Vallás | Tanulmányok, esszék » Liturgia jegyzet

LITURGIKA 1. A liturgia fogalma 1.1 A liturgia fogalmának fejlődése A „liturgia” fogalma etimológiai szempontból a görög λαος (nép) és εργον (munka, mű) vezethető vissza. A λειτουργια szó közvetlen jelentése tehát valamilyen nyilvános tisztség, vagy állami feladat. A hellenista időszakban azután már a rabszolgák által elvégzett munkát, vagy éppen barátok javára végzett kisebb szívességeket is kifejezhette a szó. A Septuaginta (LXX) 170 alaklommal használja a λειτουργια kifejezést, a leviták által végzett templomi kultusz összefüggésében. Az Újszövetségben tizenötször szerepel, többnyire kultikus értelemben. A korai ókori egyházi hagyomány (Didakhé, Traditio Apostolica) is ebben az értelemben használja a kifejezést. A keleti kereszténységben a szó általában a szent rítusokat írja le, specifikusan viszont az eukarisztia ünneplését értik alatta. Amikor Nagy Szent Bazil, Aranyszájú Szent

János liturgiájáról beszélünk, akkor az ő neveik alatt fennmaradt eukarisztikus rítust értjük alatta. A keresztény nyugaton a szót gyakorlatilag a XVI. századig nem használják Korábban, amikor az istentiszteletről beszélnek, többnyire az officium, ritus szavakat használják különféle jelzőkkel ellátva (ecclesasticus, sacer). A XVIII században kezdik el az egyház kultikus tevékenységének egészére használni, majd a XIX-XX. században válik bevetté ebben az értelemben. 1.2 A liturgia definíciója A liturgikus mozgalom születésétől kezdve (1909) többször is megpróbálták definiálni a liturgia fogalmát. Nehéz feladat, hiszen a liturgia élő valóság, s igazán csak akkor válik érthetővé, ha részt veszünk benne. Több ilyen definíció, amely tekintélyes szerzőktől, néha a tanítóhivatalt gyakorló személyektől származik, kritikával illethető. XII. Piusz pápa Mediator Dei enciklikája, amely 1947 november 20-án látott

napvilágot vissza is utasít bizonyos megközelítéseket: Súlyosan tévednek tehát a szent Liturgia fogalmát illetően azok, akik nem látnak benne mást, mint az Istent megillető tiszteletnek érzékelhető külső formáit, vagy puszta díszt; és hasonlóan tévednek azok is, akik nem látnak benne egyebet, mint szabályok és előírások foglalatát, amellyel az Egyház az egyes szertartások végzését szabályozza. (25) Ugyanakkor a liturgiát a liturgiatudománnyal sem szabad összekeverni. XII Piusz pápa enciklikájában Krisztus papságára, és az egyháznak, mint Krisztus testének a felfogására alapozza a maga liturgikus teológiáját: „a Liturgia nem más, mint Krisztus papi működése az Egyházban” – mondja (22). A II. Vatikáni Zsinat első konstitúcióját a liturgiának szenteli (Sacrosanctum Concilium, a továbbiakban SC), amelyben kifejti a liturgia megújításának és a liturgikus élet előmozdításának alapelveit: itt kiemelt helyet kap a

liturgia természetéről és az egyház életében elfoglalt helyéről szóló tanítás. A konstitúció szándékosan kerüli a skolasztikus jellegű definíciókat, és inkább a Biblia és az Atyák nyelvezetét használja. Ugyanakkor mégis megtaláljuk a liturgia egyfajta meghatározását, amelyben a Mediator Dei szavai visszhangzanak: Méltán foghatjuk föl tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi hivatalának gyakorlását, melyben érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fő és a tagok együtt, teljes értékű, nyilvános istentiszteletet mutatnak be. A SC ugyanakkor sok új szempontot is bevezet a liturgiáról szóló tanításába: a) a liturgia, amelyet alapvetően a szentségek ünneplése alkot, szent jel, ahogyan maga az egyház is: a látható jel egy láthatatlan természetfeletti valóság hatékony jele, s ennek a hatékonyságnak

mértéke függ attól, hogy szentségről, vagy szentelményről van-e szó. Működésük azonban analóg: Krisztus jelen van bennük a Szentlélek működése által. Sacramentum, mysterium tehát abban az értelemben, ahogy az atyák használták ezt a szót. b) A liturgiában egyrészt az egyház imádással és könyörgéssel fordul az Atya felé, ugyanakkor viszont egy visszafelé irányuló mozgásban a megváltás kegyelmei is visszaszállnak rá. c) A liturgia természete és helye akkor kerül helyes megvilágításba, ha azt az üdvösség rendjében szemléljük, hiszen azt valósítja meg, amit az Ószövetség előképekben előre jelzett, s amit Krisztus Húsvétjában beteljesített, amikor az emberek közül átment Atyjához. d) A liturgia az egész keresztény néphez tartozik, aki keresztségénél fogva aktívan részt vesz benne, a szolgálati papság vezetésével. 1.3 A liturgiatudomány Ahogyan általában véve a teológia, úgy a liturgika is

előfeltételezi azt hitet, amely képes meglátni a jel mögött a hordozott spirituális valóságot, másrészről képes megérteni a liturgia nyelvezetét, amely a Kinyilatkoztatáson alapszik. Másrészről a hit sem elegendő: mivel a liturgia cselekmény, ezért csak azok számára érthető, akik aktívan részt is vesznek benne. Az istentisztelet tehát mielőtt a tanulmányozás tárgya lenne, élő valóság. Egy olyan liturgiatudomány, amely megfeledkezik erről, lehet, hogy képes lenne a külsőségek elemzésére, ugyanakkor a mélyebb értelmet nem tudná felfedni. A hitben megélt liturgia megértéséhez ugyanakkor segítségül kell hívni a tudományosság eszköztárát, - először a történettudományét, másodszor pedig a teológiáét, harmadrészt és nem utolsósorba az embertudományokét. A XVII. században megszülető liturgiatudomány újra napvilágra hozta a liturgia gazdagságát: megmutatta az egyház hagyományában elfoglalt fontos helyét, a

