Irodalom | Tanulmányok, esszék » Kovács Tamás - Kész a leltár, Hermeneutikai szempontú műelemzés

Alapadatok

Év, oldalszám:2019, 13 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:22

Feltöltve:2019. június 01.

Méret:1 MB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

Kész a leltár Hermeneutikai szempontú műelemzés KÉSZ A LELTÁR Kísérlet hermeneutikai szempontú műelemzésre JÓZSEF ATTILA: KÉSZ A LELTÁR Magamban bíztam eleitől fogva ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán - hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már. A hermeneutika a megértés elmélete. Ám a megértés nemcsak a megértendő megértése, hanem önmagam mint megértő megértése is.

(Tonk – Veres 2002: 12) Vajon miért tartom fontosnak – nap mint nap égető szükségét érzem annak – hogy megmérjem mire is jutottam? Vajon miért érzem belső kényszernek a számadást? Vajon e kényszert érezte-e József Attila, mikor megírta Kész a leltár című versét? A Szép Szó decemberi számában megjelent vers életutat és halált összegez, elszámol és mérleget készít. Az 1936-os évet, annak számtalan konfliktusát, eseményeit zárja le József Attila egy számvető, összefoglaló verssel. Ugyanúgy, mint születésnapján szokta, de ez a vers inkább mintha a közelgő halál előtti elszámolás pillanatát idézné. Jószef Attila a magyar költészet kiemelkedő alakja – szép frázis, talán minden magyarórán, irodalmi ünnepségen elhangzik, így e gondolat visszaverődése fosszilis lenyomatként jelenik meg a magyar irodalom egészében. Számtalan alkotótársával szemben viszont igazán csak róla mondható el, hogy csak halála

másnapján vált nagy költővé. Az addig többnyire ígéretnek, tehetségnek tartott, s emberileg (le)sajnált, futóbolondnak nézett költőről kiderült, hogy 1 zseni. Gyors hírnevét tragédiája, szörnyű halála alapozta meg Tehetségével a parnasszusi lét és nemlét határán mozgott. Önképét már gyermekkorában romba döntötték: „Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.” – írja önéletrajzi visszaemlékezésében (N. Horváth Béla 2008: 18) Tehetségére Juhász Gyula figyelt fel: „József Attila Isten kegyelméből való költő, ezt meg lehet és meg is kell mondani, és nagy fiatalsága olyan ígéretekkel teljes, amelyeknek beváltása – és ez nem csak és nem mindig a költőn múlik egészen – őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és

legigazabbjai közé fogja emelni.” (N Horváth Béla 2008: 20-21) A Hét 1928. május 4-i számában „Új magyar költő, akinek élete Jack Londonéval vetekedik” címmel jelent meg egy József Attilát bemutató írás, amelynek hátterében ott áll maga a költő. Csak néhány részletet kiemelve: „Volt házitanító, rikkancs, hajósinas, könyvelő, kövezőinas, bankhivatalnok, kukoricacsősz, gyors- és gépíró, könyvügynök, műfordító, kritikus, kávéházi kenyeresfiú, zsákhordó, kifutó és földmunkás. [] Hajósinasi minőségben a Dunán működött, a »Vihar« vontatógőzösökön. [] Amikor éppen hivatalnok volt – a Manthner-bankban – verse jelent meg »az Est«-ben. A kollegák nagyon tárgyalták a dolgot, s József Attila megijedt Még majd elveszíti az állását. De a kollegák megnyugtatták: – Mikor én ilyen idős voltam, szintén írtam verseket” (N. Horváth Béla 2008: 159-160) „Az ember azért ír verset, mert a szó szoros

értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén tondiját, s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos.” (N Horváth Béla 2008: 97) „Én most már nem is költőnek tartom magamat, hanem tanítónak. Mert nagyon furcsa gondolatba akadtam: a művészet: tudomány. S abban különbözik a tudománynak mondott tudománytól, hogy nem jár fáradtsággal, nem magyaráz, hanem elhitet – írja Galamb Ödönnek. (N Horváth Béla 2008: 31) Sokszólamú, kimeríthetetlenül végtelen ez a véges, töredékes életmű. Sokrétegűségét alapvetően az a folytonosság és folyamatszerűség alapozza meg, amely az életpálya alakulásából következően poétikai korszakokat, periódusokat is kijelöl. „Születtem, elvegyültem és kiváltam” – írta a költő magáról,

mintegy mintát adva olvasóinak költészete szakaszolásához. Ezt kétségkívül erősítette a költő is, aki a motívumvándorlás poétikai gyakorlatának egyéni változatát alakítva korai verseinek motívumait beleszőtte későbbi alkotásaiba, sajátos áthallásokat teremtve. „Határolt végtelenség” – írta József Attila az irodalmi műről. A műalkotásban elmélyedve látunk rá korábban csak észlelt „tájaira”, míg aztán a csúcsra érve a rálátás pozíciójából azt is érzékeljük, hogyan rétegződnek egymásra az „írott mű legbensőbb indítékai, mozzanatai”: „Fönn az ormon aztán egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van.” A „formaművész” fogja kézen olvasóját, s mutatja meg, hogy mi a „formaművészet”, azaz mi a mű belső, organikus rendje, ami csak többszörös 2 rálátással és perspektivikusan tárul fel. S némiképp ez a megoldási kulcsa annak az

antinómiának, ami a cikk kezdetében felmerül: „Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül” Az ihletté átlényegülő lélek teremtette műalkotás bontja le a szemlélhetőség korlátait: „a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető mű egészet alkot. Műalkotáson kívül egészet soha nem szemlélünk [] Ezek szerint a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk. (N Horváth Béla 2008: 98) A költőszerep az önmegvalósítást jelenti József Attila számára, hisz nem egyszerűen költőnek tekintette magát, hanem nagy költőnek vagy a legnagyobbnak. Az életpálya képét pedig lezárja az aktualitás, a mindennapi harc a megélhetésért. A bomolva dolgozó és a kiüresedett, letargiával néző ember olyan kontraszt, aminek valóságszerűségét, személyes referencialitását az utóbbi képviselheti. Hasonló léthelyzet jelenik meg a

valószínűleg ugyanebből az időből származó töredékben: „Tizenöt éve írok költeményt és most, amikor költő lennék végre, csak állok itt a vasgyár szegletén s nincsen szavam a holdvilágos égre.” [Tizenöt éve] A hetedik című vers elemzésekor Bókay Antal azt írja: „A létnek nincs szubjektív-metaforikus középpontja, az élet fragmentumokból, véletlenszerű megvalósulásokból áll, és a személyén voltaképpen ezekre a temporális sorban adott eseményekre történő reakciók mindig időleges összegzése.” (Bókay 2004: 127) A világegész nem szemlélhetőségének hiányát oldja fel a költészet, a mű, s teremt a helyébe valami hasonlóan végsőt és tökéletességet, a műalkotást. Ennek értelméről, szerepéről vallott felfogását érzékelteti ez a gondolat: „Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az,

ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” (N Horváth Béla 2008: 210) „S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéről felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és e jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze.” (N. Horváth Béla 2008: 212) József Attila kései költészetében hosszú időt követően újra teret kap személyes vallomás és a privát történet, amely tényleges életrajzi tényekből építkezve modulálja a költői beszéd stílusát. A visszatekintés, az önéletrajz megalkotása túlmutat a szubjektum életeseményeinek egyszerű rögzítésén, a történések leírása, az ezeknek való értelemadás, egyáltalán a szelekció már eleve egy szubjektív identitáskonstrukciót ábrázol.

