Vallás | Tanulmányok, esszék » Előzetes megjegyzések a teológiáról és a dogmatikáról

Alapadatok

Év, oldalszám:2011, 16 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:32

Feltöltve:2013. február 10.

Méret:224 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!

Tartalmi kivonat

1. ELŐZETES MEGJEGYZÉSEK A TEOLÓGIÁRÓL ÉS A DOGMATIKÁRÓL 1.1 MI A TEOLÓGIA A teológia tudomány, azaz olyan ismeret, megismerés, ami objektív bizonyosságra tör. Aquinói Szent Tamás szerint a teológia scientia subalterna (alárendelt tudomány),– ő nevezi először scientia-nak, az arisztotelészi tudományeszmény jegyében – mert a teológiának nincs belátása saját elveibe, azaz a hitcikkelyekbe, hanem elfogadja azokat, Isten tekintélyére alapozva. A teológia, mint tudomány, a többi tudományhoz hasonlóan az emberi értelem műve, így hosszú, kollektív és személyes kutatás gyümölcse. Ez a kutatás nemcsak a régmúlt kutatások felidézését jelenti, hanem az egyes teológusok esetében azt a folyamatot is, amelynek során a kutatók magukévá teszik és újraalkotják a megelőző generációk kiindulópontjait és konklúzióit A teológiai kutatás azonban különleges módon történik, mert a teológia tárgya (szubjektuma, a

skolasztikus terminológiával) ráció feletti, amelyet saját eszközével nem tud megismerni. A teológiában ugyanis Istenről van szó: Isten misztériumáról önmagában, Istenről, aki magát nekünk adja Krisztusban a Lélek által, azaz az üdvözítő Istenről – és az isteni életre hívott emberről. A teológia egysége annak tárgyából, azaz Istenből, az isteni önközlésből forrásozik. Ő a subiectum sacrae doctrinae. A teológia formális tárgya = az a nézőpont, amely megalapozza a tudomány egységét és amely felől a megismerni kívánt tárgyat vizsgáljuk, illetve a megismerni kívánt tárgyban az az elv, amely létrehozza a tárgy megismert voltának egységét és összefüggését. A teológia a vallástudománytól formális tárgyát tekintve különbözik A teológia tehát sub ratione Dei szemléli a világ és az üdvtörténet egész valóságát, (ez az egységesítő formális nézőpont, mivel Isten a kinyilatkoztatás alanya). 1 1

“Válaszul azt kell mondanunk, hogy ennek a tudománynak [ti. a teológiának] a sajátos tárgya Isten A sajátos tárgy ugyanis úgy viszonyul a tudományhoz, mint a tárgy a potentiához vagy a készséghez. Valamely potentia vagy készség sajátos tárgyának pedig azt nevezzük, aminek alapján az illető potentiával vagy készséggel minden kapcsolatba kerül, mikén az ember és a kő azért áll kapcsolatban a látással, mert mindkettő színes. A látás sajátos tárgya tehát a szín Ám a szent tudomány mindent Isten szempontjából vizsgál (sub ratione Dei): azért tárgyal valamiről, mert az vagy maga Isten, vagy Istennel mint lételvvel/kezdettel és céllal kapcsolatban áll. Ebből következik, hogy valóban Isten ennek a tudománynak a sajátos tárgya Ugyanez ennek a tudománynak az elveiből is következik. Ezek az elvek az Istenről szóló hittételek Ámde az elveknek és az egész tudománynak ugyanaz a sajátos tárgya, mivel az elvek virtuálisan az

egész tudományt magukban foglalják. Egyes teológusok azonban ennek a tudománynak nem a sajátos tárgyát, amelynek a szempontjából tárgyaljuk a dolgokat, hanem különböző tárgyait tartották szem előtt. S így a sajátos tárgyat másképpen határozták meg Ezért egyesek szerint a sajátos tárgyat a dolgok és jelek alkotják, mások szerint a megváltás műve, ismét mások szerint a sajátos tárgy az egész Krisztus, azaz a fő és a tagok. A szent tudományban ugyanis mindezekről szó van, de csak annyiban, amennyiben ezek vonatkozásban állnak Istennel.” Summa theologiae, I, q1 a7 in co A teológia tárgya tehát csak a kinyilatkoztatás által lehet ismert, amelyet a hitben fogadunk be. Paradox helyzet ez a teológia, mint tudomány számára: módszere tudományos, tárgya azonban nem közvetlenül bizonyítható. Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség egyáltalán egy olyan tanításra, mely a kinyilatkoztatáson alapszik, és amely

különbözik a filozófiai tudományoktól? Szent Tamás azt a választ adja erre a kérdésre, hogy ezt a tudományt az ember végső célja indokolja. Isten megismerésének szükségessége tehát abból jön, hogy Isten az ember végső célja, az ember Istenre van irányítva. Ez a természetfeletti cél felülmúlja az emberi megértést Az embernek erre a célra kell irányítania cselekedeteit üdvössége érdekében, de ehhez előzetesen ismernie kell a célt. Ennek a tudománynak az alapja tehát a kinyilatkoztatás, hogy az ember megismerhesse mindazt, ami az észt felülmúlja, és ami a célra vonatkozik Azért is szükséges a kinyilatkoztatás, mert azok az igazságok is, amelyeket az ész fényénél meg lehet ismerni, nehezek, hosszas kutatást igényelnek, és ismeretükbe sok hiba is keveredik. Ezért a kinyilatkoztatás ebben is tanítja az embert. Erről a következőképpen ír az I Vatikáni Zsinat Dei Filius kezdetű dogmatikus konstitúciója (DH 3004-3005):

3004 Ugyanezen Anyaszentegyház hiszi és tanítja, hogy Isten, minden dolog kezdete és vége, a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világosságával biztosan megismerhető, mert „ami benne láthatatlan a világ teremtésétől fogva, műveiből megérthető és látható” (Róm 1,20); mindazonáltal bölcsességének és jóságának úgy tetszett, hogy más éspedig természetfölötti úton, önmagát és akarata örök végzéseit az emberi nemnek kinyilatkoztassa, amint az Apostol mondja: „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az Atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk” (Zsid 1,1k; 1. kánon) 3005 Eme isteni kinyilatkoztatásnak tulajdonítható ugyan, hogy ami az isteni dolgokra vonatkozólag az emberi ész számára önmagában nem fölfoghatatlan, azt az emberi nem jelenlegi helyzetében is mindenki könnyen, erős bizonyossággal és minden tévedéstől mentesen megismerheti. A kinyilatkoztatás

föltétlenül szükségesnek azonban mégsem ezen okból mondható, hanem azért, mert Isten a maga végtelen jóságában az ember számára természetfölötti célt tűzött ki, azt tudniillik, hogy olyan isteni javakban részesüljön, amelyek az emberi elme felfogóképességét teljesen fölülmúlják, minthogy valóban: „szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe föl nem hatolt, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9; 2. kánon) A kinyilatkoztatás megfelelősége tehát azon a célon alapszik, amelyre Isten rendeli az embert. Az ember tehát e felé a cél felé tart anélkül, hogy ismerné a végső célt, Aki egyedül tudja az emberi szív nyugtalanságát megnyugtatni (Fecisti nos ad te, et inquietum est cor nostrum donec requiescat in te - Ágoston) Nem kíváncsiságból szerzett új ismeretről van tehát szó. Ez egy olyan ismeret, amelynek tárgya Isten és akaratának örök rendelkezései az ember üdvösségét illetően