rítusok eredetét és ebből fakadó értelmét valamint kultúrához és korhoz kötöttségét is, a lényeges és járulékos alkotóelemek közti különbséget. Ezeknek az ismereteknek a híján a középkor liturgiamagyarázói még a szertartások allegórikus magyarázatát gyakorolták, ami önkényes és külsődleges maradt. A történésznek ugyanakkor nemcsak a szertartások külső rendjéről kell tudni számot adnia, hanem arról a belső attitűdről, mentalitásról is, amely ezek végzését kísérte. A liturgiatudományban fontos az összehasonlító módszer: az egyes liturgikus családok közt végbement kölcsönzésekről, vagy egy adott gyakorlat közös eredetéről így szerezhetünk tudomást. Fontos szerepet kap a nyelvészet valamint a történeti segédtudományok 2 (művészettörténet, régészet, kodikológia, stb.) A modern liturgia-tudomány atyjának Anton Baumstarkot tekinthetjük, aki Liturgie comparée c. – először francia nyelven

megjelent – művében fekteti le az összehasonlító liturgiatudomány alapjait. 1.4 A liturgikus mozgalom, mint „alapító esemény” A liturgiához való modern viszonyulás kialakulásáig – amelynek a leginkább emblemtikus megnyilvánulása a II. Vatikáni Zsinat Sacrosantum Concilium konstitúciója, valamint a zsinat után kibontakozó liturgiareform – hosszú út vezetett. Általában a franciaországi Solesmes (ejtsd: szolem) apátságának újraalapítását (1833) és az alapító Prosper Guéranger OSB (ejtsd: géranzsé) tevékenységét szokták ennek az útnak a kiindulópontjaként tekinteni. Guéranger apát működésének vallási, szociális és kulturális kontextusát a Nagy Francia Forradalom utáni Franciaország és annak egyháza jelentette. Egy a szent Benedek regulájához visszatérő, életének középpontjául a liturgiát tekintő, és a római egyházhoz hű szerzetesség ideálját tartotta szem előtt a XIX. század számára zavarosnak

tűnő egyházi és társadalmi viszonyai közt. Guéranger számára a megújulás útját a tiszta római liturgiához való visszatérés jelentette abból az általa anarchiának tekintett sokféleségből, amely hazájának liturgikus gyakorlatát jellemezte: ahány egyházmegye, annyi liturgikus úzus, könyv volt használatban. Ő ezeket janzenista és protestáns elhajlásnak tekintette, és tűzzel-vassal küzdött ellenük. Monostorában a római rend szerint ünnepelték a szentmisét, a zsolozsma pedig a benedeki regula mintáját vette alapul. Guéranger nagyon fontosnak tartotta az akkor feledésbe merült és torz módon énekelt gregorián énekhez való visszatérést, amelyet az egyház „hivatalos” zenéjének tekintett. 1870-től a solesmes-i szerzetesek nekiláttak a gregorián ének tudományos alapokon történő rekonstrukciójának: középkori kéziratos anyaghoz visszanyúlva, a szöveg és dallamanyagot letisztítva gyűjtötték egybe és rendezték

sajtó alá a gregorián dallamkincset. Ennek során bejárták egész Európát, és az általuk elérhető valamennyi fontos kéziratról fotóarchívumot hoztak létre: ez az ún. „Paléographie musicale” lett a solesmes-i gregoriánkutatás legfontosabb műhelye Munkájuk eredménye Graduale romanum : és elmondhatjuk, hogy ilyen értelemben a solesmes-i bencések hatalmas művel járultak hozzá a római egyház liturgiájához. Guéranger-t ilyen értelemben szokták a liturgikus mozgalom előfutárának tekinteni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy kritika nélküli ultramontanizmusa olyan ősi gall liturgikus szokások elitélést is jelentette, amelynek gyökerei a keresztény ókorra mennek vissza, és amelyeket a II. Vatikáni Zsinat utáni reformban felhasználtak az új liturgikus könyvek elkészítésekor. Idegen volt még számára a hívő nép „aktív és teljes részvételének” gondolata is, valamint a patrisztikus liturgikus szemlélet. Elmondhatjuk, hogy

liturgikus és szerzetesi szemléletét egyrészt a Rómához való hűség, másrészt pedig a kor romantikus középkor-képe is ihlette, így klasszikus értelemben véve még nem tekinthető a liturgikus mozgalom részének. A Liturgikus év (L’Année liturgique) c munkáján ugyanakkor papok és világiak nemzedékei nevelkedtek, táptalajt készítve ezzel egy következő nemzedékben egy újfajta liturgikus érzékenységnek. Solesmes példája messzire hatott: itt töltötték noviciátusukat a német Wolter teststvérek (Maurus és Placidus), akik 1863-ban német földön, a Fekete-erdőben megalpítják Beuron bencés monostorát. A beuroni bencések a solesmes-ihez nagyon hasonló irányba indultak el, különös tekintettel a római liturgia méltó végzésére. Nagyon fontos a beuroni művészeti iskola, amelyet Desiderius Lenz alapított, amelyre az egyiptomi festészeten kívül nagy hatást gyakorolt Giotto, El Greco. Lenz számára az ideált a liturgia, a

művészet és az építészet harmonikus egysége jelentette. Beuron tevékenységében a liturgikus szövegek publikálása is 3 jelentős szerepet játszik: Anselm Schott OSB itt adja ki az első német-latin misekönyvet 1884-ben, amelynek azután az egész világon számos követője lesz: Magyarországon a Szúnyogh-misszálé. Ennek ma is továbbélő utódja, a máig Beuron által kiadott Schottmessbuch. Beuronból alapítják meg a Maria Laachi apátságot (1892), illetve Belgiumban Maredsous-t (1872), amely a maga részéről Leuvenben a Mont-César apátságot valamint Bruges-ben a Szent-András apátságot. Ezek a bencés monostorok lesznek azután az egész egyházra kiterjedő liturgikus mozgalom tűzhelyei. Ebben az időszakban egyre intenzívebbé válik a liturgikus források történeti-tudományos kutatása (amely már a XVII. században megkezdődött) Kialakul a liturgiatudomány metodológiája, és egyre több forrást adnak ki, illetve fordítanak le élő

