Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Kovács Zsigmond - Hogyan terveznek kiszabadulni a latin-amerikai országok a populizmus csapdájából?

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Hogyan terveznek kiszabadulni a latin-amerikai országok a populizmus csapdájából? Készítette: Kovács Zsigmond II. évfolyam A csoport Mátészalka, 2004. január 2 Tartalomjegyzék I. A populizmus meghatározása 3.oldal II. A latin-amerikai országok történelmi háttere III. Reformok Latin-Amerika gazdaságában IV. Gazdasági fellendülés, majd hanyatlás V. VII. 11.oldal 13.oldal Gazdasági válság 1980-as évek elején VI. Válságkezelés a 80-as években Gazdasági fellendülés 90-es években VIII. Latin-Amerika az új évezred küszöbén IX. Összegzés 5.oldal 13.oldal 14.oldal 16.oldal 18.oldal 20.oldal 3 I. A populizmus meghatározása A populizmus olyan politizálás, amely rendszerint manipuláló céllal univerzális megoldásként a népre és a nép érdekeire hivatkozik. Olyan politikai beállítódás, amely a " népakarat” mindenek

felettiségét hirdeti. Egyes nézetek szerint egyfajta politikai retorika, mások szerint demagógia A politizálás e módja vezéralakot feltételez Tartalmi előzményei (pl: ókori híres politikai szónoklatok, középkori szakrális retorika stb) ellenére modern fogalom A populista mentalitásnak történelmi, pszichológiai és társadalmi - gazdasági gyökerei vannak Agrárváltozatait a gazdasági modernizáció (iparosítás), politikai formáit a tömegek politikai mobilizálásának igénye hozta létre. Agrárpopulizmus A modern populizmus első megjelenése az agrárpopulista mozgalom. Két fajtája van: az egymástól nagyon elütő amerikai és orosz agrárpopulizmus Az 1890-es években az Egyesült Államokban a Néppárt, melynek támogatói a populista jelzőt bevezették, alulról jövő mozgalom volt, mely a nyugati és déli államok farmerjeinek gazdasági bajaiból nőtt ki. Bevallott céljuk az volt, hogy a köztársaság kormányzását visszajuttassák

"az egyszerű emberek kezébe" becsmérlőleg beszéltek a pénzemberekről, és kormányzati cselekvést követeltek a kistermelők megsegítésére (ezüstpénzverés legalizálása a pénz vásárlóértékének növelése érdekében). Azonban az 1896os elnökválasztáson WJ Bryan elnökjelölt populista programjával vereséget szenvedett, így a mozgalom összeomlott. Ezzel szemben az orosz narodnyicsesztvo a XIX. századi mozgalom egyik fázisa volt, amelynek során radikális értelmiségiek idealizálták a p arasztságot, és abban reménykedtek, hogy az orosz faluban fennmaradt földközösségi hagyomány alapjain új szocialista társadalmat teremthetnek. 1874-ben a f iatal értelmiségiek vidékre áramlottak, hogy az új eszmét vidéken hirdessék. A parasztság közönyét látva egyes narodnyikok terrorizmushoz folyamodtak és meggyilkolták II Sándor cárt (1881) Politikai populizmus Második formája a politikai populizmus, alapelvként mindenekelőtt a

"népre", az "emberekre" való hivatkozást jelenti, rendszerint az elittel, de nem ritkán a kívülállókkal és a külföldiekkel szembeállítva. Ez a hivatkozás különböző formákat ölthet A népbe vetett bizalom populista demokráciához vezethet, mely ellenségesen tekint politikai képviseletre, bírálja a politizálás hagyományos intézményeit. megpróbál annyi hatalmat, amennyit csak lehet, az állampolgárok kezében megtartani. Jellemző intézményei, eszközei: - a népképviseleti gyűlés által jóváhagyott törvényekről tartott népszavazás, - a népi kezdeményezés, amely által a szavazók megkerülhetik képviselőiket és kezdeményezhetik valamely törvényről a népszavazást, - valamint a visszahívás, amely által az elégedetlen választók arra kényszeríthetik képviselőiket, hogy előrehozott választáson mérettessenek meg. Számos amerikai államban még ma is léteznek ilyen tartalmú alkotmányos rendelkezések.

A népre való közvetlen hivatkozások azonban hatásukban többértelműek lehetnek, ezért a kifejezést karizmatikus diktátorokra is szokták vonatkoztatni, akik úgy jutottak hatalomhoz, hogy bírálják a múltbéli konvencionalista politikát, a népet pedig "lekenyerezik". Peron hatalomra ke- 4 rülését Argentínában gyakran tekintik e módszer klasszikus esetének, de Hitlerrel és De Gaullelal kapcsolatban is felvetődik a populista jelző. A parlamentáris rendszerben a p olitikusok akkor vádolhatók populizmussal, ha a liberális elit konszenzusát megszegve az idegenekkel, a deviánssokkal vagy a nemzeti kisebbségekkel szembeni népszerű előítéletekre játszanak rá. Ebben az esetben a populizmusnak elítélő mellékíze van, reakciós nézeteket, a sokféleség iránti intolarenciát, valamint individualizmus-, értelem-, kultúraellenességet sejtet. A "népre" való hivatkozás másik módja az, amikor ennek a többértelmű

kifejezésnek arra az értelmére irányítjuk rá a figyelmet, amely a nemzetre, mint egészre vonatkozik, ily módon a szó integratív jelentését hangsúlyozzák. Politikusok akkor nevezhetők populistának, ha az ideológiai elkötelezettséget megkerülve azt állítják, hogy nem egy párt vagy osztály nevében beszélnek, hanem az egész nép nevében beszélnek; vagy ha olyan gyűjtőpártok valamelyikéhez tartozónak vallják magukat, melyeknek nincsenek alapelveik, politikai céljaik összeegyeztethetetlenek. A populista retorikát ilyen körülmények között gyakran a problémák megkerülésére használják A politikai rendszertől függően a populista politika tartalma széles határok között mozoghat, olykor magába foglalja az agrárpopulizmus témáit is, máskor viszont alig mutatható ki kapcsolat. A XX. század közepén az agrárpopulizmust a liberális és marxista közgazdászok nem tekintették fontosnak, míg a politikai populizmust a nácizmussal és

