Irodalom | Tanulmányok, esszék » Dsida Jenő élete és munkássága

Dsida Jenő élete és munkássága „Egyszer megtalálnak. Meg kell találjanak. Holdas éj lesz a sivatagon. Két karom, ujjaim kimerednek a homokból – Lebontják, ássák a fövenyt és megtalálnak: a szívemet is, a kincsemet is, a titkomat is.” Dsida Jenő Dsida Jenő nem épített védőburkot maga köré: mint egy, válságkorszakban lévő közösség sorsát felvállaló magányos, az életen átutazó embert mutatta meg önmagát – s megismertük a tiszta lelkű költőt, aki a leplezés fátylát messzire hajítva önmagából akart adni a világnak. Verseit segélykérésként interpretáljuk, világba kiáltott sorai sóvárgó szavak az emberiséghez; mégis, ez az „itt feledt” ember tudatosan törekedett arra, hogy megmutassa magát, ezáltal nyújtva valami olyan értéket a világnak, mit bezárt szívvel és elrejtett lélekkel lehetetlen. Létét úgy tárta a világ elé, hogy közben önmagának is meg akarta adni a megnyugtató választ: létezem.

Hogy hogyan lehet a l étet a v ersbe beleépíteni, illetve a v ers által felépíteni, azt egy, a huszadik század második felében született filozófiai és irodalomelméleti felfogással szeretném megközelíteni: „Épületet, szobrot emelni azt jelenti: a mindvégig irányadó mérték értelmében vett igazat felnyitni; az igaz mint lényegi nyújt útmutatást. Mert a mű műlétében ezt megköveteli És hogy miért rejlik benne a műben a felállítás követelménye? Mert a mű a maga műlétében cselekszi ezt. Hogy mit állít fel a mű mint mű? Magában kiemelkedőként a mű egy világot nyit fel és világot támaszt.” 1 A heideggeri koncepció szerint a műalkotás egy olyan világot tár fel, mely a létező nyíltságában jut kifejezésre, a lét által tartható fenn és csupán ennek függvényében válhatunk részeseivé. E világ felállításának aktusa révén válik a mű művé, műlétét ez határozza meg, s ehhez még szervesen hozzátartozik a

föld, vagyis az, amit a visszaállása révén megjelenni enged. „A föld az, ami lényegszerűen magát elrejtő. A föld előállítása azt jelenti: a földet magát elrejtőként nyitni fel” A műnek a 2 földbe való visszaállása teremti meg a maradandót, az örök nem-tárgyit, melyben már nyoma sincs az őt létrehozó anyagnak, csupán az önmagán nyugvó műalkotásnak. 2 Dolgozatomban arra mutatok rá, hogy Dsida Jenő korai költeményeiben a felállított világ hogyan képes a létet igazolni, s ezáltal az ént megkonstruálhatóvá tenni, hogy a mindennapi szavakból hogyan állítja elő a földet, hogyan nyitja meg azt elrejtőként ezeknek a szavaknak a felragyogtatásával. A költői szó szóvá válása és abban való megmaradása az emberi kultúrtörténet folyamán számtalan úton indult el, hogy ezt a célt elérje. A huszadik századi magyar modernségen belül sincs egységes rendszer ennek működésére és megvalósulásának folyamatára.

A nyelvnek anyagszerűségében való megközelítése a század eleji nyelvés irodalomszemléletben a múlt költőihez megy vissza, s ez a látásmód meghatározó szemléletévé vált e modern kor nemzedékének. 3 Ezekre a n yelvállapotbeli nézetekre vezethetők vissza az önmegjelenítésre és önmeghatározásra vonatkozó kérdések is. Oláh Szabolcs az individualitás megragadásánál élmény és tudat egységnek feltételezettségét, illetve a személyiség nyelvre utaltságát tekinti lehetséges kiindulópontoknak: „Egyik esetben a történeti szemlélő a műalkotások szerzőjét teremtő individuumként képzeli el, s e személy egyediségét nyelvi és nem nyelvi összetevők kölcsönhatásában képződő minőségként fogja fel. Másik esetben azt állítja, hogy a lírai én individualitása nem vonható ki a nyelvi folyamat létrejövésének következményei alól.” 4 Nehéz lenne meghatározni, miben áll a húszas évek szerepe a

