Politika, Politológia | Biztonság- és külpolitika » N. Rózsa Erzsébet - Irán a mai nemzetközi rendszerben

N. Rózsa Erzsébet (Magyar Külügyi Intézet) Irán a mai nemzetközi rendszerben. Kérdések és dilemmák Az Iráni Iszlám Köztársaság a mai nemzetközi rendszer számos regionális és globális kérdésében, konfliktusában megkerülhetetlen szereplő. Miközben szűkebben és tágabban értelmezett környezetében az elmúlt években regionális hatalommá vált, sőt, bizonyos mértékig a „harmadik világ” felé nyitásával a régión messze túllépő kapcsolatrendszert kezdett kialakítani, mára gyakorlatilag elérte mozgásterének mind földrajzi, mind fizikai/képességbeli határait. A jelen tanulmány az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikájának alakulását vizsgálja, a megalakulása óta eltelt mintegy három évtizedének távlatában. Az Iráni Iszlám Köztársaság helyét a mai nemzetközi rendszerben alapvetően három történelmi esemény/eseménysor határozza meg: az 1979-es iszlám forradalom, az Egyesült Államok Irán-politikája és

a 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államokban elkövetett terrorcselekmények. Az iszlám forradalom Az 1979-es iszlám forradalom az iráni külpolitikában választóvonal: új politikai és külpolitikai identitást teremtett. A forradalom egyrészt jellegzetesen síita iszlám forradalom volt, melynek eredménye egy jellegzetesen síita állam lett,1 még akkor is, ha Ruhollah Khomeini ajatollah, illetve az új Irán kezdettől fogva az egész iszlám világ, a teljes muszlim umma vezető szerepét kívánta betölteni. Ezt a célt lett volna hivatott elérni a meghirdetett iszlám forradalom exportja, mely a síita közösségeken túlmenően – egy újfajta, síita radikalizmussal – az egész iszlám világ társadalmi átalakulását, egy új, iszlám modell megalkotását és elterjedését kívánta elérni. [vö Bush demokrácia-exportja] Az iszlám egyenlőség jegyében a teljes társadalmi átalakulást sürgető, új politikai elit hatalomba kerülését

szorgalmazó, minden általánosan vett muszlim jelszó ellenére radikálisan síita forradalom elterjedésének lehetősége a közvetlen és tágabb térség többé-kevésbé autoriter rendszerei számára súlyos fenyegetést jelentett. A síita iszlám forradalom megkérdőjelezte a szunnita többség hatalmát, és egyben határozott kihívást intézett Szaúd-Arábiához, mely - az 1924-ben Musztafa Kemál Atatürk által megszüntetett kalifátus, és így a hiteles iszlám vezető hiányában, a két szent hely, Mekka és Medina birtokában - addig egyedüliként rendelkezett elegendő legitimációval ahhoz, hogy az iszlám világ vezető szerepét betöltse. (Még akkor is, ha ezt a legitimációt már korábban kikezdte és megtépázta az arab nacionalizmus.) Az iszlám forradalom azonban jellegzetesen iráni is volt, amennyiben az általa – a régi földrajzi határok között - létrehozott új állami modell helyét a nemzetközi rendben a korábbi Perzsia, majd

Irán történelmi tapasztalataiból levont tanulságok alapján határozta meg. A „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikai doktrína ugyanúgy jelezte az Iszlám Köztársaság távolságtartását a hidegháború mindkét szuperhatalmától, mint ahogy utalt a történelmi kettős függőség (brit birodalom, cári Oroszország) elutasítására. Ez az – ismét csak jellegzetesen iráni - dualista el-nem-kötelezettség felfogható a hidegháborús el-nem-kötelezettség iráni 1 Az Iszlám Köztársaság berendezkedését bővebben ld. pl N Rózsa Erzsébet: Evolúció és revolúció az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikájában, in Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005, 111-145. o újraértelmezésének, mely a retorikában is megjelenik. Az Iráni Iszlám Köztársaság új identitásában és külpolitikájában ugyanakkor megjelent az anti-imperializmus eleme, mely az

Egyesült Államokkal, mint a megdöntött iráni monarchia legfőbb támogatójával és „bűnrészesével” (a nagy Sátán) való kapcsolatok teljes és azonnali megszakítását eredményezte. „Melléktermékként” – az iszlám szolidaritás jegyében – el nem ismert Izraellel (a kis Sátán) is megszakították a diplomáciai és egyéb kapcsolatokat. Az iráni iszlám forradalom tehát nemcsak a közvetlen térségben intézett kihívást a korábbi politikai és társadalmi regionális rend ellen, hanem a tágabb térségben, sőt azon túl is, közvetve és/vagy közvetlenül fenyegette a nemzetközi szereplők biztonságát és érdekeit. Az első kihívás, mely az Iszlám Köztársaságot érte, az iraki támadás volt 1980 szeptemberében. Az ezt követő mintegy nyolcéves háború, melyet Iránban a „kényszerített háborúnak” vagy „szent védelemnek”, Irakban „Szaddám Kádiszijjájának”2 neveztek, 1988 augusztusában egy tűzszüneti

megállapodással ért véget. (Békekötés máig nem történt, bár a két ország kapcsolatai ma kiegyensúlyozottnak, jónak mondhatók.) A háború mindkét fél számára óriási veszteségekkel, mintegy egymillió áldozattal járt,3 és jelentős szerepe volt az Iráni Iszlám Köztársaság alakuló identitásában. Egyrészt máig tartó traumát és gyászt okozott, mely az országszerte mindenütt látható falfestményeken, hirdetéseken stb. állít emléket az iraki háború mártírjainak, megerősítve a síita mártíromság-tudatot. Másrészt a nemzetközi színtéren a háború alatt szerzett keserű tapasztalatok, az a tény, hogy a jogos panaszokra (pl. az iraki vegyifegyver-használat kérdésében) a nemzetközi közösség nem reagált, fokozták azt az iráni meggyőződést, hogy az Iszlám Köztársaság csak magára számíthat. Az Egyesült Államok Irán-politikája Ismert, hogy az 1979-es iszlám forradalmat megelőzően Iránt szoros politikai,

gazdasági és katonai kapcsolatok fűzték az Egyesült Államokhoz, mely úgy tekintett Iránra, mint „a térségben legmegbízhatóbb bástyájára”, stratégiai szövetségesre a Szovjetunió feltartóztatásában. A sah uralmának megdöntését követően a két ország közötti kapcsolatok megszakadtak. Míg azonban az Egyesült Államok vezetői úgy gondolták, a majdani új vezetéssel újraépítik kapcsolataikat, az iráni fél rögtön a teljes és végleges szakítás mellett döntött. Amerikai szempontból a tényleges szakítás csak mintegy fél évvel később, 1979 novemberében következett be, amikor a forradalmi diákok egy csoportja Teheránban elfoglalta az amerikai követséget és túszul ejtette az ott dolgozókat. Az Egyesült Államokban zárolt iráni bankszámlák, az oda menekülő iráni értelmiség, a sah gyógykezelése, végül a Jimmy Carter elnök által elrendelt sikertelen túszmentő akció tovább nehezítették a két ország