(Dei Verbum 6) Ez a kinyilatkoztatás szükséges tehát az ember természetfeletti céljának eléréséhez. 2 Summa theologiae, Ia pars, q.1a1 in co Az ember üdvösségéhez szükség van az emberi értelemmel vizsgálódó filozófiai tudományokon kívül olyan tudományra is, amely isteni kinyilatkoztatáson alapul. Mindenekelőtt azért, mert az emberi Istenre mint olyan célra irányul, ami az ész felfogóképességét meghaladja, ahogy a Szentírás mondja: „Isten. Nálad nélkül nem látta szem, amit azoknak készítettél, akik szeretnek téged” (Iz 64,3) Ámde szükséges, hogy előzetesen ismerjék a célt az emberek, akiknek szándékait és cselekedeteit célra kell irányítaniuk. Ezért az ember üdvösségéhez szükséges, hogy isteni kinyilatkoztatás által olyan dolgokról értesüljön, amelyek értelmét meghaladják. Arra is isteni kinyilatkoztatásnak kell oktatnia az embert, ami értelme által Istenről vizsgálható, mert Istenről az értelem által

vizsgált igazság csak kevés ember számára, hosszú idő alatt 2 A kinyilatkoztatásból származó ismeretet, amelyet az ember a hitben fogad be, Aquinói Szent Tamás tehát sacra doctrinának, szent tudománynak nevezi, amely bár különbözik a többi tudományoktól, de megérdemli a scientia nevet. Ennek speciális tárgya Isten, a teológia tehát Istenről szóló beszéd: sermo de Deo A teológia tehát Istennel foglalkozik, és minden mással, amennyiben Istenhez vannak rendelve. Közvetlenül kapcsolódik az ember céljához, azaz hogy segítse az embert a cél elérésében, amely a személyes közösség Istennel, akit a teológia akar jobban megismertetni. A spekulatív erő mellé ezért szükséges fokozottan itt a ráhallgatás és a kontempláció, amely nem különbözik a teológia igazi céljától, ami a végső cél elérésére való segítés A teológia tehát a kontemplációra van rendelve, és azon túl, a boldogító színelátásra (visio

beatifica). 1. A teológiai kutatás nem a hitigazságok bizonyítása A hitet nem lehet bizonyítani. Az apologetika (hitvédelem) a hit okait keresi, illetve meg akarja cáfolni a nemhívésre felhozott okokat, melyek a hívőt is megkísértik. A dogmatika pedig feltételezi a hitet, és azt nem kérdőjelezi meg A hit nem racionális keresés eredménye, bár az értelemnek megvan a maga szerepe abban a folyamatban, amely az embert a Lélek vezetése alatt a hitetlenségből a hitre elvezeti: a hitaktus ugyanis, bár az értelem aktusa, de úgy történik, hogy a hit lemond az igazság saját kritériumairól. A hitaktusban az emberi megnyílik az őt felülmúló igazságnak, olyan igazságnak, amely titokban jelen volt már a megtérés kezdetén is: „Nem kerestél volna, ha nem találtál volna már meg.” A döntő pillanatban az ember titokzatosan meg van győződve arról, hogy ez az igazság felülről jön A nemhívésből egy tisztán racionális folyamat nem fog

elvezetni a hitre sohasem. A hit nem függ a teológiától, viszont a teológiai kutatás az, ami belsőleg függ a hittől. 2. A teológia nem a hit igazságainak re-interpretációja Nincs olyan megértés, ami ne lenne egyben az interpretáció eredménye: minden kijelentés egy értelmi kidolgozásnak az eredménye, és a befogadóban is létrehoz egy ilyen folyamatot. Ez a kidolgozás értelmezés már Ez az értelmezés nem jelenti még az értelem megváltoztatását Ha tehát minden értelmes kijelentés értelmezés, kell lennie egy olyan alapvető értelmezésnek, amelyet mindenki igaznak ismer el Az értelem rendjében ezek az első, mindenki által belátható elvek. Hogyan találjuk meg a teológiában ezt a fix vonatkoztatási pontot? Ha az értelmes kijelentések összessége, amelyekhez a teológus a hit által ragaszkodik, Istentől jön a kinyilatkoztatás által, világosnak kell lennie, hogy az első vonatkoztatási pont, amelyhez az összes interpretációk

viszonyulnak, a végtelen isteni igazság, amely maga Isten. A Logosz, az Istenben szubzisztens Szó, maga is Isten, itt tehát nincs interpretáció De itt olyan vonatkoztatási pontról van szó, amely meghaladja az emberi értelmet Isten kinyilvánítja magát az embernek a prófétákon és az apostolokon keresztül, akiket maga a megtestesült Ige, Krisztus oktatott ki. Ez a kinyilatkoztatás emberi szavakkal történik, amelyeket események és gesztusok kísérnek A végtelen isteni Igazságból hogyan lesz véges, részleges kijelentések sokasága? Itt egy alapvető interpretációról van szó. Ez először a próféta lelkében történik meg, és annak forrásában, Jézus emberi lelkében, amely közvetlenül látja az Igét az unio hypostatica miés számos tévedéssel elegyítve jutna el, pedig ennek az igazságnak ismeretétől függ az ember egész üdve, ami istenben van. Ahhoz tehát, hogy az az emberek megfelelő módon és biztosabban üdvözülhessenek,

szükséges, hogy Istenről isteni kinyilatkoztatás által legyünk oktatva. att és azt emberi cselekedetekre és szavakra fordítja le. A végtelen Igazság ezen értelmezésének tökéletes helyességét az biztosítja, hogy Jézus emberségében az emberi gondolkodás együtt van folyamatosan az isteni lényeg közvetlen látásával. Jn 1,18 – ez az első, eredeti interpretáció, amelynek igazságát ez a közvetlen látás alapozza meg – amely önmagában nem interpretatív, mert a teremtett értelmet megragadja az Igazság: „Senki nem látta Istent, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” A próféták és apostolok ezzel a közvetlen látással – amely az Ige kizárólagos sajátossága – nem rendelkeznek: az ő igehirdetésük már valóban Krisztus tanításának interpretációja, és ez világosan megmutatkozik a köztük lévő különbségekben – ld. a különböző Újszövetségi teológiákat A Szentlélek biztosítja,

különleges segítséggel, hogy ez az általuk adott magyarázat igaz – ez a kinyilatkoztatás karizmája, amelyet a hívő, amikor a hitaktusban a kinyilatkoztatáshoz ragaszkodik, elismer. Ld 2Pét 1,20-21: „Először is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. 21Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek - Isten megbízottaiként - a szent emberek.” Az apostoli igehirdetéshez azokon az írásokon keresztül férhetünk hozzá, amelyeket az apostolok ránk hagytak. Ezeknek az olvasása természetesen magába foglal egy értelmezési folyamatot, és többféle értelmezéshez vezethet. Mi lehet a kritériuma az interpretációk igazságához? Honnan tudjuk, hogy az eredeti igehirdetésnek melyik interpretációja igaz? Ha nincs egy olyan értelmezés, amelyre a teológus biztonsággal támaszkodhat, akkor lehetetlen a hit és a teológia.

Itt jelenik meg az Egyház szerepe: az Egyház az élő hagyomány, mely által a hívő ma kapcsolatba kerül az apostoli igehirdetéssel, és befogadja az apostolok igehirdetését, hitelesen aktualizálva. Így hite a végtelen és egyszerű Igazságra vonatkozik, aki Krisztusban megismertette magát a világgal. Ld Summa theologiae, IIaIIae, q1a2ad 2: A hit aktusa nem arra irányul, amit kimond, hanem a kifejezett valóságra. Hogy az Egyház által adott interpretáció objektíve vitathatatlan legyen, ahhoz is kell a Szentlélek segítsége, amelyre az Egyház támaszkodik – már a jeruzsálemi zsinat is Rá hivatkozott – a Szentlélek és mi (ApCsel 15,28)Az Egyház tanító funkciójában folyamatosan rá hivatkozik. Ugyanazzal a hitaktussal az ember befogadja Isten szavát és elismeri az Egyházat, mint az Ige hordozóját. Az Egyház a Léleknek erre a segítségére hivatkozik, amikor tanít, illetve amikor egyes értelmezéseket elítél, mint helytelent. Kiről van

szó, amikor azt mondjuk, hogy az Egyházat segíti a Lélek, hogy a történelem minden pillanatában hitelesen adja át az apostolok tanítását? Minden keresztény részesedik Krisztus hármas hivatalában (Lumen Gentium 31). A prófétai tisztség azt jelenti, hogy mindenki megkapja a Lelket – azaz a hívek összessége hitében nem tévedhet: ez az ún. infallibilitas in credendo – a tévedhetetlenség a hit aktusában (LG 12), ami részesedett tévedhetetlenség Isten igazságában 3, és ami garantálja, hogy a kinyilatkoztatás sértetlenül adódjon tovább. Ez nem pusztán alapvető megmaradás az igazságban, ami összeférhetne esetleges tévedésekkel. (Ez úgy érthetőbb, hogy az értelem maga természeténél fogva nem tévedhet, hiszen az igazságra van irányulva). 3 Istennek magának a tévedhetetlensége nem részesedett, hanem abszolút. De ez a tévedhetetlenség nem bontható le egyénekre, mint az Egyház hite egyéni forrásaira, mintha az egyéni

