Filozófia | Felsőoktatás » Ocskay Gyula - A felelőtlenség dicsérete avagy kihátrálás a diskurzusból

OCSKAY GYULA A FELELŐTLENSÉG DICSÉRETE AVAGY KIHÁTRÁLÁS A DISKURZUSBÓL Abstract:(Praise of irresponsability or backing out of discourse) My lecture deals with the classical problem of the relationship between history and liberty. By thinking further the propositions of Odo Marquard I intend to point out that while mass society has been developed and homogenizing tendences have been strengthened, hiding-places for the individual to escape to have gradually lost. Relying on the thoughts Leo Strauss and Hannah Arendt about the relatedness of philosophy and politics, the relationship of the philosopherindividual and totalitarianism and about the political responsability philosophers take in vain, I conclude to the concept of the homo decompensator and the demonstration of irresponsability as the last form of individual freedom. Mint ennek az intézménynek egykori diákja, aki egy aláírásgyűjtő akció kezdeményezőjeként az önálló filozófia tanszék megalapításának

is "részese" voltam, nem minden megindultság nélkül állok most Önök elé, hogy megtartsam a fenti címmel előadásomat. Ezt a rövid eszmefuttatást tekinthetnénk egyfajta köszönetnyilvánításnak is, hiszen az itteni filozófiastúdiumok, valamint az azt tartó tanárok személyes példája késztetett a főiskola elvégzése után a bölcselet történetének mélyebb tanulmányozására, s ma elmondhatom, hogy diplomával megerősített hobbim a filozófia "tudományának" "művelése". E köszönetnyilvánítás azonban, mint majd látjuk, nem lesz minden aberrációtól mentes. Rögtön az elején lelőve a poént elárulom, hogy a szabadságról szeretnék beszélni, Odo Marquardnak az Atlantisz kiadónál megjelenés előtt álló, Az egyetemes történelem és más mesék c. tanulmánykötetének alaptéziseit továbbgondolva. Mint amatőrökhöz illik, szívesen kezdtem volna egy Marquard által idézett kínai mesével, mely egy

hóhérversenyről szól, s melyet a fenti szerző a filozófiára (mint halálra ítéltre) alkalmaz. De véletlenül beleakadtam egy még relevánsabb történetbe az egyetemi hálózaton. E szerint az amerikai mese szerint az ember és a medve vándorlásuk során összetalálkozván fokozatosan kiváló barátokká lettek. Együtt járták a vadont, 2 megosztották egymással zsákmányukat, egészen addig, míg egy nap az ember ebéd után álomra hajtotta fejét. A medve őrködött álma felett, s mikor egy légy az ember homlokára szállt, a medve felkapott egy nagy követ – és agyonütötte. Bevezető szavak a „bölcsesség szeretőjéről” "A modern természetjog vagy a modern politikai filozófia válsága csak azért válhatott a filozófia mint olyan válságává, mert a filozófia a modern korban teljesen átitatódott politikával. Eredetileg a filozófia az örök rend humanizáló keresését jelentette, s ezért az emberi ösztönzés és

törekvés tiszta forrása volt. A 17 századtól kezdődően a filozófia fegyverré és így eszközzé vált." Leo Strausst idéztem, aki a fenti jelenségből vezette le az "írástudókkal" szembeni gyanakvás, ellenséges légkör kialakulásának folyamatát. A filozófusoknak a nagybetűs Igazság keresésére irányuló igyekezete kezdettől fogva ellentétes volt a mindennapok változandóságában formálódó politikai tevékenységgel. Hannah Arendt ezt így fogalmazza meg: „a politika szemszögéből nézve az igazság despotikus jellegű." Ez érthető is, hiszen az Igazság (így, nagybetűvel) nem tehető vita tárgyává, nem tűr ellentmondást csakúgy, mint profetikus hajlamú hirdetője. "Az igazság a kényszerítés egy mozzanatát hordozza magában, és a hivatásos igazmondók körében olyan sajnálatos gyakorisággal megnyilvánuló zsarnoki hajlamot talán nem is annyira a jellem gyengesége, mint inkább egyfajta kényszer