fejlődéstörténetben. A kor alkotásaiban felcsendülő hang az emberi személyiség kivételes veszélyeztetettségét panaszolja fel. Semmiféle főirány nem mutatható ki a kor lírájában, de, amint arra Tamás Attila is rámutat, előkészíti a talajt a harmincas és a későbbi évek költészete és ennek befogadása számára. 5 A személyiség felbomlasztására, a lét tudatának és az én jelenvalóságának megkérdőjelezésére törekvő külső hatásokra természetes reakcióként indult el a költészetben is egy védekező jellegű, létet és létezést bizonyítani szándékozó törekvés. Mentés és megerősítés késztetése dolgozott a külső és belső hatások összevisszaságát rendszerré formálni igyekező emberi tudatban. A költészeti alkotásokban olyan világot kellett felállítani, mely – konkrétan vagy képletesen – nemcsak erős alapot biztosít az emberi személyiség létezésének és megőrízhetőségének bizonyítására,

hanem hatásos önreflexióval az elbeszélő szubjektum önmagát is megmutatja, mintegy saját magának is bizonyítva ezzel önnön létét. 3 Ez a v álságélmény szólal meg Dsida Jenő első, Leselkedő magány című verseskötetében is, melyben e korszakhangulat kifejezésére egy lehetséges világot konstruál meg a költészet megismerő erejében való hitre alapozva meg. 6 Bár a húszas évek lírájában a teremtő individuum a gondolat és nyelv világával egyetemben, ettől elválaszthatatlanul töltötte be terét, 7 Dsida korai verseiben már – a harmincas évek költészetét jellemző – a teremtődés és megalkotódás gondolata bontakozik ki. Ennek a teremtődésnek és megalkotódásnak a kibontakozás útján való elindítása a húszas évek hangján szólal meg, ugyanakkor a költészet megismerő erejére támaszkodva fejt ki erőfeszítést, hogy igazolást és önigazolást nyújtson és nyerjen a lét bizonyossága felől. Olyan világokat

állít fel költeményeiben, melyek a v alóság megismerése felé való közeledést a szubjektumból kiindulva teszik lehetségessé. A tizenkilenc éves költőnél még éppen a valóság és megismerés kettősségének bizonytalansága hívja elő a létre való reflektálás igényét, s ezt az igényt az én komplex módon való megkonstruálása révén próbálja kielégíteni. Nem én és a világ versbeli szembenállásáról van itt szó, mint a kortárs tudatlíra nagy részében; 8 a lírai én megteremtésével építi fel a létet igazoló világot. Így Dsida „zsengéiben” az önreflexióra való rendszerszerű építkezés már nemcsak önreprezentatív jelleggel bír, hanem a megmutattatásnak is eszközévé válik. Az én-konstruálás lét-igazoló szerepét két olyan korai versében vizsgálom meg, melyek, bár a Leselkedő magány verseivel egy időben keletkeztek, a kötetbe nem kerültek bele. A kis piktor beszéli című költeményt 1926-ban, míg a

Vagyok című versét 1927-ben írta. A versekben nem húzható éles határ a költészet- és nyelvfelfogásokat tükröző önreflexiós és önreprezentációs alakzatok közé, sokkal inkább ezek átfedései. Az én elbeszélhetőségének, szövegbeli megalkothatóságának kérdése a húszas évei felé járó Dsidának az „önmegmutatás” problémájára is megoldást keresett; a szubjektum, mint a nyelv produktuma, tudatosan önmagát is létrehozza, mintegy megsokszorozva ezzel az én szövegbeli jelenlétét. Az önmagát alkotó lírai én autonómiája mindeközben úgy nyer teret ezekben a költeményekben, hogy ezáltal maga a s zöveg is megalkotódik: a m etafikció és én-konstruálódás karöltve alkotják meg a teljesség képzetét nemcsak a költemények világában, hanem a külső valóságra való reflektáltságban is. A költő önmeghatározási kísérletei a pályakezdő művész valóság- és megismerés-megnyitásának kísérletei is. Egy

nemzedék válságélményének megszólaltatása olyan tudati alapot kívánt meg, melyben a szubjektum léte és az én jelenvalósága teljességgel bizonyos. Ezt 4 szólaltatja meg Dsida mindkét költeményben, a közös cél felé egyazon perspektívából a megvalósítás más-más útjain indulva el. Az én mások által történő láttatását az önmegismerés tematikai mozzanatává emeli A kis piktor beszéli című vers, ugyanakkor az önreflexivitásnak olyan megjelenésformáit építi fel, melyek az identitás szervezhetőségét igazolják. Az interpretációs nyelv a lírai énben összpontosul, s itt is, akárcsak a Vagyok című versben, ugyanannak az osztatlan beszédhelyzetnek az átfogó, szubjektumközpontú alakzatát teremti meg. Ennek az elbeszélő szubjektumnak a problémáját a költemény metafikcionális megközelítésben helyezi kontextusba. Már a címben utal a l írai én személyére, ez azonban csupán eszköze egy később kibontakozó

