Erotika, Szexológia | Tanulmányok, esszék » Szilágyi Gyula - Tiszántúli Emanuelle

Alapadatok

Év, oldalszám:2005, 145 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:252

Feltöltve:2011. december 29.

Méret:749 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Felnőtt tartalom! Csak regisztrált, születési időt beállított felhasználók számára! (Kor: 0)

Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

Szilágyi Gyula: Tiszántúli Emanuelle Osiris Kiadó Budapest, 2005 3 Tartalom Bevezetõ (helyett) 7 A nõkbe zárt fájdalom 19 Tiszántúli Emanuelle 25 Gatyában táncoló 35 A nejlonbugyi és a félegészség (bugyiszociográfia) 46 Testi vigasz? 57 (B)anális história 67 Két pánik között, repülj velem 77 Gáttáji gátláskoptató 89 A szezonvég császárai 105 Alkonyi merevedés? 115 Összeérõ történetek 126 Bevezetõ (helyett) A kontrasztok A kocsmában sörözés közben megbeszéltük az elõzõ éjszaka történéseit, aztán onnan vettünk rajtot. Nem kapkodtuk el, noha voltak kimondottan a csajozást preferáló figurák, akik azt mondták, hogy most már ezt a sört nem kéne, hanem induljunk végre. De volt egy erõs mag, ezek közé tartoztam én is, akik azt mondták, hogy azért még egy-két sört meg kell inni. Akkor már eléggé rendesen be voltunk ütve Lényegében az volt az alapelvünk, hogy minden csaj csaj, és

tulajdonképpen csak a strigulákat kell húzni. Az éjszaka adott pontján pedig már nem volt nehéz, mint egy ruhatárból, kivenni a lányokat, akik között voltak ilyenek is, olyanok is. Kevésre emlékszem már közülük, mert ezek tényleg ilyen válogatás nélküli akciók voltak. A fõ vadászterep egyébként a Fiatal Mûvészek Klubja volt Ezek abszolút egyéjszakás csajok voltak A szüleim nem látták, hogy mikor érkezem a nõvel, mert amikor megjöttünk, az már legalább hajnali három-négy óra felé volt. A szobámban pedig azt csináltam, amit akartam. (Hadas Miklós szerkesztett interjúja – Replika, 2000 március) Tõlünk minden második héten lehet csak diszkóba menni, akkor jön ki Szolnokról egy srác, és õ csinálja az egészet. Mindig bemutat egy-két új számot is, amúgy meg az ismert újdonságok szólnak. Nagyon sok lány jár oda, lehet táncolni is, de inkább ismerkedni megyünk oda, hátha összejön egy sikeres este Ez csak

áprilistól októberig lehetséges, mert máskor már nagyon hideg van. Az elszántabbak szokták ugyan állva csinálni, ha sikerül rávenni a leányzót, de ehhez az kell, hogy már ismerd a csajt, mert néhány kivételt nem számítva nagyon ritka, hogy mindjárt az elsõ este meg tudd lepni a kerítés mellett Mi már tudjuk, kik azok, akik kivételek (én nem tudom, mi jó lehet nekik benne), és ha már nagyon kell, akkor kicsit táncolunk velük, aztán azt mondjuk, hogy menjünk sétálni. Amikor valami sötét helyre érünk – azt mi már tudjuk, hogy merre kell menni –, egy kicsit csókolózunk, kigomboljuk a kabátját, megfogjuk a mellét, és ha lehet, benyúlunk a bugyija alá. Késõbb mi is kigomboljuk a kabátot, összebújunk, felhúzzuk a szoknyáját, és megpróbáljuk levenni róla a bugyit Ha megengedi, akkor már nyeregben vagyunk, ha nem, akkor még meg lehet próbálni, hogy csak félrehúzzuk egy kicsit, de az már ritkán sikerül. Az egésszel sietni

kell, mert ha hideg van, fázni kezdünk, és akkor már biztos nem lesz belõle semmi. Ha megoldódott a gond, akkor diadal, ha nem sikerült, akkor túrtál egy kicsit a meleg gyûrûben és jól felizgultál, mire hazaérsz, úgyis 7 megnyugszol, vagy legfeljebb könnyítesz magadon. Én két faluval messzebb lakom, a hajnali vonattal megyünk haza, nyáron meg kerékpárral vagy kismotorral. A havernak egyszer sikerült az egyik csajt a vonaton hazafelé megkettyinteni, mert egy pótkocsis kamion lerobbant az átjáróban, és a vonat negyedórát állt a fénysorompó elõtt. A másik – pedig egy évvel fiatalabb nálam – az istállójukban a jászolra ültette a csajt, és úgy dugta meg, mert akkor hajnalban mínusz tizenkilenc fok volt. De ez csak úgy sikerülhetett, hogy a csaj itt lakott a faluban, a haveromékhoz egész közel, és hát így hazafelé megbeszélték, hogy az istállóban jó meleg van a tehenek mellett. Nyáron akkor minden könnyebb, sokszor már

éjfél elõtt elmegyünk a diszkóból – ha van kivel –, és sétálgatunk meg témázgatunk, ilyenkor minden csak azon múlik, hogy a csaj akarja-e, mert lehetõség az van rá töméntelen. A legjobb az április–május és a szeptember, mert máskor a szúnyogok tényleg meg tudják keseríteni az ember életét. De nyáron akkor is sokkal több a lehetõség, meg ha kevés ruha van a lányokon, akkor könnyebben is engednek, és ha van náluk papír zsebkendõ, akkor a nyomós kútnál meg is tudnak mosdani. Ez biztos így volt régebben is, csak akkor nem diszkó volt, hanem bál vagy tollfosztás, késõbb meg pártgyûlés vagy akármi. Az embereknek mindig is kellett kuppantani, csak akkor nehezebb volt, mert a lányok féltek, hogy terhesek lesznek, inkább csak a csöcsörészésig mentek el. Amikor tavaly május elsején álltunk a diszkó elõtt – akkor tényleg nagyon sokan voltunk –, a mellettünk lévõ kocsmába igyekvõ két, ötven körüli polgár nézte a

nagyon is nyáriasan öltözött lányokat, és az egyik halkan megjegyezte, hogy „istenem, mi geci elfolyik itt majd az este!” Folyattuk azt mi is – bólintott rá a másik, aztán egész este nyelték a húgymeleg szódával hígított savanyát. (19 éves szakközépiskolai tanuló, egy tiszazugi faluból) Erdei Ferenc írja a tanyaházas aprófalvakról: „Rideg, de békességes ez az élet. Messzi a világ zaja, csak szûrõdve, ha elér idáig Kimozdulni nincs semmi ok: jól konzerválódnak itt a paraszti erkölcsök, s nagyon paraszt, aki itt él, és nagyon sokáig az is fog maradni.” A világ zaját ma már inkább a parabolaantennák inverterjei szûrik, a paraszti erkölcsök vállalása is fakultatív jellegû, de a szexuális magatartás konzerválódására vonatkozóan Erdei Ferenc prognózisa helyesnek bizonyult. A szexuális viselkedéssel, szokásokkal foglalkozó statisztikák szerint a falu és a város közötti különbségek eltûnõben vannak – a

harminc éven aluli korosztályt tekintve már el is tûntek –, és ezeket az adatokat a spontán megfigyelések igazolni látszanak. Két momentumot ezzel együtt nem téveszthetünk szem elõl: egyrészt komoly különbségek figyelhetõk meg a hat-nyolcezer lakosú településeken és a kétezer fõnél kisebb lélekszámú aprófalvakban élõk szexuális értékrendszerét, embertérképét illetõen, másrészt pedig hasonló nagyságrendû eltérések regisztrál8 hatók a városi és falusi nemi magatartás kvalitatív paramétereit tekintve. Az átélt, megélt szexuális interakciók minõségi jellemzõi pedig statisztikailag szinte megközelíthetetlenek, a személyes és igen intim kérdésekrõl csak óvatos tapintattal érdeklõdhetünk, s az így kapott válaszok nagyon nehezen rendezhetõk adatsorokká. Hogy példával éljek: statisztikailag kétségtelenül bizonyítható, hogy az elsõ nemi kapcsolat kialakulásakor a falusi és a városi lányok életkorát

tekintve nincs ugyan lényeges különbség, de a partnerkapcsolat létrejöttét megelõzõ történéseket, az aktus körülményeit tekintve korántsem ilyen egyértelmû a helyzet. Budapesten hetven (életkor 25–32 év, legmagasabb iskolai végzettség gimnázium, illetve szakközépiskola) megkérdezett nõ közül ötvenegy teljesen levetkõzve, lakásban és fekve, diszkrét világítás mellett örvendezhetett a nagy esemény bekövetkeztének, a tiszántúli aprófalvakban pedig hatvankét hasonló korú és végzettségû nõ közül negyvenegy épp csak a szoknyát felhajtva (közülük tizennyolc álló testhelyzetben), az esti, illetve éjszakai csillagfényben, szabad ég alatt adott túl ártatlanságán. Persze lehet ez utóbbi is kellemes, és lehet az urbánus megoldás is kellemetlen, de a különbség kétségtelen Az elsõ szexuális kapcsolatot megelõzõ pettingek során a fõvárosban a lányok 40%-a (29 fõ) jutott el az orgazmusig, a tiszántúli

„terepen” ez az arány nem éri el a 10%-ot (4 fõ). Ahogy közeledtünk a negyedik év végéhez, egyre komolyabban foglalkoztunk egymással. Szerelmem – iskolatársam volt – akkor már derékon alul is megsimogatott, elõször csak ruha fölött, aztán kigombolta a farmeromat, de nagyon szoros volt, így be kellett érnie a bugyimmal, viszont akkor már túl voltunk a tavaszi szüneten, melegedett az idõ, és okosabbnak láttam, ha szoknyát viselek. Nekünk Gödön volt egy kis faházunk, még hétköznap délután is kibuszoztunk, sokszor csak egy órát tölthettünk együtt, de az nagyon szép volt Akkor már a ruhák alatt mindenhol megérintett, késõbb elkezdtünk vetkõzni, elõbb csak a felsõruhákat, aztán már a fehérnemûket is. Nem tagadom, hogy engem is érdekelt a teste, néha hozzáértem az ágyékához is, azt mondta, hogy vigyázzak, mert akkor õ nem bírja visszatartani, engem meg elkapott a kisördög, és elintéztem, hogy ne bírja visszatartani.

Késõbb aztán én is megtapasztaltam, hogy milyen fantasztikus ez az egész. Azt megbeszéltük, hogy „arra” csak az érettségi után kerül sor, de addigra már lejátszottunk minden lehetséges forgatókönyvet – szóval szimuláltuk, hogy milyen lesz majd, ha Még azt is elpróbáltuk, hogyan kell felhúzni az óvszert, és ahhoz képest, hogy mindketten elõször csináltuk – mindjárt az érettségi délutánján –, egész jól sikerült. A szülõknek azt mondtuk, hogy az egész osztály ünnepel és velük leszünk, mi persze kettesben töltöttük majdnem az egész éjszakát, és csak a hajnali busszal mentünk haza. (27 éves pénzügyi adminisztrátor) 9 Nekem Toncsi már majdnem egy éve udvarolt, két évvel idõsebb volt nálam, saját földjükön gazdálkodott, nagyon értett a gépekhez, mezõgazdasági gépszerelõként végzett. Aztán bevitték katonának, októberben vonult be, és megbeszéltük, hogy megvárom Csak szilveszterkor jött haza

hosszabb idõre, anyuék megengedték, hogy eljárjon hozzánk. Én már akkor Martfûn dolgoztam, és cipõfelsõrész-készítõnek tanultam Azóta elvégeztem a szakközépiskolát is Az én szobám a nappaliból nyílott, a szüleim mindig ott nézték a tévét, ha valami izgalmas film ment, akkor tudtunk egy kicsit csókolózni, mert egyébként bármikor benyithattak, bár csak ritkán jöttek be. Húsvét után megint itthon töltött pár napot, minden este sétálni jártunk a Körös-partra, és egyre tovább jutottunk, én nagyon féltem, mert Toncsi megmondta, hogy mit szeretne, és azt is tudtam, hogy ha meg akarom tartani, akkor elõbb-utóbb engedni kell. Május közepén aztán megtörtént, Toncsi leterítette az ingét a fûre, mert leszállt már a harmat. Nagyon megszenvedtem vele, mert nem tudtam elengedni magam, teli voltam görccsel, utána meg egész éjjel sírtam. Aztán meg még egy hétig rettegtem, féltem, hogy nem jön meg, mert egyáltalán nem is

védekeztünk (27 éves cipõipari technikus) A Budapesten kapott válaszok szerint a szüzesség elvesztését a megkérdezettek pozitív eseményként élték meg, nem éreztek utána bûntudatot, csaknem 90% azok aránya, akiknél „kellõ hõfokú érzelmi elkötelezettségben” és elõre megbeszélve került erre sor, míg aprófalvakban élõ „sorstársaik” értékvesztésnek érezték „mindazt, ami történt”. Úgy gondolják, hogy nem lett volna szabad engedniük partnerük sürgetésének, de azt is tudják, hogy ezzel a partner elvesztését kockáztatták volna, az egyedüllétre pedig mindegyikük úgy gondol, mint valami tragédiára, ami után még ki is nevetik õket. Az sem elhanyagolható szempont, hogy Pesten a szüzesség elvesztését követõ órákat, sokszor az egész napot (éjszakát) együtt töltötte az ifjú pár, a tiszántúli kis falukban csak a megkérdezettek töredékénél volt erre lehetõség. Meztelenkedésre, egymás testének

felderítésére falun alig van alkalom, még ha a szülõk nincsenek is otthon, a szomszédok éles (és sokszor rosszindulatúan irigy) szeme éberen õrködik az erkölcsök felett. Én nem is tudtam, hogy milyen és mekkora az, ami hát ugye a férfiaknak van, és amikor egy pillanatra megláttam, nagyon megijedtem, mert nem hittem volna, hogy ekkora. (29 éves óvodai dolgozó) Jóllehet a szexológusok szerint a szüzesség elvesztésének élménye és körülményei nincsenek közvetlen hatással a késõbbi szexuális élet harmóniájára, azt viszont egyszerû belátni, hogy a traumaként megélt elsõ nemi kapcsolat semmiképpen sem sietteti az örömszerzõ szexualitás kialakulását. A probléma lényege abban áll, hogy a körülmények késõbb sem változnak, a házasságon (és élettársi közösségeken) kívüli 10 nemi kapcsolatokról a falvak értékítélete máig is negatív – talán csak az elváltakkal szemben nyilvánul meg némi engedékenység –,

a bujkálásra kényszerített kapcsolatokban óriási érzelmek születhetnek, az egészséges érzékiség kifejlõdését viszont aligha segíti az ideges rejtõzködés. Az elsõ szexuális találkozást követõ magatartásban is komoly különbségek figyelhetõk meg: a budapesti megkérdezettek 72%-a arról számolt be, hogy igyekeztek kapcsolatukat stabilizálni, a közös programokat ebben az idõszakban úgy szervezték, hogy minél több lehetõség nyíljon az intim együttlétekre, a cél a kölcsönös örömszerzés technikáinak elsajátítása és rendszeres gyakorlása volt. Vidéken a lányok viszont inkább kerülték a szeretkezésre lehetõséget adó találkozásokat – miközben a fiúk ragaszkodtak volna az ismétléshez –, mert úgy gondolták: azzal, hogy lefeküdtem vele, bizonyítottam az érzéseimet, de nem akartam, hogy állandóan csak azért találkozzunk, annak csak az lett volna a vége, hogy egykettõre megun. Meg aztán az egész szeretkezés

szóval nem olyan volt, amilyennek elképzeltem Csak három év múlva, a házasságom elõtt pár hónappal ismertem meg, milyen jó is a testi szerelem. (31 éves gyermekgondozó) Az aprófalvakban élõ férfiak szexualitással kapcsolatos beállítódását erõsen befolyásolja a megkérdezett életkora, családi állapota, és alapvetõen fontos tényezõ az iskolázottsága. Az természetes, hogy a titkokat esdõ fiatalság az „élet egyik legnagyobb örömének” gondolja a szexualitást, s az is elfogadható, hogy a nõs férfiak túlnyomó többsége „fontos, de nem elengedhetetlen” tényezõként értékeli a szexet. A mindennapos rutinná vált szexualitás már korántsem olyan kívánatos, mint amikor még csak ritka alkalmakkor kerülhetett rá sor. Abban a csoportban, amelynek tagjai csak általános iskolát (esetleg abból is csak néhány osztályt) végeztek, többnyire egykedvû közömbösség alakult ki a szexualitással kapcsolatban, mind a nõk, mind a

férfiak körében. Férfiak esetében ez részint a szexualitással kapcsolatos ismeretek hiányával, részint pedig speciális egzisztenciális helyzetükkel áll összefüggésben: a 48 fõbõl (életkor 25–32 év) álló csoportban harmincketten voltak munka nélkül, a napszámos zsellérek létbizonytalansága minden bizonnyal szerepet játszott a szex iránti érdeklõdés lanyhulásában. A dolog természetébõl adódóan ez nem lehet kizárólag a férfiak gondja: az alacsony iskolázottságú és rossz szociális státusban lévõ férfiak alacsony iskolázottságú és rossz szociális státussal rendelkezõ nõket választanak partnerül, és az ilyen találkozásokból – amelyeket egyaránt terhel a tudatlanság és a másnapok bizonytalansága – ritkán alakul ki harmonikus párkapcsolat. A kis falvakban – különösen a Tiszántúlon – lényegesen alacso11 nyabb az érettségizettek és a felsõfokú végzettségûek aránya, mint a nagyvárosokban, és

ez a körülmény már önmagában is fontos magyarázó tényezõ lehet a szexuális kultúra alacsonyabb szintjére. A vágyak és az ágyak A falvakban élõ emberek már gyermekkorukban megszerzik elsõ szexuális ismereteiket: ha a koca búg, a tehén folyat, a kanca sárlik vagy ivarzik a nyúl, akkor jön a kan vagy a bika, hozzák a bakot meg a csõdört, és az érdeklõdõ gyermekek pontos felvilágosítást kapnak idõsebb társaiktól, hogy mi is történik és miért. A nemiség biológiájának ismerete humán relációban viszont korántsem elégséges a megfelelõ minõségû szexuális magatartás kifejlõdéséhez, a szexuáltechnika elsajátításához. E tekintetben a telekommunikációs fejlõdés komoly segítséget jelent: az olcsó szappanoperák, az éjszakai erotikus történetek magatartási mintákat közvetítenek, verbális kliséket tesznek általánosan elérhetõvé, és nem utolsósorban olyan intimtechnikákat is bemutatnak, amilyenek az aprófalvak

világában nagyrészt ismeretlenek, a vizuális szemléltetés viszont megkönnyíti elsajátításukat. Az ilyen érdekességek elsõsorban a hölgyeket ragadják meg, a férfiakat talán szigorú realitásérzékük akadályozza abban, hogy azonosuljanak a látottakkal. Nekem nincs idõm a tévézésre, inkább csak a sportot nézem, meg pénteken és szombaton az esti mûsort. Én reggel ötkor kelek, öt harminchétkor indul a vonatom, hatkor kezdek, kettõkor végzek, három óra után érek haza, elõször eszem én, aztán etetek vagy darálok, szóval ellátom az állatokat, utána fürdök, valamit megint harapok, a híradót még megnézem, de kilenckor már aludnom kell, mert a „dorkókörön” (itt sütik rá a sportcipõk gumitalpát a felsõrészre) néha van ötven fok is, az álmos ember hamar elszédül itt. Az asszony mindig nézi éjszaka ezeket a baszós filmeket, pedig nem hiányozhat neki semmi, arról én gondoskodom. A múltkor láttam én is az egyiket, egy

olyan harmincas fickó, akkora aranylánc volt a kezén, hogy többet ért, mint a házunk, majd egy órát cifrázta ott – két nõvel egymás után –, és nem lehetett panasza egyiknek sem, az asszony csak sóhajtozott, én meg azt gondoltam, hogy jönnél be, haver, csak öt napra a melegüzembe, utána akkor tudnál valamit csinálni, ha egeret kötnél a bögyörõre, hogy ki-be szaladgáljon vele. Nem tudom, miért hülyítik az embereket ilyen marhaságokkal, aki rendesen dolgozik a kenyérért, akkor sem tudja utánozni õket, ha belefeszül. (32 éves betanított munkás) A fiatalabb korosztály számára az ilyen filmek mást jelentenek, õk még hisznek abban, hogy egyszer nekik is lesz alkalmuk a látottak megélésére. Az is természetes, hogy a fiatal férfiak megkülönböztetett érdeklõdéssel vi12 seltetnek a szép testû, ruhátlan (pornó) sztárok iránt, de furcsa módon õk a lányok számára is érdekességet jelentenek: hajviseletüket (néha)

utánozzák, ápoltságukat (mindig) irigylik, és valahol mélyen megõrzik mozdulataikat és az örömszerzés látott technikáit is. Ezekbõl a töredékekbõl alakul ki aztán az intim elvárások olyan rendszere, amely persze „an sich” nagyon ritkán teljesül, de a megvalósítás felé vezetõ úton érdekes tapasztalatok szerezhetõk, és néha persze kudarcok is. Szeretem a sorozatokat is, amelyek az én korosztályomról szólnak, és – ha otthon vagyok – pénteken éjjel megnézem a felnõtteknek szóló történeteket is, amikor pedig szüleim korábban lefekszenek (és valakitõl kaptam kazettát), néha még a videót is bekapcsolom. Egyikkel sem vagyok kibékülve teljesen: a sorozatokban a fiatalok gazdagok, az erotikus filmekben a nõk meg mindig boldogok Apám nõvérének – hetvenegy éves, de nagyon jópofa öregasszony – egyszer elmeséltem, hogy mi történik az éjszakai filmeken, azóta õ is rendszeresen nézi, aztán vasárnap megbeszéljük.

Szerinte észre kellene vennem, hogy sohasem szerepelnek benne parasztok. És nem azért, mert õk nem csinálnák ugyanígy, ha lehetne – mondta az öregasszony –, hanem azért, mert itt másra kell az erõ. De én úgy látom, hogy inkább a szokások meg a szegénység jelent akadályt A barátnõm – egy osztályba jártunk, most Egerben tanul – például a szüleivel lakik, modern kétszintes házuk van, még az emeleten is van fürdõszoba, de napközben mégis a kerti budit használják – még télen is kimennek a lakásból –, ha éjjel erõsebben havazott, reggel az az elsõ, hogy ösvényt lapátolnak a retyóhoz. Elnéztem ezeknek a sorozatbeli lányoknak a kezét meg az öltözködésüket, szerintem itt az elsõ nap letörne a körmük, és hólyaghurutot kapnának nálunk az elsõ séta után. Így öltözködni csak városokban lehet, és ott az ismerkedés is sokkal könnyebb, már csak azért is, mert sûrûbben laknak az emberek. A mi falunkban 680 ember

él, Szolnokon két lakótelepi házban többen vannak, több a munkaalkalom, nagyobb a boltok forgalma, sokkal jobban élnek az emberek, többet olvasnak, több filmet látnak, akár hetente mehetnek színházba is. És ott senki sem ismeri a másikat, ha itt valamelyik fiúval kicsit többet beszélgetek, azonnal tudja az egész falu, ha meg este néha eljárna hozzánk, pár hónap múlva már érdeklõdnének, hogy mikor lesz az esküvõ. Ez azért baj, mert így a lányok nem tudnak igazán tapasztalatot szerezni, négy osztálytársnõm ment férjhez mindjárt az érettségi után, nagyot csalódtak a szexben, egyikük – nyolc hónapos házasság után – elsírta magát, amikor megkérdeztem, hogy milyen a hitvesi ágy. Nekem még nem volt kapcsolatom, pedig már lassan húszéves leszek, ha sikerül, jövõre már egyetemre járok – biológusnak készülök –, inkább ott keresek majd valakit. Amikor a nagynénémnek azt mondtam, én úgy akarom, hogy nekem a szex mindig

nagyon jó legyen, azt válaszolta, hogy az csak az „úri népeknél” divat. Szegény öregasszony, harminckilenc évesen megözvegyült, és azóta sem 13 volt senkije, azt hiszem, egy percig sem érezhette, hogy közéjük tartozik. (21 éves lány) Persze az erotikus tartalmú látványt mindenki saját törekvéseinek tükrében – és saját szintjén – értelmezi. Napjainkban már csak bizonyos garanciák mellett fogadjuk el a királylánnyá csókolt béka paradigmáját, bár az ilyen rózsaszín filmecskék igen kevéssé hiteles kerettörténetei pontosan valami ilyesmit közvetítenek. A „jobbra vágyott, de nem kapott / még olyat sem, mint én vagyok” õsi bölcsesség pentaton dallamú szövege éppen az ilyen kísértésektõl volt hivatott megóvni a nagyralátó ifjúságot – a szociális mobilizáció lényegesen szigorúbb feltételei között. A nyitott(abb) társadalmakban a jobbra vágyás – ideértve a szexuális értékek birtoklásának

igényét is – realitástartalma megnõtt, de megfelelõ szociokulturális hinterland nélkül legfeljebb a szexuáltechnika sajátítható el, a kifinomult érzékiség illúzió marad. Az pedig kifejezetten szerencsétlen helyzet, ha valaki az erotikus (vagy kicsit pornográf) videofilmekbõl, tévémesékbõl és az édes-bús sorozatokból rakja össze identitását, mivel a más forrásokból érkezõ üzenetek számára dekódolhatatlanok. Két éve jöttem el a tejüzembõl, ott betanított munkás voltam, de sokszor kellett emelni a rekeszeket, és elkezdett fájni a derekam. Akkor múltam tizenkilenc éves, munkanélküli lettem, most pedig kapok szociális segélyt, mert aput leszázalékolták, így aztán itthon dolgozom, én látom el az állatokat, és sokszor járok napszámba is. Két fiúval jártam komolyabban, de én még nem akarok férjhez menni, szeretnék egy kicsit szórakozni, és jó lenne utazni is. De itt nagyon nehéz jó állásba jutni, pénzt pedig

csak ilyen helyen lehet keresni. Ha lehet, átmegyek a barátnõmhöz, az õ szülei Cserkén dolgoznak egy presszóban, így aztán nyáron sokszor csak éjfél után érnek haza. Ilyenkor többen vagyunk, a fiúk hoznak szexfilmet, és bekapcsoljuk a videót A múltkor egy olyan filmet láttunk, ahol az igazgató szerelmeskedett a titkárnõjével, benn a munkahelyen, mert az igazgatónak volt felesége is. Olyan ezüstös hajú, magas, komoly ember volt, nem is hittem volna róla, hogy képes lesz kikezdeni a titkárnõjével és lefeküdni vele ott az íróasztalon. Mindenhogyan csinálták, a nõnek is biztosan jó lehetett, mert közben folyton kiabált De nem is ez volt az érdekes, hanem én azt vettem észre, hogy mind a ketten nagyon jól voltak öltözve, pedig csak dolgozni voltak. A titkárnõn fehér átlátszó bugyi volt meg csipkés melltartó, és az igazgató is olyan színes alsót hordott, mintha fürdõnadrág lett volna. Én ha lefekszem a barátommal, nem nézek

oda, amikor vetkõzik, mert itt a fiúk száras nadrágot viselnek, és én azt nem szeretem. Ezekben a filmekben majdnem mindig szájba veszik egymást ott lenn is, itt elõször az igazgató csinálta, aztán a nõ utána visszaadta neki. Kíváncsi vagyok, hogy az milyen lehet, egyszer kértem a barátomat, hogy csinálja nekem, és õ azt mondta, hogy csak akkor, ha utána én is megcsinálom vele, de ettõl megijedtem, és abban maradtunk, hogy majd késõbb. Az is tetszett még, 14 hogy olyan szép volt az iroda berendezése, mindenhol rend volt, és a sarokban olyan lámpa állt, amelyiken be lehetett állítani, hogy mennyire világítson. Amikor befejezték, az igazgató felemelte a titkárnõ fizetését. Akkor azt gondoltam, hogy én is titkárnõ leszek, be is mentem a munkaügyi központba, indult is ilyen tanfolyam, de csak azok mehettek oda, akik már elvégezték a gimnáziumot. Én nem voltam rossz tanuló, de ennek már több mint hat éve, nagyon elszoktam a

tanulástól, nem nagyon szeretek olvasni sem, és oda négy évig kellene járni. Tavasszal indul viszont egy másik tanfolyam Szolnokon, oda felvettek, ez csak egy évig tart, és aztán kereskedõ leszek. (21 éves munkanélküli lány) Mindennapi aktusaink A szexuális aktus egy új kapcsolatban élmény, késõbb már csak gyakorlat. A nõk helyzete e tekintetben ellentmondásos: fontos cél számukra a partner megtartása, és ezért elfogadják a korántsem optimális szexualitást, ugyanakkor pedig igyekeznek – érthetõ okokból – minimálisra csökkenteni a coitusok számát. A probléma nagyságrendjét jól érzékeltetik az adatok: a tiszántúli aprófalvakban a 25–32 éves egyedülálló (és csak általános iskolát, illetve szakmunkásképzõt végzett) nõk 45%-a nagyon ritkán vagy sohasem éli át a beteljesülést, arányuk még a 30–45 év közöttiek korcsoportjában is 40%, és nem éri el a 20%-ot azok aránya, akik ha nem is mindig, de többnyire

eljutnak az orgazmusig. A kellemetlen kötelességként, szükséges rosszként megélt szexualitás érdekes módon pozitívan befolyásolja a kapcsolat tartósságát: a ritka – de többé-kevésbé rendszeres – szeretkezés segít megõrizni (mármint a férfi partner számára) a kapcsolat varázsát. Legalább így nem fog megunni. Állandóan füstölög neki, de én persze hol menstruálok (néha havonta háromszor is), hol a fejem fáj, de van, amikor csak egyszerûen összeveszek vele. Ezzel azért vigyázni kell, mert nem rossz ember, gondolkodtunk már azon is, hogy összeházasodunk – hat évvel idõsebb nálam, elvált, a felesége állandóan ivott –, nem akarom elvadítani. De ha hozzámegyek, akkor meg kétszer ennyit kell majd elviselnem, pedig így is nehéz. Az a baj, hogy az elején úgy csináltam, mintha nagyon jólesne – pedig akkor még néha fájt is –, most meg nem akarom azt mondani, hogy már másfél éve csak játszom neki. És milyen nagyra

van magával! A múltkor azzal büszkélkedett, hogy megnézte az órát, és tizennégy percig egyfolytában csinálta velem. Akkor a végén azt mondtam neki, hogy görcsöt kapott a lábam, mert már nem nagyon bírtam volna tovább. (27 éves téeszalkalmazott) A partnerkapcsolatokban felmerülõ intim problémák kezelési módja errefelé az, hogy nem beszél róla senki, legkevésbé a nõk. Ez a helyzet a hibás párválasztási stratégiák következmé15 nye. A férfiak érdeklõdésének felkeltése, az ismeretség kapcsolattá formálása, a kapcsolat hõfokának növelése, mind olyan technika, amelynek minden nõ birtokában van, a falusi lányok talán járatosabbak is e téren, mint a sokkal bõvebb választási lehetõséggel rendelkezõ városiak. A cél elérése érdekében használt taktikai megoldások között a szexuális csábítás is szerepel, elõször persze csak indirekten, majd amikor a helyzet megkívánja, akkor konkrétan is. Nem árt ilyenkor

értésére adni a kiszemelt áldozatnak, hogy férfiként is csodálatos, így alakul ki az a csapdahelyzet, amelybõl aztán csak a kapcsolat lezárása jelent kiutat, mert az õszinte, konfliktusfeltáró beszélgetést mindkét fél kerüli: a férfiak nem akarnak csalódni magukban, a nõk pedig szégyellik korábbi megtévesztõ viselkedésüket. Nem kevés ilyen kapcsolatból lesz házasság, sok esetben a válás után válik világossá, hogy a közös ágy korántsem jelentett akkora boldogságot, mint ahogy az kifelé látszott. A nõkben aztán ilyenkor átszakad valami zsilip, meglepõ naturalitással sorolják fel az õket ért méltánytalanságokat és azokat a megalázó helyzeteket, amelyek kialakításában nem csekély részük volt. Alig múltam húszéves, amikor összekerültünk, és együtt töltöttünk tizenhét évet. Nem õ volt az elsõ az életemben, de a másik még rosszabb volt. Csak errõl nem beszéltünk soha. Két gyerekünk született a három év

alatt, azért estem ilyen gyorsan teherbe, mert ha közeledett, akkor eljátszhattam, hogy rosszul vagyok Nem mondhattam meg mindjárt az elején, hogy nagyon rossz együtt lenni vele. Azt hiszem, a terhességem alatt voltam csak igazán boldog a házasságomban. Aztán nekifogtunk az építkezésnek – addig anyámnál laktunk –, négy évbe telt, mire befejeztük, szép ház, nagy ház, most eladó – de persze nem kell senkinek. Amikor már ez is megvolt, akkor már nem tudtam kitérni, nagyon sokszor már délután émelygett a gyomrom, mert tudtam, hogy este majd le kell feküdnöm vele. Késõbb elmentem orvoshoz, mindent rendben talált, tényleg nem volt semmi bajom, otthon meg azt mondtam, hogy gyulladásom van, és most pár hónapig nem szabad. Nem iszik, nem dohányzik, állandóan túlórázott a munkahelyén – Martfûn van még most is a sörgyárnál –, de én nem tudtam elviselni. Úgy mozgott, mint egy bika – néha olyan erõsen lökdösött, hogy már fájt

–, és pontosan úgy fújtatott. Ha nem engedtem neki, akkor nem szólt semmit, csak napokig csapkodott Amikor meg „beteg lettem”, akkor azt találta ki, hogy meztelenül nézegetett meg simogatott (azt sem szerettem, ha hozzám ért), és utána a kezemmel kellett csinálnom neki. Felkapcsolta a lámpát, felült az ágyon, levette a hálóingemet, egy törülközõt terített az ölébe, nekem az oldalához kellett állnom, és úgy rángattam neki. Ebben csak az volt a rossz, hogy közben mindenhol fogdosott. Sokszor azt kívántam, hogy bárcsak meghalna, pedig mi nem is veszekedtünk soha. Rettentõen szégyelltem magam De még így sem tudtam mindig megúszni, néha csak meg kellett „úgy” is engedni neki. 16 Nagyon örültem, amikor talált magának valakit, nem is titkolta, azt mondta, hogy most már tudja, mi a szerelem. Elváltunk, egy percig sem maradtam a házban, visszaköltöztem anyámhoz, özvegyasszony, legalább nincs egyedül. A fiam Füreden tanul, az

idén már a kislány is befejezi az iskolát, fodrász akar lenni, a nyáron már dolgozott is egy mûhelyben Karcagon. Csak azt irigylem a volt férjemtõl, hogy most már tudja, milyen a szerelem. Nem nagyon hiszek benne, de néha én is szeretném tudni, hogy mi az. (38 éves elvált asszony, betanított munkás) A dolgok dialektikája olykor szokatlan módon érvényesül: a szexuálisan nem tökéletes partnerkapcsolatokat éppen nyitottságuk tartja össze (ha már végképp elviselhetetlen, akkor otthagyom, legfeljebb egyedül maradok), az ilyen házasságok pedig éppen zártságuk miatt (ezt nem fogom viselni egy életen át) eshetnek szét. Az iskolázottság persze e témában is meghatározó tényezõ: a szakközépiskolát, gimnáziumot végzett nõk párkapcsolataiban lényegesen kevesebb a disszonancia. Az aprófalvakban élõ érettségizett lányok gondolkodásában a szexualitás már nem tabu, bár nem is feltétlenül téma a partnerek között Amikor egy

kapcsolat minden szempontból megfelelõ, csak az intim találkozások nem zajlanak úgy, ahogy kellene, a 25 év körüli korosztály nõtagjai képesek az olvasmányokból, filmekbõl, barátnõktõl, barátoktól szerzett ismeretek kreatív alkalmazására, hogy biztosítsák a kölcsönös örömszerzést. Azért a környezettõl – és a gyermekkorban ösztönössé vált gátlásosságtól – õk sem tudják függetleníteni magukat: a problémát nem beszélik meg partnerükkel, hanem egyszerûen megpróbálják megoldani Igyekezetük néha meglepõ eredményekhez vezet Amikor kedvesem eltörte a térdét, elõször arra gondoltam, hogy legalább pihen egy picikét, és gyakrabban találkozhatunk. Törökszentmiklóson végzett, mezõgazdasági szakközépben, aztán technikus lett, arra készült, hogy Németországban majd kertépítõként dolgozik, de édesanyja halála után a papa nem engedte el, vett neki egy teherautót, és most fuvarozó. Nem megy rosszul a bolt,

tavaly már hozzáépítettek a házukhoz, mert Mátyás úgy akarta, hogy külön lakrésze legyen Gyerekkorunk óta ismertük egymást, néha beszélgettünk is, nem lepett meg, hogy meghívott a házszentelõre. Ott jöttünk össze, pár héttel elõtte zártam le egy nagyon rosszul sikerült kapcsolatot (becsaptak, megcsaltak, megaláztak és az ártatlanságom is odalett), éppen túljutottam a krízisen. Én Szolnokon dolgozom az önkormányzatnál, most kezdtem estin az államigazgatási fõiskolát, nagy mûsor volt, amikor egyszer munka után a parkolóban várt rám egy közepes méretû kamion. Szóval lassan megmelegedett körülöttünk a levegõ, csak nehéz volt közös programokat csinálni, mert Matyi állandóan úton volt, az útlevelét már ronggyá olvasták a vámosok. Persze lejátszottuk az ágyjelenetet is, nem sikerült rosszul, de a tökéletestõl még messze volt. Elõször azt hittem, hogy a korábbi kapcsolat rossz emlékei miatt, de az ismétlésekben

sem történt semmi 17 pozitív fejlemény. Bántott a dolog, mert egyébként minden szépen alakult, én komolyan kezdtem beleszeretni, és minden jel arra mutatott, hogy nem viszonzatlanul Nem akartam még beszélni errõl Mátyással, mert nem tudtam volna mit mondani. Eljutottam a fennsíkra, majd megálltam, és egyszerûen bevehetetlennek tûnt a csúcs Amikor aztán begipszelve feküdt – csak mankóval tudott mozogni a lakásban is –, komolyan megsajnáltam és gondjaimba vettem Ennek mindig nagy csókolózás lett a vége, és itt tényleg be is fejeztük, a majdnem combtõig érõ merev gipsz legyõzhetetlen akadályt állított a szerelem elé. Az elsõ napokban még nem éreztem tragikusnak a helyzetet, de néha Mátyás annyira felhúzott, hogy utána nem tudtam aludni. Akkor döntöttem el, hogy ez így nem mehet tovább Másnap este a felhevült csókok közepén egyszer csak nyeltem egy nagyot, és egyszerûen kiléptem a bugyimból (nem rögtönzés volt,

elterveztem mindent elõre: bõ szoknyát vettem fel, hogy megkönnyítsem a dolgot), kihámoztam Mátyást a fürdõnadrágból – a gipsz miatt nem vehetett fel pizsamát –, azt hiszem, nagyon piros volt az arcom, mert elõször csináltam ilyet, de most gyors voltam és határozott, nem engedtem Matyikát szóhoz jutni, igaz, nem is akart, aztán némi ügyetlenkedés után (a gyakorlat hiánya még mélyen átgondolt elmélettel sem helyettesíthetõ) szembefordultam vele, és lovagló ülésben elhelyezkedve felülkerekedtem a helyzeten. Nem is tudom, minek örültem jobban: annak, hogy szeretkezünk, vagy annak, hogy meg mertem valósítani mindazt, ami tegnap túlhevült fantáziámban megfogant Arra nem számítottam, hogy ebben a testhelyzetben, ha elég mélyre ereszkedem, az az átkozott gipsz nagyon fogja nyomni a fenekem, és azt is észrevettem, hogy minden nagyobb mozdulatommal Mátyásnak is fájdalmat okozok. De éreztem, hogy ezt most nem hagyhatom abba, egy

lépés volt csak az ég – az alkalomhoz tökéletesen illõ slágerszöveg –, ezért egy pillanatra elváltam tõle, hátat fordítottam neki, most már nem ügyetlenkedtem, tanult hetérának éreztem magam, marokra fogtam a fiút, hogy ne herdáljuk az idõt, elvégre az élet abból áll, õ pedig a szoknyám alatt hátulról simogatott, még egy kicsit ringattam a csípõmet, valamelyik filmben egyszer hallottam azt a szót, hogy tûzrobbanás, és most hirtelen megértettem, mit is jelent. Percekig maradtunk még így, aztán Mátyás – az alkalomhoz nem nagyon illõ módon – csak annyit mondott, hogy te úristen (nem is tudtam, hogy pertuban vannak), majd kivonultam a fürdõszobába, de elõtte még beadtam neki egy vizes törülközõt, mert úgy gondoltam, neki is rendeznie kell a sorait. Sokáig folyattam magamra a zuhanyt, de nem tudtam megnyugodni, amikor visszamentem a szobába, még akkor is lehetett valami az arcomon, mert Mátyás azt mondta, hogy úgy

mosolygok, mintha találtam volna valamit. Igen, mondtam neki, feltaláltam az orgazmust, és most elõször nem mentem haza, hanem együtt maradtunk egész éjszaka (Teljes ismeretlenséget kérõ 26 éves közalkalmazott) 18 A nõkbe zárt fájdalom 1996 õszén, egy pénteki napon a férjem a késõi vonattal jött csak haza. Letette a táskáját és azt mondta, hogy decembertõl munkanélküli. 14 év munka után, ebbõl hat évet dolgozott Szentesen, egyszerûen megszüntették a munkaviszonyát. A vállalat Lajosmizse mellett tudott volna állást adni, csak hétvégeken járhatott volna haza, azt meg nem vállalta. Végkielégítést sem kapott, mert mindig féléves szerzõdéssel foglalkoztatták, de ez csak akkor derült ki, amikor bementem Szolnokra a központba a párommal és veszekedtem, hogy neki az a kis pénz igenis jár. Akkor mutatták meg a szerzõdéseket, amiket aláírt Rendesen beszéltek velünk, azt mondták, hogy megértik a helyzetünket, de

legszívesebben megfojtottam volna õket Ismeri a férjemet, 108 kiló és akkora tenyere van, mint egy lapát, de most csak állt, leeresztette a vállát és nehezen szedte a levegõt. Féltettem, mert amilyen erõs, olyan gyenge a szíve, csak a vonaton hazafelé mertem megkérdezni tõle, hogy miért írta alá azokat a papírokat Azt mondta, hogy aki nem írt alá, azokat már egy éve elküldték. Ismerõs volt a kalauz, elõször azt hitte temetésrõl jövünk, amikor elmondtuk, hogy mi a baj, csak legyintett. Lassan földönfutó lesz az ország – mondta, és megszorította a kezemet. Tudtam, hogy vigasztalni akar, de amit mondott, az megütött Harminchat éves a párom, én harminckettõ Két gyerekünk van, a lány tizenegy, a fiú kilenc éves. A házunk kész van, a Wartburg 10 éves, de alig használtuk, a garázsban is ponyva alatt állt, hogy ne piszkítsák össze a legyek. Öt hektár szántónk van meg egy szép darab kaszáló, az öregek dolgoztak rajta, apám

halála után pedig édesanyám napszámosokat fogadott. A teheneket maga fejte, a növendékmarhához, a hízókhoz meg a tej szállításához van állandó emberünk Gazda lánya vagyok, nekünk mindig volt földünk, apám mástól is bérbe vette a háztájit, ebbõl kaptunk indulópénzt, amikor elkezdtük az építkezéshez Kiegyenesítettem a derekamat, és megfogadtam, hogy mi nem leszünk földönfutók. Amikor leszálltunk a vonatról a páromat leültettem otthon, elétettem egy üveg bort – elõször azt hitte álmodik –, és elmentem anyámhoz Aztán egy hétig majd minden este nála voltam Látta, hogy nagy a baj, akart is segíteni, csak még nem tudtuk, hogyan. Végül is megállapodtunk Két borjút kaptunk és két kocát. Úgy fizettük ki, hogy Laci dolgozott az állatok mellett – anyám portáján tartottuk a saját jószágunkat is –, de tíz hónapig csak fél napszámot kapott. Az elsõ év így is nagyon nehéz volt, én huszonnégyezret kaptam kézhez

a növényolajnál, a férjem tizenhétezret munkanélküli segély19 nek, tízet a mamától és a gyerekek után is adtak minden évben valami támogatást az önkormányzatnál. Viszont tizenhatezret fizetünk havonta vissza az építési kölcsönbe. Volt úgy bizony, hogy semmi pénz nem volt a háznál Laci reggeltõl estig dolgozott a mamánál. Nem értette a paraszti munkát – bányászcsaládban született Nógrádban –, de azt mondta, hogy anyuka csak mutassa hogyan kell, én majd csinálom. A mama ötlete volt a nyúl is A borjúból másfél év múlva lesz pénz, a hízókból pedig nagyon bizonytalan a bevétel Pedig saját fialtatású malacaink vannak, a takarmányt is mi termeljük De az idén is már csak nagy súlyú hízókat viszi el a szalámigyár, a többi vagy kell, vagy sem. Ezért jó a nyúl Hamar megfordul, és azonnal fizet Ahol a marhának jut takarmány, ott jut a nyulaknak is. Sokszor, nagyon sokszor volt, hogy pénteken leadtuk a nyuszikat,

