Jogi ismeretek | Felsőoktatás » Tóth Zoltán - A halálbüntetés története, filozófiája és kortárs jogelméleti kérdései

Tóth Zoltán A halálbüntetés története, filozófiája és kortárs jogelméleti kérdései (Doktori értekezés tézisei) Konzulens: Prof. Dr Szilágyi Péter tanszékvezető egyetemi tanár, ELTE ÁJK Állam- és Jogelmélet Tanszék Habár a halálbüntetés a magyar jogrendszerből – úgy tűnik – végérvényesen eltűnt, mégsem érdektelen a kérdést behatóbban tanulmányozni. Az egyik ok, amely miatt a halálbüntetés a mélyebb vizsgálatra érdemes, az, hogy ez a jogintézmény egyike a legrégibb jogintézményeknek; amióta az emberek közösségekben élnek, azóta létezik a közösség egészét alapjaiban sértő cselekményekre a halálbüntetés is. A történelem folyamán minden korszakban és majd minden társadalomban egészen a XVIII-XIX. századig ez volt az uralkodó büntetési nem, ezért a halálbüntetés intézménye pusztán jogtörténeti jelentőségére tekintettel is megérdemel egy alapos és átfogó bemutatást. A másik ok pedig,

amely a kérdés részletes körüljárását indokolja, az a tény, hogy – noha gyakorlatilag Európa egészében, köztük a 23/1990. (X 31) AB határozat következtében Magyarországon is a halálbüntetés alkalmazása megszűnt – a világ országainak többségében (köztük több fejlett nyugati jogrendszerben) a halálbüntetés továbbra is elfogadott büntetőjogi szankciónak számít. Ezeken a helyeken továbbra is szenvedélyes jogelméleti, filozófiai, erkölcsi és büntetőjogtudományi viták dúlnak, de ugyanilyen viták rendszeresen fellobbannak a halálbüntetést a jogrendszerükből már kiiktatott országok jogászainak körében is. A halálbüntetés kérdése Magyarországon is még mind a mai napig megosztja mind a széles, mind a jogászi közvéleményt, nem haszontalan tehát ezen jogintézmény mélyebb összefüggéseinek megismerése érdekében a halálbüntetés témájának a fontosabb aspektusait tanulmányozni. Disszertációm négy részből

épül fel: az első részben ismertetem a halálbüntetés egyetemes történetét az ókortól napjainkig, a második részben pedig a halálbüntetésre vonatkozó jogi szabályozást Magyarországon az államalapítástól a halálbüntetés 1990-es eltörléséig; a harmadik részben kronológiai sorrendben bemutatom azon nevesebb filozófusok, bölcselők, teológusok és államelméleti gondolkodók halálbüntetéssel kapcsolatos elképzeléseit, akik e kérdéssel foglalkoztak; végül a negyedik részben ismertetem a halálbüntetés vitájában az abolicionisták és a halálbüntetés-pártiak részéről hangoztatott érveket és azok lehetséges ellenérveit egyfajta párbeszédes, vita-szerű formában. Első rész A halálbüntetés egyetemes története A halálbüntetés intézménye egyidős a joggal. Amióta az emberi közösségekben létezik a jogiság állapota, azóta alkalmazzák a közösséget leginkább sértő cselekményekre a halálbüntetést is. Ami

a halálbüntetés, tágabb értelemben pedig az egész állami büntetőjog kialakulásának tényleges gyökereit illeti, azt két okban találhatjuk meg. Az egyik a magánbosszú állam általi visszaszorításának az igénye, hiszen az állami központi hatalom csak akkor szilárdulhat meg, ha a magánfelek kezéből kiveszi a sérelmek megbosszulásának jogát. A másik ok ezzel szemben szakrális gyökerekre vezethető vissza A rosszcselekedetet elkövetett személy megölése ugyanis eredetileg nem büntetés volt, hanem az isteneknek bemutatott áldozat. Ha valaki a vallás előírásaival szemben cselekedett, az az istenek haragját nem saját maga ellen vívta ki, hanem azon közösség ellen, amelynek a tagja volt. Az isteneket a közösségnek kellett kiengesztelnie, erre pedig a legcélszerűbbnek az mutatkozott, hogy azon tagját áldozzák fel (szó szerint) az isteneknek, aki vétkezett. Később persze a vallási színezet eltűnt, és a halálbüntetés világi

okokból, nevezetesen a kezdetleges társadalmak stabilitása biztosításának céljából alkalmazott szankcióvá vált (még ha egyes társadalmakban ez a cél keveredett is vallási elemekkel). Az első ismert törvénykönyv, amely írásban rendelkezett erről a szankcióról, Hammurapi törvénykönyve volt. Itt a halálbüntetés ún „rendes büntetés” (római jogi terminológiával „poena ordinaria”), csakúgy, mint a többi ókori jogrendszerben. Akár az ind jogot (Manu törvényeit), akár az egymást követő kínai császári dinasztiák jogát, akár a mózesi törvényeket és a Talmudot, akár a Koránt és a sariát, akár pedig a Római Birodalom jogát nézzük, azt láthatjuk, hogy az életellenes bűncselekményeken kívül a vagyon elleni bűncselekményeket, az uralkodó érdekei elleni bűncselekményeket, a nemi és az erkölcsi jellegű bűncselekményeket, a vallás elleni bűncselekményeket és az okkultizmus bizonyos formáit általában véve

mindenütt halállal büntették, mégpedig válogatottan kegyetlen módokon. Mindez a középkorban és a kora újkorban mit sem változott: egészen az újkor közepéig (a XVIII. századig) sem a halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények körében, sem a végrehajtás kegyetlenségében nem állt be lényeges változás. Az érdemi fordulat a felvilágosodással következett be: a XVIII. században ugyanis a különböző természettudományos felfedezések hatására megrendült a vallás mindenhatóságába vetett hit, az ember már nemcsak mint a társadalom alkotórésze, hanem mint individuum is fontossá vált, az emberi élet a vallás szerepének csökkenésével önálló érték lett, amit védeni kell, ez az ideológia pedig már nem fért össze az emberi életet mint önmagában vett értéket semmibe vevő azon szemlélettel, amely egyebek mellett a halálbüntetés korlátok nélküli alkalmazásában nyilvánult meg. Beccaria hatására az itáliai Toscana

