Filozófia | Felsőoktatás » Patricia Parker - Metafóra és katakrézis

Patricia Parker METAFORA ÉS KATAKRÉZIS [In Figurák. Szerk: Füzi Izabella-Odorics Ferenc Osiris-Pompejui, Budapest-Szeged, 2004] A „metafora" és a „katakrézis" kifejezések történetében elsőként látszólag fölösleges összekeveredésükre figyelhetünk fel, pedig a kettejük közti különbséget már Quintilianus az Institutio ora-toriában a katakrézis tárgyalása során világosan meghatározta. A katakrézist {abusio vagy visszaélés] Quintilianus úgy határozza meg, mint „mikor a saját elnevezéssel nem bíró dolgokra ráadjuk azt a nevet, amely legközelebb esik hozzájuk". 1 A katakrézis vagy abusio és a metafora vagy translatio közti különbségtétel egyértelmű alapja ebben a szövegrészben az eredeti saját [proper] * kifejezés hiánya, a lexikális hézag vagy hiány: a katakrézis kifejezések átvitele egyik helyről a másikra, melyet akkor alkalmaznak, amikor saját szó nem létezik, míg a metafora olyan átvitel vagy

helyettesítés, melyet akkor alkalmaznak, ha előzőleg már létezik saját kifejezés, de olyan kifejezéssel helyettesítődik, amit egy másik helyről nem saját helyére visznek át. Quintilianus világos különbségtételének szempontjait évszázadokon keresztül mindig megismétlik, amikor a saját kifejezés előzetes meglétén vagy hiányán alapuló különbségtétel megjelenik. A tizenhatodik században Joannes Susenbrotus - Quintilianus szinte [End p 43] hajszálpontos visszhangjaként - a katakrézist úgy határozza meg, mint „a legközelebb álló kifejezés alkalmazása valaminek a leírására, amelyre nem létezik saját kifejezés", s így megkülönbözteti a „metaforától, mely a saját kifejezést egy másikra cseréli". 2 A világos és logikus különbségtétel hagyományának gyakori ismétlése ellenére a két kifejezés összekeveredése mindmáig feltűnő szívóssággal fennmaradt még a legnagyobb erőfeszítések közepette is. A

Rhetorica ad Herennium például, melyet évszázadokon keresztül Cicerónak tulajdonítottak, s mely Cicero autoritásával hagyományozódott, felzavarja a logikus megkülönböztetés kristálytiszta vizét, a katakrézist (abusió) „a pontos és találó szó helyett helytelenül egy hozzá hasonló, közelálló szó alkalmazása[ként]" * határozva meg. Az abusio visszaélése itt inkább a metaforával való visszaélés, a saját kifejezés helyettesítéseként való téves vagy pontatlan használat. Az audacia, az abusio mellett a katakrézis másik megnevezése, egy másik fölöttébb pejoratív kifejezés, mely egy „merész metaforára" [„audacious" metaphor] is alkalmazható. Ez a keveredés, pontosabban a katakrézis azonosítása a metaforikus átvitelekkel való visszaéléssel (főleg abban a formában, melyet „erőltetett" metaforaként ismerünk), nem csak a reneszánsz folyamán, hanem napjaink definiálási próbálkozásaiban is

nyomon követhető. Richard Lanham Handlist of Rhetorical Terms című munkájában a katakrézisnek két meghatározását adja: (a) „implicit metafora, a mindennapi használatból kiszakított szavak használata" (saját kiemelésem), és (b) „egy második meghatározás, mely némileg különbözőnek tűnhet, de talán mégsem az: szokatlan, váratlan, erőltetett metafora, mint amikor a könnyező nő szemei Niagara-vízeséssé válnak". 3 Northrop Frye A kritika anatómiájában „a meglepő, erőszakos metaforáról, a katakrézisről" ír, míg a Princeton Encyclopedia a katakrézist szinte kizárólag kiterjesztett, erőltetett vagy vegyes metaforaként határozza meg, még csak nem is említve [End p. 44] az eredeti saját kifejezés meglétén, illetve hiányán alapuló, sokáig fennálló megkülönböztetést. 4 1 Quintilian: Institutio oratoria. Ford H Rackham (Cambridge, Mass, Harvard University Press, 1935), 8635-36 Magyarul: M. Fabius

Quintilianus Szónoklattana Ford Prácser Albert Budapest, Franklin Társulat, 1913 (A magyar fordítás felhasználásával az idézeteket az angol szövegösszefüggés és terminológia szerint módosítottam. - A ford) * Parker egész tanulmányán végigvonul a „proper" melléknév gyakori használata proper term, proper word, proper place, proper meaning); jelentései: saját, tulajdonképpeni, helyes, megfelelő. A tanulmány gondolatmenete többek közt a „proper"-nek e többértelműsége köré szerveződik. -A szerk 2 Joannes Susenbrotus: Epitome troporum ac schematum et grammaticorum et rhetorum (Zürich, 1541), 10. o * Cornificius: A szónoki mesterség. A C Herenniusnak ajánlott retorika Ford Adamik Tamás Budapest, Magyar Könyvklub, 2001. 43345 107 o 3 Richard Lanham: A Handlist of Rhetorical Terms (Berkeley, Los Angeles, London, University of California Press, 1968), 21. o 4 Northrop Frye: Anatomy ofCriticism (1957; újra kiadva: New York, Atheneum,

1966), 281. o Magyarul: A kritika Talán még ennél is meglepőbb viszont, hogy a metafora mint translatio és a katakrézis mint a „visszaélés" alakzata közti világos és logikus különbség összezavarodása vagy összeomlása magának Quintilianusnak a szövegét is átjárja, mégpedig a katakrézist abu-sióként meghatározó kijelentések közvetlen közelében. A világos elhatárolást, amelyre már utaltunk, a következő mondat vezeti be: „Különbséget kell tennünk visszaélés [abusio] és metafora [translatio] között, mivel az elsőt ott alkalmazzák, ahol a saját kifejezés hiányzik, a másodikat pedig ott, ahol másik kifejezés is van" (Institutio 8.635) Közvetlenül ez után azonban a költői gyakorlatra való egyetlen utalással a különbségtétel összeomlik: „A költők viszont akkor is visszaélnek a szavakkal, amikor létezik saját kifejezés, felcserélve a hasonló jelentésű szavakat [Nam poetae solent abusive etiam in kis