hit szembeállítható volna az Egyház hitével, mert egy a hit, egy az igazság. Ez Isten egész népének hite kétségtelenül, de az egyetlen, láthatatlan pásztor, Jézus vezetése alatt, aki látható pásztorokon keresztül vezet, – akik Isten népének tagjai maradnak, – az egyetlen Úr vezetése alatt: a Szentlélek különleges segítségével ők Isten népe hitének hiteles, tekintélyi magyarázói. Ez a segítség odáig megy, hogy a tévedhetetlenséggel ruházza fel őket azokban a döntésekben, amelyeknek a tárgya a Krisztusban való hit, aki nélkül nincs üdvösség. Az egész Egyház tehát alá van vetve Urának. Ebből az is következik, hogy a teológusok és egzegéták feladata nem diktálni vagy elvetni a pásztorok döntéseit, hanem ezeket a döntéseket előkészíteni és megvilágítani; ellenkező esetben az Egyház nem Krisztusnak, hanem a teológusoknak lenne alávetve. Nem nekik van ui megígérve a Szentlélek segítsége, hanem a

pásztoroknak; a teológusoknak csak annyiban, amennyiben közösségben vannak a pásztorokon keresztül az egész Egyházzal. A teológia tehát egy bizonyos módon a hit értelmezése, de csak akkor lehet igazán az, ha az Egyház által adott alapvető értelmezésre szüntelenül vonatkoztatja magát – anélkül pusztán újrakitalálás lenne. Az Ige azért lett testté, hogy ezt az igazságot elmondja, és ez a tanítás az Egyháztól jön. Ha pusztán újra-értelmezésről beszélünk a teológia esetében, akkor az úgy tűnhet, hogy ezt az alapvető értelmezést kérdőjelezi meg. Olyan értelemben beszélhetünk újraértelmezésről, hogy lehetséges rákérdezni a tanítás megértésére, bemutatására, és a teológia tudatában van annak, hogy a tanítás bemutatását determinálhatják a különböző történelmi körülmények. Mivel a teológus és azok is, akikhez szól, konkrét körülmények között élnek, ezért egy meghatározott történelmi

körülmény, kulturális orientáció irányíthatja a teológiai reflexiót és új szempontokat hozhat elő, hogy válaszoljon az aktuális kérdésekre, de csak olyanokat, amik összeegyeztethetőek azzal, amit az Egyház mindig hitt és tanított. Így pl a Khalkédóni zsinat krisztológiai formulája nem mondja el Krisztus teljes titkát: de nem lehetséges az, hogy a mai teológiai reflexió a misztériumnak olyan szempontjait tárja fel, amelyek ne lennének összeegyeztethetőek a khalkédóni formulával. Ezek a formulák, amelyek a kinyilatkoztatás szavainak megértéséből születtek, normatívak a teológia számára. 3. A teológia mint intellectus fidei (a hit megértése) Isten kinyilvánítja terveit, az utat, saját magát – az ember ezt hitben elfogadja – a hit tehát egyfajta megismerés, ismeret. Jóval több persze, hiszen benne van az ember válasza is, személyes elköteleződése. De elsősorban ismeret, hiszen hogyan juthatna el az ember az Istenhez, ha

nem ismeri a Teremtő és Megváltó Istent? Ha tehát a hit ismeret, akkor a tartalma igazságok összessége, a hit tanítása. Ezek a kijelentések igazak önmagukban, azaz megfelelnek annak, ahogy a dolgok magukban vannak, attól függetlenül, hogy mit jelentenek az embernek, de természetesen van értelmük az ember számára, hiszen Isten Szava az emberhez az üdvösség szava, sőt Isten maga az ember üdvössége. Ezeknek a kijelentéseknek az igazsága a hitben nyilvánul ki fokozatosan és teljesen. Ezek az igazságok a hívő értelem részei lesznek, és ez a részévé válási folyamat, a hívő értelembe való belépés, helykeresés, kérdéseket is generál: a hit egyes kijelentései menynyire koherensek egymással és az értelem alapelveivel, amelyekről az értelem nem mondhat le. Így pl feltesszük a kérdést, hogy mit jelent az, hogy az Atyának Fia van, hogy az Istenben van a Lélek is, hogy az Atya és a Fiú különbözőek, de ők egy Isten, hogy Jézus

hogyan örök Ige és ember egyszerre, az örökkévaló Isten hogyan születhet az időben? Eze- ket a kérdéseket a hitaktuson keresztül az emberi értelembe hatoló kinyilatkoztatott tanítás kelti fel. A teológiai kutatásnak tehát az a feladata, hogy ezekre a kérdésekre válaszoljon olyan módon, hogy kitűnjön a kinyilatkoztatott igazság belső koherenciája és az értelemmel való megegyezése, anélkül, hogy ez a kutatás veszélyeztetné a kinyilatkoztatás transzcendenciáját. Mivel Isten Szava tanítás, ezért a hit, amely az értelem ragaszkodása ehhez a tanításhoz, természetszerűleg kiváltja azt az igényt, hogy meg is értsük ezt a tanítást, amit mondani akar: azaz a különböző kijelentéseket rendezzük egymás között és az értelem más igazságaival együtt. A megértésnek ez az igénye a teológiai kutatás ösztönző elve. Már megvan az első hitaktusban, a prófétáéban, aki megkapja az isteni tanítást, azt megérti, és úgy

adja tovább Ez az első kidolgozás a Lélek segítségével történik – a prófétában részleges lesz az isteni igazság, de nem hamis. A Szentírás könyvei tehát egy Isten által garantált teológiát tartalmaznak, amelynek eredményei kifejezik azt, amit Isten akar az embernek tanítani a prófétán keresztül. Így nem meglepő, hogy ugyanarról a tárgyról különböző szerzők különböző stílusban és megközelítéssel írnak, de úgy, hogy ezek konvergálnak A teológia forrásánál ott van még közvetlenebb módon az apostoli igehirdetésnek az Egyház általi magyarázata, amely kezdettől fogva a Szentlélek segítségével történik, aki megvédi a tévedéstől a hit átadását. Egyben ösztönzi a pásztorokat, a teológusokat és minden hívőt, hogy mindig folytassák a kinyilatkoztatott igazság kutatását, amely sokkal nagyobb annál, mint hogy teljesen megismerhessük és megértsük A Szentlélek garantált segítsége ebben a folyamatban a

pásztoroknak szól, amikor a hitet Isten népének hirdetik; a teológusoknak, akik ezt előkészítik, nincs garantálva ez a segítség, csak az Egyház tanításának közvetítésén keresztül. A teológiai kutatás tehát ilyen értelemben intellectus fidei: törekvés annak megértésére, amit az Egyház hisz. 4. A filozófia szerepe ebben a kutatásban Mivel a teológia az Isten létére vonatkozó ismeret keresése, ez olyan filozófiát feltételez, amely szerint a dolgok megismerhetők úgy, amint vannak. Ez létfilozófiát feltételez Kanttal és Descartes-tal az igazság kritériuma a gondolkodó és megismerő szubjektum lett. Ez a perspektíva megváltoztatja a teológia és a hit fogalmát. A hit nem Istennek és az Ő tervének megismerése lesz, hanem a szubjektumnak a világhoz, Krisztushoz, Istenhez való viszonyát keresi, anélkül, hogy mindez Istenről szóló kijelentéseket magába foglalna. Így végül a teológia egyszerűen azt keresi, hogy mi egy

