Fizika | Általános Iskola » Komjáthy Aladár - A relativitás elvéről

A relativitás elvéről Komjáthy Aladár, Nyugat 1921. 21 szám Alig hisszük, hogy volna név, amely az utolsó években többet forgott volna közszájon, mint Albert Einstein neve. Sajnos, nem azért, mintha gondolatainak lényegét sokan átértették volna, hanem valószínűleg éppen azért, mert félreértették. Az emberi léleknek úgy látszik örök szenvedélye marad a metafizikai spekuláció és Einstein tanainak bizonyos oldalait úgy tüntették fel, mintha ezek új lehetőséget nyújtottak volna ilyenféle fejtegetésekre. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Nem ez a hely az, ahol részletesen kifejthetnők Einstein tanainak mibenlétét, de szándékunk pár szóval rámutatni kutatásainak lényegére. Ismeretelméleti magatartását úgy jellemezhetjük, hogy szerinte a fizikából minden kiküszöbölendő, ami az empirizmus számára hozzáférhetetlen. Aki valaha fizikával foglalkozott, teljes mértékben alá kell hogy írja ezt a tételt. A Newton-féle

világfelfogás ennek a kívánalomnak éppen nem tett eleget, mert az abszolút tér, abszolút idő és abszolút mozgás képezik kiinduló alapjait, vagyis olyan valamik, amik minden más dologra való vonatkozás nélkül állnak fenn. A fizika, melynek a reális kölcsönhatások vizsgálata a feladata, nyilván bajosan tudhatott belenyugodni örökös meg nem figyelhetőségre kárhoztatott fogalmak uralmába. Hiszen nem is Einstein volt az első, aki ezeket a bajokat látta, mert már előtte igen sokan (Mach, Hertz, Boltzmann stb.) próbáltak a fizikának olyan új megalapozást adni, mely a tapasztalati tényeket felölelné. Nem mondhatnók, hogy nagy sikerrel Kudarcuk fő forrását, most már, Einstein után, világosan látjuk. Ez pedig az abszolút időben való hit volt A teret ugyanis már előbb relativizálták, vagyis belátták, hogy egy test helyzetét ésszerűen és használhatóan nem lehet másként értelmezni, mint egy másik megfigyelhető testre

vonatkozólag. Ellenben nem volt meg a bátorságuk az időről is hasonlóképpen gondolkodni Nem merték elképzelni, hogy a tartam fogalmának se legyen másként értelme, csak bizonyos meghatározott vonatoztató rendszerhez viszonyítva. Elég különös vonakodás, ha arra gondolunk, hogy tér és idő nem egyebek, puszta szemléleti formáknál. Mikor azonban a MichelsonMorley tükörkísérletéből kitűnt, hogy a fény a föld tovahaladási irányában ugyanakkora sebességgel terjed, mint arra merőlegesen: az eredményt az éterről való régebbi képzeteink megtartásával ellentmondás nélkül csak úgy lehetett értelmezni, hogy az örökös meg nem figyelhetőségre kárhoztatott éternek még egy újabb titokzatos tulajdonságot tulajdonítottak, azt t. i, hogy minden test benne mozogva, a mozgás irányába megrövidül. Ez a LorentzFitzGerald kontrakció hipotézise Einstein merészebb, de el kell ismernünk, egyben sokkal principiálisabb alapokon, az eredményt

az éterről való minden feltevés nélkül úgy próbálta magyarázni, hogy az időről és a merev testekről való fogalmainkat, főként az egyidejűség fogalmát tette szigorú kritikai vizsgálat tárgyává. Gondolatainak csúcsára két lépésben jutott el. Először megalkotta a speciális, azután az általános relativitás elméletét. A speciális relativitás elve két, a tapasztalat által kellőképpen igazolt tényt emel általános posztulátummá. 1. Ha valamiképpen találunk egy vonatkoztató rendszert, melyre nézve a Newton-féle mechanikának tehetetlenségi törvénye vagyis az a törvény, hogy egy test, mely elegendő távolságban van más testektől, megmarad a nyugvás vagy pedig az egyenes vonalú egyenletes mozgás állapotában érvényes (az álló csillagok rendszere nagy megközelítésben ilyen Galilei-rendszer) és valamilyen természeti törvényt erre a rendszerre vonatkoztatva leírunk, akkor a törvény leírásának pontosan

ugyanúgy kell hangzani, ha olyan rendszerre vonatkoztatjuk, amely az elsőhöz képest egyenletesen haladó mozgást végez. (Egy test pl hozzám képest akkor van egyenletesen haladó mozgásban, ha minden pontját bármilyen egyenlő nagyságú időközök alatt, egyenlő nagyságú hosszakkal látom távolodni.) 2. Bármilyen Galilei-rendszerből megfigyelve, a fény egyenes vonalban másodpercenként 300 000 km sebességgel terjed. (Hogy a megfigyelőhöz képest mozgó vagy nyugvó fényforrás bocsátja-e ki a fényt, az közömbös.) Az a követelmény, hogy ez a két posztulátum általánosan érvényes legyen, számos mélyreható módosítást hozott lére a fizikában használatos fogalmakban. Közülük csak kettőt említünk, melyek a hosszúságok és időtartamok viselkedésére vonatkoznak. Legyen két Galilei-rendszerünk, melyek közül az egyik nyugszik, a másik hozzá képest egyenletesen haladó mozgást végez. A nyugvó rendszerben elhelyezkedett fizikus

figyelemmel kísérő a haladó rendszerrel együtt tovamozgó másik fizikus méréseit és egyúttal a saját helyéről ő is igyekszik a mozgó fizikus mérőrúdjait és óráit ellenőrizni. Az első fizikus a második által a mozgás irányában elhelyezett mérőrúd hosszát rövidebbnek fogja találni, mint a második. Továbbá amit a mozgó fizikus a saját órájánál egy másodpercnek olvas le, azt a nyugvó fizikus az ő helyéről hosszabb időtartamnak fogja mérni és azt fogja gondolni, hogy a második fizikus órája nyilván elmarad az övé mögött, vagyis lassabban jár. Ha azonban egy megfigyelő valamely Galilei-rendszerhez képest nyugszik, akkor ugyancsak ebben a rendszerben nyugvó óráinak és mérőrúdjainak mérési adatait ugyanakkoráknak fogja találni, ha ugyanazt az eseményt méri rendszerének valamely más helyén. A furcsaság számára ott kezdődik, mikor olyan Galilei-rendszerbe pillant át, mely az övéhez képest egyenletesen haladó

mozgást végez. Természetesen az ő méréseiről más Galilei-rendszerekhez képest nyugvó megfigyelők, akik ő róla állapítják meg az egyenletesen haladó mozgást, ugyanúgy vélekednek, mint ahogy ő vélekedik azoknak a méréseiről. Az előbbi két példa azt mutatja, hogy a speciális relativitás elve megdönti a merev test és az abszolút tartam fikcióját. A speciális relativitás elméletének legelegánsabb formális (matematikai) tárgyalását Minkowski göttingeni professzor adta. Ugyancsak ő fejtette ki a legvilágosabban, hogy fizikai relativitás külön-külön nem a teret, sem az időt nem illeti meg, hanem csak a kettő együtt ad a fizikus számára értelmes valamit. Éppen úgy, mint ahogy beszélhetünk külön-külön sakktábláról és sakkfigurákról, de a sakkjáték maga, a tábla és a figurák együttes használatát követeli meg. A Minkowski-féle négyméretű világnak tehát semmiféle metafizikai értelmet tulajdonítani nem szabad.

Nem jelent mást, mint a különböző térpontokat meghatározó mérési adatok (számok) és az ott mért időt kifejező mérési szám, bizonyos egységes törvény által megszabott egybetartozását. Az általános relativitás elve a maga merészségében úgy viszonylik a speciális relativitás elvéhez, mint a speciális relativitás elve a régi Newton-féle világfelfogáshoz. „Az általános relativitás elve alatt azt az állítást értjük, hogy minden vonatkoztató test egyenértékű a természetleírás (az általános természettörvények megfogalmazása) szempontjából bármilyen mozgásállapotban is legyenek azok” (Einstein). A Galilei-rendszereknél, az a követelés, hogy a Newton-féle tehetetlenségi törvények bennük érvényes legyen, kizárta ezek egymáshoz viszonyított forgó mozgásának lehetőségét. Most azonban minden elgondolható mozgásállapot meg van engedve. Az elv kimondásánál Einsteint éppúgy vezették ismeretelméleti,

mint fizikai meggondolások. Az első abból a mély meggyőződésből fakadt, hogy a fizikai realitás nem függhet attól az ablaktól, amelyen át a mindenségbe pillantunk. A másik, a nehézkedés (gravitáció) törvényeinek beható taglalásából eredt. Nem bocsátkozhatunk e helyen az általános relativitás elméletének részletes fejtegetésébe, de megjegyezzük, hogy az alapjául szolgáló fizikai tény: a tehetetlen és súlyos tömeg szigorú egyenlőségének pontos kísérleti eldöntése, a mi nemrég elhunyt világhírű és méltón csodált nagy fizikusunktól Eötvös Loránd bárótól származik. A súlyos tömeg az anyagnak a nehézkedés folytán kapott tulajdonsága, mérésére a mérleg szolgál. A tehetetlen tömeg az az ellenszegülés, amit a test mozgási állapotának megváltoztatása ellen fejt ki. (A nyugalom zérus sebességű mozgási állapot) Az általános relativitás elmélete a gravitációt kiemelte abból az izolált helyzetből

(közvetlen távolba hatás), amiben Newton óta a mai napig volt, amennyiben olyan elméletét adta, hogy azzal a többi fizikai történés (hatások pontról-pontra való szukcesszív terjedése) sorába természetesen beilleszkedett és a következő alapvető fontosságú felismeréshez vezetett: az egész mindenség szerkezetét az egymásra ható tömegek vonzásának erőssége szabja meg. Így a gravitációs terekben elhelyezett mérőrudak és órák viselkedését is Ha pl naprendszerünkben valahol váratlanul egy óriási tömeg merülne fel, akkor a Föld ugyanazon pontján, azonos mérőrudakkal és órákkal végzett mérési eredmények mások lennének, mint a tömeg felmerülése előtt. Továbbá hossz- és időmérési adatainkat úgy nem értelmezhetjük, mint a speciális relativitás elméletében, mert pl. egy, a megfigyelőhöz képest nyugvó óra két olyan helyen, ahol a gravitációs tér erősségei különbözők, egészen különböző, egymással

racionálisan össze sem hasonlítható időadatokat szolgáltatna ugyanazon jelenségnél. Hosszés időmérési adatainkat a tömegeloszlás ismerete nélkül nem tudjuk kellőképpen értékelni Az általános relativitás elve tehát éppen úgy magasabb egységbe foglalja a téridőanyag hármasságát, mint a speciális relativitás elmélete, a tér-idő kettősségét. Látható tehát, hogy a speciális relativitás elmélete éppen úgy idealizáló leírása a valóságnak, akárcsak a Newtonféle világfelfogás. Követelései nem is teljesülnek szigorúan Így a fény állandó sebességű egyenes vonalú tovaterjedése sem igaz erősebb gravitációs terekben. A speciális relativitás elmélet csak a végtelen gyönge gravitációs terek fizikáját szolgáltatja. Egy hipotézis valóságértéket egyedül a belőle vont következtetések megfigyelése igazolhatja. E téren az általános relativitás elmélete fényes múltra tekinthet vissza. Ismeretes, hogy a

KeplerNewton elmélet szerint minden bolygó a Nap körül, mint gyújtó pont körül, olyan ellipszist ír le, melynek helyzete az álló csillagokhoz képest változatlan. A Merkúr bolygónál azonban kiderült, hogy a perihélium (vagyis a bolygó pályájának a Naphoz legközelebbi helye) az idő folyamán változik. A régi elmélet ezt a tényt természetes módon megmagyarázni sehogy sem tudta. A magyarázat ellenben Einstein elméletéből önként adódott, mert ez minden bolygóra nézve követeli ilynemű mozgás létezését. A többi bolygónál azonban a perihélium elmozdulás nagysága a megfigyelhetőség határán kívül esik. Einstein az általános relativitás elvéből továbbá azt a következtetést is levonta, hogy nagyobb tömegek mellett elhaladó fénysugár a tömeg felé görbül. Az angol Astronomical Royal Society az 1919. május 29-i napfogyatkozást alkalmából két expedíciót küldött ki: Eddington, Crommelin és Davidson csillagászok

vezetése alatt. Az egyik Sobralban (Brazília), a másik a Princip-szigeten (Nyugat-Afrika) végzett méréseket. Ha meggondoljuk azt az optikai tényt, hogy a tárgyak mindig a róluk érkező utolsó sugár irányában látszanak, akkor megértjük a várt hatás észlelésére használt módszer lényegét: ugyanazt az álló csillagot lefényképezzük a napfogyatkozás alkalmával és pár hónappal később, mikor a Nap az ég más tájékán van. Az első fényképen ha elhajlás van, a csillag képének a Naptól távolabb kell feküdni, mint a másodikok. A fényképek összehasonlítása a várt hatást teljesen igazolta Az elmélet valóságértékének bizonyítására megelégszünk ennek a két biztosan megállapított ténynek az említésével. A tények ismertetése után nem állhatjuk meg, hogy záradékul fel ne szólaljunk az oly gyakori polemikus hangú újságcikkek ellen. Az egyik szerint a Newton-féle világfelfogás végleg megbukott, a másik szerint

Einstein összes állításai ostobaságok. Az újságok annyira a szenzációhajhászásra és pikantériák keresésére nevelték a nagyközönséget, hogy most már kénytelenek a legkomolyabb dolgokat is ilyen brüszk módon beadni. Természetesen a két állítás közül egyik sem igaz. Aki a dologhoz csak egy kicsit is ért, az világosan látja, hogy minden újabb rendszerhez mennyire szükségesek a régebbi rendszernek nemcsak az igazságai, de a tévedései is. A természettudomány haladása újabb és újabb kísérleti adatok állandó gyűjtésében és egységes értelmezésében áll. A Newton-féle világfelfogás mindaddig megtette a maga kötelességét, amíg a folyton fejlődő kísérletező művészet gyöngeségeit mutató tényeket nem fedett fel és az éppen rajta élesedett emberi elme alapjaiban kételkedni nem kezdett. Egyébként az igazságnak oly mértékét rejti magában, hogy használata a fizika igen sok terén még ma is kielégítő és

valószínűleg az is marad. Einstein soha sem juthatott volna el a maga gondolataihoz Newton (és még sok más kutató) munkája nélkül, akik a maguk részéről szintén elődeik vállain álltak. Örök lánc fonódik itt, melyből egyetlen szemet sem lehet és szabad kihagyni. Az utód fénye nemhogy elhomályosítaná az előd nagyságát, de sőt még emeli. Természetesen éppen olyan naivság volna azt gondolni, hogy természetfelfogásunk terén Einstein kimondta az utolsó szót. Ő maga, aki legvilágosabban megmutatta minden dolgok változandóságát és relatív voltát, legkevésbé hinné ezt. Persze most igen bajos volna csak úgy l’art pour l’art kiokoskodni, hogy mi újat lehetne és kellene a meglévők után még mondani, mindaddig amíg a tudomány napi kérdései rá nem kényszerítenek ennek az újnak a keresésére és meg nem mutatják a felfedezéséhez vezető utat. A tudomány és ez az érdeknélküliség a főerősségre és haladásának

egyetlen titka csak egy kritériumot ismert a rendszerek közti választásnál, azt, hogy melyikben jelenik meg az ősigazság teljesebb képe. Einstein a régi elméletek minden részletéről számot ad, de olyan újságokat is mond, amelyek azokból nem következhettek. Elmélete ezeknél tehát tökéletesebb és így mindaddig előnyben részesítendő, míg olyan új tények nem merülnek fel, melyek revízióját tennék szükségessé. Einstein mindenben méltó régi nagy társaihoz és nem hinnők, hogy Newtonnál jelentőségben alantabb állna. Az Einstein-féle elmélet Beke Manó, Nyugat 1922. 1 szám Egy francia újságíró nemrégiben meglátogatta Einsteint, hogy tájékozódjék és nagy lapjának olvasóit tájékoztassa a relativitás elméletéről. Nagy aggodalommal fogott a munkájához, mert Bergson, a híres filozófus azt mondta neki, hogy a relativitási elmélet megértéséhez magas fokú matematikai iskolázottságra van szükség úgy miként

egyik napilapunk technikai írójától két héttel ezelőtt mi is olvashattuk. Megkérdezte az újságíró Einsteintől, igaz-e ez? Einstein egy pillanatig gondolkozott, azután a maga nyugodt hangján azt mondta: nem igaz. Gondolataim mélyére mondta természetesen csak olyan hatolhat, akinek magasabb matematikai ismeretei vannak, mert hiszen minden igen nehéz számításokkal jár, komplikált egyenletekben fejeződik ki. Hogyan lehetne ezt követni, ha az ember nem jó matematikus? De azokról a fogalmakról, amelyekre az elméletet felépítem, elég világos képet alkothat magának az ember anélkül, hogy a számításokba kellene elmerülnie. Midőn a Bergsonra hivatkozást és a napilapunk említett megjegyzését olvastam, eszembe jutott egy római élményem. Éppen a Vatikáni Múzeumba készültem, midőn egy régi ismerősömmel találkoztam, aki bár igen gyakran megfordult üzleti ügyekben Rómában, a Vatikáni Múzeumot még nem látta és most is csak két

vonatközti ideje volt. Kért, mutassam meg neki a múzeumot. Vállalkoztam a nehéz feladatra és éppen elkészültem az egyszerű tervemmel, midőn egy közös ismerősünk toppant elibénk. Hideg filológus, aki csak a betűkben talált gyönyörűséget. Mikor megtudta, hova készülünk, le akart bennünket beszélni A szobrok és a képek, mondja, csak szakembernek valók, aki ért a régiségtanhoz, ismeri a műtárgy minden történeti és archeológiai vonatkozását. Botorul olyannal töltik az emberek az idejüket, amit nem érthetnek meg. Nem hallgattam rája Vendégemet bevezettem a múzeumba, egyenesen a Sala dei Bustiba, egy kis szobor elé állítottam és azt mondtam neki: nézze ezt a fiatalkori Augustust, gyönyörködjék a tekintetében, remek arcvonásaiban és az ifjúság bájában. És ott hagytam sokáig egyedül a kis Augustussal Mikor már azt hittem, hogy egész életére felejthetetlen emléket szerzett magának, akkor kézen fogtam, elvittem a

