Irodalom | Tanulmányok, esszék » Uhlár Karola - Bulgakov Színházi regénye mint A Mester és Margarita kontextusa

KÁROLI GÁSPÁR REFORMÁTUS EGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR SZAKDOLGOZAT Bulgakov Színházi regénye mint A Mester és Margarita kontextusa Készítő neve: Uhlár Karola Készítő évfolyama: V. évfolyam Készítő szakja: magyar szak Készítés éve: 2007 Témavezető neve: Dr. Hermann Zoltán Tanszék: Klasszkus magyar irodalom tanszék 1. Bevezetés 2. A Mester figurája 2.1 A figura értelmezésének recepciótörténeti vonatkozásai 2.2 A figura értelmezésének új aspesktusai 3. A Mester és Margarita és a Színházi regény kapcsolata 4. A beavatás 4.1 Az avatási rítusokról általában 4.2 Az átmeneti rítusok elmélete, a rítusok csoportosítása 4.3 A rítusok sémájának értelmezése: átmeneti rítusok a gyakorlatban 5. Bulgakov és a beavatási rítusok 6. Beavatás a Bulgakov-regényekben 6.1 Beavatás a Színházi regényben 6.11 Makszudov beavatása 6.12 A Színházi regény egyéb szereplői és a beavatás 6.2 Beavatás A Mester és

Margaritában 6.21 Hontalan Iván beavatása 6.22 Hontalan Iván és a Mester 7. Konklúzió 8. Melléklet a dolgozat pedagógiai felhasználhatóságáról 8.1 A Mester és Margarita mint középiskolai kötelező olvasmány 8.2 A beavatási rítusokról az irodalomóra keretein belül: három óravázlat A Mester és Margarita tanításához 9. Felhasznált irodalom 2 1. Bevezetés Bulgakov főművét, A Mester és Margaritát számos nézőpontból elemezték már, így én egy eddig kevéssé tárgyalt értelmezési kontextussal, A Mester és Margarita, és a vele egy időben született Színházi regény eddig háttérben maradt összefüggéseivel foglalkozom. Koncepcióm lényege, hogy Makszudov története a Színházi regényben olyan beavatási történet, ami olvasható a Mester személyes történetéből kimaradt – pontosabban kifejtetlen – beavatási történetként. Dolgozatomban ezt a feltevésemet szeretném igazolni 2. A Mester 2.1 A figura értelmezésének

recepciótörténeti vonatkozásai Kamarás Istvánnál a következőket olvashatjuk a Mester figurájának recepciótörténetéről: „Hasonlítják a regény [A Mester és Margarita] szereplői közül Jézushoz, Pilátushoz, Wolandhoz is, más regények hősei közül Fausthoz, Leverkühnhöz, a felesleges emberekhez, és természetesen vannak, akik magát az írót látják benne. Sokan passzívnak [] látják (mint NP Utyehin, J Delaney, N. Jovanović, Bakcsi Gy, Szente P, Gábor Gy) Elsősorban lengyel, angol és amerikai kritikusok érzik Pilátushoz hasonlónak, aki konformmá válik, megtörik a hatalom alatt (V. Woroszylski, A Drawicz, P. Kuncerovicz, D G B Piper, a Time kritikusa) A szakértők egy másik csoportja antihősnek, kisszerűnek (E. Ericson), tragikomikusnak (J Karas, a Newsweek kritikusa) látja őt, vagy a lelkibeteg orosz értelmiség képviselőjének (E. Mahlow)[] Vinogradov és D G B Piper sztoikusnak látja, jónéhány irodalmár pedig a

passzív Jesuához hasonlítja (mint Gábor Gy., A Szkorino, V. Laksin)[] Fábri Anna szerint a Mester nem tett-telen, hanem író és igehirdető, [] Radnóti Sándor szerint ha nem is zseni, az igazság lejegyzője. I Mallinen szerint a Mester műve tükrében bátor és erős. V Laksin inkább prófétának, mint írónak tartja D Segal a lelki, szellemi értékek képviselőjét, V. Levin a humanistát, I F Belza a tudatos alkotót látja benne”1 Ha ezen értelmezések általános tendenciáit akarjuk meghatározni, nagyjából a következők különíthetők el: a, az elemző a Mester figuráját egy másik irodalmi alakhoz (Faust stb.) képest értelmezi, b, az elemző a Mester figuráját annak egy lényegi tulajdonságát (passzivitás, gyávaság stb.) kiragadva értelmezi, c, az elemző A Mester és Margarita keletkezésének idejében élő személyekhez (például a szerzőhöz) képest értelmezi a Mester figuráját. 1 KAMARÁS István, Utánam, olvasó!, Múzsák

közművelődési kiadó, Budapest, 1986, 57-58.o 3 Még azok az elemzők is, akik a figura értelmezésénél a "Mester" megnevezésből indultak ki, a figura „mesteri mivoltának” lényegét csupán a Jesuához vagy Wolandhoz való hasonlóságában találták meg, s ezáltal figyelmen kívül hagyták e kérdéskör néhány fontos részletét. 2.2 A figura értelmezésének új aspesktusai A következő kérdések mentén szeretném újra felvetni a Mester nevére, valamint „mesteri mivoltára” irányuló problémakört: 1. Ki nevezi el a Mestert Mesternek? 2. Miben áll mesteri mivoltának lényege, tekinthető-e mesternek egyátalán? 3. Ha igen, hogyan vált a Mester mesterré? Ami az első kérdést illeti, a Mester Margaritától kapja nevét, pontosabban a nevét helyettesítő titulust; mesteri mivolta azonban nem „egyetemesen” elfogadott, hiszen csak Margarita értékrendjében (illetve az ő értékrendjének hatására később a Mester saját

és Wolandék rendszerében) illeti meg a mesteri cím: „Az asszony, hegyes körmű, finom ujjait hajába mélyesztve, órákig olvasta a kéziratot, és amikor elolvasta, akkor varrta ezt a sapkát. Néha a könyvespolc előtt állt vagy guggolt, és törölgette a sok-sok könyv porlepte gerincét. Hírt, dicsőséget jósolt barátjának, bátorította, akkor kezdte Mesternek szólítani.”2 A második kérdésre szintén választ kapunk a regényszövegből, Margarita ezekkel a szavakkal mutatja be a Mestert Wolandnak: „- Ez az ember mester, Messire, az írás mestere!”3 A Mester tehát az „írás mestere”, ez mesteri mivoltának elsődleges, a regényszövegben expliciten is megjelenő lényege4. A harmadik kérdésre sokkal nehezebb választ adni, mivel a regényben csak egyetlen szövegrész foglalkozik a Mester korábbi életével. A Mester homályos és töredezett visszaemlékezése inkább csak utalásokat tartalmaz az irodalommal való kapcsolatba

kerüléséről, „az írás mesterévé” válásának történetéről: 2 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 176.o uo. 359o 4 A regény még egy szövegszerű támpontot ad a Mester mesteri mivoltának értelmezéséhez: A Mester Hontalan Ivánt egy ízben „tanítványomnak” szólítja. A Mester figurájának a mester-tanítvány relációban való értelmezésével a dolgozat 6.22 fejezetében foglalkozom részletesen 3 4 „ - Kezemben a kézirattal kiléptem az életbe, és életem ezzel véget ért - suttogta a Mester, lecsüggesztette fejét, és a sárga „M” betűs, siralmas kis fekete sapka sokáig bóklászott ide-oda. Elbeszélése attól fogva már kissé összefüggéstelenné vált, csak annyit lehetett megérteni, hogy a Mestert katasztrófa érte. - Akkor kerültem bele az irodalom világába, de még ma is, amikor mindennek vége, s életem összeomlott, iszonyattal gondolok rá vissza - súgta a

Mester ünnepélyesen, kezét égnek emelve. Megijesztett engem az az ember, rettenetesen rám ijesztett! - Ki? - rebegte Ivan alig hallhatóan, mert nem merte félbeszakítani a Mester zaklatott beszámolóját. - Ki? Hát a szerkesztő! Hisz mondom, hogy a szerkesztő![] A látogató elbeszélése egyre kuszább lett, egyre több kimondatlan sejlett mögötte. Valamit motyogott arról, hogy ferde pászmákban esett az eső, kétségbeesés és csüggedés honolt az alagsori menedékben, meg hogy hány helyen kilincselt még. Suttogva bizonygatta, hogy az asszonyt, aki harcra tüzelte, egyáltalán nem hibáztatja, ó, a legkevésbé sem! - Emlékszem, emlékszem arra az átkozott mellékletre - dünnyögte a vendég, és két ujjával egy újságlap körvonalait rajzolta a levegőbe. A további zavaros mondatokból Ivan kihámozta, hogy egy másik szerkesztő terjedelmes részletet leközölt ennek az embernek a regényéből, aki Mesternek nevezte magát.”5 A Mester és

Margaritában alig esik több szó a Mesternek erről az életszakaszáról, ezért ha meg akarjuk ismerni mesterré avatódásának történetét, más forrást kell keresnünk. 3. A Mester és Margarita és a Színházi regény kapcsolata Bulgakov A Mester és Margaritával egy időben egy másik művén, a Színházi regényen is dolgozott. A Színházi regény története a főhős – Makszudov – íróvá válásának története. Makszudov célja, hogy – A Színházi regény szavait idézve – "igazi íróvá" válhasson, ezért regényt ír, és a regényt publikálva megpróbál a kortárs irodalomi világba bekerülni. Majd a regényből színdarabot ír, s így próbál meg színházi szerzőként beilleszkedni a színház világába. Mind a regénnyel, mind a színdarabbal kapcsolatban számos kritika, támadást éri Ennek hatására Makszudov elhatárolódik az irodalmi világ értékrendjétől, elhatározza, hogy saját törvényeinek engedelmeskedve fog

„igazi íróvá” válni. 5 uo. 176-178o 5 Látható, hogy Makszudov története számos egyezést mutat a Mester idézett visszaemlékezésével, ezenkívül a két figura megformálását tekintve is találunk 6 hasonlóságokat . Mindketten regényírással kezdik pályájukat, és művük miatt kerülnek összeütközésbe az irodalmi élettel. Ezután elfordulnak az irodalmi világtól, és saját normáikhoz kezdik mérni önmagukat és művüket. Makszudov célja, hogy "igazi íróvá" válhasson, a Mester pedig már „igazi íróként”, az „írás mestereként” lép elénk. A Mester és Margaritában a Mestert akkor „ismerjük meg”, amikor azt az életszakaszt, amit Makszudov történetéből megismerünk, már maga mögött hagyta. Makszudov és a Mester sorsának és jellemének hasonlóságait figyelembe véve kézenfekvőnek látszik a felvetés, hogy a Mester története olvasható Makszudov történetének folytatásaként. Ez

megfordítva is igaz, hiszen Makszudov története éppen azt meséli el, ami a Mester történetének kimaradt – pontosabban kifejtetlen – része: hogy hogyan válhat, hogyan avatódhat valaki az írás mesterévé. Ahhoz azonban, hogy ezt részletesebben kifejthessem, szükséges néhány szót ejteni az avatás mibenlétéről. 4. A beavatás 4.1 Az avatási rítusokról általában A köznyelvben az avatás kétféle jelentésben szokott előfordulni: vagy valamivé/valakivé avatásról beszélünk, vagy valamibe való beavatásról. Az első nyelvi forma esetében általában valamilyen tisztségbe való beiktatásra gondolunk, például doktorrá avatásról, bíróvá avatásról. A második forma esetében legtöbbször egy kívülálló személynek valamilyen titokba, misztériumba való beavatása jut eszünkbe. Természetesen az avatás ennél sokkal tágabb jelentéskörrel rendelkezik. Az avatás az antropológiában és a néprajzban is használatos

fogalom. Szóhasználat tekintetében a magyar nyelvű szakirodalmakban az „avatáson” kívül a „beavatás” és az „iniciáció” formák elterjedtek. Ami a fogalom jelentését illeti, legtöbbször a hagyományos törzsi társadalmak ifjúavatásainak megjelölésére használják. Az ifjúavatások lényege, hogy a törzs fiatal tagjai – általában csak a fiúk – átesnek egy szertartássorozaton, s ezután nem tekintik őket többé gyermeknek, hanem befogadják őket a törzs felnőtt tagjai közé. 6 Makszudov és a Mester hasonlóságát tekintve meg kell jegyeznünk, hogy számos elemző tartja mindkettőjüket szerzői alteregónak. 6 Néhány szakirodalom azonban ennél tágabb jelentéskörben értelmezi a beavatást, a Magyar Néprajzi Lexikonban például a következőket olvashatjuk az avatás címszónál: „Az emberi élet jelentős fordulatait, társadalmi állapot-, státus- és környezetváltozásait sűrítetten kifejező rítus és

szokás, amelyet egyének vagy az egyént befogadó társadalmi csoportok és szervezetek gyakorolnak. Az avatás rítusát szokásszerűen kiváltó és előidéző szokásszabályok és normák tartalmazzák az avatandó iránt támasztott követelményeket, amelyek gyakran maguk is rítusformát öltenek az avatást megelőző, az alkalmasságot, rátermettséget bizonyító próbában. Néha maga az avatási ceremónia is utal a rítust kiváltó okokra, érdekekre és célokra, azonban lényege szerint a fordulat, az állapotváltozás ünnepélyességét és fontosságát hangsúlyozza változatos eszközökkel. Az avatás az átmeneti rítusok egyik válfaja A magyar parasztság avatási rítusai és szokásai a következő tagolódást mutatják: a) Az emberi életet, életkorváltozásokat kísérő avatások. Jellegzetességük, hogy meghatározott életkorhoz és az életkort jellemző funkciókhoz kötődnek, de ezzel együtt meghatározott csoportokba és szervezetekbe is

bejuttatják a felavatott egyéneket. (Pl családba fogadás; az újszülött gyermek befogadása; megbütülés a gyermek iskolába kerülésekor; legényavatás és leányavatás: a serdülőket a legények és lányok csoportja vagy szervezete felnőttként és a csoport vagy szervezet tagjaiként ismeri el; asszonyavatás: az asszonyt szülése után az egyház és társadalmi közössége asszonyként ismeri el stb.) b) avatási rítusok és szokások, melyek az egyént valamely társadalmi csoport vagy szervezet tagjává teszik. Ezek a rítusok és szokások is meghatározott életkorhoz kötődnek, azonban fő sajátosságuk, hogy a csoportba vagy szervezetbe kerülés motívumait hangsúlyozzák. (Pl Aki először arat aratóbandában, a banda tagjává avatják stb.) c) A harmadik csoportba azok az avatások tartoznak, amelyek az egyénnek a szervezetben, csoportban betöltött funkcióihoz kapcsolódnak, vagy az egyén meghatározott teljesítményeit minősítik. (Pl céhes

avatás, legénybíró avatás) –”7 Láthatjuk, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon nem csak az ifjúavatást (a legény- és leányavatást) tekinti beavatásnak, sőt ezt az avatástípust egy átfogó kategória, az életkorokhoz kötődő beavatások részeként tartja számon. Ezen kívül még két kategóriát különít el, a csoportokba való bekerüléshez kapcsolódó, valamint a csoportokban betöltött funkciókhoz kapcsolódó beavatásokat. Érdemes felfigyelni a szócikk még egy mondatára, miszerint az avatás az átmeneti rítusok egyik válfaja. 4.2 Az átmeneti rítusok elmélete, a rítusok csoportosítása Az átmeneti rítusok elmélete Arnold van Genneptől származik. Gennep az átmeneti rítusok lényégét a következő módon határozza meg: 7 Magyar Néprajzi Lexikon, főszerk. ORTUTAY Gyula, Akadémiai kiadó, Budapest, 1977, 1 kötet, 174-175o 7 „Az egyén élete bármiféle társadalomban egyik életkorból a másikba, egyik foglalkozásból a

másikba történő átmenetekből áll. [] Magából az élet tényéből következik, hogy egyik speciális társadalomból a másikba, egyik társadalmi helyzetből a másikba kell átlépni: ily módon az egyén élete olyan szakaszok sorából áll, amelynek vége és kezdete azonos rendű egységeket alkot: születés, társadalmi serdülés, házasság, szülővé válás, osztálybeli előrelépés, foglalkozásbeli szakosodás, halál. Valamennyi effajta egység olyan szertartásokkal jár együtt, amelyeknek mindig ugyanaz a céljuk: hogy meghatározott helyzetből egy másik, szintén pontosan meghatározott helyzetbe juttassák az egyént.[] Az effajta átmenetek fontosságára való tekintettel megalapozottnak tűnik a számomra a rítusokon belül önálló osztályt különíteni el Átmeneti rítusok néven, azt pedig tovább osztani Elválasztó rítusok (Rites de séparation), Határhelyzeti rítusok (Rites de marge) és Befogadó rítusok (Rites dagrégation)

alkategóriákra.”8 Gennepnél tehát átfogó kategória az átmeneti rítusok kategóriája. Minden átmeneti rítussornak közös sémája van: elválasztó, határhelyzeti és befogadó rítusok egymásutánja. Az átmeneti rítusok kategóriáján belül a következő csoportokat különíti el: 1. Az idegenekkel (a törzsön, közösségen kívülállókkal) kapcsolatos átmeneti rítusok 2. A terhességgel és a gyermekággyal kapcsolatos átmeneti rítusok 3. A születéssel és gyermekkorral kapcsolatos átmeneti rítusok 4. A beavatási rítusok 5. Az eljegyzéssel és a házassággal kapcsolatos átmeneti rítusok 6. A temetéssel kapcsolatos átmeneti rítusok 7. Egyéb átmeneti rítuscsoportok (1 haj; 2 fátyol; 3 speciális nyelvek; 4 szexuális rítusok; 5. verés és ostorozás; 6 az első alkalom; 7 éves, szezonális, mindennapi rítusok; 8. áldozat, zarándoklat, fogadalom) A beavatási rítusok tehát külön csoportot képeznek az átmeneti rítusokon belül.