a Mc Charty-izmussal kapcsolták össze. A hatvanas évektől megnőtt az érdeklődés harmadik világ iránt, mely új aktualitást adott az agrárpopulizmusnak, míg a "demokratikus elitizmus" ellen irányuló egyidejű támadás újból divatba hozott olyan eszközöket, mint a népszavazás. Ezen új tendenciák hatására a populista mozgalmak történetét újraírták. II. A latin-amerikai országok történelmi háttere Brazília Az 1930-as választások a minerók jelöltje a Rio Grande do S ul állam kormányzója, Getulio Vargas volt, aki demagóg programmal indult, hogy megnyerje a választók többségét. Ekkor az országban uralkodó társadalmi nyugtalanság, földfoglalások, sztrájkok hatására a minerók a hatalom erőszakos megragadására határozták el magukat. Vargasnak nagy befolyása volt a hadsereg fiatal tisztjeire, a tenentékre, ezen kívül amerikai hajók érkeztek Recife kikötőjébe, és az amerikai érdekeltségek fegyverrel látták el

a felkelőket. 1930-ban Vargas megdöntötte az ideiglenes erők uralmát, és átvette a hatalmat Győzelmét megkönnyítették a nép kormányellenes felkelései is A hatalomra kerülés után a felkelt tömegeket lefegyverezték, a sztrájkokat leverték Katonai diktatúra, a sajátos brazíliai katonai uralom, a tenentismo elfoglalta a korábbi polgári kormányzatok helyét 1934-ben Vargas új alkotmányt adott Brazíliának, amely biztosította a 8 órás munkanapot, és a választójogot kiszélesítette, ugyanakkor a föderatív szerkezetet megszüntetve az államhatalmat központosította. A népfront szétzúzása után Vargas elérkezettnek látta az időt az olasz fasiszta ihletésű korporációs rendszer bevezetésére. Az új állam (Estadó Novo) megvalósítása politikai pártok és szakszervezetek felszámolásával járt együtt A Vargas féle diktatúra bevezetése egybeesett a brazil gazdaság fellendülésével, ami megengedte, hogy a kormány egyes

munkásvédő intézkedéseket léptessen életbe Az új államvédelmet biztosított a nemzeti tőke számára, ösztönözte az iparosítást és a mezőgazdaság sokirányú fejlesztését, szorgalmazta a kávé monokultúra csökkentését. A II világháborúban Brazília részt vett a szövetségesek oldalán, 1942-ben hadat üzent Németországnak, 5 Olaszországnak, 1945-ben pedig Japánnak. A szövetségesek győzelme elősegítette a diktatúra fellazulását, Vargas bukását. Az 1945-ös választásokat a s zociáldemokrata jelölt nyerte, a hatalom újra a nagybirtokosok kezében összpontosult A nagyvárosok lakosságára támaszkodó Nemzeti Demokrata Unió, és Vargas kezdeményezésére létrejött a populista Brazil Munkáspárt. 1950-ben e párt jelöltjeként újra Vargast választották meg az ország elnökének, aki fő feladatának a nemzetgazdaság kiépítését tekintette, a külföldi befektetőkkel szemben a hazai mezőgazdaságot és ipart

részesítette előnyben. 1953-ban megalapította az állami kőolajtársaságot, a Petrobrást, ám 1954-ben az állandó belpolitikai feszültségek hatására Vargas öngyilkos lett. Helyét J Kubitschek vette át, kinek kormányzása idején az ipari termelés 80 %-kal nőtt, fejlődött az autó- és a gyógyszeripar, valamint a gépgyártás, ekkor épült az új főváros, Brasília, ezen kívül Brasília-Belém vasútvonal, ám az infláció és a belpolitikai nehézségeken az új elnök sem tudott úrrá lenni. 1964-ben Branco tábornok vezetésével a hadsereg ragadta magához a hatalmat. Argentína A két világháború között számos államcsíny zajlott le Argentínában, az elnöki posztot főként tábornokok töltötték be. A P Justo tábornok a válságot az állam gazdasági befolyásának növelésével, s a brit-argentin kereskedelmi szerződés megkötésével kívánta legyőzni, de jó kapcsolatot épített ki Németországgal is. A II. világháború

kezdetén 1940-ben a liberálisok támogatta M Ortiz elnök deklarálta Argentína semlegességét. 1943-ban a hadsereg németbarát szárnya puccsot hajtott végre P P Ramírez betiltotta a politikai pártokat és erős cenzúrát vezetett be 1944 januárjában Argentína megszakította a kapcsolatot Németországgal és Japánnal A háborús konjuktúra és Buenos Aires szabad kikötői státusa jótékony hatással voltak az ország aranytartalékának növekedésére A háború utolsó éveiben E. J Farell elnöksége idején nagymértékben megnőtt J D Perón politikai befolyása Munkaügyi és népjóléti miniszterként bevezette a nyugdíjat, a végkielégítést és a fizetett szabadságot, ezzel megnyerte a szakszervezetek támogatását. Hadügyminiszterként és alelnökként engedélyezte a p olitikai pártok működését, javaslatára üzentek hadat Németországnak 1945 márciusában, ami után Argentína az ENSZ tagja lett A demagógiája és reformjai miatt

népszerű Perónt katonatisztek egy csoportja megfosztotta minden tisztségétől. Később tüntetések, és felesége Eva Duarte manőverei következtében tért vissza, már mint tábornok. Munkáspárt néven önálló politikai szervezetet hozott létre és 1946-ban megnyerte a elnökválasztást Győzelmét annak köszönhette, hogy a munkásosztály nagy része korábbi intézkedéseinek hatására a peronizmus híve lett. Sajátos militarista-reformista egyszemélyi uralmat valósított meg. A laborista peronizmus végérvényesen kiiktatta a politikai életből az oligarchiát, vele szemben a kispolgárságot használta fel az államapparátusban. A hivatalokban dolgozók és a hadseregben szolgálók létszáma megnőtt, az 1942-es 17.000-rel szemben 1947-ben a hadsereg létszáma 200000 fő volt, 1948-ban már a költségvetés 45 %-át fordították a hadseregre Demagógiája viszont nem formálta át a hadsereget, ami előre vetítette Perón sorsát. A peróni

justicialismo kezdetben támaszkodott a katolikus egyházra is, és az erősödő kereszténydemokrata mozgalommal szövetségre lépett. A Perón utáni időszakban az argentin kereszténydemokraták teljesen a peronisták árnyékába szegődtek, ezért mozgalmuk nem válhatott átütővé. Kivételnek számítanak Perón utolsó évei, amikor megromlott kapcsolata az egyházzal. 6 A peronizmus szervezeti bázisa az 1946-ban alapított és a következő évben elkeresztelt Peronista Párt volt, amelyben minden hatalom a vezér kezében futott össze. Emellett működött az Eva Duarte Peron szervezte Peronista Nőpárt, amely sok szavazót adott Peronnak. Az 1949-ben megalkotott új alkotmány, az antiimperialista és munkásvédő célkitűzések mellett intézményesítette az elnök újraválaszthatóságát. 1951-ben került sor az elnökválasztásra, ezt megelőzően egy Peron elleni puccsot vertek le, kemény terror uralkodott az országban. Így sikerült Peronnak