Pontosan az önéletrajzi eljárás, ahogy az egyén szelektál, értelmez, bizonyos életeseményeket ugyanarra a pontra vezet vissza, mint meghatározó helyre; adja a poétikai megformáltságot. „Minden ember beszámolója életéről, 3 ahogy ír vagy gondolkodik erről, a valóságos tények szimbolikus elrendezése.” (Bókay – Jádi – Stark 1982: 89) Az élettörténet megjelenítése viszont nem mindig pozitív kicsengésű. A számvetés segíthet a bennünk kavargó káoszon felülemelkedni, s szelektálva, végiggondolva az életünk mozzanatait rend és fegyelem uralkodik el bennünk. Az ókori görögöktől tanulta a gondolkodó ember ezt a módszert: Ismerd meg önmagad! S a megismerés (leltár készítés) segít átjutni a válságokon („akárhogyan is lesz [] éltem – és ebbe más is belehalt már.”) József Attila kései költészetében a Kész a leltár lírai önéletrajzát párhuzamba állíthatjuk Curriculum Vitae prózai önéletrajzával,

mely megfelel az önéletírás formai kereteinek. A Curriculum Vitae-t egy álláspályázatra írta, így hagyományos önéletírói attitűdöt követ. Az én meghatározását az énen kívüli tényezőkhöz köti, hangsúlyosan a gyermekévekhez, a saját név elvesztésének élményéhez, a valláshoz, a Horger-incidenshez, a szerelemhez. „Az önéletírás [] arról szól, hogy az integrálhatatlan, beilleszkedésre képtelen, korát messze meghaladó személyiség miként próbálja mégis megtalálni a helyét a világban, hogyan próbálja megőrizni önmagát, és hogyan kerül az élet peremére.” (Bókay – Jádi – Stark 1982: 272) A lírai megfogalmazás a prózai szöveg párjaként ugyanazon az életrajzi elemekből építkezik, mégis gyökeresen más konstrukciót hoz létre. A Kész a leltár kitágítja a prózai forma kereteit, többet, mélyebbet mutat szerzőjéről. Csomópont vers: „A költemény sűríti az életmű különböző szakaszainak

számvető verseit. Hangja, néhány motívuma felidézi a korai Tiszta szívvelt, a József Attilát, és a Végült, előrevetíti a Születésnapomra vagy akár a Karóval jöttél fájdalmas magamagát vádoló indulatát. [] Magában őrzi a Nagyon fáj, a Kiáltozás rettenetét, de beépül a Két hexameternek és az Egy spanyol földmíves sírversének töprengése, szűkszavú, határozott állásfoglalása is.” (Szabolcsi 1998: 667) 4 A vers címe – Kész a leltár – előrevetíti azt a számvető attitűdöt, amellyel az önéletrajzi szövegek is bírnak. A jelen idejű kijelentés előremutató időperspektívát nyit, amely a költemény végére utal, rögzíti a pillanatot, mely csak a vers zárlatakor lesz elérhető. A leltár egyfelől jelenhez kötődő cselekvés: az ember összeszámolja, tisztázza, mindazt, amivel életének adott pillanatában rendelkezik; másfelől viszont kapcsolódik a múlthoz is, hiszen a régebben még birtokolt de a jelenben

már nem bírt értékek, szerelmek, javak leltározásának, értékelése mérleget von az életről. A költemény tizennyolc sorból áll. Egy kivételével kijelentő mondatokat tartalmaz A felkiáltó mondat az asszony életútbeli szerepét mutatja. A felkiáltás fájdalmat vagy keserűséget, csalódottságot tükröz. A modalitás megváltozása a korábbi vagy későbbi sorokhoz képest lelkületi, érzésbeli jelentőséggel bír: a hitegető asszony alakja a folyamatos csalódást ábrázolja. Az életút eseményeit felidéző mondatokban múlt idejű igealakokkal jelzi az idő egyenletes és végérvényes múlását. A vers keretes szerkezetű az első négy és utolsó négy sor grammatikailag is meghatározza e keretet: e sorok jelen idejű kijelentéseket tartalmaznak, míg a közbeékelődő sorok, amelyek az életmozzanatokat mutatják be múlt idejű, visszatekintő vallomások. Az igék többsége egyes szám első személyű, szembetűnően csak a cím és az

