szegik, Svédország felé szelíd lejtővel ereszkedik alá a hegység. Hatalmas keresztvölgyek, és keskeny völgyű folyók szaggatják meg, átlagos magassága 1200-2600 méter közötti. A fennsíkokat általában jégmezők borítják, csak elvéve emelkedik ki egy-egy magasabb csúcs, mint a Galdhöpping (2506m). Észak felé a hegyek magassága csökken, a Magerö-szigeten fekvő Északi-fok magassága már csak 308 méter. Az Atlanti-óceán felé eső partvidéke meredek sziklafalú, hosszú, keskeny és szerteágazó öblökkel – fjordokkal – csipkézett. Ilyen például a Sogne- és a Trondheim-fjord Ennek következtében a partvonal kb. 20 ezer km A nyugati partvidék mentén, az óceánban mintegy 150 ezer kisebbnagyobb sziklás sziget (skär)található. Ezek hullámtörésre szolgálnak, így védik a

part menti hajózást a tengeri viharoktól. Közülük a legnagyobbak északnyugaton vannak, mint a Lofoten-, Sörö- és a Magerö-szigetek. Köztük veszedelmes örvények és zátonyok húzódnak. Norvégia folyói az ország egész területén keresztben, délkeleti irányban szelik keresztül-kasul. A legtöbb folyó a Skagerrak felé tart. Általában rövidek és zuhatagosak, vízhozamuk jelentéktelen, de az ún. függővölgyekből alázúduló folyókból olcsó villamos energia nyerhető. Az ország legnagyobb folyói a Glommen és a Lågen Az ország területének kb. 4,5%-át hosszanti irányú, meredek partú tavak 1 foglalják el. Ezek folyók révén kapcsolódnak egymáshoz A legnagyobb a Mjösen-tó. Norvégia az északi mérsékelt és a hideg sarkvidéki éghajlati övben fekszik. Ezen belül az egyes területek éghajlatát az óceán közelsége, a Golfáramlat, a hegyvidékek, a napsugárzás beesési szöge és a csapadék mennyisége határozzák meg. Az

ország északi részén több, mint 500 km2 lóg az Északi-sarkkörön túlra, de az ország nyugati partvidéke az év legnagyobb részében jégmentes marad, a Golf-áramlat meleg vizének köszönhetõen. Ez a tengeráramlat biztosítja az enyhe telet, létrehozva az óceáni éghajlatot a nyugati partvidék mentén. A hegyvidékek a magasságukkal módosítják a terület éghajlatát. Az évi középhőmérséklet minden 100 méteres emelkedés után 0,5°C-ot csökken. Itt lényegesen több az évi csapadék mennyisége is A csapadék mennyisége nyugatról kelet felé, az óceántól való távolodással és a magasság csökkenésével is fokozatosan csökken. A Skandináv-hegység gerincvonalától keletre fekvő területeken a csapadék csökkenésén kívül a hidegebb és hosszabb tél megjelenése is jelzi az óceán fűtő hatásának megszűnését. A napsugárzás beesési szöge az Egyenlítőtől északra és délre folyamatosan csökken. Minél nagyobb a beesési

szög, annál több melegmennyiség jut egységnyi felületre Ebből következik, hogy a sarkok felé csökken a felmelegedés is. Fontos tényező a napsugárzás időtartama is, hogy meddig éri a sugárzás a területet. Ez az Egyenlítőtől északra és délre szintén csökken. Norvégia északi részén, az Északi sarkpont felé közeledve mind több napon át tartó téli sötétség, illetve nyári világosság alakult ki a nap beesési szögének következtében. A nyár közepén még Norvégia déli részén is este 11-ig világos van. Norvégia délebbi területeinek jellemző szele a nyugati szél. Ez is hozzájárul az enyhe tél kialakításához a nyugati partvidéken. Hatása azonban kelet felé fokozatosan lecsökken. Az északabbra eső területeken, leginkább a téli időszakban jellemzők a hideg sarki szelek, míg a nyári hónapokban itt is a nyugati szél uralma érvényesül. A csapadék évi mennyisége a nyugati területeken 1000-2000 mm, a keleti

országrészben 500 mm, a hegységekben 2000mm feletti, eloszlása általában kiegyenlített. A középhőmérséklet januárban 0 és –15°C, júliusban 0 és +18°C között alakul. A két szélsőséget Bergen és Vardö képviseli Az évi átlagos középhőmérséklet délen 5°C, északon –5°C körül van, és amíg az évi áltagos hőmérsékletingás a nyugati parton alig több mint 10-12°C, addig a keleti parton ez az érték akár a 26°C-ot is meghaladhatja. Az éghajlati típusok szerint Norvégiát 5 részre tagolhatjuk. A nyugati partvidék középső és déli részének éghajlata óceáni, az északabbi partoké óceáni szubpoláris. Az országnak a Skandináv hegység gerincvonalától 2 keletre fekvő tájai északon a szárazföldi szubpoláris éghajlathoz, délebben a nedves kontinentális éghajlathoz tartoznak. Míg a Jeges-tengeri partvidék és a Lappföld norvégiai része tundra éghajlatú. A norvég óceáni éghajlat jellemzője a