újraválasztatnia magát A peronista elmélet különböző eszmék keveréke, mely tagadta az állam osztályjellegét Peron vállalta, hogy egy csapásra megteremti a t ársadalmi "igazságosság" (justicia) rendszerét. Társadalompolitikájának fő támaszai a Peronista Párttal szoros kapcsolatban álló szakszervezetek voltak, melyeknek 90 %-át sikerült befolyása alá vonni. Ebben segítette a Munkaügyi Minisztérium élén álló Eva asszony is A peronista rendszer fő célja a munkásmozgalom depolitizálása A harmadikutas állásponton Peron elitélte mind a kapitalizmust, mind a kommunizmust, külpolitikájában pedig igyekezett a semlegesség illúzióját kelteni. A két világrendszer harcában már ekkor világosan meghatározta Argentína helyét: "nyíltan és határozottan a nyugat mellé állunk" Ettől függetlenül Argentína a diplomáciai kapcsolatokon túlmenően széles területen érintkezett a Szovjetunióval. Peron kormánya

kereskedelmi és pénzügyi egyezményt írt alá a Szovjetunióval, elsőt a szovjet-latin-amerikai kapcsolatok történetében. Az argentin kormány aláírta az 1947-es Rio de Janeiró-i egyezményt, de más országokkal együtt hangoztatta Latin-Amerika gazdasági függetlenségének helyreállítását. Külpolitikájának egyik fő törekvése Argentína vezető szerepének biztosítása volt Dél-Amerikában, ezért a szomszédos országokkal való szövetségi rendszer megteremtését tűzte ki első feladatául. 1953-ban írták alá a chilei-argentin egyezményt Santiagóban, amely többek között a kereskedelmi forgalom fokozását, a vám és valutaakadályok elhárítását, a k ét ország közötti közlekedési vonalak fejlesztését írja elő. Még ugyanebben az évben Paraguay és Ecuador, majd 1954-ben Bolívia csatlakozott az egyezményhez. Peron regionális egyezményei az amerikai tőke kizárásával próbálták fejleszteni a résztvevő országok

gazdaságát. Az egyezmény a peronizmus második úgynevezett "konstruktív" fejlődési szakaszába esik. A reálbérek csökkenése már 1949-1950-ben sztrájkmozgalmat robbantott ki, amelyet Peron csak a munkások katonai behívásával tudott semlegesíteni Már ekkor csődbe jutott a rendszer gazdasági önellátásra és iparosításra vonatkozó programja. Az 1947-ben beindított "ötéves terv" az ország gazdasági függetlenségének alapjait volt hivatva lerakni. A világpiacon azonban gyorsan estek az argentin nyersanyagok árai, a hadsereg, az államszervezet és a szociáldemagógia sokba került. Az első évek konjuktúráját követte a kiábrándító gazdasági depresszió A bankbetétek államosítása és a külkereskedelem állami kézbe vétele csak néhány évig tudta növelni a bevételeket, a gazdasági szerkezet egészében a régi maradt. Az a könnyű ipar, amelyet a mezőgazdaság hasznából sikerült létrehozni, nyersanyagai

révén függésbe került a külföldi piacoktól. A Kommunista Párt határozottan támogatta a peronizmus gazdasági függetlenségre irányuló politikáját, másrészt az "ötéves terv" célkitűzéseinek a megvalósításához három feltételt sürgetett: 1. demokratikus földreform, 2. a nemzeti javak visszaszerzése a külföldi monopóliumoktól, 3. a vagyonos osztályok progresszív megadóztatása a terv finanszírozása céljából 7 Ezek közül a peroni gazdaságpolitika egyikre sem gondolt. A beharangozott agrárreform kimerült félmillió hektár szűzföld eladásával, egy 1953-as törvény pedig újra szabad tőkeberuházást biztosított az idegen trösztöknek, sőt 1955 elején Peron amerikai Standard Oil Company of California társaságot kizárólagos joggal ruházta a patagóniai olaj kitermelésére. 1954-ben a rendszer válságát bizonyította félmillió üzemi munkás sztrájkja, az infláció miatt és oligarchia ellentámadása. A

régi rend hívei, a nagytőkések és latifundisták újra mozgolódni kezdtek és jellemző módon ők is a demagógia eszközeihez folyamodtak Szövetségesük lett az egyház Peron rendszerét nem az "egyházi háború" hanem a hadsereg döntötte meg. A puccs megelőzésére a kommunisták már 1952-ben felajánlották segítségüket, hogy meg lehessen akadályozni az oligarchiák és az imperialisták egy esetleges államcsínyét. Szükség lett volna megvalósítani egy gazdasági és társadalmi programot, mely felszámolja az ilyen mozgalmak anyagi alapjait. Peron sem a kommunisták, sem a szakszervezetek javaslatát nem fogadta el. Bukása szemléletesen mutatta, hogy nincs harmadik út Chile A XX. század elején erőteljes iparosodás zajlott le Chilében, ám a rossz munkaviszonyok, és a pénzromlás zavargásokhoz vezettek. A hivatalos elnök hatalmát katonai junta vette át, mely megerősítette az elnöki hatalmat a kongresszussal szemben, valamint

rögzítette az állam és az egyház szétválasztását. C Ibánez tábornok támogatta a külföldi beruházásokat, jelentősen megnőtt az észak-amerikai tőke jelenléte, de szociális reformokat is kezdeményezett (bevezették a társadalombiztosítást, az öregségi és rokkantsági nyugdíjat stb.) 1931-ben gazdasági világválság hatására népi mozgalmak megbuktatták a diktátort Alessandri Palma lett az új elnök, kinek második hivatali idején javult a gazdasági helyzet, de a szociális ellentétek kiéleződtek. 1938-ban a radikális párti P. Aguirre Cerda kormánya megerősítette az állam befolyását a gazdaságra, amely az export növekedése és a hazai ipar kiépítése következtében a II világháború idején ismét fellendült A háború után különböző kormányok váltották egymást Ibanez második elnöki periódusa idején az egyre növekvő infláció belpolitika feszültségekhez vezetett. A változatlan társadalmi szerkezet láttán