Stanzákba, hogy nézze meg a legnagyszerűbb raffaellói freskókat: az athéni iskolát, a disputát stb., a szebbnél szebb oldalfali és sarki freskókkal, és onnan végigrohantam vele a sixtusi kápolnán, hogy nézze meg a mennyezetet és hajoljon meg a hatalmas alkotója előtt. Önökkel is így akarok tenni, igen tisztelt hallgatóim, kissé elmerülni a fiatalkori Augustus nézésében és azután futó pillantást vetni az egész hatalmas alkotásra. Ne engedjék magukba a defaitizmust feléledni, hanem törekedjenek arra, hogy kettőnk akarata harmonikus egységgé olvadjon: az én akaratom, mely a megértetésre irányul, és az önöké, amely a megértést célozza. Ha mégsem sikerül a törekvésem amitől egyébként igen félek , akkor is megmaradok amellett, hogy meg lehet mindent értetni, csak szerencsétlenségemre hozzá fogom tenni, hogy talán másnak, máshogyan vagy máskor. Minden újat a régivel kell kezdeni. A fizikában a relativitás gondolata oly

régi, mint maga a fizika. A mozgás relativitását mindenki ismeri A kis gyermek is sokszor a robogó vonat ablakán át meglepetve látja, hogy a fák minő gyorsan szaladnak. A nyugvó fának a vonathoz képest, a vonathoz viszonyítva, nagy sebessége van. A figyelmes szemlélő, ha a hajón utazik és a parton haladó vonatot figyeli, észreveszi, hogy az a vonat, amely a hajóval egy irányba megy, sokkal lassabban jár, mint az, amely vele szemben megy. Ha a madár a nyugvó hajónk felett repül és mondjuk, 1 másodperc alatt végig repül a hajónk hosszán a végétől az elejéig, akkor ugyanaz a madár, ugyanúgy repülve, a mozgó hajónkon meglehet, hogy csak a hajónk közepéig érne. A madár útja a mozgó hajón mérve más Az egyik esetben az egész hajó hossza, a másikban talán csak a fél hajóhossz, vagy talán semmi ha a madár épp oly sebesen repül, mint aminő sebességgel a hajó megy. Vagy képzeljük a nyugvó tavon mozgó hajónkat és mellette

halad egy motorcsónak. Ugyebár semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a hajóval egy irányban haladó csónak sebessége a hajóhoz képest kisebb, mint pl. a parthoz, vagy a nyugvó vízhez képest, ellenben a hajóval szembe jövő motorcsónak sebessége a hajóhoz képest nagyobb, mint a vízhez képest. Ez azt jelenti, hogy a motorcsónak 1 másodperc alatti útját a mozgó hajón mérve, másnak találjuk, mintha a partról, vagy a vízfelületen mérhetnők. Ez olyan régi és olyan általános tapasztalat, hogy úgy vélem, mindenki tisztában van vele. A fizikus természetesen pontosabban és számszerűen fejezi ki a dolgot, és pl. azt mondja, ha a hajó sebessége 10 m, vagyis másodpercenként 10 méterre halad és a motorcsónak sebessége 12 m, mindkettő a parthoz vagy a nyugvó vízhez viszonyítva, akkor a csónak sebessége a hajóhoz képest csak 2 m, ha egyirányú vele, ellenben 22 m, ha ellenkező irányúak, vagyis a csónak egy mp alatt megtett útja a hajón

mérve 2 m, illetőleg 22 m, holott a vízen mérve 10 m, és azt mondja, a sebességek összetevődnek. Ha az utasnak a maga sebességéről nincs tudomása amint hogy legtöbbször nem is tudjuk, minő sebesen haladunk , akkor a motorcsónak sebességét 2 méternek fogja mondani: a mérése ezt mutatja. De ha tudnók, hogy a motorcsónaknak a vízhez való sebessége mennyi, akkor egyszerű kivonással meghatározhatnók a hajónk sebességét. A motorcsónak sebessége 12 m, és a hajón mért sebessége 2 m, tehát a hajó sebessége 10 m. Ismétlem: a mi mozgó hajónk, vagy mondjuk, a mi rendszerünk sebességét meghatározhatjuk, ha ismerjük a motorcsónaknak a nyugvó vízen való sebességét és tudjuk az ő sebességét a hajón mérve, vagy úgy is mondhatjuk: meghatározzuk a csónak sebességét a hajón mérve, ha a csónak a hajóval egy irányban halad, azután pedig, ha ellenkezően halad és feltéve, hogy a csónak mindkét esetben a vízhez képest ugyanolyan

sebesen mozgott, a különbségből megkapjuk a hajónk dupla sebességét. Ez az egyszerű gondolat merész terveket érlelt meg a fizikusokban. Ugyanis a fénysugár sebességét igen nagy pontossággal ismerjük a legkülönbözőbb mérések alapján. Tudjuk, hogy a fény másodpercenként 300 000 kilométeres horribilis sebességgel halad. Newton óta úgy képzelik a fizikusok, hogy egy igen finom, rugalmas, mindent áthatoló és az egész világűrt kitöltő közeg, az ún. éter az, amely a fény rezgéseit tovaterjeszti, épp úgy, mint ahogy a levegőben a hanghullámok tovaterjednek. És számos tapasztalati tény arra indította a fizikusokat, hogy az étert teljesen mozdulatlannak tekintsék. A tudós fantáziája, mely nem kisebb mint a művészé, nyilatkozott meg, midőn Maxwell, a múlt század egyik legnagyobb fizikusa azt mondta, hogy nem lehetetlen a föld mozgásának a sebességét ehhez a nyugvó éterhez képest magán a földön, földi mérésekkel

meghatározni. És ez a gondolat igen egyszerű. Képzeljük, hogy az előbbi nyugvó tavunk az éter nyugvó tengere és képzeljük, hogy a hajónk, amelyet akár tengeralattjárónak is képzelhetünk, az étertengerben repülő földgolyó. A fénysugár pedig az előbbi motorcsónak, mely a hajó mellett a nyugvó tengerben száguld. Nos, az előbbi feladattal van dolgunk Határozzuk meg, hogy mennyivel nagyobb a fény sebessége, ha a föld mozgásával ellenkező irányú, mintha a föld mozgásával egyező irányú, és a különbségből megkapjuk a föld haladási sebességét. ALBERT MICHELSON (18521931) ABRAHAM Ez a kérdés a múlt század fizikusait nagyon izgatta és az 1880-as években a legkitűnőbb kísérletezők egyike, a chicagói Michelson olyan kísérleti módszert eszelt ki, amellyel a két sebesség közötti különbséget még akkor is meg lehetett volna határozni, ha az a várt különbség századrésze lett volna. És íme: csudálatos dolog

történt: semmi különbség sem mutatkozott. A fénysugár nem úgy viselkedett, mint más mozgó: a sebességét ugyanakkorának találták, akár a hajó irányában, akár a hajóval szemben haladt, sőt akkor is, ha a hajón keresztbe haladt. A mozgás relativitására vonatkozó ősrégi fizikai törvény, amely voltaképpen nem más, mint az, amit a fizikusok a sebességek összetételének neveznek és amely az egész mozgástannak az alapja, csődöt mondott. A fény sebessége nem függ a rendszer mozgásától, amelyben a mérést végezzük. A fény sebessége valami abszolút, a rendszer mozgásától független. Már Platón megmondta, hogy ha a tudomány ellentmondásra jut, akkor új elméletet kell felállítani, olyant, mely az ellentmondást megszünteti. Einstein munkája itt kezdődik Azt hiszem, hogy magának a gondolatnak a lényege oly nevetségesen egyszerű, hogy szinte az egyszeregyen alapszik. A fénysugár sebessége a nyugvó étertengerben, vagy mondjuk

az üres térben 300 000 km, azaz 1 másodperc alatt e térben 300 000 km-re halad. De mi már tudjuk, hogy a mozgó hajón a repülő földön ez az út nem 300 000 km, hanem valamicskével kevesebb. Valamicskét mondok, mert a föld sebessége a fénysugárhoz képest igen kevés, kb. 1/10 000 része a fénysebességnek Úgy, mint a motorcsónak esetében vagy a repülő madár esetében a mozgó útja a hajón mérve kisebb volt, mint a nyugvó vízen mérve, úgy a fénysugár útja is kisebb, mert hiszen az alatt az idő alatt, amíg a fény az útját megteszi, a hajó a föld előre haladt. A földön tehát, ismétlem, a repülő fénysugár útját kevesebbnek mérjük. De a sebesség mégis 300 000 km A sebesség egy hányados: az osztandó az út > Az osztó kevesebb mint 1. Másként nem lehet, másként az egyszereggyel jönnénk ellentmondásba. De mit jelent az, hogy az osztó 1-nél kisebb Einstein kimondta a merész szót: azt jelenti, hogy az az idő, amely a

nyugvó vízfelületen (a nyugvó éterben, vagy mondjuk a térben) mérve 1 másodperc, a hajón mérve (a mozgó földön mérve) nem 1 másodperc. És természetesen, ha ellenkező irányú haladásról van szó, megint más ez az idő Szóval: az idő mértéke nem lehet független azon rendszer sebességétől, amelyben a mérést végezzük. Bizonnyal maga is megijedt, midőn erre a gondolatra jutott. De a tudósnak a legmerészebb feltevéstől sem szabad visszarettennie; mert tudnia kell, amit Poincaré olyan világosan fejezett ki, hogy a hipotézis annyira igaz, amennyire termékeny és kényelmes. De a fiatal Einsteinnek bizonnyal mégis voltak aggodalmai, mikor először mondta ki az idő relativitását. Hiszen ez ellenkezik az időre vonatkozó minden eddigi felfogással. Az eddigi fizikában Newton uralkodott az ő abszolút idejével. Az idő szerinte független mindentől, független még attól is, hogy történik-e valami, folyik a maga egyformaságával és ami

1 másodperc nekem, az 1 másodperc a Jupiter lakójának is, ami 1 másodperc a vasúti töltésen állónak, az egy 1 másodperc a robogó vonaton is: mindenhol, mindenkinek, függetlenül a rendszer mozgásától. És Einstein elkezdte elemezni az időmérés fogalmát és csudálatosképpen arra jutott, hogy az időmérés nem lehet abszolút. Oly egyszerű a gondolatmenete, hogy Önök is be fogják látni, de mindjárt megjegyzem, ne gondoljanak arra a lelki állapotra, ami az idő fogalmát, vagy inkább érzetét kíséri, ne a pszichológiai időre, ne a Bergsoni belső szemléleten alapuló, homályos metafizikai időre gondoljanak, ne a Kant-féle szemléleti keretre, a transzcendentális időre gondoljanak, hanem a fizikus idejére, a mérhető és számokkal jellemezhető időre. Azt akarjuk megmutatni, hogy a nyugvó rendszer ideje más, mint a mozgóé. Elég lesz, ha megmutatjuk, hogy az egyik rendszer 0 ideje a másik rendszeren nem 0; vagyis ha két jelenség az egyik

rendszerben egyidejű, a másikban nem az. De előbb tisztában kell lennünk azzal, hogy az időt csakis valaminő jelzéssel mérhetjük. Ilyen jelzésnek vehetjük, pl: a hangjelzést: a toronyóra ütését, puskalövést vagy az emberi hangot stb. És ez egyidejűséget ennek alapján kell megállapítanunk. Azt hiszem, senki sem kételkedik abban, hogy ha két ember egyenlő távolságban van a lipótvárosi bazilikától és az óraütést egy időben hallják és ha órájukat eszerint igazítják, egyformán fog járni az órájuk. Persze, aki távolabb vagy közelebb van a toronyórához, annak az órája már nem fog éppen úgy járni, mint az előbbieké, mert hiszen a hangnak, azt mindenki tudja, időre van szüksége, hogy a bazilikától az illető észlelőhöz jusson. De azokhoz, akik egyenlő távolságra vannak a bazilikától, egy időben érkezik a hang. Ha egy ezred katonaság van előttünk, és éppen a középen van a parancsnok és elkiáltja: „indulj”,

akkor a hang egy időben ér az első és az utolsó sorba és az elsők és utolsók egy időben indulnak. De most nézzük csak, ha ugyanaz a parancsnok ugyancsak a középről a masírozó ezrednek elkiáltja: „állj”, vajon egy időben fog-e megállni az első és utolsó? Nem. Mert az alatt az idő alatt, amíg a parancsnok hangja az elsőhöz érne, ez az első már egy kissé előre haladt, a hang elől elszaladt, ellenben az utolsó a hangba beleszalad, közeledik hozzá, a hanghullán hamarabb éri az utolsót, mint az elsőt, tehát ami egyidejű volt a nyugvó rendszerben, az nem egyidejű a mozgó rendszerben. És természetesen az időtartama is más a mozgó rendszernek, mint a nyugvónak. Ha a lipótvárosi bazilika toronyórája 1-et üt, azután 1 óra múlva 2-őt, akkor az egy helyen tartózkodó azt mondja, 1 óra telt el, de ha valaki úton van, akkor már a 2 órát messzebb hallja, a 2 óra elkésve érkezik hozzá, az órája, amit otthon megigazított, az

úton, úgy látszik, mintha sietne, ami otthon 1 órai köz volt, az úton hosszabb idő. Hátha az utas nagyobb sebességgel haladna, mint a hang vagyis másodpercenként 330 méternél nagyobb sebességgel? Nos, akkor a hang elől úgy szaladna, hogy az utol sem érhetné és ha arra várna, hogy az óráját akkor igazítsa 2-re, mikor a 2-őt hallja, nos akkor örökké várhatna, mert a kettő soha nem éri el. Így tehát ha az időt hangjelzéssel mérjük, akkor a 330 méternél nagyobb sebességgel mozgóra nézve időről nem is lehet beszélni, az órája olyan, mint a mutató nélküli óra, az örökkévalóság szimbóluma. Arra jutottunk tehát, hogy a hangjelzésre alapított időmérés nem jó, mert akkor 330 méternél nagyobb sebességű mozgás képtelenség volna, ti.: képtelenség volna számszerűen jellemezni ezt a mozgást Ezért tehát célszerűbb az időt fényjelzésre alapítani, de az előbbi okoskodás szóról-szóra ismételhető. Csak azért

beszéltem hangjelzésről, mert az szokottabb Egy kis módosítással megismétlem a dolgot. Ha két esemény különböző helyen A és B helyeken történik, akkor egyidejűnek akkor mondjuk, ha a két hely között a középen, mondjuk C helyen a két esemény fényjele egyszerre érkezik meg. Így pl: képzeljünk egy rém hosszú vonatot, mondjuk 10 001 kocsiból állót; az eleje az A állomáson, a vége a B állomáson és a nyugvó vonaton az 5001. kocsi kellős közepén, tehát a vonat elejétől és végétől egyenlő távolságban figyel a fizikus, az ő társa pedig ugyanazon a helyen a töltésen figyel. Ha pl: A és B állomásokon fényjeleket adnak és a figyelő fizikusnak a két fényjel egyszerre jut a szemébe, akkor azt mondja: a két fényjel, a két esemény egyidejű. Ezt mondja a vasúti fizikus is, ha a vonat áll De ha a vonat robog, akkor a vasúti fizikus az A fényjel elé szalad és a B fénytől eltávolodik; tehát a B fényjelnek több időre van

szüksége, hogy a vasúti fizikus szemébe kerüljön, mint az A fényjelnek és így az A fényjelet előbb látja, mint a B-t, a két esemény nem egyidejű. A töltésen álló fizikusnak egyidejű a két esemény, ellenben a vasutasnak nem egyidejű. Azt hiszem, nem kételkednek abban, hogy nem lehet olyan fizikai módszert, olyan mérési módszert kieszelni, amely másként funkcionálna, amely abszolút egyidejűséget konstatálhatna, amely a nyugvó rendszerben egyidejű eseményeket a mozgó rendszerben is egyidejűnek konstatálná. Nem kételkedhetnek tehát abban, hogy az egyidejűség függ a rendszer sebességétől és így az időtartam is az az időtartam, amit a fizikai módszerrel mérni lehet és kérdés, van-e másnak is értelme függ a rendszer sebességétől. Az idő tehát relatív, függ a rendszer sebességétől. De egyúttal úgy, miként előbb a hangra vonatkozólag mondottuk, most megint kimondjuk az Einstein-féle időrelativitás első nevezetes

következményét: a fénysebességnél nagyobb sebesség nem létezhetik. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a fényjelzésen alapuló időmérés képtelenség, ha a rendszer a fény sebességénél nagyobb sebességgel mozogna. A fénysebesség a maximális sebesség, ami a természetben előfordulhat. És ezzel már voltaképpen a Michelson-féle kísérlet eredménye teljesen meg van magyarázva. A magyarázat egyszerűen az, hogy nem igaz a sebességek összetételének ama klasszikus módja, amely a motorcsónak sebességét a hajóhoz képest 22 méternek vagy 2 méternek mondta, vagyis, mely abban áll, hogy a két sebesség, a hajóét és a csónakét egyszerűen össze kell adni. Ez nem lehet igaz, mert hiszen akkor a fény sebessége a mozgó rendszerben nagyobb lenne 300 000 km-nél, holott ez a maximális sebesség. A régi fizika abszolút ideje helyébe egy, a rendszer mozgásától függő relatív idő lépett, ennek megfelelően természetesen a távolság mérése is

relatívvá vált. De az eltérések a régi mérésektől csak igen-igen minimálisak, ha a rendszer mozgása nem túlságosan gyors. Említettük, hogy a föld sebessége is csak 1/10 000 része a fény sebességének, a fizikában rendszerint szerepelt sebességek oly minimálisak voltak a fény sebességéhez képest, hogy az eltérés a régi idő- és hosszúságmérés és az új között elenyésző csekély. Csak az újabb időben ismerkedett meg a fizika olyan sebességekkel, melyek a fény sebességét megközelítik: a rádium sugárzásának sebessége nagyon közel jár a fénysebességhez. Ezen új jelenségekben az idő és hosszúság relativitásának és mindannak, ami ebből következik, igen nagy jelentősége van. A fizikusokat foglalkoztató nagy problémát, a Michelson-féle kísérleteket az idő és távolság relativitásával megmagyaráztuk. Einstein merészen nyúlt bele a megszokott, mondhatnám szinte vérünkké vált fogalmainkba. Az a hitet, hogy az

egyidejűség objektív, a szemlélőtől, a mérőtől független, lerombolta, a tudományt ettől a dogmától megszabadította. Ebben van a munkájának nagy ismeretelméleti jelentősége. Az idő és térre vonatkozó ezen új felfogásnak igen messze menő következményei vannak: az egész régi fizika átgyúrására van szükség. Ennek a nagy munkának csak a kezdetén vagyunk, de máris igen nevezetes eredményekre jutottak. Minden elméletnek kettős célja van: megmagyarázni a tapasztalt jelenségeket, vagy mint Picard képletesen mondja, sauver les phénomènes, megmenteni a jelenséget és új jelenségeket megjósolni. Az Einstein-féle elmélet mindkét irányban kiállotta már eddig is a tűzpróbát Néhány következtetésre rá akarok utalni, hogy legalább sejtelmük legyen nagy horderejéről, tudománytörténeti jelentőségéről és átalakító hatásáról. Az első, amire már rámutattam az, hogy maximális sebességet állapít meg. Eddig azt

hittük, hogy a sebesség akármeddig fokozható. Most már tudjuk, hogy a fénynél, vagy ami ugyanazt jelenti, az elektromos hullámoknál gyorsabban a világon semmi sem terjedhet. Minden ilyen szám, mely határt szab a valóságban, az embert kissé megdöbbenti: Miért ne lehessen 273ş-nál nagyobb hideget előállítani, miért ne lehessen 300 000 km-nél nagyobb sebesség? Az ember a természeti jelenségek korlátlanságát szeretné hinni, hogy a mindenhatóságban és a teljes szabadságban hihessen, és íme, nemcsak az ő véges képességeinek, hanem még a természetnek is megvannak a maga korlátjai! Eddig és ne tovább! Ez nemcsak nekünk, gyarló embereknek szól, hanem szól a nagy természetnek is! De ne filozofáljunk, hanem haladjunk a fizikai következtetés útján. Mint a pörölycsapások, úgy hatnak e következtetések, egymás után rontva le régi, megszokott tudományos felfogásokat. Szó sem lehet arról, hogy ezeket csak fel is soroljam, mindössze

csak a tömegre vonatkozó új felfogásokat akarom megértetni. Hogy mi a tömeg, azt mindenki tudni véli, de itt megint nem a belső szemléletről, nem az anyagra vonatkozó metafizikai fogalmakról, hanem a tömeg fizika fogalmáról kell szólnunk. Ha egy kis fagolyót lökök meg, az egészen másként reagál, mintha egy vasgolyót löknék meg. Az első nagy sebességet kap a lökés folytán, a másodikat talán el sem tudom mozdítani, vagy legalábbis igen kis sebességet tudok neki adni, vagy ha már volt sebességük, az elsőt nagyon meg tudom gyorsítani, a másikat kevésbé. Ugyanazt az erőt fejtettem ki és az eredmény különböző gyorsulás volt. A két test mintha különböző ellenállást tanúsított volna a gyorsítás ellen. Ez az ellenállás, ez a tétlenség az, amit a test tömegével szoktunk mérni, vagy pontosabban kifejezve: a tömeg nem más mint egy hányados, melynek számlálója az erő és nevezője a gyorsulás, vagyis a sebességnövelés,

amit ez az erő létesít. No már most régebben azt mondtuk: meglököm a golyót, ezzel kap bizonyos sebességet; újra ugyanúgy meglököm, még egyszer ugyanazt a sebességet kapja, tehát a sebessége kétszeresre nőtt, újra meglököm, a sebesség háromszoros lett, s így tovább a sebességet képes vagyok annyira fokozni, amekkorára csak akarom. De ha ez igaz volna, akkor a fénysebességnél nagyobbra is fokozhatom, ha elég sokáig ismétlem az eljárást. Einstein szerint azonban a fénysebességnél nagyobb sebesség nincs. Mi következik ebből? Az, hogy a második lökés már nem létesíthet épp olyan sebességnövekedést, mint az első, hanem kisebbet, a harmadik még kisebbet, mint a második s így tovább, minél nagyobbra nőtt már a sebesség, annál kisebb növekedést létesít ugyanaz az erő. És ez megint az egyszeregy szerint azt mondja, hogy a számláló, vagyis az erő ugyanaz, a nevező, vagyis a létesített gyorsulás fogy, tehát a hányados,

