Alapadatok
Év, oldalszám:2004, 2 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:52
Feltöltve:2013. november 30.
Méret:106 KB
Intézmény:
-
Megjegyzés:
Csatolmány:-
Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!
Értékelések
Nincs még értékelés. Legyél Te az első!Legnépszerűbb doksik ebben a kategóriában
Tartalmi kivonat
.Wf/iíVH^ J r.,:; Ami az egyiknek méreg, az a másiknak gyógyszer (a nyílméregtől az izomrelaxációig) Az indián nyílméreg kuráre útja az Amazon-meden ce trópusi esőerdőiből a modern európai műtőkbe az orvostörténelem legkalandosabb sikertörténetei közé tartozik (4). Maga az elnevezés az indián „woorari" (méreg) szó eltorzításából származik. A kuráre első írásos nyoma az olasz szerzetes, Pietro Martire DAnghiera, Rebus Oceanis et Novo Őrbe című, 1516-ban megjelent könyvében található (1), ami az Újvilágból hazatérő spanyol „conquistadores" által elmesélt, le bilincselő történeteket rögzíti. Hogy magát a nyílmér get ki hozta el elsőként Európába, az hevesen vita tott. Az angolszász irodalom Erzsébet királynő kalan dor-felfedezőjének, Sir Walter Ralegh-nek tulajdo nítja az elsőséget, aki 1596-ban járta be a mai Brit Guyanát, a legendás kincses várost, Eldoradót keres ve. Ott Ralegh
valóban megismerkedhetett a kuráre használatával, de annak nincs semmi írásos nyoma a még abban az évben megjelent úti beszámolójában (The discovery of the large, rich and beautiful Empire of Guyana), hogy azt hazahozta volna Albionba (13). A dicsőség így minden bizonnyal a nagy német természettudós Alexander von Humboldtot, és a francia sebész és amatőr botanikus Aime Bonplandot illeti, akik 1799-ben érkeztek az Újvilágba, ahol öt évet töltöttek a növényvilág tanulmányozásával. Az 1807-ben Párizsban megjelent francia nyelvű úti könyvükben (Voyage aux regions equinoxiales du noveaux continent fait en 1799-1804) pontos leírá sát adják annak, hogy az Orinoco folyó indián tör zsei hogyan készítik a kuraret (8). Humboldt beszá molt arról is, hogy ártalmatlan szájon át bevéve [zá rójelben megjegyezve, a kurárét az indián törzsi gyógyászok hashajtóként, lázcsillapítóként és diuretikumként használják (9)], de
ha vérkeringésbe ke rül (nyílméreg), perceken belül megöli a nagy testű emlősállatokat is. Humboldt megpróbálkozott a ku ráre hatásmechanizmusának felderítésével is, de ab ból (mint ma tudjuk) a téves feltevésből indult ki, hogy az idegekre hat, így békakísérletei, melyekben a kurárét az izolált nervus ischiadicusra kente, ered ménytelenek maradtak. Humboldt tudóstársa, az angol Sir Benjámin Brodie 1811-ben egy lépessel to vább jutott mikor felismerte, hogy a kuráre letalis hatásának élettani alapja a légzőizmok megbénítása, de ő is úgy vélte, hogy irreverzíbilis idegméreg. Az aneszteziológia tudományának szerencséjére Humboldt könyve felkeltette a természettudomá nyok iránt érdeklődő - bár egyetemet nem végzett angol földbirtokos Charles Waterton érdeklődését, aki 1812-ben már kifejezetten azzal a céllal kelt útra Guyanába, hogy a kurárét tanulmányozza. Water ton végezte az első bíztató