okozza, melynek nyomása alatt rendszerint élnek." Amikor azonban a „bölcsesség szeretője” igazságát a tömegre akarja kényszeríteni, vereséget szenved. Csalódik, és azt gondolja, hogy az igazság tehetetlen "Aztán, mint Platón, engedhet annak a kísértésnek, hogy megpróbáljon valamely filozofikus hajlamú uralkodónál meghallgatásra találni, és ha sikerrel jár, aminek szerencsére rendkívül kevés az esélye, esetleg felállíthatja az igazság olyan zsarnokságainak valamelyikét, amilyeneket elsősorban a különböző politikai utópiákból ismerünk, és ez persze politikai értelemben éppolyan zsarnoki, mint a despotizmus egyéb formái." Ráadásul az igazmondó nézőpontja értelemszerűen mindig a világon kívül található, s ha beavatkozik a világ folyásába, a mondanivaló érvényességét, hitelét veszti. 3 A felvilágosodás korában mégis megtörtént a baj. A politika és a filozófia, az emberi szabadság két

letéteményese egymásra talált, s vérfertőző nászukból megszületett az a Történelem, mely ellen a totalitarizmusok II. világháborúnak nevezett nagy játszmája után Marquardék generációja felemeli a szavát. Az incesztus, avagy a syrakusai kaland A történelemfilozófia a XVIII. században született meg: a fogalmat magát ("la philosophie de lhistoire") Voltaire használta először, s elméleti alapjait is a francia felvilágosodás, valamint a klasszikus német idealizmus gondolkodói rakták le. A történelemfilozófiának ugyanakkor feltárható két: egy teológiainak, illetve egy teodiceainak nevezhető előzménye is. Előbbi az üdvtörténet végidejére, az eszkatónra vonatkozó keresztény dogmatika elképzeléseit foglalja össze. Míg az ókori görögök és rómaiak időszemlélete köztudottan ciklikus volt, s a történelem értelmére vonatkozó kérdés ezért fel sem merülhetett, addig (mint arra Marquard mellett sokan mások, pl.

Bultmann, Löwith vagy Koselleck is rámutatnak) a zsidó-keresztény eszkatológia révén a középkori európai gondolkodás az időt egy kezdettel és véggel bíró, isteni terv szerint megvalósuló kontinuumnak tekintette. Az üdvtörténet a teremtéssel kezdődött s a megváltáson keresztül a parúzia felé halad. A korai keresztények azonban úgy gondolták, hogy a megváltás révén az idők beteljesedtek. A jövőnek csak a túlvilágra vonatkoztatva volt értelme számukra. A parúzia elmaradása, a hagyomány egyházi intézményesülése, és Jézus jelenléte a szakramentumokban tette lehetővé, hogy az eszkatón bekerüljön a történelembe, s a XII–XIII. század folyamán (Joachim de Floris írásai nyomán) először merül fel annak szükségessége, hogy a Gondviselés tervét tevőlegesen előremozdítsák. Ebből virágzanak ki a ferences eretnekmozgalmak A felvilágosodás idején ez a keresztény üdvtörténet szekularizálódik: a XVIII. század

folyamán a Gondviselésbe vetett hitet felváltja a haladásé, a történelmet pedig már nem Isten, hanem az ember irányítja. Az evilági eszkatón építése egyben egy aktivista programot is kínált az emberiségnek: meg lehet szerezni a jövő feletti hatalmat. A modern haladásvallás hitcikkelyei már nem egy egyszeri megváltásról szólnak, hanem az abszolút tökéletesség felé vezető útról (ld. pl Condorcet Esquisse-ét) 4 Ami a teodiceai gyökereket illeti: érthetően szintén csak a kereszténység számára vált kérdéssé, hogy a mindenható és jóságos Isten kormányozta földön miért hatalmasodott el a rossz. A teodicea marquardi megközelítésében a feladat Istent megszabadítani ennek a rossznak a felelősségétől. A Civitas terrena, illetve a Civitas Dei elkülönítésével Szent Ágoston annak is megteremtette az elvi lehetőségét, hogy a földi történelem bűneit az ember vegye a vállára. A kérdés persze ettől még nem