vagyis a tömeg nő. Íme, Einstein azt mondja, hogy a sebesen mozgó test tömege nagyobb, mint a lassabban mozgóé, a tömeg relatív, a sebességtől függ. Ezt a jelenséget, nevezetesen, hogy a rádium ún sugaraiban lévő elektronok tömege a sebességgel változik, már néhány évvel Einstein fellépése előtt Kaufmann észlelte, a tudósokat a kérdés behatóan foglalkoztatta, és íme, mint általános természeti törvény Einstein elméletének egyszerű folyománya. De tovább mehetünk. A sebesség növekedése a tömeget növeli De a sebesség növekedése voltaképpen úgy fogható fel, hogy a test energiája növekszik és Einstein megmutatja, hogy a test energiájának minden növelése egyúttal a tömeg növekedését vonja maga után. Ki is számítja, hogy e növekedés mekkora. Igen-igen kicsiny: az energiának majdnem a trilliomod része. Ha a test energiát kap, tömege nő, ha energiát ad ki magából, pl kisugárzás vagy hőfejlesztés útján,

tömege fogy. Megdőlt tehát a fizikának és a kémiának eddigi alapelve, a Lavoisier-féle anyag-megmaradási elve. Ha pl 2 g hidrogén 16 g oxigénnel ún durranógázt alkot és azt meggyújtjuk, akkor óriási hőfejlődéssel keletkezik a vízgőz, a hőfejlődés ez Einstein-féle elmélet szerint tömegcsökkenéssel jár, vagyis nem 18 g vízgőz keletkezik, hanem kevesebb, persze mérhetetlen a veszteség: egy gramm ezermilliomod része. A nap folyton sugározza ki az energiát és ezzel az elmélet szerint tömege csökken, de ne ijedjünk meg: milli év alatt a nap jelenlegi tömegének csak egy tízmilliomod részével csökken. Azt mondtam: megdőlt az anyag megmaradására vonatkozó törvény. Nem így van: sokkal érdekesebb, fenségesebb dolog történt: az anyag és az energia megmaradásának elve egy egységbe olvadt össze. Ugyanis azt láttuk, hogy az anyag a hozzájutott energiától nő, tehát közelfekvő gondolat, hogy egészben is abból nőtt, vagyis az,

amit mi anyagnak mondunk, egy felhalmozódott energia trilliomod része. Más szóval, minden anyagban van, hogy úgy mondjuk egy veleszületett, vagy inkább az őt létesítő energia, rejtett energia, ami fel van benne halmozva még akkor is, ha semmi sebessége sincs, sőt még akkor is, ha részecskéinek sincs semmi sebességük, ami azt jelentené, hogy az abszolút nullapontnál, midőn a részecskék is megállnak, még mindig van benne egy horribilis rejtett energiamennyiség. 1 kg szénben pl ez a veleszületett energia annyi, mint amennyit manapság 4 millió legjobb minőségű, 7000 kalóriás szén elégetésével kapunk. Ha volna olyan módszer, amely ezt a lappangó energit felszabadtja, az egész világ képe megváltoznék. Jelenleg sajnos a szén összes energiájának csak 4 milliomod részét tudjuk felhasználni. Minő perspektíva nyílik és minő nagy problémák várnak a tudósra! Ha már most visszatekintünk a speciális relativitásra, amelyet

ismertettem, látjuk, hogy kiinduló pontja a Michelson-féle kísérleti tény, mely szerint a fény terjedési sebessége független azon rendszer sebességétől, melyben a mérést végezzük, ha csak ez a rendszer egyenes és egyenletes mozgásban van. Ennek a megmagyarázására Einstein az időmérést revideálta és kimutatta, hogy az időmérés függ a rendszer sebességétől, hogy abszolút idő nincs, vagyis hogy a nyugvó rendszerben más az időtartam, mint a mozgóban. Ezzel a Michelson-féle kísérlet negatív eredménye meg volt magyarázva, de tudományfilozófiai szempontból még több is történt. A sebességek összevetésének klasszikus módja ugyanis voltaképpen ugyanaz, mint az a tény, hogy pl.: az egyenes és egyenletes mozgásban lévő hajón a mozgási jelenségek ugyanúgy folynak le, mint a nyugvó rendszerben. Ezt már Newton az ő nagy munkájában, mely a fizikai tudományok bibliája, kifejezte, vagyis megmondta, hogy ha egy rendszer egyenes

mozgásban van, akkor a mozgási jelenségek épp úgy folynak le, épp olyan törvényszerűség uralkodik, mintha nyugalomban volna. Ez olyan magától értetődő dolog, hogy alig kell példákkal illusztrálnom. Mindenki tudja, hogy a csendesen járó hajón épp úgy lehet biliárdozni, teniszezni stb., mint a nyugvó hajón Einstein ezt a Newtoni relativitási törvényt kiterjesztette az egész fizikára, azt mondva, hogy minden fizikai jelenség ugyanolyan törvényszerűséggel folyik le az egyenesen és egyenletesen mozgó rendszerben, mint a nyugvó rendszerben. Ugyanazt tett Einstein, amit Helmholtz cselekedett, midőn Bernoulli Dánielnek akkoriban 100 éves energiatörvényét, mely kimondotta, hogy az energia a mozgási jelenségekben mindig állandóan megmarad, kiterjesztette az összes fizikai jelenségekre. Bernoulli tisztában volt azzal, hogy a mozgási jelenségekben az energia átalakul, de mennyisége megmarad. A háztetőn lévő kőnek van bizonyos

helyzeti energiája, a helyzetéből származó energiája, és ha a kő leesik, a helyzeti energiája az esés közben átalakul mozgási energiává és minden mechanikai jelenségnél megmarad az energia összmennyisége. Helmholtz ezzel nem elégedett meg, a törvényt általánosította, kimondva, hogy a hőtünemények az elektromos, mágneses és kémiai jelenségek, sőt még az életjelenségek is ugyanannak a törvénynek hódolnak. Einstein a Newtoni, a mechanikára vonatkozó relativitással ugyanezt tette. A Newtoni relativitási princípium eme kiterjesztése egészen plauzibilis. Hogy is lehetne elképzelni, hogy pl: a víz ne 100ş-nál forrjon, csak azért, mert a hajó mozog, vagy hogy a higany fajsúlya más legyen, vagy egy síp hangja megváltozzék, egy galvánelem erőssége más legyen csak azért, mert a hajó mozog és más legyen, ha a hajó sebessége megváltozik, hogy a fizikai jelenségek másként folyjanak le éjjel, mint nappal, csak azért, mert a

föld azon helye, amelyen az esemény történik, más sebességű nappal, mint éjjel, mert egyszer a tengelye körüli forgási sebességével növekszik a nap körüli járás sebessége, másszor pedig azzal kevesebb, vagy más télen, mint nyáron, csak azért, mert a nap körüli haladás sebessége megváltozott. Ugyebár elképzelhetetlen, hogy a természeti jelenség az észlelő helyének sebessége folytán változzék! Nos ilyen természeti jelenség a fény terjedési sebessége is. Ezt a sebességet ugyanis, egészen sajátságos módon a híres Maxwell mint két meghatározott elektromos egység viszonyát állította elő; a fénysebesség az elektrosztatikai és az elektromágneses egység viszonya. Így tehát a fény terjedési sebessége akár csak a higany fajsúlya, meghatározott fizikai mennyiség és semmi ok sincs arra, hogy e két elektromos mennyiség viszonya a nyugvó rendszerben más legyen, mint a mozgó rendszerben. Ez az elméleti meggondolás, a

Michelson-féle kísérlettől függetlenül is irányította Einsteint, hogy összhangot létesítsen a sebességek összetétele és a fénysebesség változatlansága között. Meg kellett mentenie a relativitás elvét, mely szerint minden természeti jelenség épp úgy folyik le az egyenesen és egyenletesen mozgó rendszerben, mint a nyugvóban. Ez az igazi Einstein-féle relativitási követelés Raffaello Stanza forrás di Heliodoro: II. Julius pápa portréja Lasswitz, (18481910) német filozófus, történész, a német tudományos fantasztikus irodalom „atyja”. Kurd Lasswitz, Két bolygón. Genius Kiadás, é n Kurd: De most szaladjunk végig Raffaello Stanzáin és a Sixtusi kápolnán is, hogy a zseni alkotásáról némileg teljesebb képet kapjunk. A fizikának egyik legizgatóbb kérdése volt mindig a gravitáció, a nehézségi erő kérdése. Csudálatosak azok a jelenségek, amelyek a nehézségi erő hatása folytán keletkeznek. A távolba

hatás maga is a legmélyebb rejtélyek egyike. De még rejtélyesebb a nehézségi erőnek az a különös tulajdonsága, hogy minden testben ugyanazt a gyorsulást létesíti¸ a létesített gyorsulás független a test anyagának minőségétől és mennyiségétől. A nehézségi erőtér ezen tulajdonságát minden eddiginél pontosabban Eötvös Lóránd mutatta ki és Einstein új gravitációs elméletét Eötvös Loránd kísérleteire alapítja. Hogy Einstein gravitációs elméletét némileg megérthessük, arra a tapasztalatra hivatkozom, amit a körmozgásnál szerezhetünk. Ha a jó magyarsággal Ringelspielnek [ringlispil A szerk.] nevezett körhintában ül az ember, akkor úgy érzi, mintha valami láthatatlan erő kifelé lökné: ez az ún. centrifugális erő Ez az erő voltaképpen csak látszólagos erő, mert közvetlen a hinta mellett álló, aki nem forog, semmiféle erőt sem érez; tehát egy erő, amely pusztán a körmozgás által jön létre. És

kísérlettel, meg számítással is meggyőződtek arról a fizikusok, hogy akárminő testben mindig ugyanazt a gyorsulást létesíti a forgás. A centrifugális gyorsulás tehát a test anyagától független; mesterséges módon létesült. Mi a körhintán szépen nyugodtan ülünk és mégis kifelé lökődünk. Azt is mondhatjuk, hogy nem is működik erő amint hogy közvetlen mellettünk semmi nyoma sincs valami hatásnak hanem csak a forgás folytán keletkezett a centrifugális gyorsulás. Einstein azt gondolta: Nem lehet-e ugyanígy a gravitációs erővel? Nem lehetséges-e, hogy nincs is az a titokzatos vonzás, hanem csak a rendszer mozgása létesíti a gravitációs gyorsulást? Szóval, nem lehetséges-e egy mesterséges gravitációs teret létesíteni, egy teret, melyben ugyanazok a jelenségek lépjenek fel, mint az igazi gravitációs térben dacára annak, hogy az erő nem működik? És talált egy ilyen képet, amely imitálja a gravitációs teret. Ez az ő

híressé vált liftje Képzeljünk egy óriási liftet, mely a földtől felfelé repül állandóan gyorsuló sebességgel, épp úgy, mint ahogy a testek lefelé esnek, azzal az egy különbséggel, hogy a lift fölfelé repül. És képzeljük, hogy semmiféle erő sem működik Vagyis úgy, mint Kurd Lasswitz „Auf zwei Planeten” című kitűnő regényében a földön utazó Marslakóknak, nekünk is sikerült vonzó erő nélkül teret létesítenünk a liftben és a lift környékén. Ha a fizikus e liftben éppen a lift megindulásakor a kezéből elereszt egy tárgyat, akkor az azon a helyen megmarad, ahol volt, mert hiszen semmi erő sem működik, tehát a tétlenség törvénye szerint az a tárgy, amely nyugalomban volt, nyugalomban is marad. De a lift fölfelé halad, tehát a padlója az illető tárgyhoz közeledik és pedig gyorsuló mozgással. A fizikus, aki nem tudja, hogy liftje mozog, azt tapasztalja, hogy az elejtett tárgy a padlóhoz épp úgy közeledik,

mint ahogy a szabadon eső testek közelednek hozzá a nehézségi erő hatása alatt. És így lesz ez a lift mozgása alatt mindig A fizikus azt is tapasztalja, hogy akárminő tárgyat eresztett is el, a tárgy anyagától és nagyságától függetlenül mindig egyformán fog esni a padlóra épp úgy, mint a közönséges gravitációs térben. És a mi tanult fizikusunk azt fogja mondani, hogy gravitációs térben van, a test anyagától és nagyságától független gravitációs gyorsulás létesült és ismerve Eötvös Lorándnak a kilencvenes évekből eredő alapvető vizsgálatait, szentül meg van győződve, hogy gravitációs térben van, gravitációs erő hatása alatt áll. Íme tehát ezen Einstein-féle szerkezet arra késztet, hogy azt mondjam: Tejesen mindegy, akár azt mondom, hogy a Newtoni gravitációs erő működik, akár pedig azt, hogy semmiféle erő sem hat, hanem csupán a rendszer, amelyben észlelek, van egy sajátságos, megfelelő mozgásban és

a test maga a tehetetlenség folytán végzi a mozgását. A jelenségekre nézve a két felfogás azonos. Eszerint megcsinálta a mesterséges gravitációs teret és azt mondhatja, hogy a gravitációs erő relatív valami. Az egyik rendszerben (a nyugvóban) van, a másikban nincs, és a jelenségek ugyanazok. Das würde mich sehr wundern. német Nagyon csodálkoznék Ezt a képet felhasználhatjuk igen messzemenő következtetésekre, melyekre Einstein abból a felfogásából jut, hogy a gravitációs jelenségek nem valami titokzatos gravitációs erő hatása alatt jönnek létre, hanem folyományai a rendszer mozgási állapotának, amelyben a megfigyelést végzem. A test abban a rendszerben a tétlensége folytán nyugalomban van, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez és ez a pusztán a tétlenség folytán előálló mozgás a rendszer sajátossága miatt egészen olyan jelenség, mintha gravitációs mezőben folyna le. Az Einstein-féle kép imitálja a

gravitációs teret, mert a képen megjelenik a gravitációs térnek az Eötvös által bizonyított tulajdonsága, az a jellemző tulajdonsága, amelyből minden más következik. Ebből a legelemibb logikai módszerrel igen messzemenő következtetések származnak. Ugyanis így okoskodhatunk: Minthogy e kép imitálja a gravitációs tér lényegét, tehát mindazon jelenségeknek, amelyek e képben fellépnek, az igazi gravitációs térben is igazi jelenségek felelnek meg. Még egyszer ismétlem ezt a nagy horderejű, nem is annyira fizikai, mint általános logikai gondolatot. Ha valamely tárgyról , vagy jelenségről képet alkotok, amely képben a jelenség lényeges tulajdonsága, jellemző tulajdonsága, vagyis az a tulajdonsága, melyből minden egyéb következik, benne van, akkor viszont a képben mutatkozó minden részjelenségnek az imitált valóságban is valódi részjelenség felel meg. Ezt a logikai műveletet ekvivalencia elvnek nevezi. Lássuk ennek két

alkalmazását. Képzeljük, hogy a liftünk ablaka előtt nyílegyenesen repül egy kis puskagolyó. Képzeljük, hogy éppen a tető magasságában repül végig A golyó a magas ablak felső széle mentén haladna végig, ha a lift állna, de minthogy felfelé repül, tehát az alatt az idő alatt, ami ahhoz kellett, hogy az ablak mentén végighaladjon a lift már kissé emelkedett és így a puskagolyó görbe utat ír le a fizikus észlelete szerint, épp úgy, mint a valóságban a vízszintesen elhajított test. Ha a puskagolyó helyett fénysugarat képzelünk, mely a lift ablaka mentén halad, akkor ezt is meggörbülve látjuk, ha csak ehhez a horribilis sebességhez elég gyorsuló a lift mozgása. A kép tehát arra tanít bennünket, hogy a fénysugár útja elgörbül, ha elég erős a gravitációs tér, vagyis elég nagy a gravitációs gyorsulás. A nap gravitációs tere sokkalta erősebb, mint a földé és a számítás azt mutatta, hogy az előbb említett

elgörbülés olyan mértékű, hogy csillagászati eszközökkel észlelhető. A nap közelében elhaladó fénysugárnak tehát mondja Einstein az ekvivalencia elve alapján el kell görbülnie. És az 1919 május 29-i napfogyatkozás alkalmával végzett észleletek igazolták Einstein jóslását. Einstein annyira biztos volt az ő logikai szigorúsággal végzett következtetésében, hogy midőn egyik barátja azt kérdezte tőle, mit szólna ahhoz, ha a megfigyelések nem mutatnák a fénysugár eltérését, Einstein nagyot nézett és csak ennyit mondott: Das würde mich sehr wundern. Hogy egy másik következtetést is megérthessünk, emlékeztetek a következőkre: Ha a villamosok valóban szabályszerű időközökben indulnak, aminthogy sajnos nem teszik, pl.: 2 percenként, és mi a sínek mentén a villamossal szemben megyünk, akkor több villamossal találkozunk, mintha egy helyben állunk. És ha a villamos irányába haladunk, akkor meg kevesebb villamossal

találkozunk, mintha állva maradtunk volna. Ennek a magától értetődő, sokszor tapasztalt jelenségnek alkalmazása az ún. Doppler-féle elv Ha ugyanis a tülkölő automobil felénk közeledik, akkor a hangja élesedik, ha pedig távozik tőlünk, akkor mélyebbé válik. Ugyanis az automobil tülkölője szabályszerű időközökben rezegteti a levegőt, mondjuk 20 000-szer. Ha már most felénk közeledik, akkor több rezgés ér másodpercenként a fülünkbe, tehát magasabb lesz a hang. Ugyanígy van a fénysugárral is Ha a fényforráshoz közeledünk, akkor több rezgés jön a szemünkbe és így a szn kissé megváltozik (eltolódik a kék felé), ha pedig távolodunk tőle, akkor eltolódik a vörös felé (a sárga kissé vörösebb lesz). Már most képzeljük a liftünket a napon, akkor ott imitálja a nap gravitációs terét. A lift távolodik a naptól, tehát a napon lévő sárga szín a vörös felé tolódik. A napon lévő nátrium színképe tehát, ha

igaz Einstein okoskodása, nem ott jelentkezik, ahol a földi nátrium színképe, hanem kissé a vörös felé eltolódva. Az észlelet még eddig ezt a jóslást nem volt képes egész határozottsággal kimutatni. Einstein harmadik következtetésére, a Merkúr pályája évszázados elfordulásának magyarázatára nem térhetek ki, ahhoz nagyon beható számításokra volna szükség. És most végül egy futó pillantást vessünk az általános relativitás alapgondolatára. Ehhez előzetesen egy-két megjegyzésre van szükségem. Ha a BudapestBécs vonalon egy állomás vagy egy őrház helyét akarom megjelölni, akkor egy számot kell mondanom, hogy hány kilométerre van pl.: Budapesttől A vonal minden helyét egy számadat jellemzi Ha Magyarország egy helységét akarom megjelölni, akkor meg kell mondanom az ő szélességi és hosszúsági fokát, tehát két számadattal jellemzem. Ugyancsak két számadattal jelölhetem meg a szoba padlójának bármelyik

pontját, megmondva, hány méterre van az egyik széltől és hányra a másiktól. Ha azonban egy léggömb helyét akarom jellemezni, meg kell mondanom a helyet, amely fölött van és a magasságát, tehát három számadatra van szükségem. A vonalról, mivel egy számadattal jellemzem minden pontját, azt mondjuk, hogy egydimenziós, a síkról vagy bármely felületről, hogy kétdimenziós és a térről azt mondjuk, hogy háromdimenziós. Idáig a dolog geometria. De a fizika nem elégszik meg azzal, hogy hol van valami, hanem minthogy a mozgás érdekli, azt is tudni akarja, hogy mikor van ott. Nem elégszik meg azzal, hogy megmondja, ez a vonat Győrött van, tehát Budapesttől 142 km-re; hanem azt is tudni akarja, hogy mikor van ott és így két számadatra van szükség. Az egyenes tehát, mint a mozgás pályája kétdimenziós, a helyet és az időt kell megmondanunk, hogy a mozgás ismeretes legyen; két számadatra van szükség. Épp így a síkon járó ember

mozgása csak akkor lesz kellően leírva, ha megmondjuk, ezen a helyen, mikor van; tehát három számadatra van szükség. Végül a repülőgép mozgásának a jellemzéséhez mindig 4 számadat kell Ezért mondjuk, hogy a vonalon mozgás kétdimenziós, a síkon mozgás három és a térben mozgás 4 dimenziós. Ha csak geometriai szempontból tekintjük a dolgot, akkor azt mondjuk ez a tárgy ezen a geometriai ponton van; ha a mozgás is érdekel, akkor azt mondjuk: ekkor ezen a helyen van. Ezt röviden úgy mondjuk, hogy ebben a világpontban van. Hogy világosabb legyek, azt mondjuk, hogy ha a vonat déli 12 órakor van Győrött, akkor 142 km és 12 óra e vonat világpontja. És most íme itt van ez a grafikus menetrend, aminőt a vonatvezetők használnak Látják, itt ezen a függélyes vonalon vannak feltüntetve az állomások és a vízszintes vonalon az idő. Itt fel van rajzolva a vonat világpontja a mozgása egész ideje alatt És miként látjuk, e világpontok egy

vonalat alkotnak. Ez a vonat világvonala Minden vonatnak megvan a maga világvonala, melyen leolvashatjuk, hogy az illető vonat mikor és hol van. És világvonal az ő egész élete folyása. Ilyen világvonal megfelel minden mozgásnak Ha pl a szobában járkálunk, akkor a talpunk világvonalát könnyen elképzelhetik. Ugyanis képzeljünk a szobapadló minden helyén egy merőleges vonalat és arra úgy, mint a vonatvezető grafikus menetrendjén van, rárajzoljuk az időt, akkor ábrázoltuk az illető mozgó világpontját és a világpontok összessége a mozgó világvonala. Így képzelhetjük, bár geometriailag nem tudom ábrázolni, a térben haladó léghajó világvonalát is. De maradjunk a grafikus menetrendnél Mi az, ami a vonatvezetőt érdekli? Ugyebár főként a vonatok találkozása, vagyis a mozgók világvonalainak metszéspontjai. Ezek a metszéspontok a vonatok találkozási helyét és idejét, vagyis a találkozás világpontját adják meg. És most