és abból a pénzbõl fõztem a vasárnapi ebédet. Egy év után kaptunk egy kis levegõt, akkor hívták be Lacit a munkaügyi hivatalba Kunszentbe, hogy igényeljen jövedelempótló támogatást. Nem akart menni Vasalt inget adtam rá, felöltöztettem, kivettem egy nap szabadságot és 14 hónap óta elõször beindítottuk a Wartburgot. Megkérdezték a nevét és adtak egy papírt, hogy töltse ki, majd két hónap múlva megkapja a segélyt. Az én párom meg kihúzta magát és megköszönte az eddigi segítséget, és azt mondta, hogy ha munkát nem tudtak adni, neki kegyelemkenyér nem kell Nem koldus õ, hanem munkás Olyan csend lett az irodában, hogy nekitámaszthatták volna a létrát Február vége volt akkor, már érezni lehetett a napot, álltunk a piactér sarkán, éppen delet harangoztak, és nagyon jól éreztem magam. Aztán másnap reggel, ahogy fésülködtem, észrevettem a hajamban az elsõ õsz szálakat (T Z 32 éves, gazdasszony) A statisztikák

szerint a munkanélkülieknek csak 40–45%-a nõ, de ezek az adatok nem feltétlenül pontosak. Minden valószínûség szerint a munkahelyüket elvesztett nõk és férfiak számában nincs jelentõs különbség, a munka nélkül maradt nõk viszont az elsõ év után sokszor megszakítják kapcsolatukat a munkaügyi központokkal, s így nem szerepelnek a statisztikai összegzésekben. Részint felhasználják azokat a „menekülési útvonalakat”, amelyek nemükbõl adódóan nyitottak számukra (gyermekszülés, gyermeknevelés), részint pedig a kisegítõ gazdaságban végzett munka növelésével kísérlik meg – legalább részben – pótolni a kiesõ jövedelmet. Fizetésük tradicionálisan alacsonyabb, mint a hasonló munkát végzõ férfiaké, így a családi költségvetésben kisebb rés keletkezik, mint amikor a férj válik munkanélkülivé Ezzel együtt, az aprófalvakban élõ asszonyok számára nem csak saját munkanélküliségük jelent gondot. Amikor a

férj elveszti munkáját vagy az iskolából kikerülõ gyermek nem tud elhelyezkedni, sokszor a feleségnek kell az otthon egyensúlyát biztosítani, neki kell a negatív változások 20 lelki következményeit ellensúlyozni. A tiszazugi asszonyok aligha ismerik a kreativitás fogalmát, de meghökkentõen hatékony stratégiákat alkalmaznak, ha a család megtartásáról van szó. Ezt a házat szüleimtõl örököltük, 1982-ben fejezték be, akkor voltam 20 éves. Apám 13 évig építette, mert édesanyám nem dolgozott, s így csak kevés kölcsönt tudtunk felvenni. 24 évesen mentem férjhez, a felsõ szintet megkaptuk anyáméktól. A férjem a vasútnál dolgozott egészen 95 végéig, akkor lett munkanélküli Majd egy évig csak lézengett, segített itthon a gazdaságban, néha eljárt maszekolni, vasbetonszerelõ a szakmája, de mindenhez ért Kapott munkanélküli segélyt, motorral hordta a tojást az üzletekbe, nem sokkal volt kevesebb a pénze, mint amikor

dolgozott Valami azonban nem tetszett nekem Amíg munkába járt az egyenruhája olyan volt, mint a patyolat, minden reggel borotválkozott, arcvizet kent magára, havonta kétszer ment fodrászhoz. Azt mondta, nem mindegy hogyan néz ki, mert az emberek róla ítélik meg a vasutat. Amikor meg itthon volt, hétszámra nem került le róla a munkaruha meg a gumicsizma. Az esti etetés után még elszaladt a kocsmába megivott egy-két korsó sört – többet soha –, aztán lerúgta magáról a ruhát, és befeküdt mellém az ágyba. Hát én nem ilyennek ismertem az uramat Nem kellett akkor nekem sehogy sem, de nem mertem mondani, mert féltem, hogy nagy bajt csinálok. Amikor nyáron ki kellett húzni egyik elsõ fogát, azt sem csináltatta meg. Ezt azért szóvá tettem, de azt válaszolta, hogy ganézni így is jó vagyok, legalább hegyesebbet tudok köpni – és meg is mutatta. Ez már több volt, mint elég Bementem a munkaügyi hivatalba, hogy munkát keressek a férjemnek

Nem értették, hogy mit akarok, de aztán a vezetõ azt mondta, hogy Szolnokon a Volán keres biztonsági õröket, de orvosi alkalmasság kell, és utána egy tanfolyam Ezért nekünk nem kell fizetni, és a tanfolyam ideje alatt is jár a munkanélküli segély. Már az elsõ hét végén abba akarta hagyni Attól félt, hogy megbukik a vizsgán és ki kell fizetni a tanfolyam árát. Elmúlt negyvenéves, jó feje van, de a fegyvervizsga meg a szabályzatok, paragrafusok – szóval nagyon nehéz volt vele. Úgy csináltam, mintha iskolás lenne: délután a gyerekkel foglalkoztam, este meg tõle kérdeztem ki a leckét Akár le is vizsgázhattam volna helyette Látta rajtam, hogy nagyon komolyan gondolom, nem mert ellenkezni, aztán ahogy haladt elõre, egyre könnyebben és szívesebben tanult. Dicsérettel végzett. Két éve dolgozik a Volánnál, most már szolgálatvezetõ Egy kicsi rendezõdtünk anyagilag is, anyámékkal közösen csináltunk egy kis fóliát – lassan

behozza az árát Tavasszal aztán egy vállalati rendezvényen megismertem a munkatársait is Itt tudtam meg, hogy Miklós mindenkinek azt mondja rólam, hogy kozmetikus vagyok. Ez még tetszett is egy kicsit, de azért otthon kérdõre vontam Az úgy van – válaszolta elvörösödve –, hogy nyáron megint tanfolyamra kell 21 mennem, és aztán én leszek az egész szolgálat fõnöke. Írásban kellett válaszolnom egy csomó kérdésre Érdeklõdtek a családról is Nem írhattam oda, hogy a házastársam foglalkozása: paraszt. (43 éves gazdasszony) Az egyenes derekú, nagy akaratú, életre szánt tiszazugi asszonyok szüleiktõl örökölték magatartási mintáikat. Az aprófalvak értékvilágában a családnak nem volt alternatívája, pótolhatatlan és semmivel sem helyettesíthetõ funkcionális egységként létezett. Az otthon megtartásáért hozott áldozat kezdetben biológiai-gazdasági parancs volt, aztán szigorúan számon kérhetõ közösségi elvárás

lett. Napjainkban legfeljebb valamiféle morális kötelezettségrõl beszélhetünk, amelynek vállalása ugyan tiszteletre méltó, de elutasítása sem szankcionálható Úgy tûnik a feleségek másként gondolják. A férjek, apák munkanélkülivé válását sikeresen túlélõ családok csaknem mindegyikében (93%) az asszonyok (és/vagy anyósok!) találták meg a krízishelyzetbõl kivezetõ utat, vagy legalább azt az átmeneti megoldást, amely csökkenti a munka – és a kiszámítható jövedelem – elvesztésének személyiség- és környezetromboló hatásait. Lélektanilag örök talány marad, hogy miféle problémamegoldó vésztartalék aktualizálódik a házastársuknál rendszerint alacsonyabb iskolai végzettségû és általában is meglehetõsen tájékozatlan asszonyokban, amikor az eddig megszerzetteket kell megvédeni, a család érdekeit kell érvényesíteni. Feltehetõleg az örökölt szerepkészlettel függ össze az is, hogy azok az asszonyok, akik

férjüknek munkalehetõséget szereznek, családi vállalkozást teremtenek, beiskolázzák õket, azaz „kimenedzselik” házastársukat a válságból, saját státusukon nem változtatnak, továbbra is háztartásbeliként, betanított munkásként dolgoznak vagy a kisegítõ gazdaságot (állattartás, konyhakert, fólia) mûködtetik. A készen kapott életviteli minták hatása mellett, szigorúan reális megfontolásokkal is magyarázható ez a jelenség: a tiszazugi aprófalvakban az érettségizett vagy felsõfokú végzettséggel rendelkezõ lányok számára nemcsak a munkavállalás jelent megoldhatatlan akadályt, hanem magánéletüket is komoly konfliktusok terhelik. 1997-ben végeztem Szolnokon, informatikus mérnök vagyok. Jól kiismerem magam a különbözõ programok között, s nem jönnék zavarba akkor sem, ha valamilyen hardverproblémát kellene megoldanom. Németül és angolul is beszélek, bár vizsgám csak németbõl van A fõiskola mellett mindenféle

munkát vállaltam, ügynököltem biztosítási papírokkal, házaltam argentin szerszámkészlettel, brazil cipõfûzõkkel, kétes eredetû Absolut vodkával. Faluról kerültem a fõiskolára, gondoltam nem árt, ha megismerem az életet Tényleg nem ártott, bár most sok hasznát nem veszem. Kialakult egy tárgyalástechnikám, 22 javult a verbalitásom és megtanultam pontosan megkülönböztetni, hogy az ügyfél érdeklõdése nekem szól-e vagy a felkínált árunak. Aztán vége lett a fõiskolának Úgy gondoltam, hogy az államvizsga után engedélyezek magamnak egy hónap pihenõt, aztán ráülök a telefonra és elhelyezkedem. Elõször a szóba jöhetõ helybéli cégeket hívtam, aztán egyre bõvülõ körben a szomszédokat, aztán azok szomszédait, végül eljutottam – részint telefonon, máskor személyesen – Egerbe, Kiskunfélegyházára, Budapestre. Teljes sikertelenség Ahol fiatalt kerestek, ott a szakmai gyakorlatot hiányolták – ez egyébként

már önmagában ellentmondás, mert hogyan is lenne egy fiatalnak szakmai gyakorlata – ahol a végzettség volt a fõ szempont, ott meg túl fiatalnak találtak. Azt mondják, nem vagyok ronda, és még öltözködni is tudok Nyáron kerestem munkát, a meteorológiai viszonyok ilyenkor megfelelõ feltételeket teremtenek az egyáltalán nem kihívó, de gondolatébresztõ ruházat viseléséhez – és ezzel együtt sem kellettem senkinek. Úgy augusztus vége felé már kezdtem megérteni, hogy mitõl oly elgyötört az országutak mellett ácsorgó lányok arca, amikor hiába várnak fuvarra. Az utolsó körben aztán megkaptam a nagy lehetõséget: az egyik ABC-ben lehettem volna pénztáros, de itt a fõnök túlhangsúlyozta az állás bizalmi jellegét – így aztán ez sem jött össze. Végeredményben én szerencsés helyzetben vagyok, apám egy környékbeli gyógypedagógiai intézet igazgatója, van 10 hektár szántónk meg 10 hektár szõlõnk, nem kenyérre kellene

a keresetem. Amikor szüleim látták, hogy az eredménytelen telefonálgatás és az értelmetlen rohangálás némiképp megvisel, felvetették azt a lehetõséget, hogy vegyem át a családi gazdaság irányítását Ezen komolyan gondolkoztam, de végül negatív döntést hoztam Az csak az egyik dolog, hogy nem értek annyit hozzá, mint az apám. Gyermekkoromban sokat dolgoztunk együtt, tudom mi a teendõ a szõlõvel, hogyan kell a bort kezelni, s apám segítségével könnyen pótoltam volna a hiányzó ismereteket is. Nem ez jelentette tehát az akadályt Az igazi nagy probléma az volt, hogy . hát hogy is mondjam, szóval a nagy kérdésem az, hogy mi lesz velem. Házasságra egyelõre nem is gondolok, de valami értelmes emberi-baráti-partneri kapcsolat nagyon hiányzik Lehet, hogy az ilyesmihez én túlképzett vagyok. A legutóbbi nagy kalandom az volt, amikor a dizsiben egy kellemes arcú kölyökkel táncoltunk vagy öt percet, aztán kikísértem cigarettázni Te

mit csinálsz, amikor nem vagy itt? – én indítottam a beszélgetést, mert azt azonnal láttam rajta, hogy a verbális kommunikáció nem erõs oldala. Munkanélküli vagyok – mondta A faterom a sörgyárnál van, a muter meg az óvodában. Aztán közelhajolt az arcomhoz, és megkérdezte: na kefélünk? Emlékszem középiskolás osztálytársnõimre – szépek voltak, arányosak és valahogy méltósággal viselték kezdõdõ nõiességüket. Tizennyolcból heten mentek férjhez, néha találkozom velük a boltban vagy az utcán Kopott kerékpáron tolják hazafelé a teli szatyrokat, melegítõben, foltos tornacipõben 23 (vagy gumicsizmában) állnak sorba a pénztár elõtt, a körmük nagyra nõtt és néha fekete kerettel szegélyezett. Gyermeket szültek – tehát õk nem munkanélküliek –, és jószágot etetnek, kertet kapálnak Azt mondják mindig, hogy boldogok De ezt minden asszony mondja Várják a férjüket, aki majd este még segít a ház körül,

aztán a tv elõtt legurít egy sört – csak úgy üvegbõl, nem kell elmosni a poharat –, és nézi a meccset Névnapokra, születésnapokra, házassági évfordulókra az asszonyok fodrászhoz mennek, felveszik az ünnepi ruhát, aztán a vendégek telibagózzák a szobát, elordítják az Akácos utat és reggel a feleség mosogatással kezdi a napot. Ez azért túl nagy ár egy biztos partnerért Én nem félek attól, hogy ennyire leépülök, de ha elkezdenék gazdálkodni, mindig ugyanazokkal találkoznék, mindig ugyanazokat a problémákat kellene megoldanom, és még kevesebb alkalmam lenne arra, hogy kicsit mozogjak a nagyvilágban. Nem akarok olyan kapcsolatot, amely az igénytelenségbõl épül fel, mást meg errefelé nemigen lehet összehozni, mert a korombeli fiúk még arról sem tudnak értelmesen beszélni, ami legjobban érdekli õket. Az egyik – videón látott – szexfilmrõl beszélgetve szépreményû szerelmem másnap csak annyit tudott mondani, hogy

„az a szõke srác jól becsavart a pézsmának” – aztán még sokáig ingatta elismerõen a fejét. Nem akarok intimitásokról beszélni, de igen csekély számú tapasztalataim alapján állíthatom, hogy akcióban sem jobbak, mint fogalmazástechnikailag. Az egyetlen lehetõség, hogy figyelem a városi álláshirdetéseket, amíg pedig nem tudok elhelyezkedni, itthon dolgozom – legalább egy napszámossal kevesebbet kell fizetni Valahol azt olvastam, hogy azért a kiváltságunkért, hogy gondolkozunk, lemondással és szomorúsággal kell fizetnünk. Ezt valahogy még el is fogadom De a változtatás igényét továbbra is fenntartom magamban Mert a reménytelenség nem volt benne a pakliban. (K G 26 éves, munkanélküli) 24 Tiszántúli Emanuelle A szépen borotvált gorillák és romlatlan lelkû hegyipásztorok által úriaszszonyokban keltett érzéki vágyat megbocsátó mosollyal veszi tudomásul a világ. Aprófalvakban, porba fulladt „mezõvárosokban”

napjainkban is születnek ilyen történetek A kis településeken élõ, csak általános iskolát végzett, egyedülálló vagy elvált, 22–35 év közötti nõkkel és férfiakkal a nemiségrõl beszélgetve egy sajátságos szexuális „szubkultúra” rajzolódik ki Ezeket a szubkulturális határokat a múltban többnyire férfiak lépték át, rendszerint felülrõl lefelé. Aztán ahogy a társadalmak nyitottabbá válnak, a királylányok hálószobája is egyre gyakrabban nyílik meg a pásztorfiúk elõtt Az ilyen nagy szociokulturális távolságokat átívelõ partnerkapcsolatok lefutása viszont – legalább is a beszámolók szerint – manapság korántsem oly idilli, mint a romantikus mítoszok lapjain. Persze lehet, hogy csak a hölgyek lettek sokkal igényesebbek. 1996 nyarán, 53 éves korában, egy tiszazugi kis faluban meghalt az apám. Szüleim akkor már húsz éve elváltak, én anyámmal Pesten éltem, csak az iskolai szüneteket töltöttem itthon,

tulajdonképpen nem igazán tudtam mit kezdeni az atyai örökséggel. Aztán amikor az én házasságom is összedõlt, birtokba vettem õseim házát, hogy saját képemre formáljam, s apám iratait rendezve mindjárt meglepõ felfedezésre jutottam. Egy általános iskolai írásfüzet (az utolsó feladat: tollbamondás, Kunszentmárton, 1953 május 24) külsõ borítójára, a kezdõ betûvetõkre jellemzõ merev kalligráfiával, akkor második osztályos felmenõm a következõ magvas bölcsességet jegyezte: bazd a pinát, ahol éred, ezzel is a Békét véded! Életem eddigi 29 éve alatt sokat hallottam és egy keveset olvastam is azokról az idõkrõl, s megelégedéssel nyugtáztam, hogy eszerint a békeharcnak voltak populáris formái is. A helyesírás javítható, a béke nagybetûvel nyomatékosított fontossága pedig helyeselhetõ. Mindennapi életem intim szféráiban viszont sokszor gondot okoz, hogy a kanivirtus zászlaja alá szervezõdött hímek

pszichoszexuális fejlõdése megrekedt az atyai intelem szintjén Napjaink békehadtestében az Ahol Éred Kommandó jelentõs létszámbeli túlsúlyt képez Csodálkozva tapasztalom, hogy miközben elmúlt 50 év történelme átlényegítette a falut, átstrukturálta a családokat, internetes teleházat épített a legényegylet – késõbb Szövetkezeti Mûvelõdési Központ – helyén, képtelen volt arra, hogy benyúljon a klottgatyák alá. (T Zs 29 éves, pszichológus) 25 A szociokulturális környezet nemiségre gyakorolt hatását a témával foglalkozó szakirodalom úgy tekinti, hogy a szexuális kulturálatlanság a társadalom „alacsonyabb gazdasági és mûveltségi rétegeiben” általános. E negatívum aztán sokféle vetületben jelentkezik Elõször is hiányosak az információk: a megkérdezett férfiak (52 fõ) többnyire csak harsányan hahotázva vagy obszcén poénok kíséretében tudtak a szexualitásról beszélni, a „klitorisz” szó

jelentését négyen ismerték, (közülük hárman azt válaszolták, hogy „hát a nõknek a pöcke”), mindegyikük teljesen biztos volt abban, hogy elsõsorban a pénisz nagyságától függ az örömszerzés mértéke, 47 fõ az orális aktust – azaz, ahogy a kérdésben elhangzott: a szopást – undorítónak tartja, és csak kilencen gondolták úgy, hogy „az igazán kellemes együttléthez, mindkét félnek le kell vetkõznie”. Ebben persze lehet indokolt óvatosság is: a lavórkék klottalsók még a harsányabb népi ízeket kedvelõ partnereket sem feltétlenül hozzák orgazmus közeli állapotba. Arra a kérdésre, hogy miért éppen ez a „fehérnemû” oly népszerû erre, ketten válaszoltak érdemben: egyikük azt, hogy „azért szeretem, mert ebben megvan a tököm játéka”, a másik interjúalany pedig praktikus szempontokkal indokolta választását: „mert ez pont ott szellõzik, ahol a legjobban izzadok” Mindegyikük látott már pornófilmet,

de teljes volt az egyetértés abban, hogy „ilyeneket csak kurvákkal próbál ki az ember”. Így aztán ez az „információs forrás” sem igazán hatékony. Gyaníthatóan valamiféle kommunikációs zavar is szerepet kap ebben az elutasításban, bár csak egyik beszélgetõpartnerem nyílt meg annyira, hogy feltegye a kérdést: „de hát hogy mondjam meg neki, hogy én most másképpen akarom?” Az én Bélusomról már az elsõ pillantásra látszott, hogy igazi macsó, mindenekelõtt azért, mert egy frontfoga sem hiányzott és ez errefelé korántsem természetes. Nyolc hónapja éltem már tökéletes magányban – elõször jól esett, késõbb arra gondoltam, hogy tanulmányt írok a szexuális depriváció személyiségromboló hatásairól – és akkor egy jótékony patkószeg hozzásegített egy defekthez. Béla terepjárója mentette meg a helyzetet, a kerékpárt feldobta a platóra, elmesélte, hogy valaki sörétet kapott a vadászaton – „a Pászli

gyereket meg tökön lõtték mindjárt a reggeli után” –, de semmi komoly, a szerv sértetlen, az orvos már kibányászta a jeges fatörzsön megpattant ólomszemet. Hazafuvarozta Öcsödre a sérültet, és most õ is Kungyaluba tart Közölte továbbá, hogy emlékszik rám gyerekkorunkból, hogy meg akarta venni apám házát, mert nõsülni készült, de nem lett belõle semmi. Tudja, hogy pszichológus lettem, és a környék iskoláiban vizsgálom a gyerekeket, hogy messzebbre a reggeli busszal, közelebbre meg kerékpárral járok, hogy elváltam és nincsen senkim, és a múlt héten vettem egy üveg konyakot a boltban. Pillanatnyi élethelyzetem 26 rövid összegzése után magáról is ejtett néhány szót: természetvédelmi õr, de õ vigyáz a holtágakra is, van egy barnafoltos kutyája, tegnapelõtt lehalászták a Kerekzugot és így az otthoni hûtõláda most teli van hallal. Mindezt úgy adta elõ, mint közérdekû tudnivalókat. Kicsit sáros volt,

kicsit borostás, ruhája füstszagú, kezét vörösre csípte a novemberi fagy, de valami vidám szabadság sugárzott belõle, ahogy jó ritmusban elõzte a lassan araszoló sáros traktorokat. A ház elõtt csak egy pillanatra fékezett – megjavítom a defektet és estére visszahozom a gépet, mondta, aztán eltûnt a lassan sûrûsödõ kékes párában. Nem vagyok járatlan az intim hangulatú randevúk koreográfiájában, de fogalmam sem volt hogyan zajlik az ilyesmi Kungyalun. Friss farmert vettem fel, laza pulóvert melltartó nélkül, kerestem egy merész vonalú, könnyû kis bugyit – idáig ma úgysem jutunk el, bár semmi sincs kizárva – kicsit rendbe hoztam a frizurámat, de valahogy tanácstalannak éreztem magam. Tettem-vettem, aztán megzörgették az ajtót – az akciófilmeken így érkezik a kommandó –, és ott állt az én Bélusom. Most láttam csak mekkora Meghoztam a gépet, kezdte, aztán belépett az elõtérbe, levette a svájcisapkát,

összeborzolt haja teljesen rásimult a koponyájára, és ettõl valahogy olyan toronyszerû lett a feje Megkóstoljuk? – intettem a múlt heti konyakkal kezemben a szoba felé –, de Béla csak rázta a fejét. Csupa egy sár vagyok, szabadkozott, de az italt azt köszönöm Kivette kezembõl a poharat és ott, az elõszobában állva, leküldte Aztán rágyújtott, egyik kezében a cigarettát fogta, másikban a hamutartót, megreszelte a torkát és udvarolni kezdett. Közben a légfrissítõ erõtlen próbálkozást tett, hogy elnyomja a pufajkából áradó füstszagot, de rövidesen megadta magát. Bélusom olyanokat mondott, hogy „nagyon szép lett ez a ház mostanára”, meg hogy „hát így forgott az élet Zsuzsika”, továbbá azt is, hogy „nagyon jó, hogy hazajöttél Zsuzsika”, és végül mintegy perspektívát is nyitott mondván, hogy „hát csak csinászolgatni kell és majd kialakul valahogy Zsuzsika”. Én meg majdnem elsírtam magam. Ott áll ez a

toronyfejével együtt is elfogadható, szép embercsõdör az elõszobában, sapkájával csapkodja a tenyerét, tökéletes baromságokat mond, közben biztatóan heherészik, és ködös elképzelése sincs arról, hogy kezdjen hozzám. Ehhez viszonyítva a sárszalonka nászrepülése a fantáziadús szexuális szocializáció kreatív megnyilvánulásaként értékelhetõ. Bélusom teljes szerephiánnyal küzdött. A csörgõ-zörgõ terepjáróban, a sáros betonszalagon még õ volt a Körös-parti sejk, a kapcsolatkezdeményezõ kommunikációra viszont egyszerûen nincsen szerepkészlete. Ha most búcsúban lennénk, talán valamelyik sátorban venne nekem mézeskalácsot (pirosat, szív alakút, királylánnyal, huszárral, tükörrel), aztán ha elfogadtam, andalognánk még kicsit kézen fogva és estefelé elvinne a bokorba. Így feleslegessé válna az intenciós beszélgetés. Bélusom idõközben – szorongását oldandó – leküldött még egy konyakot,

megköszönte és mintha menekülne, kilépett az éjszakába. 27 Az ajtóból még visszaszólt, hogy hétvégén majd eljön és kicseréli az egyik tengelyt is, – inkább néhány modult az agyadban – gondoltam dühösen, aztán az ágy mellé tettem a konyakot, hogy vigasztaljam magam. Mielõtt álomba zuhantam, még átgondoltam, hogy Bélusom tárgyiasult világában az erõsen megviselt agrárbike generálozása helyettesíti a mézeskalácsot, és most mi tulajdonképpen andalgunk. Csak a kézfogás maradt el De aztán eszembe jutottak a szorongás libidógátló hatására utaló kísérletek, amelyek eredményeit kissé szabad szájú évfolyamtársaim úgy összegezték, hogy a „feszeleg” és „fasza lóg” kifejezésekben a hangrendi váltás bizonyíthatóan oksági összefüggésre utal. Szombaton Bélám egész délelõtt kopácsolt a sufniban (gumicsizma, munkásnadrág, pufajka), olajozott, rozsdátlanított, láncot feszített – szóval cifrázta

rendesen a mézeskalácsot –, én pedig bent hevertem a házban, és nyeltem az antibiotikumokat, mert egész héten gyötört az influenza. Nem volt már lázam, de nagyon gyenge voltam és napok óta alig ettem valamit. Déltájban aztán befejezõdött a munka, Bélusom a verandára állította a mûvet – ennek így kell kinézni Zsuzsika –, és hipó meg mosópor segítségével elfogadható állapotba hozta a kezét Konyakkal kínáltam, köszönte, nem kérte – estére inkább majd én hozok friss hallevest meg valami rendes italt, mert ettõl a körömlakktól még én is megbetegszem – mondta és végigsimította az arcomat. A tenyerébe hajtottam a fejem, aztán ott az elõszobában állva csókolóztunk egy tartalmasat Hálóing volt rajtam és fürdõköpeny, Bélusom a klasszikusnak számító c-p-c-p megnyitást (cicik-popsi-combok-punci) választotta, és egy tapasztalt marhakupec szakértelmével megállapította, hogy megviselt a betegség, de estére

meggyógyulok. Elég szorosan ölelt ahhoz, hogy a terápia lényegi mozzanatait illetõen ne legyenek kétségeim Nem öltöztem fel, csak friss hálóinget vettem és a fürdõköpeny helyett pongyolát, végtére is elfogadtam a mézeskalácsot, akkor meg minek is komplikálnám a helyzetet. A halvacsora után még ittunk néhány nyeletnyi körtepálinkát, aztán asszonyi alázattal vállaltam az ágyszolgálatot. Nem véletlenül mondom így, én szeretem megadni magam. Több mint tíz évvel ezelõtt – a pettingkorszakban – teljesen levetkõztem kedvesem elõtt, hanyatt feküdtem az ágyon, kezemet összekulcsoltam fejem alatt – most én vagyok az áldozat, mondtam –, és kimondhatatlanul jó érzés volt, ahogy nyelvének, kezének finom érintései nyomán elõször furcsa borzongások, aztán apró kis tüzek keltek bõrömön, amelyek egyre forróbbá váltak és végül egész testemet átölelte a gyönyör. De csak szemünk fonódhatott össze egyre szorosabban,

mert úgy szólt a játékszabály, hogy az áldozatnak szótlannak és mozdulatlannak kell maradnia. Azóta is igénylem ezt a játékot Õsi, asszonyi megaláztatásokat felidézõ mágia ez, olyan mélységeket nyit meg bennünk, amelyek partjáig csak ritkán merészkedem el, mert ha lenézek beleborzongok és megtántorodom. Nem egyszerû feladat, de megéri kísérletezni vele, mert a sikeres megoldás ju28 talma csodálatos. Bélusom tárgyszerû párzásában viszont a funkcionális elemek domináltak Az ismert elõkészítés után hálóingemet felügyeskedte a nyakamba, szétrendezte lábaimat, feltérdelt az ágyon és kikapcsolta széles bõrövét Nem bújt ki a ruhájából, csak nadrágját eresztette combközépig – mint a jobbágy, ha deresre húzták –, aztán egy határozott csípõmozdulattal birtokba vett. Felvettem a ritmusát és vártam szemében azokat a kis fényeket, amelyek majd percek múlva összefolynak és lángba vonják a pupillát, de

Bélusom lehunyta szemét, s csak arcának apró rándulása jelezte, ha egy-egy jól sikerült mozdulat boldoggá tette. Magányos hegymászóként iparkodott a csúcs felé, kizárólag ennek elérésére koncentrált, nem élvezte a technikát és jelentõségét vesztette a látvány. Mozgása monoton volt, de szakszerû, aztán a nyolc hónapos egyedüllét után végre engem is felszívott az örvény, és emelt egészen a csillagok fölé Csak Bélusom vállgödrében tértem magamhoz, kedvesem a hátán feküdt – derékszíj becsatolva, nadrág a hastájon hibátlanul gombolva – diszkréten horkolt, és én úgy éreztem, felesleges vagyok. A fürdõszobában rendbe tettem magam, s a tükör elõtt eszembe jutott, hogy Bélusom csak úgy csatakosan menetkész állapotba került. Hogyan tisztálkodik? – villant át agyamon, de aztán hamarosan megoldódott a kérdés. Amikor kiléptem a fürdõszobából senki sem volt a lakásban. Kinyitottam az ajtót, s a ház mellett

észrevettem szerelmemet. Csípõre tett kézzel állt a kert sarkában, s diadalmas férfiúságában nyakon pisálta a fagytól gyötört krizantémokat (T ZS 29 éves, pszichológus) Az igénytelen környezetben a nõk helyzete különösen nehéz. A lélek kopásai olyan negatív folyamatokat indítanak el, amelyek következményei a külsõ szemlélõ számára is jól érzékelhetõk Nehéz megmagyarázni, de empirikus tény: a 18–20 évesen jól öltözködõ, szép arcú, ápolt lányok néhány év alatt elveszítik tartásukat, gondozatlanná válnak – függetlenül attól, hogy férjhez mentek-e vagy sem. Az aprófalvak mindennapi életében bõséges alkalom kínálkozik a mozgásra, tehát a testsúly-testmagasság arány ebben az életkorban még változatlan, de kezüket és arcukat már kiszívja a nap és hajukat fésülhetetlenre szárítja a szél. Egy végzõs egyetemista lány 24–25 évesen van „in floribus”, azon kortársaikat, akik csak általános

iskolát végeztek, már „megfogta az idõ”, öreglánynak érzik magukat. Az apénia jelensége még ebben a csoportban sem jellemzõ, de ez már kényszerû kompromisszumok eredménye A megkérdezett tiszazugi nõk (32 fõ) eléggé negatív képet festettek partnereikrõl: hûtlenek, „nagyképûek”, csak magukkal meg barátaikkal törõdnek, és sokszor isznak. „Csak akkor szól hozzám, ha kellek neki – mondta egy 26 éves munkanélküli elvált asszony –, de ez legalább nem veszekszik”. A találkozások rendszerint a szex idõtartamára kor29 látozódnak, mert közös programokra nagyon kevés a lehetõség, a partnerrel beszélgetni nem lehet, arról meg különösen nem. A kommunikáció ilyen nehézkessége – úgy tûnik – csak nagyon nehezen oldható. Arról van szó ugyanis, hogy a szexusról nem lehet megfelelõ minõségû szókészlet nélkül beszélni. A férfiak – meghökkentõ trivialitással ugyan – de be tudtak számolni nemiséggel

kapcsolatos (meglehetõsen hiányos) ismereteikrõl, képesek voltak elmondani tapasztalataikat, egyes esetekben megfogalmazták kérdéseiket is. A nõk számára az ilyen stílusú verbalizáció – különösen egy intim beszélgetésben – egyszerûen elfogadhatatlan. Ezzel együtt, a válaszok arra utalnak, hogy nõk sokkal igényesebbek e téren, mint partnereik: huszonkilencen tartják fontosnak, hogy a szexuális együttlét során mindkét fél „levesse összes ruháit”, és húszan szívesen kipróbálnának „majdnem mindent” (gyaníthatóan: mindent), amit a televízió szexfilmjeiben láttak, ha találnának „egy olyan férfit, akivel ezt lehetne”. Imrével most öt hónapja, hogy elszakadt a kötél, elõtte két évig jártunk együtt. Azt hiszem szerelmes volt, egyszer azt mondta, hogy nagyon sokat köszönhet nekem. Szakápoló vagyok, a gimnázium után Pesten tanultam az egészségügyi fõiskolán. Amikor az egyik háziorvos megvette a földvári

gyógyszertárat, idehívott asszisztensnek az ápolói fizetés kétszereséért Azóta itt dolgozom Nekem mindig gyenge pontomat jelentették a szép fiúk, már fõiskolás koromban is elképesztõ alulválasztásokba mentem bele egyszerûen csak azért, mert tetszett valaki. Csapos eddig még nem volt az emlékeim között, de végeredményben Imre beleillett a sorba Vékony volt, magas és erõs, olyan szótlan típus, de mindent tudott, ami a faluban történt. Az egyik rokona bérelte a kocsmát, és õ mérte a sört meg a vegyes pálinkát. Nem ivott soha egy kortyot sem, azt hiszem irtózott az alkoholnak még a szagától is. Az öltözködésében volt valami rézgrófos, de úgy egészében fess fiú volt Egyre gyakrabban járt be a patikába, találkozgattunk másutt is, aztán egyik este behívtam magamhoz Amikor leérettségiztem, szüleim felhúztak nekem egy külön szobát a nagy ház végében, aztán apám halála után édesanyám átköltözött a kis szobába,

és a házat átengedte nekem. Furcsa találkozás volt Imre úgy gondolhatta, hogy odabent megkettyint, aztán majd megy haza Én meg úgy szoktam, hogy elõétel, fõétel, aztán desszert – a hangulatnak és az alkalomnak megfelelõen Emlékszem könynyû, bõ szoknya volt rajtam, összesimultunk, aztán pár perc múlva kiléptem belõle és kigomboltam Imre farmerét. Úgy ugrott hátra, mintha megharaptam volna. Hülye egy helyzet volt Nekem kellett lecsókolni róla a ruhát Végre ott állt fülig vörösen és teljesen meztelenül, mintha orvosi vizsgálatra várna, amikor én még csak a szoknyámat vetettem le. Egy 26 éves, egészséges férfi Úgy tûnt, komoly zavarok vannak képességeit illetõen is, de aztán én is megszaba30 dultam a ruhámtól és kézbe vettem a dolgokat. Rendesen felpiszkáltam – ez nem volt egyszerû, mert minden érintésemre összerándult, mintha fájdalmat okoznék neki –, hanyatt fektettem a heverõn és hát megcsücsültem. Tudom

irányítani az ágybeli történéseket – közben Imre is magára talált –, így aztán az elsõ találkozás egész elfogadhatóra sikerült. Láttam, hogy zavarja saját meztelensége, ezért az étlap további részétõl eltekintettem, bár desszertként még megszerveztem egy közös zuhanyozást. Hát mit is mondjak, nagyon meglepõdtem Imrérõl valami barnás-szürkés szennylé folyt le, én ijedten kiléptem a zuhanytálcából és elindultam, hogy külön törülközõt hozzak neki. Zuhanyoztam én már professzionális kidobóemberrel, tehertaxissal és majdnem feleségül mentem egy vasúti váltókezelõhöz, de ez valami nagyon új volt Mitõl vagy ilyen megviselt? – kérdeztem, mert valahogy nem akartam kimondani azt, hogy mocskos, pedig hát pontosan ez volt a helyzet, õ pedig azt válaszolta, hogy tegnap délelõtt hordókat rakodtak. Hát legközelebb majd elõtte zuhanyozunk, mondtam, és ezzel elkezdõdött Imre folyamatos, de egyáltalán nem unalmas

nevelése. Könnyû tanítvány volt – bár azt mondta, hogy elõttem még senkivel sem csinálta meztelenül, és senki sem érintette még meg „ott” –, én pedig azt hiszem jó oktató vagyok. A körömvágás és a személyi higiénia alapjai után jöttek az intimebb momentumok és szépen lassan végigettük az étlapot. A desszertként felkínált ínyencségeknek viszont még a gondolatától is elzárkózott, és ezt a burkot sehogysem tudtam feltörni. Én azt nem csinálom – mondta, ha ilyesmit ajánlottam és sietõsen felöltözött Én pedig befejezetlennek érzem a találkozást, ha a „gyümölcs-sajt-feketekávé” elmarad Egy kosaras fiúval jártam elõször komolyan, õ vezetett be a különlegességek világába, sok tapintattal és nagy tapasztalattal, egy kaszkadõr sráctól pedig – egyébként dramaturgia szakos volt a színmûvészetin – megtanultam, hogy a szép együttlétek úgy épülnek fel, mint a klasszikus görög drámák, csak itt a

katarzis egészen más jellegû. Ellenpontok, mellékjáték és levezetés nélkül sánta marad a történet – mondta –, de majdnem mindig megszegte a mûfaj szabályait, mert a levezetésben is eljutottunk a katarzisig. Az orális szex legfontosabb kérdésére pedig a barátnõmtõl kaptam választ, kissé szokatlan körülmények között. Fõiskolások voltunk, vizsgaidõszakban a szigetre jártunk uszodába, és közben úgy csináltunk, mintha tanulnánk. Kamaszkölykök hangoskodtak a közelben, valamelyik közös nõismerõsükrõl, talán osztálytársukról beszéltek, akirõl tudni vélték, hogy nagy híve a galltípusú szerelemnek. Komoly vita bontakozott ki a technikai részleteket illetõen, különösen arról, hogy a szóban forgó hölgy vajon „lenyeli-e vagy kiköpi”. Érdeklõdéssel figyeltük a vég nélküli polémiát, aztán a barátnõm megunta és elindult a fiúk felé Nagyon szép lány a barátnõm, és szépségét még most is méltósággal

viseli. Megállt a kölykök fölött, azok kicsit megszeppentek és elcsendesedtek Megvárta míg mindannyian felé fordul31 tak, aztán jól hallhatóan a következõket mondta: egy úrinõ, fiúk – lenyeli. Utána azonnal egy száraz martini, benne citrom és persze jég. Tehát értitek, fiúk – citrom, jég és száraz martini. Húszéves múltam akkor és azóta jól esik az olyan desszert, amelynek tartozéka egy martini. Hát Imre az ilyesmire gondolni sem akart Ha szóba került, dadogni kezdett, elvörösödött és hazaszaladt Aztán amikor egyszer zuhanyoztunk, kivettem kezébõl a szappant, szépen végigsimítottam a testét, aztán végigcsókoltam, hosszasan elidõztem az ágyékánál, aztán egyre csak simogattam. Imre a csempének támaszkodott, arcát a tenyerébe hajtotta, kezét tétován megemelte, aztán visszaejtette, gerincét megfeszítette, szaggatottan és szaporán vette a levegõt, a hajamba kapaszkodott, én pedig letérdeltem elé, hasához

támasztottam a homlokom és a nyelvemre vettem. Azt hiszem, nem is jutott el a tudatáig, hogy mi történik, csak állt ott törülközõbe temetett arccal és hangosan jajgatott Elolvadt és lassan elcsendesedett, aztán összecsuklott a zuhany alatt Megsimogattam a fejét, langyosra állítottam a csapot, kimentem a konyhába és készítettem egy martinit, aztán a kád szélén üldögélve vártam, hogy visszatérjen a világba. Együtt töltöttük az estét, de aztán Imre napokig nem jelentkezett. Egy darabig még vártam, aztán csak megkérdeztem tõle, hogy mi baj. Bocsánatot kért, de többet õ nem jöhet hozzám – a földet bámulta és nagyon halkan beszélt –, mert egy normális nõ ilyet nem csinál. Hetekkel késõbb véletlenül hallottam, amikor barátaival beszélgetve azt mondta, hogy nem tudná még egyszer megcsókolni azt a nõt, aki õt már egyszer „ott” a szájába vette. Mindenki egyetértett vele (K J 31 éves, szakápoló) A szexológiában az