volt az első állam, amelynek uralkodója, Lipót 1765-ben a halálbüntetés alkalmazását megszüntette (titkos rendelettel tiltotta el a bíróságokat a halálbüntetés kiszabásától). Őt I József császár (Magyarországon II. József király) követte, aki 1787-ben az egész Habsburg Birodalomra nézve (a katonai bűncselekményeket kivéve) törvényben törölte el a halálbüntetést (igaz, helyette a néhány hónapon belüli biztos halállal járó hajóvontatást vezette be). Az abolicionista mozgalom elsődleges eredménye azonban nem a halálbüntetés megszüntetése, hanem alkalmazásának kivételessé válása lett. A XIX század második felére a legtöbb európai (és dél-amerikai) országban a halálbüntetést csak gyilkosság, illetve állam elleni vagy katonai bűncselekmény miatt lehetett kiszabni, néhány államban pedig ezt a szankciót teljesen megszüntették. Az abolíció tendenciája a XX század első felében törést szenvedett: az I.

világháború, az azt követően több országban uralomra jutott diktatúrák és a II. világháború hatására a halálbüntetés sok helyütt újból rendes büntetési nemmé vált Az igazi áttörés a II. világháborút követően következett be, amikor is az ENSZ, illetve a regionális nemzetközi szervezetek keretén belül olyan nemzetközi egyezményeket fogadtak el és léptettek hatályba, amelyek a halálbüntetés alkalmazását megtiltják, vagy legalábbis szigorú feltételekhez kötik. Második rész A halálbüntetés története Magyarországon Magyarországon a feudalizmus korában – hasonlóan Európához – a bűncselekményekkel kapcsolatos jogi szabályozás (amelynek érvényesítése ekkor még elválaszthatatlanul keveredett magánjogi elemekkel) kétszintű volt. A legfontosabb deliktumok büntetését írott jogforrások (döntően törvények, azaz dekrétumok) tartalmazták, ám ezek köre meglehetősen szűk volt: ide döntően csak a

hűtlenségi és a nagyobb hatalmaskodási esetek tartoztak. A leggyakrabban elkövetett nyilvános (mai szóval köztörvényes) bűncselekmények viszont nem számítottak ezek közé, mivel önmagukban az állam alapjait (rendkívüli esetektől eltekintve) nem veszélyeztették, azok tehát nem igényelték az országos és írott szabályozást. Emiatt a hétköznapi bűntetteket szokásjogilag és/vagy statuálisan szankcionálták, és a halálos ítélet előírása, illetve kiszabása is nagy mértékben függött a városi magistratus, a pallosjoggal rendelkező földesúr, illetve az ítélkező bíró jogilag kevéssé korlátozott önkényétől. Ez a korszak a jogbizonytalanság korszaka volt, amelyet csak fokozott, hogy a XIII. századig „próbák”, a XV századig pedig párbajok, továbbá egészen a XVIII. századig eskük alapján dőltek el a büntetőügyek A jogi rendszertelenséget Werbőczy Hármaskönyve sem tudta megszüntetni, és viszonylagos

kiszámíthatóságot az írott jog is csak az 1723-as III. Károly-féle igazságügyi reformmal kapott. Ezt követően a jog fokozatosan humanizálódott, melyet jelez a boszorkányság üldözését megtiltó Mária Terézia és a halálbüntetést eltörlő (valamint kegyelmi jogával intenzív módon élő) II. József fellépése is, de ugyancsak e folyamathoz lehet sorolni az 1795-re elkészített „Codex de delictis eorumque poenis” című elaborátumot, valamint az 1843-as Deák-féle anyagi jogi büntetőtervezetet is. Ebből (az összes korábbi egységes Btk.-javaslathoz hasonlóan) ugyan sohasem lett törvény, ám a következő évtizedek büntetőjogi gyakorlatát alapvetően befolyásolta. A javaslat a halálbüntetés köztörvényes bűncselekmények esetében való alkalmazását (először a magyar jogtörténetben, nem számítva ide a gyakorlatban kevéssé érvényesülő és amúgy is csak néhány éven át hatályos Sanctio Criminalis Josephinát) teljes

egészében megtiltotta volna, és helyette az „örökfogság” intézményét vezette volna be. Ehhez a tervezethez képest az 1878-ban elfogadott első magyar Btk., az ún „Csemegi-kódex” némi visszalépést jelentett, két esetben ugyanis („előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság”, illetve „a király meggyilkolása, szándékos megölése vagy ezek kísérlete”) alternatív szankcióként lehetővé tette a halálbüntetés alkalmazását. A magyar büntetéskiszabási gyakorlat ezen szankció tekintetében azonban még ennél is visszafogottabb maradt, és az I. világháborúig alig több mint száz esetben élt a halálbüntetés alkalmazásának lehetőségével, a kivégzések száma pedig ebben az időszakban a királyi kegyelmek miatt mindössze néhány tucat volt. Ez a tendencia az I. világháborúban fordult meg: a statáriális bíróságok a rendkívüli helyzetre tekintettel előszeretettel éltek a legfőbb szankcióval, és a rendes

bíróságok is egyre újabb bűncselekmények esetében kaptak felhatalmazást a halálbüntetés alkalmazására. A halálbüntetések kiszabásának gyakorisága a Tanácsköztársaság idején érte el a csúcspontot, majd a Horthy-korszakban a politikai viszonyok normalizálódásával egészen a II. világháborúig a kivégzések számának folyamatos csökkenése figyelhető meg. A II világháborúban ismét alkalmazásba veszik a statáriumot, és az 1945 után is hatályban marad; felállítják a háborús és népellenes bűntettek megtorlására a népbíróságokat; továbbá a rendes bíráskodás körében is növelik a halálos ítélettel is sújtható bűncselekmények számát (még gazdasági és vagyon elleni bűncselekmények esetében is lehetőség van ekkor halálbüntetés kiszabására). Ezt követően mind az 1950 évi II törvény (Btá), mind az 1961-es Btk, mind az 1971. évi Btk-novella, mind pedig az 1978 évi IV törvény (a jelenleg is hatályos