válaszoltatott meg: miért engedi meg Isten a rosszat a világban, ha mindenható? Ilyen értelemben a nietzschei megoldás, tudniillik, hogy Isten halott, egyfajta teodiceának is tekinthető. Ezzel párhuzamosan azonban az is egyértelművé válik, hogy az ember nem menthető fel a felelősség alól. Hiszen Isten létezése garanciát jelentett a kegyelem általi feloldozásra. Halálával az ember végérvényesen egyedül maradt a történelem unicitásával szemben, az ember tribunalizációja végletessé vált: egyedül ő a felelős a világ sorsáért. Maga a történelemfilozófia tehát az emberi akaratszabadságra, illetve az üdvtörténetre vonatkozó keresztény szellemi hagyomány szekularizálása, annak naturalizálása, majd denaturalizálása révén. A megválaszolandó probléma ez lesz: miként biztosítható az egyén szabadsága (kosellecki fogalommal élve) a kollektív szinguláritásként értelmezett, univerzális, teleologikus és spekulatív jellegű

Történelemmel szemben? Kant számára a történelem idea, a tiszta ész konstrukciója, mely egyetemes és végső értelmet kíván adni az individuális aktusoknak és szenvedélyeknek, melyek a történelmi tapasztalat számára adottak. Löwith definíciója szerint a történelemfilozófia a történelem szisztematikus értelmezése, melynek princípiuma összefüggést teremt a történeti események és következmények között és egy végső értelemre vonatkoztatja őket (a kontingens események mögött tehát egységes értelmet fedez fel). Azáltal, hogy a történelemfilozófia művelői, a felvilágosodás haladáshitének kezdeti lendületében a historia-t egységes egészként értelmezték, a tett és az akarat szabadságának terrénumát kurtították meg. "[.] a modern filozófusok [] mindenfajta szükségszerűséget kieszeltek azért, hogy eltüntessék a látszólag önkényes másként is lehetett volna (ez egyébként a szabadság ára) utolsó

nyomait is arról az egyetlen területről, ahol az emberek igazán szabadok" – írja Hannah Arendt. Talán nem szükséges 5 felsorolni a filozófiatörténet nagyjait, akik a fenti ambíciókkal láttak neki az emberiség, a szellem, a természet vagy épp a termelési viszonyok fejlődésének történeti feldolgozásához. Tisztában vagyok egy olyan tézisnek a vulgaritásával, mely a filozófusok nyakába varrja a történelem szörnyűséges rémtetteit. Néhány érdekességre mégis felhívnám a figyelmet. Marquard szerint az elvszerű filozófiának természetszerű velejárója a valóság megváltoztatásának igénye. A modern történelemfilozófia pedig deklarálja, hogy a múlt ismerete alapján a jövő előrejelezhető, s így a sorsunk megváltoztatható. A forradalom feladata ebben az értelemben az evilági eszkatón beteljesítése. Magyarán, ha Kant arról ír, hogy „[az] emberi nem történetét nagyrészt a természet arra irányuló rejtett

tervének megvalósulásaként tekinthetjük, hogy létrehozzon egy belsőleg és – mint ami ehhez szükséges – külsőleg is tökéletes államformát, mint az egyetlen olyan állapotot, melyben teljesen kifejlesztheti az emberiség összes természeti képességét", végeredményben nem áll messze Marxnak a híres 11. Feuerbach-tézisben szereplő, szlogenként idézett gondolatától: "A filozófusok eddig csak különbözőképpen magyarázták a világot, a feladat az, hogy megváltoztassuk." Ugyanakkor fontos fejlemény a történeteknek a modernitás során egyetlen Történetté való átalakulása is. Az egyetlen Történet előírásához elegendő egyetlen individuum is. Az egyetlen Történet mint monomítosz elnyeli a személyiséget, mely ezáltal elveszti saját sokféleségét és végső soron individualitását. Az egyetlen Történet teremti meg az egyetlen Fejlődést, az egyetlen Forradalmat. Az egyetlen Történet az egyetlen Igazság. Az