„elégségesen jó szeretkezés” általánosan használt fogalom. Az olyan aktusok jelölésére szolgál, amelyek nem voltak annyira rosszak, hogy ne lehetne újra megpróbálni. A távoli szexuális szubkultúrákba tett kirándulásokból születõ partnerkapcsolatok is hasonlóképpen jellemezhetõk: nem látszottak annyira reménytelennek, hogy szükséges lett volna gyors befejezésük A tizenegy vizsgált kapcsolat közül nyolc tartott egy évnél tovább, három pedig két évnél is hosszabbra nyúlt. Utólag mind a nõk, mind a férfiak „(szép) kalandként” emlékeztek a történtekre, bár nem tartják minden részletében pozitívnak a kapcsolatot. A nõk elsõsorban a környezettõl kapott negatív visszajelzéseket, s a perspektívátlanságot jelölték meg kellemetlen momentumként. A férfiak pedig még utólag is rossz szájízzel emlékeznek arra, hogy e partnerkapcsolatokban – különösen azok intim részében – le kellett mondaniuk domináns

szerepükrõl: a végén már úgy bánt velem, mintha a felesége lennék, pedig attól, hogy nem tanultam Pesten, még én is ember vagyok – emlékezett egykori partnerére egy 28 éves gazdálkodó. A kapcsolatok befejezését is rendszerint a férfiak „kezdemé32 nyezték”, bár ezt egy esetben sem jelentették be, hanem egyszerûen nem jöttek többé, kitértek a találkozások elõl. A tizenegy vizsgált eset közül tízben elmaradt a drámai szakítás, a férfiak csendesen „lekoptak”, ahogy az interjúban szereplõ pszichológus hölgy fogalmazta: „valószínûleg elfáradtak a kapaszkodásban”. Az én szexuális fejlõdésem kissé megkésett, csak az egyetemen jött össze az elsõ komoly kapcsolat. Aztán persze zajlott az élet, a kertészhallgatókkal néptáncoltam, a geológusokkal meg barlangba jártam, s mire állást kaptam egy szolnoki középiskolában – angol–német szakos tanárként nem volt nehéz –, már pontosan tudtam, hogy miért is

teremté a férfit az Úr. Az egyik környékbeli kis faluban – persze szüleim pénzén – sikerült vennem egy öreg parasztházat, és kezdtem nagyon jól érezni magam. Bencével is itt jöttünk össze, egyik tanítványom lakodalmán Szép, szelíd nézésû, szõke fiú volt, ártatlan kék szemekkel, bár ahogy felkért táncolni, abban volt valami kajánság. Éjfél után volt már, nagy volt a hangulat, még a macskák is szivaroztak a faluban, és Bence azt hitte, hogy betonból kinõtt virágszálként biztos nem tudok csárdásozni. Eszembe jutottak diákéveim, egy kicsit szabadkoztam, aztán odaálltunk a táncolók közé és megmutattam mi az a csárdás. Nagyobb sikerem volt, mint a menyasszonynak Sokszor találkoztunk Szolnokon, ha késõn végeztem, Bence értem jött kocsival, aztán következtek az elsõ érintések, ölelések, remegõ kezû blúzgombolások – ahogy lenni szokott. Szép csendesen beleszerettünk egymásba Egy kicsit tapasztalatlan, de

azért ügyes fiú volt, én pedig gondoskodtam arról, hogy minden együttlétünk hozzon valami meglepetést. Bence boldog transzban fedezte fel a testemet, és én örömmel mutattam meg mindent, ami van Az elsõ hónapokban nálam jöttünk össze, aztán bemutatott a szüleinek – a falutól alig egy kilométerre egy mesebeli tanyán éltek –, õk elfogadtak, s attól kezdve náluk is találkozhattunk. Gyönyörû hónapok voltak A nyári szünetben segítettem a gazdaságban, kapáltuk a hagymát és a kukoricát, kötöztük a paradicsomot a fóliában, Bence mellett szorongtam a kombájn levegõtlen vezetõfülkéjében, és teljesen természetes volt, hogy az ilyen napok után náluk töltöm az éjszakát. A legényszobában lepedõ helyett puha szövésû pokróc fedte az ágyat, és vastagon tömött parasztdunyhák alatt szeretkeztünk, betonból készült tipegõ vezetett az udvar végén álló, deszkaajtós budihoz, de ezt inkább nem használtuk, ha pisilni kellett,

Bence kikísért a ház melletti kaszálóra a teliholdas nyáréjszakákon is. Ha nálam éjszakáztunk, gyertyát gyújtottam a hálószobában, napszagú, friss ágynemût húztam, és hosszasan mosdattuk egymást a zuhany alatt állva vagy a bidé fölött ölelkezve. Az új tanévet már nem a gimnáziumban, hanem egy holland érdekeltségû nyelviskolában kezdtem, vezetõ tanárként – a korábbi fizetésem többszöröséért. Sokkal kevesebb lett a 33 szabadidõm, sokszor 10-12 órát töltöttem a munkahelyemen, Kati néni, a szomszédasszonyom vállalta a kert és a ház gondozását. Hetente szoktam neki fizetni, s az egyik ilyen alkalommal megkérdezte: nem is tudom, mire szolgál az a másik csésze a fürdõben, abba tetszik vizelni? Nem Kati néni, abban mosakszom, feleltem. Alulról tetszik? – nézett rám érdeklõdõn, s én majdnem zavarba jöttem Igen, Kati néni alulról Hát ennyire van ezzel a Bence gyerekkel? Akkor bizony csak mossa rendesen! – úgy

nevetett, hogy alig talált ki az ajtón. Vele derültem én is, de pár nap múlva már az asszonyok hangos megjegyzéseket tettek a hátam mögött, a boltban rendszeresen összenevettek, ha megláttak, s a buszon a sofõr, amikor még csak ketten voltunk a kocsiban bizalmaskodva megkérdezte: magácskának tényleg két budija van a fürdõszobában? Mert olyan micsoda, az van nekem is. Mozgatható Én úgy hívom, hogy lavór Hosszasan vidult saját baromságán, és közben olyan szag jött a szájából, mintha káposztát savanyítanának benne. Rohadt egy érzés volt Bence pedig egyik napról a másikra elmaradt, én meg úgy döntöttem, hogy Szolnokra költözöm. Akkor sem jött el, amikor a szülei megvették a házamat, s aláírtuk a papírokat. Örülök, hogy megismertem, mondta az apja a búcsúzásnál, de nem bánom, hogy elmegy Amit kell, azt most rendbe hozzuk, aztán megvesszük a berendezést Nem magunknak csináljuk, hanem a gyereknek Úgy illene, hogy

meghívjuk majd a házavatóra, de jobb, ha nem jön el. Látja, mi itt születtünk, és itt is maradunk. Nem jó az nekünk, ha a faluban mindenki a fiunkon nevet (Gy. É 28 éves, tanárnõ) 34 Gatyában táncoló „Horkolsz és vicsorogsz, büdös a szájad, csak döglesz az ágyon, akár egy állat.” (Tatjána levele Anyeginhez – a 8. házassági évfordulón) Az a mítosz, amely szexuális életünk maszkulin szereplõit két részre – maszatoló értelmiségiek és kemény döfésû parasztlegények – osztja, nem posztmodern termék. A Toldi populáris változata már századunk elsõ évtizedeiben némi kritikai felhanggal utal az egyik csoportra, az „ez a nyavalyája sok fõúri háznak / nyegle udvaroncok nyalnak, franciáznak” sorokban Az udvaroncok dekadenciájától távoli végeken, a tiszántúli kis településeken, a hagyományos koituszok puritán világában persze nyoma sincs a férfiúság ilyen elcsökevényesedésének. De a nõk itt is

elégedetlenek 36 egyedülálló, de 10 hónapnál régebbi partnerkapcsolatban élõ, 22–35 éves nõ közül csak négyen minõsítették kapcsolatuk szexuális részét „nagyon jó”-nak, s 18 volt azok száma, akik úgy gondolták, hogy az csupán „elfogadható”. Ugyanakkor a megkérdezett férfiak (52 fõ) mindegyike – alig titkolt büszkeséggel – úgy nyilatkozott, hogy saját szexuális teljesítménye „jó” illetve, „nagyon jó”. Annyi mindenképpen bizonyos, hogy nagyon eltérõek az értékelési kritériumok. De errefelé ritkán esik szó ilyesmirõl A diszharmónia hatásai viszont hosszú távon hatnak és végig jól tapinthatók. A bugyi nélkül kötött kompromisszumok ugyanis jóllehet általánosak, aligha tekinthetõk egészségesnek A nagynéném a téli hónapokban majdnem minden héten átjön hozzánk valamelyik délután, s olyankor én a kocsmában töltöm az estét. Anyám nõvére 71 éves, szigorú tekintetû, bajszos nagysága, s

mióta az eszemet tudom állandóan eltékozolt fiatalságán kesereg. A húgom esküvõje elõtt, a nagy esemény közeledtével elérkezettnek látta az idõt, hogy a nõk világának nehéz titkait megismertesse a menyasszonnyal Hát bizony nem irigyellek édes Margitom, sóhajtozott, és tördelte közben a kezeit Mit ki kell állni egy asszonynak ilyenkor! Az én uram azt tette velem, hogy odaállított az ágy végihez, elõre hajtott a támlájára, aztán hátulról felhúzta az ingemet és úgy jött reám. Mindjárt négyszer, az elsõ éjjelen. Én úgy féltem, hogy mindig elsírtam magam, és csak azt kér35 tem, hogy legalább a lámpát fújja el, de azt se tette meg. Ennyit sem tett meg nekem – forgatta traktorkeréknyi szemeit az öregasszony, én meg közben majdnem elröhögtem magam. Miska bátyám hat évig udvarolt Pircsikének, aki ezt úgy díjazta, hogy házasságuk évei alatt a családban Vén Kanmajomnak, Csupasztökû Ártánynak emlegette férjét,

vagy ha dühös volt rá, egyszerûen csak úgy hívta, hogy az Öreg Takony. Szegény bíborfejû öregúr, hol a vérnyomásával kezelték, hol a szívével, a felesége meg csak hajtotta és siránkozott, hogy miért is ment hozzá egy paraszthoz. Amikor 48-ban összeházasodtak, még nagyon számított, hogy kinek mije van, de nem is ez volt a baj, hanem, hogy Miska bácsi gazdagyerek volt, Pircsike pedig a postán dolgozott. Aztán jött a történelem, és Miska bátyám fontos ember lett a faluban, valamilyen ifjúsági egyesületet (talán a KISZ elõdje volt?) szervezett, és õ hozta össze az elsõ szövetkezeti csoportot is. Már házasok voltak, amikor Miska bácsit iskolára küldték, két év alatt érettségizett, aztán 1955-ben valahogy felsõfokú mezõgazdászi végzettséget is kapott. Pircsike teljesen kivirult: most már nagy ember férje A hatvanas évek közepén aztán megváltozott a helyzet A faluban egyre többen vettek autót (mi is 69-ben jutottunk

hozzá az elsõ Trabanthoz), épült néhány új ház is, és Pircsikének – pedig akkor már Miska bácsi elnökhelyettes volt a szövetkezetben – se nagy háza, se kocsija. Sürgõsen pótolni kellett a lemaradást 1974-re lett kész az új ház, ólakkal, istállóval, alsó épülettel és fóliával. Én akkor voltam nyolcéves, és egyik szombaton megnéztük az új birodalmat, Pircsi néni epezöld kiskosztümben arról panaszkodott, hogy mekkora kölcsönt kellett felvenni az építkezésre, Miska bácsi meg ócska munkaruhában, gumicsizmásan, szaros lapáttal kezében ganézta a malacokat. Pár hónap múlva kórházba került, akkor éppen a vérnyomásával volt baj, lemondott az elnökhelyettességrõl, ágazatvezetõ lett, Pircsike meg ott siránkozott nálunk, hogy most még ebbõl is kikopott az a szerencsétlen, nincs ennek semmi kitartása, mi lesz most velünk meg a sok adóssággal. Az öreg aztán kijött a kórházból és folytatta ott, ahol abbahagyta

Napközben a szövetkezet, reggel-este pedig gumicsizma, talicska, mezítlábas Kossuth Késõbb szanatórium, infarktus, agyérgörcs, nyugdíj. A kárpótlást persze Pircsike bonyolította – akkoriban már bolsevik ártánynak nevezte az urát –, ilyen ügyben jöttek át hozzánk egy vasárnap délután. Miska bácsi már bottal járt, pótkávét ivott és nehezen lehetett érteni a szavát. Úgy járt kezében a pohár, hogy elõször az ingén öntötte végig a narancslevet, aztán ahogy letette, az asztalon is Piri néném meg ott elõttünk, csúnyán legorombította az öreget. Nem hagyott azon egy tenyérnyi tisztességet se. Miska bátyámat kivittem a kertbe, már ültében is botjára támaszkodott, hallgattuk a méheket, kicsit megnyugodott, aztán megszólalt: olyan kellett volna ennek, amilyen a pap szamara volt. Mielõtt 49-ben elvitték a papunkat, túl akart adni az állaton, és azt írta ki a kapujára, hogy „jó járású, heréletlen 36

szamárcsõdör eladó. Hágni szeret, húzni tud” Ha jól meggondolom, Miska bátyám akkor érezhette magát Pircsike mellett utoljára embernek, amikor a pityergõ fiatalasszonyt elõrehajtotta az ágy támlájára, aztán amúgy keményen megudvarolta. Neki sem lehetett mindennapi élmény, ha Piri néném máig sem bocsátotta meg. (T J 33 éves, fuvarozó) Érdekes módon a pszichoszexuálisan érett személyek között kialakult párkapcsolatok fennmaradásából nem következtethetünk a kapcsolat minõségére, legfeljebb arra, hogy „jelenleg (még) nincs jobb”. Furcsa ellentmondás ez: a megkérdezett nõk szívesebben vállalják a csupán „elfogadhatónak” minõsített szexuális kapcsolatot, mint azt, hogy bizonytalan ideig egyedül maradjanak, vagy azt, hogy a közös ágyban magukhoz ragadják a kezdeményezést. Véleményük szerint az ilyesmi a férfi dolga lenne, de nem törõdik ez semmivel. Amikor kell neki, magamhoz engedem, és akkor elvan rajta egy

ideig. Sokkal többet tudok én errõl, mint amit mutatok De a múltkor is, egyszer a hasamra feküdtem, mert láttam egy filmen, és szerettem volna, ha úgy csináljuk. Egy kicsit simogatott a hálóing alatt, aztán megfordított, de én visszafordultam. A párnára tette a fejét és azt kérdezte: nem akarod? Nem válaszoltam, csak kicsit megemeltem a csípõmet, gondoltam találja fel magát Aztán mire szóltam volna valamit, elaludt. Tiszta, dolgos ember és nem is iszik, most ezért küldjem el? A kocsmakerülõ, dolgos ember errefelé gyakoribb álom, mint a királyfi a hófehér paripán. Ezek az álmok rendszerint teljesülnek, de megvalósulásuk után néhány évvel kiderül, hogy valami azért hiányzik. Ezt a hiányt rendszerint a nõk veszik észre, és valahogy úgy fogalmazzák meg, hogy tulajdonképpen megvan mindenünk Ez a mondat sok mindent jelenthet, de a tapasztalat szerint egyértelmûen a férfipartner genitális alulvezéreltségére utal. Tamás és Ági

tíz éve házasodtak össze, aztán vagy öt évig építkeztek, a tetõszerkezethez én szereztem nekik faanyagot, és nagyon megnéztem, hogy minden jó legyen. Úgy gondoltam, hogy adósa vagyok Egy kicsit úgy, hogy Tamással együtt jártunk Kunszentbe általánosba – öt évvel idõsebb nálam –, s ha az ottani gyerekek a szünetben el akarták dönteni, hogy az osztályban ki a falkavezér, engem mindig õ húzott ki a bajból. Aztán amikor Sopronba kerültem – ott lettem erdész –, csak a szüneteket töltöttem itthon, s valahogy megnõtt közöttünk a korkülönbség. Tamás már végzett géplakatos volt, diszkóba járt – errefelé ez még nem volt mindennapos –, én meg csak sóhajtozva néztem, amikor valamelyik lánnyal kiment egy kicsit levegõzni. Nem jött össze akkor nekem semmi, állandóan az erdõt bújtam és megpróbáltam vigasztalódni. Egyszer április vége felé – ilyen késõn volt akkor a húsvét – kinn csavarogtam a Körtélyesen, 37

amikor az almafás tisztás szélén megláttam Ágnest és a barátomat. Jóízûen csókolóztak, Ágnes egy lehajló ágba kapaszkodott, egy pillanatra leeresztette a kezét, és hagyta, hogy Tamás kihámozza a pulóverébõl. Az erdészek ugye talpig úriemberek, s ennek megfelelõen úgy illett volna, hogy csendben tovasietek, én meg tizenhat éves voltam akkor, elõvettem hát a távcsövet (6 x 30-as Zeiss binokli), de úgy remegett a kezem, hogy meg kellett támasztanom. Ágnes gyönyörû lány volt – asszonynak is az –, s ha kölyökkoromban eszembe jutott, hogy milyen lehet meztelenül, hát nehezen aludtam el, a távcsõ meg éles kontúrokkal mutatta, hogy a pulóver alatt nem visel fehérnemût. Akkor már nemcsak a kezem remegett, hanem a fogam is Aztán Tamás hosszú percekig tartotta kezét a szoknya alatt, Ágnes már elengedte a faágat, Tamás nyakába kapaszkodott, szoknyája felhúzódott a csípõjére, hosszú combjai egyre jobban remegtek, a távcsõ

egy pillanatra befogta az arcát, és akkor láttam életemben elõször, hogy milyen az, amikor egy nõ szemén gellert kap a fény. Késõbb Tamás következett, a fatörzsnek támasztotta fejét, Ági hátulról átölelte, egy kicsit kínlódott a nadrággombbal aztán kezét a fiú ágyékára tette. Még egy vacogó pillantást vetettem Ágnes combjaira, amikor eligazította magán a bugyiját – csak otthon vettem észre, hogy a távcsõ piros karikát rajzolt a szemem köré –, és úgy sompolyogtam el onnan, mint az oldalba rúgott kutya. Rázott a hideg, majdnem elsírtam magam, s folyton az járt a fejemben, hogy velem mikor történik már ilyen csoda. Szóval így került Ágnesék házára igen jutányos áron elsõ osztályú tetõszerkezet. Tamás közben letette az autószerelõ vizsgát valamilyen átképzésen, takaros kis mûhelyt húzott fel alsó épületnek és kiváltotta az ipart. Ágnes Cserkén dolgozott a nõi fodrászaton, amire a ház elkészült, már

õ helyettesítette a tulajdonost. Nem is tudom, hogy romlott el ennyire Tamás úgy rendezte a dolgait, hogy amikor összerakott egy kocsit, próbaútra ment, beugrott Cserkébe, váltott pár szót bájos asszonyával, alkatrészeket vett, aztán jött haza. Ágnes meg egyszer csak megmondta Tamásnak, hogy ne járjon már be az üzletbe minden héten, mert olajos a keze, büdös a ruhája, bagószagú a lehelete, és mit gondolhatnak ilyenkor a vendégek Azok a vendégek, akiknek férje itt nyavalyog még szombat délután is a mûhely elõtt, mert pont most szakadt le a kuplungtárcsa, pedig vasárnap keresztelõre kellene menni. Na mindegy. Aztán tavaly már Tamásnak a munkaruháját meg a cipõjét is le kellett vetni a mûhelyben, és papucsban meg kisgatyában mehetett csak fel a házba. Ágnes ilyenkor megállt az ajtóban, és ellenõrizte a bezsilipelést („na vedd már le azt a dzsuvát, jaj, milyen mocskos vagy, nem lehet utánad kisikálni a kádat”). Nyáron ez

még csak elmegy, de amikor karácsony elõtt láttam a barátomat, ahogy gatyában, nagykabátban meg strandpapucsban óvatoskodik saját háza felé, hát furcsákat gondoltam a szerelemrõl. Aztán tavasztól Tamás végképp kiszorult a családi fészekbõl, mert ilyenkor annyi a munka, hogy 38 már hajnalban dolgozni kezd, Ágnes pedig ráér hétkor ébredni, hiszen a hölgyfodrászat csak kilenckor nyit. Járkál, fújtat, fogat mos, kávét fõz, ha én ötkor felébredek, már nem tudom kipihenni magam – magyarázta Ágneske, amikor a húgomnak új frizurát csinált. Szóval úgy van ez, hogy tizennégy évvel ezelõtt vacogtam végig a körtélyesi tisztáson a nagy szerelmi jelenetet, és ma Ágneske Dunhillt szív, Tamás Symphoniát, Ágnes sötétszürke szoknyában és pasztellszín blúzokban tenyészik, Tamásra meg ránõtt az olajos overál. Ágnes frizurája frissen melírozott (azt hiszem így kell mondani), Tamás meg, ahol nem õszül, ott kopaszodik.

Munka után Ágneske könnyed, romantikus tv-sorozatokkal élesztgeti magát, Tamás meg ilyenkor horgászni készül, és a mi trágyadombunkon kapirgál giliszták után Amikor Ágnes dolgozik, barátom bemerészkedik a konyhába, és lecsót csinál magának ebédre Ültünk egyik este a trágyadomb mellett, Tamás lába elõtt a gilisztásdobozzal, kezében sörösüveggel azon morfondírozott, hogy vajon miért is szeretik a lányok a fiúkat, ha az asszonyok aztán utálják a férjüket. És te hogy vagy ezzel? – kérdeztem vissza Hát hogy is lehetnék – állt fel a barátom, és megropogtatta derekát – tudod, nekem már csak útban vannak a tökeim. (T B 31 éves, erdész) Az könnyen elfogadható, hogy a nagy érzelmek tudatszûkítõ hatását elrágja az idõ, s a kölcsönös szexuális érdeklõdés intenzitása csökken. „Bizonyos számú nemi aktus után a nõstény nem vált ki közeledési reakciót az apaállatból” – mondják az etológusok, de humán

relációban a jelenség teljesen szimmetrikus. A (túl)szocializált szexusban nemcsak az aktust közvetlenül megelõzõ és követõ idõszakokban támasztunk bizonyos követelményeket a partnerrel szemben, hanem az összetartozás teljes tartamára. Persze, hogy dolgozzon, csak ne úgy, mint a párom. Én láttam egyszer Németországban egy autógyárat, ott a szerelõk világoskék ingben rakták össze a kocsikat, ennek meg ha kimosom a ruháját, estére már olyan, mint a rongy. És egyébként is: délelõtt se legyen büdös, aki este le akar feküdni velem – mondta Ágneske, amikor – az almafás tisztást már régen feledve – férjérõl beszélt Azt persze nem lehet tudni, hogy az ilyen kategorikus követelmények vajon okai-e vagy éppen következményei a szexuális disszonanciának. Annál is kevésbé, mert az összes lehetséges elvárások teljesítése sem garantálja a kapcsolat zavartalanságát. Urbanizált világunkban egyre többen élnek a kézenfekvõ

lehetõséggel: csak a csúcsra járatott hevület hónapjaira vállalják a kapcsolatot. De az aprófalvak szubkultúrájában az ilyen magatartás ismeretlen A Tiszazugban ma még csak átutazóban jelenik meg az emancipáció 39 Gizella elvált asszony volt, 28 éves és madarász, akkor érkezett, amikor a Nemzeti Park szervezése kezdõdött. Áprilistól októberig valami kutatóintézet bérelt egy házrészt a faluban, abban lakott, és vízügyes kollégáim egymást taposták, hogy a ritka madárfajok fészkelõhelyeit megmutathassák neki. A segédgátõr is komoly feltûnést keltett, amikor megjelent egy kecskeméti könyvesboltban és „madaras könyvet” akart venni A fõnök nem szerette a bonyodalmakat, így engem jelölt szárnysegédnek, tizenkilenc éves voltam akkor, még nem kezdtem el az egyetemet, nem számítottam egészen felnõttnek. Sûrû termetû, jó mozgású, sötétszõke asszonyka volt, a fiúk a kocsmában csak úgy emlegették, hogy Tantor,

az aranyszõrû vadelefánt Jártuk a réteket, gázoltunk a tocsogókban, ladikáztunk a morotvákon, Gizella fényképezett, jegyzetelt, füveket gyûjtött, aztán este megbeszéltünk, hogy a következõ napokban mit akar látni. Május közepén egyik délelõtt a falualjai holtágon fotóztunk, a régi depóniánál kötöttünk ki, s ahogy a térkép fölé hajolt, jó mélyen benéztem a trikója alá. Õ meg visszanézett Ha most visszagondolok tényleg gyerek voltam még, elvörösödtem, bocsánatot dadogtam és attól féltem, mi lesz, ha elmondja a fõnökömnek. Ki akartam lépni a partra, de megfogta a vállamat Szûz vagy? – kérdezte és leültetett magával szemben a csónakdeszkára. Megráztam a fejem, de látta rajtam, hogy hazudok Nem baj, mondta, és megsimogatta a fejem. Akkor most részt vehetsz Gizi néni mesterkurzusán Egy kicsit még fejemen tartotta a kezét, aztán kiegyenesedett Az elsõ lecke: nem pirulunk el, ha cicit látunk – és felhúzta

pólóját a nyakáig. Valami földöntúli bódulatban telt az idõ, végigcsókolóztuk a napot, de az este nagyon nehezen indult. Összekaptam magam otthon, aztán átmentem Gizellához – most láttam elõször szoknyában –, és igen nagy lelkesedéssel meséltem a szürke gémek fészekrakásáról, közben nem tudtam, hogy fogjak hozzá ahhoz, amiért tulajdonképpen itt vagyok. Már csaknem elindultam hazafelé, amikor megfogta a kezem Ugye nem ezért jöttél Kukorica Jancsi? Meleg, barna szeme volt és magához szorított. Elõbb meggyújtott egy gyertyát, aztán odaállt elém. Vetkõztess le, nagyon lassan és nyugodtan, itt az idõ, hogy nagyfiú legyél Levettem a blúzát, kikapcsoltam a szoknyáját, amikor a bugyihoz értünk, egy pillanatra megállított: ez még egy kicsit marad. Végigcsókoltam a testét, az ölét kerestem simogatásommal, egyre szaporábban lélegzett és úgy mozdult, hogy helyet csináljon a kezemnek Az ágy szélére ültem, szorosan

elõttem állt, a hasához húzta a fejemet és körmét végigfuttatta a gerincemen. Most vedd le rólam a bugyit, sóhajtotta, aztán kicsit kijózanodott, hátamra fektetett, tekintete elmélyült és megkérdezte: tényleg elõször csinálod? Nem tudtam válaszolni, csak lehunytam a szemem. Segítek, mondta, puhán megborzolta az ágyékomat, fölém hajolt és magába fogadott Iszonyatosan tudott szeretni Aztán lassan én is megtanultam Minden együttlétünknek külön koreográfiája volt. Gyorsan megszoktam a tes40 tét, de az arcával nem tudtam betelni. Bármilyen testhelyzetben is kapcsolódtunk össze csak az arcát kerestem, a szemkontaktusra vágytam, a lassan megnyíló szájat, a hirtelen kitáguló pupillákat akartam látni Az egyetemen albérletben laktam, vidám legényéletet éltem, megismertem azokat a lányokat, akik kifinomult technikával, ügyes mozdulatokkal, partnerüktõl szinte függetlenül, céltudatosan menetelnek saját örömük felé.

Gizellánál mindez felesleges volt, õ csak szeretett és ölébe hullott az öröm. Szolgálni akart és szolgálatával engem jutalmazott, az õ jutalma az én csendes, de jól hallható boldogságom volt. Vadul beleszerettem Arra gondoltam, hogy õ úgyis csak áprilistól októberig van terepen, a téli hónapokban Pesten dolgozza fel megfigyeléseit, én meg szeptembertõl Gödöllõn kezdek, és ami kellemes, az hogy is lehetne haszontalan, a legegyszerûbb tehát, ha hozzá költözöm. Szeptember eleje volt már, ökörnyál úszott a levegõben, a csapatokba verõdött vándormadarakat fotóztuk, engem pedig szorított az idõ, tudnom kellett, hogy lesz-e tovább. Megpendítettem Gizellának a kérdést, õ a fejét rázta, és az arca megfagyott Hallgass rám Kukorica Jancsi – volt a hangjában valami tárgyilagos hidegség –, én már tudom, hogy mûködik az ilyesmi. Túljutottam egy házasságon és egy élettárson is, ha kicsit ügyesebb kezem lenne hipernaturalista

stílusban festeném meg ezt az émelyítõ groteszket. Csak egy jelentéktelen vázlatsor, hogy tudd, mire gondolok: reggel van, ülsz az ágyad szélén, egyik ujjaddal az orrodba nyúlkálsz, másik kezeddel meg elmélyülten és jólesõen vakarod a töködet. Közben büfizel is egy pohosat, mert dolgozik még benned a tegnap esti sör. A reggeli nap bágyadt fénye majd álmosan megpihen hosszúra nõtt lábkörmödön Aztán kimész a fürdõszobámba, amely nálam kultikus helynek számít, telirakod a vécékagylót és a fogmosás után a kézmosóba fújod az orrodat. Használod ugyan a légfrissítõt, de azért nem tanácsos utánad behaladni a szaniterbe. A saját szagommal sem vagyok ilyenkor kibékülve, mibõl gondolod, hogy megszeretném a tiedet? Este van, leveted az alsógatyádat, amely elöl sárga, hátul barnás, le kellene drótkeféznem mielõtt a gépbe berakom. Megkívánsz egy hosszú, téli estén, és én egyszerûen kilépek a szoknyámból és a vastag

pamut harisnyanadrággal egyszerre tolom le a bugyimat. A kritikus napokon majd mellédbújok, mert ilyenkor nagyon kellene a testmeleg, és reggelre összemenstruálom az ágyadat. Te a hátadon fekszel, horkolsz vagy a fogadat csikorgatod, és szerencsém van, ha csak a tápcsatorna felsõ végén vagy akusztikus. Ilyen lesz a mi világunk kedvesem, amikor elmúlik a dürgés láza, igazán nem kívánhatod tõlem, hogy harminc évig szeresselek. (CS. B 27 éves, környezetvédelmi mérnök) „Post coitum omne animal triste est” – az Arisztotelésznek tulajdonított bölcsesség humán vonatkozásban azt jelenti, hogy a koitális rajongás idõszakát fagyosabb évek követik. Az aprófalvakban viszont mindenképpen hosszú 41 távú, kiszámítható viszonyokra van szükség, mert itt csak összekapaszkodva van lehetõség a túlélésre, illetve gyarapodásra. Itt nehezen képzelhetõ el az elsõ néhány év közös munkájával összekapart háztartás és/vagy gazdaság

szétválást követõ megosztása, mert az csak tulajdonosának jelent értéket, a piacon még áron alul is értékesíthetetlen. A partnerkapcsolatok alacsony mobilitási rátájában tehát a tradicionális értékrend konzerváló hatása mellett, gazdasági kényszerek is szerepet játszanak Azt persze igen nehéz lenne felmérni, hogy akár a házasságokban, akár a partnerkapcsolatokban hogyan rétegzõdnek egymásra a szubjektív (érzelmi) tényezõk és a külsõ kényszerek, de annyi bizonyos, hogy a túlélésért folytatott küzdelemben a férfiak hamarabb elhasználódnak. A kutatás során megkérdezett 36 nõ közül csak közül „csak” hétnek volt hiányos a frontfogazata, a férfipartnereknél 21 esetben tapasztaltam ilyen elhanyagoltságot. A hölgyek részint a rossz közlekedésre, részint a pénz hiányára hivatkoztak, de ezzel együtt úgy nyilatkoztak, hogy a közeljövõben mindenképpen korrigálni akarják ezt a hiányt. A férfiak viszont nem

találták tragikusnak a helyzetet: Így is megrágom én még szöget is, ha kell. Ha elmennék az orvoshoz, lehetne új fogam, de akkor a sok jó pénz meg oda. Új gumi kell a traktorra, meg új motor kell a darálóba is Nem a fogaimmal fogok õsszel szántani. Aztán meg, erre a kis idõre már minek? A képlet szerint tehát tiszántúli aprófalvak asszonyai számára a mûködõképes gazdaság sokszor fogatlan férfipartnert jelent A szerszámoknak valahogy mindig elsõbbsége van Ez a megoldás mindkét fél számára elfogadható, a férfiak számára pedig egyenesen természetes Aztán a nõk a kapcsolaton belül kiépítik magányukat, szexuálisan ellépnek partnerük mellõl. Nem akarnak lefeküdni egy elhanyagolt, kopaszodó férfival Mindez persze még távolról sem jelenti a libidó szomorú fagyhalálát 22 éve vagyok pszichiáter és intézményvezetõ, az a nevünk, hogy Egészségügyi Gyermekotthon, de nagyon sok az idõsebb lakó. Munkánk alapvetõen

ápolási és gondozási feladatokból áll – ez tradicionálisan nõi hivatás – ennek megfelelõen 64 nõ és kilenc férfi munkatársunk van. A nõk nyáron lepkések, télen medvések, aki félórát kerékpározik egy januári reggelen munkába jövet, az nem valószínû, hogy bálkirálynõként érkezik. Itt a faluban az intézet a legnagyobb munkaadó, aki az elsõ évet végigcsinálja, az rendszerint itt is marad, alig van fluktuáció. Két évtized nagyon sok idõ, a nõi magatartásminták elemzésébõl prosperáló tanszéket nyithatnék valamelyik alapítványi egyetemen Én még gyermekkoromban sem hallgatóztam soha, de most pontosan tudom, hogy ha az ebéd után az ifiasszonyok egymás szavába kapdosva vidámkodnak, akkor férjeikrõl beszélnek – és igen kevéssé pozitív értelemben. Aki nem ismeri a beszélgetés témáját, az arra gondolna, hogy valami húgyagyú, tohonya házi42 állatról van szó, amelyik nemcsak haszontalan, hanem többnyire

kártékony is. Az elsõ években még tetszett ez a mindennapos csacsogó karnevál, csak akkor komorodtam el, amikor láttam, hogy a kilencfõs „csibekör” tagjai közül hatnak esett szét a házassága (három férj elvált, a másik kettõ lepusztult alkoholista lett, az egyik férj pedig addig hajtotta magát, illetve addig hajtotta õt imádott asszonya, hogy ma – 44 évesen – tolókocsiból és pálinkásüvegen keresztül szemléli a világot). Sokszor arra gondolok, hogy itt már nem egyszerû pletykáról van szó, hanem valami verbális fekete mágia zajlik ilyenkor, amely a csoport megerõsítése által teljesül be. A pszichológiában az ilyen csoportokat önsorsrontónak nevezik. A partnerre vonatkozó, pozitívan visszacsatolt és destruktív kritika csökkenti a kapcsolat teherbírását, ennek hátrányos következményei aztán jól követhetõk. Én a stabil kapcsolatokat preferálom, már csak azért is, mert egy házassági krízis vagy válás

közepette nehéz teljes érzelmi odafordulással foglalkozni lakóinkkal. Ha tudok, segítek, persze szigorúan kívül maradva a konfliktuson. Néha aztán még én sem tudok úrrá lenni a világ ellentmondásain. Gabika tiniként kezdett az intézetben, aztán tizenegy évvel ezelõtt férjhez ment, egy fiatal mezõgazdász vette el. Van egy kilenchektáros gazdaságunk, valamikor munkaterápia is folyt az intézetben, örömmel vettem, amikor a férj munkára jelentkezett. Rábíztam a gazdaságot, és nem bántam meg Neki köszönhetõ, hogy az igen szûkös költségvetés mellett is emberi életkörülményeket tudunk biztosítani ápoltjainknak, s a bérszínvonalunk is bõven meghaladja az országos átlagot. Az ifjú férj mezõgazdasági fõiskolát végzett, Gabika csak nagy nehézségek árán jutott túl annak idején az egészségügyi szakiskolán, utána kétszer nekifutott az érettséginek, mindkétszer sikertelenül. Ösztönösen dolgozott és kiválóan, csak

kicsit slampos volt, kicsit közönséges, és persze nem az eszéért szerettük Házassága után két évvel már õ volt az akkori csibekör vezérszónoka. Ezekben az években zajlott a kárpótlás, hét hektár földet kaptak vissza, és Gabika azonnal tudta mit kellene csinálni vele, de hát „beszélhetek én ennek a szerencsétlennek, ez csak megy a maga feje után”. Azért az a föld három év alatt hozott annyit, hogy belevághattak egy építkezésbe, akkor meg Gabikának az volt a baja, hogy „elmehettünk volna az este az elõadásra, de ezt nem érdekli a Luxemburg grófja, olyan buszma, hogy nem tudtam elimádkozni a malteros vödör mellõl”. Közben született két gyerek, az asszonyka minden bonyodalom nélkül abszolválta az akadályt, talán csak farban erõsödött meg egy kicsit. Két éve meg azon dühöngött, hogy Béla miért nem nyit lovasiskolát, „ott az a nagy föld, nem kellene mûvelni, csak lelegelnék a lovak. Aztán jönnének a

külföldiek, és kereshetne egy kis pénzt, de ez már csak itt fog megrohadni a bolondok között”. Béla meg valami ökörszerû jámborsággal hallgatott. Késõbb Gabika is megcsendesedett, szótlanságával ugyan feledtetni tudta romlatlan együgyûségét, de ronggyá taposott papucsá43 ban így sem volt gondolatébresztõ jelenség. Aztán megérkezett Civil Feri, és gyorsan megváltozott minden. Ferike karcsú volt, magas volt, szelíd és polgári szolgálatos. Levelezõ tagozaton járt egyetemre, értett a számítógéphez, jól beszélt angolul, sokat mosolygott és mindenkinek kedveseket mondott Olyan hatása volt, mint amikor követ dobnak a tyúkólba 18 és 48 között mindenki megsztondult. Nekem elõször az volt szokatlan, hogy a papucsok álmosító surranását, felváltotta a könnyû nõi cipellõk finom kopogása Aztán a mosoda forgalma nõtt meg, másnaponként ropogós, friss köpenyt öltöttek a kolléganõk. Új tükör került az ápolók

szobájába, munka elõtt egymást sminkelték a hölgyek. Civil Feri visszafogott eleganciával élvezte a népszerûséget Élni kezdett az intézet, szokatlan frizuraköltemények születtek, alig ismertem meg viselõjüket Gabika barnára festett hajjal, barnára lakkozott körömmel, erõsen megkurtított, szemérmesen dekoltált köpenyében elsõként indult rohamra, s legnagyobb meglepetésemre nem eredménytelenül. A lomha, butuska, lassan eltehenesedõ asszonykából néhány hét alatt, filozofikusan hallgatag, fényesen mosolygó tavirózsa lett. Felhívtam Béla figyelmét a gyors átalakulásra, de nem értette meg a figyelmeztetést: nem tavirózsa ez, hanem vízitök – mondta és határozottan legyintett. Civil Feri más véleményen volt Egyik este a telefonomért mentem vissza az orvosi szobába, csodálkoztam, hogy ég a villany, gyanútlanul benéztem az ablakon, s megláttam az ifjú párt, amint önfeledten boldogították egymást. Ferike a fogorvosi székben

ült, nadrágja a bokájánál, Gabika vele szembefordulva, terpeszülésben – derékon alul ruhátlanul – két kezével a karfákba kapaszkodott. Civil Feri úgy nézett ki, mint a megkínzott partizán a szovjet filmeken, a föléje tornyosuló nõstény pedig maga volt a beteljesült ítélet. Nem sokáig álltam ott, de máig is foglalkoztat az a kérdés, hogy Gabika, akit én 16 év alatt nem láttam még sietni sem, hogyan tudhatta egyszerre ilyen tüneményes gyorsasággal és meghökkentõen szanaszét mozgatni terjedelmes tomporát. Gabikát aztán még sokan követték (néha reggelenként egészséges szerelemszag terjengett az orvosi szobában), olykor felvetõdött bennem, hogy Ferikét már csak saját egészsége érdekében is nyugalomra intem, de ránéztem a mosolygó, kivirult asszonyokra, és azonnal elálltam szándékomtól. Ferike búcsúajándéka számunkra az örökké házsártos, 41 éves, szálkásszõrû takarítóasszony ápolása volt, aztán

megkapta az obsitot, és elkezdõdött a lassú visszarendezõdés. A házasságok érintetlenül maradtak, sõt néhánynak határozottan használt a rövid kis intermezzo De egyre ritkábban koppannak a cipõk, a sminktükör eltûnt az ápolói szobából, és az intézet lassan megmerevedik Már Gabika sem tartja magát, álmos, hízik és búskomor Nincs ez szándékom szerint Pár napja járt nálunk az állatorvos, és elmesélte nagy nyári élményét, az amszterdami szexmúzeumot. Béla hozta be az irodámba, és ketten hallgattuk érdeklõdve a beszámolót A múzeumba belépve állítólag egy fo44 lyosón (vagy lépcsõn) halad végig a látogató, ahol a falból a legkülönbözõbb méretû és formájú nõi popsik domborodnak, s amikor a vendég közelükbe ér, hangosat szellentenek. Nekem tetszett a morbid ötlet, de Béla csak fanyarul mosolygott, aztán megkérdezte a kollégát: doktor úr nõtlen? Naná – hangzott a magabiztos válasz. Na látja, hát ez az

Nõsüljön meg doktor úr, és majd meglátja Eltelik pár év, és nem kell az ilyesmiért múzeumba járnia Eszembe jutott Gabika, amint néhány hónapja még féltõ gonddal ápolt tündérrózsaként mosolygott, és nagyon elkedvetlenedtem. Most október van, és a megyétõl csak májusra ígértek új polgári szolgálatost. (dr P Zs intézményvezetõ orvos) A nejlonbugyi és a félegészség (bugyiszociográfia) A stílus maga az ember. Az aktus is Meg minden, ami ahhoz tartozik Az egyéni és társadalmi konszubsztanciája nemcsak vállon felül nyilvánvaló, hanem derékon alul is jó tapintható. A huszadik század elsõ felének hazai társadalomszerkezetét bizonyos kettõsség jellemezte: a feudális hagyományokat idézõ uradalmak mellett már megjelentek az iparosodott gazdasághoz kapcsolódó társadalmi struktúrák. Elképesztõ kontrasztok rajzolták ki a két birodalom határát. A fõvárosi hirdetésekben „júnói termetû, szõke szépség” keres

idõsebb úriembert, aki „toalettszámlájához havonként szerény összeggel hozzájárulna”, vagy éppen tiszta múltú, ártatlan, tizenhat éves lány – „elsõ éjszaka” jeligére – kér nyaralási költséget, plusz egy „kis összeget” a toalettjére, és viszonzásként a mecénás beviheti õt „a szerelem országába”. A tiszazugi zsellérek világában a hölgyek számára az ilyen gondok persze ismeretlenek: a szappant házilag fõzték, a legintimebb testi fehérnemû a finom(abb) szövésû vászonból készült ing volt, és a konyha sarkában álló teknyõ, dézsa, esetleg lavór s az udvar végi közös budi jelentette a szanitert. A Toldi-trilógia profán változatának második részében (Toldi szerelme) megkapó pillanatkép utal az egyszerû nép higiéniai szokásaira: „Csörgedezõ patak hûs ölén Piroska édesen dalolva a punciját mosta” Idilli jelenet. A pillanat szuggesztivitásától szabadulva aztán felvetõdik a kérdés: hol

mossa majd Piroska, ha beköszönt a tél? És mit visel a ruhája alatt, amikor éppen nem az erdõszéli patakocska vizében kényezteti magát? Mert az idõ ugyan megkoptatta a társadalom kettõs szerkezetét kísérõ ellentmondásokat, de a tiszántúli aprófalvak bugyi közeli történelmében ritkán jellemzõ a rapid változás. „Te mosod, te vakarod, adod, kinek akarod” – tanácsolták errefelé az idõsebbek a párválasztási dilemmákkal küzdõ lányoknak. A „Habeas Corpus” ilyen hétköznapi racionalitással történõ értelmezése napjainkban is természetes A helyzet vakarásügyben is változatlan És a mosás szokásrendszerében is csak némi elmozdulás regisztrálható. 46 1930-ban én pontosan tízéves voltam. Akkoriban került ide egy fiatal gazdatiszt, s addig erõsködött, míg megengedték neki, hogy a két csatorna közötti vizes talajon – talán négy kataszter ha lehetett az egész – megpróbálkozzon a szabadföldi paprikával.