nyelvekre. A forrásokhoz való visszatérés (ressourcement) különben ekkor nemcsak a liturgikus mozgalmat, hanem az egész egyházat jellemzi: ez a kor a Bibliának, mint a keresztény lelki élet forrásának újrafelfedezéséé: ekkor alapítják a domonkos szerzetesek Jeruzsálemben a francia Biblikus Iskolát – (École Biblique Francaise). Egyre fontosabb szerepet kap az egyházatyák tanulmányozása: a megújuló skolasztikus teológia mellett az egyházatyák teológiája jelenti a kor Egyháza számára a legfontosabb inspirációt. Az ókeresztény liturgikus és patrisztikus források újrafelfedezése egy olyan korban, amikor a teológia gyakran csak önmagát ismétli, valóban egy üdítő forrás újrafelfedezéseként hatott. Különösen fontos a keleti keresztény közösségek liturgiájának újra-felfedezése: különösen is az hatott erősen, ahogyan ezekben a közösségekben egységben maradt a liturgikus ünneplés, a teológia a személyes vallásosság

és az egyház élete. A keleti egyházak iránt való lelkesedést egyfajta romantikus idealizmus is áthatotta: egy egyébként soha nem létezett liturgikus aranykor visszatérésének lehetőségét ígérte. Ha ilyesfajta túlzások elő is fordultak, az mindenképp igaz, hogy ez az újrafelfedezés termékenyítőleg hatott a kor liturgikus teológiájára. A liturgikus mozgalom azonban ekkor még többnyire bencés monostorokra korlátozódik: mintha – a középkori egyház- és társadalom modell mintáját követve – a monasztikus szerzetesek feladata volna a liturgia ápolása, és csak a monostorokba járó kevesek kiváltsága lenne a liturgiából táplálkozó lelki élet. A nagy áttörést az jelenti, amikor a liturgikus mozgalom kilép a monostorok falai közül. Ennek legnagyobb lökést egy belga bencés szerzetes, Lambert Beauduin adta, aki a malines-i főegyházmegye 1909-es kongresszusán fejti ki ezzel kapcsolatos nézeteit. Ezek dióhéjban a következők:

– a liturgia ünneplése minden hívőre, és nem pusztán a papra tartozik; – a liturgia keresztény élet legfontosabb forrása kell, hogy legyen; – ennek előmozdítására szorgalmazni kell a világiak liturgikus képzését, illetve a liturgikus szövegeket népnyelven is hozzáférhetővé kell tenni. Szimbolikusan ezt a dátumot tekintjük a liturgikus mozgalom kiindulópontjának. A liturgikus mozgalom kibontakozását nagyszerű teológusok neve fémjelezte. A maria-laachi bencés szerzetes Odo Casel, kilépve a szentségi teológia korabeli arisztotelészi-tomista kategóriái közül, az ókori kereszténység misztérium-fogalmára alapozva újszerűnek ható, de mégis nagyon ősi gyökerekkel rendelkező liturgikus teológia körvonalait rajzolta meg. Munkássága nagy ihletet adott ennek az új teológiai ágnak. Az olasz származású német egyházmegyés pap, Romano Guardini Liturgia szelleme című, magyarul is olvasható művével szintén nagy hatást

gyakorolt. Íróként, teológusként illetve nem utolsósorban a fiatalok közt – a Quickborn katolikus ifjúsági mozgalomban, amelyet a nácik betiltottak, illetve később berlini egyetemi lelkészként – végzett munkájával sokat tett, hogy a liturgia szelleme a felnövekvő generációban is gyökeret verjen. 4 Említést érdemel még Joseph Jungmann jezsuita liturgiatörténész, aki Missarum sollemnia című monumentális művében a római mise történetét vázolja fel (ennek összefoglalása magyarul is megjelent a A Szentmise címmel a Prugg Verlagnál). Pius Parsch, a Bécs melletti klosterneuburgi kolostor ágostonrendi szerzetese a világiak között végzett munkájával terjesztette a liturgikus lelkiséget. Munkássága akkoriban a korabeli egyházi élet határait feszegette (népnyelven végzett liturgia, szembemiséző oltár használata). Magyarra is lefordított, az Üdvösség éve c művével, amelyben az egyházi év liturgikus szövegeit és

szokásait magyarázza, nagy hatást gyakorolt. A liturgikus mozgalom magyar földön is visszhangra talált. Egyik bölcsője a kelenvölgyi Szent Szabina kápolna volt, ahol Körmendy Béla, szatmári egyházmegyés pap a liturgikus mozgalom szellemében alakította ki a kápolna terét, és díszítését. Itt volt az első szembemiséző oltár Magyarországon. A mozgalom legfontosabb hazai munkása, Szúnyogh Xavér, pannonhalmi bencés volt, aki fordításain, írásain, lelkigyakorlatain keresztül terjesztette a liturgikus lelkiséget Magyarországon. Különösen is fontos műve, a római misekönyv magyar fordítása, a Szúnyogh-misszálé amelyből nemzedékek sora tanult meg a liturgia szavaival imádkozni. A magyar liturgikus mozgalom másik fontos alakja Radó Polikárp bencés, a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia professzora, akinek liturgiatörténeti munkássága (többek között a középkori magyar liturgikus források számbavétele) nemzetközi elismerést

váltott ki. A II Vatikáni Zsinat meghirdetésével egy időben adta ki a németországi Heder kiadónál nagy liturgikus kézikönyvét, az Enchiridion Liturgicumot, amely máig nagyszerű forrásmunka a liturgiatörténetet művelők számára. Liturgikus intézetek A liturgikus mozgalom egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a liturgia csakis a hívők és a papság képzésén keresztül válhat az egyház életévé. Illetve az addig egymástól függetlenül dolgozó liturgia-tudósok munkáját egybefogandó születtek meg a legfontosabb liturgikus intézetek, amelyek a modern liturgia-tudomány nagyszerű műhelyei lettek, és a zsinati reform szakértőinek nagy része is ezek vonzás-körzetéből került ki. 1947-ben a néemt püspöki konferencia megalapítja Trier-i Liturgikus Intézetet (Deutsches Liturgisches Institut), majd 1956-ban alakul meg Párizsban, Bernard Botte OSB vezetésével az Institut Supérieur de Liturgie, mint a Katolikus Egyetem része.