rebus, auibus nomina sua sunt, vicinis potius uti]." A metaforikus, inkább az idegen, mintsem a saját kifejezésnek a költők által történő előnyben részesítése, még akkor is, amikor már létezik saját kifejezés, itt ugyancsak a „visszaélés" egyik formájává válik. Még ennél a lokális egymás mellé állításnál is árulkodóbb azonban a metaforának és a katakrézisnek az összekapcsolódása Quintilianusnak a metaforáról szóló korábbi fejtegetésében. Annak ellenére, hogy az Institutio az egyértelmű megkülönböztetésük forrása - mivel a katakrézist különálló formaként kezeli -, Cicero és a Rhetorica mellett egyike azon forrásoknak is, melyek egyben el is mossák a köztük lévő határokat, ami viszont aláássa a pontos meghatározásra irányuló későbbi törekvéseket. Quintilianus a metafora tárgyalásának elején megjegyzi, hogy az „a nyelv kifeje-zésbeli bőségét gyarapítja azzal, hogy cserébe vagy

kölcsön vesz szavakat, és sikeresen teljesíti a legnehezebb feladatot, mert nincs, amit ennek segítségével megnevezni ne tudnánk" (Institutio 8.65) A metafora vagy translatio tehát egy elemi nyelvi hiánnyal [End p. 45] függ össze - melyet a későbbi leírás kizárólag a katakrézishez fog társítani -, és hozzájárul a nevek birodalmának terjeszkedéséhez. A metafora további leírása felváltva keveri mindkét átviteli mód tulajdonságait - azokat, melyeknél már létezik saját kifejezés, és azokat, melyeknél hiányzik: A névszót vagy igét egyik helyről, ahol saját jelentésben áll, átvisszük egy másik helyre, ahol a saját kifejezés vagy egészen hiányzik, vagy az átvitt értelmű kifejezés jobb, mint a szó szerinti. Ezt vagy szükségből tesszük, vagy hogy világosabbá tegyük mondandónkat, vagy (mint említettem) azért, mert díszesebb. Ahol e célok egyikét sem szolgálja, ott a metafora nem helyénvaló [improprium] (Institutio

8.66) Ez a definíció a metafora első leírása az Institutióban. A meghatározás azonban annyira átfogó, hogy azt is tartalmazza, amit később „katakrézisnek" nevez, és azt is, amit „metaforaként" majd sajátosabb értelemben elhatárol. A meghatározás első mondata tartalmazza mindkét átviteli módot, melyek csak a későbbiekben lesznek egymástól elválasztva - a katakretikusat (ahol „a saját kifejezés hiányzik") és a metaforikusat (ahol „az átvitt értelmű kifejezés jobb, mint a szó szerinti", és az átvitelt inkább a választás alapozza meg, nem pedig a hiány kényszeríti ki). Az egybeolvasztás így folytatódik: „Ezt vagy szükségből tesszük" (katakrézis), „vagy hogy világosabbá tegyük mondandónkat" (mindkettő?), „vagy mert díszesebb" (metafora). E tömör, ellentmondásokkal terhelt és rendkívül nagy hatású quintilianusi szövegrészben a „szükségből", valamint a

„díszítés" céljából történő átvitelekre következnek példák. A különbség aközött, amit a szöveg végül majd abusiónak (katakrézisnek) és translatiónak (metaforának) nevez, egyelőre így a „szükség" és a „díszítés" különbségeként vezetődik be - mely egy előzetes „saját" kifejezés meglétén alapul. Mindkettőt magában foglalja azonban a metaforának az a meghatározása, miszerint az egy kifejezés átvitele egyik helyről a másikra, mely „nem a sajátja", s így mindkettő legalábbis potenciálisan „nem helyénvaló" [out of place]. A „hely" kiemelkedő fontossága még világosabbá válik, amint a szöveg a metaforáról szólva megállapítja, hogy az „mindig vagy legyen hézagpótló" - vagyis az legyen, amit később „katakrézisnek" nevez -, [End p. 46] vagy, ha másvalami helyett áll" (vagyis, ha a katakrézistől megkülönböztetett metafora), „legyen hatásosabb,

mint az, amit kiszorított" (8.618) Az üres „hely" [vacant „room"] fogalma, melyet egy átvitt kifejezés foglal el, amely aztán a hiányzó „saját" kifejezéstől megkülönböztethetetlenné válik (katakrézis), vagy egy kifejezés által már elfoglalt „helyé", amely viszont jogtalanul lesz elfoglalva (metafora), eszünkbe anatómiája. Ford Szili József Budapest, Helikon Kiadó, 1998 243 o Lásd még a Princeton Encydopedia „katakrézis" címszavát. juttatja az oikos és oikonomia megalapozó alakzatait, melyek e trópusokról és alakzatokról szóló egész neoklasszikus diskurzust az egyik helyről a másikra történő mozgásként strukturálják, és amelyek olyan későbbi szerzőknél, mint például César Dumarsais, a metafora meghatározását egy „kölcsönzött lakóhely" (demeure emp>runtée) 5 elfoglalásaként ismétlik meg. A katakrézis Quintilianusnál egy hiányt foglal magában, melyet az átvitt

kifejezésnek kell betöltenie; később Dumarsais és Pierre Fontanier erre a suppléer kifejezést használják. A „hely" vagy a „ház" fogalma a nyelv és az alakzatok eme ökonómiájában a hiány és a „pótlás" motívumához és indítékaihoz kapcsolódik. Még Quintilianus is tehát - a katakrézis és a metafora egyértelmű megkülönböztetésének kitüntetett forrása - mindkét alakzatot egy kifejezés eredeti helyéről egy másik helyre történő metaforikus átvitel tágabb kategóriájába sorolja. így nem meglepő, hogy a különbségtételre irányuló próbálkozások későbbi története a határok - felállításuk pillanatában bekövetkező - összeomlásának a története. A reneszánsz kori George Puttenham például a metafora meghatározásából kiindulva a katakrézis ellenmeghatározásáig jut el, mely gondosan elválasztja az „ÁTVITEL alakzatát" vagy metaforát a katakrézistől, a „VISSZAÉLÉS

alakzatától". De a határok, amelyeket a kettő megkülönböztetése érdekében felállít, hézagosak, hisz a katakrézisre adott példái könnyen metafora-példákra cserélhetők. A példák itt azoknak a kategóriáknak a kölcsönös sérthetetlenségét [End p. 47] ássák alá, melyeket éppen példázniuk kellene. A metafora és a katakrézis egymás mellé helyeződik, ám a köztük lévő válaszvonalat a folyamat során átlépik és elmossák. Puttenham Quintilianushoz hasonlóan - akit néha oly szorosan követ, hogy figyelmét elkerülik a logikai hibák, melyek átkerülnek saját különbségtevési próbálkozásába is - a „metaforák három fajának" egyikeként határozza meg azt, amit később katakrézisnek fog nevezni; e metaforákat „szükségből vagy a jobb szó iránti igény miatt" használják. 6 A metafora és a katakrézis közti különbségtétel eme elmosódása a tizennyolcadik századig fennmaradt Dumarsais Les tropes (1729)