utolsó sorok megállapításai térnek el ettől: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem – és ebbe más is belehalt már.” A saját magára vonatkoztatott igék egyes szám első személyűek, jelezvén, hogy a vers központi alakja maga a költő, az ő történetét és az ő jövőjét rajzolja a költemény. Az egyes sorok grammatikai szerkezetét vizsgálva kitűnik, hogy az igékhez – egy kivételével – mindenütt rejtett vagy általános alany tartozik. Az egyes szám első személyű mozzanatokat jelző igés szerkezetek, amelyek mindegyike a lírai énhez köthetők, rejtett alanyúak: bíztam, féltem, megálltam, születtem, elvegyültem, kivártam, fizettem, szerettem, hittem, sikáltam, rántottam, játszottam, árultam, végzem, remélem, éltem. A mondatsrtuktúrát vizsgálva mutatkozik meg, hogy az egyetlen határozott alany a vers 17. sorában a leltár szó („Akárhogyan is lesz, immár kész a leltár”). Ez azt jelentheti, hogy a

visszaemlékezés során az élettörténetek mozzanataiban az egyetlen biztos pont, amely nem megingatható a leltár, mert ugyan a szubjektum összegez, de objektív mérce előállítása a kitűzött cél. József Attila az egyik leghagyományosabb formában, tagoló tizenegyesekben, pontosan betartva az ötödik szótag utáni cezúrát, páros rímekben, szakozatlanul írta versét, amely ezzel a megszakíthatatlan életfolyamatot idézi. A költő a református „himnusz”, a temetési szertartások liturgikus dalának, a XC. zsoltárnak parafrázisával indítja a verset. Szenci Molnár Albert szavai („Te benned bíztunk eleitől fogva”) nála az egyszemélyes indivídumra koncentrálnak: „Magamban bíztam eleitől fogva”. 5 Rögtön az első sor a központi alakra irányítja a figyelmet, hogy előkészítse a terepet a belső további boncolgatására. Az egyes szám első személynél maradva szembetűnő a különbség egy hagyományos önéletíráshoz

képest, hisz abban írója valamihez (család, szülők, testvérek) viszonyítva jeleníti meg önmagát. E versben a szubjektum egyedül maga van jelen, önmaga a kiinduló és végpont, hozzá képest határozódik meg minden, amelyet érzékelhetünk a későbbi sorokban. Korábbi versében (Nem én kiáltok) a másikat jelöli meg az én tükreként („Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.”), de itt magaformáló erőként jelenik meg a szubjektum, nem hagyományos értelemben vett genezist látunk: a lírai én egyesegyedül hozza világra önmagát – Istent kihagyta a játszmából érzékeltetve talán a költő (költészet) sajátos léthelyzetét. Az első sor határozott, magabiztos – vagy annak tűnő, magát annak mutató – ego büszke szavai ezek. A szekuralizált erkölcs által példázott erős egyéniség szólal meg itt Ám a következő sor máris megkérdőjelezi az önbizalmat: „ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az

embernek.” A patetikus, büszke, emelt hang és az ironikus, önvádló, groteszk egymást váltva villantja fel az erősnek tűnő lélek vívódásait. A két hangulati pólus egymást egymást ellenpontozza végig a versben. A leltárral tulajdonképpen a második sorban végez is: nincsen semmije. Életének eseményeit nem létező dolgoknak tekinti, az emlékek elfakulására az elhulló állatképe is utal. „Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre.” Az ember nincstelen volta párhuzamba kerül az állati lét öntudatlanságával, amely éppen létezési tudatának hiányában képtelen valamit is birtokolni. Ha valaki nem tudja összeszámolni vagy nem emlékezik arra, hogy mit birtokol, annak valójában nincsen semmije, így ebben az értelemben analóg az állati öntudatlanság a költő nincstelenségével. A tagadás grammatikai formái (semmi sincs, nem is kerül, semmiképp se) uralkodnak „az ember” körülményeinek számbavételénél,