Gennep a beavatási rítusok csoportját is tovább bontja kisebb csoportokra, ennek megfelelően a következő beavatás-típusokról beszél: 1. Korosztályok közti átmenetet biztosító avatások 2. Totemisztikus klánokba való beavatások 3. Mágikus-vallási testvériségekbe való beavatások 4. Titkos társaságokba való beavatások 5. Politikai és harci társaságokba való beavatások 6. Vallási egyesületekbe való beavatások 8 Arnold VAN GENNEP, Átmeneti rítusok, LHarmattan kiadó, 2007, 42-48.o 8 7. Vallási- kasztbeli- és társadalmi oszálybeli hovatartozás megváltozásához kapcsolódó beavatások 8. Papok és varázslók felszenteléséhez kapcsolódó beavatások 9. A törzsfőnökök és királyok trónraemeléséhez kapcsolódó beavatások 10. Szakmákba való beavatás A rítusok osztályozás után lássuk, hogyan működik a gennepi elmélet egy-egy konkrét beavatási rítussorra vetítve. 4.3 A rítusok sémájának értelmezése: átmeneti

rítusok a gyakorlatban A gennepi elmélet szerint a beavatási rítussorok – az átmeneti rítussorok sémájának megfelelően – három fő szakaszra oszthatók: elválasztó (preliminális) rítusokra, határhelyzeti (liminális) rítusokra és befogadó (posztliminális) rítusokra. Nézzük, hogyan értelmezhetők a gennepi hármas séma elemei, illetve azok „gyakorlati” megjelenése; vagyis melyek azok az állandó megnyilvánulási formák a konkrét, hagyományos törzsi beavatási szertartássorok leírásaiban, melyeket elválasztó, határhelyzeti és befogadó rítusoknak tekinthetünk. Az elválasztó rítusok funkciója egy beavatási rítussor esetében, hogy az avatandót elválasszák, kiszakítsák korábbi élethelyzetéből, és abból a társadalmi csoportból, ahová addig tartozott. A hagyományos beavatások esetében az elválasztó szakaszban az avatandót gyakran hosszabb-rövidebb időre elszeparálják hozzátartozóitól, sőt, néha az egész

közösségtől, amelyben él. A közösség lakóhelyén kívülre (a falu melletti erdőbe, stb) viszik, vagy egy külön e célra készült építménybe. Az avatandónak ebben az időszakban legtöbbször teljes magányban kell élnie, tilos emberek előtt mutatkoznia. Mielőtt kivonulna a közösségi életből, az avatandót megfosztják korábbi társadalmi státuszának (vagy egyéb állapotának) külső jeleitől: elveszik a ruháját, levágják a haját, stb. Ebben a szakaszban nem gyakorolhatja a korábbi szokásait, tevékenységeit, ezen kívül gyakran viselkedési és táplálkozási tabuknak van alávetve. Az elválasztó rítusok összességükben az avatandó fizikai és pszichés legyengülését okozzák. Annak, hogy avatandót ilyen testi-lelki állapotba hozzák, kettős célja van: egyrészt az, hogy az avatandóból minden, a múltjára vonatkozó információ törlődjön, vagy legalábbis elhalványuljon, s ezáltal eltávolodjon a kiinduló állapotától;

másrészt pedig az, hogy minél megtörtebbé, azaz „formálhatóbbá” váljon, hogy az avatás során, mintegy „tabula rasaként” működjön, akire ráírják az beavatottsághoz szükséges tudást. 9 A határhelyzeti szakaszba való átlépésnek sok esetben feltétele az avatandó szimbolikus halála. Ez az aktus hivatott jelképezni, hogy az avatandó végleg elszakadt korábbi életétől, személyiségétől. Az ilyen esetekben az avatandót a határhelyzeti szakaszban végig halottnak tekintik. Ebben az időszakban két világ között, átmeneti állapotban van; tulajdonságai bizonytalanok, mert helyzete nem jellemezhető sem a kiinduló, sem az elérendő állapot tulajdonságaival; kívül kerül a közösség szokás- és normarendszerén. A liminális állapotú avatandót összefoglalóan a hiány és a bizonytalan pozíció jellemzi: megfosztják a társadalomban elfoglalt helyétől, nevétől, külső megjelenésében is minimálisra csökkentik az

identifikáló és individualizáló jegyeket. Az avatandótól elvárt viselkedés ebben az állapotban az alázatosság, passzivitás; az avatottak ilyenkor ismertetik meg annak az állapotnak a normáival, szabályrendszerével, amelybe törekszik, illetve megtanítják neki az új állapotához kapcsolódó hagyományokat, s végül leleplezik a misztériumokat. A liminális szakasz után az avatás befogadó szakasza következik, melynek során az avatandó befogadó rítusok segítségével kerül vissza a közösségbe. Természetesen a közösségbe való visszakerülés esetében nem a korábbi pozícióját foglalja el, hanem az újat, amit a beavatás során kiérdemelt. A befogadó szakasz az avatandó jelképes újjászületésével kezdődik, s ezután újabb befogadó rítusok következnek, melyek által avatottá válik, és új identitást nyer: új névvel, társadalmi pozícióval stb. ruházzák fel Frazer is észrevette, hogy a beavatási rítusok esetében

működik valamilyen általánosságban érvényes séma, ő ezt a „halál és feltámadás liturgiájának” nevezte, az avatandók jelképes halála és feltámadása miatt. Hogy érthetőbbé váljanak a beavatási rítus egyes elemei, nézzük meg egy konkrét beavatási szertartás leírását. A következőkben egy indonéz törzs titkos társaságba beavató rítusainak leírását idézem. „Seram nyugati részén a serdülő fiúkat felveszik a Kakian-szövetségbe. [] A Kakian-ház téglalap alakú facsűrféle; az erdő mélyén a legsötétebb fák alatt áll; úgy építik, hogy nagyon kevés fény jut be, így lehetetlen a benne történteket látni.[] Ide vezetik az avatásra váró bekötött szemű fiúkat szüleik és rokonaik kíséretében. Minden egyes fiút két férfi vezet kézenfogva; ők ajánlóiként vagy gyámjaiként lépnek fel, és az avatás időszaka alatt gondját viselik. Miután valamennyien összegyűletek a csűr előtt, a főpap hangosan

kiált az ördögöknek. Azonnal utálatos zaj hallatszik ki a csűrből Ezt bambusztrombitákkal felszerelt férfiak keltik, akiket egy hátsó ajtón titokban vezettek be az épületbe; de a nők és a gyermekek azt hiszik, hogy az ördögök ütnek zajt, s ezért nagyon megrémülnek. Azután a papok belépnek a csűrbe, s a fiúk egyenként követik őket. Ahányszor egy fiú eltűnik a helyiségben, tompa csapás hangját lehet hallani, borzalmas üvöltés hangja szűrődik ki, s egy vértől csepegő kardot vagy lándzsát dugnak ki a csűr 10 tetején. Ez annak a jele, hogy a fiú fejét levágták, s az ördög elvitte őt a másviágra, hogy ott megújítsa és átalakítsa. A véres kard láttán az anyák sírnak, jajgatnak; panaszolják, hogy az ördög meggyilkolta gyermekeiket. Úgy látszik, egyes helyeken a fiúkat átlökik egy nyíláson, amely krokodil állkapcsát vagy egy kazuár csőrét utánozza, azután kijelentik, hogy az ördög elnyelte őket. A fiúk

öt vagy kilenc napon át maradnak a csűrben. A sötétben ülve hallgatják a bambusztrombiták recsegését, időnként pedig puskalövések és kardcsattogás hangját is. Mindennap megfürdenek, arcukat és testüket pedig sárga mázzal kenik be, hogy olyan legyen a megjelenésük, mint akiket elnyelt az ördög. A Kakianházban időzése alatt mindegyik fiúnak tövissel egy vagy két keresztet tetoválnak a mellére vagy a karjára. Amikor nem alszanak, a fiúk kötelesek összekuporodva ülni anélkül, hogy egyetlen izmuk is megmozdulna. Amint ott ülnek egy sorban, keresztbe tett lábbal és kinyújtott karral, a főnök veszi trombitáját, egyik nyílását sorban ráhelyezi mindegyik fiú kezére, s idegenszerűen beszélve rajta keresztül, utánozza a szellemek hangját. Halálbüntetés terhe mellett inti a fiúkat, hogy tartsák meg a Kakian-szövetség szabályait, és sohase árulják el azt, ami a Kakian-házban történt. A papok azt is lelkére kötik az

újoncnak, hogy viselkedjék rendesen vérrokonaival szemben, továbbá megtanítják törzse hagyományaira és titkaira.[] .egy-két nap múlva az újoncok mellett gyámokként vagy ajánlókként szereplő férfiak azzal a jó hírrel térnek vissza a faluba, hogy az ördög a papok közbenjárására visszaadta a fiúk életét. Ezek a hírhozó férfiak, mint a túlvilágról éppen most érkezett követek, ájuldozva és sárral befröcskölve érkeznek meg.[] Amikor visszatérnek otthonukba, tántorogva járnak, és háttal lépnek be a házba, mintha elfelejtették volna, hogyan kell rendesen menni[.] Mindez annak a kifejezésére szolgál, hogy még mindig az ördög vagy a szellemek befolyása alatt állnak.[] Ajánlóiknak kell megtanítaniuk őket az élet minden közönséges aktusára, mintha újszülött gyermekek volnának.[] Ezek után az avatási szertartások után az ifjakat férfiaknak tekintik [.]”9 Ebben az avatási rítussorban az elválasztó szakasz

egyetlen rítusban sűrűsödik össze: a jelképes lefejezésben. Ez egyben az avatandó szimbolikus halála is, amely biztosítja számára a belépést az avatás határhelyzeti szakaszába. Az ördöggel való találkozás is fontos motívum, mivel az ördög viszi el az avatandót a túlvilágra, ahol avatásának határhelyzeti szakaszában tartózkodni fog, és ahol megtörténik vele az a változás, ami avatottá teszi. A határhelyzeti szakasznak ebben az esetben a Kakian-házban töltött idő felel meg, a leírás hangsúlyozza is, hogy itt tanítják meg a fiúkat a törzsük hagyományaira és titkaira. A Kakian-házbeli körülmények is utalnak arra, hogy az avatandók ilyenkor „halottak” és a „pokolban” tartózkodnak: sötétben, mozdulatlanul kell tölteniük napjaikat. A határhelyzeti 9 James George Frazer, Az Aranyág, Századvég kiadó, Budapest, 1994, 433-434.o 11 szakasz végét az avatandók megjelölése jelenti. A megjelölés általában

olyan csonkítás (például az egyik ujjperc levágása, a körülmetélés, az egyik fog kiverése stb.), amely az avatandó megjelenését egész hátralevő életére megváltoztatja, s egyúttal az azonos jelet viselők csoportjának tagjává avatja. A fent idézett leírásban a megjelölés tetoválással történik, s ezáltal fogadják be a fiúkat a Kakian-szövetségbe. Az avatás befogadó szakaszába való átlépést az ajánlóknak az a bejelentése jelzi, hogy az ördög visszaadta a fiúk életét. Ez felel meg az avatandók jelképes feltámadásának, ez után térhetnek vissza a közösségbe. A közösségbe való visszatérés után még „reintegráló” rítusokra van szükség, ezért kell az ajánlóknak visszavezetni az avatottakat a közösség életébe azáltal, hogy újra megtanítják nekik a hétköznapi élethez szükséges cselekvéseket. Az ajánlóknak vagy segítőknek a beavatás egész folyamatában fontos szerepe van, az ő feladatuk, hogy az

avatandókat tanácsaikkal, magyarázataikkal végig irányítsák, segítsék. A hagyományos beavatási rítusok megismerése után vizsgáljuk meg Bulgakov, és a beavatási rítusok kapcsolatba kerülésének lehetőségét. 5. Bulgakov és a beavatási rítusok Felmerülhet a kérdés, vajon ismerhetett-e Bulgakov bevatási rítusokat, s ha igen, honnan? A 20. század elején Oroszországban igen népszerű volt az okkultizmus, még a politikában is fontos szerepet kaptak egyes elemei. Számos formája, köztük a legtöbb vitát kiváltott szabadkőművesség is elterjedt volt: „1917 februárjára már huszonnyolc nagyobb (és jóval több kisebb) páholy volt ismert Oroszországban, összesen mintegy kétezer-ötszáz taggal. A mozgalom áthatotta az orosz értelmiség szakmai és intellektuális életének minden szintjét. Nyina Berberova rámutatott, hogy »ebben az időben [.] nem létezett egyetlen szakma, intézmény, hivatalos vagy magántársaság, szervezet vagy

csoport, amelyben ne lettek volna szabadkőművesek.«”10 Eszerint Bulgakovnak is tudomást kellett szereznie a szabadkőművesség létezéséről, valószínűleg erre utal A Mester és Margaritában a Mester „elejtett” mondata is: „- Tudja, kik ezek az építőmesterek? - kérdezte a vendég Ivantól, majd megmagyarázta: - Ez egypár emberből álló csibész banda, amely ki tudja, hogyan, meghúzta magát Moszkvában.” 11 10 Maria Carlson, A divatos okkultizmus, in Az okkult az orosz és a szovjet kultúrában, szerk. B G ROSENTHAL, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 177-178.o 11 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 170.o 12 A rendelkezésre álló források hitelességének kétségbevonhatósága miatt a szabadkőművesség mibenlétét nem kívánom boncolgatni. Dolgozatom szempontjából annyi is elég, hogy a szabadkőművesség olyan titkos társaság, melybe a bekerülés beavatási

rítusok elvégzéséhez volt kötve. Tehát ha Bulgakov tudott a szabadkőművességről, feltehetően a beavatási rítusokról is tudomást szerzett. A beavatási rítusok tanulmányozására Bulgakov korában sok újonnan megjelent mű nyújtott lehetőséget: a 19-20. század fordulóján az európai értelmiség érdeklődése a kulturális antropológia felé fordult. A kutatók igyekeztek hagyományos, érintetlen törzsi társadalmakat, kultúrákat fellelni, és életmódjukról, szokásaikról, vallásaikról leírásokat készíteni. Az egyik legjelentősebb mű Arnold van Gennep Átmeneti rítusok című munkája, amely 1909-ben, francia nyelven jelent meg először. Ez a könyv a rendszerezés igényével lép fel: a századfordulón keletkezett antropológiai jellegű rítusleírások értelmezéséhez hozott létre átfogó sémát. Megjelenése francia műveltségterületen nagy visszhangot és érdeklődést váltott ki, valószínűleg Bulgakov is ismerhette. Ez

annál is inkább valószínű, mivel a Bulgakovhősök beavatásának elemei jól megfeleltethetők a gennepi séma elemeinek, amint az majd a dolgozatban bizonyítást nyer. Szintén hatással lehetett Bulgakovra Frazer Az Aranyág című könyve, a kor talán legnagyobb hatású antropológiai munkája, amely több helyen is foglalkozik a beavatási rítusokkal. Az Aranyág ismeretére utal például A Mester és Margarita elején Berlioz monológja, ahol a felsorolt istenségek megegyeznek Az Aranyág-ban kiemelt szerepű istenségekkel, sőt a két műben az említésük sorrendje is nagyjából megegyező, ami a gondolatmenet egyezését is feltételezi. „Berlioz magas tenorja ércesen szárnyalt a néptelen fasorban, és ahogy egyre mélyebben merészkedett a dzsungelbe, amelybe csak nagyon művelt ember hatolhat be nyaktörés kockázata nélkül, egyre több és több érdekes és hasznos adatot közölt az ifjú költővel az egyiptomi Oziriszről, Ég és Föld fiáról