1961-ben pedig a római Szent Anzelm bencés egyetem keretein belül létrejn a Pápai Liturgikus Intézet (Pontificio Istituto Liturgico). A liturgikus mozgalom intézményes egyházi recepciója A liturgikus mozgalom, amely alapvetően egy alulról induló kezdeményezés volt, gyorsan utat talált magának a Magisztérium felé is. X (Szent) Piusz pápa emelte be a liturgikus mozgalom törekvéseit az egyház hivatalos tanításába: az 1903-ban, Tra le sollecitudini kezdetű motu proprio-jában a liturgikus zenével kapcsolatos alapelveket fekteti le, és a gregorián-éneket nevezi az egyház par excellence liturgikus zenéjének. Ugyanitt hívja fel a figyelmet, hogy milyen fontos: a hívek aktívan és gyümölcsözően vegyenek részt a liturgikus ünneplésben. Az actuosa participatio fogalma később XII Piusz Mediator Dei enciklikájában és a II. Vatikáni Zsinat tanításában is fontos szerepet kap Az ő nevéhez fűződik a gyakori áldozás helyreállítása, illetve

a gyermekek korai elsőáldozásának szorgalmazása is (1905 Sacra Tridentina dekrétum). X Piusz nevéhez egy 1911-ben végrehajtott breviárium-reform is kapcsolódik. 5 A következő nagy lépést XII. Piusz teszi meg: a Mediator Dei enciklika egyszerre teszi magáévá a liturgikus mozgalom vívmányait, s óv ugyanakkor az azokból származó túlzásoktól. Az enciklika dinamikus liturgikus teológiája már előre jelzi a Sacrosanctum Concilium húsvéti teológiáját. A különben korszakalkotó enciklika jól jelzi a Magisztérium ambivalens viszonyát a liturgikus mozgalomhoz, amelyet egyszerre ismer el a „Szentlélek átvonulásának” az egyházban, és tart annak vélt vagy valós vadhajtásaitól. Ugyancsak XII Piusz nevéhez fűződik annak engedélyezése (1951), később kötelezővé tétele (1955), hogy a Húsvéti Vigíliát ismét Nagyszombat éjjel ünnepeljék (addig Nagyszombat reggel volt a késő középkor óta). Ugyanekkor hajtották végre a Szent

Három Nap liturgiájának komoly revízióját is, melynek során a szoros értelemben vett liturgikus cselekmények kerültek ismét a középpontba, és a különben értékes paraliturgikus jámborságok (keresztút, szentsír-látogatás, húsvéti körmenet) ezek statisztáivá lettek. XII Piusz kísérletet tett a breviárium zsoltároskönyvének revíziójára. A Vulgata fordítása helyett egy új, a héber eredetivel jobban egybevágó latin fordítást készíttetett, amely azonban gyakorlatilag nem ment át a használatba. A liturgikus mozgalom értékeinek végső recepciója a II. Vatikáni Zsinaton történt meg: a Sacrosanctum Concilium konstitúció a lényegre összpontosítva, sallangoktól mentesen tárja fel a liturgia misztériumát, s ad mindmáig érvényes gyakorlati útmutatásokat arra, hogy a liturgia hogyan tud egyre inkább az egyházi élet csúcsa és forrása maradni. A zsinat befejeztével, VI. Pál pápa alatt indult útjára a liturgikus reform,

amely aprópénzre váltotta a zsinat tanítását, és létrehozta a hagyományban szervesen gyökerező új liturgikus könyveket és szabályokat. A LITURGIA ANTROPOLÓGIAI ALAPJAI 1. A liturgia mint társadalmi aktus A liturgia szó nem véletlenül lett a kultikusnak nevezett cselekmények gyűjtőfogalma az egyházban. A görög eredetiben „nyilvános szolgálat” értelemben használták – ezek közül is a legköltségesebbekre alkalmazták legszívesebben – olyan szolgálatokra, amelyet valaki az egész polisz nevében vállalt, s annak legelemibb érdekeivel függött össze. Ilyennek számított mindenekelőtt minden olyan cselekmény, amelyben kifejezést nyert a polisz valamint azon istenségek kapcsolata, amelyek jóindulatától a város függött. Nem puszta kultikus aktusok ezek, amelyeket egyének, vagy különálló csoportok végeznek, hanem a szervezett közösség tettei, az egész népé, amely egy közös emlékezet által táplált sorsközösségbe

kovácsolva tudja magát. Ezért is tartjuk fenn a liturgia elnevezést a szó legerősebb értelmében „nyilvános” kultusz számára, amelyet csak a teljes közösség nevében és az ahhoz való tartozás jogcímén lehet végezni. •• a kollektív psziché A tömeglélektan színreléptetése nagy kockázatot is jelent. Az emberi egybetartozás a kollektív pszichét érintő eseményekben olyan mélységeket érint, amelyek másutt ritkán érhetőek el. Ezek a pillanatok teszik lehetővé, hogy a csoport a közösséggé váljon, vagyis olyasfajta intimitásra tegyen szert, ahol az egymással dialógusban álló „én” és „te” egy egybehangzó „mi”-ben olvadjanak össze. Ennek megvan azonban az a veszélye, hogy a 6 közösség helyébe egyfajta társadalmi uniformitás vagy érzelmi, sőt érzéki rajongás lép, amely a személy elidegeníthetetlen jogait rombolja le. A keresztény liturgia, ha hű marad saját természetéhez, mindenképpen elkerüli

ezeket a szélsőségeket. A vallástörténet jól példázza, hogy néha feszültség lép fel a spirituális értékek társadalmilag strukturált kifejezése, és azok bensővé tétele, valamint az általuk hordozott csend között. Ez utóbbiakat minden önmagát hitelesnek akaró liturgiának tiszteletben kell tartania – a liturgia ezért nem is zárható a puszta ceremóniák világába. Mindenképp jelentést hordozónak, jelentőségteljesnek kell lennie – ami ugyanúgy feltételezi az egyes kultúrák szerinti változatosságot, mint a hagyomány által továbbadott alapító aktushoz való hűséget. Az ember társaival gesztusokon keresztül érintkezik – és ugyanígy gesztusokkal fejezi ki a viszonyát egy olyan világgal, amely közvetlenül nem elérhető érzékei számára. A liturgia, amely az embert a maga teljes valójában vonja be, így maga is gesztusokhoz folyamodik, azokat legvégső jelentésükig finomítja és mindentől, ami állatias megszabadítja