végletesen megromlott viszonyát. A túszokat végül 1981 januárjában, Ronald Reagan új amerikai elnök beiktatási beszéde alatt engedték szabadon. Bár az elmúlt három évtized alatt időről időre adódtak esetek, amikor az Egyesült Államok és Irán – nyíltan vagy titokban – együttműködött (az Irán-Kontra ügy, a harmadik országon keresztül folyó kereskedelem, később az afganisztáni és az iraki háborúk), a két ország viszonya szélsőségesen ellenséges maradt. Iráni részről ez többnyire az Amerika-ellenes retorikában merült ki, míg amerikai részről egymást követték az Irán feltartóztatására, elszigetelésére irányuló politikák. 1993-ban Martin Indyk dolgozta ki, majd 1994 2 636-ban Kádiszijjánál a muszlim arabok megverték a perzsa III. Jazdagerd seregeit, és ezzel megkezdődött az Iráni-fennsík meghódítása és iszlamizálása. Szaddám Huszein az iraki-iráni háborúban előszeretettel hivatkozott a kádiszijjai

csatára. 3 Bár az áldozatok számával kapcsolatban nagyon eltérő adatok láttak napvilágot, a mai tudományos álláspont szerint számuk ennél jóval csekélyebb, mintegy félmillió lehetett. februárjában hirdették meg hivatalosan a „kettős feltartóztatás” politikáját, mely Irak és Irán egymással való ellensúlyára építve a két ország együttes elszigetelését tűzte ki célul, inkább kevesebb, mint több sikerrel. 1996-ban megszületett az Irán-Líbia szankciós törvény (ILSA – Iran-Libya Sanctions Act), mely szankciókat helyezett kilátásba mindazokkal a külföldi vállalatokkal szemben, melyek 40 millió dollárnál nagyobb összeget fektettek be az iráni és/vagy líbiai olaj- és/vagy gáziparba. Az 1990-es évek végére azonban az amerikai neokonzervatívok szerint már nem volt elegendő a kettős feltartóztatás, mely kevéssé hatékonynak bizonyult, hiszen Irakot előbb az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciói korlátozták,

utóbb teljesen ellenőrzés nélkül maradt, míg Iránt soha nem sikerült teljesen elszigetelni. A George W Bush-vezette adminisztrációban hivatalba kerülő neokonzervatívok egyenesen rendszerváltást követeltek, elsősorban Irakban, de Iránban is. 2001. szeptember 11-e A 2001. szeptember 11-én végrehajtott terrorcselekmények fordulópontot jelentettek az Iszlám Köztársaság legújabb történetében, amennyiben egyrészt korábban elképzelhetetlen – Irán szempontjából pozitív – változásokat generáltak Irán közvetlen szomszédságában, másrészt Irán határain közvetlen fenyegetésként jelent meg egy igen jelentős idegen, nagy többségében amerikai katonai erő. Ismert, hogy a merényleteket elkövető és azokért felelősséget vállaló al-Káida az 1996-tól a tálibok által irányított Afganisztánban rendezkedett be, ahol egyrészt szoros kapcsolatokat ápolt a tálib vezetéssel, másrészt innen folytatta terrorista tevékenységét. Bár

az al-Káida már korábban is támadott már amerikai érdekeltségeket (az amerikai nagykövetségeket 1998-ban Dár esz-Szalámban, Tanzániában és Nairobiban, Kenyában, vagy 2000-ben a USS Cole rombolót Jemenben), a New Yorkban a World Trade Center ellen végrehajtott támadást megtorlandó, az Egyesült Államok megtámadta, majd megdöntötte a tálibok uralmát Afganisztánban. Irán számára a tálib rendszer komoly kihívást jelentett, amennyiben egyrészt megkérdőjelezte Irán vezető szerepét az iszlám világban, másrészt a síita iszlámmal egy radikálisan konzervatív, szunnita iszlámot állított szembe. Emellett Irán politikai felelősséget érzett, illetve érdekeinek sérelmét látta a helyzetben, amennyiben Afganisztán nyugati tartományai évszázadokon keresztül hagyományosan iráni befolyási övezetnek és érdekszférának számítottak, valamint Afganisztán bizonyos csoportjaival Irán etnikai, kulturális és nyelvi rokonságot tart

(tadzsikok, hazarák). 1998-ban, amikor a tálibok bevették Mazar-e Sarifot, megöltek kilenc iráni diplomatát és egy újságírót. (Az ő emléküket ma is számtalan falfestmény őrzi Irán-szerte.) Válaszul mintegy 70 000 iráni katona vonult fel az iráni-afgán határon. Bár a konfliktus az ENSZ közvetítésével véget ért, a két ország között a kapcsolatok feszültek maradtak. A 2001 októberében megindított tálibok elleni háborúban Irán közvetve az Egyesült Államok szövetségese volt, amikor az Északi Szövetséget támogatta, illetve még a háború előtt megígérte, hogy fegyveresen nem avatkozik bele a háborúba.4 Ezek után az iráni vezetést 4 Emlékezetes, hogy az afganisztáni háborút megelőzően Jack Straw brit külügyminiszter Teheránba látogatott, hogy az iráni be-nem-avatkozást biztosítsa. sokkolta, amikor 2002 januárjában az Unió helyzetéről mondott beszédében George W. Bush amerikai elnök Iránt, mint „a Gonosz

tengelyének” egyik országát nevezte meg.5 A 2003 márciusában az Egyesült Államok és a „Hajlandók koalíciója”6 által Irak ellen megindított háború során Irán ismét tartózkodott a beavatkozástól. Bár Irán a háborúban „egyik felet sem támogatta”,7 a Szaddám Huszein vezette szekuláris arab nacionalista rezsim megdöntése Irán számára egyrészt egyfajta elégtételt jelentett, másrészt stratégiai jelentőségű változásokkal járt. Az Irán számára a fegyverszünet és az időnkénti közeledési kísérletek ellenére is fenyegetést jelentő, agresszív iraki rezsim eltávolítása, hatalmi struktúrájának szétzúzása, valamint az Iránt sakkban tartó ellensúly eltűnése határozottan pozitív fejlemény volt. Ugyanakkor az iráni vezetés nem tudott elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy immár Irán közvetlen szomszédságában mindenütt jelentős külföldi, elsősorban amerikai csapatok állomásoztak. A Perzsa-öbölben a

kuvaiti-iraki háborútól kezdve, Afganisztánban és Irakban, illetve egyes volt-szovjet közép-ázsiai köztársaságban is, ahol az Egyesült Államok megkapta néhány katonai bázis használatának jogát. Ez a tény, összekapcsolva „a Gonosz tengelye”beszédben foglaltakkal, illetve az amerikai neokonzervatívok nyílt fenyegetőzéseivel, hogy Iránban rendszerváltást kell végrehajtani, csak megerősítette az iráni vezetés percepcióját, miszerint a valódi célpont Irán.8 Ezt tovább erősítette a friss tapasztalat – Irán két szomszédjában is -, hogy ha az Egyesült Államok rendszerváltásról beszél, azt meg is teszi. 2001. szeptember 11-e következményeinek megítélése iráni szempontból tehát kettős: egyrészt pozitív, amennyiben az Iszlám Köztársasággal ellenséges két rendszer megszűnt létezni, illetve a továbbra is ellenségként fellépő Egyesült Államok katonai erőit lekötötték az Irakban és Afganisztánban zajló

