Erotika, Szexológia | Tanulmányok, esszék » Nemi szerepek, testkép, szexualitás

III/1/1 III. Nemi szerepek, test-kép, szexualitás 1. V Ebin: Státusszimbólumok A test elsődleges funkciója, hogy meghatározza az egyén társadalmon belüli státusát, láthatóan bemutassa az egyén fejlődését gyermekkorától a kamaszkoron át a felnőtté válásig. A testi fejlődés külső jelei nem elegendők; rituális cselekményeknek kell kísérniük az idő múlásának és az egyén életcikluson belüli haladásának a megjelölésére. A nyugati társadalmakban különböző egyházi szertartások jelzik az egyén életében bekövetkező állomásokat: keresztelő, konfirmáció, bérmálás, esküvő, temetés -- míg az idő múlását, évszakról évszakra, vallási ünnepek jelölik. A törzsi társadalmak rítusokkal emelik ki mindezt, mely rítusokban általában a társadalom korcsoportok szerinti szerveződése tükröződik vissza (41, 42, 43. tábla) A csoportok közötti megkülönböztetés a jogok és kötelességek szigorú

körülhatárolásában jut kifejezésre, s gyakran a külső megjelenésben is pontosan megmutatkozik. A csoporthoz tartozásnak központi jelentősége van a férfi napi tevékenységében és a barátai megválasztásában; a férfi egész életében fenntartja a kapcsolatot ifjúkori társaival, azokkal, akikkel kisfiúként együtt játszott, akikkel együtt szolgált miközben a falu élete politikai magvának tagjává vagy a közösség megbecsült öregjévé vált. Az effajta csoportok sokkal fontosabbak a férfiaknak, mint a nőknek tekintve, hogy a férfitevékenységek kollektív vállakozásokhoz -- vadászat, politika, katonáskodás -- kötődnek. Hasonló jelenségek léteznek a nyugati társadalmakban is, ez érhető tetten a máig változatlanul élő férfi college-okban, klubokban és más társadalmi szervezetekben, amelyek elzárják a nőket a külvilágban való részvételtől. Fiúknak, lányoknak egyaránt drámai esemény a pubertás beköszönte, amit

rítus keretében tesznek emlékezetessé. Pusztán a testi érettség elérése nem teszi alkalmassá az ifjút a felnőtteket megillető jogokra és kiváltságokra. Ahhoz, hogy hivatalosan is elismerjék felnőtté válását, át kell esnie egy szertartáson, amelynek lényeges része a testen láthatóan megjelni az átmenetet. Bármennyire érett is nemileg egy fiatal -- lett légyen fiú vagy lány --, tilos szexuális életet élnie, amíg az előírt rítus meg nem történik (44, 45. tábla) A fiúkat körülmetélik, a lányoknak pedig a klitoriszát metszik be; III/1/2 ezáltal mindkét esetben elhagyják a régi identitásukat, lévén, hogy maga a test végérvényesen átalakul. Az átmeneti rítusoknak három szakasza van, az antropológusok elkülönítés (separation), marginalitás (amikor, meghatározatlan időre érvényüket vesztik a társadalmi szabályok) és befogadás (aggregation) fogalmakkal jelölik őket. Az avatandót először ki kell mozdítani

megszokott életviteléből; egyedül vagy a hozzá hasonlókkal kivezetve a közösségből, és rövidebb-hosszabb ideig -- olykor hónapokig -visszavonultan, a többiektől elzártan él, és meghatározott rituális megpróbáltatásokon megy keresztül. Ha fizikailag a közösségen belül marad is, el van vágva a társadalmi kapcsolatoktól és ki van rekesztve a mindennapi életből, semmiféle igénye vagy joga nincsen semmilyen státushoz, elszigeteltsége egyfajta halált reprezentál (46. tábla) Ezt az elszigeteltséget olykor láthatóvá teszik testdíszítéssel; az avatandók fehér agyaggal vonják be a testüket, ez az anyag általában a gyásszal hozható összefüggésbe. A helyet, ahol magányos napjaikat töltik, a halál helyeként is emlegetik, ez az idő nem természetes idő, a világ a feje tetejére van fordítva, a megszokott rend, az események bevett formái nem hatályosak. Mikor megszerzik státusuk fizikai jegyeit, az avatáson átment, a felnőtt