játéknak: a megszólaló(k) személye korántsem marad ennyire stabil a vers későbbi soraiban. A vers kikezdi a költői én és fikció közötti igencsak megviselt határvonalat, s mindkettőt mint sajátos retorikai és pragmatikus szabályoknak engedelmeskedõ, az elbeszélő szubjektum beágyazottsága által meghatározott monológ szövegtípust azonosítja. A lírai ént a festő személyében szólaltatja meg a költemény A festő és festészet, festmény mint alkotás toposza több száz éves múltra nyúlik vissza a művészettörténetben, a valóság ábrázolása és ennek közvetítése a műalkotást befogadó felé nagyszerű kifejezési lehetőségre és kimeríthetetlen tárházra lelt ebben a toposzban. A sík felületen színekből és vonalakból esztétikai hatású formák létrehozása a megfestés, Dsida Jenő versében kétszeresen van jelen ennek metaforikus megjelenítése. Amikor a kis piktor felpanaszolja, hogy nincs modellje,

tulajdonképpen a saját létezését vonja kétségbe: „Hódító egész világ ellen: művész vagyok. – De nincs modellem” Bár művészlétét a hatalmas világ elleni hódító erőnek érzi, ez a lét nincs megalapozva, a művész modell nélkül képtelen az alkotásra. A művész az alkotásai által van, a festés aktusa maga képezi a létet, az alkotás mozzanatában teljesedne ki a lét bizonyossága. A „nem dolgozhatom! Nincs modellem!” keserű felkiáltások a létre való rákérdezések, sőt, a nem-lét állapotára való keserves rádöbbenés hangjai. Az Itt feledtek „szánandó” emberére ismerünk itt rá, aki a m agány tragikumának világba kiáltása által ugyanezt a t ehetetlen, fájdalmas életérzést, a kor kollektív létbizonytalanságát szólaltatja meg. 9 Az innen kiinduló metafiktivitásnak – a festő nyomaiba „vésődött” személytelen jelentéseket kezelő poétikának – nemcsak kommentált-kommentálandó 5 tárgya,

hanem közege, magába foglalója is a festő. Személye nemcsak „alkotó”, hanem „alkotás” egyúttal. A megalkotás, a s zínre vitel pedig a r eflektált szférába oldja, magába vonja és saját nyelve figurájává teremti át a metapozíció alanyát. Épp a metafikció megrendezett aktusai rajzolják ki azt az alakot, akiben és aki körül megelevenednek a k ellékek egyébként személytelen jelentései, s aki számára ez a megelevenedés elsősorban emlékezésként adott. A festő-toposzhoz kötődő emlékezés itt Dsida számára úgy határozható meg, hogy a költeményben a s zemélytelen alakzatok és jelentések strukturálódnak át egy újabb szinten fikcionálódó, ekként színre kerülő és ekkor már „személyhez”, archoz kötődő jelentésekké. A „kis piktor” monológjában felsorakoztatott, a megfestés aktusához szükséges tárgyi és szellemi kellékek az alkotás megszületéséhez vezetnek el, ami a m etafikció szintjére lépve

magának a versnek, vagy akár egy egész költői életmű létrehozásának az aktusa is. A vers allegorikus képe szerint a festő megfesti a képet, “a Nőt”, mely “százfelől lopott halk mosoly modell-alakká összefoly”. Csakhogy amíg a mű a festő vásznán megszületett, addig maga a vers is létrejött, a költő alkotott, nemcsak művét hozta létre, hanem önmaga létezését is igazolta. Az alkotás során ugyanazokkal a nehézségekkel és kétségekkel szembesült, mint a modell nélküli piktor, aki végül a körülötte zsongó világból, a látott és átélt tapasztalatokból világra hozza a művet. Vagyis az arculat, mely személyessé tesz, a művész és művész, festő és költő közötti azonosság, a jelenben élő vonásokból nyeri kontúrjait. Ezért már a körvonalazódása is ugyanaz, azonosságból íródikkonstruálódik Tehát ami szubjektívnek nevezhető, az itt a színre vitelével létesülfigurálódik a metafiktív és a

fiktív, a tárgyi-személytelen és az alakhoz-kötődő, a jelenbe utalt és a j elenben aktualizált jelentések összjátékában. Az olvasó így a kellékeket birtokló „műtermen” belülre kerülve lesz részese a festő „életének”, ugyanakkor tanúja is annak, hogy az alkotás aktusa lehetséges, a s zubjektum léte igazolttá lett. Egy személyesség ekként való újraalkotása természetesen nem jár együtt individuális autonómiájának megerősítésével. A festőben mint alkotóként újraszervezett figurában a személytelen tapasztalás nyomai nem az olvasó individualitását, hanem az alkotás, a l étrehozás nyelvével pozicionált ént rajzolják elénk. S a festő környezete épp ezzel válik a reflektált tárgyak összességéből a kívülállást feloldó világgá mint nyelvvé. A mozgás egyirányú, nincs ingadozás a 6 reflektáló „kívüllét” és a fikcióba lépő „belüllét” között. A szubjektumtól nem idegenedett