egyén szintjén ez a bigottság Az egész társadalom szintjén despotizmusnak hívjuk: az összes többi igazság, az összes többi történet elmondásának betiltása a szabadság felszámolását jelenti – még akkor is, ha a Szabadság Előrehaladásának Történetéről van szó. Triumphus plebis, avagy a filozófus helytelenkedése A francia forradalom filozofikusságát már a kortársak részéről is sok kritika érte, Benthamnek a Nemzetgyűlésről tett epés megjegyzésétől („őrült 6 metafizikusok gyülekezete”) Burke-nek az írástudók és a pénzérdekeltség összeesküvéséről szóló elméletén át Mme de Staël tudományos igényű elemzéséig. Az „írástudóknak” nem ez volt az utolsó beavatkozásuk a történelem menetébe. Anélkül, hogy szerepüket túldimenzionálnám, felhívnám a figyelmet Georges Sorelre, a forradalmi szindikalizmus fő teoretikusára, akinek az erőszakról írott műve igen nagy hatással volt mind Leninre,

mind Mussolinire; Charles Maurras, a nemzeti szocializmus atyja pedig Nietzschének volt nagy rajongója, s egyben a francia szélsőjobb egyik vezető politikafilozófusa. A példák szaporítása helyett áttérnék egy másik jelenség rövid (ezért felületes) tárgyalására. Újra Hannah Arendthez fordulok segítségért: "Történelmünk igazságkeresői és igazmondói mindig is tisztában voltak ügyük kockázatos voltával; amíg nem avatkoztak be a világ menetébe, addig a gúny céltáblái voltak, ám aki megpróbálta polgártársait megszabadítani a hamisságtól és az illúziótól, így késztetve őket arra, hogy komolyan vegyék, annak élete került veszélybe: ,S ha . ezt valamiképpen kézre kerítenék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?’ – kérdi Platón a barlanghasonlat utolsó mondatában." A filozófusok és általában az értelmiség marginalizálódása csak részben magyarázható az írástudóknak a politikai hatalommal való

flörtjére adott válasszal: éppannyira része a tömegtársadalom kialakulásának, és az individualitás általános hanyatlásának. Az emberi cselekvés mindaddig kontingens marad, amíg a szabadságnak akármilyen kis tér jut. A cselekvés szabadsága alapvető feltétele a különbözésnek, az arctalan tömegből való kiválásnak. „És nem kétséges, hogy ha valaha is sikerülne egy társadalomnak eltörölnie vagy a minimumra redukálnia a másság sötét hátterét, az a társadalom kétségkívül megkövesedne, és mondhatni így nyerné el méltó büntetését azért, mert megfeledkezett róla, hogy az ember csak ura a világnak, de nem teremtője.” (Arendt) E másság felszámolására eleddig a legszembetűnőbb kísérletet a bolsevizmus és a fasizmus tette. Ugyanakkor a liberális demokráciáknak már a korai kritikusainál (pl. Burke, Tocqueville stb) megjelenik az a gondolat, hogy homogenizáló és polarizáló demokratikus berendezkedés a nagy szám,

a többség, a tömeg uralmához, zsarnokságához vezethet. Tocqueville már az 1830-as években megfogalmazza az ízlésdiktatúra, az irodalmi ipar és a tömegkultúra legfőbb jellegzetességeit, melyek a demokratikus századok nemzeteit jellemezni fogják. Így tehát az az antropológiailag is specifikus 7 emberfajta, melyet a XX. századi kultúrpesszimista írók majd tömegembernek keresztelnek el, nem államformától függő jelenség. A földi jólét és a földi javak megszerzésének vágya univerzális: „teljesen közömbös, hogy ez a vágy kereskedelmi-individualista, társadalmi-kollektivista vagy nemzeti-politikai formában nyilvánul meg” – írja Johan Huizinga. Közömbös, hiszen az adott politikai formák semmiben sem különböznek társadalmuk homogenitását, a szabadságot és tekintélyt egyszerre elimináló hatásukat illetően. Korábban is voltak hasonló korszakok, csakhogy míg akkor voltak a társadalomnak a tömegektől érintetlen