– így válnak a spirituális valóságok érzékelhető jeleivé. A liturgiák ezért is folyamodnak a legelemibb, mondhatni biológiai gesztusokhoz, amelyekben az ember legmélyebb szükségletei nyernek kifejezést, és amelyek elárulják emberi hivatásának legmélyebb irányultságait. Ilyen pl. az étkezés, amely az emberi közösség legelemibb megnyilvánulása, s amelyben az istenség is részt vesz valamilyen módon. De ilyen a vízzel való lemosás, vagy az abban való alámerítkezés: ebben a gesztusban – intuitív módon megragadjuk, mielőtt értelmünkkel felfognánk, hogy – hogy földi életünk eredete milyen mértékben kötődik a vízhez. A keresztény liturgiák ezt a két dolgot Jézustól kapták, mint olyan gesztusokat, amelyek az ő üdv-művét aktualizálják, de egyúttal az emberség legmélyébe is gyökerezteti azokat. 2. A liturgia mint szimbolikus aktus A liturgia gesztusai nem abból nyerik az erejüket, amik, hanem amit előhívnak. A

látható és érzékelhető dolgok világába olyan valóságokat és értékeket vezetnek be, amelyek spirituális valóságok és idegenek ettől a láthatótól. A liturgia tehát az általa használt dolgok, szavak, gesztusok szimbolikus mivoltára támaszkodik. Annyiban a játékra hasonlít, amennyiben bennük az ember túlmegy tetteinek közvetlen hasznosságra irányuló mivoltán – s a hétköznapi élet hétköznapi eleme önálló életre kel, és olyan jelentésre tesz szert, amely véghezvivőjét és a résztvevőket „elvarázsolja”, bevonja. A liturgikus cselekmény ugyanakkor azzal az igénnyel lép fel, hogy amit bemutat, azt meg is valósítja – minden más reprezentációtól ez különbözteti meg a liturgiát. Ugyanakkor itt fennáll a mágikus világba való átcsúszás veszélye, különösen, ha a véghezvitt tett elveszíti az arra a szuverén transzcendens valóságra való utalását, amely fölött az emberek tetteinek nincs hatalma. Egy rítus

vagy szöveg liturgikus értéke abból jön, hogy milyen rezonanciákat képes felébreszteni az adott ünneplés a közösségben – vagyis, hogy mi módon felismerhető az adott gesztus, szó, dolog, szimbolikus jelentése. A szimbólum ugyanis nem redukálható egyszerűen jellé. A gesztus, szó, dolog akkor működik szimbólumként, ha azonnal megragadható, hogy olyasmit hordoz, ami túlmutat önmagán, hogy más és több annál, aminek látszik. A dolgoknak viszont éppen ez a hús-vér jellege, sűrűsége teszi érvényessé, valószerűvé a szimbólumot, és így alkalmassá arra, hogy egy őt meghaladó spirituális világ értékeit hordozza. Ezért kell a liturgiában használt dolgok anyagszerűségét megőrizni. 7 A szimbólum másik tulajdonsága, hogy többarcú: nem definiálja a szimbolizált valóságot, sőt valamiképpen inadekvát is ahhoz. Innen van a szimbólumok kettős jellege Az emberi értelmet általában a világos fogalmak elégítik ki, addig

a szimbólumot az általa előhívott témák mobilitása teszi varázslatossá. A hordozott jelentést éppen ezért a szimbólumhoz kapcsolt szavak engedik pontosabban kifejteni, de ezek sem szüntetik meg a fent említett többarcúságot – ha ez megtörténne, a szimbólum allegóriává silányulna: így megmarad a szimbólum intuitív ereje, amelyet logikus elemzés nem helyettesíthet. Amikor a történelem folyamán egy-egy szimbólum elvesztette érthetőségét – olyankor jött az allegorikus magyarázat, amely tovább bonyolítja a dolgok megértését, és egy adott gesztushoz, dologhoz, közvetlenül magyarázható, felfogható dolgot csatol. 3. A liturgia mint szakrális aktus Mi az a szakrális? A fogalom sok-értelmű és sokféleképpen megfogható. A szakrálissal való találkozás egyrészt vonzást, másrészt pedig rettegést ébreszt az emberben (horrendum et fascinosum). Ez ambivalens dolog, hiszen ezt az érzést sok minden felébresztheti az emberben,

amely az okozó dolog természetéről és értékéről még semmit sem árul el. Sőt: aberrációk és tévutak forrásává is válhat: a drog, a hipnózis és az ál-extázisok kiváltójává. A szakrális „érzete” alapvetően szubjektív: mintegy spontán módon, az értelmet és az akaratot megelőzve ébred fel az ember legmélyebb rétegeiben. A vallásos viszont már az egész embert, annak felsőbbrendű képességeit érinti: felismeri függését egy olyan valóságtól, amely meghaladja őt. Egy objektív transzcendens valóság, és annak morális tökéletességének a felismerése egy új fogalomhoz, a szentség fogalmához vezet bennünket. Ez az érték fokozatosan bontakozik ki a Bibliai történetben Legteljesebb kifejezését talán az Izajás 6 látomásában nyeri el. Az isteni szentség teljes kinyilatkoztatása Krisztusban: ez mutatja meg nekünk minden ízében mi is a szent. - Kezdetben: az Isteni hatalom megnyilvánulása kultikus keretben. (Égő