el a n yelv, a t apasztalata átfordul e s zubjektum egyre inkább nyelvi eredetűként felismert újrafogalmazásává: „ Beszélnek rólam : „Egyszerű Kicsi piktor és kékszemű, Haja gesztenyeszínű, göndör. Néha búsul és néha flörtöl.” A kis piktor (ön)meghatározásaiban igen feltűnő a metafikció-fikció mozgás kölcsönössége. Már a (fentebb idézett) egyenes beszédet követő visszaidézés után olyan hangon szólal meg a lírai én, melyről ő maga sem tudja, kihez is tartozik. Képzelete az operában és a színésznők körül táncol, majd mulatókon és utcákon át a nyomortanyákig átcsap; keserves helyzetét iróniába önti: ő az, aki szóval tartja a nyomorú koldust. Dsida él a v ersben Nemcsak a fiktív alakot teremti meg, hanem annak művét is; és ennek az alaknak a megalkotása által nemcsak saját alkotásának létrejöttére reflektál, annál sokkal többet hoz létre: világot teremt egy fiktív világ által, a reális ered a

fiktívből úgy, hogy közben megőrzi fiktíven belüli fiktív jellegét. A versben benne van minden, amiből Dsida Jenő élményforrása táplákozik: az emlékezés, a szerelem, a természet és a halállal testközelségben élő ember szorongása. 10 Identitásképző stratégiája az önmegmutatás, s a m ód, ahogyan az önmegmutatást véghez viszi, reflektál a szubjektumra, mint a megmuttatás tárgyára. Mindazok az élmények, melyek a festő vásznán később vibrálva hozzák létre a műalkotást, a költő élményforrásai is egyben, nemcsak önreflexióval van tehát itt dolgunk, hanem metareflexióval is. A modell maga a világ, minden fájdalmával és csodájával együtt, ez válik a műteremben, vagyis a költő lelkében alkotássá. A világ szólal meg a műalkotás által úgy, ahogyan azt a művész láttatja, a költemény fiktív világát a festő és a tárgyak közötti viszony takarja. A önmegmutatás és metafikció Dsida Jenő A kis piktor

beszéli című versében a költői hagyománynak azon vonásaival egyetemben határozták meg önmagukat, amelyek valamely rendezett valóságnak megfelelni képes formák összességét képviselik. Ilyen kritika alá vont jellemzőnek számít maga a cím, de a mindenható lírai én tekintélye, a fiktív beszélő jelleme és megnyilatkozásai közti ésszerű kapcsolat is. A metafikció úgy nyer teret a k ölteményben, hogy saját irodalmiságát előtérbe állítva a fikció természetét, a valóság és a képzelet viszonyát, a szövegen kívüli világ fiktív vonásait is fejtegeti. Az alkotás, mint lét-igazoló aktus a Függöny legördül 7 című, egy hónappal később született versében a klasszikus élet-színház allegóriában jelenik meg újra. A „vigasztaló szent szóra” leső lírai én pesszimista hagjával ellentétben áll a lét felépíthetőségébe vetett bizalom, az önreflexió itt is a megmuttatás eszköze kíván lenni: „A fecskeraj

elszállt felettem. Amit lehetett, megtanultam, amit lehetett megértettem.” Nemcsak a saját irodalmiságát szisztematikusan és hivalkodóan előtérbe állító irodalom, a metafikció, hanem a művészeti alkotás lét-konstruáló erejének bizonyítása felé is utat nyitnak Hans Robert Jauss szerint: „Az irodalomnak adatott meg a lehetőség, hogy a nyelv mint világ, illetve a nyelv nélküli világ ellentétét esztétikai ereje szerint – a nem írott világ írásbeli fölfedezése révén - áthidalja. Az irodalom ezt ma teheti meg először, amikor a fikcionaklitást már nem mimetikus, hanem konstruktív képességnek tekintjük.” 11 A Függöny legördül pontosan körvonalazott énje tehát olyan konstruktív munka eredménye, mely a fiktív világ felállításában a lét alátámasztására törekedett. Dsida Jenő későbbi verseiben ugyanez a lét sokkal instabilabb lesz, az én elbeszélhetőségének, szövegbeli megalkothatóságának problémája a lét