Szeged mellett nõtt fel és értette is a módját, biztos szép jövedelmet hozott, ha a pár évvel késõbb már szivattyús öntözõrendszert tett oda az uradalom, mert a paprikának az élete a víz. Errefelé a kerti munkát mindig a lányok, asszonyok csinálták, így a palánták kiültetése és az állandó kapálás itt is rájuk maradt. Abban az évben valamikor augusztus közepén másodszor kaszálták az ártéri réteket, és a bátyám kivitt magával vízhordónak Az árteret és a paprikaföldet csak a gát választotta el egymástól. A legények néha kidugták fejüket a gát fölé, és átnéztek a lányokhoz, de nem lehetett abbahagyni a munkát, mert a számtartó mindig akkor jött elõ, amikor nem kellett volna. Egyszer aztán a Csató Miska lihegve szaladt le a gátról Jönnek már a lányok! – kiáltotta. A többiek letették a kaszát, összebólintottak és elindultak a gát melletti cserjés felé A bátyám azt akarta, hogy én maradjak ott, de

elkezdtem sírni. Nagyon megijedtem, mert azt hittem, hogy vissza se fognak jönni, meg féltem is egyedül abban a nagy rétségben, a fû sok helyen magasabbra nõtt, mint én. Egy darabig nem tudta, mit tegyen, aztán kézen fogott és húzott a többiek után. Kapkodtam a levegõt, mire beértük õket, befúrtuk magunkat a cserjésbe és hasra feküdtünk Meg akartam kérdezni a többektõl, hogy most mi lesz, de a bátyám a számra tette a tenyerit, a másik kezével meg pofonokat ígért, ha megszólalok. A lányok közben – úgy emlékszem, nyolcan lehettek – átsétáltak a gáton, és lejöttek a cserjés szélére. Jól fejlett, anyányi teremtések voltak, és én úgy láttam, hogy mindegyikük gyönyörû Egy kicsit bámészkodtak, nevetgéltek, aztán megnyugodtak, hogy nem jön senki, felhúzták szoknyájukat meg ingüket, és leguggoltak vizelni. Pár méterre tõlük hasaltunk a fûben, nemcsak láttunk, hanem hallottunk is mindent. Láttam én is a meztelen

farukat, meg hát elöl is mindazt, amit csak lehet Emlékszem a combjukra, ahogy guggolva széttárták, egy kicsit féltem is, amikor belenéztem az ölükbe, de nem tudtam levenni róla a szemem. Ahogy végeztek, felegyenesedtek, de nem eresztették le a ruhájukat, hanem úgy felhúzott inggel álldogáltak, szellõztették meg szárították magukat. Közben meg-megfordultak, léptek egyetkettõt, derékon alul mindegyiket rendesen meg lehetett tekinteni Szégyenlõsek lehettek, mert még egymásnak is inkább hátat fordították, arra persze igazán nem gondolhattak, hogy ott vagyunk. Amikor átmentek a gáton, a legények vártak egy kicsit a fûben, aztán amikor úgy gondolták, hogy a lányok már biztonságos távolságban vannak, kivörösödött arccal visszaballagtak a kaszákhoz. Errõl nem beszélhetsz senkinek, figyelmeztetett hazafelé a bátyám, de aztán csak megkérdezte: amúgy hogy tetszett? Talán egy héttel késõbb megint rám került a sor a

vízhordásban, akkor is kapálták a paprikát, a legények már 47 boglyázták a szénát, én meg buzgón tekingettem át a gáton. Most nem megyünk sehova, figyelmeztetett a bátyám, amikor szóltam, hogy odaát leteszik a kapát. Ma az asszonyok vannak kint, tette aztán hozzá Az asszonyok nem csinálják olyan szépen, õket nem érdemes nézni, mondta késõbb Kiss Pali Csak napokkal késõbb mertem megkérdezni a bátyámat, hogy vajon minden lány csúnyán csinálja majd, ha férjhez megy? Annusra gondoltam, mert õt találtam a legszebbnek ott a gát tövében a lányok között. Bizony mindegyik, mondta mély meggyõzõdéssel a bátyám. No persze nem mindjárt az esküvõ után, de hamarost. Amikor majd fölkerül rá a bugyogó A bugyogót ezután még hosszú évekig valami gonosz rontásnak képzeltem el. De nemcsak én 1942-ben bevonultam, és volt a szakaszunkban egy szalkai órás Õ mutogatott olyan képeslapokat, amelyeken meztelen nõk voltak, illetve

hát csak felül voltak csupaszok, mert mindegyikük apró nadrágot viselt. Így láttam elõször bugyogót Van olyan sorozat is, ahol nincs rajtuk semmi, csak az húsz fillérrel drágább, magyarázta a bajtárs, és a szakasz összedobta rá a pénzt. De voltunk néhányan parasztgyerekek – Szabolcsból meg Somogyból – akiket jobban érdekelt a bugyogó, mint ami benne van. Ilyet már láttam, legyintett a meztelen nõre egy hajdúsági fiú, de ilyet még nem mondta, és a bugyira mutatott. Híradósként szereltem le, 1948-ban már a postán dolgoztam a telefonosoknál, készenléti szolgálatot adtam Szolnokon. Egy fiatal özvegyasszony (akkoriban nagyon sokan voltak) takarított esténként Székre állva mosta az ügyeleti helyiségben a lámpát, megbillent alatta a szék, ha nem kapom el, biztos összetöri magát. Meleg szeptember volt, alig volt rajta ruha, magamhoz szorítottam, gyorsan felforrtunk mind a ketten. Kulcsra zártam az ajtót, lefektettem a vaságyra,

és szépen, nyugodtan felhajtottam a szoknyáját. Nagyon engedelmes volt, biztos neki is hiányzott már a férfi, de félt, hogy jöhet valaki – akkoriban állandóan ellenõriztek –, és nem akart levetkõzni. Csak húzd félre a bugyimat, súgta a fülembe, de nem hallgattam rá Remegett a kezem, ahogy leszedtem róla, és utána majd egy órát muzsikáltunk Õ volt az elsõ bugyis szeretõm (80 éves nyugalmazott postamester) A háború befejezését követõ ijesztõ mértékû földrajzi és szociális mobilitás eredményeként bizonyára sok egykori zsellérfiúnak, béresgyereknek jutott „bugyis szeretõ” – e multifunkcionalitásában egyedülálló alsónemû viselete egyébként a negyvenes évek végén már általános. A kor szellemének megfelelõen a higiénés és hõszigetelõ funkciók domináltak, a gondolatébresztõ érzékiség és az osztályharc összeegyeztethetõségét csak jóval késõbb – a hatvanas–hetvenes években születõ neomarxista

kiscsoportok – építették be a világot megváltó ideológiába. Az intim fehérnemûk széles körû elterjedése elsõdlegesen a nõket érintette: a férfiak mindig viseltek alsót, rendsze48 rint fekete klottból készült, s nappal alsónadrágként, éjjel pizsamanadrágként szolgált. A személyi higiénia infrastrukturális feltételei a tiszántúli kis falvakban 1945-tõl a hatvanas évek végéig csak igen kis mértékben változtak, a tisztálkodási szokások pedig semmit sem, s ennek hatásai még sokszor napjainkban is felfedezhetõk. Az 1970 után épült házak mindegyikében van fürdõszoba, de korántsem mindegyiket használják rendeltetésszerûen Néha meglepõ ellentmondásokkal is találkozunk: van olyan háztartás, ahol az általános iskolába járó gyermek saját számítógépet használ, a szülõk – a gyermek kérésére – komolyan tervezik az internetes kapcsolat kialakítását is, a fürdõszobát viszont nyáron kétszer, a téli

idõszakban pedig csak egyszer használják hetente. Tavaly a végzõs szakmunkások közül öt fiú és kilenc lány nem tudott elhelyezkedni tanult szakmájában, számukra a Munkaügyi Központ tanácstermében tartottunk tájékoztatót az átképzési lehetõségekrõl. Nincsenek adataink a megbeszélés sikerérõl, de az kétségtelen, hogy a helyiséget sokáig kellett szellõztetni fiatal ügyfeleink után – a tisztálkodási alapismeretek feltehetõleg nem szerepelnek a szakképzõ intézmények tantervében. Tulajdonképpen nem is az ismeretek hiányzanak, talán inkább az õsi sommás értékítéletek nyomai érhetõk tetten az elhanyagolt intim testhajlatokban Az öregek még 20-30 évvel ezelõtt is gyanakodva figyelték a feltûnõen gondozott külsejû lányokat. „Nagy cifraság – nagy kurvaság” – mondták, s köztudott, hogy a higiénés szokások korai gyermekkorban, a családban interiorizálódnak. A férfiakkal kapcsolatban pedig csak a legutóbbi

években vetõdtek fel ilyen elvárások, s nem abban a csoportban, amelynek tagjai csak általános iskolai vagy szakmunkás végzettséggel rendelkeznek. Ezek az igények – teljesen elszigetelt, egyedi esetként – kialakulhattak már a világháborút megelõzõ években is, s rendszerint nehezen megoldható bonyodalmakhoz vezettek az érintettek magánéletében 1937-ben kerültem szolgálónak Pestre, egy gazdag családhoz. A Margit híd környékén laktak, öt szoba volt a lakásban, egy teljesen új emeletes házban. A Zsófi helyére mentem, mert akkor vette el õt egy inokai gazdalegény. Ez a család mindig innen fogadott cselédet, mert az asszony valahogy rokonságban volt a Bagiakkal, nekik itt nagyon sok földjük meg birtokuk volt. Napokig sírtam, mikor anyám mondta, hogy könnyebb lenne, ha elmennék, mert féltem Pesttõl. Tizenhat éves voltam, és azt hittem, hogy mire hazajövök, majd nem kellek senkinek, nem tudok férjhez menni. A Zsófi még két hétig

velem volt, és megmutatta, hogy mit kell csinálni, hol kell mosatni meg mindent. Hamar összebarátkoztunk, mert az õ szobájában laktam, addig matracokat tettek a földre, és azon aludtam. A munkát gyorsan megértettem, könnyen megjegyeztem, amit mondtak, és meg is nyugodtam egy kicsit, mert tetszett, hogy padlós 49 a szoba, meg hogy nem kellett fûteni, mégis mindig meleg van. Csak az volt a baj, hogy nem lehetett kilátni sehová, mert az ablak a szellõzõkéményre nyílt, ahova a fürdõszoba és a WC is. De itt már villannyal világítottak, és így nem volt sötét a szobámban. Ezek nagyon érdekesek voltak, mert ugye ilyet addig még nem láttam. A fürdõszobában is volt WC, de azt mi nem használhattuk, csak ami az elõszobában volt. Az asszonyom mindjárt az elsõ nap elmondta, hogy mindennap meg kell mosdani, de nemcsak felül, hanem bele kell ülni a lavórba és hát ugye ott is. De még azt is mondta, hogy ha csak pisiltünk, akkor is meg kell

törülköznünk, erre külön papír volt a WC-ben, és aztán meg kellett mosni a kezünket. Nagyon puha papír volt és sárga színû Kaptam tõle olyan kötõt, hogy ha bajom lesz, akkor mindig azt viseljem, és mindennap váltani kellett. Az elején sokszor megkérdezte tõlem, hogy lehúztam-e magam után a WC-t, mert egyszer mondtam neki, hogy félek a hangjától. A férje egy kikeresztelkedett zsidóember volt, és hát azok ugye ennyire tiszták Én is állandóan takarítottam, a család minden este fürdött, és reggel azzal kellett kezdeni, hogy kimosom a kádat és felmosom a fürdõszobát. A Zsófi azt is megmutatta, hogy ha felállunk a székre a szobánkban, akkor meg lehet nézni, hogyan fürdik az asszonyom meg a férje, mert gyakran együtt fürödtek, és olyankor mind a ketten teljesen meztelenek voltak. A meleg víztõl mindig gõz lett a fürdõszobában, és ezért mikor folyt a víz, kinyitották a felsõ kis ablakot. Mi akkor eloltottuk a villanyt, és nem

lehetett látni bennünket. Zsófi azt mondta, hogy azért mosdanak ilyen gyakran, mert nem akarják, hogy az asszony gyereket fogjon Az asszonyom nagyon szép alsónemût viselt, finom átlátszó selyembõl varrták neki, mindenhol csupa csipke volt. És mindegyik nap másikat vett fel Nagyon sok ruhája lehetett neki. Egy fehér láda állt a fürdõszobában, amikor levetkõzött, abba tette bele, ami aznap rajta volt Aztán habosítót tett a vízbe, beleült és amikor már majdnem kész volt, bejött a férje, és ott elõtte õ is levetkõzött. Néha kicsit szerelmeskedtek is, de ott a fürdõben mást nem csináltak. Egyszer, amikor még a Zsófi is ott volt, az asszony kijött a kádból, kicsit odabújt a férjéhez, annak meg ugye megkeménykedett. Nagyon nagynak láttam, és a hegye olyan vörös volt, mint a pulyka mérge. Meg is kérdeztem a Zsófit, hogy hogyan férhet az be oda, de õ csak nevetett és azt mondta, hogy az elejin nagyon rossz, de aztán már becsúszik

magától. Jóféle lány volt az is, az esküvõ után még hét hónap sem telt el, és ott volt a gyerek. Amikor egyedül maradtam, akkor is mindent úgy csináltam, ahogy tanultam. Egyszer rakodás közben az asszonyom észrevette, hogy nagyon nézegetem az alsónemûit, és megkérdezte tõlem, hogy szeretnék-e én is olyat Elszégyelltem magam, vörös lettem, és nem válaszoltam semmit. Nem baj az, Ilonka, mondta, megígérem magának, hogy mikor elmegy tõlünk, kap tõlem mindegyikbõl hat darabot. Nagyon megszerettek, biztos azért, mert tiszta voltam és keveset beszéltem Amikor kimenõs 50 voltam, akkor is csak a templomba mentem el, vagy ott a Duna partján sétáltam. Akkor tanultam meg rendesen olvasni is, mert amit az iskolában tanítottak, azt már majdnem elfelejtettem Nagyon szépek voltak a filléres regények mindenféle külföldi íróktól. Egy évig szolgáltam csak, mert 1938-ban november végén az asszonyom behívott a nappaliba, és azt mondta, hogy

õk most elutaznak Svájcba a férje rokonaihoz, és majd még másfele is, csak soká jönnek vissza, én addig csak utazzak haza, és hat hónapot még kifizettek. 120 pengõt kaptam, meg az asszonyom adott egy csomagot is, ágyhuzatok voltak benne, törülközõk, meg olyan alsónemûk, amilyeneket õ is viselt. Amikor elmentek, az asszony elsírta magát, és azt mondta, hogy most itt majd nagyon rossz lesz mindenkinek. Õk már akkor biztosan tudták, hogy háború lesz Nekem még egy kicsit ott kellett maradnom, mindent elraktam a szekrénybe, huzatokat kellett tenni a bútorra, és aztán elvittem a kulcsot Budára, az asszonyom rokonának. Azt hittem, nagyon jó lesz hazamenni, de nem így lett A mi szobánk ugye földes volt, petróval világítottunk, és amikor megmosakodtam, ahogy Pesten tanultam, az édesanyám sírt és veszekedett velem, hogy biztos megestem. Aztán meglátta a selyem alsóruhákat, és telekiabálta a falut, hogy Pesten hölgyet csináltak a

lányából. A legények persze úgy hitték, velem könnyen lehet, aztán hogy nem hajlottam, rám kiabálták, hogy kisasszony lettem és minden este locsálom magam Jóval a háború után kerültünk csak össze a férjemmel, Kengyelrõl irányították ide a vízgazdálkodáshoz Õ azt mondta, hogy nem érdekli, mit beszélnek a faluban, mindenképpen elvesz, de azokat a selymeket, amiket Pestrõl hoztam magamnak, tüzeljem fel, mert csak úgy boldogulhatunk, ha olyanok leszünk, mint mások. Az ágynemûk meg a törülközõk azok megmaradtak, a többit az apám elégette, nekem nem volt hozzá szívem. 1950-ben esküdtünk meg, és azóta pontosan úgy élek, ahogy a többiek. (79 éves nyugdíjas bolti eladó) Urbanizált körülmények között élõ hölgyek szerint egyértelmûen a férfiak kiábrándultságára utal, ha az aktus után a partner azonnal zuhanyozni indul. A tiszántúli aprófalvakban a férfiak nem ilyen tapintatlanok Többnyire még az aktus elõtti

zuhanyozásról is lemondanak. A forró nyári napokon az ing és a svájci sapka megvéd a portól, a verítéket pedig felszárítja a szél. Télen pedig ritkán izzadunk A fürdõszobákban mindenütt van sampon, a dezodor viszont – a 30 évesnél idõsebb férfiak között – csak az érettségizettek vagy ennél magasabb végzettséggel rendelkezõk számára mindennapos. Ez utóbbi csoport tagjait nem számítva szinte senki sem használ arcvizet, kölnit. A megkérdezettek részint elérhetetlenül drágának, másrészt feleslegesnek tartják a férfiak számára készült kozmetikumokat Az alacsony iskolázottságú csoportban az alsónadrágok anyaga és szabása több mint fél 51 évszázada változatlan (az utóbbi húsz évben kék szín a nyerõ), átlagosan 96 órás kihordási idõvel. Én Pestrõl kerültem egy alföldi mezõgazdasági technikum kollégiumába 1966-ban Egy nyírségi parasztgyerekkel igen jó barátságba keveredtünk Szerelmes lett, az elsõ

komoly randevújára készült, kicsit szorongott, én készítettem fel a nagy találkozásra. Mielõtt elindulsz, majd cserélj gatyát, tanácsoltam neki, erõsen megviselt alsójára célozva Értetlenül nézett rám, aztán azt kérdezte: kivel? (48 éves vízügyi technikus) Az adott korcsoportba tartozó hölgyek persze sokkal gyakrabban használnak illatszereket és dezodort, fehérnemûik is minden bizonnyal változatosabbak, bár errõl közvetlen információk nincsenek. Én már csaknem negyven éve vásározok, elõször a Dunántúlra jártunk, de 1965 óta az Alföldön dolgozom. A hatvanas években már sokan eltemették ezt a kereskedelmi formát, úgy gondolták, hogy az állami vállalatok tökéletesen kielégítik a piacot. Persze mi pontosan tudtuk, hogy amit az állami üzletek kínálnak, az korántsem az, mint amit a vevõk keresnek, de errõl nem lehetett beszélni, ezért úgy csináltunk, mintha szép csendesen haldokolnánk Közben azért vettem egy

Moszkvicsot, néha úgy megraktam, hogy magam is alig fértem bele. Elõször olcsó posztóból készített farmerszabású nadrágokat, széles bõröveket, csempészett orkánkabátokat meg más felsõruhákat árultam, késõbb összejöttünk egy elvált asszonnyal, aki nõi fehérnemûket adott el nagyon jó eredménnyel. Annyit azért tudni kell, hogy a hatvanas évek elejéig tulajdonképpen csak egyenbugyikat lehetett kapni két változatban: volt meleg bugyi és nyári bugyi. A téli modell valamilyen flanelszerû alapanyagból, a nyári habselyembõl készült Felül köldökig, lent combhajlatig ért, szabásmintája szerint volt is szára, meg nem is. Ennek aztán az lett a következménye, hogy az ágyék vonalánál az anyag kitágult, visszahajlott és mindent összevéve már rövid használat után is elég gusztustalan benyomást keltett. Egy ilyen kifakult, gatyaszabású ágyékkendõ tényleg csak egyet lehetett csinálni: nagyon gyorsan levenni Pedig a bugyi nem

arra szolgál, hogy levegyék, hanem arra, hogy majd nemsokára levegyék. Ezt minden nõ tudta az országban, csak a ruhaipar és a kereskedelem vezetõi nem tudták. Aztán a hatvanas évek közepén már a városokban jelentõsen bõvült a választék, de az alföldi nagyfaluk boltjaiban ennek nyoma sem volt. Akkoriban nekünk nem az eladás jelentett gondot, hanem az árubeszerzés. Nyugati divatlapok, katalógusok alapján mindenféle titkos bedolgozói hálózatokban varrták a bugyikat-melltartókat, és egy közönséges uzsonnás zacsi volt a csomagolás. Ezekben az években jelentek meg a mûszálas, áttetszõ anyagokból készült nõi alsónemûk, errefelé csak úgy nevezték, hogy a nájlonbugyik. Óriási siker volt Kunszentmártonban már ezer éve vasárnap délelõtt van a nagypiac, ilyenkor vihogó kamaszlányok és pironkodó fia52 talasszonyok álldogáltak a sátor elõtt, és mindig azt kérdezték a páromtól, hogy maguk árulják a nájlonbugyit? Én

persze tapintatosan a háttérbe húzódtam, végül is ez bizalmas nõi dolog, de azt azért megfigyeltem, hogy háromnál többet senki sem vitt el, és csak kevesen vásárolták a sötétebb árnyalatokat. Ha véletlenül egyedül kellett árulnom – ilyenkor kicsit esett a forgalom –, váltottam pár szót a vevõkkel. Nem voltak elégedettek, mindegyik azt mondta, hogy az új anyag „hálátlan”, mert naponta kell mosni. Sokszor a nyelvemen volt már a válasz, hogy „és nemcsak a bugyit” – de én nem az állami kereskedelemben dolgoztam. Ráadásul az ilyen anyagok elsõ generációja egészségügyi szempontból tényleg kifogásolható volt, mert nem biztosította a test természetes szellõzését. Harisnyanadrággal kombinálva pedig olyan hatása volt, mint a dunsztkötésnek. Láttam a takarmánytárolónak, szerszámoskamrának használt fürdõszobákat, és úgy gondolom, markáns illatok lehettek a környékbeli hálószobákban. A hõskornak tizenkét éve

lett vége a középen cipzáros bugyik rövid tündöklésével, és azóta megfordult a világ. A városokban az utóbbi tíz évben a puritán szabásminta és a természetes alapanyagok váltak mindennapossá (persze azért mindenkinek van egy-két tangája az ünnepnapokra), itt viszont még mindig a mûszálas anyagokból készült mûcsipkés csicsákat keresik A leginkább népszerû színek a mélylila, piros és a zöld – szegélyként fekete csipkedísszel. Érett asszonyok és olykor tizenéves lányok is veszik ezeket a szörnyûségeket, csak azt nem tudom, hogy kinek fogják megmutatni Errefelé most az erotikus tv-filmek irányítják a keresletet. A fiam marketing–reklám szakon tanul a barátnõjével együtt Nyáron pár hétre átvették az üzletet, és utána elmagyarázták, hogy vásárláskor nemcsak egy csipkés bugyit kap a vevõ, hanem valami önbizalmat adó életérzést is. „Ha masnis a közepe és csipkés az alja a kedvese majd folyton nyalja”

– tette hozzá magyarázatként a kislány, de én nem hiszem, hogy sokan lennének az ilyen elszánt emberek. Az illatszeres kollégám meséli, hogy itt nyáron a nõk „erõs” dezodort keresnek, hogy „elvegye az izzadságszagot”. Kereskedõ a szakmája és a piacból él, nem õ fogja felhívni a figyelmet a szappan és a melegvíz csodatévõ hatására. (D D 69 éves, kiskereskedõ) Az iparban, a nagyvállalatoknál a fizikai dolgozók számára természetes volt a munka utáni tisztálkodás. A munkásszállók fürdõhelyiségei igen ritkán voltak tiszták, és sosem voltak gusztusosak (nem is beszélve a WC-rõl), de mûködtek. A mezõgazdaságban az ilyen „munkásjóléti” intézmények ismeretlenek, legfeljebb az ipari melléküzemágakban találkozhattunk velük De 53 ezek sem voltak egyértelmûen sikeresek. Már húsz évvel korábban is volt olyan tsz, ahol a hagymafeldolgozóban a munkásnõk számára (a közegészségügyi rendeleteknek megfelelõen)

zuhanyzót építettek, de senki sem használta, mert az asszonyok nem vetkõztek le egymás elõtt. Senki sem tudta megmondani, hogy miért. A mélyen rögzült magatartási minták idõközben bizonyára lazultak, de ez a folyamat is ellentmondásos: a mindennapok jó közérzetét biztosító tevékenységek preferenciális sorrendjében a fürdõszobák használata és a fehérnemûk napi cseréje bizonyára még ma sem kerül az elsõ tíz közé. Tulajdonképpen 18 évesen kezdtem dolgozni a gyógyfürdõben, bár akkor még csak „strandfürdõ” volt, két medencéjével május 1-jétõl szeptember 30-ig tartottunk nyitva. Most már úgy tûnik, nagyon régen volt: fekete klottnadrágban, fejükön fekete kalappal nagy bajuszú parasztok üldögéltek a meleg vízben, celofánba csomagolt rántott csirkét ettek és a csontokat kihajigálták a medence szélére. Ha sétáltak a vízben gatyájukba szorult a levegõ, mintha egy ráncos fekete lufit húztak volna maguk után a

felszínen A nõi fogasos öltözõbe osztottak be – az új alkalmazottak az elsõ évet most is itt töltik –, pár hónap után már csak végignéztem a fogasokon, és tudtam, ki van itt a törzsvendégek közül. Negyedszázaddal ezelõtt még nem voltunk közismertek, még kevésbé divatosak, a nyári szünettõl és a hétvégektõl eltekintve harminc-negyven állandó látogatónk volt, a szezon végére már a szagról történõ azonosítás sem jelentett volna megoldhatatlan feladatot. Furcsa állapotok uralkodtak akkoriban a nõi alsóruházat területén: a gyári alapszíneket mindenféle természetes zsiradéknyomok és más eredetû foltok tették változatosabbá, s mindehhez a sûrû testszag képezte a hátteret. Akkor fejeztem be levelezõn az egészségügyi szakközépiskolát, nagyon mély volt a szakadék a tankönyvekben vázolt ideális állapot és a valóság között Nem is az volt az érthetetlen, hogy valaki vitatható tisztaságú fehérnemûben

érkezik – végeredményben egy fürdõben mosakodni is lehet – hanem az, hogy távozáskor vendégünk ugyanazt veszi fel és viseli tovább. 1984-ben lettem csoportvezetõ, 92-tõl kezdve pedig intézményvezetõ vagyok. Télen elmaradnak a külföldiek, csendesebb lesz a fürdõ, csak a környékbeliek jönnek, ilyenkor néha lekeveredek az öltözõkbe és csodálkozva tapasztalom, hogy a helyzet alig változott Vízforgató berendezésünk van, két medencénkben is feszített a víztükör, de a fogasos öltözõkben a zsákokból kikukucskáló melltartókon még a téli hónapokban nyomot hagyott az izzadság, és a takart testnyílások élettani funkciói a bugyikon is jól követhetõk. Nem értem, hogyan van ez, a fürdõ halad, a látogatók pedig megálltak. És sajnos nemcsak a látogatók Tavaly õsszel, a kabinsorról az egyik munkatárs54 nõnk valahogy egészen szoros kapcsolatba keveredett a masszõrünkkel. Két éve dolgozik nálunk a masszõr, egy

tejfölszõke és tejfeles szájú 23 éves fiatalember. Alacsony is, vékony is, és állandóan beszél, de a vendégek elégedettek vele. A kolléganõ pedig magas termetû, fekete szemû, arányosan telt, amolyan szépasszony típus, nemrég köszöntöttük harmincadik születésnapján. Már régóta tudom, hogy valami elromlott otthon, egyszer elsírta magát, hogy a férje évek óta rá se néz. Nekem itt minden a fülembe jut, ez az ügy sem volt kivétel, és némi hitetlenkedéssel ugyan, de tudomásul vettem a két munkatárs között szövõdött liezont. Az éjjeliõrünk néha órákat késett a szolgálatból, s amikor este visszajöttem ellenõrizni, láttam, hogy a nõi személyzeti zuhanyzó kulcsa hiányzik az irodai kulcsszekrénybõl, gondoltam, felhozom. Az alagsorban égett a villany, két ruhacsomó lógott a külsõ fogason, és hangokból ítélve odabenn nagyon jól érezte magát az ifjú pár. A hitetlenkedésem persze nyomban eloszlott, de akkor meg

azért aggódtam, hogy ha mégis megérkezik az õr, akkor a zuhanyzókkal kezdi és aztán végigbotorkál az egész épületen. Nehezen viselem a váratlan bonyodalmakat, Etelka férje egy behemót kocsikísérõ, kilencven kilót nyom élõsúlyban, a részeges éjjeliõr pedig nem a diszkréciójáról híres. Úgy gondoltam, segítek megõrizni a szerelmesek titkát, csendben sétálgattam a folyosón, közben akaratlanul is a ruhafogasra tévedt a szemem Etike kombinéja oldalt szakadt volt és a hóna alatt világosra marta az izzadság, bugyija pedig félreérthetetlenül mutatta, hogy rendben van a ciklusa. Halk, de intenzív suttogások jelezték, hogy a randevúnak lassan vége lesz, az utójátékot már nem akartam megvárni, ezért elindultam kifelé. Éppen idejében A következõ pillanatban Etelka kipattant a szobából, három rántással felöltözött, s mire kedvese odabenn megnyitotta a zuhanyt, már el is tûnt az öltözõbõl Minden rendben van? – kérdeztem

tõle másnap kedvesen Semmi sincs rendben, mondta szomorúan. Most töltik fel az üzleteket karácsonyra áruval, Sándor csak éjfélre jön haza, és hajnalban már indul is. A hétvégén is dolgozik Mondtam neki, hogy legalább vasárnap maradjon itthon és pihenje ki magát, de csak legyintett. Azt mondja, akkor alszik a legjobban, ha forog alatta a kerék Persze van mit mondanom az urakról is Még csoportvezetõ voltam, mikor 86-ban az egyik medencetakarítóra panaszkodtak a munkatársai, hogy mosdatlan szagokat áraszt. Egy fürdõben azért szokatlan az ilyesmi Személyesen is meggyõzõdtem arról, hogy a panasz egyáltalán nem alaptalan. Behívtam a gyereket, elmondtam neki, hogy a fürdõben alapvetõ követelmény a tisztaság, és a zuhanyzó használata nemcsak a vendégek számára kötelezõ. Mosakszom én otthon is rendesen, válaszolta, és eléggé tiszteletlenül vállat vont. Aztán hogyan? – érdeklõdtem Meleg vizet teszek a lavórba, levetkõzöm

derékig, és megmosom a testem. Utána megtörülközöm, folytatta, földre teszem a lavórt, 55 leülök a stokira, levetem a zoknimat, felhúzom a nadrágom szárát és megmosom a lábamat. Aztán belelépek a papucsomba Csak éppen ott felejti ki, ahol az ember a legbüdösebb, kissé emelt lehetett a hangom, mert két hét múlva már a fegyelmi eljárás folyt ellenem. Szóbeli figyelmeztetést kaptam, mert a szakszervezet szerint megfeledkeztem a „szocialista tapintatról”. Fellebbezni akartam, de a bizottság elnöke határozottan kért, hogy ne tegyem. Fenyegetõzött, hogy inkább lemond, de ezzel a görénnyel nem szív még egyszer egy levegõt (46 éves intézményvezetõ) Testi vigasz? Hogyan küldjek néked vigaszt, Ha nincs vigasz, amely igaz? (Faludy György) A rókalelkû báty magánéletérõl tulajdonképpen keveset tudunk. A filológiailag kanonizált szövegbõl csupán Toldi György szociális státusát ismerjük meg, és csak az apokrif

változat ejt szót nevezett magas rangú köztisztviselõ potenciazavarairól: „Valaha õ volt a bordélyházak bakja, most ernyedten fityeg ráncosodó makkja, s ha használni kívánná azt a büdös tököt, pimaszul röhögve mond az csütörtököt.” A férfiak által elért kedvezõ társadalmi helyzet és a szexuális diszfunkciók ilyen összekapcsolása nem tekinthetõ kizárólag az igazságosságot szomjazó néphit produktumának. Az emlékezetünkben örökké élõ Vlagyimir Iljics Uljanov aligha gondolt arra, hogy lózunggá magasztosult kategorikus imperatívusza (Lényin gavaril: ucsityszja, ucsityszja, ucsityszja) nyomán majd furcsa törésvonalak alakulnak ki a társadalmi egyenlõtlenségek rendszerében. Reprezentatívnak korántsem tekinthetõ (de jelzésként elfogadható) felmérésem szerint ugyanis az alacsony iskolai végzettségû társadalmi rétegekben (maximum 8 általános) elsõsorban a nõk szexuális élete diszharmonikus: a 30–45 év

közötti korosztály tagjainak közel 40 százaléka csak nagyon ritkán vagy sohasem jut el az orgazmusig. Ennek megfelelõen a csoport férfitagjai aztán a nõk passzivitása, kelletlenkedõ vonakodása miatt neheztelnek. A hasonló életkorú, egyetemi vagy fõiskolai végzettséggel rendelkezõk körében kissé árnyaltabb a kép: az orgazmuszavarokkal küzdõ nõk aránya 16 százalék („az ilyen problémákat én meg szoktam beszélni a kedvesemmel, s ez majdnem mindig segít”), új elemként jelentkezik viszont a férfiúi libidó csökkenése, a megkérdezettek 20 százaléka pedig merevedési rendellenességekrõl számolt be. Nem arról van szó, hogy a rendszer nem mûködik, inkább úgy mondanám, hogy megbízhatatlan. Ettõl aztán magam is bizonytalanná válok, volt már olyan, hogy még az elõjátékot sem mertem elkezdeni. Mert mi van akkor, ha majd a combok között jövök zavarba? (41 éves 57 csoportvezetõ informatikus) Nehéz kérdés. Persze lehet

egy kicsit maszatolni, egy összeszokott kötõdésben esetleg lehet segítséget kérni, de ha ez sem javít a helyzeten, akkor vetkõzni kell. Na nem gatyára – addigra az már lekerült – hanem tovább: csontig, csontvelõig Pontosabban szólva: gerincvelõig És ezt bizony nem minden kapcsolat bírja el Amikor lankadt, akkor szánalmas, ha meg feláll nekik, akkor borzalmas – összegezte szexuális tapasztalatait egyik 43 éves interjúalanyom. Õ igazán nem tudhatta – szerencsés asszony –, hogy e borzalomban a „meddig” és kiváltképp a „mikor” alapvetõen fontos meghatározó tényezõk. 32 éves koromban vesztettem el az ártatlanságomat, ez még egy nõ esetében is elgondolkodtató, férfinál pedig egyenesen patológiás jelenség. Talán szexuális túlfûtöttségem volt az oka – persze melyik kamaszkölyök nem túlfûtött –, hogy nekem igen korai magömlésem volt, s az idõ elõrehaladtával ez a gond alig enyhült valamit. Ezt úgy kell

érteni, hogy számomra már akkor befejezõdött az aktus, amikor még el sem kezdtük. Elég volt egy megvillanó comb vagy szép esésû nõi mell látványa, egy szorosabb ölelés vagy egy érzéki mozdulat, aztán sürgõsen visszavonultam, hogy tisztába tegyem magam. De volt olyan is, hogy egykedvûen bámultam a levegõbe (mondjuk történelemórán), közben elképzeltem valamilyen erotikus helyzetet, és minden rásegítés nélkül is elöntött az öröm. Ebben az volt az igazán kellemetlen, hogy ha egyáltalán nem akartam ilyesmire gondolni, valamiért akkor is erre kellett gondolnom, s e gondolatsor minden alkalommal ugyanúgy végzõdött. Olyan voltam, mint egy két lábon járó spermabank, egy-egy jeles napon háromszor is fehérnemût kellett váltanom. Érdekes, hogy az én fantáziámat sosem a hibátlan szépségû sztárok mozgatták meg, hanem mindig az, akit éppen láttam Klimaxába száradt, enyhén bicegõ rajztanárnõnket nézegetve éppúgy

bekövetkezett a pollutio (in)voluntaria, mint amikor unokanõvérem kissé túltáplált barátnõjére egyik reggel véletlenül rányitottam a fürdõszobában. 15 éves voltam, akkor láttam elõször egy lányt meztelenül, csak én ijedtem meg, õ nem. Apró, mélyvörös mellbimbói voltak és sötétbarna, göndör szeméremszõrzete. Utólag visszagondolva akár ott is maradhattam volna, nem takarta el magát és nem is fordult el, csak nagyra nyitott szemmel nézett. Én meg álltam ott kétszeresen is megmeredve, aztán éreztem gerincemben az ismerõs bizsergést, gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót és az elõszoba falának támaszkodtam, mert nem bírtam volna ki állva, ami következett. Ez a kép még sokáig velem volt, vagy két évvel ezelõtt egy társaságban összefutottunk, megemlítettem neki a kamaszkori találkozást, õ is emlékezett rá, érdekes, hogy nem felejtette el. Az általános iskolából mindig az unokanõvéremhez utaztam vakációra, két

évvel volt idõsebb nálam és nyüzsögtek körülötte a barátnõk, zenei tagozatos iskolába jártam, már ak58 kor egész jól gitároztam, ha kellett, zongoráztam és énekeltem is. Nem voltam népszerûtlen, Ibolyka is mondta, hogy barátnõi közül néhányan szívesen vállalnák férfivá avatásom nemes feladatát. A legtovább Icával jutottam, egyik esti sétánkon hátulról átöleltem, és trikója alatt kezembe vettem a mellét. Aztán megfordult, hogy megcsókoljon, nekem pedig teljesen átázott a nadrágom Még most is izzad a tenyerem, ha erre gondolok. Ica úgy csinált, mintha nem történt volna semmi, de valamit biztosan észrevett, mert többé nem erõltette a találkozást. A zenei középiskolát Kecskeméten kezdtem, kollégiumba költöztem, a nyári szüneteket ekkor már inkább otthon töltöttem A szüleim máig is egy tiszántúli faluban laknak, s már akkor is tojástermeléssel foglalkoztak, nem szerettem otthon, mert a kertben mindent

vastagon leptek a legyek. Így aztán heverésztem a szobámban, hallgattam a magnót, órákat gyakoroltam a gitáron, este pedig nagyokat sétáltam vagy kerékpároztam a Tisza partján. Anyám áhítattal hallgatta, ahogy bágyadtan ténferegtem a húrok között, és könnyes szemmel mondogatta a szomszédoknak: „állandón gyakorolnia kell. Mûvész lesz belõle”. Én pedig akkor már pontosan tudtam, hogy valami nincs rendben velem, de nem volt kivel megbeszélni a gondjaim. A háziorvosunkhoz – akkor még körzeti orvosnak hívták – nem mehettem, mert állandóan ott ült mellette az asszisztensnõje, aki csak 5 évvel volt idõsebb nálam, és mindent elkövetett azért, hogy kissé változatosabbá tegye leányéveit. A kollégiumban meg egy öreg doktor néni rendelt hetente kétszer, nagy megértéssel kezelte dolgozatok elõtti heveny betegségeinket, de szexuális problémák megoldására valahogy nem látszott alkalmasnak. Az öngyógyítás szándékával

felkutattam minden elérhetõ szakirodalmat, az így kapott tanácsok tömény marhaságnak bizonyultak. Nem tudom már, hogy kitõl származott az a bölcs gondolat, mely szerint ölelkezés közben arra kell gondolnunk, hogy magunkra maradtunk egy hideg téli éjszakán, és mindjárt betemet bennünket a hófúvás – ez majd nyugtatóan hat, és késleltethetõ a csúcspont. Esetemben ez a megoldás csak azért tûnt használhatatlannak, mert én nem a szeretkezés közben gondoltam a hófúvásra, hanem a hófúvás közben a szeretkezésre. Emlékszem, elsõ éves egyetemista voltam, karácsonyra utaztam haza, este Szolnokon lekéstem a csatlakozást, a dermesztõen hideg, büdös, bagófüstös csarnokban megláttam két lányt, egy bõröndön ültek, hátukat a falnak vetették és egymáshoz támaszkodva megpróbáltak aludni. Néztem a szõke lány szép ívû, érzéki nyakát és egészen hajnalig sétálnom kellett a vasútállomás és a Tisza-part között, mert nem

akartam az éjszakát nedves alsónemûben tölteni. Addigra már – persze csak ilyen szinten – megtanultam kezelni a problémát, ritkultak a kamaszkori spontánok, én meg úgy gondoltam, hogy egyedül maradok. Ez nem igazán tetszett a családnak, a huszadik születésnapomra a bátyám – õ tíz évvel idõsebb nálam, vendéglátós és Pesten dolgozik – hozott nekem az országútról egy szo59 morkás arcú, kicsit csontos leányzót. Késõ este érkezett, anyámék már aludtak, amikor kocsijával beállt az udvarba Augusztus közepe volt és napok óta meleg, trópusi esõ esett. Ahogy kiszálltak, a lány orrát megcsapta az ázott tyúkszar mindent elborító nehéz szaga, megtántorodott, lehányta a kocsit, aztán minden magyarázkodás nélkül elszaladt. A bátyám tért elõször magához – semmi baj, öcskös, akkor iszunk egy nagyot –, és néhány óra alatt cudarul berúgtunk. Én néha még most is arra gondolok, hogy ez a hivatásából adódóan

sokat tapasztalt, finom orrú kis profi, elsõ pillantásra megérezhette bennem a komplikált esetet, és ezért választotta inkább a menekülést. Lehet, hogy ez hülyeségnek tûnik, de én semmiben sem különböztem középiskolás társaimtól, együtt jártunk mindenhova és benne voltam minden marhaságban, ezzel együtt a harmadik évben osztálytársnõim már gumipöcsûnek emlegettek a hátam mögött. Az egyetemen az amatõr színtársulatban egyszer a Csínom Palkót énekeltem, nem telt el egy hét, és a lányok már rám ragasztották a Kínom Nyalkó nevet. De sajnos még idáig sem jutottam el senkivel Persze nem lettem mûvész, otthon laktam, tanítottam az általánosban és óraadó voltam az egyik környékbeli zeneiskolában. Késõbb hetente kétszer gitároztam egy földvári kocsmazenekarban is Countryt játszottunk és nem voltunk sikertelenek, a fiatalság is szívesen hallgatott bennünket, néhány hónap után a diszkós átjött a szomszédból, hogy

egyeztessük már a rendezvények idõpontjait, mert így jobb lesz mindenkinek. Fanni minden fellépésünkön ott volt, ismerte a mûfajt – komoly lemezgyûjteménye volt –, és igen tájékozott volt zeneileg. Nem voltak filléres gondjai, Pesten végzett irodalom szakon, a szülei pár évig hagyták Nagyréven tanítani, aztán megunták és vettek neki Szolnokon egy antikváriumot. Egyre többet diskuráltunk, mindig azt reméltem, hogy érdeklõdése csak a zenének szól, késõbb kiderült, hogy korántsem. Elõször a bandával vendégeskedtünk nála, aztán már szólóban is eljárogattam hozzá, ilyenkor rendszerint Debussyt, Ravelt, néha romantikus zenét hallgattunk. Italról mindig õ gondoskodott, a szüleinek Hegyalján van szõlõjük, jól kezelt, lágy borokat ittunk, búcsúpohárként pedig egy kupica borókapálinkát Február elején megköszöntöttem a névnapján, kicsit hosszúra nyúlt az este, és amikor elköszöntem, Fannika a kertkapuban elém

állt, felágaskodott és megcsókolt. Utána végigsimította az arcom, és megismételte Télikabátban voltam, így aztán magamhoz mertem szorítani, és csak az autóbuszon gondoltam arra, hogy most csókolóztam életemben elõször a nem kívánt mellékhatások nélkül Nem volt felhõtlen a sikerélmény, hiszen a tél elmúlik, lovagi pácélt nem hordhatok, és elõtt-utóbb majd mondanom kell valamit. De zavart az is, hogy az elszánt jóakaratról tanúskodó ölelés közben nem éreztem semmiféle férfias ficcenést, a szerv döglött halként viselkedett. Este otthon, amikor újragondoltam a történteket, persze gyorsan visszatért belénk az élet, azt terveztem, hogy tavaszig el 60 csókolózgatunk, utána meg majd csak lesz valahogy. Elõször úgy látszott, Fanni elfogadja ezt a stratégiát, de aztán felgyorsította a dolgokat Finom, apró rezdülésekkel közeledett, de félreérthetetlenül. Nem tudom, hogyan csinálta, de óvatos, inkább baráti