és istenéről, a föníciai Thammuzról, továbbá Mardukról, végül a kevésbé ismert, hatalmas Huitzilopochtliról, akit a mexikói aztékok hajdanában igen nagy tiszteletben részesítettek. És amikor Mihail Alekszandrovics fejtegetései során odáig jutott, hogy az aztékok tésztából is kicsiny Huitzilopochtli-figurákat gyúrtak - a fasorban feltűnt az első ember. [] 13 Mulatságosan, szatirikusan írod le például Jézusnak, isten fiának a születését, de a dolog csattanója az, hogy Jézus előtt már egy egész sereg istenfia született, mint például a fríg Attisz, a perzsa Mitrasz.” 12 Számos jel mutat tehát arra, hogy Bulgakov ismerhetett beavatási rítusokat, és valószínűleg a hagyományos beavatási rítusokat leíró és magyarázó munkákkal is kapcsolatba kerülhetett. Így elfogadhatjuk azt a feltételezést is, hogy egyes Bulgakov-hősök története olvasható beavatási történetként. 6. Beavatás a Bulgakov-regényekben

Vizsgáljuk meg először, hogy milyen típusú beavatáson esnek át Bulgakov hősei. Makszudov „igazi íróvá” akar válni, a Mester pedig „az írás mestereként” jelenik meg; tehát a Színházi regényben kifejtetten, A Mester és Margaritában vázlatosan megjelenő beavatási történet az írói „szakmába”, mesterségbe való beavatás története. A Színházi regény esetében felmerül az a lehetőség is, hogy a „színház világát” titkos társasághoz, vallási egyesülethez hasonló intézménynek tekintsük, így Makszudov beavatását az ilyen jellegű társaságokba való beavatásokhoz is hasonlíthatjuk. A szakmákba való beavatásról Gennepnél is azt találjuk, hogy sok esetben összefonódik valamilyen más, vallási jellegű vagy titkos társaságba való beavatással: „A szakmákba való belépés nálunk is speciális szertartásokkal járt, amelyek legalábbis néhány vallási jellegű rítust is tartalmaztak, főleg ha a céhek

valamilyen speciális jellegű vallási társasággal estek egybe. Valaha a tanoncság még akkor is befogadási rítussal (közös étkezés stb) végződött, ha nem jelentette az előző környezettől való elválasztást. Mint tudjuk, a céhekbe történő belépést szigorúan szabályozták.”13 Bulgakov egyébként más típusú beavatási szertartásokból is használ fel elemeket az íróvá avatás történetében, s ezt könnyen megteheti, mert – amint láttuk a gennepi elmélet tárgyalásánál – a különböző típusú beavatási rítussorok sémája közös, mindegyik ugyanazokból az állandó elemekből építkezik. 6.1 Beavatás a Színházi regényben 6.11 Makszudov beavatása 12 13 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 10-12.o Arnold VAN GENNEP, Átmeneti rítusok, LHarmattan kiadó, 2007, 117-118.o 14 Makszudov beavatásának fázisait a gennepi elmélethez igazodva fogom rendszerezni, vagyis a

regény különböző momentumait a korábban már felvázolt séma kereteiben értelmezem. Ennek megfelelően fogom használni az elválasztó rítusok, határhelyzeti rítusok, illetve befogadó rítusok kategóriákat.14 Nézzük először is, hogy honnan hová akar a főhős eljutni, milyen állapotok között kell átmenetet biztosítani a beavatási rítusoknak? A regény hetedik fejezetében ezt olvashatjuk: „Végigtekintettem múltamon. - Eddig tehát a következő világokban éltem - magyaráztam önmagamnak egy márciusi hóvihar idején, a petróleumfőző mellett kuporogva. Az első világ: egyetemi laboratórium. Onnét egy huzatszekrényre emlékszem, meg állványos lombikokra. Ebből a világból a polgárháború idején szakadtam ki [] mindezek után a Hajózási Híradó-hoz kerültem. Miért, mi okból? Ne kerülgessük a forró kását. Arról ábrándoztam, hogy író legyek”15 Láthatjuk, hogy ez a szövegrész – a gennepi elmélethez hasonlóan – az

emberi életet úgy tűnteti fel, mint amit átmeneti – beavatási – rítusok tagolnak. Makszudov egyik világból, mesterségből lép át a másikba. Az utolsó állomás, az állapot, amelybe törekszik írói hivatás, az irodalom világa. A Színházi regény eseményei Makszudovnak a Hajózási híradó világától való elszakadását és az írói hivatásba, az irodalom világába való beavatását mesélik el. Térjünk rá a beavatási folyamat tárgyalására, nézzük Makszudov beavatásában az elválasztó rítusokat. A beavatás folyamatát a regény megírása indítja be A beavatás folyamata a sámánjelöltek beavatásához hasonlóan indul el, akik álom vagy látomás formájában kapnak útmutatást mesterségük titkairól. „Az ural-altáji sámán: 1. kora gyermekkorától ideges és ingerlékeny; 2 többször »megszállják« a szellemek (hallucinációk, fóbiák, epilepszia, transz, katalepszia stb.) []; 3 elvonul az erdőbe [] különböző

nélkülözéseknek teszi ki magát [.]; 4 mind gyakrabban jelennek meg neki ember vagy állat formájú [.] szellemek, megtanítják a mesterség fogásaira”16 14 Mielőtt Makszudov beavatásáról beszélnénk, szót kell ejtenünk a Színházi regény idő- és szövegszerkezetéről, hogy a későbbiekben helyes sorrendbe állíthassuk Makszudov történetének mozzanatait. Mint ismeretes, a regény töredékben maradt ránk, összesen tizenhat fejezetét ismerjük. Ez a tizenhat fejezet két nagy egységre tagolódik, az első rész az elsőtől a tizennegyedik fejezetig tart, a második részből csak a tizenötödik fejezet készült el teljesen, a tizenhatodik befejezetlen. A regényhez csatolt előszó előrevetíti Makszudov történetének tervezett végpontját, az öngyilkosságot, ez is igazolja a szöveg befejezetlenségét. Ha a regény eseményeinek egymásutániságát akarjuk rekonstruálni, a 2-7 fejezetek dolgozzák fel az időben legkorábbi eseményeket, majd

az 1. fejezet következik, ezután a 8, majd ezt követően a 9-16 fejezetek időrendje lineáris 15 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 50.o 16 Arnold VAN GENNEP, Átmeneti rítusok, LHarmattan kiadó, 2007, 121.o 15 Makszudovot is egy számára megrázó élményt jelentő álom indítja el az írói pályán. „.éjjelente, néha hajnalig, regényt írtam manzárdszobácskámban Az ötlet egy éjjel született, amikor szomorú álomból ébredtem. Szülővárosomat láttam, tél volt, jég, hó, polgárháború. Nesztelen hóvihar száguldott el fölöttem, azután ócska zongora jelent meg, s körülötte emberek álltak, akik már nincsenek ezen a földön. Álmomban rádöbbentem, hogy milyen magányos vagyok, megsajnáltam magamat. Könnyek közt ébredtem [] Bal oldalam fájt a rugótól, szívemet rettegés szorította össze. Úgy éreztem, mindjárt meghalok ott, az asztalnál ülve; a szégyenletes halálfélelem

úgy megalázott, hogy felnyögtem, és segélykérőn néztem körül, oltalmat, segítséget keresve.[] Így kezdtem regényt írni. Leírtam az álmomban látott hóvihart”17 Ezzel a mozzanattal indul Makszudov beavatásának elválasztó szakasza, ugyanis a regényírás miatt kezd elmaradozni munkahelyéről, a Hajózási Híradótól: „Minden lehető alkalommal igyekeztem betegség ürügyén eltávozni munkahelyemről. Természetesen nemigen hitték el, hogy beteg vagyok, és helyzetem odabenn egyre kellemetlenebbé vált. De mindent elviseltem, és fokozatosan belejöttem az írásba”18 Nem csak a munkáját, de egyéb emberi kapcsolatait is elhanyagolja: „Azon a télen elveszítettem néhány megmaradt ismerősömet, nagyon elgyengültem, reumát kaptam, és némiképp elvadultam.”19 Ezekben a momentumokban felismerhetjük a hagyományos beavatási rítusoknak azt a fázisát, amikor az avatandó elszigetelődik a közösségtől, magányosan él, kerüli az

emberekkel való találkozást. Az elvonulást – a testi-lelki legyengülésen, és a korábbi élethelyzethez kapcsolódó élmények szükségszerű elhalványításán túl – az is indokolja, hogy az avatandó számára a korábbi állapot már valami miatt nem élhető, az új életforma gyakorlásához viszont még sem joga, sem tudása nincs. Megfigyelhetjük, hogy Makszudov már a Hajózási Híradó világában sem érzi otthon magát („helyzetem odabenn egyre kellemetlenebbé vált”), és az irodalmi világ részéről is határozott visszautasításban részesül: regényére kizárólag negatív kritikákat kap (lásd a 17 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 13-14.o uo. 14o 19 uo. 15o 18 16 felolvasóestek eseményeit, a 2. fejezet második felében), és a szerkesztőségek mind visszautasítják a regény kiadását. Szintén a korábbi életétől való elszeparálódás, az elválasztó szakaszban

szokásos egyedüllét felé mutat a macska halála. „Aztán kimúlt a macskám. Nem evett, a sarokba húzódott, és nyávogott Majd beleőrültem Három napig tartott. Negyednap mozdulatlanul kinyúlva találtam zugában[]Egyes-egyedül maradtam a földön”20 Ez a momentum párhuzamos a hagyományos beavatási rítusok közül azzal, amikor az avatandót elszakítják hozzátartozóitól. Szintén elválasztó rítus a fizikai-lelki legyengülést, illetve a korábbi élmények törlődését okozó álmatlanság. „Minden éjjel álmatlanul feküdtem, szememet a vaksötétbe meresztve, és ezt hajtogattam: »Borzasztó, minden borzasztó.« Ha megkérdeztek volna, hogy mire emlékszem szerkesztőségi munkámból, tiszta lelkiismerettel ezt válaszoltam volna: semmire.[] Két hét múlva az álmatlanság megtette hatását.”21 Az avatandóknak a határhelyzeti szakaszba való átlépését mindig a jelképes haláluk jelzi. A Színházi regényben a jelképes halálnak

Makszudov öngyilkossági kísérlete felel meg Annak is van jelentősége, hogy Rudolfit Mefisztónak nézi, mert ennek is van megfelelője a hagyományos beavatási rítusok között: az avatandók jelképes halálában a törzs által félt gonosz szellem, az ördög (pontosabban ezt a szerepet eljátszó avatottak) vállalnak szerepet. Később a beavatási folyamatnak egyik kulcseleme lesz, amikor az avatandók előtt leleplezik, hogy az ördög nem létezik, csak az avatottak játszották el az ő szerepét. A Színházi regényben is lelepleződik hogy csak Rudolfi – egy egyszerű lapszerkesztő – az, akit Makszudov Mefisztónak nézett22. „Az ajtó kinyílt, és én a padlón kuporogva kővé meredtem rémültömben. Ez ő, igen, kétségtelenül ő az. [] Mit szaporítsam a szót: Mefisztó állt előttem. [] 20 uo. 20-21o uo. 21o 22 Külön érdekes ebben a jelenetben, hogy Makszudov szobájában éppen kialudt a villany, és sötét van, amikor Rudolfi megérkezik,

de Rudolfi táskájában történetesen van új villanykörte. Bulgakov itt valószínűleg arra játszik rá, hogy Mefisztó másik elnevezése Lucifer, amely név fényhozót jelent. 21 17 - Rudolfi - mondta a Gonosz, nem basszus, hanem tenor hangon. A bemutatkozás fölösleges volt. Úgyis megismertem Az akkori irodalmi élet egyik legnevezetesebb alakja állt előttem, az egyetlen maszek folyóirat a Rogyina főszerkesztője és kiadója: Ilja Ivanovics Rudolfi.”23 Makszudov öngyilkossági kísérletével belép avatásának határhelyzeti szakaszába, ahol már a Hajózási Híradó világához sem tartozik, de még az irodalom világa sem fogadja be. Makszudov, mint minden határhelyzeti szakaszban lévő avatandó, liminális állapotú személy: kívül kerül a közösségi élet rendszerén, hiány és bizonytalan pozíció jellemzi. Az avatandóknak ebben a szakaszban szellemi és fizikai próbatételeket kell kiállnia, ezzel bizonyítja, hogy méltó a

beavatottságra. Általában az avatásnak ebben a szakaszában kap fontos szerepet az avatandó mellett álló segítő, aki segít neki eligazodni az új világ körülményei között, és megismerteti az új állapot normáival, szabályaival. Makszudov esetében ez a segítő személy Bombardov lesz, ő fogja tanácsokkal ellátni a színházi világban való helyes viselkedést illetően. Makszudov beavatásának határhelyzeti szakaszában az első próbatételek: a revolver visszacsempészése; harc Makar, majd Alojzij Rvackijjal a szerzői jogdíj kifizetéséért; találkozás a szöggel felhasított fülű fiatalemberrel; részvétel az írók estélyén. Makszudov ezeknek a próbáknak még egyértelműen meg akar és meg is tud felelni. A revolvert sikeresen visszacsempészi barátja fiókjába, a Rvackijoktól – sok nehézség árán ugyan, de – kicsikarja a neki járó pénzt. Az írók estélyén sikerül visszautasítania Agapjonov tolakodó ajánlatát, és itt

már a szöggel felhasított fülű fiatalember is barátságosan fogadja. Eddig a pontig tehát Makszudov minden próbán sikerrel áll helyt. Az estély után azonban megbetegszik, s a betegség alatt átalakul az irodalmi világhoz való viszonya, az eddigi tisztán pozitív hozzáállását ambivalencia váltja fel. „Arról ábrándoztam, hogy író legyek. [] És akkor voltaképpen feltárult előttem az a világ, amelybe törekedtem, de - hogy, hogy nem - egyszeriben elviselhetetlennek találtam.”24 Ez az ambivalencia adja meg Makszudov beavatásának sajátos színezetét: író akar lenni, de közben a kortárs irodalmi élet törvényeinek nem veti alá magát. A Színházi regény számos helyen hangsúlyozza, hogy Makszudov nem hajlandó arra az alázatos és passzív viselkedésre, amit az avatandótól elvárnak. Így áll elő az a helyzet, hogy a beavatási próbákon – a játékszabályok el nem fogadása miatt – sorra elbukik, ennek ellenére mégis

beavatottá válik. 23 24 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 24.o Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 50.o 18 Makszudov beavatása kettős pályán fut: a regénybeli irodalmi közélet által támasztott próbatételeken sorozatosan elbukik, de ennek ellenére mégis íróvá, az "írás mesterévé" avatódik az általa írt szövegek, a regény és a színdarab által. Így jönnek létre azok az ellentmondásos helyzetek és a folyamatos feszültség, amiben Makszudov élni kénytelen, s ami végül elviselhetetlenné válik számára. Az irodalmi közélet szereplői többé-kevésbé kívülállóként kezelik, hiszen az ő rendszerükben rendre elbukik, viszont Makszudov egy másik értékrendhez méri önmagát, miszerint az író - és minden művész - helye az általa létrehozott mű alapján határozható meg a művészi világ hierarciájában. A