bizonytalansága miatt egyre kérdésesebbé válik. Erősen érzékelhető ez a Merre száll? című költeményben is, ahol a versbeli én esetében „a transzcendens célért, az ideális létért vívott evilági küzdelem önsebző fájdalma és igazolása” válik az identitáskeresés egyik előidézőjévé: 12 „Ó merre száll az a langy dal az a fényes mennyei angyal? kinek lila szárnya ragyog kinek én csak árnya vagyok.” Folytonosan átrendeződő önreflexív horizontokat alkot így az én, melyek lehetetlenné teszik egy folyamatos és állandó karakterjegyekkel rendelkező szubjektum megteremtését. A kései versekben jelentkező folyamatos változás, az én körvonalának elmosódása, megkonstruáltságának felbomlása azonban nagyon jól megalapozott lét-bizonyosságból indult ki. A Vagyok című költemény egy évvel az A kis piktor beszéli keletkezése után született, alaphangulatát a Leselkedõ magány jellegzetes, a tehetetlenség által

kiváltott fájdalmas életérzés jellemzi; ebben a lelki és érzelmi állapotban szilárdul meg a l írai én léte. „Magával vitte egész népe nyomorúságát a m agánya mélyébe” – írta róla Molter Károly, 13 s ez a m egállapítás 8 híven tükrözi azt az énábrázolást, melynek a költemény teret ad. Dsida Jenõ mintegy bizonyosságát adja nemcsak létének, hanem önazonosságának is, az én megkonstruálása nem csupán fiktív elemek egymásba építése által történik, hanem a valóság elemeinek beemelésével hozza létre azt az ént, amely jelen van a versben, beszél a versben, ugyanakkor tárgya is a költeménynek. A létezés megképzõdöttsége tényének is címben kimondatik, való kijelentése megteremtve által ezzel a szubjektum a költemény szubjektumközpontú beszédhelyzetét. A van létige egyes szám elsõ személyben való használata a megszólaló lírai hang bizonyságtételeként funkcionál, ez a

bizonyságtétel azonban nem csupán a külvilág felé küldött üzenet; önmagának is bizonygatni, bizonyítani akarja létezését; ezt igazolja az a mozzanat, melyben önazonosságát határolja be: „Minden, mi bennem sötétlik, ragyog, csak annyit hirdet fennen, hogy vagyok.” A versindításnak ez a formája utat nyit a szubjektum létének mibenléte felé, ugyanakkor keretet is rajzol ennek a m ibenlétnek. A lírai ént a v izuálitás két ellenpólusában határozza meg, a „ sötétlik” és „ragyog” igéknek nemcsak a látványerejüket, de értékkifejezõ konnotációikat is megvillantja. A második sorban a „csak” szócska teremti meg a feszültséget, mely mintegy csökkenteni szándékozik a valóságos örömünnepként ható kijelentés értékét; a l étezés tényének kijelentése a „hirdet fennen” szókapcsolat által magasztossá válik, örömteli esemény elzengéseként hat. Lét és mibenlét problémája képezi le a szubjektumot oly

módon, hogy a megmutatott én által megszületik, mintegy tudatos metaszerkesztés által létrejön a megmutatkozott én. A létrejön szó már önmagában is a lét, mint állapot elérését jelöli, a vers által létet nyert én tehát a szubjektum öreflexivitása révén mutatkozhatott meg. A lírai alany a v ers következõ soraiban egyes szám harmadik személyben szólal meg, narratív jelleget kölcsönözve ezzel a k öltemény további részének. A kaleidoszkópszerűen egymás mellé helyezett valóságelemekben feldarabolódik a szubjektum, így a mindennapi élet mozzanataihoz kötött identitások folyamatos sorává válik a költemény. A lét úgy ölt formát a homokvárat építõ kisfiú egykori képében, mint a megfáradt férfi jelen idejű ábrázolásában. A múlt és jelen, az idilli és a nyers valóság szembeállítása a szubjektum mibenlétének teljessége felé tolja az ábrázolást, a jelen létét a múlt jelenbe integrált értelme engedi

kifejteni. A gondtalan 9 gyermekkor képe által erõsödik fel a gondokkal terhes élet fájdalma, melynek szerves részét képezi a „tébolyult szerelme” és „glóriás, könnyes anyja”. Az önmeghatározás velejárója a Dsida költészetét átszövõ halálkép, a lét elveszítése, illetve ennek képzete részét képezi a létnek, mint jelenvalónak: „Akit az élet cseppet sem marasztal, reggel fölveri cserregve az óra, korrektúrára vár a nyomda-asztal és űzi hajsza, álom-borulás, adás, tanulás, halk vér-csurranás s gyötri párázó élet-panoráma: Vadak az elhullt zsirjára tolúlnak, élõk a holtak sírjára borulnak, zsolozsma, gyász és hörgõ harci lárma.” Az elsõ sor iróniába hajló megjegyzése után avangarde jelleggel valóságdarabokat emel az alkotásba, de a realitás észlelése és érzékelése fokozatosan átcsap a fikció mezejére. Az ábrázolt fikcióreális tapasztalati világ két szinten válik az én