öleléseimbõl úgy tudott kibontakozni, hogy hol a melle, hol a csípõje, hol a hasa ért a kezemhez, amikor pedig megérintettem, mintegy véletlen mozdulattal belesimult a tenyerembe. Eleinte még szorongtam, de lassan hozzászoktam ehhez is. Egyszer már sikerült percekig simogatnom a mellét (persze csak úgy ruhán keresztül), és nem történt semmi tragédia, közben eszembe jutott, hogy majd le kell vetkõztetnem, és inkább kitértem a folytatás elõl. De õ már elhatározta, hogy dûlõre viszi a dolgokat Egy ronda, nyirkos március este, amikor nagyon örül az ember a meleg szobának, a magnóval piszmogtam – egy CD-t akartam átvenni kazettára –, Fanni pedig ártatlanságának elvesztésérõl kezdett beszélni. Az úgy történt, mesélte, hogy az egy nagy diákszerelem volt, és már nagyon régen együtt voltunk egy régészhallgatóval. Tizennyolc éves múltam, mindketten tudtuk, hogy itt az ideje, de az utolsó pillanatban én mindig megijedtem. Nem is

tudom, mitõl féltem, de féltem Gaz csábítóm egyszer aztán elõvett egy dobókockát és azt mondta, hogy amelyikünk kevesebbet dob, az le fog vetni egy ruhadarabot. Ettõl olyan könnyûvé és természetessé vált minden. Szép emlék maradt Most pedig ilyet fogunk játszani, jelentette ki Fannika, és biztatóan megszorította a vállamat Egyszerûen nem mertem nemet mondani. Olyan állapotban voltam, mint a barom, amikor hajtják a vágóhíd felé Elõször a papucsból léptünk ki, aztán levettem a zoknimat, késõbb az ingemet. Közben azért ittunk egy kupica pálinkát is, és igyekeztem eltitkolni, hogy nagyon remeg a kezem. Fannika – szemérmesen elfordulva – kihámozta magát a harisnyanadrágból, a szoknya még rajta maradt, de a következõ körben kilépett abból is Halványzöld bugyit viselt, a pulóvere nem takarta el, azért emlékszem rá pontosan, mert harminckét éves voltam akkor, és nem láttam még nõt bugyiban Amikor lerúgtam magamról a

farmert, egy futó pillantással felmérte a helyzetet: ó, hát nincs itten semmi baj, állapította meg kissé csalódottan, mint aki mást várt. Nem is tudom, mit éreztem Csak arra tudtam gondolni, hogy ha most levetni az alsónadrágomat, akkor majd itt állok a szõnyegpadlón teljesen meztelen, Fanni biztos idejön hozzám, én meg az elsõ érintésre Ha így történik, megölöm magam – döntöttem –, de négyest dobtam, Fanni pedig kettõt, viszont igen rossz döntést hozott. Lehet, hogy csak fel akarta pörgetni az estét, de az is lehet, hogy valami nagyon széppel akart megajándékozni, ezért aztán nem a pulóverét dobta le – melltartót sosem viselt –, hanem szó nélkül hátat fordítva, magától értetõdõ, sima mozdulatokkal elkezdte lehúzni a bugyiját. Talán még ezt is kibírom, ha nem háttal áll, de így láttam, ahogy a bugyi szabásvonala vékony, piros nyomot hagyott a bõrén, és ez már sok volt nekem. Nagyon siettem, mégis késve

értem a 61 fürdõszobába, kamaszkoromból ismerõs, rutinos mozdulatokkal öblítettem a nadrágomat és majdnem hánytam az elkeseredéstõl. Fanni megállt a fürdõszoba ajtajában, nézte mit csinálok, aztán elnevette magát Jaj, hát mért nem szóltál, hogy menstruálsz? Hát megjött, nagyfiú? Most szomorú vagy? Majd a mama megvigasztal, ígérte, és könnyû kezét végigfuttatta a gerincemen. Amikor visszamentünk a szobába, nagyon sok mondanivalóm lett volna, de õt nem érdekelte. Töltött egy italt, lenyomott egy székre, megállt elõttem, sokáig türelmesen simogatott és amikor megfelelõnek találta a helyzetet, összefonódott velem Percekig nem történt semmi, csak a hajammal játszott, aztán ahogy összekapcsolódva ültünk, levette a pulóverét is, késõbb megmozdult és egyre szaporábban vette a levegõt Még ötször lettem férfivá azon az éjszakán Csak két év múlva váltunk el, rossz szájízzel bár, de nem haraggal. Néha gondolunk

még egymásra, tavaly márciusban postán küldött egy borítékot, nem volt benne semmi más, csak egy dobókocka és a névjegye. (36 éves countryzenész) Nem kicsi ugyan annak valószínûsége, hogy az ember teremtésekor a szexuális kompatibilitás szempontjai fontos szerepet kaptak, napjaink túlszocializált világában viszont e törekvés nyomai halványodni látszanak. A szexológusok szerint a nõk libidója 35–45 éves korukban megnövekszik, orgazmuskészségük felgyorsul, szexuális igényeik pregnánsabbá válnak Ebben az életkorban gyakoribb nemi életre, intenzívebb hüvelyi mozgásra van szükségük. Az elõjáték idõtartama rövidülhet, hamarabb elérik az optimális izgalmi állapotot. Emellett a szeretkezések számának növelését, esetenként az aktus rövid idõn belül történõ megismétlését várják el. Ugyanakkor a hasonló életkorban lévõ férfiak közel harmadánál éppen ebben az életkorban jelentkeznek az elsõ merevedési

zavarok, az erekció kialakulásának idõtartama megnyúlik, s a nemi aktus rövid idõn belül történõ megismétlése egyre nehezebbé (az õszintébbek szerint: lehetetlenné) válik. Ebben az életkorban még e zavarok túlnyomó része pszichogén eredetû A szakemberek emellett arra is felhívják a figyelmet, hogy a nõk esetében a felsõfokú végzettség pozitív hatással van az orgazmusok gyakoriságára és minõségére. Csak hát az a kérdés, hogy mindezt kivel. A hasonló iskolázottságú férfiak ugyanis éppen ezekben az években vannak elfoglalva életpályájuk és gazdasági helyzetük stabilizálásával: nyomulnak a csoportvezetõi állás, a magánhasználatú hivatali autó, az eggyel magasabb fizetési kategória, a tudományos fokozat, a spanyol nyelvvizsga, a kurkumai kiküldetés, a jobb negyedben épülõ lakás, az amerikai csónakmotor és a betyárháti horgásztelek felé. A nagy versenyben olykor elbizonytalanodnak, és ilyenkor sokat isznak,

néha feldobottak, ilyenkor pedig literszám vedelik a kávét és hozzá dohányoznak is Mindettõl nem függetlenül, a korábban bipoláris erekciós 62 skála finomodik: beiktatódnak a „már nem puha” és „még nem kemény” fokozatok. Az ilyesminek persze senki sem örül Egy kis önértékelési zavar, egy kis depresszió – rosszabb esetben pedig kudarcoktól kísért bizonyítási kényszer. Gazdag szexuális életet éltem, mert gyakran voltak külsõ kapcsolataim, s ezek nagyobb élményt jelentettek, mint otthon a hétköznapi formagyakorlatok. Amikor – elõször egy éve – nehézségei támadtak, még örültem is neki, gondoltam, lassan leáll majd a családi verkli. Hát alaposan csalódtam Azóta minden héten, de van úgy, hogy hetente kétszer is együtt kell lennem vele, és pontosan úgy viselkedik, mint amikor még csak kóstolgattuk egymás testét, próbálgattuk a különbözõ testhelyzeteket. Én pedig mindent elkövetek, hogy sikerüljön,

mert ha nem jön össze, akkor hisztériázik, egyszer már sírógörcsöt is kapott. Nem merek közben megmozdulni, mert ha véletlenül kicsúszik neki, nem tudjuk visszatenni. Aztán azt mondja rám, hogy frigid lettem, meg hogy ha ilyen száraz vagyok, hegedût is lehetne belõlem csinálni. Huszonegy éve vagyunk együtt, összehozott ide házat, két kocsit, nyaralót. Közgazdász-üzletkötõ, a környékbeli szövetkezetek gabonáját, kukoricáját meg cukorrépáját vásárolja fel és adja tovább, mióta ismerem, állandóan rohant, telefonált, üzletelt, de már nem bírja. Az elsõ két évtõl eltekintve sosem volt egy nagy durranás, de nem beszéltünk róla, nem akartam megbántani. Most meg már mit mondjak neki? (41 éves asszony, könyvtáros) A témával foglalkozó orvosok-pszichológusok úgy gondolják, hogy a negyven év körüli zavarok inkább átmeneti jellegûek. Ebbõl következik, hogy a szoros értelemben vett merevedési problémák nem okoznak

akkora gondot, mint az, amit a férfiak minderrõl gondolnak. Beszélgetéseink során azt vettem észre, hogy ezek a krízisek az ízlésében, magatartásában, gondolkodásában messzemenõen kulturált férfiból is õsemberi, primitív indulatokkal kísért, néha kifejezetten agresszív reakciókat hívnak elõ. Csaknem mindig a partnert (elsõdlegesen a feleséget) említik a sikertelenség okaként, s csak másodlagos tényezõként jönnek számításba az egzisztenciális bizonytalanság, a munkahelyi gondok, a gazdasági nehézségek és a túlhajszolt életmód. Kétségtelen, hogy a negyvenes, gyermeknevelésben, otthonteremtésben elkopott feleség, kicsit visszeres lábakkal, kapkodva felrakott sminkjével, farban gyarapodva, mellben megfonnyadva, viseltes, hétköznapi pongyolájában, a változás korát jósló hangulatváltásaival alig emlékeztet húsz évvel korábbi önmagára. Az évtizedes összeszokottság sem befolyásolja pozitívan a házastárs iránti

érdeklõdés intenzitását Fentieket figyelembe véve teljesen érthetõ a domesztikált libidó elvadulása, a kifelé irányuló sze63 xuális késztetések határozott erõsödése. Az (átmeneti) nehézségek idõszakát viszont éppen a libidó és az erekciós készség diszharmonikus viszonya határozza meg. Elképzelhetõ persze, hogy a pislákoló gyertya egy új foglalatban gyorsan lángra kap, és az új szexuális ingerekre adott kemény válaszok javíthatják a férfiúi önértékelést, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy szokatlanság varázsa elõbb-utóbb elvész, és akkor az új kapcsolat is felpuhul. Legfõbb ideje lenne az öregedõ férfiak szexuális magatartásáról kialakult téves képzetek átértékelésének. A szexológia tudományának meg nagyon hasznos lenne, ha nemcsak a férfiak tanulmányoznák minden apró részletre kiterjedõen a titokzatos nõi orgazmust, hanem a nõk is lehetõséget kapnának, hogy videóra vegyék (persze

szigorúan terápiás céllal) például a férfiúi merevedés egyes fázisait. Néhány szélsõséges esettõl eltekintve minden nõ birtokában van annak a tudásnak, amelynek segítségével az ökörfarokból elõbb kocsirudat, aztán májusfát lehet csinálni, de a szájhagyomány esetlegességeit kiküszöbölendõ ideje lenne egy objektív módszertan összeállításának. Miért csak a nõi beteljesülés zavarairól születhetnek nagytudori disszertációk? Én most 38 éves elvált asszony vagyok, a 45 és 65 közötti férfiak folyamatos csábításának kitéve. Néha nagyon rosszul járok a viszonzással Az utóbbi évtizedben két ilyen kapcsolatom alakult ki – a partnerek életkora 44, illetve 50 év –, az ismerkedés és a kezdeti szakaszhoz tartozó közös programok után az „intim periódus” lefutási görbéi teljesen azonosak. Az elsõ öt-nyolc szerelmes együttlét a forró találkozások ideje Pornófilmekbe illõ testhelyzetek, szerelmes

suttogások, többfelvonásos éjszakák Önfeledt és önfeltáró vallomások Ebbõl megtudhattam a következõket: a) valamikor minden férfinak szép volt a felesége, de most már nem az; b) mindegyiküknek voltak kisebb hûtlenségei, de az asszonyok errõl nem tudnak semmit; c) hogy fiatal korukban a feleségeknek nem volt okuk más kapcsolatot keresni, most meg már nem is tudnának; d) hogy az utóbbi évben már nem is éltek szexuális életet, de ez nem okoz konfliktust, mert az asszonyok azt hiszik, hogy férjük egyszerûen megöregedett. Elõször még én is azt hittem, hogy tévedtek. Bár a hitvesi hûségrõl lett volna némi mondanivalóm, mert volt olyan asszonyka, aki pár évvel korábban többször is elkérte szentesi házam kulcsát egy-egy délutánra – én hét közben itt élek a faluban egy szolgálati lakásban –, de nem tartottam megfelelõnek az alkalmat arra, hogy efelõl felvilágosítsam vendégemet. A rajtnál vett lendület fogyását az jelzi,

hogy a kedves az elsõ félidõ után váratlanul elalszik, és úgy kell felébreszteni, amikor elérkezett a távozás ideje. Elõször elnézést kér, de nem érzi teljesen jól magát, szörnyû napok állnak mögötte, összeveszett a munkahelyén is mindenkivel, meg ez az esõ is olyan álmosító. A következõ alkalommal ugyanez történik – akkor már nincs hozzá magyarázat –, és a kapcsolat utazósebességbe 64 vált. Ez hat–kilenc hónapig tart, és kezdetben csak az ölelések intenzitásának csökkenése tûnik fel, aztán nemsokára elérkezik az a pillanat, amikor a bemelegítés már hosszabb ideig tart és fárasztóbb, mint maga a verseny. Én is szeretem az elõjátékot, nagyon jólesik, ha játszanak a testemmel, de amikor úgy fordul a dolog, hogy ami nekem kellemes, az a partnerem számára már elengedhetetlen, akkor észre kell vennem, hogy a férjek öregedését illetõen asszonyaik jól mérték fel a helyzetet. Tévesnek tartom azt az

elképzelést, hogy valami önigazolási, bizonyítási kényszertõl hajtva keresik az idõsödõ férfiak a külsõ kapcsolatokat, inkább úgy gondolom, hogy egyszerûen szexuális életet akarnak élni, s erre már csak úgy képesek, ha folyamatosan cserélik partnereiket. Nem igazolni akarok én, hanem szeretkezni veled, mondta leendõ barátom, amikor kapcsolatunk kezdetén a férfiak kapuzárás elõtti magatartásáról poénkodtam. Az idõsödõ kedves az egymást követõ fiatal szeretõk ágyában nem megõrzött ifjúságát bizonyítja, hanem éppen öregségét ismeri be. Ezt igazolja e két kapcsolat levezetése is Az utazószakasz végén elõször ritkulnak, aztán nehézzé válnak a szeretkezések, még elmegyünk egyszer vacsorázni, egyik hétvégén még felszaladunk Pestre, vagy megnézzük a Balatont, aztán az elsõ befejezetlen – vagy elvetélt – aktus után már ügyetlen voltam és tapintatlan, esetleg követelõzõ a nézésem. Végül egy kellemetlen

telefonbeszélgetés, ahol könnyen megkaphatom, hogy „pont úgy horkolsz, mint a feleségem”, aztán hamarosan jön valaki és kinyalja a sebeimet. A házasságom egy ijesztõ rémregény volt, férjhez menni nem áll szándékomban, testnevelést tanítok és megyei sportvezetõ vagyok, így aztán sokat mozgok emberek között, nem jelent gondot, ha ismerkedni akarok. Persze mindig inkább a korombeliek felé tájékozódom, de találkoztam már elképesztõ esetekkel közöttük is Közvetlen a válás után szegõdött mellém Tamás, két évvel voltam idõsebb nála, szép, tiszta volt az arca és lángolt a szeme, én meg úgy gondoltam, hogy nem árt egy kis pedofília. Gödöllõn végzett az agrármérnöki karon, de rosszul választott pályát, allergiás volt a vegyszerekre, a virágporra, a kutyaszõrre és poratkára (tõle tudtam meg, hogy van ilyen állat is), végül biológiát tanított a vásárhelyi gimnáziumban. Az volt benne a legfurcsább, hogy már

három hónapja jártunk együtt, és nem akart lefeküdni velem. Nem volt õ hívõ, sõt a vallás kérdését ellenséges legyintéssel intézte el, de állandóan az emberi tisztaságról, a szexuális ösztönök felsõbbrendû, áttételes kiélésérõl és saját szigorú morális törvényeirõl beszélt. Tette mindezt tüzelõ arccal, mély átéléssel, a kezemet szorongatva Persze nem hagytam annyiban, elõször csak megöleltem, késõbb kicsit csókolóztunk is – szép lassan oldódtak erkölcsi gátlásai –, aztán egy-egy alkalommal még tovább mentünk, és úgy döntöttem, hogy végre elérkezett a megrontás ideje. A Tiszán nem nehéz az ilyesmire alkalmas helyet találni, levetettem a fürdõruhámat, fölé hajoltam, de nem ölelt át, nyitott szemmel vergõdött alattam 65 Tamás, kérdeztem tõle, hozzád nyúlhatok? Nem válaszolt semmit, hát benyúltam a fürdõnadrágja alá. Rossz élmény volt, nem részletezem Két napba telt, míg elimádkoztam

Szegedre, egy ismerõs urológushoz. Az orvos késõbb elmondta, hogy borzasztó, milyen fájdalmai lehettek, olyan erõs fitymaszûkülete volt, hogy valószínûleg még onanizálni sem tudott rendesen A mûtét után érte akartam menni a kórházba, de a megbeszélt idõpont elõtt lelépett, az új tanévet Pesten kezdte, többé sosem jelentkezett. Egyszerûen félt szembenézni velem. Nagyon rossz évek jártak rám akkoriban, Tamás marhasága talán még a házasságomnál is jobban megviselt. De aztán rendezõdött minden, csak furcsa, hogy most már nyugdíjkorú férfiak is forognak körülöttem Tavaly majdnem kísértésbe estem, egy 60 éves, jó nevû ügyvéd néhány kedves esti beszélgetés után a szó szoros értelmében megkérte a kezem Nem volt nagyképû, és nem akart mindenáron férfinak látszani. Sosem volt felesége, attól félt, hogy teljesen egyedül marad Azt mondta, ne gondoljak semmi kellemetlen bonyodalomra, az asztalunk ugyan közös lesz, de az

ágyunk csak akkor, ha én is akarom Jó humorú, századvéget idézõ, csokornyakkendõs öregúr, pénzügyileg igen jól eleresztve, nem tagadom, hízelgett az ajánlata. Nem válaszoltam semmit, de pár nap múlva azt indítványoztam, hogy egy hétre menjünk le apámék hétvégi házába Pécs mellé. Egy darab a múlt századból, lelkendeztem neki, az egyik nemzeti park területén, nincs villany sem, majd gyertyával világítunk és kútból kell húzni vizet. Gyönyörû hetet töltöttünk együtt, az öregúr igazi gavallérként viselkedett, de én már odautaztunkban elhatároztam, hogy tapintatosan kitérek a házasság elõl. Útközben ugyanis megálltunk tankolni, és idõs udvarlóm a benzinkútnál egy nagy teljesítményû elemlámpát vásárolt. Tudja, Panka, magyarázat közben elengedte a kormányt és kezemre tette a kezét, maga azt mondta, hogy ahová megyünk, ott nincs villany. Nekem pedig már néhány éve minden éjjel háromszor-négyszer ki kell

mennem pisilni. (39 éves tanárnõ) 66 (B)anális história Az igazság: a bugyiban van. Az emberiség története osztályharcok és par excellence coitusok története. A társadalmi konfliktusokat középpontnak tekintõ történelemszemlélet szükségszerûen mellékszereplõként kezeli az individuumot, míg a konkrét aktusok, konkrét (történelmi) idõpillanatra vonatkoztatott stratégiai analízise, bármilyen elmélyült legyen is, éppen a túlzott szubjektivitás okán, ritkán állja ki forráskritika próbáját. Módszertani megoldásként a beteljesült intim együttlétek rétegspecifikus tanulmányozása kínálkozik. E téren felbecsülhetetlen értékû Lõwy Árpád deskriptív alkotása, amelyben munkajellegcsoportokhoz rendelve, kritikai realista felfogásban tipologizálja a szexuális történéseket, nem titkolt ellenérzéssel viseltetve az urbánus megoldási alternatívák iránt: „szart sem ér a mesterségök, alhatnak õk afelõl, a

hatökrös gazda baszik, a világon egyedõl.” A „hogyan” kérdésre sajnos adós marad a válasszal, s nem találunk utalást a hölgypartnerek magatartására vonatkozóan sem. Pedig e két momentum aprólékos elemzése nélkül a szoknyákat emelintõ zsigeri parancs összes folyamodványának társadalmi meghatározottsága aligha dokumentálható. Kornéliával én négy évvel ezelõtt a szilveszteri mulatságon ismerkedtem meg. Pontosabban mondva én már ismertem õt régebbrõl is, de akkor úgy tudtam, hogy az egyik tanárral jár, aki abban az iskolában tanít még most is, ahol Nelli dolgozott. Dezsõnek hívják énektanár, temetéseken szokott énekelni, ezért nálunk csak úgy nevezik, hogy a Dögönbõgõ Én nagyon szerettem Nellikét, csak az elején kicsit féltem tõle, mert hát mégis csak tanárnõ, és néha olyan bonyolultul beszélt, hogy csak nehezen értettem. Itt dolgozik Kunszenten, szépen öltözik és szép a haja, szóval hát más, mint az

itteni lányok. A szilveszteri bálra a barátnõi hozták el, én meg ittam egy kicsit, így aztán fel mertem kérni, és akkor elmondta, hogy már nincsenek együtt a Dögönbögõvel, de azért jól érzi magát egyedül. Februárig mégis többször találkoztunk, voltunk Földváron a diszkóban, moziban Kunszenten, egyszer meg Szolnokon hallgattunk meg va67 lamilyen zenekart. Akkor este mentem be hozzá elõször, a Ladával jöttünk haza. Biztos készült arra, hogy bemegyek, mert már elõre olyan illatosító füstölõket készített ki és meggyújtotta õket, de én ezt nem szerettem, mert olyan szag lett a szobában, mint amikor leégett a szappangyár. Az egész olyan más volt. Én eddig csak két lánnyal voltam komolyan, de nem lett belõle házasság, az egyik Szarvason dolgozik a halkutatóban, a másik meg férjnél van Kecskeméten. Aztán volt még Öcsödön egy elvált asszony, de az idõsebb volt nálam, meg volt egy gyereke is, a szüleim nem engedték,

hogy sokáig tartson. Nellit sem szerették, azt mondták, hogy nem hozzám való, biztos igazuk is volt. Akkor este azt mondta, hogy ha akarok vele járni, akkor most itt maradhatok Az õ édesapja korán meghalt, édesanyja pár évvel késõbb Újfaluba ment férjhez, amióta Kornélia tanítani kezdett, itt lakott a régi házban. Szép tiszta volt a szoba is, meg a konyha is, a kertben rendben volt minden, ez jó volt. De azért volt olyan is, ami rosszul esett. Szóval azt akarom mondani, hogy Nelli sokszor úgy csinált, mintha gyerek lennék valamelyik osztályból, pedig idõsebb voltam nála, és hát amikor együtt voltunk úgy csinált, mintha kicsit kurva lenne, pedig egyáltalán nem volt az. Például amikor ott voltam nála elõször, akkor megkínált egy kis vodkával, még jeget is tett bele, ott ültem mellette és nyilván akartam egy kicsit beszélgetni, de õ elém állt, feltartotta a kezét és azt mondta, hogy most csomagold ki az árut. Szóval, hogy

vetkõztessem le Teljesen pucérra Aztán meg õ vetkõztetett le engem és együtt kellett fürdeni Segített szappanozkodni, olyan folyékony nõi szappanja volt, de azt hiszem csak azért csinálta, hogy nyúlkálhasson Ez is olyan volt, hogy tetszett is, meg nem is Nem szoktam én meztelenkedni, addig mindig egyedül mosakodtam. De õ egyáltalán nem szégyellte magát Olyan nyugodtan jött-ment, mintha teljesen fel lenne öltözve Nagyon erõsen kívántam és úgy fordultam, hogy ne lássa, de rám szólt, hogy ne takargassam magam. Azt mondta nincs szebb, mint egy vágyakba öltözött férfi Meztelenül állt a tükör elõtt, igazgatta a haját, aztán megfordult és azt mondta: akkor most felfallak Elõször az ágyban voltunk együtt, ahogy az szokás, aztán meg késõbb állva, ott benn a szobában. Ez is olyan érdekes volt Nellike pontosan megmondta, hogy mit csináljak, meg hogyan és így nekem is nagyon jó volt. Addig én mindig csendben voltam ilyenkor, csak a

filmeken láttam olyat, hogy közben beszélnek egymáshoz De ahogy õ szólt hozzám, abból azt lehetett kiérezni, hogy nagyon szeret és nagyon jó neki Ezt mondta is, és közben remegett az egész teste. Késõbb kiment és megmosta magát, hozott egy vizes törülközõt és megmosott engem is Majdnem úgy, mint a gyereket, mikor tisztába teszik. Hagytam neki, mert nagyon jó volt, de akkor gondoltam elõször azt, hogy valami nincs rendjén vele. Valahogy nagyon kíváncsian nézegetett meg nagyon sokáig játszott velem, közben hozzám bújt és meg kellett csókolnom a mellét, többször is. Aztán amikor meg állva voltunk 68 együtt, akkor azt mondta, hogy nagyon lassan csináljam, mert szeretné, ha sokáig tartana. A végén már úgy éreztem magam, mintha erõsen lerészegedtem volna, pedig épp csak ittunk valamit. Jóval éjfél után mentem haza, és nem tudtam, hogy mit is gondoljak az egészrõl. (ifj S Márton, gazdálkodó) A szexuális tanulás globális

folyamatát és a szocializációs ágensek hatását (kissé túlhangsúlyozva a tömegkommunikáció kitüntetett szerepét) könyvtárnyi szakirodalom tárgyalja, de az individuális élményanyag gyarapodásának és a technikák finomodásának mechanizmusa a közvetlen megfigyelés számára nehezen hozzáférhetõ. Kétségtelen ugyanis, hogy egy közösen látott erotikus film sokat lendíthet egy párkapcsolat minõségén, de igen csekély lesz annak vízbiztonsága, aki a tömegkommunikációból tanult meg úszni. Bonyolult és titokzatos folyamat ez Az aktusban az odaadás és a birtoklás egy – orgazmusra hangolt – dinamikus egységet alkot, amelyben az ingerek és válaszreakciók szimmetriája biztosítja a törékeny harmónia egyensúlyát. A lezajlott aktusok nemcsak egyszerûen bõvítik mintakészletünket, hanem mintegy felülírják a korábbi programot, új – olykor gondolatébresztõen meglepõ – szerepkombinációk ígéretével gazdagítva a coitális

repertoárt. Az optimális fejlõdésmenetben a mennyiségi gyarapodás minõségi változásokhoz vezet, s ez olyan megélési stratégiák birtokba vételét jelenti, amelyek korántsem nyilvánvalóak A „mindent szabad, csak azt nem” tétova pettingjeitõl hosszú – és persze egyáltalán nem rögös – út visz a funkcionaliter egészen más célt szolgáló testtájak ünnepi örömforrásként történõ kölcsönös felkínálásáig. A szexuális szocializációban nem vonható kétségbe a tömegkommunikáció szerepe, ezzel együtt a fentiekben vázolt úton nem feltétlenül könnyíti meg a tájékozódást. A Nyírõ-féle Psychiátria (a hatvanas években még ebbõl tanultak a hazai medikusok) a fellációt, a cunilinguatiót és az anális coitust még a „nemi eltévelyedések” között, kóros esetként említi. A mindennapok spontán találékonysága azonban ebben az esetben (is) meghaladta a tudományos diszciplínát: a „Kisasszony, ha malackodol

legyen nálad palack Odol” versikébe foglalt pajkos intelem – már századunk harmincas éveinek közepén – az ilyen örömszerzési technikák informális legalizáltságát látszik bizonyítani. Bár a képi és verbális kommunikáció napjainkban (szinte) korlátlan lehetõséget nyújt mások élményeinek empatikus elsajátítására, az egykori hatökrös gazdák világában inkább a hatvanas évek puritán technokratáinak szemlélete az uralkodó. 69 Mártonnal a szilveszteri bulin jöttünk össze, aztán hónapokig kísérgetett és meg kell mondanom, hogy a vége felé már kezdett tetszeni a fiú. Szögletes arcú, villogó szemû gazdagyerek volt, az a fajta, akirõl nehéz eldönteni, hogy azért hallgat, mert töpreng a válaszon, vagy azért, mert nem érti, mirõl is van szó. Eleinte nem gondoltam komolyan, hogy egyszer majd összekeveredünk, de aztán csak az lett a vége. Nem tûnt rossz választásnak, kifejezetten érdeklõdõ és nyitott volt a

világra, bár eredendõ kíváncsisága mellett is éreztem benne egy állhatatos paraszti gyanakvást. Március elején Hobó-koncertre készültünk Szolnokra, elõtte virágot hozott a névnapomra, akkor este aztán leültettem és megkérdeztem, hogy mi a fenét akar tõlem. Hosszasan hallgatott, már éppen segítõ kérdéseket akartam feltenni, amikor összeszedte magát és azt mondta, hogy azért szeret, mert én mindennap olyan szép vagyok, mint az itteni lányok, ha ünnep van. Akárhogy is nézzük, ez egy eredeti verbális parasztbarokk volt, én nagyon fogékony vagyok az ilyesmire, úgy olvadtam el, mint langyos vízben a só. Darabos nehézkessége persze a legintimebb pillanatokon is átütött Egyrészt technikailag: minden igyekezetem ellenére pontosan úgy mozgott, mintha bakancsban táncolna keringõt De mentalitásában is volt valami ballaszt: csaknem minden együttlétünket követõen olyan bûntudatot éreztem benne, mint egy kiscserkészben a jól

sikerült onanizálás után. Eddig csak szembõl és fekve szeretkezett, ha hátat fordítottam neki, ha kissé magasabbra emeltem a lábam, ha elõre hajoltam a konyhaasztalon, ha letérdeltem elõtte, ha csak a bugyimat vetettem le és neki kellett szoknyámat felhajtani, csak komoly bensõ küzdelem után gyõzte le a férfiúi vágy a szokatlan helyzet kiváltotta borzadályt. Az én életem nem a szexrõl szól, kapcsolataim még kevésbé Persze, ha úgy látom, hogy helyzet megérett az egészséges testi találkozásra, akkor ezt minden különösebb bonyodalom nélkül adom tudtára partneremnek, és abból sem csinálok titkot, hogy mit kívánok és hogyan. Még az egyetemen megtanultam, hogy a szexuális interakciókban a nyelv igen fontos nem-kommunikatív feladatok ellátására alkalmas, és viszonylag hamar átéltem azt is, amikor egyszerûen volt valami a levegõben, amitõl felébredt bennünk a kísérletezõ hajlam, s az ilyen éjszakák aztán hosszú ideig

emlékezetesek maradnak. Mártonnal ezek csodák egyszemélyes élménnyé váltak Kedveskedtem, mosolyogtam, becézgettem, megfordultam, leguggoltam, tágra nyílt szemekkel nézett, néha végigsimított a hajamon, aztán instrukcióimhoz pontosan tartva magát célirányos alapossággal elhálta a nászt. Feszes izomzatú, frissen mosott önjáró vibrátorként tenyészett körülöttem, nem adta jelét annak, hogy lelki életet élne. Ugyanakkor saját gazdaságáról, munkájáról, tennivalóiról mélyen átélt szeretettel és tökéletes racionalitással beszélt. Egyszer láttam a könyvelését is: egy közönséges kockás irkában vezette kiadásait és bevételeit, a „számvitel” tiszta áttekinthetõsége, egyszerû logikája ugyancsak meglepett. Egy-egy hosz70 szú estén kísérletet tettem, hogy valami személyes megnyilatkozásra bírjam, érzésekrõl, magunkról vagy legalább a szexrõl akartam beszéltetni, de nem sikerült. Minél inkább erõltettem,

annál dühösebb lett: én nem tudok errõl annyit beszélni, mint ti, mondta és dühösen kimasírozott a szobából, azt sem tudtam vele tisztázni, hogy kit kellene a többes számba beleértenem. Nem sokkal késõbb pedig csúnyán összekaptunk Úgy történt, hogy Márton a télen elvégzendõ gazdasági munkákról beszélgetve, csak úgy futólag megemlítette, hogy a kutya az éjszaka ellopott kilenc tojást. Én meg felkötöttem – tette hozzá, és igen elégedettnek látszott Régóta tudtam, hogy hordja a tojást, de most végre rajtakaptam, mondta, és száját szorosra zárva ökölbe szorította a kezét. Elõször azt hittem rosszul hallok. Ismertem azt a kutyát, lehetetlen formájú apró barna korcs volt, néha esténként elszökött a gazdája után és itt várta a kapu elõtt. Márton pedig nem lelövette, nem elaltatta, hanem a kétágú létra egyik szárára felkötötte valami kötéllel. Én nem vagyok jó színész, nehezen tudom titkolni az

érzéseimet Most meg nem is akartam Durva voltam és szalonképtelen, a hangommal festéket lehetett volna kaparni Szerencsétlen kedvesem úgy menekült, mintha égett volna a ház Hebegett valamit, hogy azt a kutyát, amelyik lop, itt fel szokták akasztani, de nem bocsátkoztam tárgyalásba Az ajtót nyitva hagyta, de a kertkaput úgy vágta be maga után, hogy a tartóvas megrepedt. Kellett hozzá néhány hónap, hogy megemésszem a történteket, de február elején ismét elkezdtünk beszélgetni. Addig királynõi fensõséggel elfogadtam a kóstolót, viszonoztam köszönését, hangsúlyozottan magányos voltam és mindig nagyon csinos – hadd lássa az a hülye mit veszített Mártont meg közben szüntelen szellemeskedéssel vigasztalták barátai: nem kellesz te annak, olyan az hozzád, mint disznónak a tyúklétra. Megsajnáltam és úgy döntöttem, hogy most már tényleg megbocsáthatok. Arra készültem, hogy keveset alszunk majd az éjszaka Vadul szerettük

egymást Életemben elõször esett jól, hogy keményen leszorítanak az ágyra, hogy alig tudtam mozdulni is, és nem az aktus céljaként, hanem annak tárgyaként tekintenek. Úgy éreztem, hogy medvével szeretkezek és csodálatos volt a beteljesülés. Az elsõ hullámok csitultával aztán szükségét éreztem egy üdítõ fürdõnek, megnyitottam a csapot és kiöblítettem a kádat. Ahogy elõrehajoltam, Márton mögém állt és puhán megsimogatta a hátamat. Nem fordultam meg és nem is egyenesedtem fel, úgy gondoltam hagyom kibontakozni, aztán majd átveszem az irányítást. De erre már nem jutott idõ. A simogató tenyér határozottabbá vált, megszorított, és néhány kapkodó mozdulat után Márton megtalálta, amit keresett. Nem úgy, ahogy én kínáltam, hanem azt, ami az adott testhelyzetbõl anatómiailag logikusan következett. Nem az ártatlanságomtól fosztott meg, a különleges alkalmakra tartogatott készlettárban ez a megoldás is szerepelt Csak

éppen nem így. Megpróbáltam tapintatosan elhúzódni, de amit Márton megfog, az meg 71 van fogva. Várj egy kicsit, kértem, õ engedett a szorításából, én pedig igyekeztem ellazítani magam, mert legalább elviselhetõvé akartam tenni ezt az idétlen fordulatot, amikor az üvegajtó tükrében megláttam magunkat Márton összeharapta száját, keze ökölben volt, arcán gonoszkodó diadalérzet és a korlátlan birtoklás mámora. Az egész helyzetet valahogy átjárta a sintérlelkület Ez a szeretkezésünk erõsen osztálytartalmú aktusnak ígérkezett. Dózsa György kései unokája készült fizetni az írástudó Werbõczynek. Nem akartam már ellazítani magam Megfordultam – a hirtelen szétválás kellemetlen fájdalmat okozott –, és meglepetését kihasználva elsõ dühömben csúnyán beleharaptam az orrába. Rángatta õ a fejét, de összeszorítottam a fogam, és amikor elengedtem, az orrából sugárban spriccelt a vér Addigra már a fürdõszoba

úgy nézett ki, mintha disznót vágtak volna benne. (H Kornélia, középiskolai tanár) A szexualitást olyan kétszemélyes happeningként is felfoghatjuk, amelyben a résztvevõk egyúttal elõadók is, optimális esetben az egyik résztvevõ jó szerepjátéka katalizátorként hat a másik félre, rejtett improvizációs tartalékokat mozgósít, és végsõ soron intenzívebbé teszi az élményt. A lehetséges szerepkészlet nem független attól a szociokulturális mezõtõl, amelyben az „események” zajlanak – bár e tekintetben néha meglepõ felfedezésekhez jutunk – továbbá az „aktus-személyiség” és a választott testhelyzet, mozgásritmus összhangjára is ügyelni kell a happening résztvevõinek. Az érintések, mozdulatok, testtartások üzenetet hordoznak, ezek dekódolása a sikeres találkozások elõfeltételeként tekinthetõ A ruhátlanul elõrehajló nõi test a feltétlen odaadást, a tökéletes bizalmat és a teljes kiszolgáltatottságot

sugallja. A gyermekkori büntetés rituáléból ismert iszonyatos védtelenséget idézi az egész szituáció, a szalonképessé szelídített furcsa ösztönök ilyen vállalása pedig már eleve feltételezi a „büntess, de ne nagyon” üzenet helyes értelmezését. Szerencsés esetben a biológiai és pszichés beteljesülés orgazmikus ellenpontként oldja fel a feszült helyzetet. Ehhez persze még az „alapmodell” esetében is szükségeltetik bizonyos érzelmi pallérozottság, az így feltáruló „alternatív extra” választása pedig elképzelhetetlen megfelelõ kommunikáció és bizonyos szexuáltechnikai elõkészületek nélkül. Ennek hiányában a birtoklás sürgetõ vágya az énközpontú férfilélekre esetenként tudatszûkítõen hat, a dominancia agresszivitássá torzul. A nõk szexuális örömével keveset foglalkozó társadalmakban, illetve társadalmi csoportokban ez nem okoz(ott) konfliktust. Az archaikus fallokráciák intim preferenciái

például jól követhetõk Baráth Tibor A magyarság õstörténete címû könyvében. Szerzõ „ékjelekkel írt mezopotámiai magyar nyelvemlékek” latin betûs átiratait közölve, mezopotámiai kõtáblákról olvasható „magyar költeményeket” ismertet Az egyik markáns hangvételû mû ismeretlen 72 alkotója következõképpen méltatja a költemény középpontjában álló menyasszony szépségét: „Ara segge kõ(kemény). A seggében nagy nyél A seggét csupán nyitja neki kaka de (kilenc) hónap elteltével szülni tud.” A költõ nagy ívû kloakális látomásvilága feledteti az élettani abszurditást. Az viszont mindenképpen figyelemre méltó, hogy a „csupán kaka” által járt testnyílás olyan értéket képviselt, hogy – e tömörségében is grandiózus – költemény tárgyává válhatott Úgy tûnik, eme járatlan út felavatása körüli „sajgó bonyodalmak” döntõ mértékben járultak hozzá a võlegény szexuális

örömének kiteljesedéséhez. Ugyanis nem kell magas dombra állnunk annak belátásához, hogy a „nagy nyéllel” perfektuált aktus menyasszonyt boldogító hatása esetünkben legalábbis kétséges. Szexualitásunk rendkívüli gazdagságát hangsúlyozva, hajlamosak vagyunk arra, hogy az ünnepi delikáteszként értékelt megoldásokat korunk termékének tekintsük Õseink elbizakodott lesajnálása – mint a fenti példa is mutatja – tudatlanságunkból fakad. A kõ(kemény) seggû arát megsegítõ nagynyelû magyart és az ifjú Márton gazdát ugyanazon kínzó vágyak ûzték – különbség csupán a partnerek reakcióiban tapasztalható. Amikor az az eset megtörtént, Nellikével nagyon megijedtünk. Nem is öltözött fel, csak össze-vissza futkározott, elõször kötést hozott, aztán másik kötést, meg valamilyen port, de nem lehetett elállítani a vérzést. Úgy folyt az orromból, mint amikor kicsit nyitva felejtjük a vízcsapot Közben Nellike

mindent összejárt, és az egész lakás tele lett véres nyomokkal még a szõnyegek is. Végül egy mentõs ismerõse jött ki kocsival, Nellike a telefonban azt mondta neki, hogy baleset történt, betört az orrom és nem tudja megállítani a vérzést. Mikor meglátta a lakást nagyon meglepõdött, aztán megnézte az orromat, és azt mondta, hogy ez igen csúnya, minél hamarabb össze kell varrni. Mentõkocsi vitt be Szolnokra, csak ott volt orvosi ügyelet, mert éjszaka mindig zárva tart Szentmártonban a rendelõ. Nellike adott két törülközõt, és azt fogtam az orrom elé, nehogy összekenjem az autót, de mire megérkeztünk azok is átáztak A kórházban sokáig kellett várni, mert ketten voltak elõttem, egy fehér köpenyes férfi közben felírta az adataimat aztán megkérdezte, hogy verekedés? – én meg azt mondtam, hogy igen, és azt is beírta egy lapra. Akkor már nagyon fájt az orrom, a mentõben bekenték valami csípõs folyadékkal, de az sem

segített. A fõorvos úr elõször lemosta a sebet, aztán kétszer is beoltott, az egyiket azért kaptam, hogy nehogy elmérgedjen az orrom, a másik meg arra szolgált, hogy ne érezzem majd, amikor varrja. Mielõtt nekifogott volna sokáig vizsgált, még nagyítót is tett a szemüvege elé, aztán azt mondta, hogy ez komoly dolog, mert az orrom hegyébõl hiányzik egy darab. Azt mondta, hogy engem nem egyszerûen orrba vágtak, hanem olyan sérülést csináltak, ami meg fog maradni 73 hosszú idõre, és az ilyet neki jegyzõkönyvbe kell írni és szólni kell a rendõröknek is. Az nagyon rossz volt, amikor összeöltötte, és a végén úgy kötötte be a sebet, hogy két hurkot csinált a kötés végére és azt a fülemre akasztotta Alig tudtam kijönni a mûtõbõl, azt mondták, hogy reggelig lefekhetek egy kórterembe, aztán hazamehetek, de többször is vissza kell majd jönnöm. Már majdnem éjfél volt, amikor megérkeztek a szüleim, Nellike nekik is azt

mondta, hogy baleset történt Az orvos behívta õket a szobájába, és sokáig beszélgetett velük, aztán odajöttek az ágyamhoz, és anyuka rábeszélt, hogy az lesz a legjobb, ha mindent elmondok a doktor úrnak. Biztos, hogy õ volt nagyon kíváncsi rá, de amikor mesélni kezdtem elsírta magát, és kiszaladt a szobából. A fõorvos úr meg apám végighallgatott, és a végén nagyon csúnya dolgokat mondtak Nellikérõl. Haza akartam menni velük, de még meg kellett várni a rendõröket is Õk mindenkit kiküldtek a szobából, csak egy ápolónõ maradt velük. Nagyon rendesen beszéltek velem, de azért rosszul esett, hogy amikor kimentek tõlem, a folyosón mind a hárman hangosan nevettek rajtam. Biztos azt hitték, hogy már nem hallani. Így aztán csak reggel mentem haza, és két napig ki sem mozdultam otthonról Én azt akartam, hogy ez az egész maradjon titokban, de mielõtt hazamentem, Nellikénél már ott jártak a szentmártoni rendõrök, és nagyon

hamar mindenki megtudta a faluban, hogy mi történt Anyuka hetekig nem mert bemenni a boltba, úgy szégyellte magát. Ez most így nagyon rossz nekem is, mert a lányok nem akarnak beszélgetni velem, van amikor még a köszönésemet sem fogadják. Már lassan fél éve, hogy nem voltam sehol, Nellikével sem akarok véletlenül találkozni Õ most csak ritkán jár haza, Cserkében nyílt egy panzió, azt vezeti. Engem itt még a gyerekkori barátaim is kinevetnek Azt is megtudtam, hogy a faluban az emberek most csak úgy neveznek engem, hogy a Csucsukin Azt mondják ez kínaiul annyit jelent, hogy „egy lyukkal lejjebb” (ifj S Márton, gazdálkodó) Bár az aprófalvak emberének kevés ideje jut arra, hogy társadalmi életet éljen, és saját bevallása szerint itt mindenki csak a maga dolgával törõdik, a faluban mégis mindenki tud és mindent tud, mindenkirõl. A kapott és továbbadott információk nyomán vélemények formálódnak és ítéletek születnek, amelyek

igen kevéssé értéksemlegesek A férfiak nyilatkozataiban fontos szerepet kap a szolidaritás: van úgy, hogy eltéved az ember – bár azt nem tudom, hogy is történhet ilyesmi –, de azért nem kellett volna leharapni az orrát. A nõk véleményét pedig inkább a kaján káröröm határozza meg: persze, nem kellettek neki az itteni lányok. Nagyon nagyralátó volt, nagyon fennhordta az orrát Most kurtább lett egy picikével A 71 éves mindent tudó Kati mama viszont a tágabb összefüggéseket is szem elõtt tartva alkotott ítéletet: amikor mi voltunk ilyen korúak, ugye nem is tudtunk, hogy ilyesmik léteznek. 74 Mi sötétben vetkeztünk, és én például csak két év házasság után mertem megfogni ott az uramat. Most meg ez a sok tv és film itt mindjárt úgy kezdõdik az udvarlás, hogy a lány nekidõl a falnak, a legény meg letérdel elõtte, felhúzza a szoknyáját és nyalakszik. Meghaltam volna, ha velem ilyen megesik Ezek meg ott a filmeken