csipkebokor – sínai szövetségkötés teofániája) – egyrészt halálfélelemmel jár a szent megtapasztalása, ugyanakkor a népet szent néppé teszi, és arra képesíti, hogy a hétköznapi profán kereteken túllépve kapcsolatba lépjen az Istennel. - az Iz 6-ban a szakrálisnak ez a víziója továbbfejlődik: Jahve itt már nem csupán, mint kozmikus energiák tomboló kitörése jelenik meg – a mindenhatóság jeleként, hanem mint a tökéletesen tiszta valóság, amely féltékenyen megköveteli az igaz életet: a néptől a teljes önátadást követeli meg. Nem elég a helyesen és pontosan bemutatott istentisztelet: az istennek adott, megtisztult szívekből kel, hogy fakadjon ez a tisztelet – a szakrálisnak itt már perszonalista, személyszerű felfogása is megjelenik. Ez azonban Krisztusban válik teljessé: benne Isten szimbolikus jelenlétét a Szentek Szentjében felváltja az isteni megtestesülésben valóságos jelenléte a teljes emberségben. Ez

egy végleges és új templom, amelyben az Istenség teljessége lakozik. Látszólag a szakrálist rombolja ez le, azáltal, hogy eltünteti a mezsgyét az önmagában profán teremtmény és az Istenség között – valójában azonban beteljesíti, és a személy méltóságának ad szilárd alapot, és felszabadítja az embert a szakrális felé való hivatásában. A keresztények, amennyiben megélik a Krisztus testéhez, vagyis az Egyházhoz val tartozásukat, Krisztusban élő áldozatot mutatnak be Istennek. A kereszténységben a liturgia, csak ennek a spirituális kultusznak lehet ritualizált kifejezése. Bevezetés 8 Gyermekkorunkban megkereszteltek bennünket, legtöbben olyan kicsik voltunk még, hogy nem is emlékszünk vissza rá. Szinte valamennyien járunk szentmisére, mióta az eszünket tudjuk. Azután 6-7 éves korunkban, az első gyónásunk után lehettünk elsőáldozók, és vagyunk néhányan, akik már hetedikes-nyolcadikos korukban részeültünk a

bérmálás szentségében. Legtöbbünk életében az egyház liturgiája a családi élettel együtt mintegy a zsigereinkbe ivódott. Jó dolog ez, mert együtt növekedhettünk a liturgiával, Isten elkísért bennünket a szentségekben születésünktől fogva. De éppen azért, mert ez a liturgia ennyire természetes számunkra, fennáll annak a veszélye, hogy nem foglalkozunk vele, nem törekszünk arra, hogy mélyebben megértsük és átéljük, sekélyes, mondanivaló nélküli népszokássá, családi hagyománnyá, netán teherré váljon számunkra. A keresztény ókorban a katekumenek, vagyis a keresztségre készülők még nem vehettek részt a teljes szentmisén, az olvasmány után ki kellett menniük a templomból. A keresztség, a bérmálás és a szentmise ritusait nem ismerhették, azt titok-fegyelem őrizte. Ebben az időben még sokan ellenségesen tekintettek ugyanis a kersztényekre, és az egyház számára ezek a ritusok és az őket kisérő szavak a

legféltettebb kincsek voltak, amelyeket nem szabad volt a pogányoknak kiszolgáltatnia, nehogy azok megszentségtelenítsék őket, visszaéljenek velük. Ezért voltak az ókori kersztények ilyen óvatosak a katekumenekkel is, nehogy azok esetleg meggondolva magukat és visszatérve a pogányságba, visszaélhessenek a liturgiáról szerzett tudásukkal. A hittanulók tehát csak a keresztségük napján ismerkedhettek meg a liturgiával. Majd a keresztséget követő napokban a püspök elmagyarázta nekik, hogy mi az értelme annak, ami velük a liturgiában történt, azoknak a ritusoknak és szavaknak, amelyeket a keresztségben és első szentmiséjükön átéltek. A püspöknek ezt a magyarázatát hívták misztagógiának Ekkor lett az újdonsült keresztények értelme számára is világos az, amit már érzékeikkel és hitükkel átéltek a liturgián. Valami hasonlót szeretnénk most mi is tenni. Azt a liturgiát szeretnénk megérteni, amit kisgyermekkorunk óta,

megkeresztelkedésünk óta gyakran talán öntudatlanul, magyarázat nélkül átélünk. Akkor lesz valóban életté számunkra a liturgia, ha arról tudásunk és ismeretünk is van. A liturgia egyszerre értelmünk és érzékeink, fejünk és testünk imája Nem élhetjük át teljesen, ha nem tudjuk, mit miért teszünk benne, a mozdulatoknak, szavaknak, anyagoknak, szimbólumoknak mi a célja. Azért tűnődünk el azon, amit már annyiszor átéltünk és ismerünk, hogy valóban az Istennel való találkozás helye legyen számunkra: testünk és lelkünk üdvösségére. I. Szó, gesztus, szimbólum, szertartás, ünnep - az isteni liturgia emberi alapkövei Az Atyának, Fiú által, a Szentlélekben mutatja be az Egyház az imádság áldozatát, a szent liturgiát (a szentmisét, a szentségeket, a zsolozsmát). A liturgia tehát mindenekelőtt Isten kimondhatatlan műve, ajándéka az egyház közösségében, a megkeresztelt emberben. Ugyanezt a liturgiát azonban

emberek mutatják be, emberek vesznek részt rajta. Istennel mi a magunk emberi módján tudunk kapcsolatot teremteni: szavainkon, gesztusainkon, szimbólumainkon keresztül szólíthatjuk meg őt. És Isten sem tartja magához méltatlannak, hogy a mi nyelvünkön, a szavak, gesztusok, szimbólumok nyelvén szóljon önmagáról hozzánk, s hogy együtt ünnepeljen velünk. 1. A gesztus "Taglejtés, kifejező kézmozdulat. Valamilyen magatartásra álláspontra valló cselekedet"1 Nincs olyan emberi kommunikációs tevékenység, amely ne fejeződnék ki gesztusokban is. Gesztusokkal fejezzük ki a másikhoz való tartozásunkat, gesztusokban találkozom a másikkal és gesztusokban mondom ki önmagamat is. A gesztus a nyelven túl az emberi kommunikáció alapeszköze. Gyakran mélyebben fejezik ki mondanivalónkat, mint puszta szavaink 2. A szimbólum 1 Az egyes szavak előtt található dőltbetűs idézetek a Magyar Értelmező Kéziszótárból származnak. 9