amelyet aztán az állati létre utaló hasonlat zár. Az állati lét megemlítése teszi karakteresebbé az emberit: az állat léte vegetáció, amely múlása után „elhull örökre”. Az emberi élet viszont az Isten ajándéka, amely születénsünkkor manifesztálódik létünk egészében. A „semmi” az élet kezdetén kapott „ajándék”, amit bátran vihetünk a játékba – nosza kockázzuk el – hisz messze még a számadás. Még nincs ki számonkérje rajtunk hol, s miért fogyott el az élettől kapott talentumok sora. Csak leltár készül, a hiányok számbavétele majd ezután kezdődik. Itt még nem jelenik meg a Talán eltűnök hirtelen fájdalmas számadása Csak utal a szerző az Istent megtagadó, állati mivoltában eltűnő, sokba nem kerülő ösztönlény sorsára. 6 A vers keletkezéstörténetét vizsgálva a korábbi vázlatok mutatják, hogy terjedelmes, panaszos hangvételű önéletrajzi verset készült írni. Ismét anyjával kezdte

volna életútjának ellentmondásait sorolni: „Anyám világot hagyott rám, nem házat, S az egy világhoz és szereztem házat. Nem bántam semmi hercehurcát, rumlit, elültettem az eszem, mint a krumplit.” Ez következett volna a 4. sor után, és még két sor egy másik változat szerint: „Rejtély, hogy mit kínoztak, mért ütöttek: nem változtam, s nem változom többet.” Utóbb e sorokat túl panaszosnak találta, tán túl részletezőnek is, s emiatt metrikailag túl feszesnek. Így végül az életút rendkívül szűkszavú és tömör összefoglalása foglalta el a versben ezt a helyet: „Ha féltem is, a helyemet megálltam – születtem, elvegyültem és kiváltam.” A félelem, mint életérzés rendkívül emberi, de nem a születéssel kapcsolatos. A félelmet tanulja az ember. A vers keletkezésekor a félelem, amely a magányban, a meg nem értésben, a sikertelenségben mutatkozik már folyamatosan ott motoszkál József Attila legbenső énjében,

s mégis magabiztos hetykeséggel állítja: „a helyemet megálltam”. A kijelentés azonban nem a külvilágnak, hanem a belsőnek szól, nem a hagyományos emberi élettörténet mondatja ezt, hanem a költőé, aki önmaga fele mindig el tudott számolni. Az életutat megjelenítő három ige a magyar irodalom egyik legszebb, legtömörebb sokféle jelentéssel bíró sorát alkotja. Az állati magatehetetlenség formája rátelepszik a következő sorok életút szemléletére: „születtem, elvegyültem és kiváltam.” A szubjektum személytörténetének makroelbeszélése pozitív és negatív jelentéstartalmakat hordoz. A tehetséggel való sáfárkodás, kimagaslás, kiválás pozitív mintaként említhető, negatívként viszont a lírai én által normálisnak tartottól való különbözés, a társadalom által felkínált normarendszerbe történő beilleszkedés képességének hiánya. A vers további sorai kettes periódusokként veszi sorba az életet, a