rétegei, ahova az alkotó, az igazságkereső individuum elmenekülhetett, mára egy teljesen homogén, minden eddiginél nagyobb számosságú, a társadalom egészére kiterjedő tömeg jött létre. Az individuumnak nem maradt helye. Settembrini és Leo Naphta gyakran önellentmondásba torkolló vitája a Varázshegyen a szabadság és a tekintély paradigmájának meddő és anakronisztikus vitája. Anakronisztikus, hiszen a XX századra mindkét paradigma elveszett, azzal a közös világgal együtt, mely horizontként konstituálta őket. Leo Naphta öngyilkosságot követ el, Settembrini hirtelen megöregedik, és elveszti az emberiségbe vetett hitét. Mindketten a hegyen maradnak. Csak Hans Castorp jön le – a lövészárokba Majd eltűnik a szemünk elől a szürkületi esőben. A Varázshegy egy ellenhely, egy nem-hely, egy helytelen-hely, Gilman fogalmával élve antiuniverzum. Jelkép Jelzi, hogy a társadalmon belül elfogytak az egérutak az egyén, az egyéniség

számára. Az a tömeg, mely a születésükkor individualista filozófiákat saját képére formálta át, mindenhol a közöny áthatolhatatlan falát építi az individualitás köré. S mi egyfajta békésszomorkás nosztalgiával tekinthetünk vissza arra a korra, amikor még volt jelentése ennek a szónak: én. Hannah Arendt filozófusa kívülálló. Hérakleitosz is az volt Utóbbi azonban kiválasztottsága, a Logoszhoz fűződő különleges kapcsolata révén volt az. Arendt filozófusa kívülrekedt "Mesélik: egyszer, egy kínai hóhérversenyen, a döntőben másodikként föllépő hóhérra, úgy tetszett, megoldhatatlan feladatot rótt, akin most fölül kellett volna kerekednie: vetélytársának utolérhetetlenül pontosra sikeredett főveszejtése. Izgatott fészkelődés támadt Az éles penge hibátlanul lesújtott Ám az áldozat feje nem hullt a porba, s a fővesztésre ítélt, akinek látszólag helyén maradt a feje, maga is csodálkozva és kérdőleg

nézett a hóhérra. Válaszképp amaz így szólt: 8 – Biccentsen csak!" Polihisztória, avagy a terhek lerázása A filozófia ilyeténképpeni halálra ítélése egyfajta történelemfilozófiai alapállást tételez. A teológiai kiindulópontból levezetett monomitikusság, vagy a teodiceai kiindulópontból levezetett aktivizmus teóriájával újra az egy Történelem foglyai leszünk. Kérdés tehát, hogy lehet-e a történelemről nem történelemfilozófiai nyelven beszélni. A probléma tétje nyilvánvaló: az individuum szabadságáról van szó. Michel Foucault szerint "[a] valódi történelem abban különbözik a történészek történelmétől, hogy semminemű szilárd elemre nem támaszkodik [.]" "Az embernek csak azért van történelme, mert semmiféle elmélet alapján nem lehet előre kiszámítani, hogy mit fog tenni. Ennyiben az önkény a történelem istennője” – írja Schelling. Cournot pedig valamivel több mint száz

évvel később a történelemtudományt théorie du hasard-nak, a véletlen elméletének nevezi és a játékokhoz hasonlítja, ahol szintén van a cselekvőknek finalitástervük, de a véletlennek döntő szerepe van e cél elérése (vagy el nem érése) során. Koselleck ezért rokonítja a történelmet a művészetekkel: mindkettő szembenállván elváráshorizontunkkal, képes azt módosítani. Azt is állítja ugyanakkor, hogy nem egyetlen történelem létezik, minden történelmi idő más és más. Foucault szerint „[.] már nem az igazságban élünk, hanem, a diskurzusok koherenciájában, nem a szépségben immár, hanem a formák bonyolult viszonyai között”. Marquard ezt úgy fogalmazza meg, hogy a historizmus fenntartja több történet elmésélésének a lehetőségét helyet teremtve a párbeszédre, a pluralitásra. Ezáltal a monomitikusság társadalmi-politikai veszélyeit véli csökkenthetőnek. Habermas szerint azonban épp a szkepszis biztosít