hitigazság jelentése az ember számára: az pl., hogy Krisztus feltámadt, nem egy valós, a Názáreti Jézust érintő eseménnyel, hanem e kijelentésnek a nekem szóló jelentésével egyenlő. Ez a jelentés persze változhat a kultúrának stb megfelelően Így eljuthatunk oda, hogy ha pl a khalkédóni formula nem jelent semmit a mai embernek, akkor el is lehet hagyni. De a hit kijelentései már magukban foglalnak egy létfilozófiát. Már maga a Credo is ontológiai kijelentésekből áll, így értették és magyarázták a századok során. Vitathatatlanul ilyen ontológiai jelentőségük volt Jézus és az apostolok igehirdetésében. Mindez nem azt jelenti, hogy a modern filozófia teljesen használhatatlan lenne a teológia számára; fontos pl. a személy felfedezése a filozófiában, hiszen Isten kapcsolatba lép velünk Feltételez ezentúl a teológia egy olyan emberképet is, amely szerint az ember alapvetően capax Dei, Istenre van hangolva, és szellemi

természeténél, tehát értelménél és akaratánál fogva, amelyek az igazra és a jóra vannak beirányozva, Isten képmása. 1.2 A SPEKULATÍV DOGMATIKA A TEOLÓGIÁBAN 1.21 A dogmatika jellege A szorosan vett spekulatív dogmatika nem biblikus teológia, de a Szentírásra és a hagyományra épít: nem azt keresi, hogy X. vagy Y szerzője egy szentírási könyvnek egy adott témáról mit gondolt, hogy aztán megpróbálja összefüggő egységbe rendezni a szerző gondolatai; a szoros értelemben vett dogmatika nem is dogmatörténet, amely felmutatja a hit pozitív alapjait a hagyományban. A dogmatika figyel a tanítóhivatal döntéseire, a dogmatikai formulákra, mint amelyek normatívak a teológia számára; fontos végiggondolnia azt a folyamatot, ami a formulák kialakulásához vezetett; de a dogmatika nem a dogmatikai formulák, azaz a dogmák puszta ismétlése. A dogmatikus teológia elsősorban a hitigazságok belső koherenciájának kereséséről szól,

mert a teológia szubjektuma maga Isten, ezért lehetséges ezt a koherenciát keresni. A teológiai gondolkodás-kutatás eredménye nem új igazságok kitalálása, hiszen kinyilatkoztatott igazságot racionálisan nem lehet „kitalálni”. Isten igazsága ugyanis egy, csak az emberi szellem gyengesége miatt van szükség sok fogalomra. A reflexió arra irányul, hogy az Igazság transzcendens egységét találja meg azáltal, hogy az egyes igazságokat összefüggően olyan rendben rendezi el, ami megmutatja egymástól való függésüket és rendjüket, amikor az egyik megvilágítja a másikat. Így pl a megtestesülést a Szentháromsághoz köti a „Fiú küldése” fogalom segítségével; a helyettesítő megváltást a megtestesüléshez köti annak segítségével, hogy a megtestesülés által Krisztus mindenkivel egyesült, illetve Krisztus papságához. Ez nem növeli a hitigazságok számát, hanem megengedi, hogy mélyebben behatoljunk ezeknek az igazságoknak az

ismeretébe. A cél nem csak egy-egy igazság teljesebb ismerete, hanem egy olyan doktrinális szintézis, amelyben az igazságok megvilágítják egymást, és amikor mindegyik megértése függ az egésztől. Szisztémának hívjuk ezt a szintézist, amit egy teológus vagy teológiai iskola létrehoz. A szisztéma nem ugyanaz, mint a szintézis: utóbbi mindig csak el nem ért cél lesz, hiszen modellje a végtelen igazság, a szisztéma ezt valósítja meg töredékesen. A dogmatika tehát a különböző hittételek belső tartalmára és összefüggésére kérdez rá (ez az, amit az I. Vatikáni Zsinat nexus mysteriorum-nak nevez): Ugyan a hit által megvilágosított ész, ha gondosan, jámborul és józanul kutat, Isten segítségével mind a természetes ismeretek analógiájából, mind maguknak a hittitkoknak egymás közti és az ember végcéljával való összefüggése alapján, a hittitkok némi, éspedig nem kis mértékben gyümölcsöző megértésére jut;

mindamellett sohasem lesz alkalmas azokat annyira átlátni, mint azon igazságokat, amelyek az ő saját tárgyát képezik. Az isteni titkok ugyanis már természetüknél fogva annyira fölülmúlják a teremtett értelmet, hogy még a kinyilatkoztatás megtörténte és a hit elfogadása után is mindig magának a hitnek a fátyola fogja takarni és egyfajta homály burkolni addig, amíg ebben a halandó életben „távol járunk az Úrtól; mert a hit által élünk, a színelátás még nem osztályrészünk” (2Kor 5,6sk). 4 4 DH 3016. A II Vatikáni Zsinat a következőképpen rendelkezett a dogmatika tanításáról (OT 16): „A dogmatikát úgy kell elrendezni, hogy először a biblikus témákat adja elő; majd mutassa be, hogy a keleti és nyugati egyházatyák mivel járultak hozzá a kinyilatkoztatás egyes igazságainak hűséges áthagyományozásához és kifejtéséhez, s tárja föl az Egyház általános történelmével összefüggésben a dogma további

történetét; az üdvösség misztériumainak minél teljesebb megvilágítása végett tanítsa meg a növendékeket arra, hogy Szent Tamást követve spekulatív módon mélyedjenek el bennük és lássák meg összefüggéseiket; vezesse rá őket annak a fölismerésére, hogy ezek a misztériumok a liturgikus cselekményekben és az Egyház Úgy is fogalmazhatunk, hogy a dogmatika a kinyilatkoztatás tartalmát vizsgálja Isten önközlésének fényében, amennyiben ez az esemény feltárul a rendszerező megértés számára. A hitaktusban kiforrott elkötelezettségét Isten iránt, aki az ember igazsága és élete, akarja ésszerű fogalmakba önteni. A rendszerező megértés eszköze az analógia. Isten ugyanis emberi szavakat használt, fogalmakat, amelyeket az ember a tapasztalatra építve dolgozott ki, és amelyek kifejezik a dolgok valóságát. Azért szolgálhatják ezek a teremtett valóságból vett fogalmak a teremtetlen valóság megismerését, mert van

hasonlóság a teremtő és a teremtmény között, másrészt rokonság van az emberi értelem és az isteni szellem között. Az emberi ész alapvetően fogékony Isten lehetséges önkinyilatkoztatására (potentia obedientialis) Annak lehetőségét, hogy az emberi nyelv fogalmai Isten és ember találkozásának közege legyen, az analogia entis teremti meg. (a:b = c:d) – ugyanazt a szót különféle létezőkre lehet alkalmazni – ez végső soron a reális létezőből, mint a metafizikai megismerés voltaképpeni tárgyából indul ki. De hogy a teremtett, véges valóságtól a teremtetlen valósághoz jussunk, három lépésre van szükségünk, amelyek megkülönböztetettek, de egymástól el nem választhatók: okság útja – a teremtmények hasonlítanak Istenre, mint okukra; a tagadás útja: ha a teremtmények hasonlítanak is rá, Isten nem hasonlít rájuk, mert ő teljesen más; fokozás, eminentiae útja: ha Ő nem hasonlít rájuk, az nem azért van, mert a

teremtményekben megismert tökéletesség nincs meg Istenben, hanem mert kiváló módon van meg benne. Az analógia tehát azt feltételezi, hogy a teremtményi korlátozottságtól megszabadítjuk azt, amire az analógia mutat, és a végtelenbe vetítjük ki (ld. pl az atyaság fogalma) Vagy pl ld a személy fogalmát: Isten személyként mutatkozik be a Szentírásban: tudat, szabadság, szeretet mind jellemzi. De nem alkalmazzuk rá a teremtett személyre jellemző korlátozottságokat, hanem megtisztítjuk és felülemelkedünk ezeken, amikor Istenről, mint személyről beszélünk. A teológiai reflexió végső célja a kontempláció és végül a visio beatifica. Végső célja tehát nem ismeret, hanem egyesülés Istennel. Tökéletes a mennyben, amely közvetlen látás lesz, és amelyből tökéletes szeretet sarjad, és tökéletlen egyesülés itt a földön. A teológia tehát a kontemplációra van rendelve, és azon túl, a boldogító színelátásra, Istenre; a

teológia tehát egyfajta lelki gyakorlat, nem agytorna. 1.22 A hagyományos dogmatikai traktátusok A klasszikus dogmatika következő elnevezéseket használja: De Deo uno (ea quae ad essentiam Dei pertinent): Az egy Istenről/Az isteni lényegről De Deo trino: A Szentháromságról De Deo creatore: A Teremtő Istenről De Deo redemptore: A Megváltó Istenről (Krisztológia, szótériológia/megváltástan) De Deo sanctificante (De gratia; de sacramentis; de Ecclesia): A megszentelő Istenről (a kegyelemről; a szentségekről; az Egyházról) egész életében mindig jelen vannak és kifejtik hatásukat; és tanítsa meg őket arra, hogy az emberi problémák megoldását a kinyilatkoztatás fényénél keressék, a kinyilatkoztatott örök igazságokat az emberi dolgok változó világára alkalmazzák; s végül tudják az igazságokat korszerűen közölni embertársaikkal.” De Deo consummatore/De novissimis;: A beteljesítő Istenről/A végső dolgokról/eszkatológia