Golf-áramlat hatására kialakult enyhe tél, amely majdnem a 65° szélességig húzódik. Itt a tengerfelszín átlagos hőmérséklete télen 3-4°C, nyáron 11-16°C között változik, ami elsősorban télen jelentős hőt ad át a levegőnek. Az ehhez az éghajlathoz tartozó dél-norvégiai partvidéken a leghidegebb téli hónap középhőmérséklete 1-2°C, és az abszolút hőmérsékleti minimumok sem süllyednek –15°C alá. A nyár hűvös, 14-15°C körüli júliusi középhőmérsékletek jellemzők, de a hosszú nyári nappalok miatt olykor 3233°C-os felmelegedések is előfordulnak. A csapadék igen bő, mivel a meredeken emelkedő Skandináv-hegység vonulata az egész évben nyugatról érkező nedves óceáni légtömegeket a part mentén gyors emelkedésre kényszeríti. Az évi átlagos csapadék mennyisége általában 1500-2000 mm, de a hegység lejtőin helyenként elérheti a 2600-3000 mm-t is. Az éven belüli csapadékeloszlás meglehetősen egyenletes,

az óceáni klímára jellemző őszi maximummal és tavasz végi – nyár eleji minimummal. A csapadékos napok száma 200-240, a hótakarós napoké 20-60 között változik. A tartósan borult, nyirkos csapadékos időjárás miatt a napfényellátottság nagyon mostoha, a napsütéses órák évi száma mindössze 1200-1300. Az óceáni szubpoláris éghajlatú területeket mérsékelten hideg tél és hűvös nyár jellemzi. A leghidegebb hónap középhőmérsékletére itt –2, -4°C, a legmelegebb hónapéra 12-14°C közötti értékek jellemzők. A hőmérséklet abszolút maximumai 28-32°C, abszolút minimumai –15, -25°C között váltakoznak. Csapadék ellátása bőséges, 1000-1600 mm közötti évente A csapadék évi eloszlása kiegyenlített, jellemző őszi maximummal és tavaszi minimummal. A hidegebb és bő csapadékú tél sok havat hoz, átlagosan 80140 hótakarós nap fordul elő A napsütés kevés, az évi fénytartam mindössze 1200-1300 óra. A nedves

kontinentális éghajlatú tájakon a nyár rövidebb, a tél hidegebb és hosszabb az északabbra fekvő szárazföldi szubpoláris éghajlatú területeken. A januári középhőmérséklet –5, -10°C közötti, a júliusi pedig 1217°C közötti Ennek megfelelően a hőmérséklet abszolút ingadozása is nagyobb. A legalacsonyabb hőmérsékletek –25, -30°C, a legmagasabbak a déli, alacsonyabb fekvésű területeken 32-34°C között alakulnak. A Skandináv hegység csapadékárnyéka miatt ezen a területek nagy része mindössze évi 600-800 mm csapadékban részesül, sőt egyes völgyek, zárt medencék csupán 500 mm körüli évi csapadékot kapnak. A legcsapadékosabb időszak fokozatosan áttolódik nyárra, a legkevesebb 3 csapadék tél végén, tavasszal hullik. A tartósan hideg és mérsékelten csapadékos tél megteremti a hosszan megmaradó hótakaró feltételeit. A délebbi alacsonyabb fekvésű területeket átlagosan 80-160, az északabbi, hegyvidéki

tájakat 160-240 napig borítja összefüggő hótakaró. A napfénytartam átlagos összege 1400-1600 óra. A tundra éghajlatú legészakabbi norvég területeken a tél hosszú és zord, a nyár pedig igen rövid és igen hűvös. A januári középhőmérséklet –5, -15°C közötti, a júliusi pedig 10°C körüli. Az évi csapadék mennyisége 300-400 mm körül változik, évi járását a jeges-tengeri partvidéken nyár végi – őszi maximum és Tavaszi minimum, a Lappföldön erőteljes nyári maximum és téli minimum jellemzi. Az év legnagyobb része hóval borított, ennek átlagos időtartama 7-8 hónap. A gazdálkodás szempontjából a hőmérsékleti értékek általában kedvezőtlenek. Emiatt csak a legszükségesebb kenyérgabonát, valamint árpát és burgonyát termesztenek a keskeny délkeleti partvidéken. A mezőgazdaság fő ágai a halászat és az erdőgazdálkodás-fakitermelés. Talajai hegyvidéki jellegének megfelelően túlsúlyban hegyvidéki

váztalajok. Az ország 22%-át elfoglaló erdő zöme a Kelet-Norvégiában illetve a Trondheim fjord térségében vannak. Ezek nagyrész tűlevelű erdők, de jókora területet borítanak a vegyes erdők és a nyíresek. A legészakabbi területeken a tundra övezetére jellemző láptalajt és zuzmókat, mohákat találunk. Felhasznált irodalom: - Péczely György – A Föld éghajlata (109-112 o.) - Révai Nagy Lexikon - Futó József – Általános természetföldrajz (106-112o.) - Dr. Sárfalvi Béla - DrTóth Aurél – Földrajz - Európa (első kötet), Gondolat, 1968 (326-328) 4