Einsteinnel az állítjuk, hogy az egész fizika nem más, mint világvonalak találkozásának a tanulmányozása. A fizika törvényei a világvonalak metszéspontjainak elhelyezkedésében mutatkozó szabályszerűségek. Látják e grafikus menetrenden, hogy egy, a pályán egyenletesen haladó vonat világvonala ferde egyenes. Ha a vonat egy helyen vesztegel, akkor világvonala egy vízszintes, az időtengellyel párhuzamos vonal. Ha a vonat gyorsítja a mozgását, a világvonala meredekebb lesz, ha pedig, ami itt nem fordul elő, nem egyenletesen mozogna, világvonala görbe volna; például ha olyan mozgása volna, mint a szabadon eső testnek, akkor parabola volna a világvonala és pedig, az Eötvös-féle adat szerint, minden mozgónak, az anyagától és méreteitől függetlenül egy és ugyanaz a parabola volna a pályája. A BudapestBécs vonalon haladó vonatok mozgási jelenségeit íme e papíron rajzolt vonalak, azok irányai és metszései ábrázolják és ha

költői fantáziával olyan lényeket képzelünk, melyek élete, úgy mint a vonatoké, egy vonalon folyik le, az ő egész életüknek ilyen grafikus, tér-idő ábrázolását képzelhetjük: egymást metsző egyenesek és görbe vonalak halmazát, A vonalon végbemenő fizikai jelenségeknek egy, e jelenségeket teljesen jellemző mértani kép, egy teljesen ekvivalens matematikai alakzat felel meg. És most a következőre méltóztassék ügyelni: Ha ezt a grafikai menetrendet pl.: vékony gumilapra rajzolnám a papiros helyett, a vonatvezető még akkor is használhatná. Ha összenyomom, eltorzítom, egyik részében megnyújtom, másik részében összeszorítom, egész eltorzul a kép: egyenes vonalakból görbék lesznek, görbékből esetleg egyenesek; de valami változatlanul maradt: Ha két világvonal metszette egymást az eredeti képen, metszeni fogja egymást az új képen is. A metszéspontok egymáshoz való helyzete megváltozik ugyan, de egymásutánjuk

változatlan maradt. Mit jelent ez a fizika nyelvén? A távolságokat és az időt a torzított képen egészen másként mérjük, mint előbb; a görbéből egyenes lett, ez azt jelenti, hogy az erők hatása alatt leírt pályákat az idő és tér alkalmas mérésével akár erő nélkül, a tehetetlenség folytán leírt pályáknak tekinthetem és viszont és végül a világpontok metszéspontjainak megmaradása azt mondja, hogy a természeti jelenségek törvényszerűségei változatlanok maradtak, illetőleg az eltorzításnak megfelelően változtak meg. A grafikus menetrend a tér és idő által jellemzett világ képe. A grafikus menetrend eltorzítása, összenyomása, szóval átalakítása a tér-idő világ megváltoztatását jelenti: a tér és időnek más, az eddigitől eltérő mérési rendszerét, a régi mérési rendszer átalakítását jelenti. És a helyett, hogy azt mondanám, erők működnek, melyek a jelenséget létesítik, titokzatos távolba ható

erők, melyekkel csudálatos módon a testek vonzzák egymást, azt is mondhatom, valami titokzatos módon, a tömegek jelenléte által megváltozott a tér-idő világ, mintha összenyomódott vagy kitágult vagy eltorzult volna és ennek folytán látszanak az egyenesek tétlenség folytán leírt pályák, görbéknek és viszont. Megvallom: a gravitációs titok helyébe a tér-idő változás titka lépett; de egy általánosabb, egységesebb, messzebb vivő új módszer. A vonal fizikája ezen grafikus menetrend kétdimenziós geometriája lett és a tér fizikája, tehát az igazi fizika a világvonalak négydimenziós geometriája. Einstein legnagyobb cselekedete ez: a fizikából geometriát csinált, geometriát, amely azonban nem a közönséges geometria, mert új elem gyanánt hozzájárult az idő is. A geometria sokkal jobban kidolgozott tudomány, mint a fizika, tehát remélni lehet, hogy ha túl lesznek az átköltözködéssel járó nehézségeken, a fizika az új

otthonában háziasan fog berendezkedni és a régi jó házigazda segítségével sok olyan új értékhez jut, amelyet a régi lakában nehezebben tudott megszerezni. Viszont az új lakó a gazdának sok gondot fog okozni, mert olyan követelésekkel áll elő, amelyeket csak nagyon nehezen vagy talán sehogy sem tud teljesíteni. És biztos, hogy még igen-igen sokáig a régi otthonba fog visszatérni az új lakó, oda, ahol oly otthonosan rendezkedett be, ahol annyi kincset teremtett. Ne gondoljuk, hogy a régi fizikának vége van: csak új segítőtársat kapott a folyton fokozódó nagy munkájához. Befejezésül idézni akarom egy, a napokban megjelent francia munka záró szavait, olyan munkáét, melynek szerzője, miként a bevezetőből kitűnik, Einsteinért úgy a nemzetisége, mint felekezete miatt nem nagyon lelkesedik, vagy legalább olvasóira tekintettel, jobbnak látta hogy ne lelkesedjék. A szerző így ír: „Jamais œuvre si formidable n’exista; jamais

système du monde n’offrit une telle ampleur La puissance du génie d’Einstein apparaitra sur les traits mêmes de cette nouvelle figure du monde qu’il a sculptée dans le marble le plus nu.” „Einstein elmélete a legpozitívabb tudásunkat, összes hipotéziseinket, gondolkozásunk alapjait felforgatja. Valóban a világnak új képét formálja meg” „Elsöpri a régi metafizikai fogalmakat, melyekkel összenőttünk, Newton abszolút idejét, a modern tudósok mozdulatlan éterét elveti, sőt mi több, feleslegessé teszi. A mechanika alapjait lerombolja és újakkal pótolja, az energia megmaradásának új elve megújítja a kémiát és az anyagra vonatkozó ismereteinket, a gravitáció új elmélete a világegyetemre vonatkozó tudományt alapjában támadja meg és kényszeríti arra, hogy új alapokra helyezkedjék.” „Hiányzik, mondja végül a nagy munka láttára a francia író, hiányzik a munkához Poincaré világossága.” Mi magyarok épp oly

fájdalmasan mondhatjuk, hiányzik Eötvös Loránd fizikai mélyre látása. En y pensant toujours francia folyton reá gondolva A régi időkben a nagy gondolatok évtizedekig, sőt évszázadokig pihentek és a feledés pora rakódott rájuk. Ma ez képtelenség, az új eszme azonnal belekerül a tudományos élet forgatagába és ha igaz, hogy nagy idők nagy embereket teremnek, még igazabb, hogy nagy tudományos feladatok nagy munkásokat szülnek. Reméljük, hogy akik után áhítozunk, a Poincarék és Eötvös Lorándok és egyelőre maga a mű nagy alkotója: kiépítik az új tudományt. Ehhez bizonnyal nagyban hozzájárul, ha az új elmélet alapgondolata minél szélesebb körökben terjed, minél általánosabbá válik az érdeklődés, minél több oldalról jön a munkára sarkalás, mert nemcsak az a Voltaire-i mondás igaz, hogy a tudományos gondolat kifejlődésének alapfeltétele: „En y pensant toujours” nemcsak, hogy mindig, hanem épp oly fontos, hogy

minél többen gondoljanak reá! A modern életben, a régi felfogással homlokegyenest ellentétben, azt is mondhatjuk, hogy a köztudat a tudományos fejlődésnek is melegágya. Gazda István: József Attila és a relativitáselmélet A szakemberek előtt jól ismert tény, hogy József Attila két levelében is említést tett Einstein relativitáselméletéről, továbbá a modern fizikáról és térelméletről. Az alábbiakban arra keresünk választ, hol találkozhatott a költő ezekkel a gondolatokkal, melyek voltak érdekes fantazmagóriáinak forrásai. E kérdéskörrel korábban már foglalkozott Galamb Ödön is Makói évek című munkájában,1 s az ott leírtakat vette át azután az irodalomtörténet, de e kérdésekre végül is sem Galamb, sem a későbbi kutatók nem tudtak kielégítő választ adni. Kezdjük talán a levélrészletekkel, mert ez képezi vizsgálódásunk alapját. Az egyik levél 1926 januárjában Bécsben íródott, s címzettje az imént

említett Galamb Ödön „ előáll, de pszihikai kvalitásban, az az Einstein állította eset, hogy ti. egy bizonyos sebességi erő hat egy bizonyos testre s ha az erő akkora, hogy a sebességi határánál (300 000 km sec1) nagyobb gyorsasággal kéne haladnia a testnek, akkor az erő maga is átalakul anyaggá” „Egy hét múlva írom e folytatást Rájöttem az egyenes és görbe lényeges különbségére, amiket így hamarjában körülményes volna előadni, különösen ha hozzávesz szük a transnegatívumról szóló elméletemet, mely a fizikával és a kémiával, azt hiszem, bizonyítható is, csakhogy erre eddig senki sem gondol. (Az uránum elem atomjában hány elektron-rendszer van, és ezek hogy férnek meg egymás mellett Most már a fizika nyelvén kifejezve jelen van egy másik Univerzum is. Ti a mi Univerzumunk a pozitív és negatív elektronok rendszere, és a másik jelenlevő univerzum pedig azoké, melyekhez képest a jelen ismert negatívok

pozitívok; illetve a jelen ismert elektronok pozitív és negatív egyedei által alkotott rendszer pozitív rendszer és ennek megfelelően van negatív rendszer is. Ellenkező esetben, ha nem kötné le azt a rendszert egy ellenkező pólusú rendszer, rendszer volta a pozitív és negatív töltések azonos számánál fogva megszűnne, vagy az energiaérték 0-val volna egyenlő.)” „Légy szíves, írd meg, hogy van-e görbe sík (gömbfelület, hengerlap).”2 2 Fehér Erzsébet (szerk.): József Attila Válogatott levelezése Akadémiai Kiadó 1976, 8993 p. Úgy véljük, ezek a részletek jól körvonalazzák azt a gondolatkört, amely a költőt akkortájt foglalkoztatta ez bizonyos mértékig tükröződik verseiben is, de jóval áttételesebben, mint e levélben, így itt csak e prózai részletekre fogunk hivatkozni. Melyek azok a gondolatkörök tehát, amelyekre a fenti részletek utalnak; a modern fizika mely fejezetein elmélkedik itt a költő? • • • •

• Einstein speciális relativitáselméletének egyik megállapítása a fényről mint határsebességről; a speciális relativitáselmélet anyag- és energiafejezetének egyedi értelmezése az anyag és erő kapcsolatáról; mindkét problémakört az anyag és lélek kettősségébe ágyazva képzeli el („előáll, de pszihikai kvalitásban”); az egyenes és görbe ellentmondása, mely lényegében az Einstein-féle általános relativitáselmélet és vele együtt a modern térelmélet következménye; pozitív és negatív elektronok, az anyag kettős természete, az antivilág kérdésköre, mely inkább az Einstein-féle fotonelmélet és kvantumelmélet „tovább-burjánzása”. Ezek foglalkoztatták tehát őt akkoriban, melyek közül úgy tűnik a speciális relativitáselméletből vett részek nem heurisztikusak, számára természetesek, amelyeket korábbról is ismert már. Ezt alátámasztja Galamb visszaemlékezése is: „Az Einstein-féle

relativitáselmélet nagyközönség számára írt népszerűsítő könyvek alapján a húszas évek elején java divatját élte. Attilával folytatott megbeszéléseinkben többször szóba került.”3 3 Vö. Galamb idézett művével, 7173 p 4 Lásd levelezés, 120. p Nem szól viszont Galamb a többiről, a térelméletről és az antivilágról, mert azok valószínűleg későbbi „keletűek” hadd tételezzük fel hát, hogy az utóbbi gondolatok motiválója valamilyen bécsi élmény lehetett. Az 1926. októberében Párizsból Gáspár Endrének írott levelében ismét felbukkant Einstein neve: „Felfokozott életigenlés és megnőtt alkotóerő. Lásd Einstein: Annak az erőnek bizonyos része, mely a fénysebességénél nagyobbat ád.”4 Ebből ismét a természetesség „sugárzik”, vagyis hogy egy régóta ismert tényre hivatkozik a költő, arra, amelyről Galambnak írt levelében is szó esett. Eddig a tények, s következik a „költői”

kérdés: hol találkozhatott a költő e gondolatokkal, mi adott mindezekhez alapot. 5 Lásd pl. A radioaktivitás jelenségének tárgyalása kémiai szempontból Dani-Fischer (Sárospatak) 1911. 146 p 6 Fő műve, egyben tankönyve: Bevezetés az anyag korpuszkuláris elméletébe. MTA 1927 1. Az első és legkézenfekvőbb feltételezés az, hogy Szegeden egyetemi tanulmányai során ismerkedett meg velük. Felvette ugyanis indexébe a második félévben Ortvay Rudolf „Az anyag korpuszkuláris elmélete” című tantárgyát, továbbá Kiss Árpádnak az atomok és molekulák szerkezetéről tartott kollégiumát. Ha viszont áttekintjük a két tárgy pontos tematikáját, látható, hogy nem azokról a témakörökről esett szó, amelyekre József Attila levelében utal. Kiss ugyanis elsősorban a radioaktivitás jelenségkörét tárgyalta, s ezen belül próbálta feltárni az anyag szerkezetét, de az 1932, a neutron felfedezése előtt igencsak vázlatos lehetett.5

Azt, hogy a radioaktív sugárzás az atommagból indul ki, már tudták, csak azt nem, hogy miből áll maga a mag, s addig igazi atomszerkezetről aligha lehetett szó. Kissnél talán mélyebben s főként fizikaiabban ismerte mindezt Ortvay, ő viszont elsősorban kvantumelméletet adott elő. Tankönyvében például a relativitáselméletről nem is esik szó,6 s így valószínű, hogy József Attila a számára töprengést okozó tényeket nem itt ismerte meg, legfeljebb az alapfogalmakat: tér, idő, anyag, elektron. De ez még nem adott volna elegendő okot a töprengésre. 7 A. Einstein: A különleges és általános relativitás elmélete Pantheon 1921 8 Komjáthy Aladár: A relativitás elvéről. Nyugat, 1921 II 1629 p 9 Lotharides Géza: Einstein és a filozófia újjáébredése. Magyar Irás, 1922 56 sz 10 H. Bergson: Tartam és egyidejűség Hozzászólás Einstein elméletéhez Pantheon 1923 11 Lásd Babits Mihály: Bergson filozófiája. Nyugat, 1910 945961 p;

Dienes Valéria, Dienes Pál: Megjegyzések a bergsoni metafizikáról és tudományról. Huszadik Század, 1910 658660. p; Szántó Hugó: A bergsoni intuíció kritikája Huszadik Század 1911 320330 p.; Tankó Béla: Bergson filozófiája Népművelés Új Élet (Franklin), 1915 505517, 643655. p 12 Németh Andor: A szélén behajtva. Magvető 1973 447 p Pauler említett műve 1920-ban, majd 1921-ben jelent meg. 13 1925-re Bergson főbb művei magyar fordításban sorra megjelentek: Bevezetés a metafizikába (1910); A nevetés (1913, 1920); Idő és szabadság (1925); Metafizikai értekezések (1925). (Az elsőt Fogarasi Béla, a többit Dienes Valéria fordította) 14 A többi interpretációról lásd ifj. Gazda István: Einstein első hazai interpretátorai Magyar Tudomány, 1979. 476483 p 2. Tegyük fel, hogy a relativitáselméletre vonatkozó megállapításokat közvetlenül Einsteintől vette, akinek könyvét 1921-ben magyarra is lefordították.7 Ez viszont azért

nem lehetséges, mert akkor a költőnek jobban meg kellett volna értenie az egészet, hiszen a levélben írt megállapításai egyáltalán nincsenek összhangban a valódi állításokkal. Másrészt ha József Attila „átrágta” volna magát a könyvön, bizonyára másutt is említést tett volna róla, s nem várta volna meg a bécsi utat. Feltesszük, hogy nem olvasta eredetiben Einsteint; a húszas évek elején hallott vagy olvasott az elméletről, de valamilyen kommentár nyomán; • Bécsben volt valamilyen közvetlen ok, amely levelének megírására késztette. • • 3. Tehát nem olvasta 1926 előtt eredetiben Einsteint, de olvashatott róla, hallhatott róla máshol. De hol? Ismeretes, hogy 1923-ban barátságot kötött Pintér Ferenccel, aki a Magvas Írás köréhez tartozott. És oda tartozott Komjáthy Aladár, a természettudós költő, Babits egyik kedvenc tanítványa is, aki az első irodalmian komoly ismertetést írta a Nyugatba a

relativitáselméletről 1921-ben.8 Nem valószínű, hogy József Attila már akkor olvasta azt, de a húszas években az elmélet nyilván még téma maradt az irodalmárok körében. Ezt bizonyítja, hogy Pintér lapja, a Magyar Írás 1922-ben újólag reagált az elméletre, mégpedig Lotharides Géza cikkével.9 A második feltételezés tehát az, hogy József Attila a Magyar Írás körében amellyel Pintér révén kapcsolatban állt 19231924 táján hallott a relativitáselméletről, később az ott hallottakról beszélgetett Galamb Ödönnel Makón. 4. 1923-ban, tehát egy évvel a Magyar Írás s kettővel a Nyugat Einstein-cikke után jelent meg Bergsonnak a relativitáselméletről írott könyve magyar fordítása.10 Bergsont akkoriban igen sokan olvasták, neve sokszor felbukkant filozófiai írásokban; számos cikk foglalkozott vele.11 Igen kézenfekvőnek tűnik, hogy József Attila is olvasta ezt a könyvet, s itt találkozott az anyag és energia

kérdéseivel s tért vissza ezekre bécsi levelében. Sajnos ezt a hipotézist is el kellett vetni, bár Németh Andor későbbi megjegyzése hasznos támpontot ad: „Rengeteget olvas filozófiai és esztétikai műveket, Pauler Ákos Bevezetését a filozófiába, Croce műveit, Max Webert és Bergsont”12 Csakhogy nem 19231925-ben! És ha olvasott is Bergsont, nem a Tartam és egyidejűséget, hanem például A nevetést.13 Bergson előbbi műve ugyanis épp azokkal a részekkel nem foglalkozik, amelyekre József Attila levelében kitér. Bergson sok mindent leír és megmagyaráz az Einstein-elméletről, csak épp az energiakérdéseket nem! (E mű egyébként máig is az egyik legjobb interpretáció.)14 5. Összefoglalva az eddigieket: úgy véljük, hogy József Attila a Magyar Írás körében ismerte meg a relativitáselméletet, persze főként annak filozofikus részeit, lehetséges magyarázatait, míg a kvantumelmélet alapelemeivel Szegeden találkozhatott, hogy

aztán mindez egy bécsi töprengéshez vezesse el. Jelenleg több bizonyítékunk nincs arról, hogyan ismerkedett meg Einstein elméletével, csupán azt tudjuk kizárásos alapon bizonyítani, hogyan nem ismerte meg, nem az eredetiből, nem Bergsonból s valószínűleg nem komoly tanulmányokból. Az ismerkedés alapja egy beszélgetéssorozat lehetett, melynek legvalószínűbb helye a Magyar Írás köre volt. Ottani élményeire „rakódtak rá” szegedi ismeretei s makói beszélgetései, melyek végül is Bécsben fakadtak ki. De miért pont ott, miért nem előbb vagy miért nem Bergson hazájában? Erre szeretnénk az eddigieknél jobban dokumentálható választ adni a következő pontban. 15 Erről részletesebben lásd Szabolcsi Miklós nagy szintézisét. 6. 1925 őszén József Attila Bécsben telepedett le, s aránylag gyorsan befogadta őt az ottani emigráns kör. Lakhelyét szűkös anyagi körülményei miatt gyakran váltogatta, lakott Gáspár Endrééknél