A Credo felépítése is jelzi már a teológia három nagy problémakörét: a Szentháromságos Isten önkinyilatkoztatása, amely Jézus Krisztus személyén keresztül történik, s amelybe az ember a Szentlélek küldésén keresztül kapcsolódik be. 1.23 Néhány szó a dogmákról Dogma a mai értelemben röviden: az Egyház által hívés végett előadott igazság. Az I Vatikáni Zsinat így fogalmazza meg: Istennek kijáró és katolikus hittel kell továbbá hinni mindazt, ami Isten írott vagy hagyományban őrzött igéjében benne foglaltatik, és amit az Egyház vagy ünnepélyes ítélettel vagy rendes és egyetemes tanító hivatal által úgy ad elő, hogy azt mint isteni kinyilatkoztatást hinni kell. 5 Azaz, a dogma a kinyilatkoztatott titok rendjébe tartozó igazság, amelyet hinnünk kell, és amely érinti a hit lényegét, azaz Istent és az ő művét, és amely tárgya egy egyházi definíciónak, azaz egy megmásíthatatlan megfogalmazásnak. Dogma tehát

nemcsak az ünnepélyesen, zsinatokon vagy egy pápa által ex cathedra definiált hitigazság, hanem amit az Egyház rendes és egyetemes tanítóhivatala ilyen ünnepélyes definíció nélkül tanít. Korábban nevezték a dogmákat regula fidei-nek, vagy articulus fidei-nek, vagy veritas fidei-nek is. A dogmákra a reflexió az újkorban lett intenzívebb, amikor a felvilágosodás tagadta a transzcendens ismeret lehetőségét. A dogmát nevezhetjük a Szentírás tekintélyi értelmezésének is A dogma megfogalmazását tekintve az Egyháztól jön, de mint igazság, közvetlenül Istentől van. Tagadták ezt a modernisták, akik szerint a kinyilatkoztatás pusztán emberi vallásos tapasztalat, ezért a dogmák pusztán vallási jelenségek emberi megfogalmazásai A dogma fogalma magában foglalja az igazság fogalmát, ami igaz szellemi megismerés kifejezése. Ezért a dogmatikus formulák valódi értelme megmarad az Egyházban A Hittani Kongregáció Mysterium Ecclesiae c.

nyilatkozata (1973), ezt a következőképpen fogalmazza meg (n5, DH 4540): A dogmatikus formulák értelme maga azonban megmarad az Egyházban mindig igaznak és önmagával egybehangzónak, még ha később jobban meg van világítva és teljesebben érthető is. A krisztushívőknek tehát el kell fordulniuk attól a vélekedéstől, amely szerint először is a dogmatikus formulák (vagy azok egyes fajtái) nem tudják határozottan megmutatni az igazságot, hanem csak annak változékony megközelítéseit, amelyek valamilyen módon eltorzítják vagy megmásítják az igazságot magát; másodszor, ugyanazok a formulák az igazságot, amelyet folytonosan keresni kell a fent nevezett megközelítések révén, csak meghatározatlan módon jutatják kifejezésre. Akik ilyen véleményt magukénak vallanak, nem kerülik el a dogmatikai relativizmust, és meghamisítják az Egyház tévedhetetlenségének a fogalmát, hiszen az arra vonatkozik, hogy az Egyház az igazságot végleges

formában tanítja és tartja. A dogmák változhatatlansága következik abból, hogy itt az igazság definitív, tévedhetetlen meghatározásáról van szó. 6 De mivel az isteni igazság felülmúlja az emberi értelmet 5 DH 3011 6 I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius (DH 3020): „Az Istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nem arra való, hogy az emberi elme azt mint valamiféle filozófiai agyszüleményt tökéletesítse, hiszen isteni örökség és annak megfogalmazásait, ezért lehetséges, hogy az Egyház eljuthat ezen igazságok mélyebb megértésére: a dogmát tehát meg lehet fogalmazni teljesebben vagy világosabban (gyakran erre az eretnekségek miatt kerül sor). Az alapvető jelentés azonban azonos marad, és a megelőző megfogalmazások is igazak: így például nem jöhet olyan zsinati meghatározás, amely felülírná vagy feleslegessé tenné a niceai zsinat meghatározását a Fiú egylényegűségéről az Atyával. Van tehát dogmafejlődés,

mert a hagyomány élő valóság, új kérdések merülnek fel, amelyek újabb megfogalmazásokat igényelhetnek, azonban ez a fejlődés nem evolúció, azaz nem egy primitívebb állapotból egy tökéletesebbe való eljutás. Ld erről II Vatikáni Zsinat, Dei Verbum 8: Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,1951); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi A dogmatikus formulák érvényesek önmagukban. Az általuk használt egyes fogalmak megőrzik

episztemológiai értéküket különböző kultúrákban és korokban. Mindez kognitív realizmusra épül rá: az igazság nem változik, és megismerhető, ezért kifejezhető is. Így például, ha hiányozna a személy vagy a természet fogalma egy bizonyos kultúrából, akkor azokat hozzá kell adni, be kell vezetni, mert ezek kultúrafeletti fogalmak, amelyek mindenhol érvényesek. 7 Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a formulák illetve fogalmak ne igényelnének magyarázatot Ld Mysterium Ecclesiae, 5 gyanánt Krisztus Jegyesére van bízva, hogy ő híven megőrizze és csalhatatlanul értelmezze. Ezért a szent dogmáknak is mindig ahhoz az értelméhez kell ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármily tökéletesebbnek látszó és annak nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad (3. kánon) „Hadd növekedjék tehát, és haladjon gyors léptekkel előre az idő és évszázadok során az értelem, tudomány és

bölcsesség, úgy minden egyes lényben, mint mindenkiben, úgy az egyes emberben, mint az egész Egyházban; de csak kiben-kiben a megfelelő módon, ti. ugyanazon tanításban, ugyanazon értelemben és ugyanazon értelmezésben”. 7 VI. Pál, Mysterium fidei enciklika, 24: „A beszédnek az a szabályát, melyet az Egyház századok hosszú során a Szentlélek támogatásával bevezetet és a zsinatok tekintélyével szentesített, és amely nemegyszer az ortodox hit ismertetőjegye és zászlaja lett, szentül meg kell őrizni, és senki se merje azt tetszése szerint vagy egy új tudomány örve alatt megváltoztatni. Ki tűrné el, hogy egyesek azt állítják, azok a dogmatikai formulák, amelyeket a Szentháromság és a Megtestesülés titkáról egyetemes zsinatok alkalmaztak, korunk emberinek alkalmatlanok, és helyettük vakmerően másokat vezetnek be? Ugyanígy nem lehet eltűrni, hogy valaki leszólja azokat a formulákat, melyeket a trentói zsinat az

eukharisztikus misztériumban való hitet elénk tárta. Ezekkel a megfogalmazásokkal ugyanis, ahogyan a többivel is, melyeket a hit dogmáinak kifejtésére alkalmaz az Egyház, olyan fogalmakat fejeznek ki, amelyek nem egy bizonyos emberi okoskodásnak, nem a tudományos bizonyos haladásának, nem egyik vagy másik teológiai iskolának köszönhetők, hanem azt mutatják ki, amit az emberi értelem egyetemes és szükséges tapasztalattal a dolgokból felfog, és alkalmas és biztos szavakkal, melyeket a köz- vagy a tudományos nyelvből vesz, kinyilvánít. Ezért minden hely és idő minden embere számára érthetőek. Megtörténhet, ami nagyon gyümölcsöző, hogy világosabban és nyilvánvalóbban kifejtik, de mindig csaj abban az értelemben, ahogyan azokat alkalmazták, hogy a hit növekvő megértése közepette a hit igazsága változatlan maradjon. Ugyani, ahogyan az I. Vatikáni Zsinat tanította, a szent dogmáknak „azt az értelmét kell mindig megtartani, amit