című művében. Fontanier a Commmentaire raisonné (1818) és Les figures du discours (1821-27) 7 című munkáiban fáradtságot nem kímélve épp a kettőnek az összetévesztését akarja kiiktatni. Meglepő módon Dumarsais-nál a katakrézis pontosan ott fordul elő, ahova a legtöbb retorika a metaforát - mint az összes közül az első trópust -helyezi, és mivel ennyire előtérbe kerül, elsődleges szerephez jut a szövegben. A katakrézis elhelyezése tükrözi a figuratív nyelv eredetében elfoglalt történeti elsőbbségét is - a saját kifejezések ama eredeti hiányában, amelyet a katakretikus átviteleknek a szerepe pótolni. Dumarsais kimondja: „Még a leggazdagabb nyelveknek sincs annyi szavuk, hogy minden egyedi eszmét ki tudjanak fejezni egy olyan kifejezés által, mely csakis ennek az eszmének lenne a saját jele; így aztán gyakran szükségszerű egy másik eszme saját nevét kölcsönvenni, mely a legszorosabb kapcsolatban áll a kifejezendő

eszmével."8 A Dumarsais által adott leírás következő részeiben azonban egyre nehezebbé válik fenntartani a metafora és a katakrézis közti különbséget, és amikor eljut az avoir ige esetéhez, már [End p. 48] nem tudja, hogy minek nevezze, így aztán „metafora és visszaélés" által történő átvitelről beszél. Minél általánosabb egy szó, annál nehezebbé válik fenntartani az elhatárolást. Az avoir, mint sok más hasonló szó, egy olyan 5 César Chesneau Dumarsais: Les tropes de Dumarsais, avec un commentaire raisonné par P. Fontanier Szerk Gérard Genette. 2 kötetben (1729 [Dumarsais] és 1818 [Fontanier]; új kiadás: Genf, Slatkine Reprints, 1967), I köt 157 o E neoklasszikus hagyomány hely vagy „ház" alakzatának néhány gótikus lehetőségét, valamint a metaforának olyan „idegenként" való meghatározását, mely egy nem saját helyet bitorol, a The Metaphorical Plot című munkámban vizsgáltam. A teljes szöveg

megjelenési helye: Metaphor: Problems and Perspectives. Szerk David S Miall (Sussex, England, Harvester, 1982). 6 George Puttenham: The Arte of English Poesie (1589). Szerk Baxter Hathaway (1906; új kiadás: Kent, Ohio, 1970), 188-191. o, saját kiemelésem 7 Pierre Fontanier: Les figures du discours (1821-27). Szerk G Genette (Paris, Flammari-on, 1977) Fontanier Commentaire című írásához lásd az 5. lábjegyzetben idézett kiadást A szövegben a Fontanier-idézetek saját fordításaim 8 Dumarsais: Les tropes, I. köt, 52 o; ez és a többi Dumarsais-idézet a saját fordításom Az idézett rész eredetije így hangzik: „Les langues les plus riches nont point un assez grand nombre de mots pour exprimer chaque idée particuliére, par un terme qui ne soit que le signe propre de cetté idée; ainsi lon est souvent obligé demprunter le mot propre de quelquautre idée, qui a le plus de rapport á celle quon veut exprimer." Ahogyan Beauzée ezt követő cikke az

Ettcyclopédie-ben világosan rámutat, és ahogyan azt Fontanier is részletesen tárgyalja, Dumarsais a Tropes elején elutasítja a trópusok szükségből fakadó eredetének a felfogását, a katakrézis fentebb idézett leírásánál azonban, valamint a „La méta-phore"-nak szentelt későbbi fejezetben egyre jobban erre támaszkodik („cetté disete de mots a doné lieu a plusieurs métaphores", Les tropes, I. köt 160 o) és meglepő módon a Tropes második részének végén, melyben a „trópusokról külön" szól („La catachrése est la premiere espéce de métaphore. On a recours á la catachrése part nécessité, quand on ne trouve point de mot propre pour exprimer ce quon veut dire." uo 249 o) alakzat példájaként végzi, mely annyira megszokott, és a mindennapi beszéd ismerősségében annyira leülepedett, hogy alakzatként még csak fel sem ismerhető. A katakrézis - melyet Fontanier később egyfajta köztes saját

kifejezésként határoz meg 9 - a „halott" metaforától megkülönböztethetetlenné válik. Dumarsais katakrézisről szóló értekezésének végkövetkeztetése annyira figyelmen kívül hagyja a határokat, hogy a katakrézis szó szerint uralkodó trópussá válik, mely az egész figuratív nyelvet uralja („Elle regne en quelque sorté sur toutes les autres figures." I: 75) A gyermekek, a katakrézisek közismert elkövetői, a jelentéseket eredeti helyükről „nem saját" helyeikre viszik át, mivel a „saját" kifejezés hiányzik, vagy nem ismerik azt, másrészt maga a nyelv is kijátszik minden olyan rendszerező próbálkozást, mely törvények által gondosan szabályozott határok között tartaná. A katakrézis nem csak a többi trópust uralja, hanem ebben a hangzatos befejezésben a nyelv fölött is uralkodik. Dumarsais Les tropes-jában a katakrézis az elsődleges és legfőbb helyet kapja meg, még mielőtt a szöveg eljutna a

metaforához, mely a katakrézissel ellentétben egy sokkal tudatosabb és megfontoltabb - aktívan felismert hasonlat és hasonlóság elve szerint irányított - átvitelként jelenik meg. Dumarsais nézete a katakrézisről mint arról a trópusról, mely valahogyan minden más trópus és végül maga a nyelv egésze fölött uralkodik, megmagyarázhatja, hogy Fontanier miért akarja oly megszállottan újból helyreállítani a különbséget. Fontanier kísérlete, hogy helyreigazítsa rendszertelennek és naivnak bélyegzett - a metaforát és a katakrézist megkülönböztetés nélkül a „beszédalak-[End p. 49]zatok" közé soroló - mesterét, minden bizonnyal revizionista retorikai vállalkozásának beszédes jele, a határozott különbség állítása viszont Dumarsais ama sejtésének elfojtásaként is tekinthető, miszerint az egész nyelvet a katakrézis tartja megszállás alatt, amely se nem figuratív, se nem tulajdonképpeni, hanem a kettő közti