megkonstruálásának eszközévé: a t udati reflexió szintje a v alóság morzsáiban tükrözteti azt az állapotot, amit a képzelet szintje hangulatilag megalapozott és eszmeileg alátámasztott. A cserregõ óra és a nyomda-asztal mellé így olyan jelenségek társulnak, mint „álom-borulás” és „halk vér-csurranás”, melyek közvetett módon válnak az én megmutatása, és közvetlen módon az én megtuttattatásának eszközévé. A lírai én nem jellemzi, hanem jellemezteti ezzel a szubjektumot, pusztulást idézõ képeik komplementerként illeszkednek a sorok kollázsszerű szövésébe. Hasonló jelentéssel bírnak a sorok igéi is („sem marasztal”, „fölveri”, „űzi”, „gyötri”), az én mibenlétére való reflektálás itt az életnek, és ilyen értelemben e létnek az alárendeltségében és a keserű tehetetlenség imaginizálásában valósul meg. A vers indításában a létét fennen hirdetõ én ennek a létnek lesz szolgája és

áldozata, saját valósága hajszolja õt. A fölidézett én egy többé-kevésbé összefüggő kontextusnak is a része, miközben a vers igen összetett módon tematizálja s viszi színre narratív és lírai lehetséges relációit. A „halk vér-csurranás” halálképét hívja vissza az „élet-panoráma” szcenikája is, ahol a felvonuló képsorozat az érzéki tapasztalat és a jelentés szimmetriájában látványélményként mutatkozik meg. Dsida későbbi költészetében is teret nyer a látomásban kifejeződő érzéstartalom, a Kettétört óda a szerelemhez című költeményben is a pusztulás és az ellene való tehetetlenség 10 jelképesül, „az a fájdalmas irónia, melyben a humanista tiltakozás a humánum gyengeségének, az értékek védtelenségének az élményével társul, a Leselkedő magány válságlírájának szerves folytatásaként.” 14 A vadállatok ösztönszerű viselkedése és a halottait sirató emberek közötti párhuzam

felállítása, valamint a „zsolozsma, gyász és hörgõ harci lárma” nem önmagára a h alálra mint a nem-lét állapotára, hanem annak külsõségeire, világi jeleire utal. A költemény sorai az életrajziságot háttérelbeszélésként iktatják be, kicsipegetve ebből azokat a mozzanatokat, melyek leginkább eszközei lehetnek az önreflexiónak. A forróságban hazafelé baktató ember képét meglepõ társítással ruházza fel a l írai én a „forr fel zubogva tört agyveleje” költõi kép formájában. A látványelemek és hanghatások az én allegorikus reprezentációjának horizontjába illeszkednek: valóságelemekkel kapcsolódnak össze, a referencialitással biztosítják az én folytonosságát. Az én önazonosságának meghatározhatósága a verszáró sorokban teljesedik ki: „s este kiskörű, zsongó lámpafénynél ádáz sorsokat szeretne lebírni. .Álmos fejét karjára fekteti s szépeket akar írni.” A szubjektum léte és

mibenléte más szemszögbõl kerül most megvilágítás alá, a szubjektum szerkesztettsége két nézőpontból közelíthető meg. Külső összetevők alapján szemlélve az én a l ét folytonosságával rendelkezik, míg az ént a s zemélyen túliba helyező perspektíva meghaladja a lét időbeli meghatározhatóságát. Ez az önértelmező művelet az eddig közvetlenül m egmutatott vagy közvetetten megmutattatott ént most fokozott közvetettséggel adja át a v ilágnak. Minden eddiginél erõteljesebben van Dsida a sorok között és a sorok mögött; az „ádáz sorsokat” leküzdeni vágyó és a fáradt, megfáradt, mégis szépet alkotni vágyó ember hangja kiált be a valóságból a fikcióba, és kiált ki a fikcióból a valóságba. A „szépet írni” vágya magában a költemény szövegében teljesedik ki, valóság és fikció tehát itt is metafikciós megközelítésben kapcsolódik össze. A lírai alany által megalkotott önkép