egyszer kinyilvánított az Anyaszentegyház, és soha nem szabad attól az értelemtől eltérni mélyebb megértése örvén.” Jóllehet az igazságok, melyeket az Egyház a dogmatikus formulákkal tanítani akar, különböznek az adott kor változó gondolkodásától és nélküle is kifejezhetők, mindazonáltal olykor előfordulhat, hogy ezeket az igazságokat a Szent Tanítóhivatal is olyan szavakkal adja elő, melyek magukon viselik a kornak megfelelő gondolkodás nyomait. Ezeket megfontolva állítanunk kell, hogy az Egyházi Tanítóhivatal dogmatikus formulái a kinyilatkoztatott igazságot kezdettől fogva megfelelő módon közölték, s változatlanul megmaradva örökre közvetíteni fogják azoknak, akik e formulákat helyesen értelmezik. Ide kapcsolódik a hitigazságok hierarchiájáról szóló tanítás. (Ld UR 11 8, ill II János Pál, Ut unum sint enciklika, 37. Ez elsősorban azt jelenti, hogy az egyes hitigazságok nem önmagukban állnak, hanem

kapcsolódnak egymáshoz, és a tanításnak van egy belső strukturáltsága azon az alapon, hogy az egyes hitigazságok hogyan kapcsolódik Krisztushoz és a Szentháromsághoz. Nem azt jelenti tehát a hitigazságok hierarchiája, hogy különbséget tennénk fontos és kevésbé fontos hitigazságok között (ld. erről XI Piusz Mortalium animos kezdetű enciklikája), vagy igaz és kevésbé igaz kijelentések közt, hanem azt, hogy ezek az igazságok közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban állnak a kinyilatkoztatás központi magjával. 9 Mit értünk tévedhetetlenségen? Az Egyház a kinyilatkoztatás továbbadója a hagyomány és a Szentírás által; a kinyilatkoztatás őrzője és magyarázója Krisztus tekintélyével. 10 Az egész Egyház kapta a kinyilatkoztatást, a depositum fidei-t, azt éli és továbbadja. Az apostoloknak és utódaiknak ebben különleges szerepük van, illetve Péteré közöttük is kiemelkedik (Lk 22,32): ők azok, akik tekintéllyel,

autentikusan tanítanak. Dei Verbum 10, szerint, Isten szavának hiteles (Krisztusnak megfelelő, autentikus) magyarázata rájuk 8 „Ezenfelül az ökumenikus dialógusban az Egyház tanításához ragaszkodó katolikus teológusoknak, amikor elkülönült testvéreikkel vizsgálják Isten misztériumait, igazságszeretettel, szeretettel és alázattal kell eljárniuk. A tanítások egybevetésekor ne feledjék, hogy a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak hierarchiájuk van, mert nem azonos módon kapcsolódnak a keresztény hit alapjához. Így egyengetjük útját a testvéri vetélkedésnek, amely serkenteni fog mindenkit, hogy egyre mélyebben megismerje és egyre világosabban föltárja Krisztus felfoghatatlan gazdagságát” 9 Ld. Mysterium Ecclesiae, 4: „Létezik ugyanis az Egyház dogmáinak egyfajta rendje és mintegy hierarchiája, mivel különböző a kapcsolatuk a hit alapjával Ez a hierarchia azt jelenti, hogy egyes dogmák más, alapvetőbb dogmákra

támaszkodnak, és azoktól nyernek megvilágítást. Minden dogmát, éppen mivel kinyilatkoztatottak, ugyanazzal az isteni hittel kell hinnünk” 10 Dei Verbum 7: „Amiket Isten az összes nemzetek üdvösségére kinyilatkoztatott, azokról jóságosan úgy rendelkezett, hogy minden időkre csorbítatlanul megmaradjanak, és minden nemzedéknek tovább adassanak. Ezért a Úr Krisztus, akiben a fölséges Isten egész kinyilatkoztatása beteljesedik (vö 2Kor 1,20; 3,16--4,6), parancsot adott az apostoloknak, hogy az evangéliumot -- melyet a próféták előre hirdettek, ő maga pedig beteljesített és a saját szájával hirdetett -- mint az üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását mindenkinek hirdessék, közölvén velük az isteni ajándékokat. Ezt a parancsot hűségesen teljesítették azok az apostolok is, akik szóbeli prédikációban, példával és intézmények létrehozásával átadták, amit Krisztustól szóban, magatartásban és cselekedetekben

kaptak, illetve a Szentlélek ihletéséből megtanultak; és azok az apostolok vagy apostoltanítványok is, akik ugyanennek a Szentléleknek a sugalmazására az üdvösség üzenetét írásba foglalták. Annak érdekében pedig, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az apostolok püspököket hagytak hátra utódként, azáltal, hogy "átadták saját Tanítóhivatalukat". Ez a Szent Hagyomány, valamint az ó- és újszövetségi Szentírás olyan, mint egy tükör, melyben a földön vándorló Egyház szemléli Istent, akitől mindent kap, míg el nem jut oda, hogy úgy lássa őt színről színre, amint van (vö. 1Jn 3,2)” van bízva. 11 A tanítóhivatal nincs Isten Szava felett, hanem szolgálja, részesülve Krisztus tekintélyével. A püspöki rend a szentelésben az igazság karizmáját kapja Az Egyház tanítóhivatala tévedhetetlen, amikor teljes formájában gyakorolják Krisztus tekintélyével, és így részesül

az isteni tévedhetetlenségben. A Tanítóhivatal tárgya Isten írott vagy áthagyományozott Igéje, tartalma pedig res fidei et morum (hit és erkölcs). Olyan igazságokra is kiterjed, amelyek bár nem kifejezetten kinyilatkoztatottak, de szükségesek a kinyilatkoztatás tanítására és védelmére. Így pl egyes filozófiai vélemények esetében, melyek nem összeegyeztethetők a hittel (szabadság, erkölcs stb. terén) Ezeket nevezzük a tanítóhivatal másodlagos tárgyai (elsődleges tárgyának mondjuk az explicit vagy implicit módon kinyilatkoztatott igazságokat) A Tanítóhivatal gyakorlása lehet rendes (egyes püspökök, illetve a római pápa tanítása), vagy ünnepélyes, más néven rendkívüli (egyetemes zsinat, ünnepélyes pápai definíció) – ez utóbbi gyakorlástt a megfelelő szavak alkalmazása is jelzi, mint pl.: decernimus et definimus (eldöntjük és meghatározzuk), anathema sit (legyen kiközösítve), cum auctoritate Domini nostri Iesu

Christi (a mi Urunk Jézus Krisztus tekintélyével) stb. A Tanítóhivatal tévedhetetlensége része az egész Egyház tévedhetetlenségének, amely hitében nem tévedhet: a Lélek garantálja az Egyház megmaradását az igazságban, hogy amit Isten kinyilatkoztatott, az sértetlenül eljusson mindenkihez (ld. Dei Verbum 7, illetve Lumen gentium 12). 12 A tévedhetetlenség tehát minden tagé az Egyházban, de különböző módon részesednek benne. Ezen felül, a magisztérium tévedhetetlen a tanításban. Ennek a tévedhetetlenségnek három megnyilvánulási formája van: zsinati definíciók, a pápa ex cathedra megnyilatkozásai, a rendes és egyetemes tanítóhivatal (azaz a világ püspökei a pápával egységben) tanításai Utóbbi forma a tanítóhivatal tévedhetetlenségének leggyakoribb, legfontosabb megnyilvánulása Fontos ebből a szempontból, hogy az „igaz tanítás” fogalmát ne korlátozzuk az ünnepélyes definíciókra. A tévedhetetlenség kiterjed

