Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Magyari Judit - A német szociális piacgazdaság

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Gazdálkodási szak Pénzintézeti szakirány A német szociális piacgazdaság Nagy dolgozat Összehasonlító gazdaságtan c. tantárgyból Készítette: Magyari Judit KG 2. Nappali „D” csop. Nyíregyháza, 2003. október 23 2 A szociális piacgazdaság fogalma Alfred Müller-Armacktól származik, aki szerint a szociális piacgazdaság „olyan rendszerszabályozási eszme, amelynek az a cél ja, hogy a versenygazdaság talaján összekapcsolja a szabad kezdeményezést a p iacgazdaság teljesítménye által biztosított társadalmi haladással”. 1947-ben megjelent könyvének előszavában azt írta, hogy egy új gazdasági rend elemeit mutatja be, amelyet szociális piacgazdaságnak lehet nevezni. Müller-Armack már tudományos előzményekre támaszkodhatott könyvének megjelenésekor: elsősorban az úgynevezett freiburgi iskolára. Walter Eucken és Franz Böhm tartozik ide. A

freiburgi csoporthoz más tudósok is tartoztak, akik a 40-es években Freiburgban egy modern liberális gazdaság koncepcióján dolgoztak. Három területen járultak hozzá ehhez a kérdéshez. Először is: hogyan lehet különböző gazdasági rendszerek típusait tudományosan megkülönböztetni. A két alaptípus a központilag irányított gazdaság és a piacgazdaság. A freiburgi iskola második hozzájárulása az volt, hogy világossá tette: minden gazdasági cselekvés egy gazdasági rend keretén belül zajlik. A gazdaság szereplői intézményi keretek között dolgoznak. A harmadik pont a gazdasági rend alakíthatóságának kérdése volt. Létre kell hozni a jogi szabályozást Ez azt jelenti, hogy az a társadalom, amely szabad, alakítani akarja a gazdaságot is. A freiburgi iskola képviselői felismerték a folyamatpolitika szükségszerűségét, amit később a szociális piacgazdaság képviselői hangsúlyozottabban előtérbe helyeztek. 1945. május 8-án

Németország vezetői aláírták a feltétel nélküli megadásról szóló iratot, Európában véget ért a háború. A hitleri rendszer összeomlott A háború megsemmisítette a német nemzeti vagyon mintegy egyharmadát. A német háborús gazdaság összeomlásával nem jöttek többé a megszállt országokból az élelmiszer-szállítmányok, akadozott a lakosság ellátása. Különböző tervek születtek Németország jövőjéről 1945 június 5-én a Szovjetunió, Anglia, az Egyesült Államok és Franciaország kormányai Németország területét négy övezetre osztották fel. A potsdami konferencián megállapították, hogy a s zövetséges hadseregek megszállva tartják egész Németországot, és a n émet népnek bűnhődnie kell a szörnyű bűntettekért. Döntöttek 20 milliárd dollárról jóvátételként, ennek az összegnek a fele a Szovjetuniót illeti. Megbomlott a n agyhatalmak egysége a német kérdésben. Eltérés volt a szovjet, illetve a nyugati

övezetek gazdasági, társadalmi és politikai rendszerében. A szovjet övezetben működni kezdett több párt: Német Kommunista Párt (DKP), a Német Szociáldemokrata Párt (SPD), a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és még több más kisebb párt. Megalakultak a szakszervezetek is 3 Nagyszabású földreformot hajtottak végre Kelet-Németországban, a junker birtokosoknak több mint 2 millió hektár földjét osztották fel. A szovjet megszálló hatóságok lefoglalták a náci szervezetek és háborús bűnösök vagyonát, a náci aktivisták üzemeit elkobozták. Ezek az üzemek szintén népi tulajdonba kerültek Az antifasiszta demokratikus rendszer 1946. őszére megszilárdult Kelet-Németországban Németország nyugati részének újjáépítési feltételei jobbak voltak, mint a szovjet övezetben. Nyugati területe jóval iparosodottabb volt: itt volt a német ipar nagyobbik és jelentősebb része (pl. a Ruhr-vidék) Az ipari termelés egyelőre csak

lassan növekedett A gazdasági talpraállás elhúzódott, gazdasági - társadalmi - politikai bizonytalanság jött létre. Az egyes zónákban különböző pártok jöttek létre. Leghamarabb a kommunista párt kezdte meg szervezkedését, igyekezett kapcsolódni az egységes Németország gondolatához. Jelentős befolyást szereztek a s zociáldemokratákkal szemben. A szociáldemokraták is az egységes Németország gondolatából indultak ki, programja polgári demokratikus követeléseken alapult, de sokban megegyezett a kommunista párt célkitűzéseivel (a legfontosabb iparágak és a közlekedés állami tulajdonba vétele, tervgazdálkodás, agrárreform). A szociáldemokraták belső egységének hiánya elősegítette, hogy a vezető politikai főerő a Kereszténydemokrata Unió (CDU) lett. A CDU 1949. július 15-i gazdaságpolitikai irányelveiben használták első alkalommal a „szociális piacgazdaság” fogalmát, és úgy határozták meg, mint az

árutermelő gazdaság társadalmi szerződését, amely a szabad és rátermett emberek teljesítményét olyan rendbe foglalja, amely a legnagyobb mértékű gazdasági és társadalmi igazságosságot hozza el mindenki számára. A szociális piacgazdaság koncepcióját egy sor félreértés, tévedés övezi. Nagyon elterjedt a t évhit, miszerint a s zociális piacgazdaság koncepciója Németországban a II. világháború után létrejött kataszrofális helyzetre adott pragmatikus válasz. Ez azt feltételezi, hogy az 1945-48 közötti évek szociális feszültségei vezettek oda, hogy a politika pragmatikus lépésként új elképzelést hozott létre. Ez lenne a szociális piacgazdaság Két nagyon fontos politikai feltétel megvolt. Először is nagy volt a politikai egyetértés a tekintetben, hogy gazdasági szabadságot kell létrehozni. A német lakosság ugyanis nagy tapasztalatokkal rendelkezett az állami irányítású gazdasággal kapcsolatban. 1931-ben kezdődött

a kötött devizagazdálkodás, 1939-től, a háború kezdetétől pedig racionalizálták az élelmiszerelosztást. 1945 után a nyugati szövetségesek szintén megtartották az élelmiszerjegy-rendszert. A legutolsó cukorjegyet 1950-ben szüntették meg Felébredt a 4 gazdasági szabadság iránti vágy, a piac iránti igény. A másik politikai feltétel az volt, hogy létezett a hajlandóság, sőt az elvárás az ország újjáépítésre. A fellendülés éveiben az NSZK belpolitikáját a konszolidálódás folyamata jellemezte. Először a területi kérdéseket rendezték. A tartományi parlamentekben a vezető szerepet a CDU/CSU, SPD valamint az FDP foglalta el. Az első német parlament széles körű törvényhozó munkát fejtett ki. Az NSZK konszolidálódását fennállásának első éveiben világosan jelzi a gazdasági fejlődés. Az 50-es évek elején meglepően gyors fellendülés következett be. A munkanélküliek száma állandóan csökkent, a

fogyasztási cikkek iránti kereslet növekedett: emelkedni kezdett a l akosság életszínvonala. Valóban az 50-es évek elején Adenauer jogosan mondhatta: „sok mindent elértünk”. / Konrad Adenauer: német (NSZK) kereszténydemokrata politikus. Köln főpolgármestere (1917-33), a Porosz Államtanács elnöke (1920-33), a Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöke (1946-66), szövetségi kancellár (1949-63), külügyminiszter (1951-55). / Példátlanul gyors gazdasági fejlődés bontakozott ki, a nagy ipar újjászerveződött, a kereskedelem fellendült és a széles néprétegek életszínvonala jelentősen emelkedett. Ez az úgynevezett „gazdasági csoda” korszaka, amely megalapozta Adenauer és gazdasági minisztere, Ludwig Erhard népszerűségét. / Ludwig Erhard: német (NSZK) kereszténydemokrata politikus Gazdasági miniszter (1949-63), alkancellár (1957-63), szövetségi kancellár (1963-66), a Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöke (1966-67). / Ennek