bizonytalan területet foglalja el. Fel kell tennünk a kérdést: mi a tétje a katakrézis és a metafora megkülönböztetésének, a határok fenntartásának, melyek köny-nyűszerrel átléphetők, és amelyek állandóan azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy leomlanak?- Jacques Derrida szerint a katakrézis -amint az egy ismert írásában olvasható - éppen a tulajdonképpeni és a figuratív közti különbséget fenyegeti, melyre a metafora felfogása - mint ami másodlagos és eltérő egy „tulajdonképpeni" jelentéshez viszonyítva - általában támaszkodott. 10 Dumarsais és más tizennyolcadik századi szerzők számára - hogy az ebben a viszonylatban csak a legtanulságosabb történeti időszakra összpontosítsunk - a katakrézis és a metafora kapcsolata központi jelentőségű, mivel elválaszthatatlan a nyelv eredetének kérdésétől, és ekképp a történeti, valamint a nyelvi fejlődés gondolatától. Trópusnak és történelemnek ebben a sajátos

összekapcsolódásában a tizennyolcadik századi vizsgálódások Cicero egyik tömör részletét ismétlik rutinszerűen, mely a metafora leírását a trópusok keletkezésének rövid fejlődéstörténetével vezeti fel: A metafora [modus transferendi verbi] . a szükség és a hiányosság [inopia angustiis] által kikényszerített szükségszerűségből [necessi-tas] eredt, azonban kellemessége és gyönyörködtető jellege később népszerűvé tette. Mert ahogy az öltözéket is először a hideg ellen találták fel, és csak azután kezdték el a test díszítésére [adornatum] és méltóságára is használni, úgy a szavak metaforikus használatát [verbi trattslatio] is először a szükség [inopiae] miatt vezették be, ám a gyönyörködtetés [delectationis] céljából vált közhasználatúvá.11 [End p 50] A bemutatott történeti narráció a „szükségtől" a „díszítésig" terjed, a hiány és a „szükség" kényszerétől a

„gyönyörködtetés" élvezetéig. Más szóval, a metafora ebben a kis fejlődéstörténetben katakrézisként kezdődik - olyan átvitelként, melyet a tulajdonképpeni kifejezések hiányos kínálata tett szükségessé. Az ezt követő vizsgálódások szempontjából - s nemcsak a tizennyolcadik század eleji Dumarsais-nál, hanem majd a későbbiekben Fontanier-nál is -a cicerói „később" vagy a post által 9 Lásd például Fontanier: Commentaire. In Dumarsais: Les tropes II köt, 84 o, valamint a dAlambert-rel kapcsolatos megjegyzést II. köt, 384 lábjegyzet 10 Jacques Derrida: La mythologie blanche. In Poétique, 5 (1971); angolul: White Mythology Ford F C T Moore NewLiterary History 6,1. sz (1974 ősz): 5-74 o [Magyarul: A fehér mitológia Ford Boros János, Csordás Gábor és Orbán Jolán. In Az irodalom elméletei V Szerk Thomka Beáta Jelenkor, Pécs, 1997 5-102 o] 11 Cicero: De oratore. Ford H Rackham Loeb Classical Iibrary (Cambridge, Mass,

Harvard University Press, 1942) 3.38155 [A Cicero-idézetek fordításában nyújtott segítségéért Hajdú Péternek szeretnék köszönetet mondani -A szerk] implikált történeti elbeszélés a döntő: a metafora mint öltözék, melyet nem szükségszerűségből, hanem a díszítés céljából alkalmaznak, csak egy későbbi, előrehaladottabb állapot, melyben az eredetileg a szükség és a hiány által előidézett átvitelek az ízlésnek és a választásnak rendelődnek alá. Amint azt Cicero később sugallja, a különbség egyrészt a „szükség" által előidézett átvitelek „kényszere" (ahol a „szükség kényszeríti máshonnan venni azt, ami nincs [necessitas cogit quod non habeas]"), másrészt a saját leleményesség [ingenii] nyújtotta élvezet között van, „egy másik irányba vezetni [.] a helyes útról való letévedés nélkül" (De oratore 339159-60) Cicero leírása kiemeli azt is, hogy a metafora végleteit annak

érdekében kell szabályozni, hogy a kényszer nélküli „élvezet" ne váljon erőszakká vagy visszaéléssé. Amint később Quintilianusnál is, nemcsak a metafora összevont hasonlatként való logikusabb felfogása a döntő - mely a hasonlóság aktív észlelésén és tudatos felhasználásán alapul -, hanem a saját hely és a gondos ellenőrzés fogalma is. „A metafora a hasonlat sűrített formája, melyet egy szóba vonnak össze; ezt a szót úgy teszik egy idegen helyre, mintha a sajátja lenne" [in alieno loco tanquam in suo positum] (3.39157) Hogy ez a szó nehogy túl hirtelen, váratlanul és erőszakosan hatoljon új helyére, mozgását gondosan ellenőrizni kell: Ha félő, hogy túl nyersnek fog hatni, akkor a metaforát egy eléje állított szó által finomítani kell [.] A metaforának valójában szemérmesnek kell lennie, hogy úgy tűnjön, mintha bevezetnék az idegen helyre, nem pedig betörne oda, mintha engedéllyel s nem erőszakkal

jönne. (341165) Épp ez az a hirtelen és váratlan behatolás, melyet e szövegrész későbbi ismétlései a katakrézissel azonosítanak, valószínűleg azért, [End p. 51] mivel mindkettő magában foglalja az erőszak egy formáját, valami olyat, mely a felhasználó ellenőrzésén kívül áll, s ezáltal nem annyira a szabadon választott „élvezet" kérdése. Egy reneszánsz kori szöveg pontosan ezeket a cicerói leírás által szétválasztott részeket egyesíti - a nyelv eredetét a szükségből és a metafora hajlandóságát az erőszakra: Az előkelő, finom stílus a beszéd díszítése, mely által egy szó eredeti tulajdonképpeni jelentéséről egy másikra tevődik át [.] Ez a szócsere először szükségből történt, a szavakban való szűkölködés miatt, később ezt az élvezet szentesítette, mivelhogy az ilyen szavak kellemesek és kecsesek a fülnek. Ennélfogva a jelentések eme cseréje szemérmes kell hogy legyen, s szűzies, hogy úgy