kísérletes sebészi munkát is a kuráréval: kimutatta, hogy a kuráre hatása át meneti, és a szamár túléli a kuráréval kiváltott paralízist, ha tracheostomán keresztül mesterséges léle geztetésben részesítik (15). A laikus Waterton éles eszét dicséri, hogy ő, és nem a sebészorvos Bonpland vetette fel elsőként annak gondolatát, hogy a kuráre hasznos lehetne a sebészek számára. Mindez írva ta lálható izgalmas útikalauzában (Wanderings in So uth America, the northwest of the United States, and the Antiiles), de orvosi lapban kísérleteiről Wa terton sohasem számolt be. Hogy a nagy francia fiziológus, Claude Bemard ol vasta-e Waterton könyvét nem tudjuk, de az bizo nyos, hogy mára klasszikussá vált békakísérleteiben Bemard tisztázta elsőként a kuráre hatásmechaniz musát. 1857-ben megjelent, Lecons sur les effets des substances toxiques et medicamenteuses c. könyvé ben állapítja meg zseniálisan, hogy a kuráre
perifé riásán, a neuromuscularis végződéseken hat (2). Bár Bemard kísérleteitől az orvosi műtőig egye nes az út, mégis több mint fél évszázadot kellett vár ni arra, hogy egy érdeklődő német sebész, ArthurLawen elsőként alkalmazza betegen Lipcsében, mint izomrelaxánst (10). Láwen kiváló hasi sebész volt, aki sokat panaszkodott barátjának, a gyógyszerta nász Rudolf Böhmnek, hogy a páciensei műtét alatt megfeszítik a hasizmaikat, ami megnehezíti a műté ti seb összevarrását, és veszélyes narkotikum-túlada goláshoz vezethet. Böhm hívta fel Láwen figyelmet a kuráréra. Az anyag a felkutatás idején heterogén volt, és különböző formáit az indiánok különböző „ edényzetben" tárolták. Tökhéjban (1 ábra) tartot ták az amorf kurarint, bögrében a proto-kurarint, végül a leggyengébbet, de legjobban tisztítható for mát bambuszrúd csövében (2. ábra) Innen a „tubo"előtag, a „d"
jobbra forgatást jelent (jóval későbbi felismerés). Ezt a formát a legkönnyebb vízben jól oldódó kristályos fehér por alakjában, standardizálásra alkalmas formában előállítani (12). Láwen elő ször egér- és tengerimalac-kísérletekben reprodukál ta Waterton megfigyelését, hogy az izombénító hatá sa csak időleges, és azt az állatok túlélik, ha mester séges lélegeztetésben részesítik őket, majd elkezdte a kurárét (2%-os oldat, 0,8 mg dózisban subcutan vagy intravénásán befecskendezve) páciensein al kalmazni (10). 2004 • 145. évfolyam, 40 szám, 2057-2058 ORVOSI HETILAP 2057 I U r< ki r \t k- JLV 1P ÉP 1. ábra: Az amorf kuráre tárolására szolgáló tökhéj, valamint fúvócsőtartó 2. ábra: A kuráre tárolására szolgáló bambuszrúd Bar Láwen tapasztalatai igen kedvezőek voltak, a kuráre használatának elterjedését egészen a második világháborúig akadályozta, hogy azt csak
nehézkesen és drágán lehetett beszerezni a dél-amerikai őserdők ből. Az indiánok féltékenyen óvták a fehér embertől a kuráre készítésének titkát. Waterton könyvéből (15) tudjuk, hogy az indiánok többféle fa lehántolt kérgét kevertek össze kígyóméreggel és szárított óri áshangyákkal. Ezt a kotyvalékot két napig forralták, amíg az sötét, ragacsos és keserű pasztává nem vált. Maga Waterton úgy vélte, hogy a kuráre hatóanyaga egy kígyó mérge (15). A századforduló környékén több expedíció is megpróbálkozott titkának felfede zésével, de az indián vezetők nyilvánvalóan félreve zették őket, mert a hazahozott növényekből izombé nító anyagot kivonni nem sikerült (4 ). A nagy áttörés az amerikai Richárd C. Gillnek kö szönhető. A fiatal Gill az orvos apa nyomására ugyan beiratkozott az orvosegyetemre, de azt sohasem fe jezte be, hanem a kalandvágy nyomására nekivágott az ecuadori