„születtem, elvegyültem és kiváltam” életutat összegző kijelentését kibontva, illetve annak összetevőit feltárva. Ezek szinte kizárólagosan ellentétekre, értékkonfliktusokra építve jelennek meg. Az élettől, társadalomtól kapott dolgokért fizetni kell – jól tudja ezt József Attila – de a fizetség is kettős: a pozitív kicsengésű „szerettem érte” és a népmesei elemeket használó, inkább dörgedelmes, bosszút álló hangvételű „kinek ahogy mérte” fizetséggel. 7 A nőkhöz való viszonyt, az általánosított „asszonyok” életbeli szerepét így önironizálja: „Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán – hadd teljen a kedve!” Az élethez való „senkim sincs” magatartás tetőpontja a szerelem érdektelen megjelenítése, melyben az én az asszonyi szerelem játékaként jelenik meg (ezzel emelve ki a szerelmi kapcsolatainak sikertelen voltát). Az egyetlen felkiáltás (írásjel) a vers mondatai

között Az asszonyi játék azt az életrajzi tényt metaforizálja, hogy a nők a költőt nem vették komolyan, s nem a férfit látták benne. Ahogy Nemes Lívia írja: „József Attila tragédiája, hogy minden nőhöz azzal a reménnyel fordult, hogy benne jó anyát talál S amikor ez megtörtént akkor csalódott, sértődött lett: nem úgy szeretik, mint egy igazi férfit.” (N Horváth Béla 2008: 411) Ezért a gyermek-alteregó is hamar megszületett. A kettősséget a hitegetve-hittem modulációja, a tőazonosságból szétívelő jelentés ők-én relációra való kivetítése is erősíti. Látszólagos könnyedséggel, álhetyke módon néz végig életén, annak mozzanatain, mintegy állóképszerűen jelenítve meg az eseményeket. De valahogy az összkép (mire is vittem) nem jelenik meg. Puzzle-szerű darabok ezek, az életút visszakövethető elemei (hajómunka, újság árusítás, játékforgó készítése és árusítása), ám ezek a valós tények a

lét- és önértelmező én szemszögéből puszta szükségességek, próbálkozások az élet túlélésére, nem olyan foglalkozások, amelyekkel felépíthetne egy, a társadalom által is elfogadott szerepet. Olyan szerepet, amely alkalmassá tenné a társadalomba történő beilleszkedésre, amellyel együtt jár a nő, a család, az elismerés – végső soron mindazok, amelyek a társadalom szemszögéből vizsgálva az élet értelmét alkotják. S ha már az értelemnél, a társadalmi konvencióknál tartunk, van itt egy mondat, amely fricska e társadalomnak: „Okos urak közt játszottam a bambát.” Általánosító lezárása a való életmozzanatoknak az okos urak és a bamba én kettőssége, amiben viszont az én játszott, azaz egy szerepnek tett eleget. S ez a fricska, hisz ha okos urak közé akarsz tartozni – megfelelni a társadalom elvárásainak – akkor szerepjátszásra kényszerülsz. S most, hogy e sorokat írom érzem át hogy mily szerepeket is

játszottam én a bentmaradásért, a „többiek” közt maradásért. És mennyi saját „én”-t nyomtam el e játék miatt Ez az ironikus-groteszk szerepkeresés a kiközösítés, a bohóc-sors meg nem értettségének keserű érzésvilágát rajzolja, mutatván, hogy a sorok szerzője a nevetve sírás tudományát fejlesztette tökélyre életének utolsó szakaszában. 8 A Mondd mit érlel, illetve a „nekem pénzt hoz fájdalmas énekem” gondja is feltűnik a sorok közti üzenetben. Egyéni életéről, a költősorsról vall ironikus könnyedséggel: „Árultam forgót, kenyeret, könyvet, újságot, verset – mikor mi volt könnyebb.” E sorokban fontos a sorrendiség: a játéktól az életet megjelenítő kenyéren keresztül az írás tudományáig majd a művészetig, a mű megalkotásáig fut a gondolat. A forgó, mint az élet körforgásszerű változása és a játék képének egy gondolatba ágyazása jelzi: az élet maga egy játék, a sors és a