tűnjön, kézen fogva vezették a másik jelentéshez, nem pedig erőszakosan ráncigálták ugyanoda: de néha a beszéd e finom módja letér e tökélyről; ez esetben [.] a finom beszéddel való visszaélés történik, amit KATAKRÉZISNEK hívnak.12 Itt a katakrézis abusiója a metafora potenciálisan erőszakos behatolásai mérsékelésének kudarcával azonosítódik. Egy másik kortárs szövegben a megkülönböztetés szempontjai hasonlóak: „A METAFORA vagy ÁTVITEL egy szó barátságos és szomszédos kölcsön-vétele, hogy általa egy dolgot világosabban és figyelemre méltóan, noha nem olyan egyenesen és megfelelően fejezzünk ki, mint ahogy azt a kifejezni szándékolt dolog természetes neve jelölné." Ezzel szemben a katakrézis „valahogy elszántabb és kétségbeesettebb [more desperate]" a metaforánál. 13 Cicero vizsgálódása a metafora „természetességének" tematikáját is bevezeti a neoklasszikus hagyományba, mivel a

metaforát nem csak azok használják, kiket felhasználásuk tudományára kioktattak, hanem a parasztok (rustici) is, akik olyan kifejezéseket használnak, mint a „szőlőszemek", amikor valamit „aligha lehet egy saját kifejezéssel mondani" (De oratore 3.38155) A metafora paradoxona, hogy egyszerre tanult és természetes, primitív és kifinomult, még [End p. 52] inkább elmélyül Quintilianus leírásában: „elegáns", ha „helyesen és megfelelően használják" (Institutio 8.645), ugyanakkor annyira természetes", hogy „öntudatlanul" (non sentientes), és a „tanulatlan emberek" (indocti) beszédében is előfordulhat. A továbbiakban Quintilianus nem csupán a „szükségszerű" és a „díszítő" közti különbséget állítja fel, mely később a katakrézis és a metafora különbségévé válik, hanem Cicero példáját is a „szükségből" történő átvitelek közé sorolja: a rügyet a

szőlővesszőn azért nevezik a parasztok „szemnek", mert nem rendelkeznek saját kifejezéssel (Institutio 8.66) 12 Dudley Fennen The Artes of Logike and Rethorike (1584), a „Metafora" címszó. E szövegrész „szemérmetes" [„shamefast"] és „szűzies" [„maidenly"] kifejezéseinek nemi vonatkozásait a Literary Fat Ladies: Rhetoric, Gender, Property [(London - New York, Methuen, 1987), 108. o] című könyvemben vizsgáltam 13 John Hoskins: Directions for Speech and Style (1589). Itt épp csak nagy vonalakban vázolhatjuk fel Cicero nagy hatású, a „szükségtől" a díszítésig, a primitívtől a kiműveltig haladó fejlődéstörténetének következményeit, illetve ennek visszhangját Quintilianus leírásában az átvitelekről, melyek nem „tudatosak", eltérően azoktól, melyeket Arisztotelész a metafora „mesteri uralásának" eredményeként nevezett meg. Ahhoz azonban, hogy felderíthessük az

ellentmondásokat, melyek a nyelvről és az alakzatokról írott későbbi értekezések történetébe áthagyományozódtak, szemügyre kell vennünk Cicero és Quintilianus hatását egy másik tizennyolcadik századi szövegen is, mely Dumarsais-t visszhangozza, és amely saját belső ugrásai és ellentmondásai révén lehetővé teszi számunkra a metafora kikényszerített „katakretikus" betörése és a megszokottba való kísérteties behatolások jelensége közti kapcsolat megpillantását. A szöveg, mely oly sokat átvesz a nyugati és a neoklasszikus hagyományból, Hugh Blair Lectures on Rhetoric and Belles Lettres című 1783-as munkája, mely Dumarsais Les tropes (1729) című írása és Fontanier tizenkilencedik századi revíziója között jelent meg. A cicerói hagyományban, amelyhez Blair kapcsolódik, a katakrézis és a metafora közti logikus különbségtétel elválaszthatatlanul összefonódik a nyelv eredetének általános kérdésével,

különös tekintettel a tiguratív nyelvre. Blair szerint a trópusok eredeti létrehozására azért volt szükség, mert a saját kifejezések kínálata nem volt elegendő ahhoz, hogy minden eszmére vagy tárgyra kiterjedjen, így minden tropikus működés a katakrézisből ered, mely kiterjeszti a szavak jelentését, hogy az említett módon fennálló nyelvi hiány hé-zagait lefedhesse. A katakrézis ezt követő elhatárolása a metaforá-[End p 53]tól, a kényszer és a szükség elhatárolása valamitől, ami szándékos és szabad, ahogy Cicerónál, itt is későbbi történeti fejlemény, mely azáltal válik lehetővé, hogy kibővül azoknak a kifejezéseknek a kínálata, melyeket most „sajátnak" tartunk (annak ellenére, hogy katakrézisből származnak), hisz a metaforának a katakrézistől megkülönböztetett meghatározása szerint egy már meglévő „saját" kifejezést kell helyettesítenie. E rövid fejlődéstörténet szerint a katakrézis

mögött álló szükség csökken a tulajdonképpeni kifejezések szaporodása által, és ez a haladás teszi lehetővé a metafora mint helyettesítés szabadságát, mely a szükség helyett választáson és tudatos felismerésen alapul. A metafora a nyelvi fejlődés eme alapvetően ökonómiai modelljében egyfajta nyelvi luxuskategória És ahogy Cicero és Quintilianus fejlődéstörténete, úgy a társadalmi megkülönböztetés is visszaköszön Blairnek a nyelv mint „az emberi igények és szükségletek csiszolatlan és tökéletlen tolmácsa" és a nyelv mint „a legkifinomultabb és legválasztékosabb luxus eszköze" közti különbségtételében. 14 Ha viszont az (erőltetett, kikényszerített, a szükséghez és a nélkülözéshez kötött) katakrézis a metafora szegény rokona vagy primitív elődje, akkor ez legalább részben azért van így, mert a metafora sikeresen elleplezte vagy kitörölte eredetének emlékét, azt az előző időt, mikor