társadalomba való beilleszkedésre felkészült fiatalokat visszaviszik a közösségbe. A legtöbb férfiavatáshoz hozzátartozik a körülmetélés. Az északrhodésiai bavoloknál az a fiú, aki nincs körülmetélve, nem léphet be a felnőtt férfiak társadalmi és politikai szférájába. Nem jogosult a kiváltságaikra, nem étkezhet a férfiakkal, és nem élvezheti az aktív nemi életet, az állandó szennyezettség állapotában lévén páriának tekintik, elkerülik őt a nők és férfiak egyaránt: az előbbiek nem akarnak hálni vele, az utóbbiak pedig állandó veszélyforrásként tartják számon. A körülmetélést az érintett korosztályokhoz tartozó fiúkon egy közös szertartás keretében hajtják végre. A rhodéziai ndembuk között viszonylag egyszerű a művelet A közösség egyik, közismerten biztos kezű öregje borotvával lemetszi az előbőrt, így a makk jól láthatóvá válik. Többé már nem szégyellnivaló, piszkos dolog, amit

takargatni kell. Azt mondják, a körülmetéletlenek azért szennyezettek, mert a penis "sötét, tisztátlan" állapotában váladékok búvóhelyéül szolgál. A fölmetszett hús behegedésére használatos gyógyíreknek szimbolikus kapcsolatuk is van a rítussal: az egyiket úgy emlegetik, hogy "felfedi az elrejtettet". III/1/3 A férfi mivolt látható jelein kívül az avatandónak el kell sajátítania azokat a speciális ismereteket, amelyeket elvárnak minden felnőtt férfitól. A fiúkat, mialatt sebeik gyógyulnak, bevezetik a vadászat tudományába és megtanítják nekik azokat a viselkedési szabályokat, amelyek megkülönböztetik a felnőtteket a serdülőktől. Elmondják nekik, hogy ne nevessék ki az öregeket, ne szitkozódjanak, és férjenek össze az előljáróikkal. A férfi bátor, mondják: mitől kellene félnie azután, hogy szembenézett a metélő borotvával? Az elkülönítési idő leteltével néhány kisebb sebet ejtenek

a fiúk arcán és altestén, annak kifejezéseként, hogy ismét visszaadják nekik a saját testüket. Az átmenet a végéhez ér: a se nem gyermek, se nem felnőtt lét, az átmeneti állapot lejártakor végül kiérdemlik új státusukat. A fiúk visszaérkezése a városba ünnepi esemény: az asszonyok rengeteg sört főznek üdvözlésükre, s úgy tesznek, mintha nem ismernék fel fiaikat átalakult állapotukban. S amiként nyomot hagy az átmenet a testen, az ember belseje sem kerülheti sem kerülheti el a maradandó sebeket. A jeleket nemcsak a látható felületen viselik: a rítus szinte mindig kegyetlen fájdalmakkal jár, amelyek rákényszerítik a fiatalemberre azt az érzést, hogy a személyisége meghal, s egy új identitással születik újjá. Melanézia Tanga szigetein létezik egy titkos társaság, a Sokapana. A tagjait azok a különleges státusú emberek alkotják, akik találkoztak a halállal és újraszülettek. A közösség többi tagja rettenetesen