Olyan tárgy, gesztus, szó, kép stb. amely önmagán túli, elvont valóságra utal: több annál, mint aminek látszik: Egy olyan távoli, megfoghatatlan spirituális világ valóságát hordozza, jeleníti meg, teszi valóságossá, és hozza közel amely túlnő magán a szimbólumon. Nem lehatároltan fejezi ki ezt, ahogyan azt fogalmainkkal tehetnénk, nem meghatároz, ezért sokkal gazdagabb teret enged képzeletünknek, érzéseinknek. A szimbólum nem informácót közöl: hanem bennünket, akik használjuk tesz részeseivé annak a valóságnak, amelyre utal, értelmezésében mi is játékossá válunk, elkötelezzük magunkat. A szimbólum az intuíción alapszik. (szimbólumok pl nemzeti zászló, kenyér, víz stb) 3. Rítus (szertartás) "Ünnepélyes formaságokkal végzett hagyományos eljárás, ténykedés / vallási kultusz alkalomhoz kötött, hagyományos cselekményeinek sora." - "szertartás megszabott rendje / valamely közösségben szokássá

vált cselekvés eljárás (módja, rendje)." Az ember rítusokkal alkalmazkodik és alakítja magát az őt körülvevő környezethez, társadalomhoz, fontos szerepe van a társadalom egyensúlyának fenntartásában. Ugyanez a társadalom olyan hitrendszert alakít ki magának, amelyben különválik a szent és a profán valóság: a rítusok így az egyén számára lehetővé teszik, hogy ezzel a két valósággal való kapcsolatát kifejezze. A rítus funkciója tehát attól függ, hogy mire utal: kifejezhet társadalmi kapcsolatokat, rangot, vagy az egyesek társadalmi szerepét. Utalhat egy transzcendens, lelki valóságra vagy egy közösség legfontosabb, végső értékeire. Nem az ember racionális oldalát szólítja meg Olyan érékeket tesz érzékelhetőve, amelyek talán láthatatlanok maradnának, ha csupán racionális eszközökkel szeretnénk elérhetővé tenni. Affelé fordít bennünket, ami megfoghatatlan, megközelíthetővé teszi azt, ami pedig

elérhetetlen lenne: a másikat: egy társadalmi csoportot, házastársat, Istent. A rítus közeledés a másik felé, melyet az a vágy hajt, hogy eggyé legyünk a másikkal. A rítusok jellemzői: - a tisztelet érzése kíséri a rítusokat - valamilyen hit- vagy értékrendszerhez kötődnek - szimbólikusan utalnak a tárgyukra - ismétlődnek, szimbólikus tettek olyan rendszere, amely önkényesen megszabott szabályokon alapul. A rítus fontossága abban is áll, hogy ismétlődik, előre látható, visszatérő elemekből áll: - A szertartásosság veszélye, hogy merevséghez vezethet: hamis biztonságkeresésként és az ismeretlentől való félelemből, az emberi és az Istennel való kapcsolatokkal járó váratlan új helyzetek elől is lehet a ritusok mögé rejtőzni: ez a rítus negatív funkciója. - Ez az ismétlődés teszi lehetővé ugyanakkor, hogy az ember és a közösség otthon érezheti magát benne, bizotnságot, és melegséget teremt számára

(gondolj például otthon a karácsonyi készülődés mindig visszatérő "szertartásaira" - képzeld el, mennyi embernek lenne rossz érzése, ha a templomban vasárnaponta mindíg más és más történne, pl. a pap fantáziája szerint: annak akinek, nem szájaíze szerint való ez a fantázia, vagy aki nem tudna azonosulni belsőleg a legújabb ötlettel, lelkifurdalással kellene templomba járnia). Ez a rítus pozitív funkciója. De rítus othonossága és biztonsága azt is kifejezi, hogy a liturgiának a szertartásaiban Isten is otthont vesz nálunk, egészen biztosan közöttünk van. 4. Ünnep A hétköznapok körforgását megtörő alkalom Időt hagyunk arra, ami számunkra lényeges: Istenre, emberekre, akiket szeretünk, a hazánkra. Figyelmet fordítunk olyan eseményekre, amelyek döntő befolyással voltak életünkre, s amelyeknek még ma is érezzük hatását. Örvendezve emlékezünk meg azokról, akik fontosak nekünk (nemzeti ünnep, egyházi

ünnep), (születésnap, névnap,évfordulók) vagy az élet valamilyen fontos állomását jelöli meg (ballagás, kersztség, házasságkötés stb.) Ellentéte a hétköznap, az időszűke, a szürkeség, a szűkmarkúság. 10 - Az ünnep megtöri a hétköznapok körforgását: a mindenapok gyakran arra kényszerítenek bennünket, hogy fennmaradásunkért küzdjünk, dolgozzunk: szigorúan kell tartanunk egy életritmust, munkaidőt, s időhiánnyal kell számolnunk. A munka lényeges az ember számára, de nem életének lényege: ami igazán fontos neki: a családja, a barátai, szabadsága, boldogsága. A hétköznapok taposómalma megszüli az emberben azt az ellenállhatalan vágyat, hogy szakítson a hétköznapokkal. Az ünnep lehetővé teszi, hogy megtegyük azt, amiben a mindennapok megakadályoznak bennünket. - az ünnepen bőkezűen bánunk az idővel. - és bőkezűen bánunk az anyagiakkal. - a szenttel kerülünk kapcsolatba: Ami az ember számára lényeges,

az túl van érzékelésének és értelmének hatókörén, és ez alkotja számára a szentet: ilyen a szeretet, az élet, a történelem, a kapcsolatai, és mindezeknél jobban a természetfölötti valóság. Az ünnep ezekhez az életünket átjáró és számunkra mégis megfoghatatlan valóságokhoz visz közelebb. - közösségre lépünk a másikkal - egyedül nem lehet ünnepelni. A hétköznapokon a közösség (család, osztály stb.) szétszóródik, elmegy hazulról, mindenki végzi a maga dolgát A közösség tagjaiban így igény támad az együttlétre: az ünnep megerősíti a köztük fűződő szálakat. - milyen veszélyes módozatai lehetnek az ünneplésnek, mi fenyegetheti az ünneplést, a fenyegetett, visszautasított, feloldott, túlpörgetett és üres ünneplés. 5. A szó és a beszéd A Jakab levél szerint a nyelv élet és a halál hordozója. Többféle módon is találkozunk mindannapi életünkben a szóval: információhordozóként (tankönyv,