egyáltalán különbséget lehetett tenni köztük. A későbbi fejlődést - melyet Blair a nyelv „kifinomulása" felé tartó „fokozatos haladásnak" nevez (Lectures, I: 284) - az alakzatok kitörlődése kíséri, az állandósult vagy „halott" metaforák jelensége, melyeknek figuratív kezdetei felcserélődnek azzal, ami „saját" kifejezéssé válik. Ez a történeti elbeszélés és a szakaszokra bontás - primitív és kifinomult, elsődleges és másodlagos - Blair szövegének azokról a belső ellentmondásairól tanúskodik, melyek sokszor az őt megelőző Dumarsais szövegére rímelnek. Egyrészt az alakzatok a „beszéd legegyszerűbb formájától" való elhajlást vagy eltérést feltételezik, magukban foglalnak valamit, ami különbözik a szó „eredeti és egyszerű jelentésétől" (I: 275). Másrészt viszont az alakzatok a beszéd „legter-[End p 54]mészetesebb" módjai, hisz a figuratívtól a

tulajdonképpeniig, a primitívtől a kifinomultig haladó történeti fejlődésmodell szerint „minden nyelv kezdeti szakaszában a leginkább figuratív" (I: 283). 15 Az öltözék vagy díszítés képének ismétlődő használatában Blairnél, ahogy a neoklasszikus hagyományon belül másutt is, további ellentmondások merülnek fel. Blair megismétli az alakzatoknak mint a gondolat ruháinak jól ismert cicerói képét: következésképpen a metaforák ruhák, melyeket a díszítményekhez hasonlóan inkább választás alapján, nem pedig szükségből kifolyólag használva, tetszés szerint fölvehetünk, vagy le is vethetünk. Viszont Blair ragaszkodása ahhoz, hogy az alakzatok természetesek, ennél fogva pedig nem „választhatók le az alanyról vagy [.] aggathatok rá, akár a csipke egy ruhára" (saját kiemelésem), cáfolja a díszítmény és az eltávolíthatóság képében rejlő 14 Hugh Blair: Lectures ott Rhetoric and Belles Lettres. Szerk

Harold F Harding 2 kötetben (Carbondale, Edwardsville, Southern Illinois University Press, 1965), I. köt 289 o Minden további hivatkozás erre a kiadásra vonatkozik 15 A természetes és a díszítő, elsődleges és másodlagos megfordításához mint a metafora leírásain végighúzódó motívum lásd Jonathan Culler: The Tums of Metaphor. In uő: The Pursuit of Signs (Ithaca, NY, Cornell University Press, 1981), 202-203. o ellentmondást, mely akkor keletkezik, mikor a szöveg kifejezéseinek ellentétes előjelű megismétlésekor óv azoktól az alakzatoktól, melyek „túl erősen rátapadnak egy beszédre" (I: 300). A metafora öltözékként és egy már meglévő saját kifejezés felcseréléseként való felfogása pontosan azért különböztethető meg a katakrézistől, mert eltávolítható vagy levethető a katakrézissel ellentétben, amely, mivel semmit sem helyettesít, valószínűleg tapad. Mindazonáltal egy átvitt kifejezés, mely nem, vagy már

nem különböztethető meg a „sajáttól" - ahogy Paul de Man ezt egy másik kontextusban kimutatta -, egyfajta tapadó Nesszusz-köntössé válik, olyan öltözékké, melyet nem lehet többé levetni. 16 [End p 55] Blairnél azonban épp az ellenőrzés eszméjén belül megjelenő hézagok a leginkább kényszerítő erejűek, mely nemcsak a metafora mint választáson alapuló átvitel és a szükség vagy a hiány által előidézett katakrézis közti különbséget uralja, hanem a metafora egyfajta összevont hasonlatként való cicerói és neoklasszikus felfogását is, mely egy ellenőrző szubjektum hasonlósági felismerésén alapul, aki tetszés szerint alkalmazza az alakzatot. Néha az ellentmondás akár egyetlen soron belül is megjelenik. Blair így például azt írja, hogy az alakzatok akkor járulnak hozzá legjobban a beszéd feldíszítéséhez, ha a „saját helyükre" kerülnek (I: 301); a leírás fölidézi a metafora „mesteri

uralásának" hagyományát. Épp azt a szövegrészt viszont, melyben az elmének az alakzatok ellenőrzött felhasználásában lelt gyönyörűségét írja le, áthatja valami, ami kikerül az ellenőrzés alól. Közvetlenül a metaforának összevont vagy sűrített hasonlatként való meghatározása után ezt írja: „Nincs [End p. 56] semmi, ami a képzeletnek nagyobb gyönyörűséget szerezne, mint a dolgok egymással való összehasonlítása, hasonlóságok fölfedezése és a dolgoknak hasonlóságaik által való leírása. Az így használt szellem fáradhatatlan, és jutalma önnön leleményességének tudata" (I: 296). A részlet nyíltan Cicerónak a megfontolt „leleményességről" (ingenii) szóló megállapításait fogalmazza újra, mely a metaforákkal ízlés és választás által rendelkezik, „tudatosságával" pedig kihangsúlyozza az átvitelek quintilianusi felfogását, melyek elkülönülnek a non sentientes vagy tudattalan

átvitelektől. A következő mondatban aztán már ahhoz a felismeréshez jut el, hogy „minden nyelv" „erősen metaforikus színezetű": „[a metafora] még a mindennapi beszédbe is befurakszik, és kéretlenül 16 Paul de Man: Autobiography as De-Facement. In uő: The Rhetoric of Romanticism (New York, Columbia University Press, 1984), 79-80 o. Magyarul: Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás Ford Fogarasi György In Pompeji, 1997/2-3. 93-108 o Az, amit de Man másutt a metafora egyfajta gótikus elbeszéléseként javasolt (lásd The Epistemology of Metaphor In On Metaphor Szerk Sheldon Sacks [Chicago, University of Chicago Press, 1979], 19-21 o Magyarul: A metafora ismeretelmélete. In Paul de Man: Esztétikai ideológia Ford Katona Gábor Budapest, Janus Osiris, 2000 7-28 o), a figurációról szóló értekezések kapcsán kiterjeszthető a kölcsönös megfelelések egész sorozatára a Blairtől Fontanier-ig terjedő korszak, valamint a gótikus