hitelességét, a kijelentések önazonosságát a szubjektum tartja fenn, mely stabil vonatkozási pontot képez. Végig jelen van a v ersben, az elsõ két sort kifejtõ „narratív” részben is folyamatosan érezhetõ a „vagyok” és az „így/ilyennek vagyok”. A látványelemek is az észlelés azon rendjébe tartoznak, mely a szubjektum képzeletében elõzetesen rögzült. Az én 11 mibenlétére válaszként adott önazonosság-kép megszületésével egyszerre született meg a költemény, s a vers be is számol önmaga születésének történetéről. A megmutatott és meghatározott én látványából születik a vers, események szintjére lebontva teremti meg a léte igazolását a szubjektum. Akárcsak az A kis piktor beszéli című versben, itt is az alkotni és tenni tudás képességével bizonyítja létezését nem annyira a külső világnak, mint – önmegerősítésként – inkább önmagának. Az alkotás konstruktív erejének ilyen irányú

felhasználása Dsida későbbi verseiben egyre inkább csökken. A későbbi költemények már nem szolgálhatják az én-összeállítást, ugyanis egy olyan folyamat látszik elindulni, mely fokozatosan tart az én szétesésének érzetéhez, megalkothatatlanáságnak gondolatához, a l ét megkérdőjelezéséhez. A művészetbe vetett hit egyre inkább csökken, mint ahogy arra Láng Gusztáv is rámutat: „A maga csöndes módján Dsida Jenő ugyanazt a költői válságot éli át, mint a XX. századi líra valamennyi képviselője: érezni kénytelen, hogy művészete alapjában véve hatástalan mint társadalmi tényező, s hogy a művészet általában »elhanyagolható mennyiség« a társadalom értéktagadó erőihez mérten.” 15 Bár az én a későbbi versekben is jelen van, az alkotás erejébe vetett hit fellazulása és a v édtelenség érzése miatt nem képes erőteljesen körvonalazódni, megalkotottsága tehetetlenül áll a széthullását előidéző

valóságélmények előtt. Az olyan versei, mint a test – börtön motívumot továbbvivő Szökött hang: hol a tűz? vagy az önreflexív jellegű A tó tavaszi éneke a szubjektum dekonstrukciója felé való közeledést láttatják. Ennek a belső horizontváltásnak azonban nincs akkora dinamikája, hogy merev határvonalat húzzon az ideális létért küzdő ember zsengéi és a korábbi tematikákat újrafogalmazó, motívumkörét átemelő érettebb alkotásainak világképe között. 16 Dsida Jenő korai verseiben az én-konstrukció stabilitása tehát szükségszerű volt a húszas évek válsághangulatában kibontakozni és a világgal azonosulni kívánó pályakezdő költő számára. Énjét meghatározni és megmutatni, létét igazolni, kimondani azt, hogy „vagyok” – a művészeti alkotásban a teremtődés és megalkotódás gondolatát valósította meg általuk, megelőlegezve ezzel a harmincas évek avangarde-hoz kapcsolódó költészetében

felszínre törő törekvést, az individuum elvének megsemmisítését. 17 12 Függelék A kis piktor beszéli Ezer virágzás, ezer álom, ezer szín táncol palettámon. Hódító egész világ ellen: művész vagyok. - De nincs modellem Beszélnek rólam: "Egyszerű kicsi piktor és kékszemű, haja gesztenyeszínű, göndör. Néha búsul és néha flörtöl. s hol a kis mécses lángot áldoz, imádkozom a Madonnához. .S műtermemben egy délutánon zsongani kezd a sok-sok álom, a könny, a csók, az ima-hang összecsendül, mint kis harang, százfelől lopott halk mosoly modell-alakká összefoly: csoda vibrál vásznam előtt .és mégis megfestem a Nőt A csókja jó és csókra kész, de modellt állni? - az nehéz. Nincs nála pénz, nincs nála víg tor. Szegény, szegény a kicsi piktor." És énbennem csak zeng az álom, színek tobzódnak palettámon. Fojtott sírástól reng a mellem: nem dolgozhatom! Nincs modellem! Karzatról nézem tüllön át a

kis szubrettek idomát, mulatókban és utakon a rejtett Szépet kutatom; nyomortanyákon meglesem, amint könny pereg csendesen; néha órákig szóval tartom a koldusnőt az utcasarkon. Komoly arcomat gyakran látja szelíd nővérek szűzi fátyla, 13 Vagyok Minden, mi bennem sötétlik, ragyog, csak annyit hirdet fennen, hogy vagyok. Hogy van egy fiú, ki homokvárat épített hajdan kis kerti köröndön és aki most már minden este fáradt, ki éttermekben elül hangtalan és nem látszik, hogy tébolyult szerelme és glóriás, könnyes anyja van. Akit az élet cseppet sem marasztal, reggel fölveri cserregve az óra, korrektúrára vár a nyomda-asztal és űzi hajsza, álom-borulás, adás, tanulás, halk vér-csurranás s gyötri párázó élet-panoráma: Vadak az elhullt zsirjára tolúlnak, élõk a holtak sírjára borulnak, zsolozsma, gyász és hörgõ harci lárma: És delelő útban hazafelé Istenverésben, szikkadt napverésben forr fel zubogva tört