szeszély játéka, mint a szélnek a forgó. A költemény köré gondolati hálót szőnek azok a főbb értékek, értelmek, melyek köré az emberi élet rendeződik: ilyen a legelső sorokban megjelenő vallás, a később feltűnő szerelem, majd a munka (szellemi és fizikai egyaránt). Ebben a hálóban az a közös, hogy mindegyikhez köthető a sikertelenség negatív élménye, s ez juttat el vers kezdő- és végsoraiban szunnyadó halál fogalmi képéhez. A szerkezetét tekintve keretbe foglalódik a „leltár”, nem egyenes vonalú, egyszerű számvételként építkezik, amely a születéssel kezdődik, és a jelen pillanattal végződik, hanem egy kört ír le, ugyanabba a pontba érkezik vissza, ahonnan elindult. Az egyenes vonalú, konvencionális kronologikus struktúra felülíródik tehát egy körforgás-elvvel, melynek szervezője a halál. Az első négy sor ennek megfelelően párhuzamban áll az utolsó néggyel. A határoló keretsorok közé ékelődik be

az élet, az élettörténet értelmezése, ahol az emberi létre jellemző elemek kapnak szubjektív elbírálást. Ezek között sem uralkodik az én történetének időrendi megjelenítése, hanem csoportosulások láthatók. Az egyes életelemek mikrotörténete van jelen kisebb csomópontokban, viszont ezek között nincsen időbeli kontinuitás. József Attila tollát nem a hagyományos életrajzi modell vezette, nem kronologikus, hanem a saját életútja nézőpontjából saját maga számára fontos idő- és eseményrendben jelennek meg a mozzanatok. Mert ez az alkotás inkább leltár, mint életút-írás, célja inkább a számvetés, mielőtt „eltűnök hirtelen”. A vers utolsó négy sora elválik az előzőektől – hasonlóan az első négyhez – ismét a jelen nyer teret, sőt a jelenben gondolkodó én a jövő felé tekint. Ebben az idősíkban együtt konstruálódik meg múlt és jövő. A keretsorok rímelnek egymásra a halál tematika

megjelenítésében, illetve a megformáltságban, a tagadó szerkezetek használatában egyaránt. A tagadások közepette egyetlen dolog, maga a számvetés, a leltár jelenbeli megvolta kerülheti el a negatív előjelet, nyerhet létjogosultságot. 9 És ahogy a vers kezdetén a zsoltárt parafrazálta József Attila, úgy a befejezés is egy újabb visszhang. Az Egy gondolat bánt engemet sorsképletével folytatott párbeszédet kiegészíti a saját mű (Tiszta szívvel: „Elfognak és felkötnek”) ugyancsak szerepszerű sorsképletének visszavonása. „Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem.” A Petőfivel ellenkező értelmű kijelentés nem vitatkozik az eredeti gondolat megalkotójával, fenntartva az öngúnyt József Attila megint csak magába mar. A szelíd kötél szimbóluma vijjoni gyásziratra emlékeztet, amely épp helytálló e számvető alkotásban. A summázat az emberi lét törvényszerűségének

átfordítása egy paradoxonba: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.” Az életet lezáró halál időviszonyt az igekötő ok-okozati kapcsolattá transzformálja. A verscím utal a tartalomra, a leltárszerűen felidézett életelemekre és a befejezettségre is. A Kész a leltár zsoltáros hangja szinte egy búcsúztatót előlegez, ahogy sorba veszi a műfaj szabályai szerint az emberi lét történéseit a vers énje – de nem a dicső tetteket, s nem más, mint „magamaga”. A költemény lezárásakor újfent az irónia, a mardosó öngúny, a nehezen kiküzdött látszólagos könnyedség uralkodik: a vers és az élet egyszerre zárul le egy kicsattanó pointe-rel és „rímillúzió”-val – ahol a rímtelen szótag kelti a rím illúzióját. „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár, Éltem – és ebbe más is belehalt már.” A vers keretes szerkezete mutatja az időbeliséget, amely az önéletírásokat jellemzi, hiszen már a címben