Btk) fenntartja a halálbüntetést, bár a bírói gyakorlat egyre kevésbé él ennek a lehetőségével. A végleges abolicionista fordulatot azonban csak a rendszerváltás hozza meg: előbb az Országgyűlés szünteti meg e szankció alkalmazásának a lehetőségét az állam elleni (politikai) bűncselekmények vonatkozásában (1989. évi XVI törvény), majd az időközben megalakult Alkotmánybíróság nyilvánítja ezt a büntetési nemet alkotmányellenessé [23/1990. (X 31) AB határozat], és semmisíti meg az ezzel kapcsolatos törvényhelyeket. Ettől az időponttól kezdve Magyarországon a (korábban kiszabott) halálbüntetések végrehajtása és bármely bűncselekményre halálbüntetés alkalmazásának törvény általi lehetővé tétele tilos; a halálbüntetés korszaka ezzel tehát hazánkban végérvényesen és visszavonhatatlanul véget ért. Harmadik rész A halálbüntetés témája a filozófiatörténetben A halálbüntetés problémája a

filozófiai és államelméleti írásoknak ugyan általában sem az ó-, sem a közép-, sem az újkorban nem volt középponti témája, az állam szerepével, feladataival, az állam által alkotott szabályoknak szembeszegülőkre alkalmazandó következményekkel és általában véve az igazságosság mibenlétével kapcsolatban azonban a legtöbb szerző (több vagy kevesebb szót vesztegetve arra) mégis egyértelműen állást foglalt a legsúlyosabb szankció kérdésében is. Ezen gondolkodóknak gyakorlatilag mindegyike egészen a XVIII. századig, valamint a XIX századi filozófusok jó része is egyértelműen a halálbüntetés pártján állt, és az újkor közepéig fel sem merült az, hogy a halálbüntetés mint olyan eltöröltessék, avagy helytelennek, igazságtalannak, esetleg célszerűtlennek bélyegeztessék. Ha azonban jobban belegondolunk, azon kor körülményei között, amelyben ezen filozófusoknak élniük kellett, mindez tulajdonképpen nem is

merülhetett fel bennük, ezért dőreség elvárni, hogy ezen érák embere – legyen amúgy mégoly zseniális gondolkodó is – teljességgel átlépje saját korának korlátait. Mindez igaz az ókori filozófusokra is, akik közül különösen Platón és Arisztotelész elképzeléseit kell kiemelni. Platón szerint a büntetésekre nem pusztán a megtorlás kedvéért, hanem azért van szükség, hogy az azoktól való félelem miatt az emberek a jövőben ne kövessenek el bűncselekményeket. A büntetések kiszabása során tehát nem a múltra, az elkövetett tettre, hanem előre, az emberek jövőbeni magatartására kell tekinteni, és azt kell a helyes irányba befolyásolni; az ő hatására hasonló gondolatokat fogalmazott meg Seneca, valamint a kora újkorban Rotterdami Erasmus is. Platón azonban a halálbüntetést megfelelő eszköznek vélte: a bűnöket orvosolható és orvosolhatatlan bűnökre osztva ez utóbbiak esetében nem tartott helyénvalónak

semmilyen könyörületet. Ahogy a test megmentése érdekében a beteg és gyógyíthatatlan szervet ki kell metszeni (annak pusztulását okozva, ám ezáltal a test továbbélését biztosítva), úgy a társadalom testéből is el kell távolítani azt a tagot, akinek a ténykedése már magát a társadalmat, illetve annak többi, egészséges szervét veszélyezteti. Arisztotelész a halálbüntetést a disztributív igazságosság alkalmazása körébe sorolta, amely nem más, mint a megsértett igazságosság eszmei helyreállítása. A bűncselekmény elkövetése révén ugyanis a tettes előnyösebb helyzetbe kerül, mint az előtt volt, áldozata pedig hátrányosabba. Ekkor a bírónak mint az igazságosság reprezentánsának a feladata, hogy a büntetés révén a bűnt elkövetőt megfossza attól az előnytől, amelyhez a bűn megvalósítása eredményeképpen hozzájutott, és így helyreállítsa a megsértett jogrendet, kiegyenlítse az igazságtalanságot.

Ebben az esetben az igazságosság helyreállítása a kölcsönösség elvén alapszik: amilyen sérelmet az elkövető okozott, ugyanolyan sérelmet kell, hogy ő maga is elszenvedjen. Ha tehát valaki embert ölt, a bírónak halálra kell őt ítélnie A középkori keresztény teológusok, Szent Tamás és Szent Ágoston, továbbá a kora újkori reformáció két kiemelkedő alakja, Luther Márton és Kálvin János a halálbüntetés létjogosultságát a Biblia szövegében találták meg. Véleményük szerint a „ne ölj” parancsa az állam által alkalmazandó kivégzésekre nem vonatkozik, mivel ők csak Isten felhatalmazása alapján, az Isten által előírt parancsok megsértőivel szemben alkalmaznak halálbüntetést. Ilyenkor tehát ők pusztán Isten eszközei, és nem az uralkodó (vagy az ő – törvényi vagy egyedi – utasítása alapján a bíró), hanem maga Isten büntet, neki pedig mindehhez korlátlan joga van, hiszen ő adta az életet, amit bármikor