a gazdasági fellendülésnek igazi haszonélvezője a nyugatnémet nagypolgárság volt, amely végre egyedüli birtokosa lett a hatalomnak. A háború utáni Németország gazdasága számára a döntő fordulat 1948. június 21-én a pénzreformmal kezdődött. A vesztes háború, az infláció, az áruhiány következtében a gazdaság kritikus helyzetben volt. A termelést korlátozó intézkedések, a jóvátételi szállítások és az üzemleszerelések nehezítették a kibontakozást és akadályozták a gazdaság újjáépítését. Ezért a szövetségi köztársaság vezető politikusai tárgyalásaikon arra törekedtek, hogy fokozatosan feloldják a t ermelést korlátozó intézkedéseket. A gazdasági felemelkedés másik előfeltétele pedig a pénzügyi szanálás volt. A gazdaság megszervezéséről a pártok eltérő nézeteket vallottak. Az SPD 1946 májusában a „ termelési eszközök és a f ogyasztási javak gyarapítására, a s zocialista gazdaság

létrehozására törekedett”. A CDU 1947 augusztusi ahleni programja szerint: „ a gazdaság tervezésére és irányítására hosszú ideig és jelentékeny mértékben szükség lesz.” Az FDP liberális koncepciót támogatott, hangsúlyozva a „szabad kezdeményezés” fontosságát. 5 Az SPD és a s zakszervezetek szocializálást követeltek. A CDU programjában is szerepelt a „bányászat és a v asgyártó nagyipar” társadalmi tulajdonba vétele. Az FDP ezzel szemben „a magántulajdont az egészséges gazdaság fontos alapjának” tekintette. A brit és amerikai kettős övezet Gazdasági Tanácsának igazgatójává 1948 márciusában Ludwig Erhardot, a szociális piacgazdaság elméletének képviselőjét választották meg. Ezt a teóriát fogadták el programként az 1949 évi választások győztes pártjai, a CDU/CSU és az FDP. Gazdaságpolitikájának lényegét egy évtizeddel később Erhard így foglalta össze: „Olyan gazdasági szerkezet

megvalósítására törekszem, amely népünk mind szélesebb rétegeit vezetheti a jóléthez Eme jólét elérésének és biztosításának legígéretesebb eszköze a v erseny. Csak a v erseny vezethet oda, hogy a gazdasági haladás mindenkinek a javára váljék, és fogyasztói funkcióit mindenki betölthesse, a jólét úgy fokozható legjobban, ha minden dolgozó embernek a gyarapodó termelés arányában állandóan emelkedő bért juttatunk E gazdaságpolitika kezdetén a hangsúly a gazdaság expanzióján volt, hogy az árukínálatot egyáltalán fokozhassuk, és így a versenynek is folyamatosan ösztönzést adhassunk.” A régi liberális gazdaságpolitika tehát szabad piacgazdasággá alakult át, amely a gazdasági expanzió érdekében iparkodott növelni a vásárlóerőt, és ezáltal egyre szélesebb rétegeket bevonni a fogyasztásba. A pénzreform után ezt a gazdaságpolitikát valósította meg Erhard a gyakorlatban, miközben – elsősorban az SPD

részéről – nagy ellenállással kellett megküzdenie. A célul kitűzött általános jólétről azonban hosszú ideig nem lehetett beszélni, sőt már 1948 második felében megkezdődött az árak emelkedése, amely kizárta a kisebb jövedelemmel rendelkező rétegeket a fogyasztási szabadság köréből. Erhard ezt a folyamatot úgy próbálta ellensúlyozni, hogy támogatta az olcsó áruk előállítására és kínálatára létrehozott programokat. Ugyanakkor 1949 márciusa és 1950 márciusa között jelentősen megnőtt (közel 2 millióra) a munkanélküliség, a közvéleményben nőtt az ingerültség. Az élelmiszerellátás akadozott, érezhetővé vált a keleti, mezőgazdasági jellegű területek hiánya. Az áttelepüllések következtében a lakosság száma is emelkedett. Az áruk iránti belföldi kereslet tőkehiány miatt csökkent. A munkavállalók bére igen alacsony volt, sokan – idősek, árvák, háborús károsultak – állami támogatásból

éltek. Erhard, Adenauer és a kormánypártok azonban hittek abban, hogy gazdaságpolitikájuk hosszabb távon beigazolódik, s ezért energikusan kitartottak a piacgazdaság irányvonala mellett. A döntő pillanatban szerencséjük volt: 1951-től kezdett körvonalazódni az a folyamat, amelyet a történetírás „gazdasági csodának” nevezett el. A meglepően gyors gazdasági fejlődésnek számos oka volt. Első helyen kell megemlítenünk azt a t ényt, hogy a termelési berendezések a h áború alatt csak részben 6 pusztultak el. Fontos szempont az is, hogy az elpusztult termelő egységek újraépítésekor modern eszközök és gépek beállításával a megváltozott technikai fejlődéshez lehetett alkalmazkodni, s ez magas fokú, racionális termelést tett lehetővé. A „gazdasági csoda” másik lényeges eleme a Marshall-segély, amelynek keretében az NSZK élelmiszert, nyersanyagokat és iparcikkeket kapott az Egyesült Államoktól. A segély

jelentőségét jól érzékeltetik Erhard egykori szavai: „Olyan hatalmas nyersanyagszállítmányok érkeznek, hogy iparunknak e tekintetben nem lesznek gondjai Hiszem, hogy a piacgazdaság működési feltételei most rendkívül kedvezőek”. Tekintettel a komoly profitlehetőségekre, megindult a külföldi, elsősorban az amerikai tőkebeáramlás. A relatíve alacsony munkabérek, a dollár magas árfolyama következtében az ipari beruházások lényegesen magasabb nyereséget biztosítottak az amerikai tőkének, mint amit a hazai piacon elérhetett. Így szinte valamennyi termelési ágban amerikai cégeket találhatunk. Majd egy évtized leforgása alatt mintegy 300 amerikai érdekeltségű iparvállalat és kereskedelmi cég jött létre. Megemlíthetjük még a pénz- és adóreform hatását, amely kedvezett a vállalkozói rétegnek, mivel üzleti befektetéseiket, üzemük felújításának és növelésének költségeit leírhatták az adóalapból. Ez is

ösztönözte a vállalkozói kedvet. A gazdasági fejlődést elemző szerzők egyetértettek abban, hogy a munkaerő-kínálatnak is jelentős szerepe volt a „gazdasági csoda” előidézésében. Az áttelepülések következtében elegendő munkaerő állt rendelkezésre, s ez lehetőséget biztosított a bérek relatíve alacsony színvonalon tartására. Előmozdította a gazdasági fellendülést Németország kettéosztásának aránytalansága is, mivel a nagyipar a nyugati országrészben maradt. Ezen a területen található a Ruhr-vidék, a Rajna-vidék és Vesztfália ipari központjai, a S aar-vidék bányái. Vagyis az NSZK rendelkezésére állt a nyersanyag, munkaerő, a közlekedési hálózat és a p iac is. Nem szabad persze elfeledkeznünk a német munkások közismert szakértelméről, fegyelméről és nagy munkateljesítményeiről sem, amely szintén hozzájárult a gazdasági fejlődéshez. Az a körülmény is kedvezett, hogy a Német Szövetségi