élvezik. Ne mondják már nekem, hogy az jó! Aztán meg a lányok is csinálják ezt a fiúkkal. Még ha szegény uramé színaranyból is lett volna, hát én akkor sem veszem a számba a csúnyáját. És nem ám akárkik csinálnak ilyeneket a tv-ben! Ügyvédnõk, orvosnõk, még tábornokok is Bár a katona az mindig is disznó volt Most meg a gyerekek látják ezeket a filmeket és megzavarodnak. Nem tudják ugye, hogy mikor mit szabad Azért az az asszonyka is hibás. Mert ha engedte, hogy elkezdje, akkor hagyni kellett volna befejezni is. Az asszonynak bizony sokszor tûrni kell Az én uram nagy derék ember volt, fölözte a két métert, de ha mindig kiharaptam volna belõle egy darabot, amikor úgy csinálta, hogy nekem nem tetszett, akkor tíz év után nem maradt volna belõle, csak egy csutak. Ügyeletes voltam, amikor jóval éjfél után Szolnokról hívtak, hogy Gyaluban maradandó sérülést okozó súlyos testi sértés történt, a sértettet már a szolnokiak

kihallgatták, aztán nem sokkal késõbb faxon megkaptam a jegyzõkönyvet is. Elõször azt hittem valaki hülyéskedik, de kollégám – jókat derülve az eseten – megerõsítette a jegyzõkönyv valódiságát. Részemrõl marhaságnak tartottam az egész ügyet, de az erõszak lehetõségét tényleg ki kellett zárni. És keressétek meg a leharapott testrészt is – tanácsolta a kolléga a vonal túlsó végén –, az még fontos bûnjel lehet. És ha a hölgy lenyelte, akkor mi lesz? – kérdeztem Akkor majd emberevés ügyében indítunk vizsgálatot – jó hangulat volt akkor éjszaka Szolnokon. Reggel kiküldtem egy járõrt, hogy nézzenek körül a megadott címen, hallgassák meg az elkövetõt, ha mond valamit, azt tegyék papírra. Megmutattam nekik a sértett vallomását, és figyelmeztettem õket, hogy ha találnak egy darab orrot, azt ott ne felejtsék. Felhívtam a figyelmüket, hogy ha indokoltnak látják, akár az elkövetõ száját is vizsgálják

át. Láttam rajtuk, hogy örülnek a komoly feladatnak, de nem tehettem az érdekükben semmit. Tulajdonképpen feleslegesen mentek ki, de a felvett jegyzõkönyv – meg a módosított vallomások – segítettek abban, hogy mindannyiunk nagy megkönnyebbülésére viszonylag hamar megszüntethessük a vizsgálatot. Azért a jelentés megér egy pillantást, Laci még így korán reggel is a humoránál volt, azt hiszem viszi még valamire. „.H Kornélia gyanúsított elismerte, hogy szerelmi viszonyban állt ifj S Mártonnal. Azt állította, hogy tényleg baleset történt, mert a nemi aktus során játékosan megharapta a sértett orrát. Nem tudta, hogy a sértett ott ennyire érzékeny A sérülés akkor keletkezett, amikor S Márton hirtelen elrántotta a fe75 jét. Nem állt szándékában fájdalmat okozni vagy megcsonkítani a sértettet Jóhiszemûségét az is bizonyítja, hogy miután észlelte, hogy nem tudja megfelelõen ellátni a sebet, õ kért orvosi

segítséget, és õ értesítette a sértett szüleit is. Tapintatosan érdeklõdtem, hogy milyen testhelyzetben zajlott az aktus, de gyanúsított kérdéssel válaszolt: „úgy gondolja, hogy mutassam meg?” Kicsit zaklatottnak látszott, ezért a további kérdésektõl a jegyzõkönyv aláírása után eltekintettem. A százados úr által említett fontos bûnjelet nem találtuk meg, és ennek két oka is van: a, gyanúsítottnak macskái vannak, amelyek igen ritka fajtájú állatok – a törzskönyvben is nyilván vannak tartva – ezért benn élnek a lakásban. Úgy nevezik õket, hogy foltos szõrû ciámi b, Amikor megérkeztünk, a hölgy csak hosszas kopogtatás után nyitott ajtót. Azt mondta azért késlekedett ennyit, mert éppen fogat mosott” (K P 36 éves, ügyeletes tiszt, B M alkalmazott) Két pánik között, repülj velem A „kapunyitás utáni pánik” jelenségének pontos értelmezésével a deskriptív szexológia máig is adósunk. A

szexuálisan érett nõk viselkedésérõl szóló leírásokat olvasva gyakorlatilag semmit sem tudunk meg a „beérésig” vezetõ útról, azokról a hormonálisan vezérelt élettani és a mikrokörnyezet által meghatározott tanulási folyamatokról, amelyek hiányában a nemi kiteljesedés hiányos marad. Lõwy Árpád is csak érintõlegesen foglalkozott e jelenséggel, amikor nagyléptékû áttekintést adott Toldi Miklós szerelmének (Piroskának) félbemaradt szexuális szocializációjáról: „bár addig sikított, míg fúrták a hártyát, de aztán megszokta, mint cigány a kártyát.” Az alföldi aprófalvak és kisvárosok érdekes világában tapasztaltak szerint a megszokást az egykedvû unalom, ez utóbbit pedig az aktus terhes, olykor kellemetlen kötelességként történõ értékelése követi. Ez az állapot – a partnerkapcsolat(ok) minõségétõl függõen – a „hártyafúrás” utáni négy-hat évben alakulhat ki, s újabb egy-két év múlva

stabilizálódik A biológiai érettséget kísérõ zsigeri szükségletek és a rosszízû szexualitás tûrését erényként feltüntetõ morális imperatívuszok ellentmondásai dezintegrálóan hatnak a nõ személyiségére, olykor robbanásszerûen feszítik szét az informális vagy intézményesített kapcsolatok kereteit, új intim minõségek kutatására motiválva az érintetteket. A korábban a „nagyon jól megvagyunk”, „dolgos, rendes ember és nem is iszik”, vagy „állandóan dolgozik, csak akkor pihen, ha már muszáj aludnia” közlésekkel jellemzett kapcsolatokról kiderül, hogy nem lehetett már tovább bírni. Négy éve vagyunk együtt, még jó, hogy nem házasodtunk össze Az elsõ évben mindig a Balatonra jártunk, a motorral voltunk a Mátrában is, nyáron kimentünk sátorral a Tiszára, és a hétvégeken ébren voltunk egész éjszaka Most már két éve csak az van, hogy hetente egyszer (csütörtökön) este nyolckor megérkezik, és

kilenckor már megy el, mert reggel dolga van. Ha meccs van, akkor meg csak a tv-t nézi meg Házat akartunk építeni, közösen vettünk telket, most visszafizette a részemet, de mit csináljak vele? Nem értette, miért küldöm el, anyám is azt mondta, hogy hülyeséget csinálok, nekem akkor is betelt. Huszonhárom éves vagyok, és magamra maradtam, mégis úgy érzem, mintha követ vettek volna le a mellemrõl A vasútnál 77 dolgozom, majd átkérem magam Szegedre, az nagyváros, ott könnyebben találok magamnak valakit. Õ volt az elsõ férfi az életemben, anyámék nagyon vigyáztak rám, azt hiszem ideje, felszabaduljak egy kicsit Kétségtelen, hogy a nagyvárosokban megnõ az optimális partner megtalálásának valószínûsége, de a „felszabadulási törekvések” sikerének esélye így sem nagyobb, mint 50%. Ugyanis a proletariátusnak könnyû volt: csak láncait veszíthette, s cserébe – mint azt ma már mindannyian tudjuk – az egész világot

nyerte meg. Mindennapi életünk intim szférájában nem ilyen egyértelmû a helyzet. Bár a kapunyitást követõ pánik állapotában a hölgyek tiszteletre méltó elszántsággal igyekeznek láncaikat levetni, s indíttatásuk az egész világ birtoklására irányul, a cél eléréséhez a szándék nagyon kevés. S mindent összevéve: azt legfeljebb csak sovány vigaszdíjként értékelhetjük, hogy a bugyitól legtöbbjüknek azért néha sikerül megszabadulnia. 1986-ban még akkora volt a tolongás a mezõgazdasági felsõoktatásban, hogy jeles érettségivel sem tudtam az állat-egészségügyi szakra bejutni. Szomorú voltam, és egész nyáron magányba süppedve nyalogattam a sebeimet. Volt osztálytársaim közül már többen menyasszonyok voltak vagy együtt jártak valakivel, elfogytak mellõlem a barátnõk, és egyedül mégsem mehettem moziba, a diszkóhoz meg már öregnek éreztem magam. Õsszel kezdtem el a felvételi elõkészítõt, vonattal jártam be

hetente kétszer, az elsõ félévet záró dolgozatok után zötyögtem hazafelé, amikor Miklóssal összejöttünk. Ács a szakmája, de télen nem volt munkája, Szentesen dolgozott egy asztalosnál, padlódeszkákat gyalult. Már a harmadik találkozásnál letámadott, a sötét, hideg és büdös vasúti kocsiban csókolóztunk, és nem tagadom nagyon jól esett Az elsõ hónapokban csak a vonaton találkoztunk hetente kétszer, a félórás utazást arra használta, hogy minél jobban megismerje a testemet, én még örültem is neki, emlékszem február végén már úgy öltözködtem az elõkészítõre készülve, hogy hazafelé majd Miklós minél könnyebben megfoghassa a mellemet. Áprilisban aztán megszûntek a közös utazások, Miklós már építkezéseken dolgozott, ha közös programokat akartunk csinálni, szólnom kellett otthon, hogy járok valakivel. Amikor elmondtam, hogy kirõl van szó, apám mindjárt áldását adta az ügyre – ismerte a családot,

dolgoztak a mi házunkon is –, anya meg leült, ölébe ejtette a kezét, csendesen sírdogált, és csak azt hajtogatta, hogy jaj, Katikám nagyon vigyázz, jaj, Katikám mi lesz veled? Hogy mi lesz velem, azt akkor már sejtettem, csak azt nem tudtam még, hogy hogyan. Egyszer július végén csemegekukoricát akartam szedni, s majdnem feldöntöttem egy boldog párt, akik ott örültek egymásnak a kukoricásban. Már túlvoltak mindenen, a lány éppen felállt, egy papír zsebkendõt szorított a combja közé, kicsit elõrehajolt, bõ szoknyáját felhúzta és elöl összefogta, a másik kezével pedig szapora moz78 dulatokkal söpörte ki fenekébõl a homokot. Ez a megoldás valahogy nem tetszett Miklós tudta, hogy én még nem csináltam senkivel, de nem nagyon értette, hogy miért körülményeskedek, az egész kérdést elintézte azzal, hogy „egyszer valahogy el kell kezdeni” Ha szombat este bementünk Szolnokra moziba, vagy a tiszaligeti dizsibe (így

kettesben nem is volt olyan elviselhetetlen) apám kölcsönadta a Skodát, s mi nagyon korán elindultunk hazafelé, mert tudtuk, hogy útközben majd sokáig parkolunk. Elõször csak a pólómat vettem le, aztán nyár derekán már a bugyimat is, órákig simogattuk egymást, sokszor úgy felforrtam, hogy a kerti csapnál arcot kellett mosnom, mielõtt bementem a házba, mert féltem, hogy anyám felébred és mindent észrevesz. Augusztusban lettem felnõtt (akkor már tudtam, hogy õsztõl levelezõn elkezdhetem a fõiskolát) egy Tisza-parti kempingben, társasággal nyaraltunk egy hétig, otthon azt mondtam, hogy a lányok és a fiúk majd külön faházban alszanak. Nagyon készültünk rá, pontosan tudtuk, hogy mi következik, elkezdtem szedni a barátnõmtõl kapott tablettákat is A hosszas elõkészületek és a hétvégi pettingek sokat segítettek, alig éreztem fájdalmat, de amit éreztem, azt örömnek se nevezném Ha visszagondolok csak azt tudom mondani, hogy

sokkal kellemesebb volt, amikor a kocsiban a hátsó ülésen bugyi nélkül feküdtem, Miklós felhajtotta a szoknyámat és nagyon óvatosan játszott velem, mint a kempingben töltött éjjelek. Nem így képzeltem az egészet Szerettem volna látni magunkat, szerettem volna közben Miklós arcát nézni, de õ leoltotta a villanyt, és minden mozdulatában valamilyen türelmetlenség lüktetett Napközben néha megölelt, végigsimított a mellemen, de csak az éjszakai sötétet tartotta alkalmasnak a szeretkezésre Amikor egyik délután az ölembe tettem a kezét, hogy szeretgessen egy kicsit, rögtön turkálni kezdett, egyszerre durvának és bütykösnek találtam az ujjait és azt is észrevettem, hogy a körme nagyon nagyra nõtt. Csak otthon beszéltünk errõl, Miklós azt mondta, hogy várni kell, késõbb minden rendbe jön, de semmi sem változott. Két évig voltunk még együtt, a nyaralás után bemutattam a szüleimnek, attól kezdve jöhetett hozzánk, s õk úgy

tettek, mintha nem vennék észre, hogy néha nagyon sokáig nálam maradt. Anyám már az eljegyzést sürgette, én meg azt válaszoltam, hogy elõbb az iskola, mert nem mondhattam el, hogy tulajdonképpen mi van. Az elsõ idõkben még lehetett Miklóssal ilyesmirõl beszélni, aztán már csak dühösen legyintett, ha szóba hoztam a gondokat. Pedig biztos, hogy nem bennem volt a hiba, ha szerelmes filmet láttam a tv-ben, a szép vetkõzések, az ölelések komolyan hatottak rám, arra gondoltam, hogy tudnám én is úgy csinálni, de Miklós azt szerette, ha sötét van, a hátamon fekszem, és elég volt neki, ha csak alul vetettem le a ruháimat. A végén már mindig találtam valami okot a veszekedésre, lassan olyanok lettünk, mint anyámék, lehet, hogy nekik is ez volt a bajuk. A szilvesztert még együtt töltöttük, de a születésnapomra már nem jött el, végeredményben volt 79 egy szép évünk és két rosszabb, azt hiszem örültem, hogy elmaradt. Felnõtt

nõ vagyok, egyetemista – mondogattam magamnak –, jön a nyár és biztos, hogy nem leszek egyedül. De öt hónapig nem jött senki, pedig már nagyon jó lett volna megbizonyosodni arról, hogy nemcsak elviselni tudom a szeretkezéseket Augusztus közepe volt, amikor egyik barátnõm – huszonhét éves volt akkor és már elvált – meghívott a Balatonra. Almádiban volt nyaralójuk, a szülei külföldre utaztak, ketten leszünk a házban, mondta, és reszkessenek a férfiak, mert vadászni indulunk. Birtokba vettem a felsõ szintet, a tetõtérben egy külön kis lakás volt a vendégeknek, nézegettem egy kicsit magam a zuhanyzó tükrében, úgy gondoltam, hogy hódítani fogok. Már az elsõ este kiszúrt bennünket két holland fiú, valamilyen környezetvédelmi konferenciára jöttek, akkora BMW-jük volt, mint egy hajó. Átvittek Tihanyba, meghívtak egy italra, nekem középfokom van németbõl, Brigi még a Balaton hõskorában helyben tanulta a konyhanyelvet,

egész jól elboldogultunk egymással. Amikor hazavittek látszott rajtuk, hogy folytatnák még az estét, de csak egy másnapi randevút sikerült kicsikarniuk Délelõtt aztán elosztottuk a zsákmányt, nekem a szõke – Peternek hívták – jutott, Brigi négytõl hatig illatosította, sminkelte magát, bemutatta legcsábosabb fehérnemûit, és sikerült meggyõznie arról, hogy hülyeség lenne egyedül töltenünk az éjszakát. Vacsora után valami bakonyi faluba mentünk, ahol nyáron a kocsma táncos helyként üzemelt, négy fogatlan holzstimmer piros mellényt viselt és lakodalmas rockot játszott, a nép meg mulatott. A két fiú teljesen felszabadult, sört és barackpálinkát ittak, táncolnunk kellett, közben nagyokat kurjongattak, mert az hitték ez a magyar népzene. Petikém is egyre jobban belelendült, ha tánc közben mellemhez ért a keze, igyekezett ottfelejteni, és én elfelejtettem tiltakozni. A kocsiban aztán már pontosan feltérképezett, csak

póló volt rajtam, szoknya, meg bugyi, teljesen védtelen voltam, ott fogott meg, ahol akart, azért birokra mégse kelhettem vele. Már délután elhatároztam, hogy most pedig boldog leszek, erõlködtem is, de valahogy nem akart sikerülni. Petike nem simogatott, hanem ahol ért, ott kézbevett és pontosan tudta, hogy mit keres Amikor megtalálta, marokra fogta – a szembejövõk fényében láttam, hogy mosolyog –, megcsókolt, és új fogáshoz készülõdött. Feleslegesnek éreztem buzgalmát, olyan volt, mintha ellenség nélkül folytatna hadjáratot. Vártam, hogy legalább halványan megmozduljon valami bennem is, megpróbáltam visszacsókolni, lassan ellazítottam a combomat, a keze, amely eddig markológépként dolgozott átment árokásóba, aztán egy pillanatra megállt, elfordította a fejét és büfizett egy picikét. Megnyugodtam, hogy az emésztésével semmi baj és vártam, hogy elöntsön a szerelem Hände hoch! – mondta amikor a szobámba értünk

(még jó, hogy láttam világháborús filmeket), feltartottam a kezem, egy gyors mozdulattal megszabadított ronggyá gyûrt pólómtól, majd a szoknya következett – ehhez nem tu80 dott vezényszót –, és az ágy szélére ültetett. Moment, moment, szabadkozott és bevonult a toalettbe, az ajtót kicsit nyitva hagyta, és akkora csobogást mûvelt, mintha a körzeti mén lenne vizeletvizsgálaton. Ruháját a székre dobta, sötétkék alsója szépen kiemelte kisportolt vállait, de vörösesszõke mellszõrzetével így is olyan volt, mint egy fogyókúrás duroksertés a nehézatléták versenyén. Farmerja zsebébõl óvszert vett elõ, fogával tépte fel a fóliát, egy biztató mosollyal jutalmazta türelmes várakozásomat, saját gerjedelmétõl megittasulva magára húzott egy teljesen fekete kotont, aztán ez a kerékpárbelsõbe bújtatott pénisz elindult felém. Nem akartam azt mondani neki, hogy disznó, csak ráröfögtem, ahogy közeledett Azt hitte

viccelek vele, játékosan intett a szemével és visszaröfögött. A mosolyán látszott, hogy sebezhetetlen Nagylányként viselkedtem, egyedül vettem le a bugyimat, mert attól féltem, ha nem így történik, még õ fogja rólam leröfögni, aztán viszonylag gyorsan befejeztük az estét. A barátnõm azzal vigasztalt, hogy minden nõ életében vannak „szájszagú numerák” – õ csak tudta, szûzen ment férjhez, és két évbe telt, amíg sikerült elválnia –, de elsõ asszonyos kalandomat még most is úgy emlegetem magamban, hogy a lópisájú duroksertés éjjele. Nem gondolok rá túl gyakran, de ha eszembe jut, tíz év – és néhány nagyon boldog párkapcsolat – után is érzek valami lepedékes szégyenkezést (33 éves állat-egészségügyi felügyelõ) A tiszántúli kis falvakban kevés lehetõség van a szabadabb kapcsolatkeresésre, pedig úgy tûnik, hogy szükség lenne rá. Ezek az igények ugyan latenciában vannak, de jól tapinthatók. Egy

évnél régebbi párkapcsolatban élõ 48 férfi (életkor 22–30 év) közül 25 értékeli úgy a szexuális együttléteket, hogy az „szükséges ugyan, de már unalmas”. A nõk véleménye még rosszabb: 70%-ot meghaladja azok aránya, akik az új kapcsolatok iránti igényt tudakoló kérdésre – sokat sejtetõ pongyolasággal – valami olyasmit válaszoltak, hogy „minek, az se lenne jobb”. Ez az egykedvûség persze nyomban eltûnik, ha egy új környezetben, új körülmények között (utazás, tanulás) nyílik lehetõség a partnerkeresésre, de ilyenkor a kapcsolatépítési tapasztalatok hiánya és az intim titkok világában való járatlanság negatívan befolyásolják a harmonikus kapcsolatok kialakulásának esélyét. Egy sajátos kényszerpálya alakul ki: a rossz élményekkel terhes elsõ kapcsolat(ok)ból lázas igyekezettel (fel)szabadulni kívánó hölgyek, éppen görcsös erõlködésük következményeként csak újabb rossz élményeket

szereznek. Figyelembe véve, hogy egy meglévõ párkapcsolat felszámolása egyrészt magában hordja annak kockázatát, hogy az érintett egyedül marad, másrészt pedig az ismerõsök, barátnõk negatív példái bõséges információt szolgáltatnak egy boldog kapcsolat kialakulásának valószínûtlenségérõl, sokan választják „legkisebb rosszként” a szexuális minõségét tekintve nem kielégítõ együtt81 élést. Ebben a vonatkozásban alig tapasztalható eltérés a különbözõ iskolázottságú nõk helyzetében A felsõfokú végzettséggel rendelkezõk esélyeit talán csak a nagyobb földrajzi mobilitás (többet utaznak) növeli. Ezzel együtt a terhessé váló párkapcsolatok megszüntetésében õk sem határozottabbak, jóllehet többen is úgy gondolják, hogy „rajtunk nem látszik meg annyira, ha egyedül vagyunk”. Bár ebben a kérdésben azért erõsen megoszlanak a vélemények Abból kell kiindulnunk, hogy az alföldi betonszalagok

köré települt pár ezer emberbõl álló közösségek szubkultúrája nem az értelmiségi logika szerint szervezõdik. Ebben a helyzetben egyszerûen eldönthetetlen, hogy mi a jobb megoldás: a távolról sem optimális kapcsolatok vállalása vagy a tartós magány Ismerek itt egy 32 éves hölgyet, mezõgazdasági fõiskolán kapott diplomát, most a szülei fóliabirodalmát vezeti. Gazdag is, csinos is, a harmadik élettársát fogyasztja, de eszébe sem jut férjhez menni, azt mondja egyiket se viselné el, ha folyton együtt kéne lenniük. A vénebbek erkölcstelen lotyónak tartják, de a fiatalabbak is bolondnak hiszik, azt mondják, ha még kettõt lökött volna az apja amikor csinálta, talán akkor lenne tökéletes. Aki nem viseli a közösségi kritikát, az választhat az eltûrt csókok és a kamaszlányos sóvárgás között Mindkét alternatíva negatív következményeit ismerem Nálunk 29 fõs a tanári testület, hatan vagyunk férfiak, ketten már a

nyugdíj közelében járunk, a másik négy pedig rövidpórázos házasságban él. A tanítás fél kettõkor fejezõdik be, kettõre már a konyha is kiürül, háromkor már csak nyolcan vagyunk a tanáriban. Amikor egy lucskos november végi délutánon kinézek a szobámból, pontosan tudom, hogy négyen azért maradtak itt, mert így csak késõbb kell otthon befûteni – pedagóguséknál bizony ritkán kuncog krajcár –, az ötödik kollegina pedig mélységesen utált, részeges férjével töltendõ délutánjait akarja így megkurtítani. Luca a zenetanárnõ, akinek annyira finom volt a lelke, hogy a testületben mindenki Lucynek szólította, harmincévesen egy sikeresnek nem mondható házasság után egyedül maradt, és a két évvel ezelõtt még szikrázóan szellemes, légiesen könnyed jelenség, mostanra nagyon kopott és szomorú egérré változott. Marcsit, a szép testû, szókimondó testnevelõt pedig tavaly márciusban hagyta magára kedvese, a

kapcsolati kudarcot nagyon nehezen viseli Õk ketten csak azért vannak itt, hogy legyen kihez szólniuk. Ez itt egy alföldi nagyfalu, bár városnak hívják (lakosok száma: 11 ezer), 17 kurtakocsmával, további két kocsma jellegû presszóval, és egy pergõ vakolatú „Városi Könyvtárral”, ahol a salétromos falú olvasószobát a hideg téli éjszakákon összepisálják az egerek. Itt csak komoly erõfeszítések árán õrizhetõ meg az intakt lelkiállapot Lucánk után néhány hónap óta erõsen érdeklõdik a helyi szupermarket menedzsere, és amennyire látom nem teljesen eredménytelenül. A fickó raktá82 ros volt a honvédségnél, s mióta a fölösleget szélnek eresztették, a marketing szakmában kamatoztatja korábbi tapasztalatait. Nem tudom, Lucy milyen csatákat vív önmagában, de én már azt is az önértékelési zavar félreérthetetlen tünetének tekintem, hogy ezzel a nagyhangú, pálinkagõzös, elhízott zupással szóba ereszkedett.

Marcsi valahol a Mecsekben töltötte a vakációt, most hetente egyszer fogja a telefont, és diszkréten a tanári sarkába vonul, halkan társalog valakivel, néha kicsit elneveti magát, aztán a beszélgetés után sokáig bámul ki az ablakon Az egyedüllét mindenkit másképp károsít: Marcsi szókimondása olcsó közönségességgé változott, Lucy fennkölt arisztokratizmusából pedig már csak a – patológiailag is figyelemre méltó – hisztéria maradt. Gyermekvédelmi továbbképzésre járok, egyik délután a záródolgozatommal piszmogtam – egy pokoli mélyre csúszott család történetét kell elemeznem –, bizonytalankodtam a helyesírással, és kiszóltam a tanáriba: hogyan írjuk azt, hogy szodómia? Mindenkiben megállt a levegõ. Egy pillanat alatt átláttam, hogy tapintatlan voltam és hülye. Olyan volt, mintha zsíros kenyérrõl álmodó hadifoglyoktól kérdeztem volna, hogy írják azt, hogy kaviár. Az ilyen sejtelmes titkok emlegetése

aligha teszi elviselhetõbbé az apusos-anyusos tv menti lötyögtetést. Marcsi tért elõször magához és válaszolt: az elsõ magánhangzó rövid, a második hosszú Kicsit várt még, aztán jó hangosan hozzátette: egyébként, én már így sem bánnám Jeges szélroham söpört végig a szobán Az idõsebbek tenyerükbe temették arcukat, Lucy pedig színpadias mozdulatokkal összecsomagolt és öltözni kezdett. Kapkodva rántotta magára kabátját, és ahogy elindult kifelé, táskájával feldöntötte a nehéz fogast, az pedig a kézmosóra zuhant. A porceláncsésze és a mellette lévõ nagyméretû tükör hatalmas robajjal szilánkokra tört. Olyan sûrû lett a csend, hogy szöget verhettünk volna bele Marcsi lassan az asztalra borult, és egész testét rázta a zokogás Arca teljesen eltorzult és percekig sikoltozott – de én nem õt akartam bántani, nem õt akartam bántani, kiabálta –, tenyerével az asztalt ütötte, csak a hirtelen elõkerített

orvosnak sikerült megnyugtatnia. Marcsit lefektettük a szobámban, s mielõtt nekikezdtünk a kárelhárításnak, körbeálltuk a romokat Addigra már valaki egy vödröt tett a mosdókagyló helyére, és a rosszul tömített csapból szivárgó víz még hetekig verte egyforma kopogással a bádogot (57 éves általános iskolai igazgató) Az persze nem újdonság, hogy a kapcsolataink sikertelenségének következményeként az agy finoman strukturált bioelektronikájában összeéghetnek az érintkezõk. Meglepõ viszont, hogy mennyire szegényes az a viselkedési mintakészlet, amely a – hosszabb-rövidebb ideig tartó – egyedüllét negatív hatásainak kezelésére szolgál(na). Az urbanizált életforma számtalan lehetõséget kínál a társas magányra és az ebbõl születõ spontán kapcsolatokra, 83 a tiszántúli falvakban a kocsma zárórája a falu záróráját jelenti – ahogy egyik helybéli fiatalember fogalmazta –, ilyenkor már a kutyák sem

ugatják a holdat. A belsõ tartalékok pedig éppen az egyedüllét okozta depressziótól válnak mozgósíthatatlanná. Csaknem egy évig voltam magamban Akár tv-t néztem, akár olvasni próbáltam, mindig a félelem õrölt az agyamban, hogy ez most már örökre így marad. (24 éves lány, boltvezetõ) A szocializált kapcsolatteremtõ lehetõségek hiányát informális láncolatok pótolják: a „barátnõm barátjának barátja” típusú találkozások sokszor szerencsésnek bizonyulnak. A kommendáló asszonyok kora már lejárt – az õ jogosítványuk egyébként is csak házasságokra szólt –, de a hölgyek olykor hihetetlen kreativitással igyekeznek segíteni a kapcsolathiányban szenvedõkön – akár férfiakról, akár nõkrõl van szó. Huszonévesek esetében az elsõ találkozásnál rendszerint eldõl, hogy lesz-e folytatás, tíz évvel késõbb már óvatos körültekintéssel vizsgálják egymást a potenciális partnerek. Érthetõ a

visszafogottság: ebben a korban az érintettek már nemcsak láncaikat veszíthetik, egy összedõlt kapcsolat után ilyenkor – versenyt futva a rövidülõ idõvel – sokkal nehezebb új várat építeni. A negyvenen túliak partnerkeresése pedig inkább már a szõreveszett medvék násztáncához hasonlít, a koreográfiából csaknem teljesen hiányoznak a spontán elemek, az átgondolt cselekvéssorok kimódolt darabossága nehézkessé teszi a közeledést. A szereplõk természetes empátiája persze növeli az esélyeket, segítve a jótékony véletlenek katalizáló hatásának érvényesülését. Vadgazdálkodási mérnök vagyok, és végsõ soron a korai tél az oka annak, hogy lassan már egy éve – ha lazán is és távolról is –, de tulajdonképpen együtt vagyok valakivel. Úgy kezdõdött, hogy tavaly már november végére megszigorodott az idõ, vidrák után jártam a hóban (engedélyt kaptunk, hogy néhányat befogjunk), addig csúszkáltam az egyik

holtág jegén míg derékig szakadtam a vízbe. Tüdõgyulladás, ízületi gyulladás – mire hazaértem, persze rám fagyott a ruha –, az orvos régi vadászcimborám, terepjáróval jött ki hozzám az erdészházba, csak rám nézett, és azt mondta, hogy itt nem maradhatok egyedül. Nekem eddig legsúlyosabb betegségem az aranyerem volt, ezt mindig házilag kenegettem, a kórház szóba sem jöhetett Van ugyan házam a faluban, de sosem laktam ott, nem is rendeztem be, úgy terveztem, hogy majd ha nyugdíjba megyek, így hát ez a megoldás is kiesett. A doki végül azt javasolta, hogy – persze saját számlámra – szerez egy ápolónõt, aki velem marad, míg összeszedem magam. Az erdészház szolgálati lakás volt, családnak tervezték négy szobával, az ápolószemélyzet (ezt a doki mondta így) elhelyezése nem okozott gondot, a lázam meg negyven körül verdesett. Erõtlenül próbáltam még az életkor és a külsõ tekintetében feltételeket szabni, de

cimborám leintett: annak örülj te 84 szerencsétlen, ha megmaradsz. Hozok valakit, aki tud ebben segíteni Belém nyomott valami mérget, még hallottam, ahogy beindítja a motort, aztán arra ébredtem, hogy egy feketeruhás öregasszony kosarakat pakol a konyhában, meg a szekrényekben turkál. Két hét múlva álltam talpra, addig Liza mama mosdatott, etetett (nemcsak engem, a kutyákat is), injekciózott, kitámogatott a vécére, ágyat húzott, zoknit stoppolt, mosogatott, késõbb már az asztalnál ülve ehettem, és ha kisütött a nap, körbejárhattam a házat is. Csak harminc évvel lenne fiatalabb, Liza mama – heccelõdtem vele, amikor elköszöntünk –, most azonnal feleségül venném. Az öregasszony szemében megcsillant valami Hát ugye nem jó így egyedül, sóhajtotta és mellére szorította a kezét. Bizony még a szarvas is jár az ünõ után. Csak hát a mérnök úrnak már nem valók ezek a fiatalok. De majd keresek én valakit Ha meglesz, akkor

üzenek Csak legyen nyugodt, mérnök úr Én nem felejtem a szavamat Ámen, mondta a doki, és az ápolószemélyzetet kosarastul felpakoltuk a kocsira, aztán egyedül maradtam. Nem sokat beszélgettem én az öregasszonnyal, mégis az elsõ nap – úgy estefelé – már jól esett volna szólni valakihez. De jöttek a vendégvadászatok, késõbb az árvíz meg a vadmentés, a kezdõdõ tavasz elmosta a betegség maradványait, lassan visszataláltam a mindennapokba. Húsvét körül volt már, amikor egy vízügyes kocsi lassított mellettem a gáton, kinyújtott egy összehajtogatott füzetlapot, hogy Liza néni küldi, aztán sarat hányó kerekekkel csúszkált tovább. Akkor tetõzött a víz, iszonyatos nyomása alatt remegett a gát, nem volt hangulatunk társalogni, amit mûszakilag tenni lehetett, azt persze megtettük – talán még többet is –, de az a néhány nap inkább az imádság ideje volt. Az elsõ nyugodt este azért rászántam magam, hogy elolvasom Liza

mama levelét, de csak egy név volt rajta meg az, hogy tanárnõ, egy szegedi cím, egy mobil és egy vezetékes telefon. Hirtelen tanácstalannak éreztem magam Írhattam volna levelet, de ez már középiskolás koromban sem sikerült, a „Te hogy vagy? Én jól vagyok” tényszerû közlések után mindig megakadtam. Eszembe jutott Zoltán barátom, akitõl szép, szõke szerelme azt kérte, hogy leveleiben személyes dolgokról írjon, Zoltán pedig hosszas gondolkodás után kipréselte magából az „ami engem illet, én tegnap nyiratkoztam” mondatot, s ezzel teljesítettnek vette a kérést. Maradt tehát a telefon Este hívtam a vezetékes vonalon, röviden tisztáztuk, hogy ki kicsoda, aztán õ egy kicsit vihorászott, én egy kicsit heherésztem, és összehoztunk egy randevút. Azt mindjárt láttam Évikén, hogy már régen nem ünõ, de úgy tûnt, hogy hat évig tartó házassága alatt nem vették igénybe túlságosan. Már nyolc éve egyedül élt, az egyetem

nyelvi tanszékén volt adjunktus Barna, formás volt és szemüveges Lassan alakult a kapcsolat Elõször séták, beszélgetések, késõbb kultúrprogramok, de itt aztán elakadtunk Végignéztük a klasszikusokat, meghallgattuk a zenetörténet nagyjait, de sem Shakespeare, sem Bartók nem segített, eltelt két hónap, és a kezét 85 se érintettem. Kezdetben még nyugtatgattam magam – ez egy komoly nõ, nem nyúlhatsz csak úgy alája, csitítottam felhorgadó vágyaim –, de késõbb már dühöngtem. Nemhogy alája, még feléje sem nyúltam, a tegezõdésig sem jutottunk el. Nekem ifjúkoromban nem voltak ilyen gondjaim – persze akkoriban a kevésbé idõigényes kapcsolatokat tekintettem optimálisnak –, de negyvenen túl már nem ülhettem le csókolózni a Tisza-parti lépcsõkre. A nemzeti park melletti holtágon nyaralónegyed épült, itt komolyan zajlik az élet, a városlakóknak valami különös örömet okozhat, hogy szúnyogokkal csípetik magukat

szerelem közben a nádasba bújtatott stégeken, nekem meg a munkámhoz tartozik, hogy mindenre figyeljek. Madárlesen voltam egy álmos délelõtt, amikor csendes észrevétlenségembõl végigasszisztáltam egy túlérett pár szerelmét a vetkõztetéstõl a mosakodásig Felindult állapotban lehettek, néhány rövid nyelves után a hölgy elkezdte leszórni ruháit, a férfi feje pedig lassan vörösödött. Az asszony felöltözve még csak kinézett valahogy, de ahogy vetkõzött egyre újabb redõk, bõnyék és lebenyek bújtak ki a fehérnemû jótékony takarása alól, végül már olyan volt, mint egy felgerjedt galuska, aztán égnek emelte lábait és partnere kopaszodó fején vastagon gyöngyözött a veríték. Nem tartott sokáig az ügy, bár ahogy láttam a hölgyben meglett volna a folytatáshoz szükséges jóakarat, de kedvese inkább úszni ment, õ meg lekuporodott a stég lépcsõjére, tenyerével vizet mert, és szomorúan tisztába tette magát. Nekem

valahogy mindig ez a képsor ugrott be, ha a Tisza-parti sétáinkon magamhoz akartam ragadni a kezdeményezést Ezen kívül persze nem ugrott be semmi, még egy kétértelmû célzást sem tudtam összehozni, azt hiszem akkoriban egyszerûen kiszáradt a fantáziám. Ha este hazavittem, megálltunk a kapu elõtt, kedvesen kinézett a szemüvege mögül, kezet nyújtott, elbúcsúztam, aztán ahogy biztonságos távolságra értem, dühömben kiköptem a kocsi ablakán. Ilyenkor még sokáig ébren töprengtem az erdészházban, és Szép Ilonka hímivarú reinkarnációjának éreztem magam Nálunk a társaság Péter-Pálkor tartja az „informális közgyûlést” – ez szilaj, de szalonképes mulatozást jelent –, eljöhetnek az asszonyok is, az a tapasztalat, hogy így nem nyavalyognak annyit, ha majd a férjük vadászni megy. Mondtam a cimboráknak, hogy én is másodmagammal leszek, az egyetemen vége volt a vizsgaidõszaknak, Évike meg már régen ígérte, hogy a

vakációban nálam tölt néhány napot. Biztosan izgalmas lesz, csacsogta, tudja Bálint, én nagyon szeretem az állatokat. Nem fog csalódni bennem Évike, ígértem Úgy tûnt, hogy meglódulnak a dolgok, s ettõl – ha csak alapjáraton is, de – mûködni kezdett az agyam. Évike megérkezett, és a társaság azonnal szívébe fogadta. Kedves kis teremtés, összegezte késõbb vadászmesterünk a cimborák véleményét, csak olyan soványka. Ti enni nem is szoktatok? Feleslegesnek gondoltam annak részletezését, hogy még mi mindent nem szoktunk, mert a hölgyvendég étvágya indokolttá tette a kérdést. Évike két cseresznyepaprikát 86 tördelt a halászlébe, elfogyasztotta, aztán táncoltunk egy kicsit. Késõbb leült, pörköltet kért – a pincér már kérdezés nélkül hozta a paprikát –, csevegett az asszonyokkal, somlóit evett, és ezután már csak néha nassolt egy keveset. Hosszúra nyúlt a vacsora, mert asztalbontás elõtt ránkszakadt egy

csúnya zivatar. Nehéz vihar volt, erõs széllel, a villám is csapkodott, a kényszerû várakozás közben Évike jókedvûen tunkolta a cseresznyepaprikával feljavított langyos maradékot Lajos, a szakácsunk, fáradságos munkával túljutott a kilencedik kupica törkölyön és elérzékenyülve nézte: biztosan szomorú gyerekkora volt, mondta halkan, és szeméhez emelte a konyharuhát. Évike tehát jött, látott és evett, de ettõl még nem kerültünk közelebb egymáshoz Nem indult jól az este: a vihar leszakította a villanyvezetéket, az erdészházban leállt a hidrofor, még jó, ha holnapra lesz vizünk, mérgelõdtem, de Évike megnyugtatott, hogy ma este úgysem akart fürdeni. Gyertyafénynél mutattam meg a házat, benyeltem néhány konyakot, õ is elszopogatott egy kupicával, aztán megköszönte az estét (nagyon jól éreztem magam, igazán kedves barátai vannak Bálint), majd lefekvéshez készülõdve diszkréten a tenyerébe rejtett néhány

papírzsepit, és elhaladt a vizesblokk felé. Én meg konyakot töltöttem, ültem a poharam mellett, és nem tudtam, mit tegyek Közben elõkerült a toalettbõl és meghökkenve vettem észre, hogy harisnyanadrágját meg bugyiját a bokájánál hagyva, kiskacsás totyival szaporázik a szemben lévõ fürdõszoba felé. Lehet, hogy most már így szokás, gondoltam – négy konyak után én már ritkán lepõdök meg valamin –, tulajdonképpen praktikus. Késõbb kért egy kis vizet, elõször ezt is teljesen rendjén valónak találtam – végeredményben éppen eleget evett ahhoz, hogy igyon is valamit –, de hangjában volt valami vibrálás, a vadászoknak pedig jó füle van. Rosszul érzi magát, Évike? – kérdeztem, a kristályvizes poharat tapintatos együttérzéssel akartam a fürdõszobába nyújtani, de õ kinyitotta az ajtót, és rázta a fejét. Szoknyában volt, harisnyanadrág nélkül és szaporán vette a levegõt Bugyiját már a kád szélére dobta

– észrevette, hogy észrevettem – kicsit zavarba jött, de azért igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Jaj, nem ilyen víz kell, hanem olyan egyszerû Egy lavórban Csak a paprika miatt Kezdett valami derengeni, ez ügyben már nekem is voltak igen kellemetlen tapasztalataim Azonnal hozom – tüsténkedtem vödörrel a kezemben –, és adok kenõcsöt is. Közben mélyen a szemébe néztem, mert ez már úgy hangzott, mint egy önfeltáró vallomás Most hallottam elõször igazán nevetni Az én ízlésemnek hangos volt, de a júniusi erdõ megértéssel fogadta. Az nem kell Bálint, magyarázta tárgyilagosan, nem úgy csíp, hanem máshol. Ott elöl Elöl? – bámultam rá, emlékeim között lázasan kutatva, aztán megráztam a fejem. Elöl, ott nem lehet Ide figyeljen, maga férfi – szemüveg nélkül is tudott sziszegni, és komolyan megnyugodtam, hogy sosem fogok vizsgázni nála –, kap két jelzõs szerkezetet meg egy fõnevet, tegye nõnembe: kézzel morzsolt 87

paprika, kézbe fogott zsebkendõ, pisilés. Meg persze az áramszünet miatt a vízhiány. Most pedig zizegjen el, hacsak nem akar megvizsgálni is Pedig ilyen helyzetben ez elengedhetetlen, mondtam neki késõbb, amikor már üde volt meg illatos, és olyan magától értetõdõ volt, hogy elindulunk a vendégszoba felé. Kellemes meglepetés volt, hogy Évike étvágya nemcsak az asztalnál betölthetetlen, aztán átköltöztünk az én szobámba, mert ott szélesebb az ágy Késõn reggeliztünk, egy fogat fát vitt az erdõrõl és megállt, hogy leadja a fuvarlevelet. A gazda bekopogott az ablakon, de látta, hogy nem vagyok egyedül, elvigyorodott, visszaült a bakra, és távozóban megemelte a kalapját. (J P 54 éves, vadgazdálkodási mérnök) Gáttáji gátláskoptató A keresztény felebaráti szeretet eleve kiterjedhet az állatra, mégpedig a bennünk lakozó állatra is, és befogadhatja a szeretetbe azt, amit egy végeredményben túlságosan szigorú

felfogás kegyetlenül elnyomott. (C. G Jung) 1972-ben érettségiztünk, és a millennium évében rendkívüli találkozót tartottunk. Emelkedett hangulatú, szép összejövetelre sikeredett Mezõgazdasági technikumba jártunk, alföldi falvakban élõ, sokadik generációs parasztgyerekek, a 27 végzõs közül csaknem mindenki a szakmában maradt: a négyen szereztünk szakirányú diplomát, ketten lettek tanárok – de õk is szaktárgyat tanítanak –, a többiek gazdálkodók, vízügyesek, természetvédelmisek középvezetõi kategóriában. Senki sem halt meg, és senki sem züllött el – úgy látszik jó volt az iskola. Közös vacsorával és csendes alkoholizálással ünnepeltük magunkat Földnyilvántartó számítógépes programokról, mûvelési költségekrõl, piaci perspektívákról (EU-csatlakozás), takarmányhasznosítási hányadokról folyt a szó, aztán a társalgás pillanatnyi szünetében bedobtam a kérdést: ki emlékszik még a fotóra?