és a Collegium Hungaricumban, Fényes Samuéknál és egy diákotthonban, Hatvany Lajosnál és másutt. Újságot árult és fordított, takarított és ügynökölt, s közben járt a bécsi egyetem előadásaira. Itt hallgatta többek között Gomperz újkori filozófiatörténeti előadásait; gondolhatunk hát arra is, hogy abban helyet kapott a tér és idő modern elmélete, de Gomperz műveit szemlélve úgy tűnik, hogy nem kapott helyet.15 16 Szabolcsi Miklós: Érik a fény. Akadémiai Kiadó 1977 456 p 17 Vö.: Szabolcsi Miklós: i m 209 p József Attila tehát ismerte Fényest már 1925-ben is, és itt Bokor sem következtet pontosan: „Minden bizonnyal Németh Andor ismertette meg a fiatal költőt Fényes Samuval 1926 tavaszán” (Bokor László: József Attila Bécsben. Lásd „Jöjj el szabadság!”. Akadémiai Kiadó 1967 103 p) 18 A Diogenesben József Attila első verse 1926. április 10-én jelent meg A Szabolcsi könyvének 469. oldalán található május

22-i dátum nyilván elírás, hiszen a 473 oldalon már a jó adat szerepel. 19 Lásd erről Tasi József cikkének József Attila könyvtára idevágó utalását. Irodalomtörténeti Közlemények (ItK), 1976. 384 p 20 Gáspár Endre: József Attila Bécsben. Fényszóró, 1945 november 21 Fényes Einsteinről szóló főbb cikkei a következőik: Jegyzetek Einstein elméletéhez (1923. 2. sz); A különleges relativitási elv (1923 7 sz); A téridő (1923 9 sz); Az egyetemes relativitás elve (1923. 11 sz); Hatása a világszemléletre (1923 14 sz) 22 Fényes Samu: Az egyelvű világszemlélet. [Budapest] Kner I Gyoma 1913 238 p Viszont a Galambnak írott levélben oly sok matematikai és természettudományos problémáról ír, hogy az egy friss, bécsi impulzus nélkül megmagyarázhatatlan. 1923-ban megismerte nagy vonalaiban a relativitáselméletet, amelyről átgondoltan csak 1926 januárjában írt, s mindjárt fel is vetett jó néhány új problémát. Vajon mit

olvashatott erről 1925 októbere és 1926 januárja között Bécsben, ki az, aki őt e témakörben „kiművelte”? A válasz aránylag egyszerű: Fényes Samu. Az indoklás persze nehezebb, de talán érdemes vele foglalkozni. Szabolcsi Miklós írja Érik a fény című könyvében: Fényes Samu „igyekszik másokat is megérteni, sőt felfedezni. Így fedezi fel a Diogenes és a maga számára József Attilát. Valószínűleg 1926 tavaszán történik ez, ekkor szól József Attiláról a Diogenesben, ekkor közli versét.”16 Igen, valóban ekkor fedezi fel őt lapja számára Fényes Samu, de hogy már korábban is ismerték egymást, azt Kassák egy levele igazolja, mely József Attila egyik 1925-ös talán tavaszi bécsi látogatásával kapcsolatos: „Személy szerint Bécsben az egyik emigráns kávéházban ismerkedtem meg vele. Németh Andor, Gáspár Endre, Reinitz Béla, Fényes Samu és mások ültek asztalomnál”17 A lényeg az, hogy amikor 1925 októberében

József Attila ismét Bécsbe érkezett, már mint ismerőst kereshette fel Fényes Samut, a Diogenes című, kéthetenként megjelenő emigráns lap szerkesztőjét és kiadóját. És hogy Fényes Samu megkedvelte a fiatal költőt, azt bizonyítja folyóirata,18 József Attilának dedikált könyvel19 és Gáspár visszaemlékezése, melyben említi, hogy a költő többször vendégeskedett „Samu bácsinál”.20 Véleményünk szerint az 1925-ös év végén a Fényessel történt beszélgetések és a Diogenes olvasása nyomán ismerkedett meg mélységében is József Attila Einstein elméleteivel, s ez az új élmény ihlette levelét. Hogy ezt bizonyítani tudjuk, összevetjük a levél egy-két részletét a Diogenes Fényes Samu által írt, azonos témájú cikkeivel. 7. Fényes Samu, az autodidakta természettudományos ismeretterjesztő szakíró 1923-tól több mint egy tucat Einsteinről szóló cikket jelentetett meg a Diogenesben.21 Ezekből kitűnik, hogy

szerzője az irodalomtörténészek véleményével ellentétben jól megértette a modern fizika e szép fejezetét; megértette oly mértékig, ameddig egy nem matematikus, nem fizikus ember megérthette. Vagyis kikerülte a komplikált képleteket, a matematikai levezetéseket, de bármily furcsa is a relativitáselmélet lényege épp a képletek mögött van. Fényes nagyon jó ismeretterjesztő szakíró volt, ez már Az egyelvű világszemlélet című könyvéből22 is látható; jól értette az elektrodinamikát, a relativitáselméletet és a kvantumelmélet alapjait. És ebbéli tudományát igyekezett átadni másoknak, így a nála vendégeskedő József Attilának is. Hogy a költő ismerte a Diogenest, hogy 1926 januári levele az 1925-ös év végén megjelent Fényes-cikkek igézetében íródott ez egyértelműen bizonyítható. Valószínű, hogy beszélgetésükben a relativitáselméletről is szó esett, de azt a költő jóval kevésbé értette meg,

mint az atomszerkezetet vagy magának a térnek a szerkezetét. S éppen ez tükröződik leveléből is: egy kevés az Einstein-elméletről s jóval több a többiről. A közvetlen kiváltó ok tehát nem más, mint Fényes 1925-ös atomszerkezet-sorozata. De bizonyítsuk ezt részenként. 23 E tanulmány Az anyag és a lélek legendája címet viseli, s valószínűleg innen vette a költő a kapcsolatot: előáll, de pszichikai kvalitásban az az Einstein állította eset 24 E cikk címe hasonló: Az anyag és a lélek. 25 A jövő képe című Fényes-cikk pozitív és negatív töltésű elektronokról szól. E témakört talán nov. 21-i írásának címe jobban körvonalazza (A kettősség utolsó maradéka), mert itt valóban egy utolsó maradékról van szó. Az elektron-proton kettős szemléletet ugyanis néhány évvel később (1932) felváltotta Heisenberg új elmélete. E levélrészlet egyébként azért döntő jelentőségű, mert véleményünk szerint

egyértelműen bizonyítja József Attila és a Diogenes kapcsolatát. 26 E gondolatkör kritikáját adja Kun-Kuti Márton Galamb Ödön iézett művében; hasonlóképpen Bokor László sokat idézett tanulmányában (József Attila Bécsben). Bokor lényegében a fenti mű állításait ismétli, de sem ő, sem Kun-Kuti nem szól a relativitáselméletről és az antivilágról írottakról. Ez utóbbi talán először az „Arcok és vallomások” sorozat József Attila kötetében került a nagyközönség elé. Első fizikatörténeti feldolgozása: ifj. Gazda István Sain Márton: Fizikatörténeti ABC Tankönyvkiadó 1977 71. p Fényes, 1925. okt 24: „A komplikáltabb atom a súlyosabb. A legegyszerűbb, mert legkisebb súlyú a hidrogén, a legsúlyosabb és így legkomplikáltabb az urán.”23 József Attila: „Az uránum elem atomjában hány elektron-rendszer van, és ezek hogy férnek meg egymás mellett.” Fényes, 1925. november 7: „Élet öröm és fájás

végelemzésben csak elektronok vonzása és taszítása.”24 Fényes, 1925. december 5: „Az egész világmindenség életét, változásait s történelmét tehát végelemzésben a pozitív és negatív elektronok kölcsönös vonzása és taszítása eredményének kell tartani.”25 József Attila: „ a mi univerzumunk a pozitív és negatív elektronok rendszere” Fényes, ua.: „Ha a világmindenségben annyi negatív, mint pozitív elektron lenne amit nem tudunk , és ezek mind egymásra találnának, a világ meghalna, mert semmiféle szabad munkaereje nem maradna.” József Attila: „ ha nem kötné le azt a rendszert egy ellenkező pólusú rendszer, rendszer volta a pozitív és negatív töltése azonos számánál fogva megszűnne, vagy az energiaérték 0-val volna egyenlő.” Fényes, 1925. november 21: „A világot nem lehet végtelennek tartani, csak határtalannak, mert gömb alakú, a végtelen tér helyett a véges tér lenne elgondolandó.” József

Attila: „ írd meg, hogy van-e görbe sík ”26 8. Hadd ne írjuk meg, hogy „van-e görbe sík”, mert az szójáték lenne s nem geometria Inkább arra szeretnénk választ adni, mennyi a valódi fizika ezekben a gondolatokban, mennyire értette meg Fényes s József Attila a kor új gondolatait. József Attila levelének első relativisztikus megjegyzése Einstein korábbi elméletére utal. Ennek lényege, hogy a erő bizonyos sebességnél átalakulhat anyaggá. Az állítás a tömeg és energia kapcsolatát leíró törvény nem pontos értelmezésén alapul, itt nem átalakulásról, hanem együttes alakulásról van szó. Erő nincs anyag nélkül, hiszen az erő két test kölcsönhatása, így az az állítás, hogy erőből anyag lesz, önmagában értelmetlen. Amin a költő itt elmélkedett mi lesz akkor, ha az anyagot a fénysebességre gyorsítjuk A választ a kísérletek azóta megadták: fénysebességre csak a fény gyorsítható, más anyag nem, a többi

nyugalmi tömeggel bíró anyag csak megközelíti ezt a sebességet. Átalakulás viszont nem jön létre, legfeljebb relatív tömegnövekedés. Ezt a növekedést nevezi ő átalakulásnak, egy minden határon túli növekedés eredményének. Hipotézisét tehát a kísérletek nem igazolták, ez a fajta átalakulás nem jön létre. A másik kérdéskör az antivilágé, amelyre József Attila érzékeny világa jól rátapintott: valóban felismertek egy ellentétes világot, amelyet antirészecskék alkotnak. Ez a felfedezés 1932-ben, tehát levele után hat évvel következett be, de közben már foglalkozott vele a Nobel-díjas Dirac professzor is. Mindenesetre e hipotézis a Diracénál is korábbi A pozitív és negatív rendszer kérdése akkor még nem volt tisztázott: sokan úgy vélték, hogy az atomot pozitív protonok és negatív elektronok alkotják. Az atom fontos alkotórészét, a neutront csak 1932-ben fedezték fel, így arról 1926-ban még sem Fényes, sem

ő nem tudhatott. E leírás tehát a kor egyik ismert hipotézisét tükrözi A görbe sík kérdése kissé zavarosnak tűnik; ez az általános relativitáselméletnél került a köztudatba úgy, mint görbült tér. Akkoriban sokakat izgatott ez a kérdés: miért görbült a tér, véges-e vagy végtelen stb., de erre csak a geometriában jól képzettek tudtak saját maguknak kielégítő választ adni. József Attila pedig e témakörben inkább csak mélyen álmodó szerelmese volt a térnek, annak, mely teret engedett a realisztikus irányú fantáziának is, s ez jól illett az absztrakt iránt amúgy is éhes kor gondolatvilágába. Érdekes módon az irodalomtörténészek más véleményen vannak, a nemrég elhunyt Bokor László pedig egyáltalán nem nevezi e gondolatokat realisztikusaknak: 27 Bokor: i. m, 108 p „József Attila felfogásban a másik Univerzum nem természettudományos értelmű, a jövő társadalmát s az új művészet világát jelenti, amely

’egyensúlyban tartja’ az ellenkező pólusú rendszert, a kapitalizmusét.”27 Úgy véljük, hogy ez a magyarázat félrevezető. A költő itt, Fényes természettudományos cikkei igézetében igenis egy új természettudományos szemléletet próbált kialakítani, bővíteni igyekezett a megszokott világképet. Ha valaki nem ismeri Fényes cikkeit, talán lehetségesnek tartja a fenti, áttételes magyarázatot, de azok ismeretében ez már fölösleges. Fogadjuk el, hogy a költő abban a néhány hétben (1925 december vége1926 január eleje) tényleg természettudományos és geometriai problémákon töprengett; fogadjuk el, hogy egy kicsit azonosulni akart a sokoldalú Fényessel; hogy tényleg meg akarta érteni e furcsa világot, s mindjárt változtatni is akart rajta. De jelen esetben nem a kapitalizmus világán, hanem az elektronok világán! Bármily furcsán hangzik is ez József Attiláról. És hogy e változtatás nem úgy sikerült, mint, mondjuk, Diracé,

az egyáltalán nem csoda; a csoda az lenne, ha a ma irodalmárai ismét ily megváltó gondolatokkal tűnnének fel. Bár talán jobb így. Németh László: A fizika átalakulása (1934?) 1. Bevezető Az a kör, amelyben az ember fogalmait és ismereteit szerezte, nem nagy. Bolygója felszínéhez van kötve s a méretek mérsékelt égöve veszi körül. Érzékszervei elől elvész a kicsiny s a folyamatok közül a túl sebes. Azok közt a jelenségek közt van otthon, melyek nem esnek messze életviszonyaitól; nyelve a világnak azt a végét tükrözi, melyben eszével széttapogatott. A mindenség szempontjából „vidéki”, aki makacsul ragaszkodik egy kis világfolton szerzett előítéleteihez. A tudomány kitágította az ember körét; de nem mondott le egészen vidékies ítéleteiről. Sok mindent megtudott arról, ami a falun túl van, de nem kételkedett benne, hogy a falujában nyert szempontok az egész világon érvényesek. Fogalmaink, melyek segélyével

az álló földön élő, közel hat láb magas és percenként százat lépő ember hebegte el benyomásait, a csillagok s az atomok világában hűek maradtak az „öv”-höz, melyben keletkeztek. A fizikus, amikor e fogalmak mellett megkötözködött, helyi előítéletét erőltette rá a mindenségre. Az ember nem szívesen mond le azokról az előítéleteiről, melyek körülményei megbírálásában hűen szolgálták. S nem húzott-e épp elég hasznot a fizikus abból a fogalomteológiából, mely a tapasztalás segédeszközeiről azt hitte, hogy a természet lényegéből erednek s elménk kinyilatkoztatásszerűen jutott birtokukba. Magának a tapasztalásnak kellet a segédeszközök helyi eredetére figyelmeztetnie; csak súlyos rejtvények kényszeríthették rá a fizikát, hogy bevált vidékiességén túltegye magát. 2. Az Einstein-elmélet Még egy ilyen szűkre szabott tanulmányban sem mondhatunk le róla, hogy a gondolkozásnak azt a kényszerhelyzetét,

melybe az Einstein előtti fizika szorult, fel ne idézzük. A relativitás-elmélet felállítására a fizikusokat a fény terjedési sebességének a vizsgálata kényszerítette. Mivel nap körüli pályáján a föld maga is halad, föltehető volt, hogy a földön leadott fényjel terjedési sebessége a haladás irányában kisebb, mint más irányban; annyival kisebb, amilyen sebességgel a föld az „éter”-rel szemben elmozdul úgyhogy egy másodperccel a fényjel leadása után a szemlélő nem 300 000 km-re lesz a haladás irányába eső fényhullámtól, hanem kevesebbre. Ha tehát nagy távolságokba felállított tükrök segélyével egymásra merőleges irányokban figyeljük a fény terjedési sebességét, azt kell találnunk, hogy a mért fénysebesség egyik irányban kisebb, a másikban nagyobb. A MichelsonMorley-kísérlet kimutatta, hogy ez nem így van, a fény terjedési sebessége a földön (s valószínűleg más mozgó testen is) minden irányban

egyforma. Hogy ez a felfedezés milyen elképesztő volt, még jobban megértjük Russell hasonlatából. Egy ember 6 km óránkénti sebességgel halad egy úton, a vele egy időben induló autó 60 km-rel. A távolság köztük egy óra múlva 54 km lesz, ha ellenkező irányban haladtak, 66. Ha azonban az ember: a föld s az autó: a fény, akkor az autó távolsága az embertől egy óra múlva 60 km tekintet nélkül, hogy milyen irányban ment. Hogy lehetséges ez? Hogy ebből a szorítóból szabaduljanak, a fizikusok kénytelenek voltak föltételezni, hogy a haladás irányában a tárgyak s így a mértékek is megrövidülnek; a 300 000 km táv fény és leadó közt azért lesz meg a másodperc haladás után is, mert maguk a méterek lettek rövidebbek. Ez a Fitzgerald-féle kontrakció, melynek számértékét a Lorentz-féle transzformációs szabály adta meg. A Lorentz transzformáció segélyével, ha ismerjük a mozgó test sebességét, ki tudjuk számítani a

rövidülést, amelyet a hosszúságok a mozgó testen szenvednek. Kissé furcsa magyarázat ez a megrövidülésről szóló, de a legfurcsább, hogy a Lorentz transzformáció képlete nagyszerűen szuperált. Einstein ismerte fel elsőül, hogy a MichelsonMorley-féle kísérlettel a régi fizika épülete meglazult s a fizikai alapfogalmakat újra át kell gondolni, hogy a MichelsonMorley-féle paradoxon s közben fölmerült egyéb tapasztalatok, a fizika rendszerébe biztosan beleilljenek. A régi fizika gyenge pontja az abszolút idő, mely Newton szerint óráinktól független egyértelműséggel folyik az egész világban s minden megfigyelőre nézve ugyanaz. Arra, hogy a világban valami ilyesmi volna, semmi bizonyíték nincs. Amit mi abszolút időnek hiszünk, az a föld ideje s egyáltalában nem biztos, hogy az egymáshoz viszonyítva őrült sebességgel száguldó égitestek egy világűri jelenségről (még a fény terjedési sebességét számbavéve is)

ugyanazt az időbeli ítéletet hozzák. Einstein épp abból indult ki, hogy ahhoz az időhöz, melyet Newton az egész mindenségre kötelezővé tett, a mi helyi viszonyaink is hozzátapadtak s egymással szemben elmozgó testek ideje különböző. Ez a különbség kis sebességnél csekély, a föld színén elenyészik, de nagy sebességeknél, a csillagászatban figyelembe kell venni. A Russell hasonlatához visszatérve, ha az autó: a fény, a föld: a gyalogos, akkor az autó távolsága azért lesz ugyanaz a gyalogostól, mint attól, „aki helyben maradt”, mert a két észlelőnek az ideje más, másképp jár az órájuk, minden sebességhez más idő tartozik, míg a fény terjedési sebessége (mely egyben az elérhető legnagyobb sebesség) minden mozgótestre, bármilyen az iránya és sebessége: ugyanaz. Ha két különböző csillaglakó észlelőnek más-más az ideje, két jelenség időbeli viszonyát is különbözőképp ítélhetik meg ami az egyiknek

egyidejű, a másik szerint egymás után következik be. Mivel a távolságmérés két térbeli pont egy időben történő összehasonlítása a hosszúság egység segélyével s az egyidejűségről különböző észlelők másképp vélekednek, a távolság sem lehet minden észlelőre egyértelmű, úgy, hogy a „hely” fogalma is elveszti fizikai állandóságát. Azzal, hogy a fizikust a föld „nyugvó” viszonyairól kidobták az űrbe, ahol minden mozog mindennel szembe s az észlelő helyek valamelyikét csak egész önkényesen lehet a többivel szemben kitüntetni, abszolútnak hitt fogalmaink, idő, hely, távolság, egyidejűség önkényesekké válnak, az észlelő pontot hozzátapasztalják a vizsgált jelenséghez, a szemlélet lesiklik a valóságról. Az észlelőket köti helyük előítélete; a hely belopózik az észleltbe: ez a relativitás elmélet „relatív” oldala. De van egy abszolút is Ha idő, hely, távolság a választott nézőponttól s a

velejáró koordináta rendszertől függenek; olyan fogalmakat kell találnunk, amelyek közelebb esnek a természeti tényhez és függetleníthetők az észlelővel változó tér-idő koordinátáktól; műszóval: invariánsak. Mi invariánsa világban? Két esemény (tehát nem hely) egymáshoz való viszonya: az intervallum. Mért invariáns az intervallum? Mert található egy olyan mérték a számára, mely bármely koordináta rendszerben ugyanaz marad. A matematikának van egy hatalmas ága (a közönséges vektoranalízisből a szimbólum-matematika felé kinőtt) tenzorszámítás. Ez épp arra tanít, hogy cserélhetik ezek az intervallumok méret-öltözéküket a különböző koordinátarendszerekben. Eddington szerint („A relativitás elmélet matematikai feldolgozásban”) „Tapasztalati tudásunk minden része, amely a térbeli helyzettel függ össze, tehát mindaz, amit események konfigurációiról tudunk, eseménypárok kiterjedés-viszonyában

foglaltatik. Ez a viszony az intervallum.” Az intervallum tehát nem az, amit mi távolságnak nevezünk. Először nem pontokat, hanem eseményeket köt össze; másodszor: ez az összekötés nemcsak térbeli, hanem időbeli is lehet. Ha lehetséges, hogy egy fénysugár mindkét eseménynél jelen legyen (például egyik esemény a fényjel, másik annak a látása), akkor az intervallum nulla. Ha két esemény úgy következik be, hogy semmiféle észlelő sem juthatna közben egyiktől a másikhoz, mert arra a fényénél nagyobb sebességre volna szüksége de elképzelhető egy megfigyelő, aki a két eseményt egyidejűnek látja: akkor az intervallum az a térbeli távolság, melyet ez az észlelő a két esemény közt megállapít. Ilyenkor azt mondjuk, hogy az intervallum térszerű Ha pedig a két esemény úgy következik be, hogy egy észlelő kellő sebességgel mozogva, mind a két eseménynél jelen lehet, akkor az intervallum az az időtáv, amelyet ez az