Köztársaságnak nem volt hadserege, így a nemzeti jövedelmet nem terhelték meg a katonai kiadások. Annál inkább elősegítette viszont a „gazdasági csoda” kibontakozását a koreai háború. A távol-keleti háború hatására fellendült a nyugatnémet külkereskedelem, a német ipart elhalmozták megrendelésekkel, megindult a hadianyag-szállítás és a termelési eszközök exportja. Az élelmiszerek iránti háborús kereslet fokozódása a mezőgazdasági termelés felfutását is előidézte. Megnőtt a kereslet az NSZK ipari termékei iránt: az 1949. é vi 6 m illiárd márka kivitel 1955-re 36 milliárd márkára emelkedett. Egyre több és több munkahely létesült, így néhány év alatt a munkanélküliek 7 számaránya alapvetően megváltozott. A német áruk minősége és a márka stabilitása az NSZK-t világszerte elismert és tekintélyes kereskedelmi partnerré tette. Az országban figyelemre méltó gazdasági fellendülés indult meg. A

gazdaságban a legfontosabb döntések már az NSZK megalakulása előtt megszülettek. A három nyugati övezetben 1948 j úniusában végrehajtott pénzreform után a náci idők autark gazdasági rendszerével szakítva áttértek a szociális piacgazdaság elveire. A fogalmat először 1948-ban Erhard bizalmas barátja, Alfred Müller-Armack használta először, gondolatilag azonban a háború utolsó éveiben a freiburgi egyetemen a Walter Eucken köré csoportosuló közgazdászok dolgozták ki. Eszerint az államnak be kell avatkoznia a gazdasági folyamatokba, hogy a jövőben elkerüljék a gazdasági összeomlásokat; e beavatkozásnak azonban piackonformnak kell lennie, a szabad árképzést szabályozó elvként elismerni és biztosítani a korrekt versenyt. „Nem az elmúlt időszak liberális szabadrablásos piacgazdasága, nem az erők szabad játéka és hasonló frázisok, hanem a szociális elkötelezettségű piacgazdaság a modern felfogású piacgazdaság,

amelyben érvényesül az egyén, s amely a legfelülre helyezi a személyiség értékét és a teljesítménynek azután a megszolgált jövedelem is hasznára válik”- jellemezte Ludwig Erhard 1948 augusztusában elképzelését. Az új gazdasági rendszer fontosabb „kiegészítő elemei” közé sorolták a központi adózást, a v ersenygazdaság megteremtését és fenntartását, a j övedelem szociálpolitikai indíttatású újraelosztását és a minimálbér rögzítését, s ide tartozott a lakásépítés és a társadalombiztosítás kiépítése is. Az ipar és a külkereskedelem abszolút elsőbbséget élvezett, mivel a nyersanyagokban és mezőgazdasági termékekben szegény NSZK-nak dinamikus exportgazdaságra volt szüksége. A gazdasági szabadság kiterjedt a fogyasztási szabadságra és a szabad versenyre – Erhard szövetségi gazdasági miniszter közvetlenül összekapcsolta a gazdasági és a p olitikai szabadságot. A szociális piacgazdaság

jelszava az NSZK ideológiájának vezéreszméjévé vált, s az ötvenes években többször is ez biztosította a CDU/CSU választási sikerét. 1953-ban megkezdődött a „választási csoda”, s a CDU/CSU 1957-ben egyedülálló, 50,2%-os eredménnyel abszolút többséget szerzett. Addig azonban még számos nehézséggel kellett megküzdenie. Az új állam elsősorban a háború következményeitől különösen sújtott lakossági csoportok helyzetén igyekezett enyhíteni. 1950-ben törvényben szabályozták a háború áldozatainak (hadirokkantak és özvegyek) ellátását, illetve a hazatérő hadifoglyok segítését, majd kártalanítását. Szabályozták a nácizmus politikai, vallási és faji üldözötteinek kártérítését is. Mivel a kártérítés alapvetően valamennyi üldözöttnek járt, az első 15 évben erre fordított 26 milliárd márka nagy részét külföldieknek fizették ki, államközi szerződések alapján. 8 1950 márciusára a

munkanélküliség elérte a 12.2%-ot Főleg az amerikaiak sürgettek foglalkoztatási programokat, hogy ne fecsérelődjön el a Marshall-terv keretében érkező pénzügyi támogatás. Nyugtalanságuk tovább nőtt, amikor koreai háború miatt szénellátási gondok és a fizetési mérleg növekvő hiánya veszélyeztette a gazdasági stabilizációt. Ezért 1951 tavaszán gazdaságpolitikai irányváltást sürgettek: visszatérést az állami irányításhoz, árellenőrzést, a „létfontosságú” importcikkek listájának összeállítását, vagyis a „szociális piacgazdaság jelentős módosítását”, ahogy az amerikai főbiztos írta Adenauernak. A kancellár sürgetésére Erhard szerény mérvű módosításokat hajtott végre. A szénfelhasználás irányítását – állami eszközök híján – a nyugatnémet szénbányászati és ipari szövetségek vagyonügynökségeinek engedte át, ahol a vállalkozók és szakszervezetek paritásos bizottságai

oldották meg a feladatot. A fizetésimérleg-hiány leküzdésére, valamint a behozatal és kivitel egyensúlyba hozására szükség esetén importkorlátozást rendelt el és exporttámogató intézkedéseket hozott, vagy megnehezítette a hitelfelvételt. A liberális gazdasági elképzelésekkel ellentétben munkahelyteremtési programot állított össze; a szén- és acélipar, az energia- és vízgazdálkodás, valamint a vasút területén kezdett beruházásokat adókedvezményben részesítette. Az akció jogi alapja az 1952. j anuári beruházásisegély-törvény volt, amely az ipari vállalkozásokat 1 milliárd márka előteremtésére kötelezte, az alapiparágak beruházási szükségletének fedezésére. Az ipari csúcsszövetségek azért nyúltak e rendkívüli megoldáshoz, mert az érintett gazdasági ágazatok saját erőből nem voltak képesek beruházásaikat fedezni, a többi ágazat pedig nem volt hajlandó a szükséges beruházásokat finanszírozni. A

lépés voltaképpen a gazdaságpolitikáért felelős szövetségi kormány kikapcsolását jelentette: a szövetségesek nemcsak befolyásolták, de maguk alakították az állami döntéseket. A két német állam áru-, szolgáltatási- és fizetési forgalma (belnémet kereskedelem) a potsdami egyezmény azon elvére épült, hogy Németországot a m egszállás idején egyetlen gazdasági egységként kell kezelni. 1945-1947-ben a b elnémet kereskedelem jogi alapjait a szövetségesek katonai jogalkotó tevékenysége szabta meg. A „zónaközi kereskedelmi jog” alapján minden tilos volt, amit kifejezetten nem engedélyeztek. 1951 júliustól a szövetségesek jogát már a s zövetségi kormány gyakorolta, amely a s zövetségi gazdasági és pénzügyminiszter kompetenciájába helyezte a vagyontárgyak és kereskedelmi áruk határt átlépő forgalmának ellenőrzését és bonyolítását. A két állam közötti tárgyalások 1949 októberében kezdődtek; az 1950.

június 30-áig megkötött egyezmény 600 millió márka forgalmat irányzott elő, amely jelentős NDKaktívummal zárult. A belnémet kereskedelemről szóló előzetes egyezményt 1951 február 3- 9 án írták alá, majd ezt követte az 1952. május 4-i berlini egyezmény, amelyet 1960 augusztus 16-án újítottak meg. Az áruforgalom 1960-ig egy, illetve két évre előre meghatározott árulisták alapján folyt, 1961-től azonban a lista összetétele határozatlan időre szólt. A szállításokból és beszerzésekből Nyugat-Berlin átlagosan 25%-kal részesült. A „zónaközi egyezmény” nem a két államra vonatkozott, hanem a két eltérő valutával rendelkező területre; kizárólag kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokat irányzott elő, amelyeket nem készpénzben egyenlítettek ki. Mivel az NSZK és az NDK fizetőeszköze között 1990 tavaszáig semmiféle hivatalosan rögzített árfolyam nem létezett, az elszámolás alapjául az ún. elszámolási