Makszudov által képviselt értékrendet Bulgakov később A Mester és Margaritában konkrétan megfogalmazza: „A terasz bejáratánál, a sarokban, ott, ahol nyílást hagytak a rácsra felfuttatott zöld sövényben, fehér zoknis, fehér fityulás, sápadt és unatkozó ábrázatú nőszemély üldögélt közönséges hajlított széken; előtte egyszerű konyhaasztalon vastag üzleti könyv feküdt, amelybe a nő - miért, miért sem beírt mindenkit, aki az étterembe jött. Korovjovot és a Behemótot is megállította - Kérem az igazolványokat! - szólt rájuk, és megdöbbenten meredt Korovjov cvikkerére, a Behemót benzinfőzőjére és rongyos könyökére. - Ezer bocsánat, kisasszonykám, miféle igazolványt? - álmélkodott Korovjov. - Maguk írók? - kérdezte a nő. - Föltétlenül - válaszolta Korovjov önérzetesen. - És hol az igazolványuk? - makacskodott a nő. - Elragadóan bájos hölgyem. - kezdte Korovjov behízelgően - Nem vagyok elragadóan bájos

- vágott szavába a nő. - Ó, de kár! - mondta Korovjov csalódottan, és így folytatta: - Nos, ha nem óhajt elragadóan bájos lenni, akkor ne legyen az, ámbátor igazán nagyon kellemes volna. Tehát, ha meg akarunk győződni arról, hogy Dosztojevszkij író, vajon az igazolványát kell-e kérnünk? Nem, vegyük elő bármelyik regényének bármelyik lapját, és igazolvány nélkül is azonnal meglátjuk, hogy íróval van dolgunk. Egyébként, azt hiszem, nem is volt semmiféle igazolványa mit gondolsz? - fordult a Behemóthoz. - Akármibe fogadok, hogy nem volt - erősítette meg a kandúr; benzinfőzőjét az asztalra állította a főkönyv mellé, és mancsával törölgette a verítéket kormos homlokáról. - De ön nem Dosztojevszkij - mondta a nő, aki valósággal elszédült Korovjov szóáradatától. - Ki tudja, ki tudja! - válaszolt Korovjov. - Dosztojevszkij meghalt - mondta rá a nő, de eléggé bizonytalanul. - Tiltakozom! - kiáltott fel

szenvedélyesen a Behemót. - Dosztojevszkij halhatatlan! - Az igazolványokat kérem, polgártársak! - szajkózta a nő. Korovjov azonban nem adta meg magát. 19 - Már engedje meg, de ez igazán nevetséges! - méltatlankodott. - Elvégre nem az igazolvány teszi az írót, hanem az, amit ír.”25 Makszudov értékrendjének és az irodalmi világ elvárásainak összeütközésére a Színházi regény is reflektál: „Mindenekelőtt elmentem a könyvesboltokba, és megvettem kortársaim műveit. Látni akartam, miről írnak, hogyan írnak, mi a fortélya ennek az ördöngös mesterségnek.[] Legelső kötelességemnek persze azt tekintettem, hogy nekifeküdjek Izmail Alekszandrovics legújabb könyvének. Már a borítólap láttán balsejtelem fogott el A könyv címe ez volt: Párizsi mozaik A mozaik minden kockája ismerősnek tetszett az elsőtől az utolsóig. [] Meg kell adni, Izmail Alekszandrovics brilliánsan írt, mozaikja olvastán hovatovább megundorodtam

Párizstól. Agapjonov, amint kitűnt, az estély óta új elbeszéléskötetet tett közzé A tyetyusi nyüzsgönc címmel. Nem esett nehezemre kitalálni, hogy Vaszilij Petrovicsnak nem sikerült szállást találni, mégis Agapjonovnál töltötte az éjszakát, minek következtében ő maga volt kénytelen kiaknázni hajléktalan sógora anekdotakincsét. [] Ámde a tökéletlenségem felett való búbánat és elmélkedés igazából mit sem számított ahhoz a tragikus felismeréshez képest, hogy legjobb íróink műveiből semmit sem merítettem, új utakat - hogy úgy mondjam - nem fedeztem föl, semmiféle jelzőfényt nem láttam magam előtt, hanem mindentől megcsömörlöttem. És lelkemet féregként kezdte rágni a gondolat, hogy sosem lesz belőlem igazi író És akkor mellbe vágott egy még ennél is szörnyűbb gondolat: de hát hogy lesz valakiből olyan író, mint Likoszpasztov? Sőt, nekibátorodva, még tovább megyek: és olyan, mint Agapjonov?

»Nyüzsgönc?« Mi az, hogy nyüzsgönc? És miféle kínai? Szamárság az egész, tessék elhinni!”26 Láthatjuk, hogy Makszudov nem akar kortársaihoz hasonló íróvá válni, hanem az a célja, hogy „igazi íróvá” váljon. Ekkor érlelődik meg benne az elhatározás, hogy az íróvá válás minden intézményesült formáját elutasítja, hiszen műveiket olvasva csalódnia kell azokban, akik ezen az úton kerültek irodalmi élet hierarchiájának csúcsára (Izmail Alekszandrovics, Agapjonov). Makszudov szerint az „igazi íróvá” váláshoz nem olyan „földhözragadt” módszerek módszerek vezetnek, mint a nyakunkon ragadt sógor anekdotakincsének kiaknázása; sokkal inkább egy olyan misztikus élmény, ami nem irányítható és tudatosan nem előidézhető: mint ami a regény megírására is ösztönözte. Makszudovot a színdarab megírására is egy hasonló 25 26 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó,

Budapest, 1999, 443-444.o Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 51-53.o 20 élmény indítja, itt azonban nem álomról, hanem rendszeresen visszatérő látomásról van szó. Az álommal és a látomásokkal kezdődik meg Makszudov „igazi íróvá” avatódása. „Egyszer hóviharra ébredtem. [] És ezúttal is, mint akkor először, könnyes szemmel ébredtem! Micsoda gyengeség, istenem, micsoda gyengeség! És megint ugyanazokat az embereket láttam álmomban, azt a távoli várost, a zongora fénylő oldalát, aztán lövések dördültek, és valaki elterült a hóban. Ezek az emberek álmaimban születtek, de aztán kiléptek az álomból, és bevették magukat cellámba. Felismertem: nem szabadulok tőlük egykönnyen De mitévő legyek? Eleinte csak társalogtam velük, minek következtében regényemet mégis csak elő kellett vennem az asztalfiából. Esténként néha úgy rémlett, hogy a fehér lapról valami

színes villan elibém Hunyorogva, alaposabban szemügyrevettem, és úgy láttam, az a színes valami: kép. Mégpedig nem is sík, hanem háromdimenziós. Olyasféle, mint egy kis doboz, és a sorokon át is látszik, hogy ég a lámpa, és a skatulyában ugyanazok a figurák mozognak, amelyek a regényben le vannak írva. [] Éltem fogytáig tudnám játszani ezt a játékot, merengve nézni a kézirat lapjait. De hogyan rögzítsem ezeket a kis alakokat? Úgy, hogy ne szökjenek meg soha többé? Egyik éjjel aztán elhatároztam, leírom ezt a mágikus szobácskát. [] . és a harmadik éjszaka hajnalán rádöbbentem, hogy színdarabot írok”27 Rögtön az után, hogy színdarabot kezd írni, kapcsolatba kerül a színházzal, amely egy hermetikusan zárt, önálló világot alkot az irodalom világán belül. A színház világával kapcsolatban szinte megismétlődik ugyanaz, mint az irodalom világába kerüléskor: kezdetben azt hiszi Makszudov, hogy a színházban végre

megtalálta azt a világot, ahová tartozni akar, de később a színházban is csalódnia kell. A színházban vannak, akik értékelik Makszudov regényét, itt ugyanis egymás mellett él két értékrend: a kortárs irodalmi világé, és az, amelyben Makszudov is hisz. Ennek allegórikus megjelenése a színház arcképcsarnoka, ahol "képszomszédok" lehetnek Shakespeare és Pliszov, a színház forgószínpadának kezelője; Euripidész a színházi varróműhely vezetője mellett látható, és a színház fővilágosítója és Ludmila Szilversztrovna Prjahina színésznő között foglal helyet Moliére. Az arcképcsarnokban egymás mellé kerülnek a kanonikussá vált, reprezentatív irodalmi alakok, és a regény jelenében a színház gépezetét működtető, csak saját koruk és környezetük számára jelentős személyek. A színházbeli két értékrend több szinten is leképeződik a regényben, ezek mentén alakul ki az a két ellenpárt a színházban,

amelyeket nagyjából a fiatalok-öregek, illetve az újítókhagyományőrzők ellentétpárok mentén határozhatunk meg. 27 uo. 53-55o 21 Az „öregek”, a „hagyományőrzők” oldalát képviseli a színház törzsgárdája28, valamint a két színházigazgató, és köréjük csoportosuló híveik. Mivel a hatalom a színházigazgatók kezében van, saját híveiket – képességeiktől és tulajdonságaiktól függetlenül – az irodalmi világ hierarchiájának felső köreibe juttatják: Euripidész és Moliére képszomszédjává teszik a fővilágosítót, Ludmila Szilversztrovnát.stb Bonyolítja a színházi világ viszonyrendszerét, hogy a két igazgató (Ivan Vasziljevics és Arisztarh Platonovics) nem állnak szóba egymással. Ennek következményeképp a „hagyományőrzők” csoportja tovább bomlik még két, egymással szembenálló pártra a két igazgató személye mentén. A „fiatalok”, „újítók” oldalát képviselik azok a színészek

és rendezők, akik egyik színházigazgató mellett sem teszik le egyértelműen a voksukat, ezért Toropeckaja a "közepesek" jelzővel illeti őket. Ők hallgatólagosan ugyanazt az álláspontot képviselik, amit Makszudov is, tudniillik, hogy az irodalmi világban – sőt: a művészet világában – a hierarchiába való besorolás egyetlen szempontja a művek minősége lehet. Ebbe a körbe tartozik Jelagin, Argugyin, Foma Sztrizs, Ilcsin. Meggyőződés tekintetében ez utóbbiak közé tartozik Misa Panyin29 is, ő azonban bizonyos szempontból semleges, mivel ő biztosítja a közvetítést a „fiatalok” és az „öregek” csoportja között. A „fiatalok” jelenlétének köszönhető, hogy Makszudov és színdarabja egyátalán bekerülhet a színházi világ gépezetébe. A „fiatalok”, illetve Makszudov értékrendjének kivetülése a színházi plakát szövege is: "Aiszkhülosz: Agamennón Szophoklész: Filoktétész Lope de Vega: A kertész

kutyája Shakespeare: Lear király Schiller: Az orléans-i szűz Osztrovszkij: Erdő Makszudov: Fekete hó"30 Ha egy kicsit tüzetesebben megfigyeljük a plakát szövegét, rájöhetünk, hogy ez a felsorolás leleplezi önmagát: itt nem egy elképzelt színházi évad műsortervét láthatjuk, sokkal inkább egy reprezentatív válogatást a világirodalom drámaírói közül. Ez annál is inkább valószínű, mivel a felsorolásban minden nagy művelődéstörténeti korszakból találunk szerzőt, 28 Lásd a Színházi regény 13. fejezetében a színházi törzsgárda megbeszéléséről szóló részt Misa Panyin figurájáról bővebben lásd a dolgozat 5.12 fejezetét 30 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 78.o 29 22 és a sorrend a születésük időrendjéhez igazodik31. Aiszkhülosz és Szophoklész antik görög tragédiaszerzők; Lope de Vega a spanyol barokk irodalom, Shakespeare az angol reneszánsz,

Schiller a német felvilágosodás, Osztrovszkij a 19. század második felének orosz irodalmának alakjai. Ebbe a patheonba kerül be Makszudov neve, annak jeleként, hogy művei a felsorolt szerzőkkel egy szintre emelik, dacára annak, hogy saját korának irodalmárai nem fogadták be maguk közé. Makszudov problémái a színháznál nagyrészt abból fakadnak, hogy kezdetben észrevehetően semmit sem tud erről a fent említett sajátos intézményi struktúráról. Ennek megfelelően mindenki kívülállóként, idegenként kezeli, erre már a regény felolvasását tartalmazó nyolcadik fejezetben is találhatunk utalásokat. Itt azzal a jelenséggel találkozhatunk, amit a beavatási rítusokkal kapcsolatban „speciális nyelveknek” szoktak nevezni32. Ennek lényege, hogy a beavatottak rendelkeznek egy olyan nyelvvel, melyet az avatatlanok nem értenek. Jó példa a speciális nyelv megjelenésére a Színházi regényben, amikor Makszudov egy ízben megállapítja:

„Hallgatóim eközben egymással társalogtak, s noha oroszul beszéltek, egy árva szót sem értettem belőle, annyira titokzatos volt mindaz, amit mondtak.”33 Szintén a speciális nyelv megjelenésének tekinthető a szerződés, amelyről Makszudov a következőket mondja: „Elolvastam a szerződést; őszintén megvallom, hogy egy mukkot sem értettem belőle, és nem is igyekeztem megérteni.[] Csak annyit jegyeztem meg, hogy a szerződésben sűrűn fordult elő az a szó, hogy »lévén«, meg az, hogy »amennyiben«; és minden pont azzal kezdődött, hogy: »A szerzőnek nem áll jogában.«”34 A szerződés nem csak a speciális nyelv megjelenésére jó példa, hanem arra is, hogy az avatandót a határhelyzeti szakaszban minden kiváltságától, tulajdonától megfosztják, teljesen alá kell vetnie magát a beavatottaknak. Így értelmezhető az a mozzanat, hogy a szerződésnek minden pontja úgy kezdődik, hogy „»A szerzőnek nem áll jogában.«” 31