vissza is vehet. Az utópizmus megalapítójánál, Morus Tamásnál ugyan még helyet kap a halálbüntetés, de az már csak alárendelt szerephez jut a rabszolgamunkára ítéléssel szemben. Morus már ellenzi azt a gyakorlatot, amely minden jelentéktelen bűncselekményre, például a lopásokra halálbüntetést rendel, és azt mondja, hogy a lopásokat azáltal lehetne igazán hatékonyan megelőzni, ha az embereket a földesurak nem tennék nincstelenné, földönfutóvá. Rájön továbbá arra, hogy a társadalom számára sokkal hasznosabb, ha a bűnözőket nem kivégzik, hanem munkaerejüket hasznosítják; a halálbüntetésre pedig csak a súlyos bűncselekményeket elkövető elvetemült bűnözők, illetve a rabszolgaságból szökni próbálók esetében van szükség. Bodin a „harmonikus kormányzás” szükségességére helyezi a hangsúlyt, amely egyesíti a demokratikus és az arisztokratikus kormányzást, amellyel egy kiegyensúlyozott, mind a nép, mind az

előkelőségek megelégedésére szolgáló kormányzati formát teremt. Mindezt úgy valósítja meg, hogy a törvényhozást demokratikus jellemzőkkel látja el, vagyis az uralkodó azonos típusú bűncselekményekre azonos típusú büntetést rendel (ez Bodin szerint a büntetések vonatkozásában a tálió alkalmazását jelenti), miközben a bírói igazságszolgáltatásban érvényesülni engedi az eseti igazságosság szempontjait, amelyek a törvény mechanikus szigorától eltérő szankció kiszabására biztosítanak a bíró számára lehetőséget. Hugo Grotius szerint büntetést akkor lehet alkalmazni, ha ez valakinek közvetlen és valóságos előnyt jelent, ám a büntetés bármi lehet, amely ezen előnyök biztosítására vagy megvalósítására alkalmas. Ezen eszközök közé tartozik a halálbüntetés, sőt akár a minősített halálbüntetés is, amelyet mind az elkövető, mind a sértett, mind mások érdekében ki lehet szabni, ha alkalmazása

egyébként hasznos és szükséges. Ezek közül legsajátosabb a sértett „érdekét” szem előtt tartó (egyébként Senecától kölcsönzött) felfogás, amely szerint bizonyos bűnök elkövetése arról tanúskodik, hogy az illető menthetetlenül káros hajlamok és rossz szokások rabja, ezért semmilyen valódi örömben nem részesülhet már ebben az életben, neki magának is jobb lesz tehát, ha ettől a gyarló élettől megfosztják őt. Hobbes és Locke a társadalmi szerződésből vezeti le az állam jogát arra, hogy az halállal büntethesse a bűnözőket, ám ezen kijelentés igazolása kettejüknél már eltérő. Míg Hobbes szerint az emberek ugyan nem ruházták át az életük feletti rendelkezést az államnak, az mégis kivégeztetheti őket, mivel tettükkel mintegy visszaállították maguk és a többi ember (az állam) között a természeti állapotot, így az akár halálos büntetés nem az ő, hanem a többiek természetes joga (amely jog

épp azáltal lép ki a társadalmi állapotból, hogy a tettes a többiekkel kötött szerződést vétkével felrúgta). Ezzel szemben Locke ugyanerre a következtetésre épp ellenkező kiindulópontból jut el, mivel úgy véli, hogy az élet, de akár a szabadság és a tulajdon megvédése érdekében is el lehet venni másnak az életét, hiszen az emberek e jogok kölcsönös védelmére szerződtek egymással. A francia felvilágosodás képviselői (kisebb vagy nagyobb mértékben) úgyszintén elfogadták a halálbüntetést, de azt már garanciális feltételekhez kötötték. Közülük legfontosabbnak Montesquieu elmélete bizonyult, egyrészt önmagában véve, másrészt és különösen azon hatása miatt, amelyet Beccariára tett; Montesquieu minden jelentősebb gondolata ugyanis megjelent a milánói társadalomreformernél is. Beccaria a büntetés céljának a speciális és a generális prevenciót, azaz a jövőbeli bűncselekmények megakadályozását tartotta.

A büntetésnek arányosnak, szükségesnek és célszerűnek kell lennie A cél nem más, mint magának a bűnözőnek és másoknak a visszatartása bűncselekmények elkövetésétől; ha ezt a célt több büntetés azonos mértékben képes biztosítani, akkor a humanitás eszméjére is tekintettel ezek közül mindig a legenyhébbet kell alkalmazni, mivel ilyen esetben a súlyosabb büntetés alkalmazása szükségtelen és ezért igazságtalan lenne. Beccaria felismeri, hogy „a bűnözésnek legerősebb fékje nem a büntetések kegyetlensége, hanem azok elmaradhatatlansága. Egy mérsékeltebb, de biztos büntetés mindig nagyobb hatást fog kelteni, mint egy másik, félelmetesebb büntetéstől való rettegés, amelyhez a büntetlenség reménye társul.” A bűnözés visszaszorítása érdekében tehát nem a büntetéseket kell kegyetlenebbé tenni, hanem a felderítő munkát hatékonyabbá. A halálbüntetés ebbe az elképzelésbe csak korlátozott mértékben

fér bele: az ugyanis általában aránytalan, szükségtelen, ezért célszerűtlen büntetés; ezért Beccaria a halálbüntetés helyett az „örökös rabszolgaságot” vagy más elnevezéssel „életfogytiglani kényszermunkát” javasolja mint az emberek elrettentésére igazán alkalmas szankciót. A halálbüntetés pedig két, nagyon szigorúan körülhatárolt esetben marad Beccariánál alkalmazható: egyrészt ha ezt a generális prevenciós cél indokolja, másrészt ha ennek alkalmazása a társadalom védelme érdekében feltétlenül szükséges. Beccariát követően Kant és Hegel elmélete visszatérés a megtorlás eszméjéhez. Kantnál a büntetés categoricus imperativus, a gyakorlati ész feltétlen követelménye, amely nélkül a társadalom nem létezhetne. Ahhoz, hogy a büntetés igazolható legyen, materiálisan alkalmazkodnia kell a bűncselekményhez. A büntetésnek nincs társadalmi célja, a büntetés célja önmagában van; büntetni azért