(nagybirtokrendszer, a bevételek egyenlőtlen elosztása) az 1950-es 1960-as években megnőtt az elégedetlenség a szegényebb rétegekben, mely arra indította a politikusokat, hogy alapvető szociális és gazdasági reformokat dolgozzanak ki. Kezdeti próbálkozások után E. Frei Montalva állami ellenőrzés alá vonta a rézbányákat, nagybirtokokat sajátított ki, valamint fölosztást hajtott végre 1970-ben a baloldali pártszövetség (Unidad Popular) jelöltjeként S. Allende nyerte meg az elnökválasztást Átfogó szociális és államosítási programjával a réz és szénbányák valamint a földtulajdon kártalanítás nélküli kisajátításával a felső és középréteg ellenállását váltotta ki Megnőtt a belpolitikai válság. 1963-ban véres puccsot hajtottak végre, melynek Allende is áldozatul esett A hadsereg A. Pinochet tábornokot juttatta hatomra, aki feloszlatta a kongresszust, rendkívüli állapotot vetetett be, a pártokat betiltotta,

kegyetlenül leszámolt a baloldaliakkal Chile az emberi jogok megsértése miatta időlegesen elszigetelődött. Pinochet monetarista gazdaságpolitikát követett, de a szociális reformok jelentős részét visszavonta Kolumbia 8 Formailag Kolumbiában sem tört meg hagyományos konzervatív kétpártrendszer. DélAmerikának ebben a bonyolult fejlődésű országában a radikális áramlatok a liberális párton belül törtek maguknak utat. Az indián közösségek ellen a 20-as években indított támadások, az amerikai United Fruit Company kizsákmányoló tevékenysége nagy társadalmi feszültségeket hozott létre már a világválság évei előtt. A válság a kávéárak zuhanásával és a banán ültevények dolgozóinak sztrájkjaival aláásta a K onzervatív Párt uralmát 1930-ban a L iberális Párthoz tartozó Herrera lett Kolumbia elnöke. Az 1932-33-as Peruval ellenségeskedés meghosszabbította a világválság gazdasági utóhatását

Elkerülhetetlenné váltak egyes reformok A. López elnöksége idején csökkent az idegen tőke beáramlása, megszüntették a munkások elleni terrorintézkedéseket, haladó szociális törvények láttak napvilágot, majd agrárreformmal kísérleteztek. 1942-ben a Liberális Párt jobb szárnya megbuktatta Lópezt E Gaitán liberális vezető meggyilkolása után véres polgárháború tört ki, 1948-ban a konzervatívak és a liberálisok között 1953-ban R.Pinilla tábornok államcsínnyel vette át a hatalmat Az állami költségvetésnek több mint egynegyedét kiadó katonai kiadások következtében az egyenes adók 1953-56 között 387.900000 pesoról 572700000 pe sora emelkedtek Ez is hozzájárul az életszínvonal gyors csökkenéséhez, amit az infláció idézett elő. 1957-ben a korábban egymással ellenségeskedő liberális és konzervatív erők összefogva megdöntötték Pinilla hatalmát Megpróbáltak véget vetni a véres polgárháborúnak. 1957-ben

népszavazással elfogadott megállapodásuk alapján létrehozták a Nemzeti Frontot, egyenlő arányban megosztották egymás között a parlamenti mandátumokat és a kormányzati posztokat, megegyeztek, hogy jelöltjeik tizenkét éven át váltják egymást az államfői székben. Ez alatt az országban gerillaháborúk dúltak Az egyre erősödő gerillatevékenység és a kábítószer-maffiák mindenre kiterjedő befolyása miatt 1976-ban rendkívüli állapotot vezettek be. Mexikó A XIX. század végén P Díaz egykori tábornok szerezte meg a hatalmat, azt diktatórikus eszközökkel harmincöt évig megőrizte Uralma alatt az ország gazdasága modernizálódott, de a társadalmi különbségek nőttek 1910-ben F Madero liberális földbirtokos vezetésével forradalom tört ki és megbuktatta Díaz rendszerét. Ám délen E. Zapata parasztcsapatai egy radikális földreformért fogtak fegyvert A polgárháborúból 1915-re az USA támogatásával a mérsékeltnek

számító V Carranza került ki győztesen Az általa összehívott kongresszus új alkotmányt dolgozott ki, amely jelentős földreformot tartalmazott. 1929-ben P Elías Calles elnök életre hívta a különféle forradalmi mozgalmakat tömörítő Nemzeti Forradalmi Pártot. L. Cárdenas hivatali ideje alatt a mezőgazdaságot fejlesztő reformokat vezettek be, államosították a kőolaj-kitermelést, általánossá tették a tankötelezettséget. Az 1950-es években a modernizált nagybirtokok látványos fejlődésnek indultak, de tőke és megfelelő szakértelem hiányában egyre inkább háttérbe szorultak az eidók. Az 1970-es évek második felében új lelőhelyek felfedezésével Mexikó a világ egyik legnagyobb kőolaj-kitermelőjévé vált. Venezuela Közép-Amerika és a K arib--tenger Szigetei történetében mindig meghatározó szerepet kaptak a Venezuelában lejátszódó események. Ez az ország arccal inkább észak felé fordul, déli és nyugati

területei, amelyek Dél-Amerikához fűzik, gazdaságilag alárendelt helyzetben vannak. Venezuelában is mint Chilében 1958-ban volt elnökválasztás, de attól eltérő módon M Pérez Jiménez ka- 9 tonai diktatúrája idején, 1952-57 között az amerikai társaságok 2775 millió dollár tiszta hasznot húztak Venezuela természeti kincseiből, elsősorban az olajbányászatból. Ez nagyobb profit volt, mint a többi 19 országból nyert haszon együtt. Az amerikai ipari és mezőgazdasági behozatal tönkretette a hazai termelés bázisát. Mindez az olaj felvásárlási árának csökkenésével, visszahatott az életszínvonalra is. 1957-ben a venezuelai munkások 90%-nak bére nem haladta meg az évi ezer dollárt. 1957-ben a keresztényszocialisták a köztársasági demokraták és kommunisták megalakították a Hazafias Juntát, melyhez más szervezetek is csatlakoztak Közvetlen céljuk az elnökválasztás előkészítése és a demokratikus kormányzat

helyreállítása volt M Perez Jiménez ekkor "népszavazást" rendelt el, hogy az ellenzék győzelmét megelőzze. A szavazók nagy része bojkottálta a választást, ez azonban nem zavarta a d iktátort önmaga újraválasztásában. Hatalmas volt a felháborodás, aminek hatására a hadsereg feláldozta Perez Jiménezt, így akarván megmenteni hatalmát. 1958 végére helyreállt a nyugalom, és sor kerülhetett parlamenti és elnökválasztásra. Ez a demokratikus fordulat nemzetközi jelentőségű volt Összegzés Bár a kapitalizáció csak a múlt századtól vált Latin-Amerikában meghatározó tendenciává, az egyetemes tőkés fejlődés mindig is hatást gyakorolt a latin-amerikai fejlődésre. A fenti országok történelmi múltjának áttekintése mutatja, hogy minden törekvésük ellenére nem sikerült a gazdasági helyzetüket stabilizálni. Ezek a törekvések nem kevés áldozattal jártak, ám egy esetben sem hozták meg a kívánt eredményt az