agyveleje s este kiskörű, zsongó lámpafénynél ádáz sorsokat szeretne lebírni. .Álmos fejét karjára fekteti s szépeket akar írni. 14 Jegyzetek 1 Martin Heidegger: A műalkotás eredete. Budapest, 1988, Európa Könyvkiadó, 72 (Bacsó Béla fordítása) A műben a felállított világ és az előállított föld kölcsönösen feltételezik egymást, ugyanakkor ezek vitában is állnak egymással, s ebben a vitában áll a mű műléte. Uo 79 3 Oláh Szabolcs tanulmánya azt vizsgálja, hogyan olvasta Kosztolányi a régi magyar szövegeket. Itt mutat rá arra is, hogy Kosztolányi „a szövegolvasás nyelvnek alávetett és a nyelven, időn túlható szempontjait nem egymástól függetlenül s nem is egymással teljesen szembenálló tényezőkként gondolta el.” Ez a megállapítás az általam vizsgált Dsida-versek olvasatához is kiindulópontként szolgál. Oláh Szabolcs: Az arcképfestőről, aki fogalmakkal bíbelődik, de amit mond, csupa test. In Hang

és szöveg Költészettani kérdések a lírai modernségben. Szerk Bednanics Gábor – Bengi László – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály Budapest, 2003, Osiris Kiadó, 204. 4 In. Hang és szöveg I m 2003, 203 5 „A régebbi és újabb nemzedékek képviselőinek munkásságában – megítélésem szerint – abban mutatható ki elsősorban ennek a korszaknak a jelentősége, hogy előkészíti a harmincas – és részben a még későbbi – évek költészetét, mely viszont már remekművek egész sorát is magában foglalja.” Tamás Attila: Úttévesztés vagy útratalálás? In. „de nem felelnek, úgy felelnek” A magyar líra a hús zas-harmincas évek fordulóján Szerk Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő. Pécs, 1992, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 15 6 Láng Gusztáv kimondja, hogy Dsidánál a költészet megismerő erejébe vetett hit feltétele, sőt alapfeltétele „a világgal való azonosulás expresszionista gesztusának”.

Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete Kolozsvár, 2000, Kriterion Könyvkiadó, 51. 7 A gondolat szülőatyjaként és ösztönzőjeként Nietzschére hivatkozik Kulcsár Szabó Ernő. Kulcsár Szabó Ernő: A kettévált modernség nyomában. In „de nem felelnek, úgy felelnek” I m 1992, 41 8 Kulcsár Szabó Ernő a modernkori én-felfogást a romantikához köti, Babits neve mellett Vörösmartyt említi, s a két korszak csatoltságával magyarázza az én és a világ versbeli szembenállásának továbbélését. Uo 27 9 Vö. Láng G i m 2000, 64-65 10 Az 1999-ben megjelent Légy már legenda című, Dsida összes versét és műfordítását tartalmazó kötet előszavában fogalmazódnak meg átfogó jelleggel a költő életművének jellegzetességei. Dsida Jenő, a költő In Dsida Jenő:Légy már legenda.Összes verse és műfordítása Budapest, 1999, Püski Kiadó, 10 (Második, javított kiadás.) 11 Hans Robert Jauss: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat

– irodalmi hermeneutika.Budapest, 1999, Osiris Kiadó, 243. (Fordította Király Edit) 12 Láng G. i m 2000, 202-203 13 A kötet kritikai fogadtatását vizsgálva mutat rá Láng György arra, hogy a k orabeli kritika közös pontja a Leselkedő magány válságlíraként való meghatározása. Uo 48-51 14 Láng G. i m 2000, 161 15 Uo. 142 16 Az 1929–34 között született Dsida-versek nagy részét újraéneklésnek nevezi Láng Gusztáv, Dsida Jenő ugyanis korábbi tematikáit fogalmazta újra „érettebb” látásmóban. A későbbi versekben bonyolultabbá válik az érzelmi állapotok elemzése, s ezzel párhuzamosan alakul ki a létbizonytalanság és válik egyre inkább kérdésesebbé a lírai én megszerkeszthetősége. Láng G i m 2000, 154 17 Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A kettévált modernség nyomában In „de nem felelnek, úgy felelnek” I m 1992, 41 2 15