kell, mert bűncselekményt követtek el, vagyis a büntetés nem lehet más, mint igazságos (a materiális egyenlőséget alkalmazó) megtorlás, valamely rossz azonos nagyságú rosszal való viszonzása. Gyilkosság esetében ez csakis a halálbüntetés lehet. Hegel szintén az igazságos megtorlás híve volt; ő (Kanthoz hasonlóan) a büntetésben már az egyén személyiségének, autonómiájának az elismerését látta. A büntetés valójában a bűntettes akarata, és az állam a büntetés kiszabásával ezt az akaratot mint az eszes lény autonómiája megvalósulását tartja tiszteletben (hiszen aki a büntetés alkalmazásának tudatában követi el a bűncselekményt, az valójában ezt a következményt kívánja). Hegel szerint a büntetés az egyén autonómiájának az elismerése mellett a jog igazolására is szolgál. A bűncselekmény ugyanis tagadja a jogot; ahhoz, hogy a jog igazolja önmagát, a hegeli doktrína szerint tagadnia kell a bűncselekményt,

azaz a jog tagadását. A jog tagadásának (a bűncselekménynek) a törvény általi tagadása tehát nem más, mint a jog (ön)igazolása. Emberölés esetén pedig a jog létét egyetlen módon lehet igazolni: a halálbüntetés alkalmazásával. A fentiekből is látszik, hogy valójában a XX. századig senki sem volt, aki a halálbüntetést minden körülmények között, tehát még rendkívüli helyzetekben is elutasította volna; ehhez egy olyan kataklizmára volt szükség, mint a II. világháború és a náci és sztálini népirtás, amely az emberi jogok tiszteletét abszolút sérthetetlen elvvé tette. Csak a XX század második felétől jelenik meg (ekkor viszont már elsősorban nem a filozófiai, hanem részben az irodalmi, részben a büntetőjogi gondolkodásban) a totális abolíció mint elérendő cél, és folynak le azok a viták, amelyek a halálbüntetés feltétlen és visszavonhatatlan eltörlésének kérdését járják körül. Negyedik rész A

halálbüntetésről folytatott kortárs jogelméleti viták: érvek és ellenérvek A halálbüntetés kérdése mind a mai napig az egyik legjelentősebb közéleti vitatéma, mégpedig nemcsak azokban az országokban, ahol jelenleg is létezik ez a szankció, hanem Magyarországon is. Egy-egy felháborító életellenes bűncselekmény kapcsán a sajtóban rendszeresen (de néha még a politikában is) felvetődik a halálbüntetés visszaállításának gondolata; ezen alkalmakkor pedig újra és újra összecsapnak a halálbüntetés elszánt pártolói és ellenzői, be akarván bizonyítani azt, hogy a saját álláspontjuk a helyes. Nem haszontalan ezért – ha csak teoretikus módon is, de – számba venni azokat az érveket, amelyekkel a két oldal a maga igazát kívánja védeni, illetve amelyekkel az ellenfél álláspontjának megalapozottságát kívánja megkérdőjelezni. E fejezet célja annak (lehetőség szerint teljes körű) bemutatása, hogy milyen érvek és

ellenérvek léteznek a halálbüntetéssel kapcsolatban. A halálbüntetéssel foglalkozó írások, könyvek, tanulmányok tipikus hibája (a valamilyen irányú elfogultság, részrehajlás és szubjektivitás mellett), hogy a különböző kérdéseket (öntudatlanul vagy szándékosan) összekeverik, és olyan érvekkel „cáfolják” a szembenálló fél érveit, amelyeknek semmi közük nincs egymáshoz (más szóval a vitatkozó felek elbeszélnek egymás mellett). Én ezt a hibát nem szerettem volna elkövetni, ezért (és az áttekinthetőség kedvéért) a halálbüntetés kérdését rész-témakörökre bontottam, a különböző érveket és ellenérveket pedig besoroltam egy-egy ilyen témakörbe. Ennek alapján megállapítható, hogy a halálbüntetéssel kapcsolatos vita hat fő témakör kapcsán folyt és folyik, mégpedig az elrettentő hatás kérdése, a halálbüntetés „humanitása” vagy antihumanitása, szükségessége vagy szükségtelensége,

gazdaságossága vagy gazdaságtalansága, a büntetés céljához való viszonya, illetve a justizmord problémája kapcsán. Ami az elrettentő hatás kérdését illeti, a halálbüntetés hívei azt mondják, hogy a büntetések annál nagyobb elrettentő hatással bírnak, minél súlyosabbak. Mivel pedig a halálbüntetés a létező legsúlyosabb szankció, ezért ez képes a leginkább visszatartani a bűnözőket tervezett cselekményük elkövetésétől. Az abolicionisták ezzel szemben arra hívják fel a figyelmet, hogy azon elkövetők, akiknek a bűncselekménye esetében a halálbüntetés lehetősége egyáltalán ésszerűen felvethető, lényegesen különböznek a többi bűnözőtől. Ezen bűnözők legtöbbje ugyanis olyan motívumokból öl embert, amelyekre a halállal való fenyegetés nem képes hatni. Idetartoznak például azok, akik erős felindulásban követnek el emberölést; esetükben nincs előre megfontoltság, éppen ezért tettük lehetséges

következményeit sem mérlegelik (megjegyzendő, hogy a demokratikus jogállamokban az ilyen bűncselekményeket nem is fenyegetik ezzel a szankcióval). Ha pedig az emberölésben az alkohol is szerepet játszik (és az erős felindulásban elkövetett emberöléseket rendszerint alkoholos befolyásoltság alatt valósítják meg), akkor a józan megfontolás szerepe bizonyosan a nullára csökken. Azokkal szemben sem bír elrettentő hatással a halálbüntetés, akik tettüket abban a biztos meggyőződésben követik el, hogy őket úgysem kapják el. Nyilvánvaló, hogy ha valaki nem tart attól, hogy kilétét felderítik, akkor lényegtelen, hogy ezen – szerinte sohasem bekövetkező – esetben milyen következménnyel kellene szembesülnie. A legkegyetlenebb, legelvetemültebb bűnözők pedig, akikkel szemben a gyakorlatban ténylegesen sor kerülhetne ezen szankció alkalmazására, többnyire (bár persze nem kizárólagosan) épp ebbe a kategóriába tartoznak.