res fidei et morum-ra (hitre és erkölcsre). Az Egyház tévedhetetlenül tanít morális kérdésekről is, hiszen ha tanít egyáltalán, akkor abból következik, hogy tévedésmentesen tud tanítani 13 A Lumen Gentium 25-ös pontja így ír a tévedhetetlen tanítás kiterjedéséről: „Ez a tévedhetetlenség, mellyel az isteni Megváltó Egyházát a 11 Dei Verbum 10: „A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe, amikor pásztorai köré összegyűlve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben) [] A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja.” 12 LG 12: „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének

birtokában van (vö. 1Jn 2,2027), a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor "a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig" hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja (vö. 1Tesz2,13), az egyszer átadott szent hit tanítását (vö Jud 3), és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében.” 13 Ld. I Vatikáni Zsinat, Pastor Aeternus, 4: DH 3074: az Egyház tévedhetetlenül tanít hit és erkölcs dolgában is. hit és erkölcs tanításában föl akarta ruházni, az isteni kinyilatkoztatás szentül megőrzendő és hűségesen

előadandó letéteményének körére terjed ki.” Azaz, a tévedhetetlen körébe nemcsak a kinyilatkoztatott igazságok tartoznak, hanem azok az igazságok is, amelyek – bár formálisan nem kinyilatkoztatottak – de szükségesek a kinyilatkoztatott igazság megőrzésére és megvédésére. 14 Ebbe a körbe tartozhatnak pl a természettörvény egyes normái is. 1.24 Az ún teológiai minősítések (notae) Az ún. teológiai minősítések segítenek meghatározni azt, hogy egy-egy tanítóhivatali megnyilatkozásnak mekkora súlyt kell tulajdonítani. Három újabb dokumentum, a Hittani Kongregáció által publikált új hitvallási formula (Professio fidei), a Hittani Kongregáció Donum veritatis c. instrukciója a teológus egyházi hivatásáról (1990), ill II János Pál pápa, Ad tuendam fidem c motu proprio-ja (1998), illetve az utóbbihoz fűzött magyarázat a Hittani Kongregáció részéről (Nota illustrativa) alapján soroljuk fel ezeket. Ezek a normák jogi

szempontból is három szintet különítenek el, amelyek függenek a tanítóhivatal által a hívek elé terjesztett tanítás tartalmától és a hívek részéről kötelező hitbeli hozzájárulástól. Három különböző típusú tanításról van szó: 1) De fide divina et catholica tanítás, amit az Egyház mint Istentől formálisan kinyilatkoztatottat elénk tár, és amelyek mint ilyenek, megmásíthatatlanok. Ezeket a tanításokat Isten írott vagy áthagyományozott szava tartalmazza; a római pápa ex cathedra vagy az egyetemes zsinaton összegyűlt püspöki kollégium definiálja ezeket ünnepélyes határozattal, mint Istentől kinyilatkoztatott igazságokat; vagy a rendes és egyetemes tanítóhivatal terjeszti elő tévedhetetlenül. 2) A hitre és erkölcsre vonatkozó tanítások 15, amelyek szükségesek a depositum fidei hűséges megvédéséhez és kifejtéséhez, de a tanítóhivatal nem nyilvánítja ezeket formálisan kinyilatkoztatottnak. Ezeket a

tanításokat ünnepélyes formában definiálhatja a római pápa, amikor ex cathedra beszél, vagy az egyetemes zsinaton összegyűlt püspöki kollégium; vagy tévedhetetlenül taníthatja az Egyház rendes és egyetemes tanítóhivatala, mint „sententia definitive tenenda-t”(véglegesen tartandó tanítás). 16 Ld CIC 749§ 2 Ez utóbbi esetben, ezt a tanítást Péter utóda megerősítheti, illetve, mint a püspöki kollégium feje, kinyilváníthatja, hogy ez az igazság katolikus igazság. 3) Hit és erkölcs dolgában igaz vagy biztos tanítás, amelyeket nem definiált ünnepélyes formában a Tanítóhivatal, sem nem terjesztett elő véglegesként a rendes és egyetemes Tanítóhivatal. Ezek a tanítások a római pápa vagy a püspöki kollégium rendes tanítóhivatalának hiteles kifejeződései, és ezért megkívánják az akarat és értelem vallásos 14 Ld. továbbá Mysterium Ecclesiae, 3 Ld. pl VI Pál, Humanae Vitae enciklika, 4, amely a Tanítóhivatal

illetékességéről beszél az erkölcsi törvény, és benne a természettörvény magyarázatára vonatkozóan. Ill II János Pál, Veritatis Splendor, 36-37. 16 Ld. Lumen Gentium 25/2: „Jóllehet az egyes püspökök külön-külön nem rendelkeznek a tévedhetetlenség isteni ajándékával, amikor szerte a földkerekségen közösségben vannak egymással és Péter utódával, és hit és erkölcs dolgairól tekintéllyel egy véglegesnek tekintett tételben megegyeznek, tévedhetetlenül hirdetik Krisztus tanítását. Ez még nyilvánvalóbb akkor, amikor Egyetemes Zsinatra egybegyűlve az egész Egyház számára a hit és erkölcs tanítói és bírái, akiknek végzéseihez hívő engedelmességgel kell ragaszkodni” 15 meghajlását 17. (Ld CIC 751) Ezek a tanítások a kinyilatkoztatás mélyebb megértését szolgálják, vagy megmutatják, hogy egy tanítás összeegyeztethető a hitigazságokkal, vagy a hitigazságokkal összeegyeztethetetlen véleményekre

hívják fel a figyelmet, vagy olyan veszélyes nézetekre, amelyek tévedéshez vezethetnek. 18 A tanítás e három szintjének a hívek részéről a hitbeli hozzájárulás három szintje felel meg: 1) Isteni és katolikus hit hozzájárulása (assensus fidei theologalis). Aki ezeket az igazságokat makacsul tagadja, az eretnek (CIC 751) Ez a hit a kinyilatkoztató Isten tekintélyén alapszik. 2) Biztos és végleges hozzájárulás, amely a Szentlélek által az Egyház tanítóhivatalának megígért segítségbe vetett hiten, és a Tanítóhivatal tévedhetetlenségének katolikus tanításán alapszik. Aki ezeket tagadja, az katolikus igazságot tagad, és ezért nincs teljes közösségben a katolikus egyházzal. 3) Az értelem és akarat vallásos meghajlása (obsequium religiosum intellectus et voluntatis). Ez nem lehet pusztán külsődleges, hanem a hit engedelmességének része Az ezzel ellentétes álláspont: tuto doceri non potest, temerarium, falsum, periculosum

(biztonsággal nem lehet tanítani, vakmerő, hamis, veszélyes). a) doctrinae de fide credendae – divinitus revelatus: Istentől kinyilatkoztatott tanítások. Egyes teológusok szerint, a kinyilatkoztatás nem más, mint egy embernek Istennel való eksztatikus találkozása, ezért a kinyilatkoztatásnak nincsen ismereti, tanbeli tartalma. A valóságot e szerint nem lehet kijelentésekben megragadni, a hitet még kevésbé. Hit és ész így teljesen különböző kategóriákhoz tartoznak. E vélemény metafizikai alapjainak kibontását mellőzve, elég legyen itt annyi, hogy az a vélemény, miszerint a kinyilatkoztatásnak nincsen kijelentésekben megragadható tartalma, ellentétben áll a Szentírással, ld. 1Thesz 2,13 – az apostolok szava Isten szava. Ha az Egyháznak nincsen joga, hogy Isten nevében, igazságokat mint Istentől kinyilatkoztatottakat terjesszen elő, akkor arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy az Egyház tévedhet, illetve kezdettől fogva

tévedett, amikor bizonyos hittételeket a hitletéteményhez tartozónak nyilvánított; mindent, amit az Egyház dogmaként terjesztett elő, át lehetne minősíteni teológiai véleménnyé, amelyeket szabadon lehet újrafogalmazni, vagy egyenesen elvetni. De, Jézus Krisztusban Isten végleges választ 17 Ld. LG 25/1 „A püspökök fő hivatalai közt kimagaslik az evangélium hirdetése A püspökök ugyanis a hit hírnökei, akik új tanítványokat vezetnek el Krisztushoz; hiteles, azaz Krisztus tekintélyével bíró tanítók, akik a rájuk bízott népnek hirdetik a hitet, melyet el kell fogadni és az erkölcsi életre kell alkalmazni; a Szentlélek világosságával magyarázzák és termékennyé teszik a hitet, újat és régit hozva elő a kinyilatkoztatás kincseiből (vö. Mt 13,52); s éberen elhárítják a nyájat fenyegető tévedéseket (vö 2Tim 4,1--4) A római pápával közösségben tanító püspököket mindenkinek úgy kell tisztelnie, mint az isteni