események – megnyitva az utat az iráni terjeszkedés előtt. Másrészt viszont a mérleg negatív, amennyiben Iránt immár teljesen gyűrűbe zárják az Egyesült Államok és/vagy szövetségeseinek fegyveres alakulatai, illetve bebizonyosodott, hogy az amerikaiak által végrehajtott rendszerváltás reális lehetőség. Az iráni vezetés gyorsan levonta a konzekvenciákat: védekezni kell! Ennek pedig alapvetően három módját alkalmazták: egyrészt megindult egy erőteljes és kiterjedt diplomáciai (és gazdasági) offenzíva, a Khátami-elnökség alatt elsősorban a szomszédos országokkal (az Arabfélszigeten, Irakban, Törökországban, Afganisztánban, Pakisztánban, sőt, Indiában és Kínában is), majd Mahmud Ahmadinezsád elnöksége alatt az ennél tágabban értelmezett régióban, illetve a harmadik (fejlődő) világban is. Másrészt, Irán fegyverkezésében új szakasz kezdődött: nemcsak egyre nagyobb volumenben vásárolt Irán fegyvereket és

fegyverrendszereket, elsősorban Oroszországtól, majd Kínától, hanem saját fejlesztési programjait is felgyorsította (rakéták). Harmadrészt, mindezek eredőjeként, a megnövekedett mozgástérben Irán egyre határozottabban avatkozott bele a térség konfliktusaiba (Libanon, palesztínok) és építette regionális hatalmi pozícióit. 5 Irán mellett „a Gonosz tengelyéhez” sorolta még Irakot és Észak-Koreát, mivel – érvelése szerint – ezek az országok támogatták a terrorizmust, tömegpusztító fegyverek megszerzésére törekedtek és folyamatosan megsértették az emberi jogokat. 6 Az Egyesült Államok Irak elleni háborúját mintegy harminc ország – közöttük Magyarország is - támogatta, őket nevezték a „Hajlandók koalíciójának” (Coalition of the Willing). 7 Kamál Kharrázi iráni külügyminiszter beszéde a teheráni Institute for Political and International Studies konferenciáján, 2003. március 4-5 (13th International

Conference on the Persian Gulf: “The Persian Gulf in the light of Global Changes and Regional Developments”) 8 Gazsi Dénes: Irán: „Irak csak ürügy volt, a valódi célpont mi vagyunk.” Kül-világ, II évfolyam, 2005/4, http://www.freewebhu/kul-vilag/2005/04/gazsipdf Irán mint regionális hatalom Irán mára a Közel- és Közép-Kelet metszéspontjában a térség regionális hatalma lett, mely nemcsak a regionális, de a globális napirendet is gyakran uralja. Az Iráni Iszlám Köztársasággal kapcsolatban ma leginkább felmerülő kérdések – az iráni belpolitika, Irak, Afganisztán, az arab-izraeli konfliktus, illetve a nukleáris vita – a bilaterális-regionálisglobális kapcsolat- és viszonyrendszer multidimenzionális terében értelmezhetők: azaz, ugyanazt a kérdés egyszerre több síkon is felmerül. Miközben az Irán kérdésében az 5+1 által vezetett és szimbolizált nemzetközi közösség időről időre egyenként vagy a dimenziókat

egymástól elválasztva próbálja meg ezeket a kérdéseket kezelni, valójában azok csak együtt, egymással összefüggésben értelmezhetők. Ugyanakkor éppen az Iránnal kapcsolatos kérdések egy része mutat rá arra a – médiában gyakran elsikkadó – tényre, hogy a nemzetközi közösség az egyes kérdések megítélésében korántsem egységes, aminek ismét messzeható konzekvenciái lehetnek (pl. az ENSZ Biztonsági Tanácsának reformja stb) Az iráni belpolitika Jóllehet az iszlám forradalmat követően felállított, a velájat-e fakih és az iszlám kormányzás9 elméletére alapozott iráni iszlám állam berendezkedését és működését az elmúlt három évtizedben számtalan kritika érte, összességében mégis megállapítható, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság rendszere – formálisan és gyakorlatában is – a térség néhány más államánál sok szempontból demokratikusabbnak bizonyult. (Irán az 1906-os alkotmányos forradalom óta

ismeri és magáévá tette az alkotmány és a parlament intézményét, melyek létjogosultsága a változó politikai körülmények, átalakulások közepette sem kérdőjeleződött meg. Az Iszlám Köztársaságban a legfőbb akarat Istené, de a választói akarat közvetlen választásokon keresztül érvényesül.10 Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a (síita) iszlám kormányzás modellje még a térség síita közösségeiben sem talált általános elfogadottságra, csak egyes politikai csoportok számára vált – elméletben – követendő példává, a gyakorlatban azonban még ezek a csoportok sem ragaszkodtak az iráni modellhez, amikor a hatalomban való részvételük volt a tét.11 A 2009. június 12-én tartott köztársasági elnök-választást megelőző hetekben folytatott elnökjelölti kampánysorozat nyitottsága és szabadsága óriási várakozásokat keltett Iránon belül és kívül egyaránt. Úgy tűnhetett, mintha a George W Bush amerikai

elnök által kezdeményezett demokrácia-terjesztés dominóeffektusa – ha másként is mint azt elképzelték – mégis megindult volna a térségben. Erre utalt a példátlanul magas részvételi arány is (85%12), illetve a választási eredmények közzététele után még hetekig zajló tömeges tüntetések országszerte. Jóllehet a szakértők sem értenek egyet abban, hogy vajon mi lehetett a választások igazi eredménye, annyi bizonyos, hogy a választások lebonyolítása során számos visszásság volt tapasztalható, illetve, hogy a tüntetések leállítása, az ellenzék 9 A ’velájat-e fakih’, a vallástudós uralma és az iszlám kormányzás elméletét Ruhollah Khomeini ajatollah dolgozta ki és azon a síita tételen alapszik, mely szerint a hívőknek szükségük van egy jámbor, a vallásban jártas személyre, aki az isteni törvényeket számukra a kor követelményeire „lefordítja”, interpretálja. 10 Ld. az Iráni Iszlám Köztársaság

alkotmánya, http://wwwservatunibech/icl/ir00000 html (letöltve 2010 július 3.) 11 Iránon kívül a térségben Irakban kerültek a síiták kormányzati pozícióba, az iraki síita pártok közül a SCIRI/ISCI volt az, mely az iráni modellt szorgalmazta volna. 12 Natájedzs-e nehái-je dahomin doure-je entekhábát-e rijászat-e dzsomhuri (A tizedik köztársasági elnökválasztás végleges eredményei) http://moi.ir/Portal/Home/ShowPageaspx?Object=News&CategoryID=832a711b-95fe-4505-8aa338f5e17309c9&LayoutID=dd8faff4-f71b-4c65-9aef-a1b6d0160be3&ID=5e30ab89-e376-434b-813f8c22255158e1 visszaszorítása viszonylag lassan indult meg és fokozatosan öltött olyan méreteket, melyek mind belföldön, mind külföldön óriási visszhangot váltottak ki. Bár az Iszlám Köztársaságot korábban is rendszeresen bírálták az emberi jogok megsértése miatt, a választásokat követő hónapokban egyes kirívó esetekben (mint pl. az egyik ajatollah fiának halálra