Továbbá a dolog jellegéből következően nincs elrettentő hatása a halálbüntetésnek az ún. öngyilkos gyilkosokkal szemben (akik tettüket – tipikusan szerelemféltésből – azzal a feltett szándékkal követik el, hogy utána önmagukkal is végeznek), valamint a mártírokkal (anarchistákkal, terroristákkal stb.) szemben, akiknek kifejezett céljuk, hogy tettük során vagy annak következményeként meghaljanak, és így szolgálják „szent ügyüket”. A humanitás/antihumanitás kérdéskörével kapcsolatban egyértelműen megállapítható, hogy a halálbüntetés antihumánus, embertelen. Bár sokak szerint az életfogytiglani szabadságvesztés még embertelenebb („az életfogytig tartó büntetés nem más, mint egy időben elhúzódó kivégzés, csak korántsem olyan humánus” /Pálinkás György/), az bizonyos, hogy ez utóbbi embertelensége nem teszi a halálbüntetést humánusabbá. A halálbüntetés két okból is kegyetlen büntetési nem:

egyrészt azért, mert minden kivégzés szükségszerűen valamekkora fizikai fájdalommal jár és a rendeltetésellenes végrehajtás kockázata egyik esetben (még a méreginjekció alkalmazása során sem) zárható ki; másrészt pedig azért, mert a halálra ítélés és az ítélet tényleges végrehajtása közötti időben a halálra ítélt számára megszűnik a külvilág, csak a halál tudata és az attól való egyre fokozódó rettegés marad (elviselhetetlen pszichikai kínokat okozva), amely végül is az én-kép elvesztéséhez és a személyiség totális leépüléséhez vezet. A halálbüntetés szükségességének avagy szükségtelenségének problémája kapcsán a pro és kontra érvelések azt a kérdést járják körül, hogy vajon elegendő-e a bűnözők visszatartására és az életellenes bűncselekmények újbóli elkövetésének megakadályozására (röviden a speciális prevenciós cél minden körülmények között való érvényesítésére)

a szabadságvesztés-büntetés (ezen belül is különösen az életfogytiglan), vagy e cél eléréséhez szükség van a halálbüntetésre is. Az abolicionisták szerint az életfogytiglani szabadságvesztés-büntetés éppúgy képes az elkövetőt az újabb bűncselekmény megvalósításában megakadályozni, mint a halálbüntetés (ráadásul a visszatartó hatása sem marad el semmiben attól), ezért a halálbüntetés alkalmazása szükségtelen. A halálbüntetés hívei ezzel szemben azzal érvelnek, hogy az életfogytiglanra ítéltnek ebben az esetben nem marad vesztenivalója, megölheti a rabtársait vagy a börtönőröket, gyilkosságok elkövetése útján is megkísérelheti a szökést (ahogy ezt Richter Richárd is tette, három börtönőrt és egy rabtársát ölve meg), vagy az esetleges szökése után az elfogása megakadályozása érdekében ugyanezt teheti az őt elfogni szándékozó rendőrökkel vagy bűncselekménye potenciális szemtanúival

szemben. Az abolicionisták szerint viszont mindezek azzal is megelőzhetők, hogy ezen cselekményeket a börtönbeli életkörülmények megnehezítésével (beszélőmegvonás, levelek visszatartása, magánzárkába utalás stb.) fenyegetjük Ami a justizmord kérdését illeti, az Egyesült Államok jó példát szolgáltat arra, hogy az igazságszolgáltatás korántsem tévedhetetlen. Mára a DNS-azonosítás segítségével már több mint száz esetben derült ki, hogy a bíróság tévesen ítélt halálra egy vádlottat, a valós szám pedig ennek valószínűleg a többszöröse. Mivel a hatóságoknak nem érdeke, hogy fényt derítsenek hibáikra, a halottnak pedig már úgyis mindegy, a justizmordok jó része soha nem fog kiderülni. De nemcsak a bíró és az esküdtszék tévedhet egy eljárás során, hanem tévedhetnek a tanúk, a szakértők, elfogultak lehetnek az ügyészek, tehát az emberi hiba lehetősége több ponton is fennáll. A jóvátehetetlen

tévedéseket pedig az abolicionisták szerint csak egy módon lehet elkerülni: tartózkodni kell a halálbüntetés alkalmazásától. A halálbüntetés hívei ezzel szemben azt mondják, hogy nem a halálbüntetést kell megszüntetni, hanem a tévedéseket; ennek érdekében pedig olyan garanciális eljárási szabályokra van szükség, amelyek lehetetlenné teszik a tévedést. Különben is, kétséges esetekben nem a halálbüntetés kiszabásától kell tartózkodni, hanem egyáltalán a bűnössé nyilvánítástól; bármilyen büntetést (akár még pénzbüntetést is) csak abban az esetben szabad alkalmazni, ha a vád tárgyává tett bűncselekményt száz százalékos bizonyossággal a terhelt követte el. A halálbüntetés-pártiak szerint tehát kétséges esetekben nem szabadna ugyan kiszabni a halálbüntetést, de azért a halálbüntetés alkalmazásának lehetőségét minden esetben (még a legegyértelműbbekben, legnyilvánvalóbbakban is) nem kellene