egység szolgált, amely a gyakorlatban egy nyugatnémet márkának felelt meg. (Az elszámolási egység csak számítási eszköz volt, amelyet a nemzetközi pénzvilágban nem jegyeztek, s amely a két német állam egyikében sem volt törvényes fizetőeszköz vagy konvertibilis valuta. Az elszámolásokat teljes egészében a k ét állam jegybankjainál vezetett számlákon keresztül bonyolították. A szaldók folyamatos kiegyenlítésére 200 millió elszámolási egységben léptették életbe az ún. swinget, amely kamatmentes hitelként is szolgált Az NDK vezetése ezt a lehetőséget a hatvanas években állami beruházások finanszírozására is felhasználta.) A gazdasági stabilizáció fontos feltétele volt a társadalmi béke megteremtése. 1951 májusában a kormány, a vállalkozó és a szakszervezetek hosszas vita után a fémiparban (szén és acél) elfogadták a részvételi törvényt (Mitbestimmung), amely a munkaadók és a munkavállalók paritásos

részvételét biztosította a felügyelő bizottságokban „valamennyi személyzeti, gazdasági és szociális kérdésben”, az ezer fő feletti vállalkozások igazgatósági tanácsában pedig bevezette a munkaügyi igazgató intézményét; a többi iparágban az 1952. évi vállalati törvény pedig egyharmados munkavállalói részvételt biztosított a felügyelő tanácsokban a személyzeti és szociálpolitikai kérdések megtárgyalásakor. Ágazati hovatartozásától függetlenül minden ötnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatnál üzemi tanácsot kellett felállítani. A közvetlen választással megválasztott üzemi tanács „a szociális béke fenntartása” érdekében együttműködik a munkaadókkal az érvényes kollektív szerződés szellemében, illetve szoros kapcsolatban áll az üzemi szakszervezeti csoportokkal. A két törvény megvetette a munka és tőke konfliktusszabályozásának partneri formáját, amely azóta is jellemzi az NSZK

mindennapjait. Közpénzekkel és kedvezményekkel támogatták a l akásépítést; 1953-tól évente félmillió lakás épült. Megtették az első lépéseket a takarékoskodás ösztönzésére is Az 1957 elején elfogadott és a gazdasági fejlődéshez igazodó mozgó nyugdíjak a törvényes nyugdíjbiztosítás első mélyreható reformját jelezték a bismarcki idők óta. A szociális háló 10 további kiépítését jelezte a mezőgazdaságban dolgozók öregségi segélyének bevezetése. 1957-ben törvényben rögzítették a férfiak és a nők egyenjogúságát. A társadalmi békét szolgálta az 1952. évi teherkiegyenlítési törvény is, amely szociális igazságosságra törekedve a német lakosság és a hazájukból elűzött, vagy elmenekült németek háborús veszteségeit igyekezett – legalábbis részben – kiegyenlíteni. Egyéni, 20 é vi részletekben törlesztendő, 50%-os adóval sújtották a pénzreform napján ötezer márkát meghaladó

vagyonokat: a mező- és erdőgazdasági vagyont, a földbirtokot és egyéb tulajdont. A radikálisnak tűnő beavatkozás hatását enyhítette, hogy az ingatlanokat nem forgalmi, hanem egységértékben számolták, így a vagyon tényleges megterhelése rövid idő alatt csökkent. 1989-ig ily módon 130 m illiárd márka folyt be Ezt az összeget az igényjogosultaknak kártalanítás, nyugdíj, kölcsön vagy képzési hozzájárulás formájában folyósítottak. A terhek tényleges kiegyenlítésére nem került sor, hiszen a károsultak a legkedvezőbb esetben is korábbi vagyonuk 30%-át kapták meg és az adóköteles vagyon tényleges megterhelése is alig haladta meg a 1 0%-ot. A törvény ezért nem okozott jelentős vagyonátrétegződést vagy szociális struktúraváltozást, de: megnyugtatott nagy, deklasszált rétegeket és a j ószándék gesztusaként hozzájárult a h áború utáni német társadalom szociális integrációjához. A nyolcmillió menekült és

elűzött szociális radikalizációjának sokat emlegetett veszélye valójában sohasem volt valós veszély, e lakossági csoport érzéketlen maradt a t ársadalom forradalmi átalakításának elképzelései iránt, s az NSZK „konzervatív előjelű modernizációs elmozdulását” támogatta. Magas szintű szakmai mobilitásuk, határozott teljesítményorientációjuk, konzervatív kulturális és politikai eszmékhez való kötődésük rányomta bélyegét a nyugatnémet társadalomra. Az „önerős” növekedés irányába való áttörés 1952 első felében került sor – a német „gazdasági csoda” innen eredeztethető. A következő évtizedet a bruttó társadalmi termék és a külkereskedelem rendkívüli növekedési mutatói jellemezték. 1950-1960 között a bruttó társadalmi termék indexe 100-ról 215-re nőtt, az éves átlagos növekedési ráta 7,6%-ot ért el (1955-ben 11,5%). Az ipari termelés ugyanezen időszakban 149%-kal nőtt, a beruházási

javakat termelő ipar pedig 220%-os növekedést könyvelhetett el. A beruházások 1952-1960 között 120%-kal emelkedtek, a b ehozatal és a k ivitel pedig megduplázódott. A rendkívüli növekedést a pénz-és gazdasági reform készítette elő, majd megalapozta a koreai háború miatt fellendült export. Az exportlehetőségek jó kihasználását a speciális, világpiaci igényekhez igazított ipari struktúra, a nagy kapacitásbeli tartalékok, valamint a nagyszámú, magasan képzett és magasan motivált munkaerő biztosította, de a nyugatnémet ipar abból is profitált, hogy a nyugati országok a koreai háború idején fegyverkezésüket a polgári szektor rovására 11 fejlesztették – a szövetségesek fegyverkezési tilalma miatt viszont a nyugatnémet vállalkozások a b eruházási és fogyasztási javak külföldi keresletének kielégítésére koncentrálhattak. Termékeik azért is keresettek voltak, mert nem a Nyugat-Európában szűkösen

rendelkezésre álló dollárral kellett fizetni értük. Mindez összekapcsolódott az egyes gazdasági szektorok közötti és belüli strukturális változásokkal. Az átrétegződés nyertese az ipar, nagy vesztese pedig a mezőgazdaság volt Miközben a mezőgazdaság részesedése a foglalkoztatásban 24%-ról 14%-ra csökkent, az ipar 43-ról 48%-ra, a szolgáltatásoké 33-ról 38%-ra nőtt. Az ipar 1950-1963 között 185%-os, a kereskedelem és a közlekedés 126%-os, a mezőgazdaság csupán 43%-os termelésnövekedést ért el. Ezzel az ipar a bruttó hazai termelésben való részesedést 1950-1960 között 47,3%-ról 55,6%ra növelte. Az NSZK „gazdasági csodája” elsősorban „ipai csoda” volt: 1960-ban a bányászat, az élelmiszeripar, az alapanyagok és termelési javak, a b eruházási javak, a b eruházási és fogyasztási javak termelése az össztermelés 34%-át adta, átlagon felül növekedtek ma különösen beruházásigényes ágazatok: a

műanyag-feldolgozó ipar, az autóipar, a kőolajfeldolgozás, az elektrotechnikai és vegyipar, a közlekedési eszköz- és gépgyártás. Az ötvenes évek növekedésének felét a műszaki és szervezeti innováció alapozta meg. A német gazdaságra elsősorban a kiváló minőségű és hosszú élettartamú műszakilag igényes termékek előállítása volt a jellemző. Az exportsikerek miatt elmaradt a nélkülözhetetlen irányváltás a magasan fejlett technológiák (adatfeldolgozás, légi közlekedés, magenergia-kutatás) irányában. Helyette az energia-, a n yersanyag- és tőkeigényes technológiákat fejlesztették. Az irányváltásra csak az 1957 évi „szputnyik-sokk” kapcsán került sor, amikor nyilvánvalóvá vált a német technológiai elmaradás. A magángazdaság ezért megháromszorozta a kutatásra és fejlesztésre fordított összegeket (1955: 600 m illió márka, 1960: 1,6 milliárd márka). Mivel Erhard és híveinek szándéka olyan