1970-es évek végéig. III. Reformok Latin-Amerika gazdaságában Először is tekintsük át milyen válságmentesítő intézkedésekkel, próbálkoztak a dél-amerikai országok a 60-as években. A legfontosabbak a következők voltak: 1. Agrárreformok A latin-amerikai országok többségében a 60-as években agrárreformot hirdettek meg. Ezek célja a tőkés gazdasági viszonyok erősítése volt az agrárszektorban is anélkül, hogy radikális támadást intéztek volna a földbirtoklás szerkezete ellen, bár többnyire némi korlátot szabtak a latifundiumoknak, általában maximalizálták a földbirtokokat. ezek az agrárreformok azonban nem oldották meg a nincstelenek és a mezőgazdaságból élők gondjait. 2. Nemzetközi gazdasági integrációk szorgalmazása Olyan integrációs szervezetek alakítottak ki, amelyek elsősorban a forgalmi szféra adminisztratív és egyéb korlátait voltak hivatva lebontani, de a termelés és a fejlesztés integráció útján

megoldható feladatait nem, vagy csak igen korlátozottan érintették. Ezek az integrációs szervezetek a fejlett európai országok integrációinak mechanizmusait másolva azt a célt szolgálták, hogy a la- 10 tin-amerikai gazdaságok fokozatosan lépjenek ki a protekcionista védettségből a nemzetközi verseny erőteljesebb viszonyai közé. 1 3. A külgazdasági szabályozók rendszerének változtatása a gazdasági nyitás jegyében Az 1960-as évekig a latin-amerikai országok szigorú protekcionista gazdaságpolitikát folytattak. A kötött devizagazdálkodás, a vámrendszer, az adminisztratív kereskedelmi szabályozás, az importkorlátozás egyaránt a "befelé fordulást" biztosították. A 60-as években azonban az importot helyettesítő iparosítás ellentmondásainak elmélyülése, a gazdaságok szerkezeti egyenlőtlenségei, a fizetési mérleg fokozódó nehézségei arra késztették a latin-amerikai országokat, hogy ezen a szigorú

protekcionista rendszeren enyhítsenek, pontosabban új eszközökkel gazdagítsák. Az új eszközök a nem tradicionális cikkek exportját voltak hivatva ösztönözni A 60-as évek második felétől ezek a termékek fokozatosan kijutottak a világpiacra Ez azonban nem jelentette azt, hogy megoldotta volna számos gazdasági problémájukat 4. A külföldi tőke beáramlásának szabályozása A latin-amerikai országok a 60-as évektől egy sor olyan intézkedést hoztak, amelyek közvetlenül, vagy közvetve szabályozták a külföldi tőke latin-amerikai beruházásait. Ezek között voltak olyanok, amelyek ágazati preferenciákat és korlátokat állítottak, vagy a profit visszautalását, vagy az adózás rendjét szabályozták, de olyan is volt, amelyik a foglalkoztatott munkaerő nemzeti hovatartozása szerinti arányát rögzítette. Ezek az intézkedések nem szándékoztak kizárni külföldi tőkét Latin-Amerikából, csak a hazai és a külföldi tőke érdekeit

kísérelték meg egyeztetni többnyire a hazait preferálva. IV. Gazdasági fellendülés, majd hanyatlás (1968-1980) Az előzőekben említett strukturális reformok energiákat szabadítottak fel a latin-amerikai gazdaságban. Ezeken kívül a kedvező világgazdasági hatások is Latin-Amerika gyors gazdasági növekedését eredményezték. A gyors növekedést kiváltó tényezők egyik része konjuktúrális jellegű volt Latin-Amerika pótlólagos pénzeszközökre és használati értékekre tett szert Felgyorsult a működő tőke-beáramlás. Az 1970-es évek elején beáramló tőke számottevően meghaladta a kiáramlót Ezek a források tették lehetővé, hogy a növekvő belső megtakarításokkal együtt a beruházásoknak Latin-Amerikában eddig ritkán tapasztalt expanziója bontakozzék ki A gyors növekedés azonban az 1974-75-ös világgazdasági válságba ütközött. A gazdasági növekedés lefékeződött és kiéleződtek azok az ellentmondások, amelyek

már korábban is jellemzői voltak a latin-amerikai gazdaságnak. Az 1970-es évek világgazdasági folyamatai közül közvetlenül a világpiaci árrobbanás befolyásolta a l atin-amerikai országok fejlődését Az olajexportáló országok nemzetközi pozíciói jelentősen megerősödtek, de ezek az országok sem voltak képesek felszámolni gazdaságaik belső egyensúlyi zavarait. Az olajimportáló országok még inkább megérezték a világgazdasági válságot 1 1961-ben jött létre a Latin-Amerikai Szabadkereskedelmii Társulás (mai nevén Latin-Amerikai Integrációs Társulás), 1960-ban a Közép-Amerikai Közös Piac, 1968-ban a Karib-tengeri Országok szabadkereskedelmi Társulása. (1973-ban Karib -tengeri Országok Közös Piacává alakult át) 11 Elsősorban a kontinens legfejlettebb országait, Brazíliát, Mexikót, és Argentínát rázta meg a válság. Ezzel magyarázható, hogy 1975-76-ban megszaporodtak a valutaleértékelések 1975-ben Chile 29

alkalommal értékelte le valutáját. Brazília 14-szer, majd 1976-ban további 16 alkalommal Még az a Mexikó is, amelyik az ezt megelőzőz 22 évben nem nyúlt ehhez az eszközhöz, kénytelen volt tetemesen leértékelni valutáját. A fizetésimérleg zavarai magukkal hozták a latinamerikai országok fokozódó eladósodását 1970-ben még csak 21 milliárd dollár, 1977-ben pedig már 78 milliárd dollár volt Latin-Amerika bruttó adósságállománya. V. Gazdasági válság az 1980-as évek elején A latin-amerikai gazdaság fejlődésének megtorpanása 1981-ben, visszaesése 1982-ben és 1983ban következett be. Ennek eredményeképpen 1981 és 1983 között a latin-amerikai kontinens egészére vonatkoztatva a bruttó hazai termék 2,8 %-al esett vissza 84-ben volt némi növekedés Ennél erőteljesebben csökkent az egy főre jutó bruttó hazai termék értéke A latin-amerikai országok gazdasági fejlődésének megtorpanására feltehetően nem figyelt volna fel a

világgazdaság, de eladósodottságuk oly mértékűvé duzzadt, hogy veszélyeztette az egész világgazdaság normális életét, mindenekelőtt a nemzetközi bankvilágét. Emellett már nem lehetett szó nélkül elmenni Minőségi fordulat következett be a térség adós pozíciójában Latin-Amerika olyan helyzetbe jutott, hogy a felvett hitelek már nem segítették a régió gazdasági fellendülését, mivel azokat alapvetően a nemzetközi árviszonyok kedvezőtlen alakulásából adódó veszteségek kiegyenlítésére és a korábban felvett hitelek visszafizetésére valamint fogyasztási javak importjára fordították. A latinamerikai országok gazdaságát nemcsak eladósodottsága, hanem az infláció is destabilizálta VI. Válságkezelés a 80-as években A latin-amerikai országok a 80-as években többféle stabilizációs stratégiát követtek. A belső problémák megoldására két fő stratégiát alkalmaztak. 1. Az ortodoxia A 80-as évek elején a 20