észlelő mér. Az ilyen intervallum „időszerű”. Az intervallumok, amint látjuk, szorosabbra szövik azt, amit mi idáig térnek-időnek neveztünk. Tér és idő: az intervallumok rendszerében: a „világ”-ban olvad össze. Az intervallumok differenciálegyenletek formájában írhatók fel. Ezeknek a differenciálegyenleteknek van egy egyszerűbb és egy bonyolultabb alakjuk. Az egyszerűbb alak nagyobb gravitáló tömegektől távol érvényes, a bonyolultabb, melyet „g” tényezők komplikálnak, az anyag közelében. Amikor azt mondjuk, hogy az anyag erőteret létesít, azt értjük, hogy az intervallumok természete az anyag közelében megváltozik. A gravitáció az a módosulás, amelyet az intervallumok egyenletei az anyag közelében szenvednek. Az egyenlet egyszerűbb, speciális alakja (innen speciális relativitás elmélet) mértanilag azt jelenti, hogy az intervallumokat derékszögű koordináta rendszer segélyével számítjuk ki a tér ott

euklideszi ; az általánosabb alak, hogy a derékszögű rendszer az anyag közelében csődöt mond; az intervallumok jellemzéséhez arra a geometriára van szükségünk, amelyet Riemann tanulmányozott. Tér, idő, távolság csillagászati viszonylatban az észlelőponttal változnak, míg két esemény viszonya: az intervallum: invariáns. Az intervallumokkal jellemzett világ összeházasítja a teret és időt. E világban a gravitáció nem misztikus, tereken átható erő, hanem a tér helyi tulajdonsága a világ fő jellemvonása pedig, hogy kényelmes; a magára hagyott test a legkényelmesebb pályán az úgynevezett geodetikus vonalakon halad: ennyit érthet meg a relativitás elméletéből, akinek nincs kedve, hogy ezeket az egyszerű tételeket a tenzorszámítás meredekein küzdje ki. 3. A kvantumelmélet* * Blonchnak a L’ancienne et la nouvelle theorie des quanta című könyve alapján. Míg az Einstein-elmélet a fizikai alapfogalmakat bírálta fölül s

„vidékiességünket” a csillagok viszonyaihoz pallérozta, a kvantumelmélet, mely vele egy időben bontakozott ki, az anyag és a sugárzás természetére vonatkozó nézeteinket alakította át, megingatva a tizenkilencedik századi fizika épületét, mely az elektron elméletben a fénytani, elektromagnetikus és mechanikai jelenségeknek már-már összefüggő magyarázatát adta. A kvantumelméletet a hősugárzás tanulmányozása vetette fel. Fekete testek spektruma hősugarakból áll; a sugárzás energiája a sugarak rezgésszámának és az abszolút hőmérsékletnek a hányadosától függ. Ha ez a hányados kicsiny (tehát a hullámok hossza nagy s a hőmérséklet magas), a „klasszikus” fizika képlete fedi a kísérleti úton nyert eredményt; rövid hullámoknál s alacsony hőmérsékletnél a képlet, akárhogy forgathatják, csődöt vall. Planck olyan képletet ajánlott, mely a tapasztalattal megegyezett, de egy szokatlan tényező szerepelt benne,

mely a régi mechanikával és optikával sehogy sem volt kibékíthető. Planck azt tételezte fel, hogy az energiacsere atom és környezet közt csak egy elemi energiamennyiség egészszámú többszörösei szerint történhet s ez az elemi energia-mennyiség nem más, mint a rezgésszámnak és egy kiszámítható állandónak, a „kvantum”-nak a szorzata. Tudjuk, hogy a teljes számsor folytonos, az egész számok közt azonban hézagok vannak, egyről a kettőre, kettőről háromra ugrani kell. Ha az energia, mely atom és környezet közt sugárzás közben kicserélődik, az elemi energia mennyiség egészszámú többszöröse, akkor a csere nem lehet folytonos, mint ahogy idáig képzeltük, hanem ugrásszerű. Az energia kontinuitásának az elve (legalábbis arra az esetre, ha atomból lép ki, vagy atomba lép be) megbukott. Érthető, hogy a fizikusok Planck elméletét nem egykönnyen fogadták el. De míg Planck képlete általános érvényű volt, minden más

formula a Planck-képlet speciális, szűkebb határok közt érvényes esetének bizonyult. Új jelenségek merültek fel, melyeket megint csak kvantumokkal kellett magyarázni. Ultraibolya sugarakkal besugárzott fém sugarakat bocsát ki (fotoelektrikus tünemény); az új sugárzás energiája a besugárzás rezgésszámától függ, de független a besugárzás erejétől. A szilárd testek fajhője, melynek függetlennek kellene lennie a hőmérséklettől, az abszolút nulla fok felé csökken, sőt elenyészik. Einstein, akinek a kvantumelmélet felépítésében is szép szerep jutott, mind a két jelenséget a kvantumokkal és az energia diszkontinuitásával magyarázta. De a kvantumelmélet óriási jelentősége mégis Bohr dolgozatából világlott fel, aki a kvantumok segélyével anyag és sugárzás természetét egyszerű, szuggesztív és a fizika minden területén jól használható képben állította elénk. Az elektronelmélet szerint az atomokban negatív

töltésű elektron (vagy elektronok) ellipszispályán keringenek a pozitív töltésű mag körül. Ezek az ellipszispályák a Kepler-féle ellipszisekhez hasonlítanak és a régi fizikai törvények szerint egy folytonos ellipszis családot alkotnak, azaz a méretek a legkülönbözőbb értéket vehetik fel. Bohr szerint ez nincs így Az elektronok csak olyan pályákon keringhetnek, melyeken az elektron tehetetlenségi nyomatéka a Planck-féle kvantum és 2πhányadosának egész számú többszöröse. Bohr a folytonos ellipszis családból kiválaszt tehát bizonyosakat, melyek egymás közt többé nem folytonosak s azt állítja, hogy az elektron csak ezeken az állandó pályákon keringhet. Ha ezeken kering, az atom nem sugárzik, de ha egyik állandó pályáról a másikra ugrik, s eközben energiamennyisége csökken, akkor sugarakat bocsát ki. Más szóval a sugárzás diszkontinuitása a pályák diszkontinuitásának felel meg; az energiacsere atom és környezet

közt azért ugrásszerű, mert az atom belsejében lefolyt ugrást kíséri, s az azzal járó energiacsökkenésből származik. Bohr elmélete a Planck-féle diszkontinuitást az atom belsejébe viszi; a mag körül előre meghatározott pályák vannak; az atom jellege attól függ, hogy hány elektron van és melyik hányadik pályán kering, a sugárzás, hogy változtatják-e pályájukat. De ha az atomok jellege az elektronok számától és pályájától függ, akkor kézenfekvő, hogy az elemek közti különbségek, elektron szám- és pályakülönbségek s az elemek rendszere Bohr elméletére építendő fel. Ez így is van Bohr elméletétek (a régi kvantum elméletnek) egyik legfényesebb eredménye, hogy a vegytan nagy rejtvényét, a Mengyelejev-féle periodikus-rendszert, mely az elemeket rokonsági sorokba csoportosította, atom-sémájával megfejtette. Csakhogy a régi kvantumelméletnek, nagy eredményei ellenére is volt néhány bökkenője. Először is nem

lehetett kibékíteni a klasszikus fénytannal. Száz év előtt a fény természetéről szóló vita Fresnel kísérleteivel (refrakció, interferencia) látszólag lezáródott; az emissziós elmélettel szemben elfogadták, hogy a fény folytonos hullámokban terjed. A kvantum-elmélet szerint a fény nem lehet folytonos; Einstein a fotoelektrikus tünemények magyarázatában fény-lövedékekről, fotonokról beszél. A régi optika és a kvantumelmélet kényelmetlenül érezték magukat egymás mellett s a száz év előtti vita más alakban újra ott lógott a levegőben. De a régi mechanikába is elég önkényesen ékelődött be Bohr két tétele az állandó pályáról és a sugárzás feltételeiről; a mechanikai és a kvantum törvények közt nem volt világos megfelelés. Bohr szerint, ha a kvantumok száma elég nagy, a kvantumtörvények összefolynak a mechanikaiakkal. Ha a kvantumtörvény a mikroszkopikus kép, a klasszikus törvény a makroszkópia. De ez a

megoldás csak rövid időre elégíthetett ki A fénytant és a mechanikát egybe kellett olvasztani az atommechanikával. Az erre irányuló kísérletek: az új kvantumelmélet. Ennek az elméletnek két ága van, egyik a Schrödinger, a másik a Heisenberg-féle. Mint Einstein a teret és időt, Schrödinger az anyagot és sugárzást iparkodik még szorosabbra szőni; a mechanikát és optikát egy hullámmechanikába vezeti vissza mélyebb közös alapokra. Heisenberg ellensége minden fizikai modellnek; elveti az atom szerkezetére vonatkozó intuitív-sémát s a valóban mérhető és megfigyelhető adatokra szorítkozik. A két irány, mint Schrödinger kimutatta, ugyanazokat a tényeket írja le, két különböző nyelven, mind a kettő fejlődőben van s épp elég bonyolult ahhoz, hogy ismertetését meg se kíséreljük. A régi kvantumelmélet kimutatta, hogy az energiacsere atom és környezet közt nem folytonos s ez a diszkontinuitás az atomok szerkezetéből

ered. A kvantum jelenségek a fizikát két részre osztották; a régi fizikára, mely a folytonosságon épült s az ebbe beékelt kvantumfizikára, amely az energia diszkontinuitását vallja. Az új kvantumelmélet ezt a kétféle fizikát akarja egy megnyugtató egészben összeolvasztani. 4. Műveletek és fogalmak A vidékit, akiből sorsa világjárót csinál, új tájak új szokások tiszteletére tanítják. Amikor először kerül idegen törvények elé, megütközik rajtuk; de ahogy a viszonyok rávezetik e törvények helyi értelmére, óvatosabbá válik, előítéletei elhalványodnak, az újat nem önmagával méri többé, hanem helyi indokaival, a világnézeti hajlékonyság érezhető lesz szempontjain, abban, amit kijelent, arra készül, amit esetleg még nem tud; igazságait a várakozás ködköre veszi körül. Valami hasonló magatartást öltött az Einstein-elmélet és kvantum-elmélet révén világjáróvá vált fizikus is, miután mint új Gulliver

az óriás sebességgel mozgó testek és atomok természetét jobban megismerte. Nem akar még egyszer vidékinek bizonyulni s óvatosabbá válik kijelentéseiben. Ahogy Bridgman mondja az Új fizika logikájáról szóló könyvében: el akarja kerülni, hogy a fizika épületét a fogalmak még egy olyan földrengése rendítse meg, mint a mostani. Bridgman szerint ezt csak úgy kerülhetjük el, hogy a fizikai fogalmakat elválasztjuk azoktól a képzetektől, melyeket a föld vagy az emberi elme természetének engedve, hozzájuk ragasztottunk. Láttuk, hogy választotta el Einstein az „abszolút időt”, amely gondolkodásunknak egy szokása, azoktól az időktől, amelyeket a fizikus valóban mér. A fogalmak az ember elméjében afféle kis önkényes istenségek, a fizikában azok a műveletek, amelyek meghatározzák őket. A műveletek egy bizonyos csoportja és sorrendje (pl a méter felrakása): a fogalom (pl. a hosszúság); mindaz, amit a műveleteken kívül

csempészünk bele, a fizikuson előbb-utóbb bosszút áll. Ugyanazon nevű „fogalmat” sokszor különböző műveletekkel állítjuk elő (pl. mással a földi és mással a csillagászati hosszúságot); bizonyos határok közt a kétféle fogalom egybeeshet, de el kell készülnünk rá, hogy e határokon túl szétválnak. A kicsiny és a nagy irányban mérőeszközeink egyre tökéletlenebbek; a műveletek alig kivihetők, tehát a fogalmak is bizonytalanabbak; esetleg számuk is csökken, úgyhogy egymással összefolynak. Fogalmi rendszerünk elveszti a fizikában descartes-i biztonságát, a fogalmak olyanok lesznek, mint a lámpafény, megszabott körükön túl elvész a világítóerejük. Ezek a műveletekkel meghatározott „lámpás”-fogalmak (melyek a régi fogalomrendszer egyenletes, az egész mindenségen szétoszló világítását gócvilágítássá alakították) a matematikát is alázatosságra intik és alkalmazkodásra serkentik. A matematika a

természetmegismerés hatalmas segédeszköze, a természettel való érintkezésben keletkezett s a természet bizonyos fokig igazolja is eredményeit. Azt jelenti ez, hogy a természetben abszolút matematikai elvek működnek? A múlt század matematikai idealizmusa, mely a természetmegismerés és matematika közt támadt eltéréseket a megismerés tökéletlenségének tulajdonította: az Einstein utáni természettudósok szemében püthagoreizmus. Semmi okunk sincs föltételezni, hogy a természeti összefüggések matematikai egyenletekkel tökéletesen megfoghatók; a matematika és tapasztalat közt támadó eltérés onnan is eredhet, hogy matematika és természet nem egészen adekvátak. A mai matematikai egyenletek olyanok, mint a régi fizika fogalomrendszere, korlátlanul akarnak kiterjedni az egész mindenségre; Bridgman úgy kívánja továbbfejleszteni őket, hogy egy határon túl, mint a fogalmak, ők is elveszítsék értelmüket. A matematikának, mint

fogalomrendszerünknek is, szorosabb összefüggésbe kell kerülnie az egyenletek mögött rejtőző tapasztalattal. A megismerés új kritikája előtt állunk. Az ember túlságosan bízott a gondolkodásban Azt hitte, hogy ami a fejében van, annak meg kell lennie a természetben is. De ha az elme a világhoz készült is, nincs biztosítékunk rá, hogy a benne keletkező összefüggések a természeti összefüggések lényegét fejezik ki. Az ember a megismerés első mohó rohamában a természet lelkét akarta kitépni s a saját elméje sajátságait erőszakolta rá. Magát fogta meg a végokokban. Az új fizikus nem hiszi, hogy a természet „lényegébe” be lehet hatolni, a fauszti bűvös képlet örökre elsiklott előle. Az ismeret a legjobb esetben is csak párhuzamos lehet azzal, amire vonatkozik; a tudomány a valóságra alkalmazott fogalmi háló, de nem a valóság „lényege”. A tudomány más nyelvet beszél, mint a természet, s a tudós Isten művének

csak szerény műfordítója lehet. Az új tudomány alázatos, de éppen mert nem vakul el előítéleteitől, hívebben alkalmazkodik a világhoz, az alázat óvatossá, a kételkedés bonyolulttá teszi. 5. Rokonjelenségek A fizikusok rossz szemmel nézik, ha bölcselők és újságírók a relativitással átültetési manővereket végeznek s mint valami divatos díszcserjét, nyilvános kertjeikbe, kéretlenkelletlen kiültetik. „Minden relatív”, mondják kávéházi tudósaink s örülnek, ha ezt a kényelmes álláspontot Einstein tekintélyével támaszthatják alá. De ha a fizikusok tiltakoznak is szakjuk belügyének hamis és még hamisabb népszerűsítése ellen, ők maguk is érzik, hogy ez a belügy nem egészen belügy; az új fizikának van valami világnézeti nyilallása. „Az operatív (műveleti) gondolkozás, írja Bridgman, megújítja társadalmi vonatkozásainkat. Aki vallási és erkölcsi kérdéseket egy mindennapi vitában az operatív fogalmak

segélyével próbál taglalni, fogalmat alkothat róla, milyen jelentős reform előtt állunk.” Mi nem készülünk úttörői lenni e reformnak, s nem is óhajtjuk a fizikában nyert szempontok ilyen nyers invázióját. Bizonyos azonban, hogy a megismerésnek az a kritikája, melyet a fizikában Einstein indított meg, nemcsak a fizikában folyik. Csaknem minden tudomány saját alapfogalmai ellen fordult; s többnyire a valóság javára bírálja őket felül. Az elme „vidékiességé”-re lépten-nyomon figyelmesek leszünk; kiderül, hogy előszeretettel általánosítja helyi szokásait s egyetemesen érvényes fogalmak alakjában viszi át őket a természeti és emberi jelenségekre. A történelemnek ma épp úgy új fogalomrendszerre van szüksége, mint a társadalomtudománynak s a dilettáns, aki látta, mint bontakozik ki korában egy valósághoz alkalmazkodóbb történetírás; a merev nyelvtan-ízű pszichológiai fogalmak elvetésével a lélek valódi

természetéhez próbált hozzáférni, s nyelvi kalandozásai közben egy új tudományt sejtett meg, amely kiderült, már-már létezni kezd: szívesen vállalja a fáradságot, melyre az új fizika hívja meg, hisz kétségtelen, hogy a megismerésnek az az új „realizmusa”, mely a klasszikus filozófiától a lélektanig mindenütt mutatkozik, itt forgatta fel legforradalmibban a régi alapokat s problémái itt szemlélhetők a legtisztábban. De mint szellemi tréning is hasznos lehet az új fizika tanulmányozása. A „vidéki”-be a világjárók tartózkodását oltja s a bonyolult tiszteletére nevel. A valóság sokágú, összetett s csak összetett módszerekkel közelíthető meg. Az új fizika, amikor a jelenségek bonyolultságához alkalmazkodik, nemcsak ismeretet nyújt, de a gondolatainkat is rugalmasabbá teszi. Úgy érzem, hogy a mai fiatalságnak nem szabadna középiskolai tanulmányai után a differenciál- és integrálszámítás elemeinél

megállani. Néhány esztendei matematikai tréning (sakk vagy bridzs helyett) s a kor tudományának legizgatóbb vidékén lett otthonos; „szak”-tanulmányaira sem vész el a fáradság; mozgékonyság és bonyolultabb probléma-látás mindenütt elkel , még a politikában is. Visontay György Shakespeare, Valéry, Einstein. A görbült téridő felfedezése új megvilágításban Albert Einstein az általános relativitáselmélet keletkezésének körülményeit ismertető írását az alábbi szavakkal fejezi be: „A szerencsés végeredmény a megszerzett ismeretek birtokában ma már szinte magától értetődőnek tűnik, s minden értelmes egyetemista különösebb fáradság nélkül megérti. De a sejtelmes, évekig tartó tapogatódzó keresést, a felfokozott vágyat, a bizakodást és reményt vesztettség állapotának váltakozását, s a végső bizonyosság tudatát csak az ismerheti, aki azt saját maga átélte.” Válogatott tanulmányok, 265 p A kicsit

fennkölt, túlmisztifikált megfogalmazás után, először lássuk a tudománytörténet szikár adatait: 18961900. Főiskolai évei alatt leginkább Ernst Mach és James Clerk Maxwell munkássága hat Einsteinre. „Nem szabad tehát csodálkoznunk azon, hogy a múlt századnak szinte minden fizikusa a klasszikus mechanikában az egész fizika szilárd és végleges alapját, sőt az összes természettudományok megingathatatlan alapját látta, s ezért azon fáradoztak, hogy az elektromágnesség lassanként kialakuló Maxwell-féle elméletét is a mechanikára alapozzák. Maga Maxwell és H. Hertz, akik, ha ma visszapillantunk, joggal tekinthetők azoknak a személyeknek, akik megingatták a bizalmat a mechanikában mint minden fizikai gondolkodás végső bázisában, tudatos elgondolásaikban mindvégig kitartottak a mechanika, mint a fizika biztos bázisa mellett. Ezt a dogmatikus hitet a mechanika történetéről szóló könyvében (Geschichte der Mechanik [A mechanika

története], 1903) Ernst Mach ingatta meg. Könyve éppen ebben a tekintetben diákkoromban nagy hatással volt rám.” Önéletrajz, 274 p „Tanulmányaim idején a legérdekesebb tárgy Maxwell elmélete volt. Forradalmi jellegét az adta meg, hogy alapvető mennyiségekként a távolba ható erőkről az erőterekre tért át. Az optikának az elektromágnesség elméletébe való beiktatása, a fénysebesség kapcsolata az elektromos és mágneses abszolút mértékrendszerrel, a törésmutató és a dielektromos állandó összefüggése, a kvalitatív összefüggés a testek fényvisszaverő képessége és fémes vezetőképesség között kinyilatkoztatásként hatottak.” Önéletrajz, 281 p 1905. Einstein két cikke a speciális relativitáselméletről: • • Zur Elektrodynamik bewegter Körper (A mozgó testek elektrodinamikájáról). Ist die Trägheit eines Körpers von seinem Energieinhalt abhängig? (Függ-e a test tehetetlensége energiatartalmától?)