Aiszkhülosz (Kr.e 525-456), Szophoklész (Kre 496-406), Lope de Vega (1562-1635), Shakespeare (15641616), Schiller (1759-1805), Osztrovszkij (1823-1886) 32 Lásd a gennepi séma tárgyalásánál a dolgozat 4.2 fejezetében, a speciális nyelvek besorolását az átmeneti rítusok rendszerében 33 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 62.o 34 uo. 73o 23 A speciális nyelv megjelenésére számos példát lehet találni, például Makszudov nincs tisztában az „előfürdő”, az „India”, a „közepesek”, és még számtalan más – a színháziak számára evidens és szimbólumértékű – fogalom jelentésével, s ezek külön magyarázatot igényelnek számára. Ezen kívül a színházban megjelenő „szövegek”, feliratok a következő jelzőkkel fordulnak elő: „titokzatos feliratok”35, „rejtjeles bejegyzések”, „titkos jelek”36. Lépjünk tovább a határhelyzeti szakaszban levő avatandók egy

másik fontos tulajdonságágára: a névtelenségre. A Színházi regényben Makszudov olyan módon veszíti el az igazi nevét, hogy mindig más néven szólítják, sosem a sajátján. Ez a tendencia a tizenkettedik fejezetben kezdődik meg, Foma Sztrizs levelével: „»Igen tisztelt Leontyij Szergejevics« Az ördögbe is, miért akarják mindenáron, hogy Leontyij Szergejevics legyen a nevem? Talán kellemesebb kiejteni, mint azt, hogy Szergej Leontyevics? Egyébként üsse kő!”37 Később, a Szivcev Vrazsek-ben tett látogatáskor Ivan Vasziljevics teljesíti ki ezt a tendenciát, ő ugyanis mondatról mondatra cserélgeti Makszudov elnevezéseit, mindig új néven szólítja. A névtelenséggel (vagyis jelen esetben inkább soknevűséggel) kapcsolatban is megmutatkozik Makszudovnak a beavatáshoz való ambivalens hozzáállása: Ivan Vasziljevicset rendre figyelmezteti tévedésére, és emlékezteti valódi nevére. „- Szabad a nevét? - kérdezte Ivan

Vasziljevics, és barátságosan tekintett rám- Szergej Leontyevics. -Nagyon örvendek! Nos, hogy van mindig, kedves Szergej Pafnutyevics? [] - És mi volt boldogult atyja foglalkozása, Szergej Panfilics? - Szergej Leontyevics - helyesbítettem szelíden.”38 A személyiség elvesztésének a névtelenségen kívül is vannak az avatáskor szokásos tipikus megnyilvánulásai, például az avatandó ruházata. A hagyományos beavatási szertartásoknál az avatandók általában meztelenek, vagy egyforma, jellegtelen ruhát viselnek. 35 uo. 103o uo. 105o 37 uo. 116o 38 uo. 121-122o 36 24 Makszudov ruházatában is minimálisra van csökkenve az individuális jelleg, ugyanis végig szürke öltönyt visel. Ezt a szöveg többször is hangsúlyozza, néha olyan megfogalmazásban is, ahol az öltöny a viselő személy metaforájává válik39. „Ludmila Szilversztrovna ekkor kinyitotta a szemét, és meglátta szürke zakómat a szürke fotelban.”40 „.és akkor tessék,

megjelenik egy szürke zakó, és olyan darabot hoz, amelyben csupa siheder szerpel!”41 Makszudov a színház világába kerülve egyre nehezebb és nehezebb próbatételeken esik át, s ennek megfelelően minden próba után beljebb jut a színházi világ berkeibe. A színházbeli „intézményesített” beavatási próbákon Makszudov – a korábban már kialakult ambivalencia miatt – elutasítóan viselkedik, s ezért mindegyiken elbukik. A próbákhoz való viszonyulással kapcsolatban ezt a szabályt fogalmazza meg önmaga számára követendőként: „Udvariasan fogok viselkedni, de önérzetesen, az alázat legkisebb jelét sem szabad mutatnom!” 42 Az első próbatétel a Gavrila Sztyepanoviccsal való találkozás, illetve a szerzői honorárium „kialkudása”. Ebben a szövegrészben számos apró utalást találunk arra, hogy Makszudov a színházban egy hermetikusan zárt világban tartózkodik, jelképes értelemben a túlvilágon, a pokolban, ahová

szimbolikus halálakor az ördög magával vitte. Erre utal az, hogy Gavrila Sztyepanovics irodájában „a paliszanderfa asztal alatt pokoltűzvörös lámpa ég”43, és Makszudov így jellemzi a helyiséget: „Moszkva kellős közepén vagyunk, fényes nappal, de ide nem hatol be egyetlen hang, egyetlen fénysugár - az ablak is háromszoros függönnyel volt elsötétítve. Itt rafinált, örök éjszaka uralkodik”44 39 vö. A Mester és Margarita azon jelenetével, ahol az öltöny nem csupán metaforikusan, de ténylegesen a viselője helyébe lép 40 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 125.o 41 uo. 162o 42 uo. 116o 43 uo. 71o 44 uo. 71o 25 Később is találunk utalásokat, melyek a színház-pokol párhuzamot erősítik, az „örök sötétség”, illetve az „örök éjszaka” jelenik meg a pokol metaforájaként, például a színházi büfé leírásánál: „a büfés ember mögött tulipánforma falikar

égett éjjel-nappal, a helyiség zugaiba mindörökre befészkelte magát a sötétség.”45 Csaknem ugyanígy jellemzi a szöveg a színházi titkár irodáját: „Akár nappal volt ugyanis odakinn, akár éjszaka, Filipp Filippovicsnál örökké este volt, s örökké égett a zöld ernyős lámpa.”46 A Gavrila Sztyepanoviccsal való találkozás az első olyan próbatétel, ahol Makszudov elbukik: az ígért szerzői honoráriumnak csak töredékét sikerül megkapnia, és aláírja azt a szerződést, ami a későbbiekben lehetetlenné teszi, hogy megvédje a színdarabját. A szerződés aláírásával Makszudov lemond a színdarabbal kapcsolatos tulajdonjogáról, kiszolgáltatja magát a színházi világ önkényének. A beavatási rítusok rendszerén belül értelmezve: az avatandó a határhelyzeti szakaszban nem rendelkezhet semmilyen tulajdonnal, önálló akarata sem lehet. Makszudov a szerződés aláírásával – igaz, félig-meddig öntudatlanul – ezt az

állapotot vállalja magára. A sajátos intézményi struktúra következtében Makszudovot mindkét igazgató oldaláról „ellenőrzik”, vagyis Arisztarh Platonovics, és Ivan Vasziljevics képviselőivel szemben is kell próbákat kiállnia. A Gavrila Sztyepanoviccsal való találkozás az első próbatétel Ivan Vasziljevics pártjának oldaláról, majd következik a következő megmérettetés az „előfürdő”, a Toropeckajával való találkozás. Toropeckaja Arisztarh Platonovics titkárnője, tehát az ő oldaláról képvisel próbatételt. Makszudov saját beavatásával kapcsolatos ambivalenciája Toropeckajának való bemutatkozásán is érződik: „Meghajoltam, arra törekedve, hogy meghajlásom minél kellemesebb legyen, ám ugyanakkor kellőképp méltóságteljes; és megszólaltam önérzetesnek és egyúttal behízelgőnek szánt tónusban, amitől hangom legnagyobb meglepetésemre fuldoklóvá vált.”47 45 uo. 104o uo. 105o 47 uo. 88o 46 26 Az

előfürdőbeli jelenet abból a szempontból próbatétel, hogy Makszudovnak az lenne a feladata – Bombardov, a segítő instrukciója alapján –, hogy jó benyomást tegyen Toropeckajára. Makszudov ezen a próbán is elbukik, hiszen megállapítja: „nem sikerült rá jó benyomást tennem, ez sajna kétségtelen”48. A következő próbatétel a Filja irodájában játszódó jelenet, ahol éppen egy jelentéktelennek tűnő epizód válik fontosság Makszudov bevatatásának szempontjából. A halott tűzoltóról szóló epizódról van szó: a Színházi regényben egyetlen másik szövegrészhez sem kapcsolható, önmagában álló, a szövegösszefüggés és jelentésszerkezet szempontjából motiválatlannak tűnő jelenet. A beavatási rítusok sémája azonban itt is segítségünkre lehet az értelmezésben. A hagyományos avatási szertartások során előfordult, hogy az avatandóknak halott(aka)t mutattak. „Az avatandónak két holttest között kellett

áthaladnia”49, írja Gennep Ez a mozzanat a „halál és feltámadás liturgiájához” kapcsolható, néhol ugyanis úgy jelenítették meg a halálból való feltámadás motívumát, hogy a közösség tagjai játszották el a tetszhalott szerepét, majd a főpap szavára „feltámadtak”. Ez talán magyarázatot adhat arra, miért kerül a halott tűzoltó jelenete a Színházi regény szövegébe. Makszudov beavatásának egyik központi mozzanata a Szivcev Vrazsek-ben tett látogatása. A Szivcev Vrazsek nagyjából a „legszentebb szentélynek”, a beavatás szempontjából a legbelsőbb körnek feleltethető meg, ahol minden történés a rituális folyamat előírásainak megfelelően zajlik. Ivan Vasziljevics kérdései és az arra adandó megfelelő válaszok, valamint a rítusban résztvevők viselkedése is előre meghatározott. Bombardov – segítői feladatkörének megfelelően – előre elmondja Makszudovnak az Ivan Vasziljevicsnél tett látogatás

forgatókönyvét, valamint a kérdéseket és az arra adandó válaszokat, továbbá tanácsokat ad neki a megfelelő viselkedést illetően: „Reggel a színházban találkozót beszéltem meg Bombardovval. Útbaigazításai enyhén szólva meghökkentettek. - Egy nagy szürke ház mellett elhaladva, forduljon be balra a zsákutcába. Ott már könnyen eligazodik. Kovácsoltvas kapu, oszlopos ház Az utcáról nincs bejárata, a sarkon túl menjen be az udvarra. Ott talál egy bundás embert, aki megkérdi: »Mi járatban van?«, maga pedig egyetlen szóval feleljen neki: »Iderendeltek.« - Mi ez, valami jelszó? - kérdeztem. - És ha nem lesz ott az az ember? - Ott lesz - jelentette ki Bombardov hűvös nyugalommal, majd így folytatta: - Az udvar másik sarkában, a bundással szemben, kereketlen autót lát kocsiemelőn, mellette vödröt, meg egy másik embert, aki a kocsit mossa. 48 49 uo. 90o Arnold VAN GENNEP, Átmeneti rítusok, LHarmattan kiadó, 2007,104.o 27 - Ma

reggel járt ott? - kérdeztem álmélkodva. - Nem, egy hónapja.[] A hallban Osztrovszkij fekete mellszobra fogadja. A mellszoborral szemközt fehér oszlopok, meg egy fekete kályha, a kályha előtt egy halinacsizmás ember guggol és fűt. Elnevettem magam: - Olyan biztos, hogy az az ember ott lesz, és éppen guggol? - Holtbiztos - vetette oda foghegyről Bombardov. Egyátalában nem nevetett - Kíváncsi vagyok! Majd ellenőrzöm. - Ellenőrizze. A fűtő izgatottan megkérdi: »Hová tetszik?« Maga pedig azt feleli neki - Iderendeltek. - Ühüm. Akkor ő azt mondja: »A kabátot tessék itt letenni«, és maga beléphet az előszobába, és akkor kijön egy ápolónő és megkérdi: »Mi járatban van?«, és maga azt feleli Bólintottam. - Ivan Vasziljevics első kérdése az lesz, hogy mi volt az apja. Mi volt? - Kormányzóhelyettes. Bombardov elkomorult. - Hm nem, ez nem lesz jó. Nem, nem Mondja inkább, hogy banktisztviselő [] Ivan Vasziljevics aztán megkérdi, hogy mi

a véleménye a homeopátiáról. Válaszolja azt, hogy tavaly szedett gyomorcseppeket, és az nagyon jót tett. Ekkor megszólalt a csengő, Bombardov összerezzent: próbára kellett sietnie. Utolsó jótanácsait már csak sűrítve hadarta el: - Misa Panyint nem ismeri. Moszkvában született Fomáról mondja, hogy nem szimpatikus magának. Ha a színdarabjára kerül a szó, ne mondjon ellent A pisztolylövést a harmadik felvonásban hagyja ki - Hogy hagynám ki, mikor a szereplőm főbe lövi magát?[] - Hagyja ki a lövést! És a világért se legyen náthás, érti?”50 Az idézett jelenet a szikhek szektájába való belépés rítusaira emlékeztet: „Az avatandó[nak] [] minden kérdésre azt kell felelnie - bármilyen nemzetiségű is -, hogy Patnában született, hogy Aliwaliában, Govind Szingh guru szülő- és lakóhelyén lakik, apja pedig Govind Szingh Guru, a Tíz Szikh Guru közül az utolsó.”51 Az Szivcev Vrazsekbeli látogatás próbáján is megbukik

Makszudov, mivel Bombardov jó tanácsait figyelmen kívül hagyva, nem a helyzetben elvárt módon viselkedik. 50 51 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998,. 116-119o Arnold VAN GENNEP, Átmeneti rítusok, LHarmattan kiadó, 2007, 113-114.o 28 Ivan Vasziljevics a Szivcev Vrazsekben nem csak Makszudov személyiségének „felbomlasztására” tesz kísérletet (azzal, hogy mindig más néven szólítja), hanem a színdarabéra is, hiszen olyan rövidítéseket, változtatásokat javasol a szerzőnek, amelyek gyökeresen megváltoztatnák a darabot. Fontos megjegyeznünk, hogy minden, ami Makszudov műveivel történik, fontos része a beavatási folyamatnak, hiszen a főhős azonosítja saját sorsát a regénye, majd színdarabja sorsával: „De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy a regényem rossz volt. Ha pedig a regény rossz, ez azt jelenti, hogy az életemnek vége.”52 „Ivan Vasziljevics makacsul és

kitartóan ki akarta húzni a darabból azt a jelenetet, amelyben Bahtyin (Behtyejev) főbe lövi magát, süt a hold, és szól a harmonika. Én azonban világosan láttam, hogy ezzel az egész darab megszűnne létezni, márpedig a darabnak meg kell maradnia, mert tudtam, hogy ez a darab az én igazságom.”53 Makszudov tehát minden, a regényére, vagy a színdarabjára irányuló kritikát, változtatási kísérletet önmaga elleni támadásként él meg, sorsa összefonódik művei sorsával. Úgy érzi, hogy Ivan Vasziljevics változtatási kísérletei nem csak a darab létét, hanem az ő létét is megkérdőjelezik. A Színházi regény történetében Makszudov regénye és színdarabja ugyanolyan bánásmódban részesül, mint Makszudov maga: megpróbálják megfosztani egyedi jellegétől. Ugyanúgy, ahogy Makszudovot Ivan Vasziljevics minden alkalommal más néven szólítja, a regényt és a színdarabot mindenki más-más tulajdonsága miatt kritizálja, illetve

más-más szerzők műveihez találja hasonlónak. Likoszpasztov például az egyik felolvasóesten a regénynek először a stílusát kifogásolja, majd később – még ugyanezen beszélgetés alkalmával – a tartalmát. Ugyanide tartozik, hogy Rudolfi szerint a regény Tolsztojt imitálja, a szöggel felhasított fülű fiatalember szerint Avercsenkót. Visszakanyarodva a beavatási történet eseményeihez: a Szivcev Vrazsekbeli látogatás után következik Makszudov beavatásának utolsó fázisa a színház törzsgárdájával "az ősökkel" való találkozás, a végső próbatétel. Makszudov így jellemzi a próbát: 52 53 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 21.o uo. 193-194o 29 „Valami folyik itt a színházban, ezt rögtön megéreztem: valami fontos és jelentős, amiben, bármily különös, de én játszom a főszerepet: az áldozati bika érezheti magát olyasformán, mint ahogy én éreztem

magam abban a pillanatban.[] Már-már úgy éreztem, holtak árnya lebeg körülöttem.[] A következő pillanatban úgy rémlett, hogy az arcképgaléria keretéből kiléptek a portrék, és most körülvesznek, bekerítenek.[] »Mi folyik itt? Mit akarnak tőlem?« – gondoltam, és egyszer csak nem kaptam levegőt; életemben először történt velem ilyesmi.”54 A hagyományos beavatási szertartásoknál ezt a fázist kötik össze az avatandó megjelölésével, és a misztériumok leleplezésével. A megjelölés szimbolikusan a színdarab csonkítása, megváltoztatása lenne, a misztériumok leleplezése pedig a színházi világ titkainak leleplezése. A törzsgárdával való megbeszélésen a megjelölés és a leleplezés nem jön létre Makszudov ellenállása miatt. A szakmákba való beavatásról olvashattuk Gennepnél, hogy fontos befogadó rítus volt a közös étkezés: Makszudovnak a törzsgárdával való találkozásakor háromszor is felajánlják a