újság stb.) De mindennapi tapasztalatunk az is, hogy élet és halál van a szavak kezében: ölhetünk és életre kelthetünk szavainkkal. A szavaknak tehát az alábbi funkciói lehetnek: • információk átadása: a szó beszámolhat egy dologról, eseményről: tényállást ír le (vö. pl újsághír), amely a szótól függetlenül létezik. • valóságteremtés: a szó azonban lehet teremtő szó is: kimondása folyamán megtörténik az, amit kimondott, megvalósul, amit parancsolt. Ez az úgynevezett performatív beszéd Ilyen lehet egy bírósági ítélet, vagy egy törvény kihirdetése: ezek a kimondás, kihirdetés útján lépnek életbe: egy ilyen aktus a társadalmi egyetértés útján kapja hatékonyságát, megállapodáson nyugszik. De vannak szavak, amelyek másként teremtenek: ezek személyes kapcsolatokat hoznak létre vagy változtatnak meg: meg akarják változtatni a beszélőt és a hallgatót: ha valaki haragjának gyűlöletének ad hangot, a

háláját, bizalmát fejezi ki, bocsánatot kér, barátságáról biztosít. Összefoglalás: Szavainkkal építünk és rombolunk: emberi kapcsolatokat hozunk létre és tehetünk tönkre. Kimondott szavainkkal lépnek érvénybe ítéleteink, törvényeink, közösségünk álatal is elfogadott szabályaink. Szavainkat gesztusokkal kísérjük: gesztusainkban még mélyebben mondjuk ki önmagunkat, ezekben találkozunk a másikkal, ezekkel hitelesítjük és mélyítjük el mondanivalónkat. Egy-egy szó, gesztus, tárgy szimbólummá is válhat számunkra: valamilyen önmagán túli, fogalmakkal nem pontosan megragadható valóságra utal, segít bennünket, hogy ehhez a számunkra fontos valósághoz közelebb kerüljünk, s azt jobban kifejezzük. Ünnepelve, átlépve jelen hétköznapi helyzetünkön, kerülünk igazán közel mindahhoz, ami lényeges számunkra: emlékezünk, vagy jelen eseményt állítunk a középpontba, időt szakítunk rá, és közösségben,

szimbólumok, gesztusok, szertartások útján próbálunk közel kerülni a számunkra sohasem teljesen megragadható szenthez. Ahogy már mondtuk az ember csak emberi módon tud közeledni Istenéhez, s ez hatványozottan igaz akkor, ha egy közösség szólítja meg Istent: ez csak az emberi kommunikációs formák útján lehetséges. Szavainkkal, gesztusainkkal szólítjuk meg őt, 11 mondjuk el neki hozzá fűződő kapcsolatunkat. Szimbólumainkkal próbáljuk megközelíteni a láthatatlan, elérhetetlen és kimondhatatlan titkot. Örömmel, hálaadással ünnepelve emlékezünk meg arról, hogy a történelem folyamán üdvösséget szerzett nekünk, hogy ma is szeret minket, és jelen van közöttünk, őt magát ünnepeljük dicsőségében. Ünneplésünk szimbólumai és szavai állandóak, szertartásosak, hogy az egész közösség otthon érezhesse magát benne, s cselekvően be tudjon kapcsolódni. A mi emberi közeledésünk azonban önmagában kevés lenne:

Isten már akkor odafigyel ránk, mikor még meg se szólítottuk, ő tölti el Szentlelke által erejével és jelenlétével szavainkat, gesztusainkat, ritusainkat. S ettől lesznek liturgiává emberi tevékenységeink. - Ő valóban nem tartja magához méltatlannak ezeket az emberi kommunikációs formákat: hiszen tudjuk: kimondot szava által teremtete a világot, a próféták és törvény útján szólt a választott néphez, s formálta át hatékonyan a benne hívők szívét. Jelek, szimbólumok gesztusok útján adta tudtára a választott népnek, hogy kíséri őket. - Végül Isten igazán nagy szava, a megtestesült szó, Jézus Krisztus lett. Ez volt egyben Isten szeretetének legynagyszerűbb gesztusa: emberré lett, megszentelve és maga mellé emelve mindazt, ami emberi: szavainkat, gesztusainkat ő is élte, együtt ünnepelt kortársaival és együtt imádkozott velük rítusaikon keresztül. A megtestesülés óta lehetséges igazán, hogy emberi módon

forduljunk Istenhez, hiszen ő egészen magára vette emberi valónkat. - Ha a teremtésen és egyszülött Fián keresztül ilyen szoros szövetségre lépett az anyagi világgal, mi sem mondhatjuk az anyagra, hogy rossz: szentségeink, liturgiánk nem különös természetfeletti nyelven szólnak: az anyagvilág alapelemei - víz, kenyér, bor, olaj - és az emberi kommunikáció alapvető gesztusai lesznek az üdvösség jeleivé. Isten teremtette a világot és benne a testi embert, és beteljesülésre hívta meg: arra, hogy vele találkozzon, hogy vele egyesüljön és benne teljes élete legyen: a liturgiában beteljesül a teremtett világ, hiszen Isten magához emeli, és jelenlétének hordozójává teszi az anyagot és az embert. 12