fél tőlük, mivel a hátukon mélyen bevágott hosszú, szimmetrikus sebhelyekről úgy tartják, ezek bizonyítják azt az állítást, hogy a társasághoz tartozók találkoztak a holtakkal, s a sebhelyeket a szellemek fogai okozták, midőn újjászületésük előtt elnyelték őket. Ahhoz, hogy a Sokapana tagjává válhasson, az avatandónak szörnyű megpróbáltatásokkal szembenéznie. Az avatás napján a közösség idős tagjai összegyűlnek egy erdei házban, ahol zugattyúkkal és mindenféle fúvós eszközökkel félelmetes ricsajt csapnak, jelezvén a falusiaknak, hogy a szellem megérkezett. A házban a férfiak felkészülnek az avatandók fogadására, groteszk és ijesztő jelmezekkel ékesítik föl magukat, van, aki veszélyes halfajtát ábrázoló maszkot visel, mások harcosoknak öltöznek, álszakállt szorítva a fogaik közé, vörösre és sárgára festve a testüket. A szerencsétlen avatandót a ház ajtajához vezetik, ott körülveszik ezek a

maszkos, ijesztő alakok, és belekerül egy vad csata középpontjába, ahol jelképesen meghal. Olykor a nagy zűrzavarban valóban megölnek egy-egy embert, akik családjainak örömmel kell III/1/4 elfogadniuk, hogy hozzátartozójuk életét egy szellem oltotta ki. Az avatandó, a szimbolikus halotti állapotban megkapja testén a sebeket, amelyek ettől a perctől kezdve nyilvánvalóvá teszik, megütközött a szellemekkel és túlélte a megpróbáltatást. A Sokapana jelöltnek több további próbatételen is át kell esnie. A társaság feje egy vékony nádszállal végig ostorozza a lábikráját, a combját, és hátát, majd az ostorcsapások nyomát körülrajzolják korommal. Az egyik közeli rokona vágásokat ejt az avatandó vádliján, körülbelül 3/4 hüvelyk hosszúakat, egymástól 1/2 hüvelyknyire úgy, hogy felemel egy kis bőrt, amit egy éles késsel leszel. Egy horgas tüskével -- a "szellem fogával" -- több sebet karmol a hátába.

majd fölemeli vele a bőrt és megvágja. A beavatkozás alatt bármilyen jelét adni a fájdalomnak, feljajdulni vagy kiabálni, sírni hargara gerjeszti a szellemeket, s a beavatandót akár meg is ölhetik. Később a társaság többi tagja felugrik, hogy megkapja a maga korbácscsapásait és újabb sebhelyeit, amelyek rangidősségüket jelzik. Az eseményt követő körülbelül egy hónapban az avatandónak tilos megszólalnia, beszélnie. Bekeni magát korommal, gyászruhába öltözik, s mindezek után kijelentheti, lenyelte egy szellem, aki kihányta őt, sebhelyeket hagyván a hátán. Meghalt és újjászületett, miután találkozott az alvilág borzasztó teremtményeivel. A társadalmi státus különböző testjelei közé tartozik a tetoválás. A testi fejlődés minden szakaszában alkalmazzák, de igazán pazar és bonyolult mintákat 15-20 éves korig általában nem készítenek, mert növekedés közben deformálódnak a rajzok. Kisgyerekeket leginkább az

arcukon tetoválnak betegség és rossz szellemek ellen. A Marquesas-szigetek lakói egészen a 20. század elejéig csak akkor válhattak a közösség aktív tagjává, ha tetoválva voltak. Az a nő, akinek a kezén nem volt tetoválva egy meghatározott kék minta, nem dagaszthatott kenyeret, a szigetlakók fő táplálékát, és azt a férfit, akit nem tetováltak a saját fiatal korosztályával együtt, száműzték a közösségi életből. A lányok 7 és 12 éves koruk között kapták az első tetoválásukat, a fiúk pedig -- akiknek a testét teljesebben fedte a tetoválás -- avatási rítusok sorozatán mentek keresztül 15 és 20 éves koruk között. Az apától elvárták, hogy ő rendezze el elsőszülött fiának a tetoválását, s azoknak a fiataloknak, akik nem voltak ilyen kedvező helyzetben megengedték, hogy kihasználják az eseményre elhívott tetoválóművész szolgálatát. Az elsőszülött előnyt élvezett a többiekkel szemben: ő mindjárt teljes