közös étkezés lehetőségét, de ő mindháromszor visszautasítja. „Nem óhajt falatozni valamit? [.] – Vagy talán inna valamit? – folytatta Ivan Vasziljevics a kínálgatást. [] Zengő, érces, erőteljes hangon közöltem, hogy reggeliztem is, ebédeltem is, és kategorikusan visszautasítottam az ásványvizet meg az áfonyaszörpöt. – Akkor talán egy kis süteményt? [.] Ámde a süteményt is visszautasítottam még zengőbb, még erőteljesebb hangon.”55 Ez után az utolsó próbatétel után Makszudov meghívja magához Bombardovot „halotti torra”, ez a megfogalmazás nyilván a színdarab halálára, illetve a beavatás sikertelenségére utal. Ekkor történik meg a befogadó jellegű közös étkezés, Bombardov ekkor leplezi le Makszudov előtt a színházi világ belső rendszerét, titkait. Itt történik meg a szimbolikus megjelölés is: Makszudov eltűntethetetlen foltot ejt szürke zakóján. Összegzik az eredményt: Makszudov Bombardov

segítsége ellenére a próbákon sorozatosan elbukott, így valószínűleg nem fogják befogadni a színház világába, beavatása kudarcba fulladt. A várt befogadási aktus a színdarab előadása lenne 54 55 uo. 142-150o uo. 145-146o 30 Végül – várakozásaik ellenére – a színház mégis befogadja Makszudovot, s erről Foma Sztrizs leveléből értesül, aki tudatja vele, hogy a színházban megkezdik a darab próbáit. Makszudov beavatásának határhelyzeti szakasza ezzel a mozzanattal ér véget, s ez egybeesik a Színházi regény két nagy szövegegységének56 határával. A második részben Makszudov beavatásának befogadó szakaszába lép. Emlékezzünk vissza, beavatásának határhelyzeti szakasza szimbolikus halállal kezdődött, így a befogadó szakasznak pedig jelképes újjászületésével kell. A Színházi regény így ír Makszudov újjászületéséről: „Attól a naptól fogva, hogy Foma Sztrizstől azt a sorsdöntő levelet kaptam,

életem a felismerhetetlenségig megváltozott. Mintha valaki újjászületik, még a szobája is más lesz, pedig ugyanaz; mintha a körülötte lévő emberek is megváltoznának, mintha az újjászületett egyszer csak polgárjogot nyerne Moszkvában, élete megtelik értelemmel, sőt jelentőséggel.”57 Miután végigkövettük Makszudov beavatásának folyamatát, vizsgáljuk meg a Színházi regény egy-két, Makszudov beavatása szempontjából fontos szereplőjét. 6.12 A Színházi regény egyéb szereplői a színház világában Bombardov Makszudov beavatásában fontos szerepet játszik Bombardov, aki pártfogójaként lép fel. Láthattuk, hogy a hagyományos beavatások során is gyakran megjelenik ez a szerepkör: a határhelyzeti szakaszban végig az avatandó mellett áll egy, vagy több avatott segítő. Az ő feladatuk az, hogy az avatandót tanácsokkal lássák el a helyes viselkedést illetően, illetve ők tanítják meg a célzott közeg hagyományaira és

titkaira. Bombardov – közvetlenül megismerkedésük után – mutatja meg Makszudovnak a színház arcképgalériáját, s ezzel tulajdonképpen bemutatja neki a színházi világ tagjait. Az arcképcsarnok ezenkívül a színház értékrendjét is közvetíti (lásd erről fentebb). Bombardov az arcképcsarnokban árulja el azt is Makszudovnak, hogy a színház élén két igazgató áll, meg kell jegyeznünk azonban, hogy itt Bombardov még semmihez sem fűz magyarázatot. Vagyis Makszudov megkap tőle bizonyos információkat, de az értelmezésükhöz nem kap segítséget. Bombardov következő megjelenésekor a speciális nyelv megértésében van segítségére Makszudovnak, felfedi neki, hogy mi rejlik a színházi nyelvben szimbólumértékű fogalmak, az „előfürdő” és „India” mögött. 56 57 A regény szöveg- és időszerkezetéről lásd fentebb Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 178.o 31 A Szivcev

Vrazsekbeli látogatásra is ő készíti fel Makszudovot, pontosan megjósolva előre a látogatás forgatókönyvét, és jótanácsokat adva a helyes viselkedést illetően, továbbá azt is megmondja neki, hogy milyen, előre meghatározott válaszokat kell adnia az előre meghatározott kérdésekre. Bombardov itt sem magyaráz semmit, egyszerűen csak átadja a próba teljesítéséhez szükséges információkat. A tizenharmadik fejezetben, a Szivcev Vrazsekbeli látogatás után történik meg először, hogy beavatja egy színházi titokba Makszudovot. Egyrészt elárulja neki, hogy a színház két igazgatója évtizedek óta nem beszél egymással, s többek között ez hozta létre a színház sajátos intézményrendszerét. Másrészt felvilágosítja arról, hogy a Szivcev Vrazsekbeli látogatásoknak mindig csupán rituális jelentőségük van. A folyamat az első mozzanattól az utolsóig kötött, s ezért nem lett volna szabad Makszudovnak egyéni megfontolás

alapján az előírttól eltérően viselkednie. Azt, hogy a látogatás formális, rituális jelentőségű, az is bizonyítja, hogy az ott elhangzott dolgoknak csak a hagyomány és az adott rítus szempontjából van jelentőségük, ebből a körből kilépve érvénytelenné válnak. Ezért mondja Bombardov Makszudovnak: „- Ha nem vitatkozott volna [] ha hallgatott volna a jó tanácsra, ha beleegyezett volna a tőrbe is meg Antonyinába is, akkor nem lett volna szükség sem az egyikre, sem a másikra. Mindennek megvan a maga útja, módja.”58 Bombardov még két ízben bukkan fel a regényben, az egyik alkalommal akkor, amikor Makszudov meghívja magához a törzsgárdával való találkozás után. Bombardov ezen a vacsorán fedi fel Makszudovnak a színházi világ egész rendszerét, ellentmondásait, titkait: a hagyományos beavatási rítusokban ez a „misztériumok leleplezése”. Bombardov utoljára akkor jelenik meg, amikor a színdarab bemutatásáról, vagyis a

beavatási folyamat nem várt sikeréről hoz hírt pártfogoltjának. Felfedezhetjük az analógiát a korábban idézett példával, a titkos társaságba való beavatásnál ezt olvashatjuk: „.egy-két nap múlva az újoncok mellett gyámokként vagy ajánlókként szereplő férfiak azzal a jó hírrel térnek vissza a faluba, hogy az ördög a papok közbenjárására visszaadta a fiúk életét. Ezek a hírhozó férfiak, mint a túlvilágról éppen most érkezett követek, ájuldozva és sárral befröcskölve érkeznek meg.”59 Bombardovot a hírhozó szerepében a Színházi regény így írja le: 58 59 uo. 141o James George FRAZER, Az Aranyág, Századvég kiadó, Budapest, 1994, 443.o 32 „Bombardov lépett be. Arca sárgás-sápadt volt még, termete szinte összezsugorodott a betegségtől, még hangja is elváltozott, ahogy megszólalt: - Már tudja? Azért jöttem, hogy megmondjam!”60 Arisztarh Platonovics Arisztarh Platonovics a színház egyik

igazgatója, vagyis a színházi világ hierarchiájának csúcsán áll. Erősen mitizált figura A teljes regényidő alatt Indiában tartózkodik, ezért sohasem jelenik meg „teljes valójában”, mindig csak közvetve: arcképét „láthatjuk” fotón, festményen, vagy újságban, ezenkívül levélben írt szavait olvashatjuk. Szintén mitizálja alakját, hogy a Toropeckaja irodájában kifüggesztett összes képen reprezentáns, 19. századi orosz költők, írók társaságában látható.61 Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy Arisztarh Platonovics úgy akarja magát feltüntetni, mint aki az irodalom világának hierarchikus rendszerében az elérhető legmagasabb pozíciót foglalja el. Ezt bizonyítja az a festmény is, ahol Arisztarh Platonovics Gogol társaságában látható. A kép azt az – elképzelt vagy valós – jelenetet örökíti meg, amikor Gogol a Holt lelkek második részét olvassa fel Arisztarh Platonovicsnak. Mint ismeretes, Gogol a Holt lelkek

második részét elégette, így ez a szöveg nem maradt ránk; tehát a képen megörökített felolvasáson Arisztarh Platonovics olyan ismeretek birtokába jutott, ami mások számára immár semmilyen módon nem hozzáférhető. Toropeckaja retorikájából is kitűnik, hogy Arisztarh Platonovicsot a hierarchia csúcsára helyezi. Az említett – a színházigazgatót híres szerzők társaságában ábrázoló – festményekről beszélve így fogalmaz: „Látom, meglepi, hogy Arisztarh Platonovics élete és tevékenysége során milyen sokaknak adott rá alkalmat, hogy élvezzék társaságát.”62 Ez a megfogalmazás azt a relációt feltételezi, hogy Arisztarh Platonovics a hierarchiában a képen látható szerzők felett áll, s mintha ő gyakorolt volna kegyet azzal, hogy találkozott velük, meghallgatta őket. Ivan Vasziljevics63 60 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 173-174.o Turgenyev (1818-1883),

Osztrovszkij (1823-1886), Piszemszkij (1821-1881), Grigorovics (1822-1899), Leszkov (1831-1895), Tolsztoj (1828-1910), Gogol (1809-1852) 62 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 90.o 63 Ivan Vasziljevics alakjáról bővebben lásd a dolgozat 6.11 fejezetében a Szivcek Vrazsekban tett látogatásról szóló részt 61 33 Ivan Vasziljevics a másik színházigazgató; őt a Színházi regény legtöbb elemzője Sztanyiszlavszkij paródiájának tartja. Makszudov beavatási történetében – ha a színház világát vallási, vagy titkos társasághoz hasonlónak tekintjük – a színház legfőbb vezetője, a törzsi társadalmak törzsfőnökéhez, vagy főpapjához hasonló szerepet tölt be. Egyéb szereplők Misa Panyin közvetítő szerepet tölt be a színház világában: neki kell összeegyeztetnie a mítoszt a valósággal, illetve biztosítani a kapcsolatot a két értékrend képviselői, a „fiatalok” és az

„öregek” között. Noha meggyőződésében a fiatalokhoz húz, igazából egyik oldalhoz sem tartozik igazán, így helyzete a színházban ellentmondásos: nem szerepel az arcképcsarnokban, ugyanakkor – Ivan Vasziljevics jellemzése szerint – „rendkívül fontos funkciókat tölt be a színháznál”. Makszudov jellemzéséből fény derül arra, hogy a színházi pártok közötti folyamatos őrlődés milyen emberré tette Misát: „Misa a nevetésével döbbentett meg: váratlanul ki-kitört belőle a hangos hahota, olyankor a többiek elhallgattak, és várták, amíg befejezi. Mikor kinevette magát, elkomolyodott, és egyszeriben valahogy megöregedett.”64 Filja helyzete egy kicsit hasonlít Misáéhoz, szintén közvetítői szerepe van. Színházi titkárként ő biztosítja a kapcsolatot a zárt színházi világ és a külvilág között, ő a "kapuőrző". Ugyanúgy bizonytalan a pozíciója, mint Misa Panyinnak, és ennek megfelelően ő is

áldozatává válik saját ellentmondásos szerepének: „Kellemes, kerek arcú, kövérkés, szőke férfiú volt, feltűnően élénk tekintetű szemének mélyén láthatatlan, titkos, de nyilván örök és gyógyíthatatlan búbánat bujkált.”65 „És nevetett, de csak az arcával. Filja szeme sohasem nevetett”66 Makszudov a regényben Misa Panyinnal és Filjával is szimpatizál, ennek egyik oka feltehetően az, hogy az ő helyzetük hasonlít az avatandók határhelyzeti szakaszban szokásos, hierarchián kívüli helyzetére. A különbség az, hogy az avatandók az avatás lezárulása után visszakerülnek a hierarchikus rendszerbe, Filja és Misa esetében azonban a rendszeren való kívülállás állandósult. 64 Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998, 61.o uo. 105o 66 uo. 112o 65 34 A beavatás szempontjából jelentős Ludmila Szilversztrovna alakja is, aki a beavatás „intézményesült” formáit

végigcsinálva a „hagyományőrzők” szempontjából nézve a legbelsőbb körökbe – Ivan Vasziljevics közvetlen közelébe, a Szivcev Vrazsekbe – jutott; viszont az „újítók” szemszögéből – tehetségtelensége miatt – nem tekinthető beavatott művésznek. Ludmila Szilversztrovna alakja is olyan pont a Színházi regényben, ami mentén kikristályosodhat a két összeütköző értékrend, ahogy az Makszudov és Bombardov vitája is mutatja: „.a maguk Ludmilája nem tud játszani[] Az a nő zokogást, bánatot akar ábrázolni, és a szeméből tüzel a gonoszság! Táncikál és lelkendezik, hogy »vénasszonyok nyara«, és a tekintete közben nyugtalanul vibrál. []Nem színésznő! - Ugyan, ugyan! Harminc esztendeje tanulja Ivan Vasziljevics híres elméletét az alakításról. - Én nem ismerem azt az elméletet, de szerintem rajta az elmélet se segít!”67 A beavatottság szempontjából archetipikus figura a szöggel felhasított fülű

fiatalember: ő a "bennfennteskedő". A bennfennteskedő az adott világban kívülálló, de beavatottnak akar látszani, s ezért eljátssza, hogy rendelkezik azzal a tudással, mint a beavatottak. Megfigyelhetjük, hogy a szöggel felhasított fülű fiatalember igen sokféle világban akarja a beavatott szerepét eljátszani: az újságírás, a színház, a festészet, az opera, és a hivatal világában egyaránt. A Színházi regény így jellemzi: "Van egy bizonyos fajta fiatalember, alighanem már önök is találkoztak vele Moszkvában. Az ilyen fiatalember ott sündörög a szerkesztőségben az új szám megjelenésekor, noha nem író. Jelen van minden főpróbán valamennyi színházban, noha nem színész, elmegy minden kiállításra, noha de maga nem fest. Az operaénekesnőket nem családnevükön, hanem keresztnevükkel és apai nevükkel emlegeti, és ugyanígy beszél a felelős állást betöltő hivatalnokokról, noha személyesen nem ismeri