teljesítményen alapuló verseny volt, amely kizárta a nem piackonform állami beavatkozást és a magángazdasági irányítást, már korán kereste ennek törvényes kereteit. Az ipar képviselőivel folyó elhúzódó vita miatt a Bundestag azonban csak 1957-ben fogadta el a kartell-ellenes törvényt, amely ugyan számos kivételt engedélyezett (strukturális válság-, racionalizációs, export- és importkartell), de az összes többi kartell alapítása a gazdasági miniszter engedélyétől függött. Kompromisszumos jellege miatt a t örvény nem zavarta lényegesen a h atvanas években meginduló újabb koncentrációs folyamatot. A nyugatnémet ipar későbbi versenyképességének megőrzését azonban sokkal inkább a nemzetközi konkurencia nyomásának köszönhette. 12 A magas növekedési ráta miatt az ötvenes években nem volt szükség konjunktúratámogató intézkedésekre, sőt ellenkezőleg: a nagy kihívást a felfűtött konjunktúra kezelése

jelentette. A váltakozó ciklusokat Erhard a t artományi és szövetségi bankokkal egyetértésben, adó-, hitel- és pénzpolitikai intézkedések kombinációjával igyekezett kiiktatni. Ehhez kapcsolódott a híres erhardi „mértéktartásra szóló felhívás”. A szakszervezetektől visszafogottságot kért bérköveteléseiknél, a vállalkozóktól az árak megállapításában, a lakosságot pedig mérsékletes fogyasztásra szólította fel. Az „anticiklikus” konjunktúrát figyelmeztetően felemelt mutatóujjával 1956-ban és 1961-ben sikerrel fékezte le. Ilyen mérvű növekedés csak az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok megváltozott támogatási hajlandóságával történhetett. A német újjáépítésnek kedvezett az ország bekapcsolása a Marshall-tervbe, amelyből 1948-1952 között összesen 1,4 m illiárd dollárt kapott. A teljes összeg közvetlenül a gazdaságba áramlott, s amerikai vásárlásokra (főleg élelmiszer, takarmány

és ipari nyersanyagok) fordították; a nyugatnémet import egyötödét még 1950-ben is ebből finanszírozták. Az eredményekhez képest viszonylag kis megterhelést jelentett az évi 7 milliárd márkás megszállási és katonai állomásoztatási költség. A Marshall-terv elosztását szabályozó OEEC azzal járult hozzá a n émet „gazdasági csodához”, hogy a kereskedelmet megszabadította a mennyiségi korlátozásoktól és az Európai Fizetési Unió égisze alatt megengedte a tagországok fizetési forgalmának közös lebonyolítását, a kiegyensúlyozott fizetési mérleg helyett az összes adósságok és kintlévőségek közös beszámítását. A külkereskedelemtől függő NSZK profitált ebből: 1960ban importjának 54%-a Nyugat-Európából érkezett, s exportjának 63,5%-a oda irányult A Montánunió 1952. évi életbelépésével megszűntek a termelési korlátozások, ami további fellendülést hozott. 1957-ben Franciaország, az NSZK, Olaszország

és a B enelux államok Rómában aláírták az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomközösség (EURATOM) alapító szerződését. 1959 elején újabb akadály hárult el a korlátlan, világméretű kereskedelem útjából: a német márka ismét konvertibilis lett. A bruttó társadalmi termék gyorsan emelkedett, a m unkanélküliek száma folyamatosan csökkent. 1955-től lényegében teljes volt a foglalkoztatás, növekedtek a bérek, csökkent a munkaidő, az árak szilárdak maradtak. Lakások s gyárak százezrei nőttek ki a földből, átfogó közlekedési s kommunikációs hálózat épült ki. Az 1957 évi parlamenti választások idején a CDU/CSU politikáját a lakosság már 54,3%-os többséggel honorálta, mivel szívesen hallgatott a „ Csak semmi kísérletezés!”, „Jólétet mindenkinek!” jelszavakra. Folyamatban volt a szövetségi tulajdon privatizálása (közötte a Volkswagené 1960-ban) „népi 13 részvények”

kiadásával, a vagyonképzés támogatása takarékossági jutalmakkal, a gondozási jog újraszabályozása és a családi pótlék bevezetése. Adenauer sajátos vezetési stílusa néhány év után modellértékű lett. Az új köztársasági rendszert „kancellárdemokráciának” nevezték, mert minden politikai esemény központi figurája Adenauer volt, holott alig volt demokratikus intézmény, amellyel ne került volna összeütközésbe. Az NSZK 1960-ra az Egyesült Államok után a világ második ipari hatalma lett. A növekvő életszínvonal egyre szélesebb rétegeket juttatott korábban elérhetetlen javakhoz. A társadalom vezérmotívuma a fogyasztás lett, s e politikát a gazdaság visszaigazolta. A fejlődés árnyoldalához tartozott, hogy a magántulajdon 75%-át a l akosság 17%-a szerezte meg és sokmillió állampolgár kiszorult az „arany ötvenes évekből” – a „gazdasági csoda” mégis az új német öntudat bázisa lett és új nemzeti

kapaszkodókat kínált. Az ötvenes-hatvanas évek gazdasági növekedését zömmel a foglalkoztatottak számának növelésével és nagyobb termelékenységgel érték el. 1966-ban a m unkanélküliek aránya 1% alá szorult, a heti munkaidő 41,8 órára csökkent. Az államközi szerződések alapján az országba hívott külföldi munkavállalók száma 1966-ra 1,2 millióra nőtt. Az ötvenes évek közepétől a munkanélküliség megszűnésével a szakszervezetek fokozatosan feladták korábbi visszafogott bérpolitikájukat, a gyakran kemény tárgyalássorozatokon született kollektív szerződések előírásai nyomán az órabérek és a bruttó heti keresetek egy évtized alatt megduplázódtak. A lakásépítés állami támogatásának csökkentésének és a márka 1961 é vi 5%-os felértékelésének hatására 1961-1963 között csökkent a konjunktúra, de 1964-ben, a külföldi kereslet hatására ismét beindult. A csökkenő építési beruházások azonban

19661967-re recesszióhoz vezettek A szociális piacgazdaság koncepciójában elsősorban a következő gazdaság- és társadalompolitikai célok merülnek fel: − Az egyéni szabadság biztosítása a termelőeszközök magántulajdona, a vállalkozói szabadság , a szabad szakma- és munkahelyválasztás, a fogyasztói szabadság útján. − „Jólét mindenki számára” és „tulajdon mindenki számára” a gazdasági növekedés, a teljes foglalkoztatás, az árszínvonal-stabilitás és a szabadpiaci elveken nyugvó külkereskedelem útján. − Szociális biztonság és igazságosság a jövedelem- és vagyonelosztás kiigazítása útján. 14 A szociális piacgazdaság átveszi a n eoliberalizmustól a r endszerszabályozási politika prioritásának gondolatát, jóllehet ebben a tekintetben a szociális piacgazdaság képviselői a neoliberálisokhoz képest kevésbé következetesek, viszont pragmatikusabbak: − A klasszikus és a neoliberalizmushoz

hasonlóan a szociális piacgazdaság koncepciója is végeredményben abból a gondolatból indul ki, hogy a versenymechanizmus hosszú távra és átlagosan véve a lehető legjobb áruellátást eredményezi. A neoliberalizmushoz hasonlóan a szociális piacgazdaság koncepciójában is a tökéletes verseny piaci formáját tekintik eszményképnek. Két tekintetben korlátozzák ugyan ennek az érvényét. Egyrészt csak az ipar és a kereskedelem területére érvényes Másrészt el kell viselni, sőt ösztönözni kell az oligopóliumokat és monopóliumokat abban az esetben, ha a gazdaság- és társadalompolitikai célok ezt teszik szükségessé. − A neoliberalizmussal ellentétben elutasítják továbbá a termelés „forradalmi” decentralizációját, és előnyösnek ítélik az adott gazdasági struktúrákhoz való kapcsolódást. A szociális piacgazdaság programjában nincs többé helye a parasztgazdaságokról és a kézműipari üzemekről szóló