irodalom fejleményei és a roman-tika poétikája vagy a korábbi ún. „pre-romantikus" előképek között Fontanier később például a metafora szabadságának tételezett mozzanatát emeli ki, ellentétben a katakrézis esetében fellépő ellenőrzés hiányával és kényszerűséggel, amikor úgy beszél a metaforáról, mint a szavakat „olyan jelentésben [venni], melyet pillanatnyilag és csupán kölcsön adtunk nekik" (Les figures, 66. o) A „pillanatnyilag" és a „csupán kölcsön" hangsúlyozása azt a benyomást kelti, hogy ennek ellenkezője is nyugtalanító: egy olyan átvitel, mely nem pusztán ideiglenes, és kevésbé szabad vagy szándékosan ellenőrzött. Fontanier-nak a metafora „szabadságáról" adott, a katakretikus átvitelekkel szembeállított leírása felidézheti Coleridge leírásának még inkább gótikus hangütését: „a hitetlenség akaratlagos, pillanatnyi felfüggesztése, mely létrehozza a költői

hitet", ahol az ideiglenesség hangoztatása nyugtalanító ellentétként egy olyan átvitel lehetőségét villantja fel, melyből már nincs visszaút. A metaforáról szóló tizennyolcadik századi értekezések - a metafora ellenőrzés alatt tartott eltévelyedésében való gyönyörködésükkel és a kevésbé gyönyörködtető elka-landozásával való foglalatoskodásukkal - közti kapcsolat feltárásának egyik módja lehet, ha megfigyeljük, ahogyan Blair a figuratív nyelvről mint „a legkifinomultabb és legválasz-tékosabb luxus eszközéről" (Lectures. I: 289) szóló értekezésének kellős közepén egy olyan Addison szövegrészt idéz, mely a „kellemes látványokkal és jelenésekkel való szórakozás" előnyeiről szól ahelyett, hogy a dolgokat mindig csak „saját alakzataikban és mozgásaikban" látnánk. A részlet egyfajta sűrített „Belle Dame sans Merci"t mutat be: „Röviden szólva, lelkeink [] a

gyönyörűségtől eltelve a kellemes káprázatban elvesznek és megszédülnek; és egy lovagregény elvarázsolt hőséhez hasonlóan tévelygünk. [] Amint azonban a titokzatos varázs megszűnik, a fantasztikus jelenet szétesik, és a vigasztalan lovag kietlen pusztában vagy elhagyatott sivatagban találja magát" (Spectator 413, idézi Blair: Lectures, I: 290). Amit Blair itt az író mesteri nyelvhasználataként idéz, kinek „kép-zelőereje egyszerre feltűnően gazdag, és feltűnően helyes és szerény" (I: 289) saját kontextusában magának a figurációnak a preromantikus regényévé válik, egyfajta komorabb variánsává a cicerói - Blair által másutt idézett - leírásnak, miszerint a metafora lehetővé teszi a gondolatok „más irányba való vezetését anélkül, hogy a helyes útról letévednénk (De oratore 3.39160) emelkedik fel az elmébe önmagától. Azok a szavak is, melyeket e leírásban éppen használtam, bizonyítékai

állításomnak: színezetű, befurakszik, felemelkedik, mindezek metaforikus kifejezések." Az okfejtés többi része a metaforával való „helyes gazdálkodásról" és annak ellenőrzéséről szól, hogy ezáltal „saját helyén" tarthassuk. Az újként, szokatlanként és gyönyörködtetően idegenként leírt alakzat az előbbi megállapítás szerint viszont „még a mindennapi beszédbe is befurakszik, és kéretlenül emelkedik fel az elmébe önmagától," a „befurakodás" valami jelentősen kevésbé kontrollálhatót sejtet: a szokatlan kísérteties előtűnését a megszokottban, abban a beszédben, melyben a beszélő a megszokás és a használat szerint otthonos. A mindennapi beszéd halott metaforái vagy lappangó kata-krézisei magának Blairnek az alakzatok kezeléséről szóló megfogalmazásában kelnek életre, és ássák alá a tetszés szerint felölthető és levethető öltözékként megjelenő figuráció alakzatát. Ha

a metafora és a katakrézis neoklasszikus megkülönböztetése részben a választás és a szükségesség, a szabadság és a kényszer közti különbségen ala-pul, akkor a különbségtétel itt is veszélyeztetett: a szubjektum ellenőrzésén potenciálisan kívül kerülő metafora - pontosan azért, mert a leghétköznapibb kifejezéseket is átjárja - e szubjektum függetlenségének és mesteri uralmának megkérdőjelezését is jelenti. Fontanier - Dumarsais és Blair nyomán - ismételten azt bizonygatja, hogy a metafora esetében a katakrézistől eltérően a trópus használata szándékos vagy tudatos kell hogy legyen. A tanulatlanok vagy indocti - Cicero „parasztjai" (rustici), akiket Quintilianus a [End p. 57] katakrézisek létrehozóiként jellemez - által történő használata Fontanier-nál megint csak azt az osztálykülönbséget eredményezi, mely a katakrézist a szegénységgel és a kényszerrel, a metaforát a kifinomultsággal, az ízléssel

és a szabad választással társítja. Quin-tilianus megjegyzése, miszerint a metaforák „a beszédnek annyira természetes fordulatai, hogy gyakran öntudatlanul [non sentientes]", még a „tanulatlanok" is használják (Institutio 8.64), Dumarsais azon megfigyelését alapozza meg, hogy „több alakzatot használnak a vásárcsarnokokban egy piacnapon [.], mint amennyit az Akadémia több egymást követő ülésén" (I: 5). Fontanier azonban a Figures du discours-ban ezt a megfigyelést a katakrézis szándékolatlan természetére alkalmazza, megkülönböztetve az „á propos" és „szándékosan" irányított metaforától (Les Figures, 168, 219. o) Quintilianus leírásának első része - mely szerint a metaforát „gyakran öntudatlanul [non sentientes]" használják - strukturálja Fontanier lehengerlő kitartását a katakrézis „kikényszerített" átvitelei és a metafora szándékos használata közti különbségtétel

mellett. 17 A katakrézist - mint nem az ellenőrző szubjektum, hanem maga a nyelv által elrendelt átvitelt - Fontanier kitiltja az „alakzatok" birodalmából amellett érvelve, hogy semmilyen általában vett alakzat vagy egyedi trópus nem létezhet, hacsak a beszélő nincs tudatában annak, hogy figuratív kifejezéssel helyettesít egy „tulajdonképpeni" kifejezést. Fáradhatatlanul újra és újra megismétli, hogy az „alakzatok" csupán „választás, egyszerű jeu d1 esprit alapján és a beszéd díszeiként" fordulnak elő, az „ízlés" (far gout) kérdéseként, nem pedig szükségszerűségből vagy „erőszakból". 18 A tropologikus jelentés „vagy figuratív, vagy pusztán [end p 58] kiterjesztett [azaz: katakrézis], annak függvényében, hogy az új jelentést [.] szabadon és játékosan adták-e a szóhoz, vagy kikényszerített és megszokott jelentéssé vált, mely szinte annyira tulajdonképpeni, mint az eredeti