dzsungelnek, ahol éveket töltött az indi ánok között, elsajátította nyelvüket, és megismerke dett a kuráre használatával is. 1932-ben Gill megbe tegedett sclerosis multiplexben, ami 1934-re csak nem teljesen megbénította. Ekkor említette meg ne ki egy éles eszű New York-i neurológus, hogy izom görcsei talán kezelhetőek lennének, ha megfelelő 2058 ORVOSI HETILAP mennyiségű és tisztaságú kuráre állna rendelkezésre. 1938-ban Gill, félig bénán, mankókra támaszkodva ismét nekivágott a dzsungelnek, és egy év múlva 12 kg méreggel tért vissza az Államokba. Elsőként el hozta magával a növényt is (Chondodendron tomentosum), amiből az indiánok a kurárét előállítják (5). Innét már egyenes az út a nyílméregtől az izomrelaxációig. 1939-ben Mclntyre a Nebraskai Egyetem gyógyszertani intézetében egereken standardizálta a kurárét (11), és rá négy évre az amerikai E. R Squ ibb & Sons gyógyszergyár
kutatói, Winterstein és Dutcher, kivonták a kuráre hatóanyagát, a (+)-tubokurarint (16). 1942-ben megjelent a piacon az első szemiszintetikus (+)-tubokurarin készítmény, az Intocostrin 1942 január 23-án a szülész Lewis Wright ja vaslatára Harold Griffith és Enid Johnson, a Montreali Homeopathic kórház aneszteziológus orvosai első ként alkalmazták a (+)-tubokurarint általános anesztézia alatt műtéti izomlexáció elérésére, új fe jezetet nyitva ezzel az aneszteziológia történetében (6, 7). Gill azonban mindebből semmit sem profitált, szegényen és elfeledve halt meg 1948-ban. 1942 óta több mint 50 új izomrelaxáns került be vezetésre (a mérföldkövek: 1949 suxamethonium, 1968 pancuronium bromid, 1994 rocuronium, 2000 rapacuronium) és a tubokurarin ma már csak törté neti érdekesség (3, 14). De az élettanász Claude Bernard zsenialitása, a laikus természettudós Waterton alapvető megfigyelései, a néhai medikusból vált
ka landor Gill heroikus expedíciója, és három orvos, a sebész Láwen, és az aneszteziológus Griffith és John son merészsége nélkül ez a fejlődés csak álom maradt volna. Claude Bemard helye biztosított a fiziológia panteonjában. De Waterton, Gill, Láwen, Griffith,és Johnson emlékének életben tartása a mi feladatunk. IRODALOM: 1. DAnghiera, P M: De Rebus Oceanis et Őrbe Novo (az eredeti latinból angolra fordítva), Putnams Son, New York, 1912. - 2 Bemard, C: Lecons sur les effets des substances toxiques et medicamenteuses. Ballieres et Fils, Paris, 1857, 311-325 old - 3 Bevan, D. R: Fifty years of muscle relaxants Acta Anaesthesiol Scand. 1995, 106 (SuppL), 2-6 - 4 Bisset, N G: War and hunting poisons of the New World Part 1 Notes on the early history of curare J Ethnopharmacol, 1992, 36, 1-26 - 5 Gill, R C: White water and black magit. Henry Holt & Co, New York, 1940 - 6 Griffith, H R., Johnson, G E: The use of curare in generál anesthesia
Anaesthesiology, 1942, 3, 418-420 - 7 Griffith, H R: Curare as an aid to the anesthetist. Lancet, 1945, 2, 74-75 - 8 Humboldt, A: Voyage aux regions equinoxiales du noveaux Continent fait en 1800-1804. N. Maze, Paris, 1807, 547-566 old - 9 Internet, curare-Chondrodendron tomentosum (httn://wwwraintree-healthcouk) - 10 Lá wen, A.: Über die Verbindung der Lokalanesthesie mit der Narkose, über hohe Extraduralanesthesie und epidurale Injektionen anesthsiender Losungen bei tabischen Magenkrise. Bruns Beitr Klin Chir., 1912, 80, 168-180 - 11 Mclntyre, A R: Curare Its history, nature, and clinical use. The University of Chicago Press, Chicago, EL, 1947. - 12 Nemes, Cs: Die Curare-Story Illustrierte Geschichte der Anásthesie. 97-103 W Verlagsgesellschaft, Stuttgart, 1997 13 Ralegh, Sir W: The discovery of the large, rich and beautiful Em pire of Guiana. R Robinson, London, 1596 - 14 Tuba, Z, Maho, S, Vizi, E. S: Synthesis and structure-activity relationships of neuromuscular blocking