verése a börtönben, vagy a bebörtönzöttek elleni fizikai és szexuális erőszak) maga a rendszer is meghátrálni kényszerült: az iráni parlament vizsgálóbíróságot állított fel a börtönben történtek kivizsgálására, és ugyan a vizsgálat megállapítása szerint jogsértés nem történt, az elhíresült Kahrizak börtönt bezárták.13 Egyes külföldi vagy kettős állampolgárok bebörtönzése ügyében pedig a külföldi civilszervezetek vagy kormányok beavatkozására14 a letartóztatottakat szabadon bocsátották. Bár az ellenzéket, úgy tűnik, sikerült visszaszorítani – Mir Hoszejn Muszavi és Mehdi Karrubi híveiket az otthonmaradásra szólította fel a választások évfordulóján - és a kormány megszilárdította pozícióját, az ellenzék és szakértői vélemények szerint ez átmeneti állapot lehet, hiszen az alapvető politikai és társadalmi problémák és feszültségek nem lettek megoldva. A 2009-es választások egyik érdekes

mellékmotívuma az iráni diaszpóra aktivizálódása, mely azonban egyelőre nem tudott egységes erővé szerveződni. Bár az amerikai irániak a mintegy 4 millió külföldön élő iráni negyedét teszik ki és gazdaságilag az utóbbi harminc év a legsikeresebb bevándorló közösségének számítanak, politikai aktivitásuk és politikai nézeteiket tekintve nagyon megosztottak maradtak.15 Irak Irak és Irán viszonyát máig alapjaiban határozza meg az iraki-iráni háború: nemcsak a már említett trauma miatt, hanem mert éppen a trauma következtében Irán mindent megtesz azért, hogy hasonló helyzet ne fordulhasson elő még egyszer. Ezért egyrészt igyekszik jó kapcsolatokat ápolni az új iraki kormánnyal, de minden iraki politikai csoportosulással is, 16 másrészt Irakon belül gazdasági pozíciókat kiépíteni. Az új poszt-Szaddám Husszein Irak stratégiai nyereség Irán számára, amennyiben az Ali Szisztáni nagyajatollah által támogatott „egy

ember-egy szavazat” elvre épült és így biztosította, hogy a síita többségű Irakban17 a síiták kormányzati pozícióba kerülhessenek. Bár az Abdulláh jordániai király által említett „síita félholdnak”, illetve az elképzelésnek, hogy Irán a síita összetartozás okán irányítani tudná Irakot, realitása vitatott, annyi bizonyos, hogy az új iraki kormánnyal az iráni vezetés sokkal jobban megtalálja a hangot, aminek csak részben oka az, hogy a kormányba olyan politikai csoportok is bekerültek, melyek szoros kapcsolatokat ápolnak a teheráni vezetéssel, vagy korábban Iránban éltek száműzetésben (mint pl. a Hakím család vezette SCIRI/ISCI18) 13 Nasser Karimi: ’Kahrizak Prison, Holding Iranian Protestors, Ordered Closed After Abuses’, The Huffington Post, 28/07/2009, http://www.huffingtonpostcom/2009/07/28/kahrizak-prison-holding-i n 246095html (letöltve 2010. július 3) 14 pl. Iason Athanasiadis görög újságírót a görög

kormány tiltakozása és közbenjárása nyomán bocsátották szabadon. 15 Barbara Slavin: ’Iranian Diaspora Struggles to Find Unified Voice’, Global Issues, June 29, 2010, http://www.globalissuesorg/news/2010/06/29/6142 (letöltve 2010 július 3) 16 ’Irans Rafsanjani, Iraqs Prime Minister al-Maliki meet in Baghdad’, Payvand, 03/03/2009, http://payvand.com/news/09/mar/1034html 17 A síiták Irak lakosságának mintegy 60%-át teszik ki. 18 Supreme Council of the Islamic Revolution in Iraq/Islamic Supreme Council of Iraq Irán Irak legnagyobb kereskedelmi partnere, a kereskedelmi forgalom elérte a 4 milliárd dollárt 2009-ben. Az olcsó, államilag dotált áruexport azonban mind az iráni, mind az iraki árakat lenyomta, amely mindkét ország gazdaságát hátrányosan érintette. 2008 márciusában az iráni kormány 1 milliárd dolláros kölcsönt ajánlott Iraknak olyan projektek kivitelezésére, melyekben iráni vállalatokat és felszerelést alkalmaztak. Irak

síiták-lakta részein, de elsősorban a szent helyek környékén, Nedzsefben és Kerbelában, óriási iráni beruházásokra került sor, évi mintegy 20 millió dollár értékben:19 repülőteret építettek (2005-ben 1 milliárd dollár alacsony kamatozású iráni hitelt ajánlottak fel erre a célra), hogy az iráni zarándokok közvetlenül Nedzsefbe utazhassanak és kiépült egy jelentős, a zarándok-infrastruktúra is. Az iráni határhoz közeli iraki területeken irániak építették ki az elektromos hálózatot, mely az iráni hálózathoz kapcsolódik.20 Miközben Irak síita régiói az iráni gazdasági kibontakozás helyszínei, az iraki síita establishment puszta léte a magát az iszlám, és különösen a síita iszlám vezetőjének szerepében percepiáló iráni vezetés számára éppen síitaságában jelent kihívást. A síita iszlám szent helyei, két kivétellel, Irakban találhatók. Továbbá a Szaddám Huszein-rezsim megdöntését követő

határnyitás következtében az iráni síita hívők tömegesen, évente többszázezren, járnak zarándoklatra az iraki szent helyekre, aminek egyenes következménye, hogy követendő vezetőt és tanítást (értelmezést) is egyre többen Irakban találnak. Ezért bár Iránnak érdeke, hogy az iraki síiták képviselve legyenek az iraki kormányban, Irak felbomlása és egy különálló iraki arab síita entitás létrejötte, mely az elmúlt évtizedekben többször is reális lehetőségnek tűnt, nem áll érdekében. És bár Iránnak alapvető érdeke, hogy az Egyesült Államok katonai ereje legalább annyira le legyen kötve, hogy ne jelentsen közvetlen fenyegetést Irán számára, egy fegyveres konfliktus vagy szektárius polgárháború Irán közvetett és közvetlen biztonsági, politikai és gazdasági érdekeit veszélyeztetné. Afganisztán Irán részt vett a 6+2 csoport tárgyalásain21 és a bonni konferencián.22 Rendezte kapcsolatait az új afgán