tetoválást szerzett, a többiek azonban csak töredékeket kaptak. A tetovált mintában nem látszott különbség, ám a tetoválás III/1/5 véghezvitelének rendje eltért a két esetben. Az elsőszülöttet a lábfejétől fölfelé tetoválták, a többi fiú viszont az arcára kapta az első jelet. A férfiak testét nem fedték be teljesen, a legösszetettebb dekoráció a közösség idős és jómódú tagjainak volt fenntartva, hiszen csak ők engedhették meg maguknak anyagilag, hogy meghívják a tetoválóművészt és megfizessék őt és a segédeit. A mintákat az egyén életán át folyamatosan felújították, mivel az évek során elhalványultak, s finomságuk az ismételt átrajzolásoktól öreg korra elmosódhatott. Az elsőszülött fiú szertartását jóval a megjelölt idő előtt beütemezték és a fiú apjának a szokásosnál bőségesebb termésről kellett gondoskodnia, disznókat kellett hízlalnia, hogy gond nélkül etethesse a többi fiatalt

(akik néha ötvenen is voltak) és megfizethesse a tetoválómester szolgálatát. Építettek egy külön házat, ahol a fiúk együtt éltek a tetoválóművészekkel és az asszisztenseikkel, mivel ebben az időszakban mindnyájukat szentnek, s ezért sebezhetőnek is tekintették. A külvilággal való kapcsolat veszedelmes volt mind rájuk, mind a közösség többi tagjára nézve, akik számára akik számára a szennyeződés forrását jelentették a házban elkülönítettek. Ez utóbbiak nem érintkezhettek nőkkel semmi módon. A tetoválás kezdetének reggelén a fiatalemberek berontottak az apa tanyájára, lerombolták a házát, ellopták a disznóit és fosztogattak a kertjében; dolguk végeztével visszavonultak a házba a zsákmánnyal, és a művész munkához látott. Az elsőszülöttel kezdték, akit lefogott a többi fiatal, az asszisztensek pedig hessegették a legyeket. Mikor elkészült a tetoválás, felgyújtották a házat és a szertartás összes

résztvevője elment fürdeni a tengerbe. Bekenték a testüket illatos olajjal, ami a bőrüknek sárgás fényt adott, s kiemelte a tetoválás kékesfekete csillogását. Közben a város közepén emeltek egy dobogót, ahová az elsőszülött vezetésével ünnepélyesen felvonultak a fiatalemberek. Ott csatlakoztak hozzájuk a fiatal lányok, és felkészültek az udvarlási szertartás kezdetének a köszöntésére. A legtöbb társadalomban, amelyben maradandóan megjelölik a testet, az asszony külső megjelenése további jelentős átalakításokat kíván, amikor férjhez megy vagy először szül (52. 53 tábla) A japán ainuknál például, a férjezett nőket kék bajusz tetoválásával különböztetik meg a hajadonoktól, aminek egy kisebb változata már a pubertáskorban elkészül, de ilyenkor elnyeri a végső, a teljes formáját, csaknem fültől fülig terjedően. Egyidejűleg az asszony kezét is tetoválják, s ez a kétféle megjelölés juttatja

kifejezésre, hogy mostantól fogva a hűsége és a szolgálatai kizárólag a férjéhez III/1/6 fűződnek: minden megnyilvánulásában neki van elkötelezve, csak neki főz és neki dolgozik. A nők egymást tetoválják, az öregek elkapják a fiatal lányt és lefogják, amíg egy másik asszony felhasítja a felső ajkát. Pigmentet dörzsölnek a sebbe, így képezik ki a bajusz szokatlanul felfelé ívelő szárnyát. Régebben, ahogy a mai öregek mesélik, az a lány, aki elutasította ezt az operációt, nem remélhette, hogy fog magának egy férjet. De amint az ainu nők a szigeten élő japán férfiakkal kezdtek házasodni, fokozatosan kihalt ez a szokás. Manapság sok asszony állítja: örül, hogy elkerülheti ezt a fájdalmas operációt, s mondják, egyáltalán nem hiányzik a mindennapi életükből a japánoktól őket oly látványosan megkülönböztető bélyeg. Ámbár vannak alkalmak, amikor a fiatal ainu nők szeretnének hagyományos ruhákba