neoliberális gondolatnak. A szociális piacgazdaság koncepciójában éppúgy előtérbe kerül a piaci erők harmóniájába vetett klasszikus liberális hit és a gazdaságpolitikai szabályozás neoliberális eszméje, amely a rendszerszabályozásnak ad lehetőséget, mint az erős állammal szembeni régi liberális előítélet. Ezért nem meglepő, hogy a szociális piacgazdaság képviselőinek folyamatszabályozási elgondolásai a neoliberalizmushoz hasonlóan inkonzisztensek: − Egyrészt követelménynek tekintik a növekedés-, foglalkoztatás- és elosztáspolitikai célok követését, ami aligha lehetséges fejlett folyamatszabályozási eszköztár nélkül. A neoliberalizmussal ellentétben ténylegesen látják is a pénz- és hitelpolitikai folyamatszabályozás jelentőségét. − Másrészt ők is fenntartásokkal élnek az aktív folyamatszabályozás és a teljes foglalkoztatási politikával szemben, amivel kapcsolatban újra és újra

felmerül a nemzeti szocializmus dirigista munkahelyteremtő intézkedéseinek rémképe. A liberális előítélet mindenütt előtérbe kerül, és „végül a szociális piacgazdaság által megengedett eszköztár életlen gazdaságpolitikai fegyverré válik, mivel több bizalmat kölcsönöz a piacnak, mint a demokratikus államnak” − Ezek után érthető, hogy a szociális piacgazdaság gyakorlatában a belátásra és az értelemre hivatkozó „lelki masszázs”szerű intézkedések lépnek az aktív gazdasági 15 folyamatszabályozás helyébe, miközben a szociálpolitika szűkebb területén a kvantitatív gazdaságpolitika gazdag eszköztárát veszik igénybe. 1948-tól a hármas övezetben és 1949-től a Szövetségi Köztársaságban a szociális piacgazdaság képezte a gazdaságpolitika alapját. Hogyan tudott érvényre jutni egy ilyen pragmatikus beállítottságú, a szociális célkitűzéseket erősebben hangsúlyozó neoliberális koncepció? −

Egyrészt arról van szó, hogy az 1945 é s 1948 köz ötti évek Németországában a neoliberális elmélet találkozott az akkori legnagyobb politikai erőt képviselő amerikai megszálló hatalomnak azzal a már ismertetett törekvésével, hogy a német gazdaságot amerikai minta szerint alakítsa át. Az, hogy a neoliberális eszme – legalábbis töredékesen – érvényesült a n émet gazdaságpolitikában, részben azzal is magyarázható, hogy a neoliberális eszméktől befolyásolt politikusok támaszkodtak az amerikai megszálló hatalomra. − A másik oldalon a neoliberális törekvések összeütközésbe kerültek az erősen szocialista korszellemmel. Az a tudat, hogy az 1933-as évet megelőzően liberális jellegű kapitalista gazdasági rend csődöt mondott, ahhoz vezetett, hogy jelentős néptömegek keresték a boldogulásukat a szocialista rendben. Ezenkívül az 1945-ös összeomlásnál még nagyon elevenek voltak azok a – nemzeti szocializmus által

is táplált – nézetek, amelyek az erős állam és a messzemenő állami gazdaságirányítás szükségességét vallották, és amelyek csak a későbbi amerikai „átnevelő intézkedések” nyomán fokozatosan változtak meg. Ebben az összefüggésben meg kell említeni a katolikus társadalmi eszmékben gyökerező keresztényszocialista nézeteket is, amelyek ugyancsak elutasították a neoliberális gazdaságpolitikát. − A neoliberális beállítottságú politikusoknak ugyan erős támaszt jelentett az amerikai megszálló hatalom, de azoknak a politikusoknak, akik politikai befolyásra kívántak szert tenni, igazodniuk kellett a népesség széles tömegeinek közhangulatához. Feltehetően ez a magyarázata annak, hogy átvettek bizonyos szociálpolitikai célkitűzéseket a s zocialista és keresztényszocialista áramlatoktól, és hogy kísérletet tettek a „ szociális szempontok szerint szabályozott piacgazdaság” (Müller-Armack) koncepciójának

kidolgozására. − Végül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Ludwig Erhard, egykori bajor gazdasági miniszter, a kettős övezet gazdasági igazgatója és későbbi szövetségi gazdasági miniszter, illetve Müller-Armack, szövetségi gazdasági minisztériumi 16 államtitkár személyes érdekeket is szerzett abban, hogy a szociális piacgazdaság jelentős politikai erők ellenállásával szemben is megvalósult. E helyütt nem vitathatjuk meg, hogy a szociális piacgazdaság politikája szükséges, elégséges feltételét képezte-e az ún. gazdasági csodának, vagy pedig egyáltalán nem állt vele összefüggésben. Ugyanez érvényes arra a kérdésre, hogy bizonyos konjunktúrális és strukturális problémák, amelyekkel a nyugatnémet gazdaságnak a 60-as évek óta küzdeni kellett, a szociális piacgazdaság politikájának mulasztásaira vezethetők –e vissza. Mindazonáltal három szempontra mintegy zárásként utalni kell: − A gazdasági

fellendülés közgazdasági feltételei, mint említettük, mindenképpen adottak voltak: a munkaerő-kínálat mennyiségi és minőségi szempontból igen kedvező volt, a s zakszervezetek tartózkodó magatartása, amely a munkaerőpiac helyzetével volt összefüggésben, a költségek oldaláról ösztönözte a növekedést, míg a keresleti oldalon a fogyasztók és a beruházók igyekeztek pótolni lemaradásaikat. − A szociális piacgazdaság politikája megteremtette a fellendülés politikai kereteit, illetve társadalmi légkörét, és elsősorban tudatos beruházásösztönző politikája révén a munkavállalók szociális biztonsága mellett kedvezett a növekedési folyamatnak. − Kétségtelen, hogy a szociális piacgazdaság politikája tehetetlenül állt a növekvő jövedelmi és vagyoni koncentráció, mind a gazdasági hatalom problémájával szemben, és elhanyagolta a gazdasági infrastruktúrát, így elsősorban a közlekedést. Ezenkívül

hamarosan elégtelennek bizonyult a szociális piacgazdaság eszköztára is. A globális szabályozás volt az a k ísérlet, hogy a szociális piacgazdaság rendszerét az időközben megváltozott gazdasági feltételekhez illesszék, és hogy mindenekelőtt a gazdaságpolitika eszköztárát bővítsék. 1995. május 25-26-án a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen tartott tudományos szakkonferencián, melyen a Konrad Adenauer Alapítvány és a Batthyány Lajos Alapítvány is részt vett, több neves közgazdász tartott előadást a szociális piacgazdaság mai helyzetéről, elemzések és vélemények hangzottak el a német szociális piacgazdaságról is. Ezen a konferencián többek között felszólalt dr. Ronald Clapham professzor úr a Siegeni Egyetemről, dr. Otto Schlecht professzor, közgazdaságtudós, a Ludwig Erhard Alapítvány elnöke, és Kleinhenz professzor, a Passaui Közgazdaságtudományi Egyetemről. 17 Idézet Gerhard Kleinhenz professzor úr

felszólalásából: „A szociális piacgazdaság fogalmát gyakran használjuk anélkül, hogy pontosan tudnánk, mit is értsünk alatta. Sajnos ez a megállapítás Németországra ugyanígy érvényes, különösen ha szem előtt tartom, mi történik a politikában, vagy hogyan beszélnek a szociális piacgazdaságról a médiumokban. A szociális piacgazdaság koncepciójából adódó szociálpolitikát szeretném bemutatni. A Német Szövetségi Köztársaságban mindenekelőtt a szociológia területén ismeretes az eljárás, hogy a szociálpolitikát nemzetközi összehasonlításban, kvantitatíve dolgozzák fel. Nekem az a benyomásom, hogy ilyenkor a lényeg veszik el, vagy legalábbis a háttérbe szorul. Részben az egyesítés folyamatának szükségszerűségei, de az azt megelőző fejlődés következtében is valóban olyan helyzetben vagyunk a Német Szövetségi Köztársaságban, amikor föl kell tennünk a kérdést, beleütközünk –e a s zociális