őket."68 Lépésről-lépésre elemezve Makszudov beavatását és annak szereplőit, megismerhettük az irodalom világába való bekerülés, az „írás mesterévé” válás történetét, ami a Mester beavatási történetének is olvasható. Térjünk át A Mester és Margaritára, és vizsgáljuk meg, hogyan íródik tovább a Makszudov által elindított, és a Mester által folytatott beavatási történet: hogyan lel a Mester tanítványra, és hogyan gyűrűzik tovább ezáltal az „írás mesterévé” válás története. 67 68 uo. 163-164o uo. 35o 35 6.2 Beavatás A Mester és Margaritában Dolgozatom 2.2 fejezetében, ahol a Mester figurájának értelmezésével foglalkozom, jeleztem, hogy a Mester mesteri mivolta a mester-tanítvány relációban is értelmezhető. A Mester és Margaritában a Mester Hontalan Ivant egy ízben „tanítványomnak” szólítja. Feltételezésem szerint A Mester és Margaritában Ivan az, aki Makszudov és a Mester

közös beavatási történetének folytatója. 6.21 Hontalan Iván beavatása Nézzük végig Ivan személyes történetét A Mester és Margaritában, és keressünk meg a történések megfelelő párhuzamait a beavatási rítusok között. Induljunk ki abból, Ivant milyen „elnevezésekkel” illeti a szöveg. A leggyakoribb formák az „Ivan”, az „Ivan Nyikolajevics” és a „Hontalan”. Mindössze kétszer – A Mester és Margarita legelején egyszer és a legvégén egyszer – fordul elő, hogy a szöveg Ivan teljes és „polgári” nevét, az „Ivan Nyikolajevics Ponirjov”-ot használja. Legkevesebb három olyan szembetűnő eset van, ahol azt gondolnánk, hogy a helyzet megkívánja a hivatalos név használatát, s a szöveg mégsem azt használja. Az egyik az, amikor Ivant beszállítják az elmeklinikára, és Rjuhin így mutatja be őt: „- Ez itt, kérem szépen, Hontalan, Ivan Nyikolajevics, a híres költő - magyarázta Rjuhin, maga sem tudta, miért,

titokzatosan suttogva.”69 A második az, amikor Ivan telefonál a rendőrségre: „- Rendőrség? - kiabálta ezalatt Ivan a kagylóba. - Rendőrség? Kérem, ügyeletes elvtárs, intézkedjék azonnal, hogy küldjenek ki öt motorbiciklis járőrt, géppuskával, egy külföldi konzultáns elfogására. Tessék? Jöjjenek értem, én is magukkal megyek Tessék? Itt Hontalan beszél, a költő, a bolondokházából.”70 A harmadik, amikor Ivan bejelentést ír a rendőrségnek: „Ivan örvendezve megdörzsölte kezét, és nyomban elhelyezkedett az asztalnál. Az első szavakat gyorsan, határozottan vetette papírra: »A rendőrségnek. Ivan Nyikolajevics Hontalannak, a TÖMEGÍR tagjának bejelentése «”71 69 Mihail Afanaszjevics Bulgakov, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 80. o uo. 86o 71 uo. 141o 70 36 Az idézett szövegekben Ivan vezetéknevét – a „Ponirjov”-ot – a „Hontalan” helyettesíti. Ivan nevével kapcsolatban

említést kell tenni arról is, hogy A Mester és Margarita egy korábbi szövegváltozatában Ivan nem „Hontalan” volt, hanem „Névtelen”72. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy Ivan avatandó; a „Névtelen” megjelölés direkt utalás az avatandóknak az avatás határhelyzeti szakaszában fennálló név nélküli állapotára. A „Hontalan” már közvetlenebb utalás; arra vonatkozik, hogy a határhelyzeti szakaszban lévő avatandók egyik „világban” sincsenek otthon. Ami Ivan „névtelenségét” illeti, még egy dologról szót kell ejteni, tudniillik arról, hogy Ivannak a keresztneve is gyakorlatilag absztraktnak tekinthető. Számos orosz népmese hősét hívják Ivannak, ugyanazon okból, amiért Hontalannak is ez a keresztneve: olyannyira elterjedt név ez az orosz nyelvterületen, hogy alig-alig van identifikáló ereje. Véleményem szerint A Mester és Margaritában Ivan névtelensége, illetve „hontalansága” arra utal, hogy Ivan

határhelyzeti szakaszban levő avatandó. Ivan beavatási történetében éppúgy megtalálhatók az analógiák hagyományos beavatási rítusokkal, mint Makszudovéban. Ivant a Wolanddal való találkozás, és Berlioz halála szakítja ki korábbi életéből, ahol biztos pozíciója volt: hírneves, sikeres költő volt az irodalom világában. „- Már engedje meg, Ivan Nyikolajevics, ki ne ismerné magát? - Azzal az idegen előhúzta zsebéből a Lityeraturnaja Gazeta előző napi számát, s Ivan Nyikolajevics az első lapon megpillantotta saját fényképét, alatta pedig a verseit. Hírnév és népszerűség e tegnap még olyannyira örvendetes bizonyítéka azonban most egy cseppet sem tette boldoggá.”73 Ivan történetében az első elválasztó rítusok: az ördöggel való találkozás74 és Berlioz halála, ezzel lép be az avatás első szakaszába. Az elválasztó szakasz eseményeit A Mester és Margarita 4-6. fejezetében találjuk, kezdve attól, hogy Ivan

üldözni kezdi Wolandot, egészen addig, amíg tudata kettéhasad. A negyedik, „A hajsza” című fejezetben Ivan elveszíti a ruháját és TÖMEGÍRigazolványát. A ruházat elvesztéséről esett már szó Makszudov beavatása kapcsán: célja, hogy az avatandó külső jegyeit tekintve semleges legyen, kinézete ne emlékeztessen se a kiinduló-, se a célállapotban szokásosra, valamint mentes legyen az individuális elemektől. 72 Ligyija JANOVSZKAJA, Bulgakov, Gondolat kiadó, Budapest, 1987, 278.o Mihail Afanaszjevics Bulgakov, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 74 Az ördöggel való találkozásról lásd bővebben a dolgozat 4.11 fejezetében a Makszudov és Rudolfi találkozásáról írottakat. 73 37 Az igazolvány elvesztése a korábbi személyiség és presztízs elvesztésének allegóriája. Ivan a TÖMEGÍR-igazolványa nélkül már nem elismert, híres költő, mert a regénybeli Moszkvában érvényes a szabály: „ha nincs

dokument, akkor ember sincs!”75. Az elválasztó szakaszban az avatandókat testileg-lelkileg legyengítik: Ivan is sorozatosan megpróbáltatásoknak van kitéve. Az első trauma Berlioz halála, majd ezt követi Woland üldözése, ami számtalan fizikai és pszichikai megpróbáltatás bonyolult szövedéke. Elsősorban fizikai jellegű próbatétel például az üldözés kezdeti szakasza, amikor Ivan még szemmel tartja Wolandot: „Egy szempillantás alatt végigszaladtak a kis utcán, és kiértek a Szpiridonovkára. Akármennyire szedte is a lábát Ivan, a távolság közte meg az üldözöttek közt csak nem akart csökkenni. [] Bármennyire feldúlt lelkiállapotban volt is, megdöbbentette a természetfölötti gyorsaság, amellyel az üldözés folyt.”76 Pszichikai jellegű próbatételek például, amikor Ivan a fürdőszobában Woland helyett egy meztelen nőt talál, aki ráadásul összetéveszti valakivel; vagy amikor a Moszkva folyóban való fürdőzés után

kiderül, hogy ellopták a ruháját, és alsónadrágban kell folytatnia útját; illetve amikor a Gribojedovba menve az alsónadrág miatt megbámulják az utcán és fel akarják tartóztatni. A megpróbáltatások Ivan esetében elérik az avatásoknál kívánt lelkiállapotot: az avatandó testileg-lelkileg legyengül, a korábbi állapotában (az „Ivan Nyikolajevics Hontalan, a híres költő” státuszban) érvényes normák és szabályok nem működnek többé, minden összezavarodik számára. Ivan beavatásának elválasztó szakasza azzal ér véget, amikor beszállítják az elmeklinikára, ahol betegnek minősítik, és a nyugtató injekció hatására elalszik. Az elmeklinikán töltött első éjszaka képez határt Ivan beavatásának elválasztó és határhelyzeti szakasza között, az éjszakai alvás Ivan jelképes halálának feleltethető meg. Az elmeklinika azt a célt szolgálja, mint a hagyományos beavatások esetében azok a szertartásházak, ahova az

avatandókat elzárják a határhelyzeti szakasz idejére. Ez után az éjszaka után kezdődik meg Ivan átalakulása, ami fokozatosan megy végbe. A „régi Ivan” egyre inkább háttérbe szorul, és az „új Ivan” tért nyer. Az elmeklinikán való tartózkodása alatt Ivanban egymás mellett él a két személyiség. Ezt a jelenséget tekinthetjük a beavatási rítusok szempontjából normális, az avatás határhelyzeti szakaszával együtt járó állapotnak, vagy a modern orvostudomány és a külvilág nézőpontjából abnormális állapotnak, 75 76 Mihail Afanaszjevics Bulgakov, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 364.o uo. 62o 38 szkizofréniának. Ennek megfelelően Ivan megítélése is kétféle lehet: egy nehéz szakaszban lévő avatandó, akinek avatottak segítségére van szüksége, vagy kezelésre szoruló elmebeteg. Ha a beavatási rítusok nézőpontjánál maradunk, Ivan avatásában az elmeklinikán töltött idő

feleltethető meg a határhelyzeti szakasznak. Ekkor szakad el Ivan fokozatosan régi életétől, személyiségétől. Ez a folyamat már a klinikára való beérkezés másnapján megkezdődik, és a rendőrségi bejelentés megírásának kísérletével zárul le. „A költő kísérletei, hogy megírja a félelmetes idegenre vonatkozó följelentést, végképp kudarcba fulladtak. [] Az első szavakat gyorsan, határozottan vetette papírra: »A rendőrségnek. Ivan Nyikolajevics Hontalannak, a TÖMEGÍR tagjának bejelentése Tegnap este a megboldogult M. A Berliozzal kimentem a Patriarsije Prudira «[] Lelkesen dolgozott, olykor törölt valamit, új szavakat toldott be elbeszélésébe, megpróbálta lerajzolni Ponczius Pilátust, és utána a hátsó lábain járkáló kandúrt. De még a rajzok sem segítették, minél tovább haladt a munkában, jelentése annál zavarosabbá, érthetetlenebbé vált.[] Ivan érezte, hogy ereje fogytán, nem boldogul a bejelentéssel. Nem

is próbálta összeszedni a szélrohamban összekeveredett lapokat, hanem halk, keserves sírásra fakadt.[] Az orvos bejött, injekciót adott Ivan karjába, és biztosította őt afelől, hogy már nem fog sírni, minden elmúlik, megváltozik, feledésbe merül.[] Meleg tejet ivott, azután visszafeküdt, és maga is elámult, mennyire megváltozott az egész gondolatvilága.[] Ivan most jóleső, édes kimerültségben feküdt, s hol a mennyezetről szelíd fényt sugárzó ernyős lámpára nézett, hol meg a sötét fenyves mögött fölkelő holdra, és magában beszélgetett: - Nem is tudom, miért dúlt fel annyira, hogy Berliozt elütötte a villamos. Végeredményben édes mindegy, él-e vagy hal. [] Nézzük mármost a következő kérdést, polgártársak - folytatta Ivan az előadást -, voltaképpen miért is haragudtam meg annyira arra az üres fekete szemű, rejtélyes konzultánsra, mágusra és professzorra? Miért is indítottam azt az idétlen hajszát gatyában,

gyertyával, miért kötözködtem aztán a Gribojedovban? - Nonono! - szólalt meg hirtelen szigorúan, megrovóan valaki, nem lehetett tudni, belülről-e vagy kívülről: a régi Ivan szólt az új Ivanhoz. - Azért mégiscsak előre tudta, hogy Berlioznak le fogják vágni a fejét! Ezen csak érdemes izgulni! - Miről vitatkozunk itt, elvtársak? - vágott vissza az új Ivan a régi elavultnak. - Hogy itt valami bűzlik, azt még a kisgyerek is látja. Az a konzultáns rendkívüli és titokzatos egyéniség, ehhez kétség sem fér. De hisz éppen ez az érdekes benne! ! Személyesen ismerte Ponczius Pilátust, kell ennél érdekesebb? Ahelyett, hogy azt az ostoba cirkuszt rendezem ott a Patriarsije Prudin, nem lett volna-e okosabb, ha szépen, udvariasan kifaggatom, mi történt a továbbiakban Pilátussal meg a rabbal, HaNocrival? Én meg ahelyett micsoda galibát kavartam![.] 39 Az új Ivan kis időre elszunyókált, majd gúnyosan megkérdezte a régi Ivantól: - Nos

tehát, mi vagyok én ebben az esetben? - Hülye! - válaszolt erre egy erőteljes, mély basszus hang, amely nem tartozott egyik Ivanhoz sem, ellenben félelmetesen hasonlított a konzultáns hangjához.”77 Ivan végképp elszakadt korábbi énjétől, értékrendjétől, elérkezett tehát beavatásának az a pontja, amikor egy avatott megjelenésére és segítségére van szükség, aki visszamenőleg megmagyarázza a történtek értelmét, és instrukciókat ad a továbbiakra nézve. Ivan beavatási történetében ez az avatott segítő a Mester lesz. 6.22 Hontalan Iván és a Mester Ivan és a Mester sorsa egymás negatív tükörképei: Ivan a klinikára érkezése előtt ünnepelt, híres költő volt, de saját bevallása szerint rossz verseket írt; a Mester pedig megírta azt a regényt, ami az igazságot tartalmazza, és ami érdemessé tette „az írás mestere” címre, de az irodalmi közvélemény részéről csak támadásban és kritikában részesült. Ivan

tehetséges, de rendkívül műveletlen – ahogy ezt a Mesternek be is vallja – és befolyásolható, gondoljunk csak Berliozzal való beszélgetésére. A Mester művelt, és a megalkuvásra – legalábbis ami a regényét illeti – egyátalán nem hajlandó. A Mester foglalkozása szerint történész volt az elmeklinikára való bekerülése előtt, Ivan pedig történésszé vált a klinikáról való kikerülése után. A találkozási pont kettejük között, hogy mindketten „Ponczius Pilátus miatt” kerültek a klinikára; a Mester róla írt, Ivan pedig a róla hallott történet miatt. Közös szakasz a kettőjük történetében az elmeklinikán eltöltött idő: ez Ivan beavatásában a határhelyzeti szakasz, így ő a tanítvány szerepébe kerül, a Mester pedig már az „írás mestere”, így ő avatott segítőként lép fel. Ivan megtudja a Mestertől, hogy a Wolanddal való találkozás azért szakította ki a korábbi életéből, mert Woland maga a

sátán. A tanítás, amit a Mester Ivannak átad, a saját életének története. Elmeséli regénye megírásának, bukásának és pusztulásának történetét, és szerelmét Margaritával, majd végül elfogását, és szabadulása után a klinikára kerülését. Ivan tanulása avatásának határhelyzeti szakaszában egyfajta önlelepleződés: szembesül azzal, hogy íróként nem jó úton járt, mert önmaga megítélésével kapcsolatban csupán a kortárs irodalmi élet ítéletére hagyatkozott. Rájön, hogy ez nem a megfelelő mérce az irodalmi művek értékének mérésére, s hogy „az írás mesterévé” válhasson, más értékrendhez kell mérnie önmagát és műveit. Rádöbben, hogy eddig írt versei rosszak, és megfogadja a 77 uo. 141-144o 40 Mesternek, hogy nem ír többet. Ivan ezzel a szemléletváltással és a birtokába jutott tudással elkezdheti az új állapotba való törekvést. Ezt követően Ivan már beavatottnak tekinthető, hiszen

még az elmeklinikán való tartózkodása alatt továbbálmodja Ponczius Pilátus és Jesua történetét, vagyis ugyanolyan „elhívó” álom-élményben van része, mint Makszudovnak a Színházi regényben. Ivan története a klinikáról való kikerülésétől kezdve a Mester történetének újraírása, illetve folytatása, hiszen történész professzor lesz, és a Mester megbízza azzal, hogy írja meg a Poncius Pilátusról szóló regény folytatását. 7. Konklúzió Makszudov, a Mester és Ivan sorsa folytatólagosan képzelhető el. Makszudov története a Színházi regényben azt meséli el, hogy hogyan válhat valaki az „írás mesterévé”, „igazi íróvá”, aki nem a kortárs irodalmi élet elvárásaihoz, hanem egy magasabb, egyetemes értékrendhez méri magát. A Mester A Mester és Margaritában már az „írás mestereként” lép elénk, ő az az ember, akivé Makszudov a Színházi regényben válni szeretne. Ivan a Mester tanítványaként a

tanítója általa már kitaposott útra lép, és újra kezdi az „írás mesterévé” válás történetét. 41 8. Melléklet a dolgozat pedagógiai felhasználhatóságáról 8.1 A Mester és Margarita mint középiskolai kötelező olvasmány Gyakorló diákként, illetve leendő magyartanárként azt vettem észre, hogy a diákok sajátosan viszonyulnak a kötelező olvasmány „intézményéhez”. Ennek a viszonyulásnak legfőbb ismérve az ellenállás. Véleményem szerint ennek egyik oka az, hogy a diák számára az irodalomóra nem „élményszerzési forrás”, ezért az irodalomtanárt nem érzi hiteles forrásnak, nem tartja kompetensnek abban, hogy olvasmányokat jelöljön ki számára, illetve nem hisz abban, hogy ezek az olvasmányok neki élményt fognak jelenteni. Az ellenállás másik oka, hogy az irodalomtanításban számos olyan mű van kanonizálva, ami a gyerekek számára távoli, értelmezhetetlen, idegen, azaz nincs élménye vele kapcsolatban