öltözve és férjezett státusuk hagyományos jelével megjelölve csatlakozni az idősebbekhez. A közelmúltban, amikor egy különös ünnep alkalmával a fiatal nők kék tollal bajuszt imitáltak maguknak, az idősebbek, akiket egyetlen percig sem lehetett becsapni, elkergették őket a saját körükből, majd folytatták méltóságteljes sétájukat. Az egy korcsoporthoz tartozók gyakran jellegzetes, csak őket meghatározó díszítésekre jogosultak. A szudáni nubáknál például a legfiatalabb fiúk az általuk használható vörösokkerről és egyszerű a frizurájukról ismerhetők föl, az idősebbek a színek szélesebb skálájának alkalmazására és bonyolultabb hajviseletre vannak felhatalmazva. A rangidősek mély fekete színt is használhatnak -- ez a veszélyes munkát végzőket illeti meg, mert -- mint mondják -- a fekete megvédi őket az ellenségük gonosz szemétől és mert az egyenletesen bevont test nagyobbnak tűnik az ellenfél szemében. A

legelőrehaladottabb korcsoportba jutván, amikor már nem vesznek részt atlétikai gyakorlatokban, abbahagyják a testdíszítést. Ehelyett ruházatot öletenek magukra, felhagynak a viaszolt hajviselettel és kopaszra nyírják a fejüket: többé nem teszik közszemlére a testüket, mert már nem vonzó. Természetesen, nem az életkor az egyetlen kritérium a törzsi társadalmakban a státus odaítélésekor. A másik szempont a teljesítmény, légyen az atlétikai vagy katonai természetű, s amit gyakran szintén komplex testdíszítési kódokkal fejeznek ki. Azokban a társadalmakban, amelyekben nincsenek nagy életmódbeli különbségek -- ahol lényegében mindenki ugyanazt eszi, a házak ugyanabból az anyagból épülnek, és a ruházatot is egyformán határozták meg az éghajlat és a rendelkezésre álló anyagok -- a III/1/7 státus és a hatalom kifejezésének szűkös lehetőségei között a test díszítésének nagy szerepe van. Egy észak-amerikai

hidatsza indián harcos a hőstetteinek jelzéseként tollakkal ékesítette föl magát, aminek megvoltak a szigorúan meghatározott szabályai (54. tábla) A megjelenéséből pontosan fel lehetett mérni, hány embert küldött át a másvilágra. Egy piros toll néhány szál lószőrrel azt jelentette, hogy a harcos megölt egy ellenséget. Egy toll egy vörös sávval arra utalt, hogy ő volt az, aki másodikként mért ütést egy csata hevében az elejtett ellenségre, és a további sávok a rákövetkező ütések elkövetőit jelezték. Ha ütközetben sebesült meg, joga volt egy piros pettyes tollat viselni, ha nőt ölt meg, olyan tollat viselt, amelyiknek a szára meg volt kötve. Egy 19 században a hidatszák között járt utazó jegyzett fel ilyen szokásokat. A toll nagyobb részén lévő folt egy megölt ellenségre utalt; a hegyén pirosra festett és hornyolt toll pedig arra, hogy viselője elvágta az ellenség torkát és megskalpolta. A lemetszett hegyű

toll, eredeti csúcsát eltávolították, arról tájékoztatott, hogy tulajdonosa elvágta az ellenség torkát, a szára mentén végighasított toll viselőjét többször megsebesítette az ellenség