teljesen kizárni sem. Az abolicionisták véleménye ezzel szemben az, hogy nincsenek „egyértelmű esetek”, és az esetleges jogsértés tárgyának (az emberi életnek) az értéke olyan nagy, hogy ezt semmilyen körülmények között sem szabad kockára tenni. A büntetés célja körüli viták arról szólnak, hogy a büntetés törvényi célját (céljait) mennyire szolgálja a halálbüntetés, és azokat bizonyos esetekben valóban csak a halálbüntetés szolgálja-e megfelelően. Magyarországon a büntetés céljáról a Btk 37 §-a rendelkezik, mégpedig a következőképpen: „A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.” Vagyis a büntetésnek van egy végső célja, a társadalom védelme, és ezen cél elérése érdekében alkalmazott két közvetlen (vagy rész-) célja, azaz a speciális és a generális prevenció. A különös megelőzés célja elérésének

három módja van: az elkövető megjavítása, erkölcsi átnevelése (reszocializációja); jogi nevelése (elrettentése); és ártalmatlanná tétele (amely utóbbi lehet ideiglenes /például határozott ideig tartó vagy nem tényleges életfogytiglani szabadságvesztés/ és végleges /például tényleges életfogytiglani szabadságvesztés és halálbüntetés/). Az általános megelőzés ugyancsak három módon valósulhat meg: a büntetés kilátásba helyezésével (a büntetéssel való fenyegetéssel), a büntetésnek a más bűnözők által elkövetett bűncselekményekre való kiszabásával és legfőképpen az így kiszabott büntetések tényleges végrehajtásával, amely három módszer mindegyike (éppúgy, mint a speciális prevenció „jogi nevelési” módszere) az elrettentés büntetéskiszabási eszközén nyugszik. A halálbüntetés hívei szerint ezen szankció mindkét büntetési célt hatékonyan szolgálja; a kivégzett személy maga biztosan nem

fog újabb bűncselekményt elkövetni, de a halálbüntetés másokkal szemben is elrettentő hatással bír. Az abolicionisták ugyanakkor hisznek az emberek javíthatóságában, így a speciális prevenció tekintetében az erkölcsi nevelést, ha pedig ez nem valósítható meg, akkor – jobb híján – a jogi nevelést preferálják. Végső esetben elismerik az ártalmatlanná tétel módszerének létjogosultságát is, de annak fizikai megsemmisítésen alapuló változatával (a halálbüntetéssel) nem értenek egyet. Azt pedig teljességgel elfogadhatatlannak tartják, hogy valakit generális prevenciós célból, vagyis kifejezetten avégett ítéljenek halálra, hogy ezzel másokat visszariasszanak a bűnözéstől. A gazdaságossági szempontok elemzése az előbbi kérdéskörökhöz képest marginális jelentőségű. Civilizált állam pusztán anyagi haszon érdekében senkinek az életét nem veszi el Mégis a halálbüntetés hívei és ellenzői olyan sokat

vitatkoznak e kérdésről (is), hogy annak megemlítése nem kerülhető meg. A halálbüntetés-pártiak abból indulnak ki, hogy a terhelt kivégzése olcsóbb, mint élethossziglani etetése, őrzése, tartása; az abolicionisták ellenben statisztikai adatokkal bizonyítják, hogy a halálbüntetés léte egy jogrendszerben sokkal többe kerül, mintha ez a szankciófajta egyáltalán nem létezne. Ez pedig azért van így, mert igaz ugyan, hogy egyetlen, ténylegesen kivégzéssel végződő eljárás olcsóbb, mint az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása, azonban az összes, halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény esetében lefolytatott eljárás (ahol a halálos ítélet eshetősége miatt fokozottan érvényesülő eljárási garanciák szükségeltetnek, még azokban az esetekben is – és ezek vannak igazán sokan –, amelyekben végül mégsem szabnak ki halálbüntetést) sokkal többe kerül, mint az olyan büntetőeljárások, ahol az

elkövetett bűncselekmény miatt nem szabható ki a legsúlyosabb büntetési nem (hiszen ezekben az esetekben jóval kevesebb eljárási garancia szükséges). Végül vannak a fentebb említett hat kérdéskörön kívül olyan egyéb érvek is, amelyek nem sorolhatók be a halálbüntetés létjogosultságával kapcsolatos nagy vitatémák egyikébe sem. Ilyen érv például az, hogy a halálbüntetés alkalmazása egyes helyeken diszkriminatív lehet; hogy a halálbüntetésnek ún. „brutalizációs hatása” van (vagyis nemhogy csökkentené az életellenes bűnözést, hanem egyenesen mintát szolgáltat az erőszakra), vagy hogy a halálbüntetés (a szabadságvesztéssel vagy a pénzbüntetéssel ellentétben) nem individualizálható. Végül ilyen érv az is, hogy a halálbüntetés léte rossz irányba fordítja az emberek gondolatait, eltereli a figyelmet arról, hogy a bűnözés és ezen belül a gyilkosságok léte társadalmi probléma. A halálbüntetés léte

így azt a látszatot kelti, hogy az életellenes bűnözés kérdése megfelelően kezelve van, ezáltal pedig éppen a legfontosabb dologról, azaz arról tereli el a figyelmet, hogy gondot fordítsunk a megelőzésre, a gyilkosságokhoz vezető feltételek (alkoholizmus, szegénység, tudatlanság stb.) felszámolására Epilógus A halálbüntetés ma A halálbüntetés eltörlése világtendencia. Folyamatosan csökken azon országok száma, ahol bármely bűncselekmény vonatkozásában e szankció alkalmazására sor kerülhet, és a halálbüntetés még a retencionista országok nagy részében is egyre inkább kivételes büntetési nemmé válik. Ebben a folyamatban az egyértelmű történelmi irányvonal mellett szerepet játszik a halálbüntetésre vonatkozó egyetlen globális egyezménynek, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XLIV. ülésszakán, 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív

Jegyzőkönyve is Míg az 1966-os alapegyezmény csak elviekben deklarálta, hogy „senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani” (6. Cikk 1 pont), és a halálbüntetés vonatkozásában megelégedett bizonyos garanciális feltételek rögzítésével (nullum crimen sine lege, fiatalkorúakkal szemben nem lehet kiszabni, terhes nőkön nem lehet végrehajtani, kegyelem kéréséhez való jog stb.), addig a Második Fakultatív Jegyzőkönyv már egyértelműen leszögezi, hogy „a jelen Jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad halálbüntetést végrehajtani” (1. Cikk 1 pont), illetve hogy „joghatósága körében minden részes állam megteszi a szükséges intézkedéseket a halálbüntetés eltörlésére” (1. Cikk 2 pont). Az abolíció szemszögéből a Jegyzőkönyv szépséghibája, hogy az ahhoz való csatlakozás önkéntes és hogy ezért az ENSZ-tagállamok többsége ezt még mind a mai napig nem tette meg.