Az írás tartalmazza a nevezetes E = mc2 összefüggést. 1916. Einstein cikke az általános relativitáselméletről: Grundlagen der allgemeinen Relativitätstheorie (Az általános relativitáselmélet alapjai). A korabeli dokumentumok, köztük az érintett személyek levelei, naplói, továbbá hivatalos feljegyzések, jegyzőkönyvek gondos, mindenre kiterjedő vizsgálata azonban mást mutat. Einsteinnek, azért kellett otthagynia a müncheni gimnáziumot, mert midőn Shakespeare egyik tragédiájával ismerkedtek, az órán, az osztály előtt, a darab alábbi részletének természettudományos tartalmáról faggatta irodalomtanárát: „Lopj szakmányban! Kell példa, bátorítás? Tolvaj a nap: nagy vonzása a roppant Tengert fosztja ki; cégéres zsivány A hold: a naptól cseni gyér világát; Tolvaj a tenger: híg árja a holdat Sós könnyekké oldja; tolvaj a föld: az Egyetemes sár lopott ganajából Szül és táplál; minden tolvaj; ” A helyes válasz persze

az lett volna, hogy a Nap elpárologtatja a tenger vizét, míg a dagályt a Hold okozza, hiszen a primitív természetszemlélet szerint a hold oldódik fel sós tengervízzé stb., azonban a rendelkezésre álló jegyzetek nélküli (bibliofil) Shakespeare-kötet nem tudott segíteni. Az incidensre „a tanár kereken kijelentette, hogy jobb lenne, ha [a diák] elhagyná az iskolát. Az ifjú Einstein meglepődve megjegyezte, hogy tudomása szerint semmi okot nem szolgáltatott erre a felszólításra, mire a tanár valami olyasmit mondott, hogy Einstein a puszta jelenlétével aláássa a tanári tekintélyt s bomlasztja a fegyelmet”. (A speciális és általános relativitás elmélete, 152. p) Az iskola elhagyása után „néhány hónapos, csatangolásokkal teli vakáció következett, majd Zürichbe utazott, hogy hajlamainak és időközben beérett elhatározásának megfelelően beiratkozzék az ottani műszaki főiskola tanárképző tagozatára. Mivel gimnáziumi

tanulmányait nem fejezte be, fölvételi vizsgát kellett tennie. Nekiment tehát a vizsgának és elhasalt. (A humaniórákból és a leíró természettudományi tantárgyakból találtatott könnyűnek.) Így aztán mégiscsak sort kellett kerítenie a gimnázium utolsó osztályaira A kitűnő szellemű és kitűnően felszerelt aaraui kantoniskolába iratkozott be, ahol feloldódott az iskolák irányában érzett eddigi ellenszenve, s ahol érdeklődése véglegesen a fizika felé fordult.” (A speciális és általános relativitás elmélete, 136 p) A érettségi vizsgára készülvén, a korábbi tanulmányok felelevenítése során, nem kerülte el a tehetséges ifjú figyelmét a fentiekben már említett Shakespeare-mű alábbi részlete sem: „. Görbe minden: Nincs más egyenes rút természetünkben.” Azonnal észrevette, hogy a darab szerzője csak kortársai tudományos érzéketlensége miatt burkolta súlyos mondanivalóját erkölcsiesztétikai köntösbe.

A sikeres érettségi vizsgálat után 1896-ban felvételt nyert a zürichi Műszaki Főiskolára. Rossz természete, túlfejlett kritikai hajlama azonban itt is megmutatkozott. Csoda, hogy a főiskolát el tudta végezni: „Persze [a matematika mellett] a fizika is sok olyan speciális területre oszlott, amelyek mindegyike a rövid munkás élet egészét igénybe vehette anélkül, hogy a mélyebb ismeretek utáni éhség csillapodott volna. Az egymással kellően össze nem kapcsolt tapasztalati adatok tömege itt is lenyűgöző volt. Itt azonban [a matematikával ellentétben] hamarosan érzékelni tudtam, mi vezet a mélybe, s el tudtam tekinteni mindattól a sok dologtól, ami az értelmet kitölti, s a lényegestől eltéríti. Persze az volt a bökkenő, hogy a vizsgákra mindezt a szemetet magamba kellett tömnöm, akár akartam, akár nem. [] Pedig meg kell azt is mondanom, hogy nálunk Svájcban az igazi tudományos hajlamokat elfojtó kényszer nem volt olyan erős, mint

másutt. Mindössze két vizsgát kellett letenni, egyebekben az ember nagyjából azt tehette, amit akart. Nekem különben is jó dolgom volt, mert volt egy barátom, aki rendszeresen eljárt az előadásokra, s azok tartalmát lelkiismeretesen feldolgozta. Így néhány hónappal a vizsgák előttig szabadon foglalkozhattam azzal, amivel akartam, s ezt a szabadságot messzemenően ki is élveztem. Az ezzel kapcsolatos rossz lelkiismeretet, mint jóval kisebb rosszat, szívesen elviseltem. Tulajdonképpen csoda, hogy a modern oktatóüzemek még nem fojtották meg egészen a szent kutató kíváncsiságot, hiszen ennek a kényes növénykének a támogatáson kívül főként szabadságra van szüksége; enélkül feltétlenül tönkremegy. Nagy tévedés, ha azt hisszük, hogy a szemlélődésben és a kutatásban való öröm kényszerrel és kötelességérzettel növelhető. Azt hiszem, hogy még egy egészséges ragadozónak is elmenne az étvágya, ha sikerülne korbáccsal

állandóan falásra ösztökélni olyankor is, amikor nem éhes, főleg, ha megfelelően választanák ki a kényszerfalatokat.” Önéletrajz, 273274 p Einstein, főiskolai tanulmányai vége felé, diák barátaitól hallott egy Valéry nevű költőről azt is rebesgették, hogy a franciák igen nagyra tartják , aki szerint: Time’s geometry. (Füzetek, CI. 670; PI 1263 1899) Az ifjú tudós a főiskola befejezése után , a fenti megállapítást is figyelembe véve, néhány évnyi morfondírozás és pár ügyes matematikus szakiparos (Grossmann, Riemann, Minkowski stb.) közreműködésével, már 1905-re elkészült a görbült téridő forradalmian új koncepciójával. Einstein azonban úgy gondolta, hogy kortársai még nem elég felkészültek a forradalmian új gondolatok befogadására, hiszen Emberfaj, hitvány s balgatag, természet-, ész- s tudásra vak; (J. Swift: Az Ítélet napja Tótfalusi István fordítása) ezért elméletének csak egy

egyszerűsített változatával állott elő. Nemzetközileg is ismert és elismert tudományos píár-szakemberek (Madame Curie, Henry Poincaré stb.) segítségével sikerült is az új elméletet elfogadtatnia a tudósok világával, így 1916-ban kirukkolhatott annak teljes változatával. Valéry, sok évvel később amint arról naplójának egyik bejegyzése is tanúskodik , elégedetten állapíthatta meg: „A vége felé nagyon érdekel [Einstein előadása] Nagy művésznek mutatkozik, ő az egyetlen művész mindezeknek a tudósoknak a körében Bizonytalanságát fejtegeti és a formák felépítésére (vagy szépségére) alapozott HIT-ét. Ez legbelülről érint Einstein képes rá, hogy a formák útján közelítse meg a dolgokat úgy, ahogy én szerettem volna.” (Füzetek, XIV. 107; PII 875 1929) Összefoglalva megállapíthatjuk: lehet, hogy máshoz nem, de az általános relativitáselmélet egyik súlyponti fogalmának, a görbült téridőnek

felfedezéséhez egyenes út vezetett. Az Einstein-féle elmélet történeti jelentősége Szende Pál, Nyugat 1922. 2 szám I. A múlt század közepe óta a művelt közönség érdeklődése mind jobban a természettudományi problémák felé terelődik. De még a „természettudományos” XIX század sem ért meg egy olyan színjátékot, mint amilyen az Einstein-féle elmélet körül dúló harc. Lelkesedés, szinte vallásos rajongás, példátlan érdeklődés az egyik oldalon, elkeseredett ellenállás az ellenfél részéről. A legtöbb embernél az állásfoglalás valóságos hitbeli ügyet, világnézeti kérdést jelent. Ez a körülmény kívánatossá teszi, hogy a relativitás elméletének kérdéseit és kísérő jelenségeit szociológiai szempontból is vizsgálat tárgyává tegyük. De ezúttal csak egy alapvető kérdést akarunk tisztázni. Fejtegetéseinknek célja megmagyarázni azt a különös és megdöbbentő tényt, hogy a relativitás elmélete

barátnál és ellenségnél egyaránt a meg nem értésnek vagy félreértésnek szokatlanul magas mértékébe ütközik. Nagy átalakító teóriákat gyakran ér az a sors, hogy mikor föllépnek a szellemi élet porondjára, félreértik vagy meg sem értik. De semmiféle új elmélet nem szenvedett ezért meg annyira és oly hosszú időn át, mint a relativitás elmélete. A materializmus körüli harc, a Darwinért és Haeckelért vívott küzdelem szintén nagy szenvedéllyel folyt, de korántsem állítható, hogy az ellenfél se értette volna meg az új tanítás lényegét. Még feltűnőbb az adekvát megértés hiánya a követők részéről A hívek legnagyobb része, bármennyire érdeklődik is a relativitás elmélete iránt és bármilyen szorgalommal vásárolja és falja az összes a relativitásra vonatkozó könyveket, mégis messze van attól, hogy az elmélet mélyére hatoljon. Elhamarkodott ítélet volna ezt a jelenséget akként magyarázni, hogy a

relativitás elmélete csak átmeneti „divatőrültség”, hogy követői csak sznobizmusból vagy műveltségi smokkságból* csatlakoztak hozzá, hogy ezek csupán egy tudományos tömegszuggesztió áldozatai. A természettudományok népszerűsítése, melyet kivált a materialista meg pozitivista irányok és a monista mozgalmak mozdítottak elő nagymértékben, a természettudományok iránt meglévő érdeklődést állandóan ébren tartotta, sőt lehetőleg fokozta. Természetes tehát, hogy a közönség a legnagyobb figyelemmel kíséri azt az elméletet, mely az egész neki ismeretes világképet teljességgel át akarja alakítani. Ezt az érdeklődést még jobban szították a legutolsó két évtized eseményei és hangulatai. Minden gondolkodó ember már a háború előtt sejthette, hogy a gazdasági és társadalmi hatalmi alakulás immanens erői döntést fognak kényszeríteni. Szinte elviselhetetlen feszültség volt érezhető Azután következett az

ötéves háború, az összeomlás, a forradalom, minden érték átértékelése. S ez átértékelés alól nem vonhatta ki magát semmiféle intézmény, semmiféle elv, semmiféle eddig érinthetetlennek tartott igazság. Magától érthető, hogy az a nemzedék, mely ezt az óriási arányú eseményt megélte, szenvedélyes érdeklődéssel karolt fel egy olyan elméletet, mely a fizika terén egy hasonló, fenekestől való felfordulással kecsegtetett. De a korviszonyok fokozta érzékenység még nem tette képessé az olvasók legnagyobb részét arra, hogy a relativitás elméletét alaposan megértse. Lessing ismert epigrammáját a következő változtatással lehetett volna alkalmazni: Wir wollen weniger gelesen und fleißiger verstanden sein!* Ezt a körülményt az ellenfél igen gyakran kárörvendezéssel használta föl. Nem akarjuk figyelmen kívül hagyni, hogy az elmélet még kezdeti stádiumban van, a kifejezés nehézségeivel küzd, továbbá, hogy bonyolult

matematikai megjelenési formája megnehezíti a megértést. Ámde ezek az alaki természetű körülmények még nem elegendők arra, hogy a fent kifejezett tényeket megmagyarázzák. Egy további megfontolás még furcsább színben tünteti föl a relativitás elméletének meg nem értését. Ez az elmélet nem isteni ajándékként hullott alá váratlanul az égből, hanem ha szabad a tudományok történetében ezzel a kifejezéssel élni bezárulását jelenti egy hosszú fejlődési sornak. Az Einstein-féle elmélet általános, rendszeres és tovább nem fejleszthető relativálása a természeti jelenségeknek, teljes megvalósulása a természeti tünemények fenomenalisztikus fölfogásának. Kiépítése és további tökéletesítése annak az elvnek, mely már kétszáz éve a legfontosabb alapja a mozgás tanának és ezt a büszke nevet viseli: a klasszikus mechanika relativitási elve. A rejtvény megoldása abban áll, hogy a rendszeresen gondolkodók és

természetkutatók szűk körét kivéve a relativisztikus természetszemlélet, sőt a klasszikus relativitási elv sem, még nem ment át a vérébe sem a fizikusoknak, sem a művelt közönségnek, nem illeszkedett be szervesen a gondolkozásmódjába. A következő fejtegetésekben ki akarom mutatni ennek a jelenségnek az okait és következményeit. Először a fizikai ismeretelmélet területén akarom a kérdést nyomozni De elkerülhetetlenné válik a szociológiai vizsgálat is, mert a relativitás és abszolutitás, mint integráns alkatrésze a mi világszemléletünknek, a történetileg ránk hagyományozott kultúrával, a kor mentalitásával, a társadalmi rend szociális alapjaival sokszorosan össze van kapcsolva és a legbensőbb módon össze van fűzve. II. A relativisztikus felfogás első nagy diadala a Kopernikusz-féle világszemlélet győzelme volt. Az irány és a helyjelölés fogalmai viszonylagossá váltak Az antropocentrális világkép erősen

megingott, a Földtől független koordinátarendszer vívta ki magának a létjogosultságot. A további fejlődés Galilein keresztül Newtonhoz vezetett, a nehézségi erő és a transzlatorikus mozgások relativálásához. De a relativitás győzelme mindazonáltal nem maradt tartós. A felelősség ezért elsősorban Newtont terheli, kinek a rendszere amint ezt először F. A Lange kimutatta, különös vegyüléke a természettudományi materializmusnak és a vallásos hitnek. Bár ő maga azt az álláspontot képviselte, hogy mi a testeknek csak relatív helyzetét és egymáshoz való relatív mozgását tudjuk megfigyelni, mégis elsősorban teologikus okokból bevezette a fizikába az abszolút tér és az abszolút idő „fogalomszörnyeit”, vagy helyesebben szólva ezek megmaradását a fizikában további két századra biztosította. Mondják ugyan, hogy „Newton sokat beszélt ezekről a dolgokról, de komolyan egyáltalában soha nem alkalmazta.” De ez a

megállapítás csupán magát Newtont illeti, nem az utána következő időket. Az abszolutisztikus gondolkozás uralmát a „Newton-féle fizika titkos abszolutizmusa” (Natorp) biztosította. Az abszolút tér és az abszolút idő, mindkettő Vaihinger szerint „mintaképe egy igazi, hamisítatlan fikciónak” a szubsztanciális valóság rangjára emelkedett. A relativisztikus felfogást az egyenes vonalú egyenletes mozgások területére korlátozták, de még itt is védelmi állást kellett elfoglalnia, hogy szembeszállhasson az ellenfél támadásaival, melyek a tér és idő abszolutitásának dogmáiból mind újabb erőt merítettek. Az optika és elektrodinamika óriási léptekkel haladt előre és leszorította a mechanikát vezető állásáról. De még ezekben a legmodernebb tudományágakban is a klasszikus relativitási elv csak fokról-fokra és heves ellenállások leküzdésével tudott magának utat törni. Még a transzlatorikus mozgások területén is

a relativitási elv érvényesülését erősen veszélyeztette az állandó keresése egy „abszolút” „valódi” mozgásnak, egy „abszolút valódi vonatkozási testnek.” Még az optikai jelenségek megmagyarázására teremtett hipotetikus étert is fölhasználták az abszolutisztikus fölfogás támogatására. Ezek a törekvések alapjában véve részben tudatos, részben öntudatlan mentési kísérletek voltak az abszolút mozgás javára. A közönség azonban nem tudott erről a körülményről, sőt ezekben a kísérletekben inkább a tér, az idő és a mozgás abszolút voltának ismételt bizonyságait látta. Néhány szerény kísérlet történt a relativitási elvnek az egyenes vonalú gyorsuló mozgásokra való kiterjesztésére. A rotáció, az abszolutisztikus fellegvár, dacolt minden közlekedési kísérlettel. De bármennyire hozzájárult Newton tekintélye az abszolutisztikus fölfogás fönnmaradásához, nem tudott volna annyi ideig helyt

állani, ha közre nem működtek volna más, mélyebben fekvő okok. III. Az átlagember, sőt a művelt ember sem gondolkozik fenomenalisztikusan, hanem a tüneményeket a valósággal azonosítja s így idegenkedik minden relativitástól többé-kevésbé naiv realizmusánál fogva. A természetkutatók nagy részénél ugyanez az eset áll fönn a mechanisztikus gondolkozás uralmánál fogva. A relativisztikus fizika józan, ment minden túlzástól, csupán le akarja írni a természeti tüneményeket és megállapítani viszonyaikat, funkcionális összefüggésüket. A mechanisztikus fölfogás magasabb célok felé törekszik Meg akarja „magyarázni” a természeti tüneményeket és létrejöttük szükségszerűségét bizonyítani. A mechanisztikus fizikának amint ezt kivált Rey élesen és szabatosan megállapította kimondott tendenciája, hogy az anyag metafizikájává alakuljon, ontológiai jelentőséget tulajdonítson magának. Lépten-nyomon képes

kifejezéseket és hasonlatokat használ és ez által a fizikába olyan elemeket visz bele, melyek olyan területekről származnak, ahol az emberi gondolkozás még a relativitás leheletét sem érezheti. A természettudósnak, aki gondolatait közölni akarja, a hagyományos nyelvet kell használnia, mely teljességgel abszolút és mechanisztikus formát mutat. A nyelv nem alkalmazkodik sem Kopernikuszhoz, sem Newtonhoz, sem Einsteinhez, hanem törhetetlen hűséggel ragaszkodik Ptolemaioszhoz. A nyelv geocentrikus szellemű, számára a Föld még mindig az abszolút vonatkozási test. Ha a relativitás elmélete ellen írott könyveket olvassuk, első vizsgálatra kiderül, hogy át vannak itatva a mechanisztikus fölfogástól, hogy hemzsegnek az „abszolút” kifejezésektől. Még a relativisztikus írások is, Einstein tanulmányait sem kivéve, beleesnek ebbe a hibába. Csak a legbonyolultabb matematikai kifejezésmód nyújt öntudatlan védelmet arra, hogy az új

elméletet az abszolutisztikus-mechanisztikus szóképek és gondolatmenetek káros befolyásától megóvja. Einstein legkiválóbb ellenfelének, Lenard tanárnak vitaírása tanulságos megvilágító példát nyújt ebben a tekintetben. Elfogadja a speciális relativitási elméletet, minthogy az abszolút idő elejtése ellen nem emel kifogást, az általános relativitási elméletet szűkebb terjedelemben, mint gravitációs elvet is érvényesnek ismeri el. De ezek az engedmények, bármennyire kedvező világításba helyezik a szerző tárgyilagosságát más támadó írásokkal szemben, mégis kétségtelenül össze nem egyeztethetők könyvecskéje alapfölfogásával, mely hamisítatlan, mechanisztikus, metafizikus abszolutitástól átitatott szellemet árul el. Gravitációról csak ott beszél Lenard, ahol gravitációs centrum van jelen. Megmarad az abszolút mozgás, az abszolút rotáció mellett, kizárja a relativisztikus szemléletet mindenütt, ahol