és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érteniük a nyilatkozattal, melyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és a lélek vallásos engedelmességével kell ragaszkodniuk hozzá. Az értelem és akarat e vallásos engedelmességét különös módon tanúsítani kell a római pápa Tanítóhivatala iránt, még akkor is, ha nem "ex cathedra" beszél; azaz tisztelettel el kell ismerni legfőbb Tanítóhivatalát, őszintén ragaszkodni kell tételeihez, az ő elgondolásának és akaratának megfelelően, ami az okmányok jellegéből, ugyanazon tanítás megismétléséből vagy a fogalmazás módjából ismerhető meg.” Ill ld Hittani Kongregáció, Donum Veritatis 23. 18 Ld. Hittani Kongregáció, Donum Veritatis 23-24 adott az ember kérdéseire. Hogyan lehetséges, hogy ez a „választ”=kinyilatkoztatott igazságokat be lehet azonosítani? Amit a kinyilatkoztatás tekintélye miatt hiszünk, és amit a

Hagyomány és a Szentírás velünk közöl, annak tévedhetetlenül kell áthagyományozódnia. Isten nyilván azt akarja, hogy az ő Szava, amit közölni akar az emberrel, fogyatkozás nélkül eljusson mindenkihez úgy, hogy minden nemzedék az Ő Szavának ismerhesse fel. J H Newman hasonlata szerint, Isten a teremtéshez hasonlóan a kinyilatkoztatást is megőrzi, változatlanul fenntartja. Erre példák: hitcikkelyek, krisztológiai (DH 301-302) és mariológiai (DH 2803; 3903) dogmák; a szentségeket Krisztus alapította (DH 1601); Krisztus valóságos és lényegi jelenléte az Eucharisztiában (DH 1636); a szentmise áldozati jellege (DH 1740, 1743); az Egyház krisztusi alapítása (DH 3050); a római pápa primátusa és tévedhetetlensége (DH 30593075); az eredeti bűn létezése (DH 1510-1515); a szellemi lélek halhatatlansága, és a különítélet a halál után (DH 100-1002); a sugalmazott Írások tévedésmentessége (DH 3293; Dei Verbum 11); ártatlan emberi

lény élete kioltásának súlyos erkölcstelensége (Evangelium vitae 57). b) de fide tenenda – doctrina catholica/definitív tanítások E tanításokra azért van szükség, mert máskülönben az Egyház képtelen lenne a kinyilatkoztatás tartalmát megőrizni úgy, mint élő valóságot, és válaszolni a felmerülő új kérdésekre, vagy magyarázni a kinyilatkoztatást. Ezek a tanítások szükségszerűen kapcsolódnak a kinyilatkoztatáshoz, mert ezek nélkül a hitletétemény nem lenne hűségesen megőrizhető és kifejthető. Egyes teológusok szerint ez a kategória újítás, és a pápai tévedhetetlenség kiszélesítése. Történetileg ez nem védhető, pápák és zsinatok mindig is teljes tekintéllyel nyilatkoztak formálisan ki nem nyilatkoztatott igazságokról: pl. az anglikán szentelések érvénytelensége ügyében XIII. Leó pápa (Apostolicae curae, 1896); a lélek a test formája (Vienne-i zsinat, DH 902, 1140). Ld DS 3070 A 18-19 században a

teológusok nagy része úgy vélte, hogy vannak olyan, ki nem nyilatkoztatott igazságok, pl. az ún facta dogmatica 19, amelyeket lehet a tévedhetetlenség ún. másodlagos tárgyainak tartani Az I Vatikáni Zsinat a tévedhetetlenség ún másodlagos tárgyaira utalt, amikor kijelentette, hogy Péter utódai nem abból az okból kapták a Szentlélekre vonatkozó ígéretet, hogy új tanítást terjesszenek elő, „hanem, hogy segítségével az apostolok által átadott kinyilatkoztatást vagyis a hitletéteményt szentül őrizzék, és helyesen magyarázzák.” 20 Ezt megerősíti V Gasser (I Vatikáni zsinaton a hittani bizottság titkára) beszámolója, aki a hittani bizottság nevében kifejtette a zsinaton, hogy DH 3074-ben a „tenendam” kifejezés (a római pápa egy tanítást kötelezően tartandónak nyilvánít) használata arra utal, hogy ahogy az Egyház, úgy a pápa is tévedhetetlen, nem csak amikor formálisan kinyilatkoztatott igazságot tanít, hanem

amikor olyant tanít, ami szükséges a tanítás megőrzéséhez és magyarázatához. Credenda és tenenda ezt a két szintet (formálisan kinyilatkoztatott igazság; ill. a hitletéteményhez kapcsolódó igazság) volt hivatott megkülönböztetni Ugyanerre a megkülönböztetésre utal LG 25/2 is (sententia definitive tenenda). Nyilatkozott erről a Hittani Kongregáció is 1973-ban, 19 Facta dogmatica a janzenista vitára megy vissza: a janzenisták tagadták, hogy a pápa tévedhetetlen abban, hogy egy konkrét vélemény kifejezi-e a szerző gondolatát. Ld DH 2390 20 DH 3070. Mysterium Ecclesiae, n.3 21 A Lumen Gentium 25/2, és más dokumentumok által használt „definitiv” kifejezés tehát ugyanazt akarja jelenteni, mint az irreformabilis (megmásíthatatlan) kifejezés DH 3074-ben. Ezek a tanítások történeti vagy logikai szükségszerűség révén kapcsolódnak (nexus historicus vagy logicus) a kinyilatkoztatáshoz. Példák: kinyilatkoztatással logikai

kapcsolatban álló igazságok, pl. van emberi lélek, van szabad akarat, az ember képes szellemi valóságokat megismerni; az Egyháznak képesnek kell tehát lennie a hittel összeegyeztethetetlen filozófiai rendszerek elvetésére, mint materializmus, relativizmus, stb., akkor is, ha a Szentírás vagy a Hagyomány ezekről nem szól. Újabb példa a papszentelés fenntartása férfiaknak (II János Pál, Ordinatio sacerdotalis, 1994). Történetileg kapcsolódnak a kinyilatkoztatáshoz olyan tények, amelyek egy tanítás áthagyományozásának biztos voltát hitelesítik, így pl.: Szent Péter Róma püspöke volt, pápaválasztások törvényessége, zsinatok legitimitása, szentté avatások; szerzetesrendek vagy egyes ájtatosságok jóváhagyása. Lehetséges fejlődés is az első kategória felé, ld. a pápai primátusról és tévedhetetlenségről szóló tanítások, melyek az I Vatikánum ünnepélyes definíciója előtt is definitív katolikus igazságok körébe

tartoztak, de csak az ünnepélyes zsinati definíció után lett elfogadott Istentől kinyilatkoztatott igazságként. 3) Hit és erkölcs tekintetében igaz vagy biztos tanítások, amelyek nem definitívek és formálisan nem definiáltak. A hangsúly itt azon van, hogy ebben az esetben is igaz tanításról van szó úgy, hogy nincs ezzel kapcsolatban ex cathedra megnyilatkozás vagy zsinati definíció. Ezek az igaz vagy biztos tanítások a római pápa vagy a püspöki kollégium rendes tanítóhivatalának hiteles megnyilvánulásai, amelyek a hitbeli hozzájárulás különféle fokait kívánják meg, a Tanítóhivatal elgondolásának és akaratának megfelelően, amely „az okmányok jellegéből, ugyanazon tanítás megismétléséből vagy a fogalmazás módjából ismerhető meg.” LG 25/1 21 „A katolikus tanítás szerint, az Egyház Tanítóhivatalának tévedhetetlensége nem csak a hitletéteményre terjed ki, hanem mindarra is, amelyek nélkül ezt a

letéteményt nem lehet megfelelően őrizni és kifejteni.”