Hirtelen jött a derültség, a pincérek gyanakvó érdeklõdéssel néztek be a különterem ajtaján. Mindannyian tudtuk, mire gondolok A harmadik évet kezdtük, amikor egyik osztálytársunk (két helybéli fiú kivételével kollégisták voltunk) néhány nyugatról elszármazott pornómagazinnal lepett meg bennünket. 116 (pár) keblet, 87 puncit (részint kitárva, részint bozonttal fedetten) számoltunk össze és 52 popsit, továbbá 35 péniszt – szabadon, erektált állapotban A látvány persze mindenkit megigézett, de csak az egyik kép váltott ki szociálpszichológiailag is igen érdekes vitát. Gondolatébresztõen érzéki, csaknem poszterméretû, nagyrealista alkotás volt, a keleti erotika titokzatos világát idézte A hölgy csak derékon alul volt ruhátlan, felül valami áttetszõ ingecske takarta középméretû, kellemes formájú kebleit Nagyon szép volt, de nem volt benne semmi rendkívüli, úgy éreztük, hogy az utcán bármikor szembe jöhet

velünk, talán éppen ez volt benne a csodálatos. Hosszú, szõke haja félig takarta az arcát, enyhe terpeszben állt és mélyen lehajolt, kezével egy aranymintázatú magasított párnára támaszkodott. Csuklóját és bokáját laza szíjak fogták össze, védtelenségét látva gombóc nõtt a torkunkban, 89 méltóságát vesztett magánya megszorította a kölyökszíveket. Két villogó szemû, turbános nomád élt vissza kiszolgáltatott helyzetével, az egyik hátulról készült megalázni – barbár kezével a combok közt kutatva –, társa pedig szembõl és oraliter. Hogy szenvedését teljessé tegyék, rózsaszín popsijába egy jól fejlett banánt helyeztek A két férfi szertartásosan komor volt, a nõ szemében megtört a fény, tekintetével kegyelemért esedezett, mi meg csak álltunk némán körülötte, és nem tudtunk segíteni. A hátralévõ két évben – férfivá érésünket mintegy verbálisan elõvételezve – a gatyaszagú, lábszagú

és bakszagú kollégiumi szobákban feszült és éjszakákba nyúló dialógusokkal értelmeztük a mûalkotást. Tulajdonképpen nem volt nagy a divergencia az egyes álláspontok között: a termelõszövetkezetek köré épült szocialista faluk felvilágosult puritanizmusa, illetve ortodox prüdériája jelentette a két végletet, és Gyulusról – aki egyszer azt állította magáról, hogy akár a banán szerepét is vállalná – azt gondoltuk, hogy gusztustalan. Azt mindannyian elfogadtuk, hogy „a nõnek is élvezni kell” – és ennek mikéntjét is részletekbe menõen tárgyaltuk, de általános vélemény szerint, aki hol így csinálja, hol úgy, hol meg amúgy, annak „ég a farán a bugyi, és feleségnek nem való”. Egyik somogyi osztálytársunk képviselte a keményvonalas fundamentalizmust, szerinte egy nõnek még motorra sem tanácsos ülnie, mert „egy-kettõ elélvez, akkor pedig mit gondolnak majd az emberek?” Az elfogadható testhelyzeteket

illetõen nem alakult ki egységes állásfoglalás, de a többség azt a nézetet képviselte, hogy a képen látható hölgyet „azért kellett megkötözni, mert egy nõ magától nem akarhatja így”. És ha a feleséged majd mégis így szeretné? – szakította félbe a mûkritikust liberális beállítottságú szobatársunk, de a válasz gyors volt és szellemes: ha így szeretné, akkor sosem lesz a feleségem, és többen helyeslõen bólintottak szavaira Megférfiasított osztálytársnõink (négyen voltak csupán) felfogása alig különbözött a fiúkétól, csak Gabika – õ volt a legcsinosabb – jelentett be különvéleményt: ha nagyon meg fogom szeretni, akkor majd így is megengedem neki – mondta, és kicsit elpirult. Gabikával az utolsó félévben egymásra találtunk, két évig voltunk együtt, de nem adta jelét annak, hogy nagyon megszeretett volna Egyetemre jártam és a fél országot keresztül utaztam, hogy néha együtt töltsünk egy szerelmes

éjszakát, de nem mertem szembesíteni korábbi álláspontjával, õ meg nem akart emlékezni rá. Így aztán szeretkezéseink – magas fokon izzó érzéseink ellenére is – egydimenziós sablonban zajlottak Elsõ összeborulásunk tizedik évfordulóján (akkor õ már néhány éve asszony volt) írta csak meg, hogy tulajdonképpen mennyire szeretett volna felszabadulni mellettem, és mennyire nem mert errõl beszélni. Miért akkor rejtegetjük legmélyebb és leginkább izgató vágyainkat, amikor azzal a legnagyobb örömet okoznánk? – tette fel kamaszos naivitással a kérdést, én pedig elképzeltem Gabikát tizenkilenc évesen, a kölcsönzött kégli félhomályában, bugyi nélkül a fotelre hajolva, és 90 aznap este – otthon és egyedül – a részegségig leittam magam. A találkozóról együtt utaztunk haza – autóztunk vagy kétszáz kilométert –, volt idõnk beszélgetni, persze rákérdeztem az intimitásokra is. Gabikám egy kicsit fanyalgott,

én meg tovább erõltettem a témát, akkor aztán mérges lett és kitálalt, de vastagon. Hát jó – kezdte, és olyan volt a hangja, mint a drótkefe – tudod te, mi a helyzet a nagy szerelmekkel ott a Tisza mentén? Amikor hazakerültem úgy képzeltem, hogy lesz egy sörtehajú, értelmes, barna srác, aki majd egy kicsit csábítgat, én majd egy gyenge pillanatomban engedek, együtt vagyunk egy darabig, késõbb jön más, és úgy harminc körül majd férjhez megyek. Tehát azzal kezdtem, hogy barna és rövid hajú. Késõbb úgy gondoltam, hogy nem fontos a hajszín, csak legyen rövid. Aztán ez sem számított már: nem baj, ha hosszú a haja, csak mossa rendesen. Végül úgy alakult, hogy elég mosni azt akkor, ha már zsíros, de nagyon. Apropó zsír: arányos testû, kisportolt férfit szerettem volna mindig, de aztán megelégedtem azzal is, ha nem zsíros. Na jó, egy kis úszógumi még elmegy, de ne legyen pocakja. Késõbb rájöttem, hogy egy kis pocaktól

sem dõl össze a világ, de legalább ne izzadjon és ne szuszogja össze az ágyamat, amikor eljött a szerelem ideje. Most már tudom, hogy ez ilyenkor természetes, csupán azt tartom undorítónak, ha egy férfi cicit növeszt, ráadásul szõröset. Felénk – negyven fölött – hat férfinek összesen 30 foga van, e tekintetben sosem voltak illúzióim, már helybõl megelégedtem azzal, ha nem árad belõle a hagymaszag De ez így nem logikus: aki hagymát eszik, annak leheletén érzõdik az aroma, most már beérem azzal is, ha nem gyomorszagú a szája, pontosabban fogalmazva: nem büdös, legfeljebb egy picikét Szerettem az ápolt, formás férfikezeket, most már elég annyi, ha nincs rajta a reggeli mocsok, s a körmöknek sem kell már rövidnek lenni, úgy is jó, ha szegélye csak szürke és nem fekete. Zokniból, gatyából megfelel a tegnapi, ez utóbbi lehetõleg foltmentes legyen. A Tiszántúl nyári por- és téli sártengerében ilyen a felhozatal

Negyvenöt éves vagyok, tíz éve élek egyedül, a lányom Szolnokon dolgozik, a fiam egyetemre jár, van még pár évem, élhetnék egy kicsit – csak hogyan? Egy ilyen férfi mellõl pattanjak ki az ágyból, dõljek rá az asztalra, intsek neki a szememmel, vagy mondjam, hogy gyere? Jobb esetben megkérdezné, hogy hová? Nem férne hozzám a hasától. Suttogjam neki, hogy alázz meg, mert most úgy akarom? Mondjam neki, hogy fenekelj el egy kicsit, mert még nem csináltam soha, de tudni szeretném, hogy milyen? Egy ilyen túltartott kecskebakkal kezdeményezzek orális szexet? Vagy két évvel ezelõtt a barátnõmet köszöntöttem neve napján egy este, aztán tévéztünk egy kicsit. A képernyõn egy kedves arcú fiatalember – fejét partnere combja közé fúrva – élvezte az életet, én csendes voltam és szomorú, a barátnõm nem tudom mire gondolt, de férjében (42 éves) lángra kaphatott az inkvizíciós lelkület, mert akkora csulát köpött a hamutartóba,

mint az öklöm, és elnyomta benne a csikket. Hogyan mondhatnám itt és kinek, hogy most 91 dugja máshová? A nõkkel itt nem lehet ilyesmirõl beszélni, de elejtett szavaikból arra következtetek, hogy nem állok sirámaimmal magamban. Annuska a körzeti iskola konyháján dolgozik, tizennyolc éve asszony, és egy õszinte pillanatában elmondta, hogy sokkal jobban szereti, ha õ van felül, de a férje ezt ritkán engedi, mert akkor túl sokáig tart ez az egész. Eltelik tíz-tizenöt év, a férjek megunják az asszonyt, az asszonyok meg a férjeket, egy nyolcszáz lakosú faluban szeretõt tartani nem lehet, a negyven fölötti nõk többsége a megkeseredett vénasszonyok csoportjába tartozik. A férfiak viszont rettentõen elégedettek magukkal: „letekerek én még három rendet, csak legyen, aki bírja” – büszkélkedett sértõdötten Annuska férje, amikor az õszi véradásra olyan sok volt a jelentkezõ, hogy a negyvenöt fölöttieket el akarták küldeni.

Az iskolából ilyenkor néhányan átmegyünk segíteni, a laborvezetõnek elmagyaráztam a helyzetet, és úgy döntött, hogy akkor Miskától is leveszünk két decit. Azt hittem örömöt okozok a hírrel, de Miska csak felhúzta a szemöldökét Két decit? – méltatlankodott dohogva Gabika, kedves, én nem a spermabankba jöttem, hanem véradásra, mondta, és vigyorogva megcsipkedte az arcomat. (46 éves agrármérnöknõ) Kétségtelen, hogy titkon elsuttogott – vagy el sem suttogott – sejtelmes álmok beváltásához tiszántúli aprófalvak nem tekinthetõk optimális környezetnek, és ebben a férfiak sivár ötletszegénysége nem csekély szerepet játszik. Õk rendszerint már a témáról folytatott beszélgetéstõl is elzárkóznak, mondván: nem beszélni kell arról, hanem csinálni. Gyerekes dolog az kérem, ha valakinek állandóan ott jár az esze, ahol másnak a farka szokott – nyilatkoztatta ki egyik negyvenhét éves interjúalanyom –, amíg fiatal

az ember, addig gyakrabban csinálja, késõbb meg ritkábban. Nem azért élünk, hogy az asszonnyal cicázzunk, persze kell az is, de ennek is megvan a helye és az ideje. E szikár filozófiai kerettel határolt életvilágban nincs helye az excesszivitásoknak, de még a szolid polgári változatosságnak sem. Az évszázadok során kialakult magatartási minták a hálószobákban kõzetté merevedtek, oldásukhoz elsõsorban a nõkben van meg a jóakarat, de szándékuk aktualizálása lehetetlennek látszik A 22–35 év közötti egyedülálló vagy elvált nõk sokkal érdeklõdõbbek és tájékozottabbak e tekintetben, mint a hasonló korú (és helyzetû) férfiak. A hatvankét megkérdezett hölgy egyike sem tartja erkölcstelennek egy szeretetteljes kapcsolatban a különbözõ testhelyzeteket, s harmincketten – egy ideális férfipartnerrel – az orális szexet is elfogadhatónak tekintik. Ez utóbbi témában ugyanakkor csak kilencen rendelkeztek tapasztalatokkal

(heten passzív résztvevõk voltak, ketten beszéltek „befejezetlen kölcsönösségrõl”), s minden nyitottságuk ellenére is csak két-három testhelyzetet sikerült eddig közelrõl megismerniük. És ebben nem a nõk túlzott szemérmessége játszik fõ szerepet 92 Éppen elmúltam húszéves, lakodalomban voltunk a szomszéd faluban, ott volt a fiúm is, majdnem egy éve jártunk akkor együtt, és pár hónapja már szerelmi kapcsolatunk is volt. A szüleim belemelegedtek a mulatásba, nagyon jól érezték magukat, otthon nem maradt senki, Sándorral beültünk a kocsiba és hazaszöktünk Bementünk a szobámba, az ágyon csókolóztunk egy kicsit, aztán azt mondtam neki, hogy álljunk fel, és nekidõltem az ajtónak. Itt a vetett ágy, és te állva akarod csinálni? – kérdezte megbotránkozva, és akkor nekem elment a kedvem az egésztõl. (26 éves irodai dolgozó) Van viszont a szexuális világnak egy olyan része, amelyrõl a tiszántúli falukban élõ

nõk csak suttogó borzongással tudnak beszélni. Mindannyian láttak már (tv-ben vagy videón) vibrátort, de mindenki úgy gondolta, hogy én nem tudom elképzelni, hogy egy olyan micsodát magamba nyomjak, és harmincheten láttak már olyan filmet, ahol anális szeretkezésre (is) sor került. Ezzel kapcsolatban is teljes az elutasítás, csupán egy válaszban fedezhetõ fel bizonyos pozitív kétértelmûség: lehet, hogy van akinek jó, nekem is nagyon érzékeny a fenekem. A szadomazo témájáról undorodó viszolygással nyilatkoztak a megkérdezettek, de – a kérdést feltehetõleg félreértve – többen megemlítették, hogy „itt még most is sokan verik a feleségüket”. A dolog azonban nem ilyen egyszerû Akinek úgy alakult az élete, hogy néhány évet valamelyik nagyvárosban, többé-kevésbé intellektualizált környezetben (egyetemi, fõiskolai tanulmányok) kellett eltöltenie, annak nemcsak szexuális élményrepertoárja változik meg, hanem

preferenciarendszere is átalakul. Bármi megtörténhet, ami az otthoni környezetben visszataszítónak, gusztustalannak minõsült, a gátlásos idegenkedésbõl titkokra nyíló érdeklõdés lesz. Úgy tûnik, hogy az alföldi aprófalvakban formálódott nõi lélek mélyén is létezik, a mindennapok törmelékétõl mélyen eltemetve valami furcsa örömökre éhes kis szellem, amely az új körülmények között, részint az új ismeretek, részint egy új partner hatására szétfeszíti a palackot, és korábban hozzáférhetetlen és korántsem megszokott asszonyos vágyak beteljesítése felé indítja el a hölgyeket. Az ilyen élmények birtokbavételének technikája nem tanítható, az azt megelõzõ lelki történések nehezen kommunikálhatók, annyi azonban biztosnak látszik, hogy az „eros ex machina” csak a feltétlen bizalom és a kölcsönösen megélt vonzalom (szeretet?) jelenléte esetén mûködik. Bár ez utóbbi feltételek mindegyike teljesülhet a

pár száz lelket számláló tiszántúli településeken is, a szexualitás világának oldottabb személyiséget igénylõ területei ilyen környezetben nagyrészt ismeretlenek. Az én érzelmi fejlõdésem a szülõfalumban indult el, és Pesten vált teljessé, itthon voltam elõször szerelmes, a fõiskolai évek alatt tudtam meg, miért is jó nõnek lenni, most egy eldugott kis szociális intézményt vezetek, egyedülálló va93 gyok, a magánéletem persze nem teljesen kiegyensúlyozott, de legalább tudom, hogy mit is kell keresnem. Gimnáziumban érettségiztem, utána két évet kihagytam, elõször pályakezdõ munkanélküli voltam, majd egy tanfolyam elvégzése után 1991-tõl az egyik közeli város önkormányzati fenntartású szociális otthonában dolgoztam gondozóként 1992-ben kerültem Budapestre, mentálhigiénés szakon kezdtem el a fõiskolát. Addig csak két komolyabb kapcsolatom volt, az egyik egy csodálatos diákszerelem – sok izgalmas petting,

de semmi egyéb –, a másikba már felnõttként mentem bele, és hát biológiai következményei is voltak, de nem jelentett különösebb élményt. Majdnem szûz voltam tehát, és komoly kétségeim voltak saját fejlõdõképességemet illetõen is Az elsõ évben kollégiumban laktam, lett néhány új barátnõm, ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, ilyesmirõl is szó esett, és megnyugtató volt tudni, hogy gondjaimmal nem vagyok egyedül, bár ez a felismerés egyáltalán nem növelte önbizalmamat. A fõiskola nem volt túlságosan megterhelõ, de a városban nehezen ismertem ki magam, eltévedtem az aluljárókban, ellenkezõ irányba szálltam fel a metróra, az elsõ félévben a túlélésért küzdöttem, minden energiámat igénybe vette az alkalmazkodás. Két biztos tájékozódási pont volt az életemben: a menza (ez fertõtlenítõszagú volt és steril) meg a vécé (ez mocskos volt és szarszagú), egyébként úgy éreztem magam, mint a falusi kutya, ha

városba téved, egyedül voltam, éhes voltam és bizonytalan. Volt egy laza ismeretségem, könyvtárban találkoztam egy harmadéves sráccal, állatorvosira járt, eleinte csak telefonálgattunk egymásnak, a vizsgaidõszakban összesen egyszer találkoztunk, egy fotókiállításon voltunk – a természetfotózás volt a mániája (azóta hivatása lett) –, de akkor még semmi sem mutatta, hogy késõbb komolyabbá válhat a kapcsolat. Február elején egyik délután a fõiskolára akartam menni, olvadt a hó, esett az esõ, és nagyon átfáztam, mert sokáig kellett a buszra várni. Ráadásul rossz járatra szálltam, húszperces utazás után egy külvárosi lakótelep közepén találtam magam, teljesen sötét volt és nagyon hideg, a hajamról a nyakamba csorgott a víz, egyszerre elfogyott belõlem a mentális tartalék, álltam egy lepusztult vasbódéban, és elsírtam magam. Egyetlen pesti telefonszámot ismertem: Andrisét. Egy fülkébõl hívtam, és a láncra

vert kagylóba belezokogtam a bánatom Valamelyik napfényes bolygóról jött a nevetése, aztán sikerült kideríteni, hogy hol vagyok. Ne menj sehová, mondta, rögtön jön a mentõhajó. Egy jólfûtött Ladával érkezett, törülközõt hozott meg egy fél üveg konyakot, és negyedóra múlva már nevettem kétségbeesésemen. Felkísért a kollégiumba, senki sem volt a szobánkban, a fûtõtestek épphogy langyosak voltak, a hosszú folyosókon térdig ért a kihûlt cigarettaszag, Andris azt mondta, hogy egy nagyüzemi nyúltenyészetben a körülmények azért nem ilyen mostohák. Õ nagyanyja megürült pesti lakásában lakott, szülei Debrecen mellett voltak állatorvosok, a papa szigorú ember lehetett, mert a család csak a lakás 94 fenntartási költségeit fizette, a többit Andrásnak kellett elõteremteni. Állatkórházi ügyeleteket vállalt, ápolókat helyettesített, szakirodalmat fordított, szabadidejében pedig vagy laborált, vagy terepen volt és

fényképezett Azért persze jutott ideje kettõnkre is, úgy láttam örül annak, hogy vele vagyok, de ezzel együtt is jövõtlennek éreztem kapcsoltunkat, mert Andris ugyan teljesen egyedül volt, de sosem volt magányos: az erdõk, szarvasok, vaddisznók és madarak tökéletes társaságot jelentettek számára. Meglepett, amikor minden elõzmény nélkül és kizárólag a gazdasági racionalitásra hivatkozva (a rezsiköltséget kettétörjük) azt javasolta, hogy költözzek hozzá, ott három szoba van, egyikben lakik, a másik a labor, a harmadik üres. Logikusan hangzott, de amikor errõl beszéltünk, szemben állt velem, és mégis kerülte a tekintetemet, bennem azonnal felébredt valami õsparaszti gyanakvás – a cselédlányok komplexusának elhalványulásához nem elég két generáció –, de végeredményben tetszett az ötlet, így hát csak annyit mondtam, hogy helyes. Beköltöztem, a szobaajtót minden este kulcsra zártam – teljesen feleslegesen –, és

hetekig nem történt semmi. Ha színeset mostam az automatában, beledobtam néhány pár zokniját, aztán egyszer furcsa viszonzásként, gatyáival együtt kimosta a fürdõszoba sarkába diszkréten elrejtett, lavórban ázó bugyijaimat. Biztosan perverz – futott át rajtam a gondolat, ahogy meglepõdve bámultam a szárítón lógó csendéletet Andris akkor jött ki a laborból, õ is nézte a fregolit, és csak annyit mondott, hogy ne viseljek lila alsónemût, mert én túl szép vagyok ahhoz, hogy közönséges legyek Úgy néztem rá, mint egy marslakóra – nekem még senki sem mondta, hogy szép vagyok –, közben nagyon lassan és óvatosan megcsókolt, aztán még lassabban, de kevesebb óvatossággal megismételte. Mégsem perverz – nyugodtam meg –, de amikor szétváltunk, bement a laborjába és csak annyit mondott, hogy majd még beszélgetünk, akkor meg arra gondoltam, hogy impotens. Azt mondta, hogy szép vagyok, aztán megcsókolt (nagyon, nagyon finom

volt, különösen a második), és otthagyott – hát ettõl kevesen lesznek boldogok De az egész helyzetben volt valami izgató: éppen csak ujjai hegyével ért a nyakamhoz, egészen finoman simított csak végig az arcomon, nem is szorított magához, mégis életemben elõször gondoltam arra, hogy megkívántam valakit. Nem volt arca ennek a vágynak, nem volt ez egy markáns szexuális izgalom, csak jól esett volna valami folytatás Az volt a furcsa, hogy nem múlt el, elõször azt hittem szerelmes vagyok, persze nem errõl volt szó, csak a megérintett lélek és az egészséges, fiatal nõi test várta a befejezést. Csaknem egyéves egyedüllét és egy rosszul alakult kapcsolat után nem volt nehéz bennem bármit megérinteni. Édesanyám állandóan féltett, szörnyû dolgokat mesélt arról, hogy mi történik a falusi lányokkal városon, én is szorongtam, mert arra persze számítottam, hogy jön majd valaki, aki, „azt” akarja, de Andrisban valami olyasmit

éreztem, hogy õ másképpen akarja, biztos kihasználja majd a tapasz95 talatlanságomat, vagy leselkedik és titokban fényképezni fog, ijesztõen együgyû voltam, máig sem tudom, hogy tõle féltem-e jobban, vagy azoktól a szokatlan ösztönöktõl, amelyeket érintésével bennem életre keltett. Otthon a fiúk, ha hosszabb ideig jártak valakivel, mindig siettették a testi kapcsolatot, azt mondták, hogy egy egészséges férfi másképpen nem tud hû maradni, arról egy barátnõm se beszélt, hogy õ akarta volna így, velem meg most pontosan ez volt a helyzet. Két nappal késõbb Andris szobájában megismételtük a fürdõszobai találkozást, de most már levette a pulóveremet, kibújtatott a melltartóból, az ölébe fektetett, csókolóztunk, elõbb a hátamat simogatta, késõbb nagyon sokáig a mellemet, közben az arcomat nézte – azaz nem is nézte, inkább feszülten figyelte –, egyre vadabb tüzek lobogtak bennem, aztán egyszerre megfeszült a

gerincem, elõször apróbb, aztán gyorsabb rángások futottak végig a combomon, szégyelltem magam, és azt kiabáltam, hogy ne nézz, ne nézz!, de õ csak játszott velem tovább, azt mondta, gyönyörû vagyok. Nagyon lassan tisztult fel a világ, szerettem volna visszaadni ezt a gyönyörûséget, de úgy éreztem magam, mint egy alvajáró, kevésnek találtam az oxigént a levegõben, és képtelen voltam mozdulni is. Andris eltámogatott a szobámba, megadással tûrtem, hogy segítsen levetni a ruháimat, borzasztó érzés volt lehúzni a bugyimat – gimnáziumi iskolatársam jutott eszembe, õ volt az ügyeletes rosszlány az évfolyamon, és akkor valakinek beszélnem kellett az elsõ igazi pettingrõl, de végig sem hallgatott, csak vállat vonva megkérdezte, hogy no és milyen volt a bugyogód, elmentél szárazon? – és most megtörtént velem, de egyáltalán nem szárazon, nagyon féltem, hogy Andris észreveszi, de úgy csinált, mint aki semmit se lát,

delíriumos félálomban dadogtam, hogy ne haragudjon, de most én nem tudok, késõbb adott egy puszit, azt mondta, hogy folytatása következik, aztán fülig húzta rám a takarót. Csak napok múlva találkoztunk, mert az ügetõn fényképezett, amikor hazajött feldobott volt és lószagú. Lezuhanyozott, bejött a szobámba – állandóan erre gondoltam az elmúlt két napon –, leült a székemre, magához húzott, fejét a hasamhoz fúrta, aztán levette a harisnyanadrágomat meg a bugyimat. Tartoztam neki és úgy gondoltam, hogy törlesztésképpen levetkõzöm teljesen, de megállította a kezemet. Ne menj át aktba, mondta, maradj csak erotikus Álltam elõtte, játszott az ölemmel, a combhajlattal, a szoknya alatt mindenütt és nagyon puhán végigsimogatta a testemet, közben arról beszélt, hogy a meztelenség az csak szép lehet, az igazi vágyakat a félig takart test szüli. Meg a simogatás, figyelmeztettem, mert már távolról kezdõdött bennem az a finom

remegés, de most nem csinálta végig, hanem felállt, hátulról ölelt át, a tarkómat csókolgatta, meg kellett kapaszkodnom a könyvespolcban, különben összecsuklok, felhúzta a szoknyámat, kicsit féltem és nagyon kíváncsi voltam, mert még sosem csináltam így, aztán lassan és sokáig szeretkeztünk, a végén már Andrisnak kellett tartani, mert kapaszkodni sem tudtam, a 96 kezembõl is teljesen kiment az erõ. Nem is vettem észre, hogy kibújt a nadrágjából, csak amikor késõbb szembefordultam vele, akkor volt furcsa, hogy alul teljesen meztelen, elõször láttam így egy férfit – nem tudtam úgy csinálni, mintha nem érdekelne –, észrevette, mert amikor zuhanyoztunk, magához húzta a kezem. Még másfél évig tudtunk együtt maradni, az államvizsga után Andris egy külföldi környezetvédelmi alapítványtól kapott ösztöndíjat, s most is ott dolgozik, azóta néhány rövidebb idõszaktól eltekintve egyedül vagyok, volt idõm arra, hogy

összegzem a dolgokat. Ahogy kapcsolatunk bensõségesebbé vált, egyre újabb szégyenérzetek ébredtek bennem – emlékszem, amikor elõször csókolta meg mindenhol a testemet (kivételesen mindketten teljesen ruha nélkül voltunk), megállt az ölemnél, én tudtam mi következik, akkor nagyon akartam, hogy közben mondjak valamit, de csak erõtlen sóhajokra tellett tõlem, és nem nyugtatott meg a hatalmas öröm, rosszul éreztem magam egész délután. De érdekes módon az arcomat szégyelltem a legjobban, Andris mindig látni akart, már a könyvespolcnál is oldalra kellett fordítani a fejem – ha nem tudom mit üzen az arcod, akár be is köthetnéd a szemem, mondta késõbb –, én meg úgy éreztem, hogy ettõl vagyok igazán meztelen. Minden együttlétet duplán éltünk át, elõször úgy, hogy elmerült bennem, késõbb meg amikor elmondta, hogy az arcom közben mit üzent – ez teljesen új volt, és egyáltalán nem volt hatástalan. Édesanyám egyszer

megszokott intelmei mellett valami olyasmit mondott, hogy az a lány, aki Pesten valakivel összejön, nem találja meg itthon a helyét már soha – most már lassan értem, hogy miért. Arra viszont még most sem tudok válaszolni, hogy anyám, aki huszonnyolc éve van férjnél, és egész életében csak két hónapot töltött Pesten – egyet a szívsebészeten, aztán pár évvel késõbb egy másikat a reumatológián –, vajon honnan tudhatta mindazt, amit kétségbeesett, már-már eszelõs aggodalmában megosztott velem? (F. E 36 éves, gyógypedagógus) A szexuális magatartási minták új környezetben, új partnerkapcsolatban történõ metamorfózisának két jellegzetessége figyelhetõ meg: viszonylag rövid idõszakon belül (néhány hónap) zajlik le, s bár bekövetkezése csaknem biztosan prognosztizálható, kezdetének idõpontját illetõen még bizonytalan jóslatokba sem bocsátkozhatunk, másrészt pedig ezen átalakulásnak nõk esetében sokkal nagyobb

a valószínûsége, a férfiak szexuális viselkedésére a rigiditás jellemzõ. Az aprófalvakból urbanizált körülmények közé kerülõ férfiak szexuális élete rendszerint csak intenzívebbé válik, hölgyek esetében ez a változás sokkal mélyebb és átfogóbb. A dialektikus materializmus egyik sarkalatos tétele (a mennyiségi változások minõségbe történõ átcsapása) a Tiszántúl falvaiból városba kerülõ hölgyek szexuális magatartási mintáit tekintve egészen furcsán érvényesül: ilyenkor a tapasztalat 97 szerint a hiány csap át minõségi változásba, azaz a potencialiter (többnyire nagylányos álmok és ábrándok formájában) adott, de a kis települések tradíciókkal hálózott világában eljátszhatatlan szerepkészletet a megváltozott körülmények aktualizálják. A hölgyek nagyobb nyitottságára utal az a figyelemre méltó tény is, hogy esetükben az új szexuális beállítódás kialakulása kevésbé kötõdik az

iskolai végzettséghez, sõt életkorhoz is, mint a férfiaknál A nagylányos (asszonyos) vágyak alatt testtelenül formálódó szerepkészlet részint biológiailag meghatározott, részint pedig a tudományosan ugyan vitatható, de praktikusan jól használható magazinok, folyóiratok, hetilapok „útmutatásainak” nyomán áll össze. Figyelembe véve az erotikus és mérsékelten pornográf filmek komoly – és esetenként színvonalas – kínálatát, biztonsággal állítható, hogy ez a szerepkészlet mindenki számára hozzáférhetõ, de az aprófalvak világában ez a viselkedési minta nem vállalható. Persze lehet, hogy csak a partnerek hiányoznak Véleményem szerint a szexuális segédeszközök használata még mindig tabunak számít, ezt nem negatív értelemben mondom, csak egyszerûen rögzítem a tényt. Ugyanakkor a szexshopok csak megélnek valamibõl, és nem hinném, hogy aki oda betér, az mind elfuserált ösztönalkatú, nyálcsorgató, ferdécske

lenne. Persze kétségtelen, hogy a vásárlás némi feszültséggel jár, nekem furcsa volt a hangom, amikor kiválasztottam egy (igazán szolid méretû) vibrátort és kértem hozzá síkosító kenõcsöt is. Az egész onnan jött, hogy Németországban fejeztem be az egyetemet (vagy hat évvel ezelõtt), és az ottani barátnõmmel néha használtuk a szexuális elõjáték részeként. Õ már régen specialista volt ebben a témában, az elõjáték hosszabb ideig tartott, mint maga az elõadás, én itthon mindig uraltam a mezõnyt, a mellérendelést elõször szereposztásbeli tévedésnek tartottam, késõbb nagyon megszerettem ezt a helyzetet. Amikor hazajöttem és népes társaságban (nagyon finoman) beszéltem errõl, gyanakvó figyelem vett körül Ebben nem a gyanakvás volt az érdekes, hanem a figyelem A szokásos poénok áradatában csak az egyik kolléganõm maradt komoly, azt kérdezte, hogy csak nem orvosost játszottatok? Számítógépes grafikus vagyok, a

pszichológia csak annyiban érdekel, amennyire az övön aluli történésekkel foglalkozik (egyébként túlnyomóan ezzel foglalkozik), de ez a kérdés elgondolkodtatott. Tényleg, mi ebben a jó? Akkor persze nem tudtam válaszolni, néztem a feszengõ lányokat, arcukra volt írva, hogy undorítja õket a férfiak közönségessége, magam is igyekeztem más témára terelni a szót Aztán valahogy véletlenül, az élménybeszámolót követõ pár hónapban ismét összefutottunk közülük néhánnyal – többnyire más felállású társaságban –, és szinte provokálták, hogy a téma ismét terítékre kerüljön, mintha bogarat tettem volna a fülükbe. Lehet, hogy érni kellett bennük a gondolatnak, ezért fintorogtak az 98 elsõ alkalommal oly tüntetõn. Olyan munkát végzek, ami iránt komoly kereslet van, sokat dolgozom és mindig ügyeltem arra, hogy ezért sokat is fizessenek, huszonévesként (pedig most már ugyancsak a vége felé járok) nincsenek

partnerválasztási gondjaim. De még ilyen körülmények között is érezhetõ volt, hogy például kolléganõim érdeklõdése direktebbé vált, elõfordult hogy munkahelyi lányismerõsöm úgy mutatott be egy társaságban, hogy „tudjátok, õ az ínyenc, akirõl beszéltem” – és a hölgyek igyekeztek zavarba jönni. Valószínûleg e helyzettõl nem teljesen függetlenül, a kapcsolatok is könnyebben mélyültek el, én pedig gonoszul ragaszkodtam a polgári normákhoz (maximum három alaphelyzet + fakultatíve némi oraliter), bár láttam tudásra szomjas partnereimen, hogy szívesen megismerték volna közelebbrõl az útinaplóban említett technikát, de a finomabb célzásokat nem akartam megérteni, egyértelmûségekre pedig nem ragadtatta magát senki sem. Értetlenségemnek az eredendõ férfiúi gonoszság mellett az volt az oka, hogy az ilyen szintû intimitás nem jön megrendelésre. Az a helyzet, hogy akkori barátnõim arányos termetû, csaknem

hibátlan testû, szép arcú és jó modorú lányok voltak, de szexuális túlképzettségükben nagyon is magabiztossá váltak, egyszerûen hiányzott belõlük az intuíció. Levetkõzésüktõl felöltözésükig mélyen interiorizálódott koreográfia szerint viselkedtek, minden mozdulatukat, mosolyukat tökéletesre szervezett orgazmusuknak rendelték alá, nem estek ki szerepükbõl, és pontosan tudták mennyit kell adniuk magukból, hogy céljukat elérjék. Mióta a virtuális valóságban töltöm életemnek csaknem felét, nagyon megnõtt számomra a természetesség, a keresetlen viselkedés, egy félszeg mosoly, egy óvatosan lecsókolt bugyi értéke És persze a testben is lennie kell valami esendõségnek, én napi tíz órában tökéleteset tervezek, magánéletemben valami hétköznapian igazra vágyom, az ideálisnál kicsit húsosabb combokra, apróbb, esetleg picit mélyebben esõ mellre, és elkedvetlenít a fazonra borotvált szeméremszõrzet, a szexuális

látványstúdiókban készült alsónemûk émelyítõ mesterkéltsége. A bugyi legyen olyan egyszerû, amilyet a nõvérem viselt a mindennapokon (tízéves koromtól kezdve sokszor meglestem, ha öltözött), a kombiné puritán szabása üzenjen valami lassan oldódó szemérmes tartózkodást, a melltartó pedig teljesen felesleges, majd tartom én. A kérgezetlen fa szépsége és az elsõ éjszakára készülõ menyasszony tétova borzongása elõször megmelegíti bennem a gyökereket, aztán kiolvadnak az ösztönök. Ezeket az ösztönöket már régen megszûrte a szocializáció meg az intellektualitás, de ilyenkor azért aktiválódik mindaz, ami átjött a filteren, kiváltképp ha kedvesem is megéli, hogy amikor elõször veti le bugyiját elõttem – biológiai státusától teljesen függetlenül –, egy kicsit a szüzességét veszti el. Szóval ezen feltételek hiányában Vibra doktor nem kapott szerepet a mûsorban – bár akkor már (sosem lehet tudni

alapon) birtokomban volt egy alapmodell –, a hazai õsbemutató elmaradt. Nálunk a munkahelyen 99 nincs étkezési lehetõség, viszont kétsaroknyira tõlünk van egy aprócska és meglepõen tiszta kínai étterem, ha sikerül idõt szakítanunk, ott ebédelünk. A multikulturális személyzetben Ellácska képviselte Kárpát-medencét, mélyszõke volt és csontos alkatú, valahol félúton a karcsú és a molett között. Tulajdonképpen arra figyeltem fel, hogy nyelvtanilag csaknem hibátlan angolsággal kommunikál munkatársaival, de nyírségi tájszólását még így sem tudta elrejteni Aztán egyszer a Cirkogejzír nevû mûintézményben találkoztam vele, egy igen elvont angol nyelvû mûvészfilmet vetítettek – én valaha rendezõnek készültem, és a vizuális megoldások készletének felfrissítésében egy jó operatõr sokat segít –, köszöntünk egymásnak, másnap ebéd közben is váltottunk néhány szót, lassan ismerõsök lettünk. Késõbb

inkább a csúcsidõn kívül mentem ebédelni, ilyenkor beszélgetésre is jutott idõ, megtudtam, hogy egyetemre készül (angol–irodalom szak), tavaly már tett egy sikertelen kísérletet, otthonról azért jött el, mert nem tudott rendesen készülni a felvételire, anyai nagynénjénél lakott egy lakótelepi kisebbik szobában, angol nyelvklubokba jár meg angol filmvetítésekre, és volt egyszer egy komoly szerelme, de most nincsen senkije. Ez utóbbi közlés picit kihívóan hangzott, egyre nagyobb érdeklõdéssel néztem, ahogy kicsit darabosan, de felesleges mozdulatok nélkül tesz-vesz az asztalok között, magázódó beszélgetésünk nagyszüleimet juttatta eszembe, és valami CD kapcsán egyszer megbeszéltünk egy randevút, azután késõbb egy másikat – de ezt már csak úgy. Tulajdonképpen kapcsolatunk kialakulásában az volt a katalizátor, amikor kolléganõim kiszúrták, hogy valami történik közöttünk, elõször vihogtak (a hátam mögött),

majd igen rosszindulatú megjegyzéseket tettek (ezeket már én is hallottam), és akkor elhatároztam, hogy majd én megmutatom nekik. Egy nagy õsi igazságtételt akartam, mert egyszerûen hánynom kellett attól, hogy száz éve értelmiségi és száz éve gazdag családok aerobic órákon alakformált tündérkéi azzal fikázzák ezt a parasztleányt, hogy negyvenkettes lába van és szõrös a vádlija. Meg hát én mindig a saját szintemen kötöttem ismeretségeket, tudtam én persze, hogy Lónyáról kevesebben szereznek diplomát, mint az Istenhegyi útról, de aztán Ella elmesélte, hogy azért dolgozik a kínaiaknál, mert itt ingyenes az étkezése és a lakása sem kerül pénzbe, mert a nagynéninek ételhordóban hordja az ebédet, és ezért sem kell fizetnie, így jut pénz az egyetemi elõkészítõre, meg az emelt szintû nyelvtanfolyamra – és akkor nagyon eltöprengtem a társadalmi egyenlõtlenségeken. Filozofikus elmélyülésemnek csak halovány

eredménye lett – párnapos gondolkodás után egyszerre fedeztem fel az õskereszténységet és a kommunizmust, mint megoldási lehetõségeket –, de Ellácskával addigra már nagyokat csókolóztunk, és egyszer a kocsiban ülve a pulóver alatt kezembe vettem a mellét is – amikor hozzáértem, egész teste megmerevedett, aztán sokáig és sokszor megcsókolta a nyakamat. Olyan volt a teste, mint a friss cseresznye, nyers és ropogós, nem 100 használt sem kölnit, sem parfümöt, de egyszerû szappanszagában is érezhetõ volt az egészséges tisztaság. Elõször csak ritkán találkozhattunk, azokon a napokon, amikor dolgozott, nem volt hajlandó randevúzni velem – azt mondta, munka után úgy érzi magát, mint egy tál, amiben megerjedt a kelkáposzta-fõzelék –, de a felvételi elõtt két hónappal otthagyta az éttermet, közben szereztem neki a munkahelyemrõl külsõs fordításokat, számítógépe persze nem volt, ezért nálam dolgozott és

megbeszéltük, hogy ha késõn végez és kedve lenne maradni, nem kell mindig hazamennie. Én nem vagyok túl jó az ilyesmiben, azt hiszem vetkõzni sem tudok rendesen, szabadkozott szégyenlõs természetességgel – késõbb kiderült, hogy ez csak félig volt igaz –, én meg élveztem a lassan alakuló kapcsolat fojtott dinamikáját, úgy gondoltam, értelmetlen lenne siettetni a dolgokat. Életem elsõ húsz évében még volt nálunk valami családi élet, késõbb aztán mindenkinek a munkája volt az elsõ, apám mindenféle tudományos egyesületnek tagja – valamelyiknek azt hiszem elnöke is – biokibernetikával foglalkozik, anyám meg tudományszervezõ. Amikor hazajöttem Németországból, fél évig voltunk együtt, aztán szüleim egy hároméves munkaszerzõdéssel elrepültek észak felé Elõször kicsit nagynak találtam a lakást így egyedül, késõbb megbarátkoztam az új helyzettel, Irma néni hetente kétszer takarít, kéthetente egyszer mos