agents Curr Med Chem 2002, 16, 1507-1536 - 15. Waterton, C: Wanderings in South America, the northwest of the United States, and the Antilles in the years 1812, 1816, 1820, and 1824. Mawman, London, 1825 - 16 Winterstein, O, Dutcher, J D.: Curare alkaloids from Chondrodendron tomentosum Science, 1943, 97, 467-470, 2004 • 145. évfolyam, 40 szám Szállási Árpád dr
valóban megismerkedhetett a kuráre használatával, de annak nincs semmi írásos nyoma a még abban az évben megjelent úti beszámolójában (The discovery of the large, rich and beautiful Empire of Guyana), hogy azt hazahozta volna Albionba (13). A dicsőség így minden bizonnyal a nagy német természettudós Alexander von Humboldtot, és a francia sebész és amatőr botanikus Aime Bonplandot illeti, akik 1799-ben érkeztek az Újvilágba, ahol öt évet töltöttek a növényvilág tanulmányozásával. Az 1807-ben Párizsban megjelent francia nyelvű úti könyvükben (Voyage aux regions equinoxiales du noveaux continent fait en 1799-1804) pontos leírá sát adják annak, hogy az Orinoco folyó indián tör zsei hogyan készítik a kuraret (8). Humboldt beszá molt arról is, hogy ártalmatlan szájon át bevéve [zá rójelben megjegyezve, a kurárét az indián törzsi gyógyászok hashajtóként, lázcsillapítóként és diuretikumként használják (9)], de
ha vérkeringésbe ke rül (nyílméreg), perceken belül megöli a nagy testű emlősállatokat is. Humboldt megpróbálkozott a ku ráre hatásmechanizmusának felderítésével is, de ab ból (mint ma tudjuk) a téves feltevésből indult ki, hogy az idegekre hat, így békakísérletei, melyekben a kurárét az izolált nervus ischiadicusra kente, ered ménytelenek maradtak. Humboldt tudóstársa, az angol Sir Benjámin Brodie 1811-ben egy lépessel to vább jutott mikor felismerte, hogy a kuráre letalis hatásának élettani alapja a légzőizmok megbénítása, de ő is úgy vélte, hogy irreverzíbilis idegméreg. Az aneszteziológia tudományának szerencséjére Humboldt könyve felkeltette a természettudomá nyok iránt érdeklődő - bár egyetemet nem végzett angol földbirtokos Charles Waterton érdeklődését, aki 1812-ben már kifejezetten azzal a céllal kelt útra Guyanába, hogy a kurárét tanulmányozza. Water ton végezte az első bíztató
kísérletes sebészi munkát is a kuráréval: kimutatta, hogy a kuráre hatása át meneti, és a szamár túléli a kuráréval kiváltott paralízist, ha tracheostomán keresztül mesterséges léle geztetésben részesítik (15). A laikus Waterton éles eszét dicséri, hogy ő, és nem a sebészorvos Bonpland vetette fel elsőként annak gondolatát, hogy a kuráre hasznos lehetne a sebészek számára. Mindez írva ta lálható izgalmas útikalauzában (Wanderings in So uth America, the northwest of the United States, and the Antiiles), de orvosi lapban kísérleteiről Wa terton sohasem számolt be. Hogy a nagy francia fiziológus, Claude Bemard ol vasta-e Waterton könyvét nem tudjuk, de az bizo nyos, hogy mára klasszikussá vált békakísérleteiben Bemard tisztázta elsőként a kuráre hatásmechaniz musát. 1857-ben megjelent, Lecons sur les effets des substances toxiques et medicamenteuses c. könyvé ben állapítja meg zseniálisan, hogy a kuráre