piacgazdaságon belüli szociálpolitika lehetőségeinek határaiba, vagy már túl is léptük őket. Mint képviselő, 1972 óta a szociálpolitikai bizottság tagja és 1989-től elnöke vagyok Németországban. Ennek ellenére az a véleményem, hogy a szociális állam átalakítása sürgető feladat. Jóslatra is vállalkozom: az elkövetkező 10-20 évben meg kell valósítani a szociális állam átalakítását, mert ezt kikényszeríti a munkavállalók viszonyainak megváltozása, az például, hogy bizonyos területeken már nincsenek is szociálisan hátrányos helyzetben lévők. Azt is figyelembe kell venni, hogy teljesen megváltozott világgazdasági versenyhelyzettel állunk szembe. A Német Szövetségi Köztársaság szociálpolitikája nem felel meg minden pontban a piacgazdaság szociálpolitikája követelményeinek. Nem arról van szó tehát, hogy hiányzik, vagy egyszerűen nem is lehetséges a szociálpolitika tudományos megalapozása. Inkább azt

mondanám, hogy egy konzekvens és koherens elképzelésre alapozható ez a szociális politika a piacgazdaságon belül és a németországi példától függetlenül megmutatja azt az utat, ami járható és amin járni is kell, ha piacgazdasági versenyben gondolkodunk. A szociálpolitikának a lakosság széles rétegeit kell érintenie, de a tisztán újraelosztó szociálpolitika csak egy szükség szerinti szűk rétegre korlátozódik. Szociálpolitikára minden megvalósított társadalmi rendszerben szükség van. Ugyanis mindig vannak az embereknek olyan csoportjai, akik az általános szabályozórendszer keretein belül nem tudnak olyan életkörülményeket teremteni, amelyek megfelelnek a t ársadalmi célkitűzéseknek. Utópia azt gondolni, hogy mindenkinek a vágyát teljesíthetjük Ilyen esetben a szerény szegényeken nem tudunk segíteni, a követelőzőket pedig megjutalmazzuk. A szociálpolitika szociális problémák megoldását szolgálja egy adott

társadalmi rend keretei között. A szociális problémák lehetnek személyek, szociálisan gyenge csoportok 18 problémái, de lehetnek ténybeli összefüggések is, például környezeti problémák, amelyeket néhányan az NSZK, néhányan a jelenkor szociális kérdésének tekintenek. A szociálpolitika stabilizálhatja a rendszert, de a szociális piacgazdaság valóban több mint a gyengék számára létrehozott ápolda. A Német Szövetségi Köztársaságban a szociálpolitika szükségességét a német alkotmányból lehet levezetni. Az alkotmányozók a szociális alapjogokat bevetették az alkotmányba általános záradékként, tudatosan eltávolodva ezzel a Weimari Köztársaság alkotmányától. Ez is a Német Szövetségi Köztársaság fejlődését mutatja. A szociálpolitika szükségességéről szólva vissza szeretnék térni a szociális piacgazdaság koncepciójára, amit már Walter Eucken is leírt. Ő egy sajátos munkapiaci rendről írt, és a

jövedelembiztosítás politikáját követelte. Alfred Müller-Armacknál még erőteljesebb ez az irányultság. Müller-Armack a s zociális piacgazdaságot rendpolitikai elvként írta le, amelynek célja, hogy a versenygazdaság alapján állva, a szabad kezdeményezést bevonva biztosítsa a piac működését és így hozzájáruljon a szociális teljesítményekhez. Utal arra, hogy a piacgazdasági rendszer alapján széles körű és mélyreható szociális rendszert lehet kiépíteni. Utal arra is, hogy a szociális piacgazdaság a humanitás, mint a legalapvetőbb emberi érték mellett kötelezi el magát. A szociális piacgazdaság-koncepcióra szeretnék utalni befejezésként. Azokat a dolgokat, amelyeket kezdetben a szociálpolitika területén fontosnak tartottunk, az NSZK-ban sem úgy teljesítettük, ahogy az eredeti elképzeléseinkben először láttuk. Ide tartozik elsősorban a vagyonpolitika; viszonylag sikeresek voltunk a lakás területén történő

vagyonképzés tekintetében, habár az NSZK-ban még mindig nem értük el a saját tulajdonú lakás illetve ház olyan arányát, mint például Hollandiában. Ami az oktatás területén az esélyegyenlőséget illeti, sikeresek voltunk, s ezt nem csak azért mondom, mert munkáscsaládból származom, hanem azért, mert az NSZK-ban valóban sikeresnek mondhatjuk magunkat az esélyegyenlőség tekintetében. Sok szocialista ország, ahol ezt a célt kitűzték, nem tudta megvalósítani. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ezt a feladatunkat a jövőben nem szabad elhanyagolnunk. Az élethossziglani tanulás követelménye a szociálpolitika egyik központi feladata kell, hogy legyen. Ebből is látható, hogy a szociálpolitika az NSZK szociális piacgazdaságában talán sok mindent elért, ugyanakkor nagy feladatok várnak még rá. A szociális állam átalakítása sokkal nehezebb lesz, mint volt a szociális állam kialakítása. A feladatok megoldásához az NSZK-ban is

eszünkbe kell idéznünk, hogy melyek is voltak a szociális piacgazdaság elvei, konzekvensen meg kell valósítanunk a szubszidiáris szociálpolitikát.” 19 Idézet Ronald Clapham professzor úr felszólalásából: „Gyakran olvashatjuk, hogy a szociális piacgazdaság tulajdonképpen egyfajta szociális technológia. Ezen azt értik az emberek, hogy szabályokból áll A szociális piacgazdaság kitalálása, egy új gondolat megfogalmazása tulajdonképpen olyan értékfilozófián alapul, amelyet az európai keresztény hagyományok határoznak meg. Három fontos elvet szeretnék itt megemlíteni. Az első a perszonalitás elve Tehát az egyén, az ember, mint individuum áll az érdeklődés középpontjában. Minden törvényt ebből az aspektusból kell levezetni, kialakítani. A gazdasági rendszernek biztosítani kell az ember szabadságát és önrendelkezését is. A második szempont, ami ezt kiegészíti, a szolidaritás Az embernek szolidárisnak kell lennie a

társadalom többi tagjaival szemben. A harmadik a legfontosabb: a szubszidiaritás elve. A szubszidiaritás gondolata, hogy védeni kell az egyént, az egyén jogát ahhoz, hogy saját jogait kiteljesíthesse. A felsorolt három elv értékei hordozzák a szociális piacgazdaságot. Most konkrétabban a mai fejlettségi fokról beszélnék, a n émet szociális piacgazdaság három fő területéről. Elsőként vegyük a versenyrendet, a versenyszabályozást A szociális piacgazdaság teljesítőképessége attól függ, hogy lehetséges –e szabad, független verseny a lehető legtöbb piacon. Az államnak védenie és támogatnia kell a versenyt Éppen ezért az is szükséges, hogy az állam egész gazdaságpolitikájában kövesse ezt a v ersenyszellemet. A gazdasági program egyik vezérgondolata a gazdasági verseny lehetővé tétele legyen. A legfontosabb gondolat, hogy bárki szabadon beléphessen erre a piacra. Vannak a piacnak potenciális szereplői, akik bármikor

beléphetnek a piacra, a versenynek nagyon fontos mozgatórugója a p iacon már jelenlévők számára. Németországban törvény tiltja a verseny korlátozását. A szociális piacgazdaság követelményét, a versenyszabályozás szükségét 1948ban fogalmazták meg, de 1957-ig, tehát nyolc évig tartott, amíg a politikusok hajlandónak mutatkoztak a v erseny szabályait eldöntő jogok megfogalmazására, és a német parlament elfogadta ezt a törvényt. A nép tehát hajlandónak mutatkozott a szociális piacgazdaság útján járni, mégis ilyen hosszú ideig tartott, hogy a törvényt a parlament elfogadja. Németországban a területi elv érvényesül, ami azt jelenti, hogy a gazdasági versenykorlátozásokat a t erületi elvnek megfelelően regisztrálják. Németország területén a német törvény szerint kell eljárni Három területet ölel fel ez a törvény: az első a kartellellenes politika. A jogilag önálló vállalatok együttműködhetnek, de önállóak