évvel korábbihoz képest több ország jutott kényszerhelyzetbe. 1983-ig 17 latin-amerikai ország írt alá a N emzetközi Valutaalappal (az IMF-fel) olyan hitelmegállapodást, amelynek fejében mindannyian kötelezettséget vállaltak gazdasági kiigazítási program beindítására. 1985-re és 1986-ra néhány latin-amerikai ország " szakított" az IMF által pártolt ortodoxiával, de természetesen az ortodoxia továbbra is markánsan jelen van LatinAmerikában. Több ország - Venezuela, Mexikó, Bolívia, Kolumbia, Panama, Costa Rica, Domikai Köztársaság - kénytelen-kelletlen, ortodox alapállású monetarista stabilizációt próbált érvényre vinni. Ennek jegyében alkalmazott terápia a belső árszínvonalnak rendszeres valutaárfolyam leértékeléssel a külsőhöz való hozzáigazításából a belső aggregált túlkeresletnek bérellenőrzéssel, hitelmegszorítással, a költségvetési kiadások csökkentésével való korlátozásából állt

öszsze Ezt egészítette ki az importkorlátozás feloldása Az ortodoxia szerint a fizetési mérleg így egyensúlyba jut, sőt az egyensúlyi állapot megteremti a gazdasági növekedés kedvező feltételeit is. Ezzel párhuzamosan az illető nemzetgazdaság világpiaci versenyképessége is javul, hiszen a liberalizált gazdaság kiépítésével az erősödő importverseny és a tőkeáramlás eredményeképpen kedvező szerkezeti változások indulnak be, a nemzet- 12 gazdaságban. Visszaszorulnak a nem hatékony ágazatok, megerősödnek viszont a nemzetközileg is versenyképes, hatékony ágazatok. 2. Heterodox gazdaságpolitika A heterodoxia a latin-amerikai gazdaságok instabilitásának kritikus pontjai, az inflációt és a fizetési mérleg egyensúlytalanságát az ortodoxiától eltérő módon kívánta kezelni. A heterodoxia az infláció letörésére helyez nagyobb hangsúlyt, és magát az inflációs folyamatot is másképpen értelmezi. A "heterodox

koncepció nemcsak elismeri, hanem az infláció okaként jelöli meg az inflációs tehetetlenséget. A heterodoxia rámutat arra, hogy az infláció strukturális gyökerei az elosztási konfliktusban találhatók fel" A heterodoxia a stabilizációt is más előfeltételekkel képzeli el: monetáris reformot tart szükségesnek, míg az ortodoxia a piac működőképességéhez szükséges intézményi változtatást tekinti nélkülözhetetlennek. Heterodox stabilizációs programokat vezettek be Argentínában, Brazíliában, és Mexikóban. A heterodox inflációs elmélet szerint az inflációban kettős folyamat összegződik: megkülönböztet inflációs tendenciát, (azaz magát az inflációs inerciát) és inflációs sokkhatásokat. Az inflációs sokkhatások közé sorolhatók, pl. a kínálat változásából eredő árváltozási mechanizmusok, a világpiaci árváltozások, az árrobbanás Ezek a sokkhatások felgyorsíthatják az inflációt A gazdasági élet

szereplői viszont reáljövedelmi pozíciójuk fenntartásában való érdekeltségük következtében, a tehetetlenségi inflációt gyorsítják fel Az inflációs sokkhatásoknak és az inflációs tendenciáknak egymást erősítő kölcsönhatásaival magyarázható az infláció felgyorsulása, adott esetben hiperinflációvá válása. A latin-amerikai gazdasági "fejlődés" hagyományos velejárói, a szociális feszültségek nem szűntek meg az 1980-as években, sőt az elhúzódó gazdasági válság és a válságmenedzselés együttes hatására elmélyültek. Igen kritikus, hogy az egyébként is legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő társadalmi rétegek még inkább védtelenné váltak, sőt a középrétegek és a kvalifikált munkások, tehát a korábban jónak mondható körülmények között élők szociális, gazdasági helyzetét megingatta. Mint ismeretes Latin-Amerika országai a legmagasabb népességszaporulatú országok közé tartoznak. A

80-as évekre a kontinens lélekszáma elérte a 425 millió főt Az elszegényedési tendenciára következtetni lehet az egy főre jutó bruttó hazai termék növekedési ütemének csökkenéséből Latin-Amerikában a jövedelem elosztás igen szélsőséges, nemzetközi összehasonlításban is a legszélsőségesebbek közé tartozik. Már korábban is jelentkeztek foglalkoztatási gondok latin-amerikában, általában nőtt a gazdaságilag aktív népesség lélekszáma. A munkanélküliek száma jelentősen megnőtt Erre a következő a magyarázat. Latin-Amerika a 80-as éveket közvetlenül megelőző időszakban került abba a helyzetbe, hogy a nők foglalkoztatása megugrott Ez a tendencia a 80-as években tovább folytatódott Ezzel párhuzamosan elkezdődött és felgyorsult az a folyamat, mely szerint a nem kvalifikált férfimunkások közül igen sokan váltak munkanélkülivé. Helyüket az újonnan belépő női munkaerő vette át. Ennek a "cserének" az

a piaci helyzet a magyarázata, hogy a cégek költségcsökkentésre kényszerültek. A női munkaerő bérszínvonala pedig alacsonyabb, így ez kézenfekvő megoldás volt. Az előzőek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy Latin-Amerika gazdasága számára az 1980-as évek nem sok jót hoztak. Ha csak a világgazdaságot is megrendítő latin-amerikai eladósodottságra, vagy a II világháború utáni magyar infláció babérjaira törő hiperinflációra gondo- 13 lunk, egyáltalán nem túlzó az a megállapítás, hogy a 80-as évek "elvesztegetett évtizednek" minősíthető. VII. Gazdasági fellendülés a 90-es években A 90-es évek nagy kérdése lett: túljutott-e a kontinens a kritikus éveken. a latin-amerikai gazdaságban biztató jelek tapasztalhatók az ezredforduló előtti utolsó évtized kezdetén Sokan már kedvező, visszafordíthatatlan folyamatról beszélnek, miután 1991-ben a bruttó hazai termék csaknem 4%-al növekedett,