(e közismert jelenség okait nem boncolgatom). A Mester és Margarita mint kötelező olvasmány helyzetéről a fent említett általánosságokon túl az is elmondható, hogy még más kötelező irodalmakhoz képest is általában nagyon kevés időt és figyelmet fordítanak rá a középiskolai oktatásban. Ennek egyik oka feltehetően az, hogy a gimnázium utolsó évében, az érettségi küszöbén minden olyan anyag, ami nem érettségi tétel, háttérbe szorul. Ezen kívül még számos tényező van, ami megnehezíti A Mester és Margarita középiskolai tanítását, például a regény terjedelme, sokrétűsége. Értelmezése meglehetősen bonyolult, összetett feladat, még egy „szakmabeli, profi olvasónak” is. Jól érzékeltetik A Mester és Margaritával kapcsolatos olvasási nehézségeket, problémákat a Kamarás István által középiskolások körében végzett felmérés eredményei. Kamarás húsz végzős gimnazistának tett fel olvasási élményeire

vonatkozó kérdéseket. A gimnazisták az olvasás folyamatát meg-megszakítva, több alkalommal is töltöttek ki kérdőíveket. Nézzünk néhány példát a felmérés eredményei közül. „Mi a véleménye a regényről?” – ez volt az első kérdés, amit a teljes regény elolvasása után meg kellett válaszolni a gimnazistáknak. A válaszadók közül négyen teljesen elutasították a regényt, egyvalaki bizonytalan volt, de véleménye inkább negatív mint pozitív. Heten pozítívan ítélték meg, de fenntartásokkal, és csak hatan érezték úgy, hogy maradéktalanul tetszett nekik a regény. A kérdezettek fenntartásai a következők voltak a regénnyel kapcsolatban: időnként nem könnyen olvasható, szokatlan a Biblia ilyenfajta szerepeltetése, hihetetlen, voltak unalmas részek. 42 „Mit nem értett belőle?” – ezt a kérdést is a teljes szöveg olvasása után kellett megválaszolni. Ketten nem válaszoltak, öten úgy érezték (köztük két

negatív véleményű is), hogy mindent megértettek. Négyen nem értették, hogy miért kellett Berlioznak meghalnia, hárman Woland szerepével nem voltak tisztában. Egyvalakinek Kajafás és Pilátus viszonya nem volt világos, másnak az, hogy miért nem követték a címszereplők Wolandékat. Ketten Varenuha elvarázsolódását és a bált nem értették. A „Mondott-e valami újat a regény?” kérdésre a következő válaszokat adták: heten nemmel válaszoltak, négyen igennel, de válaszukat nem fejtették ki. Hat olyan gimnazista volt, aki igennel válaszolt, és válaszát ki is fejtette. A három kérdésre adott válaszokat összegezve: a válaszolók fele érezte úgy, hogy mondott nekik valami újat a regény, viszont kevesebb, mint egyharmaduknak tetszett maradéktalanul. A húszból csupán hárman voltak olyanok, akiknek tetszett a regény, és úgy érezték, hogy meg is értették. Amellett, hogy ezek a statisztikák sem tükröznek túl pozitív képet, ne

felejtsük el, hogy az itt vizsgált gimnazisták legalább olvasták a regényt! A gyakorló magyartanárnak ugyanis az jelenti a legnagyobb problémát, hogy a kötelező olvasmányokat a diákok el sem olvassák, az értelmezéssel, befogadással kapcsolatos problémák ehhez képest másodlagosak78. A cél egy olyan értelmezési stratégia megtalálása, ami egyrészt elhiteti a diákokkal, hogy a regénynek vannak olyan vonatkozásai, amihez személyes közük van, másrészt átfogó és valamilyen szempontból teljes igényű olvasatot biztosít79. A leggyakrabban használt középiskolai tankönyvekben80 a regény egyik jelentésrétegével sem foglalkoznak részletesen, hanem minden jelentésrétegről igyekeznek mondani valamit, s ez legtöbbször azt eredményezi, hogy végül egyikről sem tudunk meg semmi kézzelfoghatót, és A Mester és Margaritáról semmilyen kép nem áll össze a tankönyv olvasójában. Véleményem szerint egy gimnáziumi

irodalomkönyvben ez a koncepció nem is lehet célravezető, hiszen ez a regény olyan mértékben összetett és soktényezős szöveg, hogy minden rétegéről beszélni – a szűkre szabott tankönyvi keretek közt – csak zavarosan és semmitmondón lehet. 78 Ennek okairól lásd feljebb a tanár hiteléről és az irodalomtanításban kanonikus szövegekkel kapcsolatos problémákról szóló fejtegetéseimet. 79 A minap halottam az egyik közszolgálati rádióállomáson egy riportot erről a témáról. A megkérdezett pedagógus a diákok élményei és az adott mű – Gárdonyi Géza : Egri csillagokjáról volt szó – közötti kompromisszumot úgy gondolta megvalósíthatónak, hogy párhuzamot vont Cecey Éva alakja és a Harry Potter „vagány Hermionéja” között. Ez a megoldás véleményem szerint – azon túl, hogy nevetséges – kérdéseket vet fel az adott pedagógus értékrendjével kapcsolatban 80 Például a dr. Mohácsy Károly által

szerkesztett négykötetes gimnáziumi irodalomkönyvsorozatban 43 Sokkal inkább követendő útnak látom egy olyan jelentésréteg kiemelését, amely felkeltheti a diákok érdeklődését a regény iránt, s ha már elolvasták, és van igény, érdeklődés és lehetőség, akkor beszélni – a diákok kérdései mentén – a mű többi jelentésrétegéről. Az általam javasolt értelmezési keret a dolgozatomban részletesen kifejtett, a beavatási rítusokhoz kapcsolódó jelentésréteg vizsgálata. 8.2 A beavatási rítusokról az irodalomóra keretein belül: három óravázlat A Mester és Margarita tanításához A következőkben három irodalomóra óravázlatán szeretném szemléltetni, hogy hogyan képzelem el A Mester és Margarita tanítását a beavatási rítusokkal kapcsolatos jelentésréteg kiemelésével. 1. óra időbeosztás az óra menete munkaforma koncentráció 8:00-8:02 köszönés, napló - - beírása 8:03-8:10 „ráhangolódás”

frontális csoportmunka Kérdések a diákokhoz: „Hallottatok már a beavatásról?”; „Milyen formáit ismeritek?” A diákok ötleteinek közös megbeszélése, hasznos kulcsszavak felírása a táblára. 8:11-8:21 egy hagyományos csoportmunka beavatási rítus A diákok három csoportot alkotnak, minden csoport megkapja egy leírásának beavatási rítus leírását. Feladatuk, megismerése hogy rövid ismertetőt állítsanak össze a leírás alapján a többiek számára. Az ismertető összeállításának szempontja: a beavatás lényeges eseményeit sorolják fel, vázlatosan, egymás alá, gondolatjelekkel, 5-6 pontban. 8:22-8:25 a beavatási rítusok leírásainak vázlata egyéni munka Minden csoportból 1-1 gyerek felírja a táblára a csoportja által összeállított ismertetőt. 44 8:26-8:36 a gennepi séma bemutatása, frontális tanári A beavatási rítusok általános sémájának bemutatása: elválasztó munka összekapcsolása a

rítusok, határhelyzeti rítusok, befogadó hétköznapi élet rítusok, majd a rítuscsoportok élményeivel lényegének magyarázata. Egy-két példa a beavatási rítusokra a diákok hétköznapi életéből: új osztályba kerülés, érettségi stb. 8:37-8:43 a gennepi séma és a frontális konkrét beavatási csoportmunka rítusok A tanár előre elkészít egy táblázatot a gennepi séma alapján: a három fő rítuscsoport három oszlopban. összeegyeztetése A táblázatot kiosztja a diákonak, és közösen töltik ki. Megbeszélik, hogy a táblára a diákok által korábban felírt ismertetők adott elemei melyik oszlopba tartoznak, és miért. 8:44-8:45 házi feladat feladása otthoni munka A diákok keressenek a saját élményeikből példát beavatási rítussorra, és készítsenek róla az óraihoz hasonló táblázatot. 2. óra időbeosztás az óra menete munkaforma koncentráció 8:00-8:02 köszönés, napló - - frontális Két diák

házi feladatának ellenőrzése, az beírása 8:03-8:10 8:11-8:26 „ráhangolódás” ismerkedés A Mester és csoportmunka elhangzottak megbeszélése. csoportmunka A diákok hat csoportot alkotnak, minden csoport kap A Mester és Margarita Margaritával: szövegéből egy 3-5 oldalas részletet. A Ivan beavatása kiosztott anyagokat a tanár előre összeállítja az Ivan beavatását tartalmazó (4.,5,6,8,11,13) fejezetek megfelelő részeiből. A szövegeken sem a szerző 45 neve, sem a mű címe nem szerepel, hogy a diákok teljesen elfogulatlanul olvashassák. A csoportok megkapják instrukcióként, hogy a beavatás három szakasza közül melyikre vonatkozik az ő szövegrészletük. Feladatuk, hogy a szövegből kigyűjtsék a beavatási rítusokat. Például: egy csoport megkapja a 4. és 5 fejezetből idézett részeket, és instrukcióként, hogy az elválasztó rítusokat gyűjtse ki a szövegből. A tanár táblázatot készít a táblára: három

oszlop a három rítuscsoportnak megfelelően. 8:27-8:32 a csoportmunka egyéni munka eredményeinek Minden csoportból 1-1 gyerek felírja a táblára a csoportja által összegyűjtött összegzése rítusokat, külön, a rítuscsoportnak megfelelő oszlopba. 8:33-8:43 a csoportmunka eredményeinek javítása, frontális tanári A tanár javítja, magyarázza a táblára munka felírtakat. A diákok a tanár által javított táblázatot bemásolják a füzetükbe. kiegészítése 8:44-8:45 házi feladat feladása otthoni munka A tanár elárulja, hogy az idézett szöveg Bulgakov: A Mester és Margaritájából származik. Feladja kötelező olvasmánynak a regényt, egy hónap határidővel. A fenti két tanóra szolgál arra, hogy felkeltse az érdeklődést A Mester és Margarita iránt. Ezt a két órát úgy kell ütemezni, hogy minimum egy hónappal megelőzze azt az időpontot, amikor az egész regényt tárgyalni akarjuk. A két alapozó órát célszerű a

kezdeti, szeptemberi időszakra tenni. Ennek több előnye is van, egyrészt az, hogy a beavatási 46 rítusokhoz kapcsolódó elemzési stratégiát más szövegek értelmezésénél is használhatjuk81, másrészt pedig az, hogy így nagyobb az esélyünk arra, hogy a diákok még azelőtt elolvassák A Mester és Margaritát, mielőtt a művel kapcsolatos elemző órát tartjuk. A harmadik, tulajdonképpeni elemző órát a következő módon képzelem el: 3. óra időbeosztás az óra menete munkaforma koncentráció 8:00-8:02 köszönés, napló - - beírása 8:03-8:15 „ráhangolódás” frontális csoportmunka Kérdések a diákokhoz: „Mit nem értettetek a regényben?”; „A szereplők közül ki volt rokonszenves, ki ellenszenves? Miért?”; A diákok ötleteinek közös megbeszélése, hasznos kulcsszavak felírása a táblára. 8:16-8:26 A Mester és Margarita szereplőinek jellemzése, egy-egy szállóigévé vált idézet értelmezése

csoportmunka A diákok nyolc (2-3 fős) csoportot alkotnak. Minden csoportnak jellemeznie kell a regény egyik szereplőjét a megadott szempontok segítségével. A jellemzendő figurák: a Mester; Margarita; Ivan; Woland; Woland kísérete: Korovjov, Behemót, Azazelló; Jesua, Lévi Máté, Pilátus. A jellemzés szempontjai: a figura külső és belső tulajdonságainak felsorolása, regénybeli szerepének meghatározása. Ezen kívül a diákoknak értelmezniük kell egy-egy szállóigévé vált idézetet a regényből. Pl: „A legnagyobb bűn a gyávaság.”; „Kézirat nem ég el”; „A 81 A beavatási rítusokra alpozva (de még nem a gennepi séma alapján) elmeztem például érettségi dolgozatomban Kosztolányi Dezső A kulcs című novelláját. Ezt az elemzési stratégiát a gyakorlatban is kipróbáltam: az érettségi dolgozatom témájából tartottam a vizsgatanításomat is egy szakközépiskola 11. osztályában. A diákok megértették a koncepciót, és

aktívan részt vettek a műelemzésben Az elemzési stratégia mindkét esetben jól működött: az érettségi dolgozatot, és a vizsgatanítást is jelesre értékelték. 47 tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon.”; „Mindenkinek az ő hite szerint adatik.” Két-két csoport ugyanazt az idézetet kapja értelmezésre. 8:27-8:43 Az idézetek jelentésének a csoportmunka frontális eredményeinek csoportmunka, megbeszélése. Az azonos idézeteket megbeszélése, egyéni munka értelmező csoportok véleményének összegzése összehasonlítása. Eközben minden csoportból egy-egy diák felírja a táblára a szereplők jellemzését. A szereplők jellemzésének közös megbeszélése, a tanár közben kiegészíti és javítja a táblára írt vázlatot. A diákok a tanár által javított vázlatot másolják a füzetbe. 8:44-8:45 házi feladat feladása otthoni munka Mindenkinek: elolvasni a tankönyvből Bulgakov életrajzát, és A Mester

és Margarita elemzését. Önként vállalható kiselőadás két jelentkező számára: a Nap és Hold szimbolikus jelentései és kultúrtörténete. Az utolsó órán házi feladatként feladott kiselőadások témájának ugyanaz az előnye, ami a beavatási rítusok sémájának: nem csak A Mester és Margarita, hanem más irodalmi művek tanításánál is felhasználhatjuk. 48 9. Felhasznált irodalom Az okkult az orosz és a szovjet kultúrában, szerk. B G ROSENTHAL, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004. Az orosz irodalom története a kezdetektől 1940-ig, szerk. ZÖLDHELYI Zsuzsa, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997. Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999. Mihail Afanaszjevics BULGAKOV, Színházi regény, Európa könyvkiadó, Budapest, 1998. Jelena Szergejevna BULGAKOVA Naplója, Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1994. James George FRAZER, Az Aranyág, Századvég kiadó, Budapest, 1994. Arnold van

GENNEP, Átmeneti rítusok, LHarmattan kiadó, 2007. Ligyija JANOVSZKAJA, Bulgakov, Gondolat kiadó, Budapest, 1987. KAMARÁS István, Utánam, olvasó!, Múzsák közművelődési kiadó, Budapest, 1986 Magyar Néprajzi Lexikon, főszerk. ORTUTAY Gyula, Akadémiai kiadó, Budapest, 1977, 1 kötet Victor TURNER, A rituális folyamat, Osiris kiadó, Budapest, 2002. 49