Regionális szinten, Európában létezik egy hasonlóan fontos (hatásában pedig még az ENSZ-egyezményt is felülmúló) nemzetközi szerződés, mégpedig az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó 6. és 13 kiegészítő jegyzőkönyv A 6 kiegészítő jegyzőkönyv már egyértelműen kimondja: „A halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni.” Azonban ez a tilalom sem kategorikus, ugyanis a 2 Cikk szerint „egy állam törvényhozása rendelkezhet halálbüntetésről háború idején vagy háború közvetlen veszélye idején”, vagyis ez a jegyzőkönyv sem általában tiltja meg a halálbüntetést, hanem annak alkalmazását csak béke idején nem engedi meg. A halálbüntetést teljes mértékben (beleértve a háború vagy háború közvetlen veszélye idején elkövetett cselekményeket is) csak a 13. sz kiegészítő

jegyzőkönyv tiltja meg, amely amellett, hogy ismételten kimondja, hogy „a halálbüntetést el kell törölni”, illetve hogy „senkit sem lehet halálra ítélni, sem kivégezni” (1. Cikk), azt is rögtön hozzáteszi, hogy „e jegyzőkönyv előírásaitól az Egyezmény 15 Cikke alapján nem lehet eltérni”, valamint hogy „e jegyzőkönyv előírásainak vonatkozásában az Egyezmény 57. Cikke alapján nem lehet fenntartással élni” E jegyzőkönyv részes államai számára tehát a halálbüntetés alkalmazása minden körülmények között tilos; 2003. november 1-je óta ez a helyzet Magyarországon is. Ugyan e jegyzőkönyvek elfogadása is önkéntes, ám aki az Európa Tanácsnak, ezáltal pedig Európa politikai közösségének tagja kíván lenni, annak a halálbüntetést ki kell iktatnia a jogrendszeréből. A 6, főleg pedig a 13 sz kiegészítő jegyzőkönyvnek köszönhetően tehát Európa mára (jogilag négy, praktikusan pedig egyetlen

országot kivéve) gyakorlatilag teljes egészében abolicionistának tekinthető. Nem ez a helyzet egyelőre a világ többi részén, bár a folyamat nyilvánvalóan ebbe az irányba tart. Jelenleg több mint nyolcvan (többségében európai) ország tekinthető teljesen abolicionistának, majd száz ország retencionistának, a többi pedig részleges vagy feltételes retencionistának. A világ országainak közel kétharmada tehát különböző formában és mértékben, de még mindig „hisz” a halálbüntetésben, ám az a tény, hogy minden évben új és új országok csatlakoznak az abolicionista táborhoz, miközben a halálbüntetéshez való visszafordulás csaknem példa nélküli, azt mutatja, hogy a történelem fejlődése a halálbüntetés teljes és globális megszüntetése felé tart. Az értekezés témakörében megjelent publikációk Tóth J. Zoltán: A Biblia és a halálbüntetés Jogelméleti Szemle, 2003/3 szám Tóth J. Zoltán: A

halálbüntetés az ókorban Jogelméleti Szemle, 2004/4 szám Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés az ókori Keleten Jogelméleti Szemle, 2006/3 szám Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés érvényesítésére szolgáló eljárási szabályok a feudalizmus Magyarországán. Jogelméleti Szemle, 2006/4 szám Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés és a nemzetközi egyezmények Jogi Fórum, 2004 január 11 Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés kérdései: a humanitás, a szükségesség és a Justizmord problémái. Themis, 2004 december, 66-79 o Tóth J. Zoltán: A halálbüntetésről az elrettentő hatás kérdése és a büntetési célok fényében Belügyi Szemle, 2003/11-12. szám Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés szabályozása a középkorban, különös tekintettel a NémetRómai Birodalomra Jogtörténeti Szemle, 2006/4 szám, 68-75 o Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés újabb aspektusokból Belügyi Szemle, 2005/11 szám, 77-104 o. Tóth J. Zoltán: Az abolicionizmus

ideológiája és a nemzetközi egyezmények hatása a halálbüntetés megszűnésére Magyarországon. In: Hegedűs Bulcsú (szerk): Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Konferenciája: „Globalizáció, avagy a nemzetközi folyamatok hatása a magyar jogrendszerre”. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskolája, Budapest, 2006, 71-78. o Tóth J. Zoltán: Az abolicionizmus mint világtendencia Themis, 2005 december, 138-146 o Tóth J. Zoltán: Bűnök és büntetések a kora középkori iszlám jogban Jogelméleti Szemle, 2006/2. szám Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés: pro és kontra Jogelméleti Szemle, 2003/2 szám Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés vs szabadságvesztés – gazdasági szempontból Jogi Fórum, 2005. április 10 Tóth J. Zoltán: „Oszthatatlan és korlátozhatatlan?” – Gondolatok az emberi élethez és méltósághoz való jogról az eutanáziahatározat kapcsán. Jogelméleti Szemle, 2005/1 szám Toth J., Zoltan: The

Death Penalty in the United States Collega, 2006/2-3 szám, 270-274 o Toth J., Zoltan: The Present Status of Capital Punishment Jogelméleti Szemle, 2006/3 szám Tóth J. Zoltán: Van-e a halálbüntetésnek elrettentő hatása? Collega, 2005 április, 130-135 o