kormánnyal, és kiutasított több száz al-Káida és tálib vezetőt, akik Iránban kerestek menedéket. bár Iránt számos vád érte, hogy beavatkozik Afganisztánban és az utóbbi időszakban ismét erősödő tálibokat támogatja, egyes tálib csoportoknak fegyvereket is szállít, a szakértők véleménye mégis inkább az, hogy inkább az Iszlám Forradalmi Gárda egyes csoprtjainak magánakcióiról, mintsem közvetlen iráni beavatkozásról lenne szó.23 (Ismert, hogy iráni eredetű fegyvereket és robbanóanyagot találtak, illetve a tálibok által vezetett lázadó csoportok használtak Afganisztánban.24) Hivatalos iráni vélemények25 szerint Iránnak – 19 ’Iran’s Soft Power in Iraq’, Iran Tracker, August 4, 2009, http://www.irantrackerorg/analysis/iran %E2%80%99s-soft-power-iraq 20 ’Iran’s Soft Power in Iraq’, Iran Tracker, August 4, 2009, http://www.irantrackerorg/analysis/iran %E2%80%99s-soft-power-iraq 21 A 6+2 csoport Afganisztán hat

szomszédját (Kína, Pakisztán, Irán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tadzsikisztán) és az Egyesült Államokat és Oroszországot jelentette. Az 1999-2001 között az ENSZ égisze alatt folytatott tárgyalásokon a csoport az afganisztáni helyzetre próbált megoldást találni. 22 2001 decemberében a tálib-ellenes szövetségesek és a regionális hatalmak Bonnban gyűltek össze, hogy egy afgán átmeneti kormány megválasztásáról tárgyaljanak. ’Bonn peace conference’, BBC, December 2, 2001, http://news.bbccouk/2/hi/in depth/world/2001/war on terror/tv and radio reports/1688256stm (letöltve 2010. július 3) 23 Jason Motlagh: ’ Irans Spending Spree in Afghanistan’, Time, May 20, 2009, http://www.timecom/time/world/article/0,8599,1900013,00html (letöltve 2010 július 3) több okból is - elsődleges érdeke az afganisztáni stabilitás, még akkor is, ha az alacsony intenzitású konfliktus lekötve tartja az Egyesült Államok és szövetségesei erejét.

Irán több mint 280 millió dollárt fektetett be Afganisztánban, ebből 220 millió dollárt az infrastruktúra fejlesztésére, elsősorban út- és vasútépítésre fordítottak, míg 60 millió dollárt a köz- és felsőoktatásra, a telekommunikációra, az elektromos hálózat fejlesztésére, a határőrizetre, az egészségügyre és a sportra költöttek. A két ország közötti kereskedelem volumene meghaladja az 1,3 milliárd dollárt.26 A tálibok bukása óta Irán több mint 500 millió dollár értékben nyújtott Afganisztánnak humanitárius segélyt, elsősorban üzemanyag és szállítás formájában.27 Irán szempontjából azonban a legnagyobb kihívást a mintegy 1000 km hosszú közös határ jelenti, melyen keresztül szinte akadálytalanul áramlik az országba a kábítószer. Bár az eredmények tükrében (a kábítószer-termelés jelentős visszaesése tapasztalható28) a nemzetközi erőfeszítések sikeresnek látszanak, a részletesebb vizsgálat

ezt már korántsem támasztja alá.29 Ezért bár a nemzetközi közösség afganisztáni drogpolitikáját Irán kritikával kezeli, de a drogkereskedelem visszaszorítását a maga eszközeivel támogatja, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a kábítószer beáramlását megakadályozza. Minden iráni erőfeszítés ellenére azonban Iránban ma több millió kábítószer-élvező él,30 és a kábítószercsempészek elleni harcban évente mintegy száz iráni katona veszíti életét.31 Bár az iráni törekvések általában nemzetközi támogatást élveznek, a gyakorlatban számos akadályba ütköznek, amikor pl. az éjjel is használható infra-szemüvegek eladását a fejlett országok nem engedélyezik, mondván, azok a határőrizeten túl egyéb katonai célokra is alkalmasak. Az Iszlám Köztársaság 1979 óta, amikor a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, milliós nagyságrendben fogadott be afgán menekülteket, először a szovjetek elől, majd később a

tálibok, illetve a 2001-es háború elől menekülőket. Az ENSZ adatai szerint ma Iránban mintegy egymillió regisztrált afgán menekült él, és további egymillió afgán tartózkodik ott bejelentés nélkül. A ma Iránban tartózkodó afgán menekültek nagy része gazdasági okokból menekült Iránba, ahol komoly társadalmi és gazdasági feszültséget jelentenek, hiszen Iránban amúgy is magas a munkanélküliség, így a menekültek legfeljebb idény- és segédmunkából próbálják fenntartani magukat. Az iráni utcákon megjelent kéregető asszonyok nagy része is afgán. Irán csak az elmúlt hónapokban mintegy 80,000 afgán menekültet küldött vissza Afganisztánba, annak ellenére, hogy ígéretet tett, nem utasítja ki őket.32 2010 májusában Afganisztánban több Irán-ellenes tüntetésre került sor az Iránban bebörtönzött és kivégzett 24 Greg Bruno-Lionel Beehner: ’Iran and the Future of Afghanistan’, Council on Foreign Relations, March 30,

2009, http://www.cfrorg/publication/13578/iran and the future of afghanistanhtml (letöltve 2010 július 3) 25 Jason Motlagh: ’ Irans Spending Spree in Afghanistan’, Time, May 20, 2009, http://www.timecom/time/world/article/0,8599,1900013,00html 26 Fadá Huszejn Máleki, a kabuli iráni nagykövet az iráni Press TV-nek adott interjújában, ’Iran aid to Afghanistan at $280mn’, Press TV, 09 Mar 2010, http://www.presstvir/detailaspx?id=120440&sectionid=351020101 27 idézi Greg Bruno-Lionel Beehner: ’Iran and the Future of Afghanistan’, Council on Foreign Relations, March 30, 2009, http://www.cfrorg/publication/13578/iran and the future of afghanistanhtml (letöltve 2010 július 3.) 28 Tálas Péter: ’Csökkenő afganisztáni esélyek’, SVKI Elemzések 2010/10, www.svkizmnehu 29 Bővebben ld. Tálas Péter: ’Csökkenő afganisztáni esélyek’, SVKI Elemzések 2010/10, wwwsvkizmnehu 30 A kábítószer-élvezők száma becsléseken alapszik, az 1,7 milliótól a 4

millióig terjed. ’Addicted to drugs in Iran’, BBC, 17 May, 2009, http://news.bbccouk/2/hi/middle east/8054333stm 31 ’Iran battles war on drugs’, BBC, 16 May, 2009, http://news.bbccouk/2/hi/middle east/8053163stm afgán menekültek miatt. Jóllehet az iráni hatóságok szerint a börtönben fogva tartott afgánok kábítószer-csempészet miatt kerültek börtönbe, és az elmúlt hónapokban „mindössze” nyolc afgánt végeztek ki, a kabuli hatóságok szerint az iráni börtönökben mintegy négy-ötezer afgánt tartanak fogva, több százan lehetnek a halálra ítéltek közöttük, és eddig több mint ötvenet végeztek ki.33 Irán a tüntetéseket külső beavatkozás eredményeként értékeli, melynek célja az iráni-afgán viszony megrontása lenne. Irán számára Afganisztán tehát egyértelműen olyan terep („közel-külföld”), ahol a történelmi, kulturális, etnikai és nyelvi kapcsolatok miatt viszonylag akadálytalanul építheti és