szemben az 1990-ik évi 0,1 %-os visszaeséssel és évtized eddigi éveiben összesen már 10%-os növekedést mondhat magáénak a kontinens. Az egy főre jutó bruttó hazai termék sem csökkent már, hanem 1,8 %-al növekedett, a 90-es pedig már összesen 4,3 %-al emelkedett. Igaz ugyan, hogy a folyó fizetési mérleg egyenlege 17,6 milliárd $ passzívummal zárult, de jelentősen megemelkedett a tőkeimport, a nemzetközi tőke mintha rehabilitálná LatinAmerikát. Sikerként könyvelték el, hogy az infláció az 1990. évi 1191 %- ról 1991-ben "csak" 199,7 % volt. Bizonyos szempontból érthető, hiszen a nemzetgazdaságok többségében már egészen "elviselhető" az infláció, "mindössze" 20-40 % között ingadozik a korábbi, lényegesen magasabb ráta után, 1994-ben ismét 465,4 %-os volt, de tulajdonképpen ezt is lehet eredménynek tekinteni, ha arra gondolunk, hogy egy évvel korábban az inflációs ráta 887,6 %. A latin-amerikai

gazdaságot az infláció mellett adóssága is destabilizálja, amely 1991-ben 456 milliárd $ vol t. Az 1987-es csúcsértéket is megelőzte Azóta hol emelkedik, hol csökken ez az érték, 1994-ben 533,8 milliárd $-ra ugrott. Természetesen indokolatlan lenne nem tudomásul venni ezeket a tényeket, de elhamarkodott lenne visszafordíthatatlan változásokról beszélni a latin-amerikai gazdaság esetében. Gazdasági növekedésük megindulása egyelőre nem a belső gazdaság teljesítmény hatékonyabbá válásával, pontosabban nem a gazdaság korszerűsödésével magyarázható, hanem elsősorban konjuktúrális tényezőkből, külső forrásokból táplálkozik, mindenekelőtt a működőtőke- és az áruimport megugrásából. Persze a nemzetközi tényezők fokozódó aktivitásához az is kellett, hogy a latin-amerikai társadalomban és gazdaságban a stabilitás irányába mozduló tényezők világosan felfedezhetők legyenek. Itt különösen annak

tulajdonítottak jelentőséget, hogy a társadalmi politikai folyamatokban a demokratikus tendenciák kerekedtek felül Igaz ugyan, ma még ez sem lehet visszafordíthatatlannak minősíteni. Az 1990-ben és inkább 1991-ben pozitív folyamat még nem bizonyít többet, mint azt, hogy a 80as években tapasztalható 2-3 éves "mini ciklusok" a 90-es évtized első felében is kimutathatók. Mivel egy kontinens egészéről van szó, arról sem szabad elfeledkezni, hogy a kedvező tendenciák mögött a kontinens nemzetgazdaságai között egyre erőteljesebb egyenlőtlen fejlődés is meghúzódik. Néhány ország, főleg Venezuela, Mexikó, Kolumbia Ecuador, Chile gazdasági előretörése mellett a többség inkább a gazdasági túlélésen kénytelen gondolkozni. De a pozitív példaként említett országokban is alapvető egyensúlyi zavarokkal kell számolni, sőt ennél súlyosabb gazdasági zavarok is kirobbanhatnak, ahogyan ezt a mexikói valutáris rendszer

váratlan krízise is bizonyítja. Úgy tűnik: a latin-amerikai országok megint elhiszik, hogy megoldották a nemzetgazdaságuk alapvető problémáit, már ami a stabilitási követelményeket illeti, vagy legalábbis megtanultak ismét együtt élni a mérsékeltebbé vált egyensúlytalanságokkal. A stabilizáció programadó szerepe elhalványul, noha a korábbi markáns stabilizációs programok "kiigazítása" természetesen továbbra is napirenden van. Annak van igazán jelentősége, hogy a stabilizáció és a m odernizáció párhuzamos megvalósításának milyen esélyei, feltételei vannak, 14 hiszen a ténynek ismeretében minden bizonnyal meg lehet kockáztatni, Latin-Amerikában nem hosszabbodik meg ugyan a 80-as évek elveszett évtizede, de még korántsem tekinthető befejezettnek sem a stabilizáció, sem a modernizáció, hiszen a gazdasági növekedést kísérő ingadozások, szerkezeti problémák továbbra is megvannak és hatnak, így az új

fejlődésstratégiai alternatíva sem vált időszerűtlenné. Mindez annál is inkább igaz, mert a példaként kiemelt országok gazdaságáról sem állíthatjuk, hogy az akut gazdasági válság Damoklesz-kardja nem függ a fejük felett. A növekedés ugyan igen kedvezően alakult ezekben az országokban, de a hagyományos egyensúlyi problémák továbbra is zavarják a gazdasági élet normális menetét. A költségvetési egyensúly megteremtésében jutottak leginkább előre, de még mindig igen törékeny a költségvetési helyzet. A folyó fizetési mérleg helyzete viszont igen kritikusnak mutatkozott. Az adósságállomány is meglehetősen kritikus szinten volt, bár az adatok kedvezőbbek, mint az adósságválság éveiben voltak. Érzékelhető tehát, az eredmények bizonytalan alapja, amely azzal járhat együtt, hogy nem kellően megfontolt gazdaságmenedzselés esetén, kedvezőtlen világgazdasági környezet mellett az egyensúlyi zavarok elmélyülhetnek.

VIII. Latin-Amerika az új évezred küszöbén A térség gazdasági pillanatképe Az ázsiai válság hatására 1999 a r égió gazdaságai számára a 90-es évek legnagyobb kihívását hozta. Az ázsiai felvevőpiac összeomlása érzékenyen érintette a latin-amerikai exportot Nemcsak a kereslet csökkenése, okozott nehézségeket, hanem az export szerkezete is, mivel legnagyobb részét az alacsony feldolgozottságú termékek (elsősorban mezőgazdasági termékek és ásványkincsek) teszik ki, s ezek árának számottevő csökkenése is sújtotta a térséget. Mindezeken túl a befektetői bizalom megingása már 1998-ban nehezítette a külföldi források elérését Végül pedig mivel Brazília 1999 januárjában kénytelen volt feladni túlértékelt realja árfolyamának védelmét több országban elkerülhetetlenné vált a v aluta leértékelése Brazília után ehhez a m ódszerhez folyamodott 1999-ben Chile, Kolumbia és Ecuador is. Mindezek következtében