perifé riásán, a neuromuscularis végződéseken hat (2). Bár Bemard kísérleteitől az orvosi műtőig egye nes az út, mégis több mint fél évszázadot kellett vár ni arra, hogy egy érdeklődő német sebész, ArthurLawen elsőként alkalmazza betegen Lipcsében, mint izomrelaxánst (10). Láwen kiváló hasi sebész volt, aki sokat panaszkodott barátjának, a gyógyszerta nász Rudolf Böhmnek, hogy a páciensei műtét alatt megfeszítik a hasizmaikat, ami megnehezíti a műté ti seb összevarrását, és veszélyes narkotikum-túlada goláshoz vezethet. Böhm hívta fel Láwen figyelmet a kuráréra. Az anyag a felkutatás idején heterogén volt, és különböző formáit az indiánok különböző „ edényzetben" tárolták. Tökhéjban (1 ábra) tartot ták az amorf kurarint, bögrében a proto-kurarint, végül a leggyengébbet, de legjobban tisztítható for mát bambuszrúd csövében (2. ábra) Innen a „tubo"előtag, a „d"
jobbra forgatást jelent (jóval későbbi felismerés). Ezt a formát a legkönnyebb vízben jól oldódó kristályos fehér por alakjában, standardizálásra alkalmas formában előállítani (12). Láwen elő ször egér- és tengerimalac-kísérletekben reprodukál ta Waterton megfigyelését, hogy az izombénító hatá sa csak időleges, és azt az állatok túlélik, ha mester séges lélegeztetésben részesítik őket, majd elkezdte a kurárét (2%-os oldat, 0,8 mg dózisban subcutan vagy intravénásán befecskendezve) páciensein al kalmazni (10). 2004 • 145. évfolyam, 40 szám, 2057-2058 ORVOSI HETILAP 2057 I U r< ki r \t k- JLV 1P ÉP 1. ábra: Az amorf kuráre tárolására szolgáló tökhéj, valamint fúvócsőtartó 2. ábra: A kuráre tárolására szolgáló bambuszrúd Bar Láwen tapasztalatai igen kedvezőek voltak, a kuráre használatának elterjedését egészen a második világháborúig akadályozta, hogy azt csak
nehézkesen és drágán lehetett beszerezni a dél-amerikai őserdők ből. Az indiánok féltékenyen óvták a fehér embertől a kuráre készítésének titkát. Waterton könyvéből (15) tudjuk, hogy az indiánok többféle fa lehántolt kérgét kevertek össze kígyóméreggel és szárított óri áshangyákkal. Ezt a kotyvalékot két napig forralták, amíg az sötét, ragacsos és keserű pasztává nem vált. Maga Waterton úgy vélte, hogy a kuráre hatóanyaga egy kígyó mérge (15). A századforduló környékén több expedíció is megpróbálkozott titkának felfede zésével, de az indián vezetők nyilvánvalóan félreve zették őket, mert a hazahozott növényekből izombé nító anyagot kivonni nem sikerült (4 ). A nagy áttörés az amerikai Richárd C. Gillnek kö szönhető. A fiatal Gill az orvos apa nyomására ugyan beiratkozott az orvosegyetemre, de azt sohasem fe jezte be, hanem a kalandvágy nyomására nekivágott az ecuadori
dzsungelnek, ahol éveket töltött az indi ánok között, elsajátította nyelvüket, és megismerke dett a kuráre használatával is. 1932-ben Gill megbe tegedett sclerosis multiplexben, ami 1934-re csak nem teljesen megbénította. Ekkor említette meg ne ki egy éles eszű New York-i neurológus, hogy izom görcsei talán kezelhetőek lennének, ha megfelelő 2058 ORVOSI HETILAP mennyiségű és tisztaságú kuráre állna rendelkezésre. 1938-ban Gill, félig bénán, mankókra támaszkodva ismét nekivágott a dzsungelnek, és egy év múlva 12 kg méreggel tért vissza az Államokba. Elsőként el hozta magával a növényt is (Chondodendron tomentosum), amiből az indiánok a kurárét előállítják (5). Innét már egyenes az út a nyílméregtől az izomrelaxációig. 1939-ben Mclntyre a Nebraskai Egyetem gyógyszertani intézetében egereken standardizálta a kurárét (11), és rá négy évre az amerikai E. R Squ ibb & Sons gyógyszergyár