erősítheti gazdasági befolyását, Iránhoz kapcsolva és stabilizálva a nyugati afgán tartományokat akkor, amikor a biztonsági és politikai helyzet folyamatosan romlik Afganisztán egyéb részeiben. Bár a külföldi csapatok jelenléte bizonyos kockázatot jelent Irán számára, egy esetleges csapatkivonás a tálibok ismételt hatalomba jutásához vezethet, ami szintén kockázatot jelentene Irán számára. Ettől eltekintve ma a legnagyobb reális veszély Afganisztán felől Iránra nézve a szinte feltartóztathatatlan kábítószer-kereskedelem, mely az iráni társadalom egyre nagyobb részét érinti. Az arab-izraeli konfliktus Az Iráni Iszlám Köztársaság arab-izraeli konfliktussal kapcsolatos álláspontját alapvetően Izrael állam el nem ismerése határozza meg. Bár 1997-ben, amikor Mohammad Khátami megnyerte az elnökválasztást, bejelentette, hogy a továbbiakban nem kívánnak beavatkozni az arabok/palesztínok és Izrael viszonyába, Mahmud

Ahmadinezsád első hivatalba lépése (2005) óta az Iszlám Köztársaság fokozatosan egyre nagyobb szerepet vállalt – elsősorban Libanonban és a palesztín területeken, betöltve azt az űrt, melyet a konfliktustól egyre inkább távol maradó arab országok hagytak. Ismert, hogy Irán és a libanoni síiták között különleges kapcsolat van, melynek történelmi gyökerei a 15-16. század fordulójáig nyúlnak vissza, amikor a mai Libanon területéről érkeztek azok a síita mollák, akik az Iráni-fennsík lakosságát a szunnita iszlámról a síita iszlámra térítették. 1982-ben iráni közreműködéssel alapították a Libanonba bevonuló izraeli csapatokkal szemben megalakuló Hezbolláh fél-katonai szervezetet. Az iráni-Hezbolláh kapcsolat azóta is igen szoros, bár a 2006-os libanoni háború kapcsán több elemző is megjegyezte, hogy a Hezbolláh „nagykorúvá vált”, azaz a háborút nem iráni késztetésre vívta. Irán kapcsolata a Hamásszal

a nyolcvanas évek végéig nyúlik vissza, de intenzívvé 2000 után vált, amikor Irán egyre több pénzzel, fegyverekkel és kiképzéssel támogatta a Hamászt. Irán pénzügyi segítséget ígért 2006 februárjában a demokratikusan megválasztott Hamászkormánynak is, amikor az Egyesült Államok és Izrael megpróbálták azt elszigetelni.34 Az iráni támogatás mértékéről szóló fő bizonyíték egy 1998-ban elfogott iraki diplomáciai dokumentum, amely – iraki hírszerzőkre hivatkozva – arról számol be, hogy Irán havi 15 millió dollárral támogat olyan Hamász-műveleteket, mint a merényletek és bizonyos „speciális akciók”, illetve kiképzést ajánl a Hamász harcosainak. A megállapodás állítólag 32 ’Iran said to resume deportation of Afghan refugees’, January 15, 2009, Radio Free Europe/Radio Liberty, http://www.rferlorg/content/Iran Said To Resume Deportation Of Afghan Refugees/1370585html ; ’Afghans protest against refugee

executions in Iran’, May 13, 2010, BBC, http://news.bbccouk/2/hi/south asia/8679336stm 33 ’Afghans protest against refugee executions in Iran’, May 13, 2010, BBC, http://news.bbccouk/2/hi/south asia/8679336stm 34 ’Iran offers Hamas financial aid’, BBC, February 22, 2006, http://news.bbccouk/2/hi/middle east/4739900stm (letöltve 2010 július 4) Ahmed Jaszín sejk és az iráni vezetés között köttetett.35 Más – az előbbinél kevésbé vitatott – források szerint Irán évi mintegy 3 millió, mások szerint akár évi 18, sőt 30 millió dollárt juttat a Hamásznak.36 37 (Hozzá kell tenni, hogy e forrás szerint több arab ország ennél jóval nagyobb összeggel támogatja a Hamászt.) Az iráni fegyverszállítások a palesztín területekre, elsősorban a Hamász részére évek óta időről időre megjelennek a médiában. A 2002 januárjában az izraeli tengerészet által feltartóztatott Karine-A állítólag Iránból szállított fegyvereket

(Katyusákat, robbanóanyagokat, aknavető gránátokat és tankelhárító rakétákat) a palesztín területekre. De a 2009. januári gázai háború kapcsán is felmerült, hogy a Gázai övezetet Egyiptommal összekötő alagutakon keresztül iráni fegyvereket csempésztek be. Sőt, Hásemi Rafszandzsáni ajatollah bejelentette, hogy a Hamász rendelkezik egy olyan új fegyverrel, mellyel az izraeli tankok, ha ismét behatolnának a Gázai övezetbe, nagy távolságról megállíthatóak lennének.38 (Valószínűleg ugyanarról a fegyverről lehet szó, mint amellyel 2006-os libanoni háborúban a Hezbolláh harcolt sikeresen az izraeli tankokkal szemben.) Ami a kiképzést illeti, legalább hét turnusban több száz palesztín vett részt Iránban (és Szíriában) fegyveres kiképzésben.39 Emlékezetes, hogy a 2008. december-2009 januári gázai háborúban Ali Khamenei ajatollah beszédére válaszul, melyben azt mondta, hogy „mindenki, akit a legitim és szent védelem

során ülnek meg, mártír”,40 több ezer iráni fiatal gyűlt össze Teheránban a repülőtéren, illetve az illetékes minisztériumok előtt, készen arra, hogy Gázába induljanak harcolni. Khameneni ajatollah személyes küldöttjének hosszas rábeszélésébe telt, mire haza tudta küldeni őket, mondván, ma nem tehetünk semmit Gázáért. A legtöbb forrás egyetért abban, hogy a Hamász anyagi mellett más segítséget is kap Irántól, azonban úgy vélik, hogy az Iszlám Köztársaság retorikája sokkal inkább saját céljait szolgálja, mintsem a szervezettel való szerves kapcsolatát bizonyítja. Irán semmiképp sem diktál a Hamásznak. Az iráni kormányzat – saját bejelentése szerint – önkénteseket és öngyilkos merénylőket toboroz és képez ki, felállított egy hadbíróságot izraeli tisztviselők háborús bűneinek kivizsgálására, és még szigorúbb bojkottot hirdetett az Izraellel kereskedelmet folytató cégekre. Mindezzel egyrészt a