szabad terepet a totalitárius monomítoszok számára, amennyiben nem kívánja elkötelezni magát az igazság mellett. Strauss úgy érvel, hogy a modern természettudomány eredményeit ismerve lemondhatunk az univerzum teleologikus szemléletéről, de az emberéről nem. 9 A szkepszis egyenesen vezet a nihilizmushoz vagy az anarchizmushoz. Semmi sem teremt jobb táptalajt a totalitárius ideológiák számára, mint e kétfajta hozzáállás. Nem a szubsztantív etikák és politikafilozófiák a felelősek tehát a XX. századi zsarnoki rendszerekért, hanem a néma cinkosok A filozófus a XXI. század küszöbére elvesztette felelős pozícióját, de a felelősséget nem. Az írástudó felelős maradt leírt szavaiért, amelyekre már senki nem kíváncsi. Vajon nem saját megrögzöttségünk áldozatai vagyunk-e? Szükségszerű-e, hogy továbbra is szorongjunk a világ folyásán, hogy elveszett pozíciónkat sirassuk, s a tömegtársadalom érzéketlenségét

kárhoztassuk? És miféle párbeszédben vagyunk mi a világgal? Beszél-e velünk a világ? Muszáj nekünk magunkra elviselhetetlen terheket rakni, hogy másnak egy ujjal se kelljen illetnie? Marquard „fényesen” bizonyítja a filozófia kompetenciavesztését az évszázadok során. A filozófia elsőként az ember üdvözítését tűzte ki céljául E törekvés eredményeként vált a teológia szolgálóleányává. Ezután a technológia területén próbálkozott, azt ígérvén, hogy használható tudást nyújt a tudományos fejlődés számára. De csak a tudomány szolgálóleánya lett belőle Végül a politikával kötött házasságot, igazságot és boldogságot ígérve az emberiségnek. Így lett az emancipációk szolgálóleánya. Mára csak beismerése. egy kompetenciája maradt: saját inkompetenciájának A modernitás írástudója, aki semmiben nem kompetens, de mégis felelősnek érzi magát, a (marquardi kifejezéssel élve) „homo

compensator” ezt a kompetenciahiányt igyekszik palástolni, elfedni, elfeledtetni. Holott szabadságát akkor nyerheti vissza, ha lerázza magáról a felelősség terhét és beismeri inkompetenciáját – főként a világ dolgait illetően. Polihisztornak azt nevezzük, aki sok mindenhez ért. Polihisztornak én azt nevezném, akinek sok története van (ez tulajdonképpen nem sokban és mégis sokban különbözik az eredeti értelemtől). Akinek nem egyetlen Történelme, de sok kis mítosza van, amelyek mindig kibúvót jelenthetnek, amikor épp a felelősség kérdése merül fel. (Ez talán nem is filozófia, hanem művészet) A polihisztor egy „homo decompensator”, aki hozzá nem értésével reklámozza magát. Ezért szabad És felelőtlen 10 Tisztelt Elnök Úr! Kedves Egykori Tanáraim! Hölgyeim és Uraim! Nem szeretnék a medve hibájába esni, ezért sietve kijelentem, az imént csak egy lehetséges történetet vázoltam fel Önök előtt, és Önök

(mint azt ma is hallhattuk) más interpretációkat is elképzelhetnek. Szerény képességeimnek megfelelően igyekeztem hozzájárulni a diskurzus polifón, folyamatosan mormoló zajához, a történetek pluralitásában bízva és abban, hogy ez a szövegelés következmények nélküli: hogy mindenki azt mond, amit akar, ha nem tesz. Kihátrálnék tehát egy filozófiainak nevezett diskurzusból, hogy egy másikba léphessek be. Azt remélem, hogy egyszer csak eszünkbe jut, hogy elhessentsük