kutatói, Winterstein és Dutcher, kivonták a kuráre hatóanyagát, a (+)-tubokurarint (16). 1942-ben megjelent a piacon az első szemiszintetikus (+)-tubokurarin készítmény, az Intocostrin 1942 január 23-án a szülész Lewis Wright ja vaslatára Harold Griffith és Enid Johnson, a Montreali Homeopathic kórház aneszteziológus orvosai első ként alkalmazták a (+)-tubokurarint általános anesztézia alatt műtéti izomlexáció elérésére, új fe jezetet nyitva ezzel az aneszteziológia történetében (6, 7). Gill azonban mindebből semmit sem profitált, szegényen és elfeledve halt meg 1948-ban. 1942 óta több mint 50 új izomrelaxáns került be vezetésre (a mérföldkövek: 1949 suxamethonium, 1968 pancuronium bromid, 1994 rocuronium, 2000 rapacuronium) és a tubokurarin ma már csak törté neti érdekesség (3, 14). De az élettanász Claude Bernard zsenialitása, a laikus természettudós Waterton alapvető megfigyelései, a néhai medikusból vált
ka landor Gill heroikus expedíciója, és három orvos, a sebész Láwen, és az aneszteziológus Griffith és John son merészsége nélkül ez a fejlődés csak álom maradt volna. Claude Bemard helye biztosított a fiziológia panteonjában. De Waterton, Gill, Láwen, Griffith,és Johnson emlékének életben tartása a mi feladatunk. IRODALOM: 1. DAnghiera, P M: De Rebus Oceanis et Őrbe Novo (az eredeti latinból angolra fordítva), Putnams Son, New York, 1912. - 2 Bemard, C: Lecons sur les effets des substances toxiques et medicamenteuses. Ballieres et Fils, Paris, 1857, 311-325 old - 3 Bevan, D. R: Fifty years of muscle relaxants Acta Anaesthesiol Scand. 1995, 106 (SuppL), 2-6 - 4 Bisset, N G: War and hunting poisons of the New World Part 1 Notes on the early history of curare J Ethnopharmacol, 1992, 36, 1-26 - 5 Gill, R C: White water and black magit. Henry Holt & Co, New York, 1940 - 6 Griffith, H R., Johnson, G E: The use of curare in generál anesthesia
Anaesthesiology, 1942, 3, 418-420 - 7 Griffith, H R: Curare as an aid to the anesthetist. Lancet, 1945, 2, 74-75 - 8 Humboldt, A: Voyage aux regions equinoxiales du noveaux Continent fait en 1800-1804. N. Maze, Paris, 1807, 547-566 old - 9 Internet, curare-Chondrodendron tomentosum (httn://wwwraintree-healthcouk) - 10 Lá wen, A.: Über die Verbindung der Lokalanesthesie mit der Narkose, über hohe Extraduralanesthesie und epidurale Injektionen anesthsiender Losungen bei tabischen Magenkrise. Bruns Beitr Klin Chir., 1912, 80, 168-180 - 11 Mclntyre, A R: Curare Its history, nature, and clinical use. The University of Chicago Press, Chicago, EL, 1947. - 12 Nemes, Cs: Die Curare-Story Illustrierte Geschichte der Anásthesie. 97-103 W Verlagsgesellschaft, Stuttgart, 1997 13 Ralegh, Sir W: The discovery of the large, rich and beautiful Em pire of Guiana. R Robinson, London, 1596 - 14 Tuba, Z, Maho, S, Vizi, E. S: Synthesis and structure-activity relationships of neuromuscular blocking
agents Curr Med Chem 2002, 16, 1507-1536 - 15. Waterton, C: Wanderings in South America, the northwest of the United States, and the Antilles in the years 1812, 1816, 1820, and 1824. Mawman, London, 1825 - 16 Winterstein, O, Dutcher, J D.: Curare alkaloids from Chondrodendron tomentosum Science, 1943, 97, 467-470, 2004 • 145. évfolyam, 40 szám Szállási Árpád dr