külvilágnak üzeni, hogy számolni kell vele a térségben, másrészt, hogy az országnak határozott véleménye van az izraeli–palesztin kérdésben. A nukleáris vita 35 http://www.fasorg/irp/eprint/iraqi/v3pdf Letöltés ideje: 2009 január 4 Matthew Lewitt: Hamas Politics, Charity and Terrorism in the Service of Jihad. New Haven: Yale University Press, 2007. 172 o 37 Meyrav Wurmser: ’The Iran-Hamas Alliance’, Hudson Institute, October 4, 2007, https://www.hudsonorg/indexcfm?fuseaction=publication details&id=5167 38 ’IRAN: Hamas has secret anti-Israel weapon in Gaza, cleric says’, Los Angeles Times, January 2, 2009, http://latimesblogs.latimescom/babylonbeyond/2009/01/iran-hamas-to-rhtml 39 ’Hamas wages Iran’s proxy war on Israel’, Time online, March 9, 2008, http://www.timesonlinecouk/tol/news/world/middle east/article3512014ece (letöltve, 2010 július 4) 40 „Minden palesztín mudzsáhidnak és az iszlám világ minden más hívőjének feladata, hogy

megvédje Gáza védtelen népét. Mindenki, akit megölnek a legitim és szent védelem során, mártír és remélhetőleg a badri és az ohodi csaták mártírjai között lesznek majd Allah küldöttének jelenlétében.” ’Islamic Revolution Leader issued a statement Sunday on the horrendous tragedy of Gaza bloodbath in the hand of the Zionists’ (2008/12/28) http://www.globalsecurityorg/military/library/news/2008/12/mil-081228khamenei01htm 36 Az iráni nukleáris program 2002 nyarán került a nemzetközi figyelem előterébe, amikor egy ellenzéki szervezet aktivistái nyilvánosságra hozták, hogy Natanzban uráncentrifugasor befogadására alkalmas helyszínt készítenek elő, illetve Arakban nehézvízművet és újrafeldolgozóművet építenek. Bár Iránnak a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel kötött ún. teljes körű biztosítéki egyezménye 41 értelmében az üzembe helyezés előtt 180 nappal, de a lehető leghamarabb be kellett volna jelentenie a

nukleáris létesítmények építését, a 180 napos időszak kezdete legalábbis vitatható volt. Az Európai Unió vezető államai, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország tárgyalásokba kezdtek Iránnal, egyrészt programjának feltárásáról, másrészt az urándúsítási előkészületekről, illetve az atomsorompó szerződés ún. kiegészítő jegyzőkönyvének aláírásáról. A tárgyalások következtében Irán 2004 decemberében aláírta a kiegészítő jegyzőkönyvet, mely lehetővé tette a NAÜ ellenőreinek, hogy az országban bárhol bármikor bejelentés nélkül ellenőrzéseket végezzenek. Bár a medzslisz nem ratifikálta a jegyzőkönyvet, Irán bejelentette, hogy tartja magát az abban foglaltakhoz. Szintén az EU-3-mal folytatott tárgyalások következtében 2004-ben felfüggesztették az Iszfaháni Nukleáris Kutató Központ és a natanzi urándúsító építését. A tárgyalások elakadása miatt azonban Irán felmondta a kiegészítő

jegyzőkönyvet, az iszfaháni létesítményt 2005 augusztusában újra megnyitották, míg a natanzi munkálatokat 2006 januárjában kezdték újra – a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreinek a jelenlétében! 2006 áprilisában Mahmud Ahmadinezsád bejelentette, hogy Irán képes uránt dúsítani, és ezt a képességét tovább kívánja fejleszteni. Irán a teljes nukleáris fűtőanyagkör kiépítésére törekszik és nemcsak önellátásra rendezkedik be,42 hanem nukleáris fűtőanyagszállítóként kíván a világpiacra kilépni.43 Mindezt Irán az atomsorompó szerződéses kötelezettségeinek tiszteletben tartásával és keretében teszi, ragaszkodik hozzá és ahhoz, hogy az atomsorompó szerződés értelmében ehhez joga van. A nemzetközi közösség azonban – élen az Egyesült Államokkal – úgy vélte, mivel túl sok a bizonytalanság az iráni programban, illetve a 2005-ben hivatalba lépett Ahmadinezsádadminisztráció, de különösen az

elnök konfrontatív retorikája miatt, felszólította Iránt, hogy hagyjon fel az urándúsítási kísérletekkel, majd programmal, különben az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé viszik az ügyet. Mivel Irán változatlanul kitartott programja békés jellege, illetve az urándúsításhoz való joga mellett, a Biztonsági Tanács először 2006. december 23-án, majd azóta több alkalommal, utoljára 2010. június 9-én hozott szankciókat Iránnal szemben44 A BT-határozatot megelőző napon Brazília és Törökország – abban a reményben, hogy sikerül a szankciók kiszabását elkerülni - megállapodott Iránnal az iráni dúsított urán egy részének külföldre szállításáról és ott további feldolgozásáról, ez azonban már nem volt elegendő.45 Miért kell Iránnak nukleáris technológia? 41 Irán 1968-ban csatlakozott az Atomsorompó szerződéshez és ennek értelmében, 1974-ben megkötötte a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel a teljes körű

biztosítéki egyezményt, melynek alapján a NAÜ rendszeresen ellenőrizte Irán nukleáris tevékenységét. 42 V.ö az idegen dominancia minden formájának elutasítása, pl az iráni alkotmányban ’ Candidate running against Ahmadinejad calls for nuke fuel consortium based in Iran’, World Tribune, June 3, 2009, http://www.worldtribunecom/worldtribune/WTARC/2009/me iran0439 06 03asp 44 UN Security Council Resolution 1929 (2010), http://www.iaeaorg/NewsCenter/Focus/IaeaIran/unsc res19292010pdf (letöltve 2010 július 3) 45 Bővebben ld. N Rózsa Erzsébet: ’A török-brazil-iráni megállapodás, avagy elkerülhetők-e az ENSZ BT Iránnal szembeni újabb szankciói?’, MKI Gyorselemzés 2010/6, http://www.hiiahu/indexphp?menu=26&gyors=2040 43 Az iráni nukleáris programmal szemben megfogalmazott kritikák alapkérdése az volt, hogy miért „kell nukleáris energia egy olyan országnak, amely térdig jár az olajban?” – hacsak nem akarja a programot nukleáris

fegyverek gyártására felhasználni. Ismert, hogy Khomeini ajatollah minden tömegpusztító fegyvert ellenzett. Ennek ellenére, az iraki-iráni háború tapasztalatai, illetve az izraeli nukleáris arzenál léte következtében több olyan iráni nyilatkozat is napvilágot látott, melyek legalábbis felhatalmazást látszanak adni tömegpusztító fegyverek szerzésére.46 Az iráni vezetés folyamatosan hangsúlyozza, hogy az iráni program kizárólag békés célú,47 amit Ali Khamenei ajatollah egy fatvával is megerősített,48 mégis időről időre igen szélsőséges nézetek49 is megjelentek. Miközben az iráni nukleáris program civil jellegét illetően számos kétely megfogalmazódott, különösen amerikai részről, Irán jogát a civil programhoz senki sem vonja kétségbe. Ennek megfelelően az amerikai érvelés elsősorban politikai megfontoláson alapszik, mely szerint a „mullahkrácia” megbízhatatlan rezsim, része „a Gonosz tengelyének”,