maradnak, csak bizonyos területeken dolgoznak együtt. Ez nagyon célszerű törvény, hiszen Németországban a kis- és középvállalatok szempontjából kellett könnyíteni a kartell feltételein, mivel ki kellett egyenlíteni a kisvállalkozások hátrányát a nagyvállalkozásokkal szemben. A nagyvállalatok sok piacon 20 aktívak, így nagyobb a lehetőségük a fönnmaradásra. Az alapgondolat értelmében piacgazdaság az, ahol sok kínáló aktív a piacon, éppen ezért a strukturális krízisre vonatkozó kartelltörvény azt jelenti, hogy mód van a kapacitás csökkentésére. Tehát legyen lehetőségük a rendezett visszavonulásra. A következő nagy terület a gazdasági hatalommal való visszaélést vizsgáló felügyelet. Szükség van a piac nagy részét ellátó nagyvállalatok ellenőrzésére. Azt akarják elérni, hogy a nagy piaci hatalommal rendelkező nagyvállalatok ne tudjanak ártani a kis- és középvállalatoknak. A harmadik pont a fúzió,

vagyis a koncentráció folyamatának ellenőrzése. Itt is alapvető gondolat, hogy a nagyvállalatok számára megnehezítsék a k is- és középvállalatok fölvásárlását – ami például az olajiparban volt szokás. Hasonló tapasztalatok voltak a média, a sajtó területén is. Természetesen ezen a területen nagy szerepe van a kartelltilalmi törvénynek Itt is az volt a központi gondolat, hogy engedélyezik a vállalatok összeolvadását, amely a versenyt hatékonyabbá teszi. A német kartelljog nem ismeri a már összeolvadt vállalatok szétbontására vonatkozó törvényt. A Szövetségi Kartell Hivatal egy független felső hatóság Berlinben. Csak a törvény alapján dolgozik, ezért a politika nem tud rá nyomást gyakorolni Nemcsak a magánvállalkozásokat vizsgálja. A második terület a pénzügyi rendtartás. Stabil pénzre van szükség ahhoz, hogy egy piacgazdaság szociális és gazdasági szempontokból is teljesítőképes legyen. Kezdettől fogva

világos volt, hogy a pénz stabilitása rendkívüli prioritást élvez az új gazdasági rendszeren belül. Ezért egy független központi bankot hoztak létre, mely független a politikától Kompetenciájába tartozik a kormánytól, a parlamenttől független pénzpolitika folytatása. Walter Eucken mindig erősen hangsúlyozta a gazdaságpolitika állandóságának gondolatát. Elmondhatjuk, hogy a német gazdaság sikere az infláció elleni küzdelemben tulajdonképpen a központi bankfelügyelet tagjainak ilyen értelmű elkötelezettségére megy vissza. Hiszen hosszú időn keresztül megfelelő stabilitáspolitikát folytattak. A harmadik terület, melyre szeretnék kitérni: a szociális rendszer. Voltak olyan tényezők, amelyek kezdettől fogva meghatározták szociális rendszerünket. Elsőként kell itt említenem, hogy az a gazdaságpolitika, amely meg tudja őrizni a pénz értékét, gazdasági növekedést és teljes foglalkoztatást tud elérni, egyben a legjobb

szociálpolitika is. Az interpretendencia gondolata érvényesül ebben a kérdésben is: a jó gazdaságpolitika egyben jó szociálpolitika is. A másik gondolat: meg kell teremteni azokat a szociális intézményeket, amelyekkel az egyént meg lehet védeni az élet kockázataival szemben, mint például baleset, betegség, rokkantság, öregség vagy munkanélküliség. Milyen mértékben lehet érvényesíteni a 21 szubszidiaritás elvét. Mennyiben várható el az egyéntől, hogy gondoskodjon saját biztonságáról, és melyek azok a szociális kérdések, ahol már az államra várnak feladatok. A szociális piacgazdaság realitása ebben a k érdésben megváltozhat, hiszen a s zociális állam fejlődést, változásokat mutat még Németországban is. A legfontosabb az egyén esélyegyenlőségének kiszélesítése. Szociális rendszerünk a szociális piacgazdaságban minden intézkedésével az egyének esélyegyenlőségét akarja megteremteni. Az utolsó, negyedik

pont szintén a szociális piacgazdaság bővítéséről, a munkaerőpiaci partnerek közötti viszonyról szól. A szociális kiegyenlítés korlátozott lenne a társadalomban, ha nem sikerülne a munkavállaló és a munkáltató viszonyát továbbvinni a szociális partnerség irányába. El kell ismerni az érdekütközéseket, azonban fel kell mutatni a hajlandóságot a konfliktusok kezelésére. A továbbiakban röviden szólok a szociális piacgazdaság koncepciójának európaizálódásáról. A jövőben azonban az lesz a kulcskérdés, hogy melyik piacgazdaságnak a legnagyobb a gazdasági, technikai, szociális teljesítőképessége. A strukturális változás, a környezet kihívásai, a foglalkoztatási probléma és egy sor más kérdés minden országot elér, az Európai Unió ipari országait is. A német szociális piacgazdaság néhány vezérgondolata és eleme az EU gazdaságpolitikai koncepciójában is megvan. Tehát az EU partnerországai

elfogadták, az egész Unió rendszerében fontos építőelem. A maastrichti szerződésből megállapítható, hogy a Közös Piac felépítését egy versenyszabályozó rendszer akarja biztosítani. A maastrichti szerződés és a római szerződés is szól a kartellszabályozásról, a fúziókontrollról és a tisztességtelen verseny elleni szabályozásokról. Ezek azok a versenypolitikai eszközök, amelyekkel az EU is él. Ezen felül ide tartoznak a különböző Európai Unión belüli szubvenció tilalmak is. Az európai országokban a versenyszabályozás tekintetében azok az elvek érvényesülnek, amelyek a szociális piacgazdaságban is működnek. Ezen felül az EU központi európai jegybank felállítására kötelezte el magát. Ez ugyan részleteiben még nem tisztázott, de a vezérgondolatot a németországi tapasztalatok adják. A harmadik terület a szociálpolitika. Nem mondhatjuk, hogy a német elképzeléseket a szociális rendszerről a többi partner

akceptálta és átvette volna. Sok különbözőség van Amíg mi Németországban lényegében árvezérlés alatt álló gazdasági fejlődést követünk, addig a szomszéd országokban és az EU-ban egyre inkább etatista, politikai vezetés alatt álló gondolkodást látunk. A kulcsszó: az iparpolitika E tekintetben azt mondhatjuk, hogy a szociális piacgazdaság vezérelvét és egyes elemeit az EU és a s zomszéd országok politikájában is megtaláljuk. 22 A piacgazdasági rendszerek versenye előtt állunk. Ez új jelenség Az országok többékevésbé hasonló problémákkal néznek szembe Az a feladat áll előttünk, hogy kitaláljuk – akár tévedések árán -, hogy a modern piacgazdaság mely formája képes leginkább megfelelni korunk kihívásainak. A szociális piacgazdaság szempontjából Németországban nagyon jól működött ez a rendszer, és eddig képes volt minden új problémát megoldani.” 23 Irodalomjegyzék 1. Németh István:

Németország története, Akadémiai Kiadó, 2000 2. A szociális piacgazdaság ma, a Batthyány Lajos Alapítvány Kiadója, Budapest, 1996 3. Peter Dobias: Gazdaságpolitika, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988 4. Bihari Péter: A németek- 2000 év Európa közepén, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2002. 5. Kalmár Árpád, Mann Miklós, Párdányi Miklós, Salamon Konrád: A Német Szövetségi Köztársaság története, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986