„tehetetlenségi hatások a nem egyenletes mozgás székhelyét abszolút elárulják”. Ide tartozik a mechanikus képek és dinamikus modellek előnyben való részesítése. Végül „rejtett játszótárs”-ával a metafizikai elem is leplezetlenül napfényre lép. A természettudós egészséges gondolkozásáról, amelynek nevében Lenard ellenvetéseit fölhozza közelebbről tekintve kiderül, hogy a többékevésbé naiv realista gondolkozása, mely antropomorf analógiákkal eltelve csak „kézzelfogható” tényeket akar elfogadni. Mach az Entwicklung der Mechanik című műve IV. Minden ember biológiai egyéniség, törekvései az élet és a faj fönntartására irányulnak. De az ember gazdasági alany is, amely ökonomikus eszközöket iparkodik keresni biológiai hivatása teljesítésére. Továbbá politikus lény is, mely határozott államrenddel bíró társadalomban él. Azután „hivő lélek”, aki bizonyos képzetekkel rendelkezik a

természetfölötti hatalmakhoz, a túlvilági élethez való viszonyáról. Az ember egy hagyományos kultúra hordozója és a maga módján arra törekszik, hogy ismereteit a kultúrközösség segítségével tágítsa. Minden ember ismeretelmélettel foglalkozik s a természet, a gazdaság és a társadalom jelenségeit magyarázza; egyszersmind született metafizikus is, aki mindig kész a jelenségeket ontologikusan fölfogni, a tapasztalatot áthágni, megfejtéseket és magyarázatokat költeni. E meghatározó elemek közös hatása révén keletkezett a társadalom ideologikus tartalma: a vallás, tudomány, világnézet. Ezek az elemek tovább hatnak a jelenre és gondolkodásunkat meg tetteinket a jövőre nézve is irányítják. A múlt és a jövő befolyásai azonban hatalmasabbak a jelenénél. Ha mindezeket az élet- és kultúrterületeket megvizsgáljuk, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ezek közös hatása olyan mentalitást teremt, mely nehezen

elhárítható akadályokat gördít a fenomenalisztikus természetszemlélet terjedése, a relativisztikus fölfogás uralomra jutása elé. E területeken majdnem mindenütt az abszolutisztikus gondolkozásmód van túlsúlyban Néhány példa meg fogja világítani ezt a megállapítást. Minden kultúrvallásban Isten a legfőbb lény, a lét abszolút ősoka, aki fölötte áll minden relációnak. Az összes emberi cselekedeteket őreá vonatkoztatják Ezt az abszolutitást átvitték azokra az intézményekre, melyek az isteni rend végrehajtóiként lépnek föl, mindenekelőtt az egyházra. Az állam fogalma abszolút, fölötte áll az állampolgároknak, önállósággal és saját élettel bír. A jogrend abszolút érvényes formák összessége; alapvető intézménye a tulajdon, egy tárgy fölött való föltétlen és másokat kizáró jog. Az erkölcs abszolút érvényes normák gyűjtőfogalma, melynek alapját hiába ostromolták az utilitarizmus és eudaemonizmus

relativisztikus irányai. A mindennapi cselekedetekben mindamellett érvényesüléshez jut a relativitás, gazdasági érdekek és hatalmi törekvések áttörik a vallási és erkölcsi törvényeket, valamint a jogi normákat. De ezt a relativitást eltakarják, eltüntetik, s elsősorban azok tagadják, akik ezeket a cselekedeteket vagy mulasztásokat elkövetik. A törvények általános érvényességében való hit rendületlenül megmarad. A közgazdaságtanban is túlsúlyban vannak az abszolút hangzó törvények, pl. a vasbértörvény, a csökkenő földjáradék törvénye stb Meggyőzően megvilágítja ezt az a mód, ahogy manapság az emberek az árak alakulásáról és a valutaingadozásokról gondolkoznak. Az aranymárka, az aranykorona, a békeárak az abszolút vonatkozási tárgyak, melyekre az összes mostani árakat, az összes gazdasági ténykedéseket vonatkoztatják. A múltnak, sőt az emberiség őstörténetének befolyásai kivált azokban az

ideológiákban érezhetők, melyek a biológiai szükségletek kielégítésével kapcsolatban fejlődtek és az átöröklés által számtalan nemzedéken keresztül ránk hagyományozódtak. Ezeket az ideológiákat rendesen antropomorfizmusnak és animizmusnak nevezik. Mindkettő az embernek abból a biológiailag lekötött szükségletéből származott, hogy a természeti jelenségek összevisszaságában tájékozódni tudjon, a természeti erőket emberi célokra szolgálatába hajtsa, ártalmas hatásait magától távol tartsa. Az egyetlen mikrokozmosz, melyben a primitív ember eligazodni vél, a saját énje, ennélfogva saját képzeteit, érzéseit, akarati impulzusait a külvilágba vetíti, lelket tulajdonít természeti tárgyaknak, emberi tulajdonságokkal és szándékokkal ruházza föl azokat. Ez a világnézet teljességgel abszolutisztikus irányú. Amint az ember meg van győződve élettevékenységének valóságáról, éppúgy a külvilág összes

tárgyait és jelenségeit is „valóságos”-aknak ismeri föl. Világfelfogásának centrális fogalma, az erő, olyan fogalom, melynek animisztikus eredetét és fétisjellegét több szociológus, kivált Tylor és Spencer tisztázta. Örökös hajlandósága „titkos erők” föltételezésére határozottan erre az eredetre mutat. A természettudósnál is a tudat alatt a legtöbbször egy emberi akarati tevékenység, egy izomerő feszítés tapasztalatával azonosul és ennél fogva ennek a fogalomnak továbbfejlődésénél azok a tényezők érvényesülnek, melyek az akarati tevékenységek értékelésénél és megítélésénél meghatározó szerepet játszanak, és amelyek, amint föntebb kifejtettük, mind abszolutisztikus irányzatoknak hódoltak be. A biogenetikus fejlődés, az átöröklés kiszámíthatatlan lefolyása révén ezek az irányzatok a mostani emberiségben meg nem csökkent erővel folytatódnak, a relativisztikus fölfogás a rendszeresen

gondolkozók kis körére szorul. A fizika nagyvonalú fejlődése kísérő jelensége a kapitalisztikus gazdasági rendszernek, mely a XVI. században indult meg A mechanika tanításai a kézművesség fölhalmozódott tapasztalataiból fejlődtek. Az ipar-tevékenység föllendülése meggyorsította a mechanika korábbi fejlődését a kézműipar és a gyári üzemek kibontakozása előmozdította a hőtan kialakulását, végül a túlkapitalizmus megjelenése az elektrodinamika és elektromagnetizmus kiépítését tette lehetővé. Az ipari tevékenységek, melyek teljességgel az izomerő gyakorlásán vagy az általa mozgásba hozott gépi berendezéseken nyugszanak, az emberi gondolkozást a teológiai vonatkozás elkerülésével a mechanisztikus-abszolutisztikus irányba terelik. Hogy ezzel a túlkapitalizmussal kapcsolatos kultúra és mentalitás a legutóbbi időkben mégis miképpen vezetett a relativisztikus fölfogás kialakulásához, annak kifejtése átlépné e

tanulmány kereteit. Csak arra a körülményre akarunk utalni, hogy ez az új fölfogás a fizikára is átterjedt. Nincs benne semmi csodálatos, hogy éppen a legmodernebb fizikai tudományban, az elektrodinamikában jutott érvényesülésre. Ez a megállapítás egyáltalában nincs ellentétben azzal, amit előbb kifejtettünk. Az antirelativisztikus fölfogás ugyanis még mindig az uralkodó, és mi éppen azt a körülményt akarjuk megmagyarázni, hogy a relativitás elve nagy lendülettel való föllépése ellenére mégis miért tud olyan nehezen érvényesülni. A fenti fejtegetések nem kívánnak semmiféle értékítéletet az antropomorfizmus és animizmus fölött kimondani, annál kevésbé, mivel az ember, amint azt régebben Goethe és legújabban Spengler hangsúlyozták, szükségszerűen antromorfrisztikusan és animisztikusan gondolkozik. De azért föltétlenül kívánatos, hogy ezt az antropomorfizmust tudatosan fölismerjük, nehogy kerülő úton a

fizikai világképbe csempésződjék. Meg kell szabadítani a természettudományokat az elmúlt korok antropomorfisztikus képzeteitől, melyek egy túlhaladott kultúrfoknak és társadalmi berendezésnek a termékei. A „tudatos” antropomorfizmusnak mindig a megismerés mindenkori állásához kell igazodnia. Éppoly kevéssé akarjuk lebecsülni a mechanisztikus fölfogás nagy kultúrtörténeti és metodológiai jelentőségét, melynek a természettudományok óriási fejlődését köszönhetjük az utolsó századokban. Mégis szüntelenül szaporodnak az olyan fizikai tények, melyek számára a mechanisztikus fölfogás már nem megfelelő; szaporodnak az ellentmondások, melyekkel szemben teljesen csődöt mond. A természettudományi fölfogásoknak is kötelességük idejében szép halállal meghalni, nehogy az emberi megismerés kerékkötőivé váljanak. Utolsó fejezetében elégtétellel jegyzi föl, mily nagy haladást tett az utolsó harminc évben a

relativisztikus fölfogás. Ezt az irányt, mondja, sok, neves kutató tette magáévá és valószínűleg nemsokára nem lesz az ellenkező nézetnek egyetlen jelentékeny képviselője. Ezzel szemben Rey megállapítja, hogy a fenomenal-realisztikus fizika kisebbségben van és vele szemben erős reakció érezhető. A mechanisztikus irányhoz főként a kísérletezők, a laboratóriumi kutatók nagy része tartozik. Kinek van igaza kettőjük közül? Azt hiszem, mindkettőjüknek. Mach olyan fizikusokra hivatkozik, akik a mechanika alapproblémáival nemcsak fizikai, hanem ismeretelméleti szempontból is foglalkoztak. Ezekkel szemben áll a természettudósok nagy része, még pedig nemcsak kísérletezők, hanem elméleti fizikusok is, akiknek szakjába nem vág bele a mechanika. A relativitás elméletének megjelenése szokatlan mértékben ezekre a vitás kérdésekre terelte a közfigyelmet. A relativitás elméletéért vívott harc, amint Petzoldt helyesen fölismerte, a

mechanisztikus fölfogás létét vagy nemlétét jelenti. Elkerülhetetlen ennek a kérdésnek a szociológia területén való tisztázása. Reméljük, hogy ezek a vizsgálatok az eddig leírt jelenségek mélyebb alapjait fogják föltárni. V. Az emberi élet összes területein az abszolutisztikus irány befolyása érvényesül. Minden képzet, akár valami tény, akár tudományos közlés vagy elmélet által jön létre, arra a legjobban kicsiszolódott idegpályára terelődik, melyen az emberi gondolkozás a legsimábban végbe mehet. Bármilyen távoli rokonságban álljon is egy képzet azokkal a gondolatmenetekkel, melyek ezeken a megszokott pályákon haladnak, mégis a leginkább begyökeresedett, az abszolutitás igézete alatt álló asszociációkat idézi föl. Egy új tény, közlés vagy elmélet hatásának rendívül újszerű a rendestől eltérő képet kell mutatnia, hogy a régi gondolatmenetekkel való asszociációs küzdelemben teljesen alul ne

maradjon. A relativitás elméletére az az óriási feladat vár, hogy az abszolutisztikus asszociációk túlhatalma ellen magának érvényt szerezzen. Amint a bevezető sorokban kifejtettük, ez az elmélet nemcsak az ellenfélnél, hanem a hívek nagy tömegénél is meg nem értéssel találkozik. Einstein azt állítja, hogy a relativitás elve a maga természetes és egyszerű voltánál fogva szinte visszautasíthatatlanul ajánlkozik az emberi szellemnek. Poincaré is kijelenti, hogy minden, a relatív mozgással szembeállított föltevés a priori ellenkezik az értelemmel. Ezek a megállapítások azonban csak a rendszeresen és fegyelmezetten gondolkozók egy részére vonatkozhatnak. Lenard azt hangsúlyozza, hogy a klasszikus relativitási elv majdnem megfelel a mindennapi tapasztalatnak, azaz a közönséges értelemnek is világos. De ez az állítás erős korlátozásra szorul. Kétségtelen, hogy minden ember relativisztikus tapasztalatokat szerez. Föl kell tenni

továbbá, hogy minden művelt ember, ha megmagyarázzák neki a relativitás elvét, éppen ezekre a tapasztalatokra támaszkodva be fogja látni ennek az elvnek a helyes voltát. De amellett valami „emberi, nagyon is emberi” történik; az elvet tiszteletteljesen elfogadjuk, de nem illesztjük bele szervesen a gondolkozásunkba. Csak ünnepnapokra szóló, szájból fakadó hitvallás marad, munkanapokon az asszociációk ismét gépiesen az abszolutitás elvének igézetében folynak le. Vajon a geocentrikus gondolkozás nyomai végképpen kiszorultak-e tudatalatti agyműködésünkből? Ezt senki sem állíthatja bizonyossággal. Vannak nagyszámban szabadgondolkodók, kik a legkülönbözőbb babonáknak és előítéleteknek hódolnak. Így igen sok relativista mondhatnók a nagyobb részük csupán burkolt abszolutista és ez a tulajdonságuk nagyon érzékenyen, reagál, ha arról van szó, hogy az elfogadott álláspont következményeit kérlelhetetlenül levonják, az

eddigi megszokott vegyes házasságot vagy helyesebben kifejezve promiszkuitást relativitás és abszolutitás között teljesen kiküszöböljék. Még a fizikusok sem kivételek ebből a szempontból. Ők is épp olyan biológiai, szociálökonómiai, vallásos és erkölcsi egyének, mint embertársaik és épp úgy, mint azok, világnézetük, elméleti világképük tekintetében ugyanazon befolyásoknak vannak kitéve. Előnyös helyzetük abban áll, hogy szakismereteikből és tudásukból származó biztonsági érzésüknél fogva egy vitás kérdésben gyorsabban tájékozódnak, egy új álláspont tényanyagát és következményeit teljesebben át tudják tekinteni: a laikusokkal szemben utol nem érhető előnyt biztosít nekik, hogy minden elméletet saját erejükből kísérletekkel, számításokkal, analógiákkal képesek megvizsgálni. Ezt az előnyt azonban gyakran csökkenti az, hogy a természettudós legtöbbször valami határozott elméleti iránynak köti

le magát, egy hipotézisre fölesküszik. Ha amellett a meglévő világképnek alapvető felforgatásáról van szó, ahol már nem sokat jelentenek az egyes részletek, olyankor a fizikus szintén azoknak, a világképet meghatározó tényezőknek a hatása alatt áll, melyeket az előbb felsoroltunk. Az abszolutisztikus fölfogás szívós védelmi harcot folytat. „A természetes abszolutizmus mondja Natorp egyik állásából elkergetve, egy másikban keres búvóhelyet.” Lenard összerombolt vonata, Gehrcke karusszelje, a jezsuita Wulf pörgettyűje, melyekkel a relativitás elméletét ad abszurdum akarják vinni, és a művelt olvasók szemében hitelét tönkretenni, egyenes ágú leszármazói Newton tiszteletreméltó vödrének és valamennyi az abszolút gyorsulásnak szimbóluma, az utolsó mentő horgonynak, az általános relativitás érvényesülése ellen. Ebbe a horgonyba kapaszkodott Newton is, aki teologikus gondolkozású ember volt, és a tekintélyi

hitnek légkörében nőtt fel, hogy a saját elveinek utolsó következményeitől megmeneküljön. A rotációhoz, az éterhez, az egészséges emberi értelemhez folyamodnak ma valamennyien, akik a relativitás elvének átalakító erejét helyesen megbecsülve a fenyegető veszély ellen védekezni akarnak. A relativitás elmélete fizikai teória és még sokáig az fog maradni. Hatalmas előretörése, az irányában megnyilvánuló szenvedélyes érdeklődés azonban szociális behatások következménye. A relativitás elmélete ekkora lendülettel csak olyan korban juthatott előre, amikor világfelforgató események következtében az abszolutitás elve a közélet minden területén megrendült s nagymértékben háttérbe szorult. A relativitás elmélete iránt való érdeklődés a jelenkor terméke a vele szemben megnyilatkozó meg nem értés a múlt következménye. Minthogy azonban ez a jelenkor csak egészen új keletű, viszont a múlt több ezer éves, sőt

biológiai befolyásokról lévén szó több százezer éves, könnyen megérthető, miért bír ez az elmélet minden érdeklődés, ragaszkodás és lelkesedés ellenére csak a legnagyobb nehézségek árán utat törni magának. VI. Hogy a relativitás elmélete a fizika forradalmasítását jelenti, azt a követők és ellenfelek egyformán elismerik, az előbbiek dicséretére, az utóbbiak rovására tudják be. Minden alapvető elmélet hatásaiban valóban forradalomhoz hasonlítható: a Kopernikusz-féle fölfedezés, a Galilei- Newton-féle mechanika, az anyagi és oksági elvnek Hume-tól származó elnevezése, Kant kriticizmusa, Darwin leszármazási elmélete a meglévő tudományt és világnézetet alapjaiban megrázták és mélyreható átalakításokat idézetek elő. Minden forradalom tipikus lefolyása a következőképpen állapítható meg: Felborítja a meglévő hatalmi viszonyokat, de összeomlik vagy elsekélyesedik, mielőtt programját teljesen

végrehajtotta volna. Minden forradalom után visszahatás áll be, mely minden igyekvést arra irányít, hogy a forradalom vívmányait visszafejlessze vagy megvalósulásukat meghiusítsa. Ez a törekvés szükségszerűen egy új forradalmat idéz föl, mely elsősorban az előbbieknek a programját valósítja meg. Amellett újabb magasröptű célok felé törekszik, melyeket nem tud elérni, s melyek teljes vagy részleges megvalósulása egy újabb forradalomra vár. A nagy francia forradalom csak részben valósította meg teveit, sok mindent visszafejlesztettek a császárság és a restauráció alatt, három új forradalomra (1830, 1848, 1870) volt szükség, hogy legalább a polgári demokrácia alapelvei megvalósuljanak. 1848-ban a német forradalom kivívta az általános választójogot, mind a nemzetgyűlés, mind a porosz országgyűlés számára. Tényleges megvalósítását azonban később meghiusították. A választójogért való küzdelem sohasem szűnt meg.

De megvalósításához a birodalomban egy felülről való forradalomra volt szükség (Bismarck, 1867), Poroszországban egy alulról jövő forradalomra (1918. november) Sok alaptétel van a politikai életben, melyet elvben általánosan elismernek (parlamentarizmus, sajtószabadság, egyesülési szabadság), de tényleges megvalósulásukhoz nehéz harcokra, kisebb-nagyobb forradalmakra van szükség. A mozgalmak története arra tanít, hogy kezdetben ezek a forradalmi vívmányok milyen kevéssé asszimilálódnak, a résztvevőknek milyen kis mértékben mennek át a vérébe. Még olyanok is, kik az elveket elismerik; csökönyösen vonakodnak az alkalmazásukat megengedni. Minden forradalomnak kettős alakja van: zászlóvivője új, felforgató követelményeknek, de egyszersmind végrendeleti végrehajtója előbbi forradalmaknak. Hogy mennyire fogja az Einstein-féle relativitási elmélet helyét megállani, mennyi tételét fogja diadalmasan keresztülvinni, azt

egyelőre meghatározni nem lehet. Egy azonban már most bizonyos. Az elmélet arra kényszeríti az embert, hogy a relativitási elvvel alaposan foglalkozzék, s fenomenalisztikus természetszemléletet és a relativisztikus fölfogást szervesen beleillessze az emberi gondolkozásba. Mind hevesebbé való előretörése a gondolkozást olyan pályákra tereli, ahol többé nem esik az abszolutisztikus asszociációk hálójába, Így a relativitás elmélete a végrehajtójává lesz annak a hagyatéknak, mely Kopernikusz, Galilei és Newton után ránk maradt. Vajon a fizikában a jövőben a relativitás elmélete fog-e uralkodni, az még kérdéses, de hogy a relativizmus keresztül fog törni rajta, az már eldőlt. És épp ez az Einstein-féle relativitási elmélet történeti érdeme