ráadásul Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége alatt az iráni hivatalos retorika egyre fenyegetőbbé vált. Az iráni atomprogramban igen jelentős, bár érzelminek is minősíthető szerepet játszott a szinte „mániákus” félelem attól, hogy az ország függő helyzetbe kerüljön bármely külső hatalomtól. A teljes függetlenségre és önellátásra törekvés Khomeini ajatollah politikai programjának szerves részét képezte és együtt járt azzal, hogy 1979-1989 között Iránnak gyakorlatilag nem volt külső államadóssága. Az idegen hatalmaktól való függés elutasítása az iráni alkotmányban is szerepel, okát elsősorban a 19-20. századi történelmi tapasztalatokban kereshetjük. A nukleáris energia igénye mögött azonban számos racionális, gazdasági, politikai és biztonságpolitikai érv is felsorakoztatható. Az iráni vezetés tisztában van azzal, hogy jóllehet Irán a világ negyedik olajtermelő (és második földgáz-kitermelő) hatalma,

az olajkészletek végesek, a becslések szerint a 21. század közepére kimerülnek Az olajkészletek megőrzése a hiányos időszakokra különösen előnyös lehet, de értékesítése mellett is szólnak pénzügyi megfontolások: egy atomerőmű (a beruházást követően) lényegesen olcsóbban tud elektromos energiát előállítani, mint egy hagyományos tüzelésű erőmű, még akkor is, ha árába a majdani leszerelés és a hulladékok elhelyezésének költségeit is beépítik.50 Irán regionális hatalom akar lenni, márpedig a regionális hatalmiság elengedhetetlen eleme a modernség, a műszaki fejlettség, amelyhez a 21. században a nukleáris energia előállításának képessége egyre inkább hozzátartozik. 46 Ali Akbar Hásemi Rafszandzsáni 1988-ban úgy nyilatkozott, hogy „teljesen fel kell szerelnünk magunkat a vegyi, bakteriológiai és radiológiai fegyverek mind támadó, mind védekező arzenáljával” 1991-ben Mahádzseráni ajatollah pedig azt

mondta, hogy „mivel Izrael továbbra is rendelkezik nukleáris fegyverekkel, nekünk, muszlimoknak együtt kell működnünk egy atombomba előállításában”. 47 „Hatalmunk és erőnk a hitünkben, érvelésünkben és népünk képességeiben rejlik. Ezzel a hatalommal megáldva az embernek nincs szüksége pusztító fegyverek kifejlesztésére.” (Mohamed Khátami); „Egy nemzetnek, amelynek saját kultúrája, logikája és civilizációja van, nincs szüksége nukleáris fegyverekre. Azok az országok törekszenek nukleáris fegyverek birtoklására, melyek problémáikat erő alkalmazásával akarják megoldani. A mi nemzetünknek nincs szüksége ilyen fegyverekre” (Mahmúd Ahmadinezsád) 48 „az iszlámban tilos a nukleáris fegyverek előállítása, felhalmozása és használata, és az Iráni Iszlám Köztársaság soha nem fog ilyen fegyvereket szerezni.” 2004 szeptember 49 „Mi a baj azzal, hogy felülvizsgáljuk ezt a szerződést a nukleáris energiáról

és kilépjünk belőle? ÉszakKorea is kilépett. Sok ország nem is csatlakozott soha” (Ahmed Dzsannati ajatollah) 50 Ma Magyarországon a lakossági villamos energiáért 31-33 Ft-ot fizetünk kWh-nként, miközben a Paksi Atomerőmű kb. 8,50 Ft-ért állítja elő az áramot úgy, hogy ebbe az árba már a leszerelés és hulladék-elhelyezés költségeit is kalkulálták. Az iráni érvelésben nem elhanyagolható szerepet játszanak a biztonságpolitikai megfontolások is. Az iráni biztonságpolitikát alapjaiban határozza meg az a tény, hogy Irán közvetlen szomszédságában, illetve szűkebb környezetében több – elismert és el nem ismert – atomhatalom található (Oroszország, Pakisztán, India, Izrael). A szomszédos Törökországban amerikai atomfegyverek vannak telepítve és a Perzsa-öbölbeli amerikai katonai támaszpontokon és/vagy kikötőkben nukleáris fegyverekkel felszerelt/felszerelhető anyahajók is horgonyozhatnak. Továbbá

történetileg az iraki atomprogram is minden bizonnyal komoly hatással volt az iráni biztonságpolitikai gondolkodásra. Valójában az egyetlen bizonyosság az iráni programmal kapcsolatos bizonytalanság és az információk elégtelen volta. Az Egyesült Államok és az Európai Unió vezető hatalmai úgy vélik, Irán nukleáris fegyverek előállításán fáradozik, miközben Irán változatlanul programja békés jellegét hangsúlyozza. A nemzetközi közösség egy jelentős része, különös tekintettel a fejlődő világ államaira, de az ENSZ BT nem állandó tagjai közül legalább Törökországra és Brazíliára, azonban úgy látja, az iráni vitát békés úton lehet és kell megoldani. Miközben Irán úgy tűnik, hajlandó volt bizonyos kompromisszumra, az Egyesült Államok és az Európai Unió nemcsak az ENSZ Biztonsági Tanácsában érte el újabb szankciók meghozatalát, de saját szankciókat is hatályba léptetett Iránnal szemben. Ugyanakkor még

mindig nem ismerjük Irán valódi képességét (képességének mélységét és mértékét) és az ellenőrök annak ellenére sem találtak konkrét bizonyítékot („füstölgő pisztolyt”) az iráni program katonai létére, hogy immár hét-nyolc éve folyamatosan ellenőrzik Irán nukleáris tevékenységét. Kérdések és dilemmák Az iráni nukleáris program, Irán gazdasági és kulturális térnyerése, illetve az iráni beavatkozás a térség konfliktusaiba számos, az egyes kérdésen túlmutató konnotációval bír. A globális szinten felmerül az atomsorompó szerződés hatékony verifikációja, a nemzetközi nukleáris fűtőanyagbank és az ENSZ Biztonsági Tanácsa reformjának kérdése. Regionálisan kérdés Irán pozíciójának alakulása a térségben, az izraeli és az iráni program relációja és megítélése, az atomerőmű-építési hullám, vagy hogy lesz-e/lehet-e Irán-ellenes szövetség, vagy kialakulhat-e végre egy biztonsági

együttműködés a Perzsa-/Arab-öbölben. A bilaterális dimenzióban változatlanul a napirenden van egy esetleges amerikai és/vagy izraeli támadás az iráni nukleáris létesítmények ellen, illetve az esetleges biztonsági garanciák nyújtása Iránnak. Végül – unilaterálisan – a konfliktus fontosabb szereplői vonatkozásában mindegyiknél felmerül az iráni kérdés belpolitikai meghatározottsága, úgy az Egyesült Államokban, mint Izraelben, vagy éppen Iránban magában. Továbbra is kérdés, hogy mik lehetnek Irán szándékai, illetve átláthatóvá lehet-e tenni az iráni nukleáris programot. Irán a poszt-bipoláris rendszerben tehát a speciálisan vele kapcsolatos kérdéseken túl egy sor olyan dilemmát is felvet, melyek a nemzetközi rend és rendszer további alakulását lényegében határozhatják meg