tematizálódik a halál. Az én elmúlásának tudata az önéletrajzokban alapvető kezdőpont, mivel a szerzőnek ahhoz, hogy élete történetét megírhassa, az elmúlás nézőpontjából kell önmagára tekintenie. Az önéletrajzi momentum alapja az egységesség felbomlása, amelynek során az alkotó kívülről szemléli saját magát. Ez a folyamat hoz létre két különböző idősíkban létező „én”-t: a múltját rögzítő és a rögzített múltat pillanatként megélő szubjektumot. A saját élete megörökítésekor az író egyfajta olvasóként határozódik meg, aki saját élettörténetét olvassa, a megírás szándékával. Az utolsó két sor bár tartalmilag jelentőségteljes dologról szól, mégis olyasmit tesz, ami végérvényesen felülírja a múlt történeti értékét a jelen pillanattal szemben: ironizál. József Attila az iróniát használja egy olyan műfajban, amelynek alapformája a tényszerű történetiség, legalábbis az egyén

történetének szintjén, s ez az irónia, maró öngúny végigvonul a versen. Az utolsó sorban a halál képe nem valamilyen visszataszító, félelmetes, és az egyénen kívüli dologként definiált, hanem a megfogalmazás által (éltem=én; halt=más) bensővé tett. A halál általános szükségszerűségként van jelen, hordoz valamit az állati öntudatlan létből. S itt egy leheletnyi utalás arra, hogy a halállal a lírai én a közösség részévé lesz, visszatér a teljességbe, mindegy mit hoz a még csordogáló élet, ha a halál betölti mindent elsöprő feladatát. 10 Így a halál csak illúzió, nem az élet végérvényes lezárása, a nyom nélküli eltűnés eszköze, hanem az élet természetes eredménye. Így a költő könnyedséggel, a látszólagos, de oly drágán megszerzett játékosságával, azaz költészetével fog szembenézni saját halálával. Ez nem lem lázadás, de még csak nem is belenyugvás. Belehalni az életbe – ez a pont,

amely visszautal a kezdésre, a leltár megtételére, vagyis a vers-önéletírás kezdetére, ahol az életben tevődött meg a halálos mozdulat, pontosan azért, hogy kezdetét vehesse az írás. E tizennyolc soros létsumma nemcsak az "önéletrajz-írásokkal" (József Attila I-II, Április 11., Születésnapomra, Nemzett József Áron,Curriculum Vitae), hanem a már nagyon kései leszámolás-versekkel (Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél, Talán eltűnök hirtelen, Ime hát, megleltem hazámat) is rokon. József Attila költészetével poetizálta, mondhatni "beleírta, belekódolta" költeményeibe halálát. E "nagy vers", a Leltár kiváló hivatkozási pontjául szolgál majd a későbbiekben saját maga számára. „Mert ezer esztendő előtted annyi, Mint reggelre az álom Mint a tegnapi nap, amely elmúlt, Mint a növekvő fű: Mint egy őrváltásnyi idő éjjel. Reggel virágzik és növekszik, Elragadod őket, olyanok

lesznek, Estére megfonnyad és elszárad.” Zsoltárok könyve, 90:4-6. 11 Felhasznált irodalom: Bókay Antal (2006) Bevezetés az irodalomtudományba. Budapest, Osiris K Bókay Antal (2004) József Attila poétikái. Budapest, Gondolat Bókay Antal – Jádi Ferenc – Stark András (1982) „Köztetek lettem én bolond” Budapest, Magvető. József Attila Összes versei (2000) Budapest, Osiris. N. Horváth Béla (2008) A líra logikája Budapest, Akad K Szabolcsi Miklós (1998) Kész a leltár. Budapest, Akadémiai K Tonk Márton – Veress Károly (2002) Értelmezés és alkalmazás. Kolozsvár, Sapientia Alapítvány 12