jelentés". 19 Ismét az öltözék összefüggéseiben tárul elénk a különbség. A katakrézis (a „Des Tropes comme pures catachréses, et, par consequent, comme non vraies figures" című fejezetben) olyan trópus, mely egy eszmét mutat be, és azt is „meztelen és leplezetlen" (toute nue et sans déguisement), ellentétben „a 17 Gérard Genette utal a tudatos átvitel e mozzanatára a Tropes-hoz írt bevezetőjében: „II ne peut y avoir figure en général, et trope en particulier, que si le locuteur a conscience de substituer á lexpression propre une expression figurée qui fait écart." („Csak akkor beszélhetünk általában vett alakzatról és egyedi trópusról, ha a beszélő tudatában van annak, hogy a tulajdonképpeni kifejezést egy tőle eltérő figuratív kifejezéssel helyettesíti.") 18 L. Fontanier: Commentaire In Dumarsais: Les tropes, II köt, 383 o, valamint a „tropes figures" és „tropes catachréses"

közti különbségtételt, uo. II köt, 392 o: „Les uns sont employés librement et par choix, par gout, pour lornement du discours (.) les autres sönt employés forcément et par necessité, pour subvenir aux besoins de la Iangue, et suppléer au défaut des mots propres qui lui manquent." („Egyeseket szabadon és választás, valamint ízlés alapján használják a beszéd díszítésére (.) másokat pedig kényszerből és szükségből a nyelvi hiányok fedezésére, a hiányzó saját szavak pótlására.") 19 "Le sens tropologique est, ou figuré, ou purement extensif, selon que la nouvelle signification á laquelle il est du, a été donnée au mot librement et comme par jeu, ou quelle en est devenue propre comme la signification primitive" (Fontanier: Les figures, 75. o) »trópus-alakzatokkal«, melyek mindig két eszmét mutatnak be tudatosan [á dessein], az egyiket a másik képe alatt vagy mellett" (Les figures, 219. o) A metafora

szabadságának mozzanata, ellentétben a katakrézis kényszerével, a szövegben akkor hangsúlyozódik, amikor a metafora a szavaknak „csupán kölcsönzött" és csak „pillanatnyi" (66. o) jelentéseként jelenik meg A különbségtétel azonban megint csak összedől a trópusok „természetességének" megállapítása során, miszerint még a szándékos és tudatos metaforahasználat is a használat során elhalványul, és megkülönböztethetetlenné válik a nyelv alapjaitól (104. o), ezáltal pedig a katakrézissel azonosított erőltetett és kikényszerített használattól (159. o): „Idővel ismerőssé, megszokottá, sőt rögzítetté és változatlanná válva, végül kölcsönzött voltukat is teljesen elveszítették, és majdnem tulajdonképpeni jelentéseknek tekintették őket." 20 A trópus, mely gyermekekhez, vademberekhez és „tudatlanokhoz", a szegénységhez és a tudatosság hiányához kapcsolódott, végül

Fontanier-nál nem csupán egy rejtetten meghatározó „Iangue", hanem a „Iangue maternelle", melyre végső soron még a legmegfontoltabban és tudatosabban használt alakzatok is visszavezethetők. Ha a tudatos bánásmódon és irányításon felül álló metafora magában foglalja azokat a szándékolatlan és potenciálisan tudattalan átviteleket, melyeket Fontanier makacsul a katakrézisre akar korlá-[End p. 59]tozni ; akkor végső soron nem csak egy eredeti saját kifejezés meglétének vagy hiányának alapján történő különbségtételről van itt szó, hanem a tudatos uralás kérdéséről is. Ami végső soron itt kockán forog, az egyszerre egy pszichikai és egy társadalmi hierarchia. Az előbbinek a tétje nem kevesebb, mint magának a nyelvnek az uralma, a kérdés, hogy a nyelv mozgásai irányítják-e a szubjektumot, vagy a kérdéses szubjektum irányítja őket. Egy olyan problémáról, melyet kifejezetten modernnek gondolhattunk, kiderül,

hogy hosszú felvilágosodás korabeli történettel rendelkezik, mely a metafora és a katakrézis, a primitív és a kiművelt, a szabad és a kikényszerített szempontjai mentén domborodik ki. Quintilianus non sentientes-e, a metafora lehetséges tudattalan volta és ugyanakkor primitív, a katakrézistől még meg nem különböztetett eredete összekapcsolódik Cicero rövid fejlődéstörténetével, mely csak másodlagosan lép be egy olyan későbbi és „kiműveltebb" fejlődési szakaszba, mely még mindig könnyen alá lehet aknázva látszólag primitívebb átvitelekkei. A nyelvről és a nyelv tudatos uralásáról szóló vizsgálódások kronologikusan későbbi fejleményei felé mutat a Blair és a Fontanier munkáiban jelenlévő fejlődéstörténet is. Abból, ami első pillantásra retorikai kifejezések technikai vitájának tűnt, a huszadik századot is folyamatosan nyugtalanító kérdések felvilágosodás kori története bontakozik ki - a

destabilizált szubjektumtól és a nyelvtől, mely sokkal inkább a beszélőt beszéli, mint fordítva, a pszichikai és a nyelvi összekapcsolásáig, mely a pszichoanalízist a kezdetektől foglalkoztatja, Freud kísértetiesétől Jacques Lacan saussure-i hagyatékáig. A katakrézis erőszakos behatolása és az átviteleknek az a lehetősége, hogy szándékolatlanul aláássák az ellenőrző szubjektum modelljét, a metafora uralmának gótikus alapzatát képezik, saját uralmi akaratának kísérteties másikát. A szavak pedig saját életre kelve nem csak a metafora visszaéléseit mossák össze a katakrézis abusiójával, hanem hírt adnak az elfojtott lehetséges nyelvi visszatéréséről, az alakzatok befu-rakodásáról a „leghétköznapibb" és a nyilvánvalóan „tulajdonképpeni" beszédbe, a halottak vagy a szunnyadozók unheimlich visszatéréséről az életbe. Nagy S. Attila fordítása 20 „Devenues á la longue familieres, habituelles, ou

meme fixes, invariables, [ils] ont fini par perdre tout-a-fait leur caractere demprunt, et par étre regardées a-peu-pres comme autant de significations propres" (uo. 159 o)