1999-ben a kontinens egészének GDP-je stagnált Az egyes országok teljesítménye között azonban nagy különbségek voltak és vannak, ami felhívja a f igyelmet arra a t ényre, hogy amikor Latin-Amerikáról beszélünk, akkor országok olyan csoportját vesszük egy kalap alá, amelyek helyzete, gazdasági fejlettsége, a meglévő közös vonások ellenére jelentésen különbözik. 1999 utolsó negyedévében már megfigyelhető volt a gazdaság növekedése, ami egyrészt Brazília meglepően gyors kilábalásának, másrészt annak volt köszönhető, hogy nagyrészt az USA gazdaságának megállíthatatlan növekedése következtében újra nőni kezdett a kereslet a v ilágpiacon a térség exportcikkei iránt. Ehhez nagyban hozzájárult a térség valutáinak leértékelődése, ami annak ellenére, hogy a növekvő kereslet újra megindította az árak növekedését, relatíve olcsóbbá tette termékeiket a világpiacon. Latin-Ameriát sokáig (egészen a

kilencvenes évek elejéig), a krónikus infláció hazájaként tartották számon, ezért különösen fontos eredmény, hogy az ázsiai válság Ecuadoron kívül egyetlen országban sem gyorsította jelentősen az árak emelkedését. 15 2001. már az ötödik év volt, amikor a kontinensen az infláció 9-11 % között maradt ez a tény az országok gazdaságának és a g azdaságpolitikai döntéshozóknak az érettségét jelzi, s igen fontos szerepe van abban, hogy a régió visszanyerte, visszanyerje a külföldi befektetők bizalmát. Bár a munkanélküliségi ráta 8-9 % között mozog, ami 1981 óta a legmagasabb érték, ebben azonban a gazdasági visszaesés mellett a privatizáció és az erősödő verseny következtében végrehatott elbocsátások is szerepet játszanak. Az ázsiai válság hatásaként bekövetkező 1999-es visszaesés után a t érség példás gyorsasággal talált vissza a növekedési pályára, azonban 2001-ben a teljes világgazdaság és

különösen az USA növekedésének lelassulása által újabb külső eredetű sokk érte. a külső impulzosokra való nagyfokú érzékenység jelzi, hogy bár a 90-es évek sikerei kétségtelenül a gazdasági és társadalmi reformok beindításának eredményei voltak, azonban még mindkét területen nagyon sok olyan döntés van hátra, amelyeket a térség országai nehézségük miatt eddig csak görgettek maguk előtt. Ilyen például a társadalombiztosítás és az oktatás reformja, az infrastruktúra fejlesztése, a g azdasági szerkezet átalakítása, néhány országban a demokratikus intézményrendszer létrehozása, továbbépítése, illetve megszilárdítása Az elért sikereknek több esetben igencsak törékeny a háttere Demokratikus berendezkedés Az elmúlt 10 év történései nem igazolták azokat az elképzeléseket, amelyek a régió gyors demokratizálódását jósolták. Sokkal inkább jellemző, hogy az országok a demokratikus és az autoriter

berendezkedés között ingáztak, és ezt teszik ma is. Ennek oka, elsősorban a társadalmi egyenlőtlenség, amely fogékonnyá teszi a szegénységben élő tömegeket a populista érvekre Pozitívan hat a térségre az egész világot átható globalizáció folyamata, hiszen ennek következtében egyre nagyobb külső nyomás nehezedik az országokra, hogy betartsák és erősítsék a demokratikus normákat. A külső erők azonban sok esetben csak a már létező demokratikus rendszereket ösztönzik a továbblépésre, míg az autoriter rendszerek átalakítását nem tudják kikényszeríteni. Azaz a demokratikus berendezkedés felé vivő első lépésnek a széles társadalmi bázison alapuló, és a hatalmi elit tagjai közt is meghatározóan jelen levő szándéknak mindenképpen belülről kell fakadnia. A külső tényezők csak ezután juthatnak szóhoz, a demokratikus átalakítás továbbvitelének ösztönzésével S ekkor még nem is beszélhetünk a

globalizáció mint gazdasági jelenség olyan negatív hatásairól, amelyek az érintett országok gazdasági nehézségeinek fokozása révén a belső elégedetlenséget, a társadalmi robbanást, s ezen keresztül a populizmus térnyerésének vagy éppen a katonai hatalomátvételnek az esélyét növelik. A világgazdaságot mozgató erők ugyanis elsősorban a gazdasági érdekek mentén rendeződnek, s csak másodsorban fektetnek hangsúlyt a társadalmi erkölcsi igények elvárások érvényesítésére. Latin-amerikai integrációs törekvések A 90-es évek elején új lendületet kaptak a latin-amerikai integrációs törekvések, melyeknek egyik fő feladata a tagországok demokratikus berendezkedésének fenntartása, és fejlődésének elősegítése. Az integrációs szervezetekbe való tömörülés azonban csak akkor szolgálhatja a tagországok hosszú távú érdekeit, ha nem a kibővített belső piac védelmét tűzi ki célul, hanem éppen a belső

hatékonyság növelésén keresztül a versenyképesség javítását. 16 A tapasztalat azt mutatja, hogy bár esetenként indokolható a rövid távú haszon learatása (mint pl. a természeti erőforrások részbeni felélése, vagy esetünkben a protekcionizmus), amennyiben ez forrást teremt a további, már hosszú távon is fenntartható fejlődés megalapozásához. A legtöbb esetben azonban a sikerek árnyékában ez utóbbi lépés elmarad, különösen ott, ahol a politikai és a gazdasági döntések átláthatósága hiányt szenved. IX. Összegzés A következő években Latin-Amerika várhatóan - csakúgy, mint a 90-es években - követni fogja a világgazdasági trendeket, amelyek eddig is meghatározók voltak. A külső tendenciáktól csak negatív irányban térhet el, mivel számos belső feszültség terheli mind az egyes országok, mind a regionális csoportosulások helyzetét. Döntő momentum lesz, hogy milyen feltételekkel juthatnak hozzá a térség

országai a fejlődéshez nélkülözhetetlen további külső forrásokhoz. Továbbra is vonzó lehet a hatalmas potenciális belső piac, azonban a növekedési kilátások romlása elbizonytalaníthatja az ezt célzó befektetőket. Hangsúlyozni kell, hogy a térségen belüli különbségek várhatóan növekedni fognak. A 2001. s zeptember 11-ei események, és az argentin politikai és gazdasági válság egyrészt együttműködőbbé teheti a külvilágot, és talán rádöbbenti a térség politikusait is, hogy szemléletváltozásra van szükség ahhoz, hogy a 80-as évtized vegetálásából s a végül csalódást keltő 90-es évek illúzióitól elszakadva, a XXI. században végre valóban elkezdődjön a térség felzárkózása a fejlett világhoz. 17 Források Wittman Tibor Latin-Amerika története Kollár Zoltán Dél keresztje alatt Kollár Zoltán Stabilizáció, vagy modernizáció Kádár Béla Latin-Amerika gazdasági dilemmái Horváth Gyula

Tanulmányok Latin-Amerika történelméből