(nálunk születésem óta õ a mindenes), idõnként telefonon beszél anyámékkal és megnyugtatja õket, hogy minden rendben van velem. Hatvanöt éves, de igazán jól ráérez a dolgokra, néhányszor találkozott Ellával nálunk, és attól kezdve hetente kétszer cseréli az ágynemût Szóval egyik este Ella még valami fordítással piszmogott, én már a frissen húzott ágyon heverve olvasgattam, hallottam, hogy a másik szobában kikapcsolja a gépet, bejött, hogy elköszönjön, én meg csak úgy pizsamásan eléálltam, s azt mondtam, hogy ne menjen el. Jó – mondta – reklámszatyrát, amiben a tankönyveit cipelte (a HÉV-en is állandóan tanult) a szekrénynek támasztotta, átöleltük egymást, simogattam a hátát és hosszú percekbe telt, amíg elértünk az ágyig. Hanyatt feküdtem, magamhoz szorítottam az arcát, megpróbáltam kigombolni a blúzát, de megfogta kezem, sokáig csókolóztunk, aztán hátat fordított, az ágy szélére ült és

vetkõzni kezdett Levetette a blúzát, kicsit megemelkedett, hogy szoknyájából kibújjon, egyszerû pamutbugyit viselt, de elõször a melltartójával foglalkozott, a háta közepén babrált a kapcsokkal, nagyon mindennapi volt és döbbenetesen erotikus. Gyönyörû volt a válla, ahogy kezét hátra nyújtotta gerince pattanásig feszült, hátizmainak finom játékában látni véltem valami kapkodó remegést, majd kicsit elõrehajolt, végigcsúsztatta karján fehér melltartóját és a székre tette. Hátulról érintettem meg, apró, de telt mellei voltak, visszahajtotta a fejét és az arcunk összeért. Engem még senki sem látott teljesen meztelen, mondta, felállt az ágyról, szembefordult velem, vett egy mély levegõt – elszánt mozdulattal akarta levenni a bugyiját –, de keze 101 félúton megakadt, a combtõhöz gyûrt fehér pamut felett lángolt az arca, én pedig segítettem neki. Percekig állva kutattuk egymást testét, késõbb én letérdeltem,

nem tiltakozott, de amikor vállamra tette a kezét, sejtettem benne valami óvatos idegenkedést, egyre erõsebben szorította a tarkómat, aztán a körmeit is éreztem a hátamon, már nem feszítette meg a combjait és megmozdult a csípõje is, nem tudtam tartani, teljesen elengedte magát, a szõnyegen fejeztem be, amit elkezdtem (Irma néni reggel porszívózott), amikor elvettem az ölébõl a fejem, olyan elégedett voltam, mint mikor a szüzességemen adtam végre túl. Én csak filmen láttam ilyet, mondta a zuhany alatt, de már akkor is tudtam, hogy ez biztos nagyon jó. Csak nem lehetett róla beszélni senkivel A fürdõszobában sem tudtunk megnyugodni – Ella szerint három hónapos nászútra lenne szükség, hogy ledolgozza az ifjúkori hátrányokat –, minden érintésünkkel új izgalmat ébresztettünk egymásban, ahogy megsimogattam az arcát, éreztem a nyaki ütõér szapora és erõteljes lüktetését, megemeltem kicsit a mellét és bordáira tapasztottam

a fülem. Meghallgatom a szíved, aggodalmaskodtam, és õ magához szorította a fejem, aztán elnevette magát. A munkahelyedrõl a lányok, ha ebédelni jöttek, állandóan arról beszéltek, hogy melyikükkel játszol majd orvosost, mondta, most én vagyok a beteged? Mondhattam volna valami szellemességet és akkor túllépünk a témán, de Ella ideális páciensnek látszott, én meg körvonalaztam neki, hogy mire is gondoltak kedves kolléganõim, amikor emésztést serkentõ beszélgetésükben én szerepeltem témaként. Szép dióbarna szemei nagyra nyíltak és olyan fényesek lettek, mint a telihold Nem elégedett meg az általánosságokkal, rákérdezett a részletekre, majd a részletek részleteire, késõbb személyes benyomásaimra, végül az érzéki minõségek skáláján próbált segítségemmel tájékozódni, és akkor tökéletesen megértettem azt a kedves arcú, idõs doktor bácsit, aki középiskolai szexuális felvilágosításunkat a petevezeték

anatómiájával kezdte és a méhnyak szövetszerkezetének ismertetésével be is fejezte. Látni szeretném, lángolt fel Ellácskában a tudásvágy, két igazival már találkoztam, most meg akarom nézni az utánzatot is. Úgy éreztem, hogy kíváncsisága nem csupán vizuális jellegû. Olyan férfiformájú, testszínû darab volt, belsejében két középméretû duracell, a megnyújtott hengerkúp alakú forgástest alján könnyen kezelhetõ kapcsolóval. Igyekezett közömbös arccal végigtapogatni, az eredeti tapintása finomabb, állapította meg tárgyilagosan, játszott a kapcsolóval, kivettem a kezébõl, hozzáérintettem a testéhez, elõször a nyakánál, aztán a vállán és a mellek alatt, ahogy közeledtünk az intim hajlatok felé. Ella elcsendesedett, lassan, nagyon lassan a hátára feküdt, engedte, hogy a combok belsõ oldalán játsszak és egyre jobban megmutatta magát, egy pillanatra meg akartam állni, de láttam, hogy a krém teljesen felesleges,

megfogta és óvatosan irányította a kezem – félek, hogy fájni fog, mondta –, aztán már csak késõbb szólalt meg, és annyit mondott, hogy csináld 102 végig kérlek, én meg engedelmeskedtem. Csak délelõtt jutott eszembe, hogy Ellácska este tíz körül vetette le életében elõször összes ruháit egy férfi elõtt, és néhány óra alatt igen komoly utat tett meg az ismeretlen terepen. Ez úgy van, hogy gondolatban én már ezt majdnem mind végigcsináltam, válaszolta, amikor az ebédet követõ eseménydús szieszta után felvetettem a kérdést, a filmek és a regények szerelmi jeleneteitõl elõször elpirul az ember, késõbb már folytatja, végül pedig átgondolja, hogy milyen lenne, ha mindez vele történne meg. Tudod, mennyit töprengtem azon, hogy ha egyszer teljesen levetkõzõm majd egy férfinak, (az elsõ kapcsolatomban erre egyszerûen nem volt alkalom) mit veszek majd le elõször: a melltartót vagy a bugyimat? És ez még semmi: én

komolyan beleéltem magam annak a lánynak a helyzetébe is, akinek (a filmen) két szerelme volt és úgy osztoztak meg rajta, hogy bekötötték a szemét, le kellett teljesen vetkõznie, aztán egy asztalra fektették, egyik fiú a lábát tartotta a másik pedig szeretkezett vele, majd szerepet cseréltek, és mindez addig tartott, amíg a lány fel nem ismerte, hogy most éppen kivel. Olyan kedvesek voltak azok a fiúk, és annyira szerették azt a lányt, nem biztos, hogy mindjárt az elején akartam volna õket azonosítani. Még a vastagabb pornók is folytatódtak bennem: egy széparcú, fekete fiú – vékony, kidolgozott teste volt, majdnem szerelmes lettem bele – úgy kezdte a szeretkezést, hogy egészen finoman megvesszõzte szûziesen fehér kedvesét. A lánynak csak a bugyiját kellett levetnie, aztán az ágy mellé térdelt, a fiú a paplanra szorította és felhúzta a szoknyáját, majd következett a vesszõ és a lány szép kerek popsija egészen

kipirosodott. Milyen érzés lehet úgy lehúzni a bugyimat, hogy tudom: most a fájdalom következik? Milyen az, amikor egészen máshogy sikoltozom? Sõt – Ella kicsit megemelte hangját – milyen lesz majd az, ha egyáltalán sikoltozom? Szóval ilyen furcsa, érzéki kérdéseket fogalmaztam az elsötétülõ képernyõ nyomán, de válaszról szó sem lehetett, ezt a filmet például nagyobb társasággal láttuk – ott volt csodálatos szerelmem is –, amikor rádöbbentünk, hogy a fekete szépség mire készül, a szobában hirtelen megfeszült a csend, kicsi szívem pedig csak annyit mondott, hogy „no anyus, most jaj a valagadnak”, és aztán mindenki röhögött. Meg tudod te ezt érteni? Nem tudtam megérteni, tétova sejtéseim persze voltak, de csak a nyár közepén kezdett bennem gyengén derengeni valami. A felvételi után Ella otthon töltött pár napot, kocsival vittem haza, egy lepusztult Tisza-parti kempingben nomádkodtam, amíg Ellácska családi

életet élt. Egy sátortetõs házban laktak, az utcai falon egy tábla tanúsította, hogy „Tiszta otthon, rendes ház” – és az is volt. Elöl kert és virágok, hátul disznók, egy öreg traktor meg mindenféle tarka szárnyasok, olyanok is, amilyeneket addig csak az állatkertben láttam. Azokat ették Az indulás elõtti szombaton ebédre voltam hivatalos, megismertem a szülõket is, a mama egyfolytában beszélt és mindent tudni akart: ki vagyok én, kik a szüleim, mennyit szoktam 103 inni, remélte, hogy tisztességesen viselkedek – reményét tartalmilag ugyan nem részletezte, de azért sejtettem mire gondol –, és voltam-e már nõs. A papa – vékony, magas parasztember – csak egyszer szólalt meg, amikor egy sötétzöld literes üvegbõl méregerõs pálinkát kínált: hozta Isten, mondta, és felém emelte a poharat. Aztán még kétszer töltött, de akkor már csendben maradt Késõbb kiült a nyitott konyhaablak elé, szemére húzta kalapját,

hátát a falnak támasztotta és szundikált, én a kertben nézelõdtem, Ella az anyjának segített a konyhában, hallottam, ahogy a mama felteszi a kérdést: mióta is vagytok ti egymással, és Ella azt válaszolta, hogy lassan fél éve már. Akkor talán teríthetek úgy, hogy egymás mellé üljetek – ezt kicsit hangosabban mondta a mama, és a konyhában várakozó csend lett –, aztán az ablak elõtt az öreg néhány másodpercnyi töprengés után, alig láthatóan elõreejtette a fejét. Odabenn újra elindult az edénycsörgés, pedig a papa biccentése olyan apró volt, hogy a vakító júliusi napban szinte nem is lehetett észrevenni. (A S 29 éves grafikus, könyvtervezõ) A szezonvég császárai Az aktust követõ néhány percben – amikor a beteljesült álmok bódulatában öleljük kedvesünket – a különbségek még csak laboratóriumi körülmények között regisztrálhatók. Mint ismeretes a petesejt csak a nõi X-kromoszómát tartalmazza, s

amennyiben ehhez a spermiumból egy másik X-kromoszóma tapad, akkor leány lesz a születendõ gyermek neme, viszont ha Y, akkor fiú. Vállunkon pihen még szeretõnk feje, meg sem gyújtottuk még az aktus utáni rituális cigarettát, és máris megkezdõdött a spermák – megtermékenyítésért folytatott – háborúja, s ebben a küzdelemben az Y-kromoszómát hordozó spermiumok mozgása gyorsabb és agresszívebb, ezért konkurenseikhez képest elõnyös helyzetben vannak. Amennyiben viszont szerelmünket bármilyen apró stresszhatás éri e percekben, a hímek utánpótlását biztosító spermák azonnal feladják a harcot, átengedve a terepet a lassúbb mozgású, de kitartóbb kollégáiknak, amelyek – célhoz érve – feminin irányba indítják el az embrionális fejlõdést. E megfigyelésbõl két konklúzió következik: egyrészt az, hogy a hölgyek születése valamilyen kellemetlen intermezzo folyománya, másrészt pedig az, hogy a férfiak stressztûrõ

képességében mutatkozó deficitek, már a fogamzás elõtt nyilvánvalóak További negatívumok figyelhetõk meg a méhen belüli fejlõdés szakaszában: a megtermékenyítés pillanatában 100 nõi magzatra még 120 férfi magzat jut, a születéskor ez az arány már csak 100 : 105, s a szakirodalom szerint a fiúk a terhesség hónapjaiban is érzékenyebbek, a genitális- és csípõfejlõdési rendellenességek, a koraszülések aránya esetükben magasabb, mint a lányok születésekor. Az olyan gyermekkori problémák, mint az olvasási nehézségek, hiperaktivitás, dadogás, ágybavizelés, koncentrációs zavarok stb. háromszor-négyszer gyakoribbak a fiúknál, mint lányok esetében. A késõbbi életszakaszban sem jobb a helyzet: a droggal és az alkohollal folytatott veszélyes kísérletek, a saját személyiségre irányuló agresszió szinte tartozéka a férfivá válás rögös útjának. A fiatal fiúk öngyilkossági aránya Európa nyugati országaiban

többszöröse a lányokénak: Írországban például a 15-24 évesek korcsoportjában ez az arány 7 : 1 – a fiúk „javára”. A férfiak többet dohányoznak és többet isznak, a férfiaknak átlagosan a fele, a hölgyeknek legfeljebb harmada betegszik meg rákban, ráadásul – Európa nyugati felén – a nõk között a rákbetegségek aránya gyakorlatilag változatlan, míg férfiaknál 21%-kal növekedett az utóbbi években. Ezen adatok ismeretében a férficsecsemõk még 105 a világrajövetel elõtt „Taigetosz pozitív” minõsítést kaptak volna az ókori Spártában. A biológiai mutatószámokat tekintve a hölgyek tehát lényegesen kedvezõbb helyzetben vannak, mint a férfiak A párválasztás és az intim kapcsolatok vonatkozásában viszont e különbségek kiegyenlítõdnek, sõt a 45. életév után (sokszor még korábban) a férfiak kerülnek sztárhelyzetbe A szociális kényszerek és a biológiai késztetések összeférhetetlensége ebben az

életszakaszban már jól tapintható: a nõk – a zsigeri késztetésektõl persze nem függetlenül – társat keresnek életük utolsó évtizedeire, a férfiak legfeljebb partnerre vágynak kölcsönös szimpátiával megalapozott szexuális élményeikhez – miként azt egyik 62 éves beszélgetõpartnerem fogalmazta. Úgy tûnik ez utóbbi cél könnyebben elérhetõ, annál is inkább, mert az a bizonyos érzelmi megalapozottság – a felek közötti kölcsönös megegyezés függvényében – igen tágan értelmezhetõ. Tizennyolc évi házasság után, 45 évesen váltam el férjemtõl, az okokról csak annyit, hogy kapcsolatunk semmilyen tekintetben sem volt harmonikus. Az úr távozott, két üres szekrényt, egy 17 éves leánygyermeket, s egy üres ágyat hagyva maga után. Ez utóbbi – akkor már három éve – kizárólag alvásra szolgált Elemeztem a helyzetet, s úgy döntöttem, hogy adok magamnak még egy esélyt: átrendeztem és felújítottam a lakást,

beiratkoztam egy fitneszklubba, két új ruha és egy új frizura – ennyit engedtek gazdasági lehetõségeim. És aztán nem történt semmi Türelmesen vártam, s közben elveszett belõlem a lendület, és légüres tér vett körül Huszonnyolc évesen mentem férjhez, nõvér voltam, aztán gyógytornász, késõbb fizikoterapeuta lettem, a férjem orvos volt, aztán fõorvos lett, született egy gyönyörû lányunk, egyéb említésre méltó esemény nem történt a tizennyolc év alatt. A férjem nemcsak a hétvégi házat, hanem a társaságot is magával vitte, a szociális érintkezési felület minimumra csökkent. Nem tudom mennyire tipikus ez a helyzet, de a munkahelyemen hat velem egykorú kolléganõ van egyedül. Nincs más témájuk, mint azok az „agyatlan férfiak”. Akiknek mosni kell zokniját, gatyáját, akiknek fõzni kell, akik folyton morognak valamiért, akik hálátlanok, akiknek torkából ki kell kaparni a slájmot, hogy meg ne fulladjanak, akik ha

viszik valamire, majd felszednek egy fiatal pipit, de ez nem baj, mert az ágyban már úgyis kibírhatatlanok voltak. Annyi utálatot fröcskölnek magukból, hogy egy országot meg lehetne mérgezni vele, de ha közelükbe kerül egy kan, amelyik kétlábon jár, olvadozni kezdenek, néha már ízléstelen egyértelmûséggel kelletik magukat, aztán ha a célszemély tapintatosan nem veszi észre felkínálkozásukat, megújult erõvel verik a nyálukat. Ezt a tábort valahogy nem kívántam erõsíteni Aztán voltak a szentfazekak, akik szektákban, ezotér csoportokban kerestek menedéket, s most úriasszonyok módjára jótékonykodnak, meg a fiatalabbak, akik az idõ106 södõ (nõs) orvosok kedvesei lettek az éjszakai ügyeletek nehéz óráiban. Még ez a megoldás tûnt a legelfogadhatóbbnak, de a fõorvos volt feleségeként, ráadásul 46 évesen senkiben sem ébresztettem ellenállhatatlan vágyakat. Az alternatívák tehát beszûkültek Futottam egy kört az egyik

ismert társkeresõ szolgálatnál – jaj, az nagyon nehéz volt – egy budapesti belvárosi irodában szépen sminkelt harmincas nõk kitöltettek velem egy kérdõívet, nem akartam túl sok jót mondani magamról, mert akkor elriasztom az érdeklõdõ ügyfeleket, de azt sem írhattam oda, hogy csúnya, öreg és szegény vagyok, mert akkor ezzel még jobban elriasztom az érdeklõdõ ügyfeleket. Arra a kérdésre, hogy „milyen társat keres?” pedig csak annyit tudtam válaszolni, hogy ne legyen 175-nél alacsonyabb, ne legyen 80 kilónál kövérebb, ne legyen 55-nél idõsebb, és ne legyen analfabéta – ez utóbbit az adatfelvevõ hölgy átfogalmazta, s úgy tette fel a számítógépre, hogy „szeressen olvasni”. A gép aztán a megadott paraméterek alapján megkeresi azokat a férfiakat, akik többé-kevésbé „megfelelnek elképzeléseimnek”, s továbbítja adataimat azoknak, akik pont ilyen társat képzeltek el maguknak, mint amilyennek én festettem le

magam. A rendszer mûködik, már az elsõ este kaptam vagy hat telefonhívást: jelentkezett egy orvos, egy kertészmérnök, két vállalkozó, egy biztosítási üzletkötõ és egy nemzetközi áruszállító (azaz kamionos). Az orvos elmondta, hogy 61 éves, pulmonológus, nyugdíjba készül, van egy gyönyörû háza Velencén, de most nagyon üres és csak engem vár. A legjobb az lenne, ha már pénteken este lemennénk, neki a fõzés a hobbija, készít vacsorát, s aztán egy ital mellett beszélgetve megismerhetjük egymást Kicsit öregnek tûnt a doktor úr, a tempót pedig tapintatlanul gyorsnak találtam, egyébként sem tartottam hálás szerepnek, hogy megaranyozzam egy konyhaszagú öregúr életének alkonyát. A vállalkozók és a biztosítási ügynök idõhiányra panaszkodtak, hetente egy-két alkalommal tudnánk csak találkozni, amikor megkérdeztem, hogy ha ennyire elfoglaltak, miért kellene találkoznunk, a biztosítós azt mondta: „hát azért hogy

örüljünk egymásnak” – és ezt nehéz lett volna félreérteni. A kamionos srác hét évvel volt fiatalabb nálam, õ a magánytól szenvedett, „kikötõt szeretnék, ahol vacsorával és szerelemmel várják a hosszú útról hazatérõ vándort” – ilyen költõien fogalmazott. Írt egy levelet is – arany rózsával díszített lila levélpapírra – szerinte „a kapcsolatokba a férfi a vontató és a nõ a pótkocsi”, jobbnak találtam, ha túltengõ egójával inkább nem foglalkozom. A kertészmérnökkel már majdnem összejött a randevú (levelében nem voltak sem stilisztikai, sem helyesírási hibák, kézírása rendezett személyiséget mutatott), telefonbeszélgetéseink egyre oldottabbá váltak, persze szó került a szexrõl is, ezt õ nem tartotta fontosnak, viszont a dereka erõsen meszesedik, szeretné megmutatni a röntgenleleteit, és reméli, hogy majd gyakran megmasszírozom – még jó, hogy nem találkoztunk személyesen. Szóval a hat

paciensbõl öt a lehetõ legrövidebb idõn belül ágyba akart bújni ve107 lem, a hatodik pedig egészségügyi szolgáltatást várt tõlem. Nem is ez zavart – végül is én sem felejtettem el, hogy nõ vagyok, sõt egyre gyakrabban és sürgetõbben jutott eszembe – hanem az a magától értetõdõ könnyedség, ahogy ezt közölték. Mintha húsvásárra kínáltam volna fel magam árunak, nem is találkoztak velem, de gondolatban már mindegyik a szoknyám alatt nyúlkált Nem is engem akartak megizélni, hanem azt a képet, amit bemutatkozásomat olvasva kialakítottak rólam. És semmi garancia nem volt arra, hogy a kettõ akár csak közelítsen is egymáshoz. Talán arra gondoltak, hogy egy „46 éves, fiatalos, diplomás, ápolt, egészségügyben dolgozó nõ” nem lehet annyira ronda, hogy ne érne meg egy éjszakát. Ez nem valami megjátszott fölényesség volt, jól ismerem a férfiak kamaszkorból megmaradt esetlenségét, amikor szeretnének – és

éppen ezért nem tudnak – tetszeni, de ez nem az a helyzet. Kõkemény tényekkel szembesítenek: én így gondolom, s ha te nem, akkor nem beszélgetünk Még a találkozásra is csak úgy adnak esélyt, ha elfogadom a feltételeket, egyikük ki is mondta, hogy „nem szeretem az üresjáratokat”. És ez a hatékonyságra különösen nagy hangsúlyt fektetõ hím, úgy kezdte a fenti telefonbeszélgetést követõ levelét, hogy „olvazsd ezt olyan szeretettel, mint amijennel én írom”. Nem azért tegezõdnek, mert így bizalmasabb, esetleg meghittebb – nem hiszem, hogy ismernék e szó jelentését –, hanem azért mert a magázódáshoz szükséges bonyolult mondatszerkezetek használata megoldhatatlan feladatok elé állítja õket. És azért viselkednek velünk szemben ilyen kritikátlanul, mert túlkínálat van belõlünk a piacon. Dömpingcikkek vagyunk Ha egy alföldi kisvárosban elmúltál negyven, gyermeket nevelsz, felsõfokú végzettséged van, meg valami

nosztalgikus igényed is egy értelmesebb kapcsolatra – jobb, ha mindjárt az elején eladhatatlan terméknek tekinted magad. Így elkerülheted a csalódásokat. A szóba jöhetõ vevõk már régen beszerezték (sõt többnyire már fiatalabbra cserélték) társukat. A maradék pedig már egy – létszámában erõsen megfogyatkozott – kontraszelektált társaság Már megint a nõk a vesztesek Azért is nekünk kell fizetnünk, hogy a férfiak korán halnak (47 éves, diplomás egészségügyi dolgozó) Bármennyire kritikusan nézem is nembéli társaimat, a beszélgetõpartnerem által elmondottakban nem kevés jogosulatlan általánosítást vélek felfedezni. A „korán haló” férfiak dolgában viszont kétségtelenül igaza van: 100 húszéves lány még 100 férfi közül választhat partnert magának, 45 évesen viszont már csak 91 közül, az öt évvel idõsebb hölgyek esetében pedig száz nõre már csak 85 férfi jut. Az EU átlagához viszonyítva, nálunk a

férfiak csaknem hét évvel, a hölgyek pedig három évvel élnek rövidebb ideig, a csatlakozásra váró országok közül csak Észtországban rövidebb a születéskor várható átlagos élettartam, mint hazánkban. (Csupán a szociológiai hi108 telesség érdekében kell megjegyezni: Magyarországon az egyes országrészeket, sõt városrészeket tekintve is igen nagy szórás mutatkozik, egyes felmérések szerint a budapesti Rózsadombon az átlagos élettartam csaknem annyi, mint Svájcban, a hetedik kerületben pedig annyi, mint Szíriában.) Tehát a hölgyek szemszögébõl nézve a dolgokat, az életkor elõrehaladtával egyre több az eszkimó és egyre kevesebb a fóka, ráadásul e kedves emlõsök tudatában is vannak privilegizált helyzetüknek. A szociokulturális tényezõk aztán tovább bonyolítják a képet: a ma negyvenöt-ötven éves hölgyek még a csúcsközeli szociális mobilizáció éveiben (a hetvenes évek elsõ fele) voltak tanulókorban,

közülük nagyon sokan szereztek esti vagy levelezõ tagozaton diplomát, s – részint gazdasági okokból, részint a presztízs miatt – hasonló (vagy magasabb) végzettségû férfiakat keresnek társként maguk mellé. De hát a felsõfokú végzettségû férfiak iránt már ifjúkorukban is elég nagy volt a kereslet, ötvenéves korukra piaci jelenlétük nem szignifikáns. David Buss amerikai evolúciópszichológus szerint a nõkben – sok ezer generáció felnevelése során – rögzült az a választási preferencia, mely szerint eleve olyan férfiakhoz vonzódnak, akikrõl tudják, hogy alkalmas is és hajlandó is tartós kapcsolatra, s emellett védelmet nyújthat. Buss azt állítja, hogy „a nõ számára a legnagyobb érték a partner által nyújtott gazdasági biztonság” (Ismét csak a szociológiai hitelesség érdekében: egy németországi telefoninterjú-sorozat szerint a 30 évesnél fiatalabb nõk csoportjában egészen más a helyzet, többségük

olyan férfit is el tud fogadni, aki nála lényegesen kevesebbet keres, sõt az sem akadály, ha a jövendõbelinek nincs rendszeres munkája.) A fenti adatok és lehetõségek jellemzik tehát azt a szociokulturális mezõt, amelyen belül zajlik 45-60 év közöttiek társkeresõ tánca E folyamat állomásai: kapcsolatfelvétel, telefonok, levél, újabb telefonok, személyes találkozás, végül a nemi aktus. A kapcsolatkeresés klasszikus formái – társkeresõ szolgálatok, hirdetések – mellett az internet (randivonal) egyre népszerûbbé válik mind a fiatalok, mind az idõsebbek, mind a nõk, mind a férfiak csoportjában Feltétlen elõnye a gyorsaság: a délután feladott levélre már este válasz érkezhet, a terjedelem nem korlátozott, a fényképek megnövelik a választás biztonságát, a földrajzi távolság nem szempont, a hálózaton folytatott hosszabb személyes „beszélgetések” során a választott könnyebben megismerhetõ. Persze ez sem jelent

semmiféle biztosítékot: gyermekkori barátnõm, késõbbi egyetemista évfolyamtársam már több mint tíz éve (38 éves korában) elvált, és azóta egyedül élt. A közelmúltban „találkozott” valakivel az interneten, fényképcsere, e-mail váltás, telefonok Egyre jobban összebarátkoztak, mondhatnám virtuális szerelmi kapcsolat alakult ki közöttük. Intim titkokat vallottak be egymásnak, kölcsönösen biztosították egymást szeretetükrõl. Megállapodtak, hogy összeköltöznek (a férfi egyelõre 109 megtartja lakását), barátnõm már bútorkatalógusokat nézegetett, fiatalos fehérnemûket vásárolt magának. Komolyan gondolkozott azon, hogy kicseréli az ágyat, hiszen azon még elsõ férjével és ez egy új szerelemben olyan snassz. Aztán eljött az elsõ randevú, és a „fiú” nem jelentkezett. Barátnõm egy darabig várt, aztán hazarohant és küldött egy e-mailt, érdeklõdött, hogy mi történt, miért nem jött el a kedves a

randevúra. A válaszból aztán megtudta, hogy a nagy Õ ugyan ott volt, de meglátta barátnõmet, és inkább kitért a találkozást elõl. „Ne haragudj, de én ezt így érzem korrektnek, mindkettõnknek jobb, ha nem találkozunk.” Nem tudom, mennyire volt „így jobb” az úrnak, de barátnõm az eset óta csak gyógyszerrel tud aludni (K R 48 éves, üzletasszony) Úgy tûnik tehát, hogy a társkeresésnek klasszikus vagy éppen legkorszerûbb formái sem mentesítenek az olyan interakcióktól, amelyekben megtapasztalni kényszerülünk az önmagunkról alkotott és a mások által rólunk kialakított kép közötti legyõzhetetlen a távolságot. Az érdekes az, hogy az ilyesmi a férfiaknak nem okoz depressziót (óriási a választék a piacon), a nõk viszont korántsem képesek ilyen lazán kezelni e helyzetet. Amennyire én tudom Magyarországon még nem állnak rendelkezésünkre olyan statisztikai adatok, amelyek az internetes kapcsolatkeresés

„eredményeit” dokumentálnák. Az USA-ban – K Mckenna és J Bargh szociálpszichológusok 2000-ben végzett felmérése szerint – a társkeresés e formáját használók háromnegyede találkozott (két éven belül) személyesen valakivel, akit a hálózat segítségével ismert meg, 27%-uk esetében a találkozás egy alkalomra szólt, 15%-uknál szerelem szövõdött, és 10% házasságot kötött interneten szerzett kedvesével. Ezek az számok viszont semmit sem mondanak a az érintettek nemérõl, életkoráról, iskolai végzettségérõl, szociokulturális helyzetérõl Feltehetõleg a 45 feletti, diplomás hölgyek csoportjában a tengeren túl sem ilyen kedvezõ a kép, bár a férfiak születéskor várható átlagos élettartama ott jóval magasabb, mint nálunk Ennyit a háttérrõl Engem tulajdonképpen az érdekelt (és érdekel), hogy milyen változások zajlanak le egy nõben, a kapcsolat beteljesüléséig, változnak-e elvárásai, ítéletei, és milyen

irányba módosul önképe a társkeresés folyamatában. Persze nem állt módomban szisztematikus kutatómunkát végezni, összesen harminchat hölgyet (életkor negyvenöt felett, iskolai végzettség szerint diplomások, elváltak, esetleg özvegyek, mindegyiküknek van legalább egy 14 év feletti gyermeke) tudtam az elmúlt három évben megkérdezni, részint betegeim közül, részint saját ismerõsöket, aztán az ismerõsök ismerõseit, és így tovább. A dolog ritkán indul pozitívan: a 36 hölgy közül csak négyen kaptak a internetes jelentkezést követõ két hónapban 12-nél több levelet. Összehasonlításként megjegyzendõ, hogy egy hasonló helyzetû férfi ennyi idõ alatt 30-50 hölgytõl kap „ajánlatot”. A nõk, amikor szembesülnek a férfiak 110 erõsen lényegretörõ és kissé lekezelõ hangnemével, finoman fogalmazva is szexközpontú beállítódásával, akkor csalódnak, mert nem ezt várták. Egyikük sem számított a hófehér

paripás királyfira, de arra sem, hogy helybõl szexuális objektumnak tekintik õket. Merthogy õk sem tekintették (idáig) ennek magukat A többségnél ez nem vezet szükségszerûen depresszióhoz, de kétségtelenül kudarc: megindul tehát az átértékelés. Azok a szerencsések, akik nem önmagukban, hanem világlátásukban, életszemléletükben kezdenek kételkedni Mindegyikük tudta, hogy a férfiaknak „folyton csak az jár az eszében”, de el sem tudták képzelni, hogy egyszer ezzel – ilyen nyersen megfogalmazva – szembesülniük kell. Azt hitték, hogy ez a hangnem csak „azokkal a közönséges nõkkel” szemben megengedett, de tévedtek, ott sokkal ocsmányabb hangnem megengedett. A nagy áttörés akkor következik be, amikor már úgy gondolják, hogy nincs is ebben semmi rossz: végeredményben azt kérik tõlük, hogy egyelõre legyenek szeretõk, aztán majd meglátjuk. Ez az „aztán majd meglátjuk” csupán bûntudatoszlató önszuggesztió, a

leendõ partner valójában sosem mond ilyet. A válogatás periódusában (ha kapnak még további leveleket) már ez az orientáció hat, perspektívaként elfogadják a szeretõi státuszt, a kizárólagossághoz és az érzelmi összhanghoz viszont ragaszkodnak – s ezt mindvégig fenntartják. Az elsõ találkozáskor apró kis trükkökkel élnek: gyakran barátnõjükkel érkeznek, közösen szemügyre veszik a randevún megjelenõ férfit, felhívják mobilon, hogy elnézést, dugóba kerültek pár percet késnek, egy gyors konzultáció a kísérõvel, s pozitív döntés esetén lihegve és kipirulva lépnek oda a kiválasztotthoz – elvégre rohanniuk kellett. Ez nem egyedi eset És ez nem jó és nem rossz – ezek a tények. Hogy az eredmények? Erre vonatkozóan nem tudok mit mondani Hacsak azt nem tekintem eredménynek, hogy (a létrejött 21 randevúból 12-ben) a személyes találkozást követõ tíz napon belül a kapcsolat perfektuálódott. Emelkedettebben

fogalmazva: a pár elhálta a nászt (Sz B doktornõ, pszichiáter) A helyzet tehát az, hogy a hölgyek hajlandóak alkalmazkodni, s ezért a férfiaknak nem kell alkalmazkodniuk. Az aktus értéke inflálódott, de ez nem a társkeresés korszerûbb formáival függ össze. Nehezen érthetõk a hölgyek panaszai: nem hiszem, hogy valaha is alkalma lett volna az Európa peremén fekvõ kisvárosok 45 éves – elvált, illetve megözvegyült – asszonyainak arra, hogy 15 jelentkezõ közül válasszanak, s abból tizennégyet elutasítsanak vagy „altassanak”, esetleg rangsorolva a jelentkezõket, több személyes (és intim) találkozás után válasszák ki azt, aki minden szempontból leginkább megfelel számukra. A tárgyszerû hangnem persze lehet szokatlan, de hát egy 45-nél idõsebb asszonynak már ritkán szól szerenád az ablaka alatt. A férfiak pedig kitüntetett helyzetbe kerültek, tulajdonképpen írniuk sem 111 kell, elég ha olvasni tudnak. De ez csak elvi

lehetõség: a romantikus mélység s az ókori kelet bölcsességei egyaránt megtalálhatók az urak által írt internetes levelekben – bár ezek rendszerint a hölgyek jelentkezésére adott válaszok. A szakértõk szerint az ilyen írások semmi esetre sem személyre szabottak, a jól fogalmazott típuslevél egy tikkeléssel továbbítható a bármelyik jelentkezõ hölgynek. A romantikus fogalmazásban pedig – finoman elrejtve – mindig megtalálható valami olyan fordulat („vágyom az érintésedet”, „két Ember varázslatos találkozása és összeolvadása”, „a kölcsönös feltárulkozás egymás elõtt”, vagy „önmagam teljes felfedezése tested tükrében”), amely messzemenõen nem mentes a szexuális felhangoktól. És még az elsõnetes hölgyekrõl is nehezen képzelhetõ el, hogy ne tudnák pontosan, amit ez tulajdonképpen jelent De az ilyen átszellemült cirkalmasság motiválója nemcsak a sikerre törõ tapintat, hanem valamilyen nosztalgia

is: a 45–50 körüli asszonyoknak partnerül ajánlkozó férfiak rendszerint már a második kamaszkorban vannak, és többnyire az elsõben voltak utoljára szerelmesek. Kezdjük talán onnan, hogy 15-16 éves koromban iszonyatosan féltem a lányoktól. Pontosabban fogalmazva nem is a lányoktól, hanem attól a megalázó kudarctól, amit a lányok okozhatnak nekem. Kistermetû, hajlott hátú, égõszemû kamaszként, biztos voltam abban, hogy senkinek sem kellek, sõt abban is, késõbb sem fogok kelleni. A képemen egymást érték a pattanások, nem tudtam táncolni (ma sem tudok), a szövegem az még csak elment, de egyszer sem kaptam lehetõséget arra, hogy egy lánynak ezt bizonyítsam. Feltörni igyekezõ férfiasságomon saját kezemmel segítettem, s utána mindig furdalt a lelkiismeret Pedig mindenhol olvastam, hogy ez nem bûn, meg nem is egészségtelen – én mégis úgy éreztem, hogy rendellenes. Ráadásul a magános aktus során feltoluló képek is

töredékesre sikeredtek, a hatvanas évek elején még nem volt pornó, nem voltak szexlapok, külön testnevelésórát tartottak a fiúknak és a lányoknak, legnagyobb erotikus élményem az volt, amikor kosárlabdázás közben meglestem tornadresszben futkározó osztálytársnõimet. Szóval itt tartottunk, amikor úgy döntöttem, hogy változtatni fogok. Elhatároztam, hogy szombat délután minden életkorban és testméretben megfelelõ diáklányt leszólítok a „Várkerületen”. Ezt kedden határoztam el, és egészen péntekig izzadt a tenyerem, néha dadogtam is, péntektõl kezdve pedig még a hasmenés is elkapott Mégis megtettem, pedig mindenem remegett. A kezemet zsebredugtam, hogy ne lássák, de a lábaimmal nem tudtam mit csinálni, egyik csaj meg is kérdezte, hogy mi van, csak nem fázol? – és azt válaszoltam, hogy azt hiszem lázas vagyok, de szombat délután nem akartam otthon maradni. Mindent összevéve tizenhat lányt szólítottam meg, valami

olyasmit mondtam, hogy „egyedül va112 gyok, és nem érzem így jól magam. Arra gondoltam, hogy talán megismerkedhetnénk” – a szöveg négy esetben nyerõnek bizonyult Akkor jöttem rá, amit egyetemistaként aztán úgy fogalmaztam meg, hogy a nõk másként vannak huzalozva. El nem tudom képzelni, hogy miért kellettem én azoknak a helyes kis diáklányoknak, mint mondtam: leginkább a drámabeli „csúf mirigy” maszkulin változatához tudnám hasonlítani akkori önmagam. Akkor még valami kíváncsiságot vagy szánakozást éreztem a szemükben, ma már tudom, hogy egyszerûen épp annyira egyedül voltak, mint én, és épp úgy önképükkel hadakoztak, ahogy magam is. Érdekes, hogy a csúnyácskák helybõl elhajtottak, talán nem kívánták saját csúnyaságukat az enyém tükrében minden randevún megélni, a helyesebbek viszont kedvesen mosolyogtak, és szemükkel azt mondták: miért is ne? Aztán felnõtt lettem, a diploma után évekig csavarogtam

az országban (erõsáramú villamosmérnök vagyok, szerelésvezetõként dolgoztam) két kanállal faltak belõlem a nõk, lehet, hogy õk jóllaktak velem, nekem ez valahogy nem sikerült. Megnõsültem, majd csaknem húsz év után elváltam, és erotikus éhségem nem csillapult. Még harmincévesen olvastam egy verset, a költõre nem emlékszem, de négy sora mélyen bennem maradt: „mi akar bennem teljesülni, milyen fájdalom vagy gyönyör, ahelyett, hogy zárulna végül, miért nyílik újra ez a kör? Mindig spontán ismerkedtem, helyesebben mondva nem én ismerkedtem, hanem valahogy belémbotlottak a nõk. Mintha a homlokomra lett volna írva, hogy „kopogtassanak csak hölgyeim, és Önöknek is újra nyílik ez a kör”. Az internetes kapcsolatkeresésrõl a kollégák beszéltek elõször, kipróbáltam. Amikor láttam, hogy elõzõ este feladott levelemre 24 óra alatt hat válasz érkezik, úgy éreztem magam, mintha tévedésbõl a nõi öltözõbe nyitottam

volna be: hihetetlen bõség és kifinomult technikával megfogalmazott kedves felkínálkozás. Jóval ötven fölött voltam már akkor, tehát az érett negyvenesekre specializáltam magam. Az e korcsoportba tartozó hölgyek (máig is csak a diplomásokkal foglalkozom) szerintem az erotikus verbalitás ínyencei. Nézd csak: „Azt mondják rám, hogy agresszív vagyok, szerintem inkább céltudatos. De az agresszión túllépve nem kívánod megnézni, hogy milyen nõ vagyok? Vajon igaz-e, hogy boszorkány leszármazottja vagyok, aki elbûvöli, bájával magáévá teszi áldozatát? Akarod-e tudni, hogy mikor? Akkor hívj!” Nehogy rosszat gondolj rólam, ez nem szexhirdetés, hanem egy internetes válaszlevél. Mit gondoljak, amikor ilyen üzenetet kapok? Vagy amikor egy hölgy azt írja, hogy „olyan férfit keresek, aki hagyja, hogy elvarázsoljam”. Miféle pályát vesztett 113 asszonyos álmok akarnak beteljesülni ötven körül? És miféle kifogyhatatlan libidó

akkumulálódott bennem korai kamaszkorom sanyarúságában, hogy az ilyen levelek úgy hatnak rám, mint hipnotizõr a médiumra, a válaszokat szinte transzállapotban fogalmazom? Valahol azt olvastam, hogy a férfiakat úgy hatvan felé lassan elhagyják a bûnei, én ebbõl csak annyit érzek, hogy higgadtabban tekintem át a kínálatot. Kialakult egy technika: megnézem a fényképeket és a bemutatkozó szöveget, aztán akiben felfedezem a lefojtott nõiességet, annak megírom, hogy elõször emberként szeretnék közel kerülni hozzá, s majd ha megismertem, akkor alkalmat találunk arra is, hogy felfedezzem benne a nõt. Ettõl minden nõstény megveszik Öltözködésével, mozdulataival, hangjával, apró érintéseivel mindenképpen bizonyítani akar Szinte már groteszk, ahogy a nagymamakorú asszonyok úgy riszálják magukat, mint a tizenévesek. Azt hiszem, ugyanaz a nagy õsi vágy munkál bennük is Különösen azokban, akiknek még ötven fölött is van

pótolnivalójuk Lehet, hogy velem is ez a helyzet. Ne nevess ki, néha még most is szerelmes leszek Persze néhány hónapnál nem tart tovább, de addig gyönyörû Késõbb elszürkül az egész és akkor váltani kell. Egyre újabb és újabb évjáratok lépnek be a hölgyek közül a szezonvég korszakába, s az õ korcsoportjukban pedig egyre kevesebb az olyan férfi, aki igényeiknek kulturálisan és gazdaságilag is megfelel, s emellett a kamaszkor tétova ügyetlenkedéseibõl elég érzelmi (és erektív) tartalékot halmozott fel az ezüstkorra. Nem tagadom, nekem tetszik ez a helyzet Ha esténként egyedül jövök haza, bekapcsolom a számítógépet, várom, hogy kivilágosodjék a monitor, s néha eszembe jut egy francia búváriskola jelmondata: „a tenger végtelen és kincsekkel van tele”. Egy kicsit gondolkozom ezen, aztán elindítom a keresõprogramot (59 éves elektromérnök – teljes névtelenséget kér) 114 Alkonyi merevedés? A lassan érett

asszonnyá váló – de egy pillanatig sem öregedõ – Mária Terézia környezetében, az udvarhoz bejáratos elõkelõségek egyszer arról polemizáltak, hogy a hölgyeknél vajon hány éves korban múlnak el a szerelmi vágyak. A jelenlévõket igen élénken foglalkoztatta a téma, de korántsem rendelkezhettek megfelelõ szexológiai pallérozottsággal annak elmélyült elemzéséhez. Így aztán a királynõt kérték fel a vita eldöntésére A felvilágosult abszolutizmus nagy uralkodóasszonya nem jött zavarba a kérdés hallatán Én ezt igazán nem tudhatom – mondta kedves mosollyal –, még alig múltam hatvanéves. Így utólag nehezen lehetne eldönteni, hogy a kissé frivol – de kétségkívül frappáns – uralkodói válasz, mennyiben irányult a döntõbírói szerep elutasítására, s mennyire volt a befelé nézõ, mély õszinteség megnyilvánulása. A tizennyolcadik század vége felé ilyen problémák egyébként is csak a „legfelsõbb

arisztokrácia” köreiben vetõdhettek fel, s ott is csupán teoretikus éllel. Csaknem két évszázadra volt szükség ahhoz, hogy az ötvenen túli életkorban konzumálódott aktusok miatt az abban résztvevõknek ne kelljen szégyenérzettel küzdeniük, hogy a közgondolkodás ember voltunk elidegeníthetetlen tartozékaként fogadja el jogunkat a sírig tartó szexuális életre. Az erotikus szokásrendszer tehát nyitottabbá vált, ugyanakkor az idõskorba átívelõ aktív szexualitás örömeibõl a szociális hierarchia különbözõ csoportjai napjainkban is eltérõ mértékben részesedhetnek. A szexuális kultúra mind nõk, mind férfiak esetében erõsen kötõdik az iskolai végzettséghez: az aktusok minõségét pozitívan befolyásoló pszichoszociális összetevõk a felsõfokú végzettséggel rendelkezõk csoportjában határozottabban érvényesülnek, az ilyen iskolázottságú férfiak – általában – tovább õrzik meg szexuális aktivitásukat, s a

személyi higiénia, a szexuáltechnikai ismeretek magasabb szintje is jótékony hatással van a késõi életkorban sem szûnõ, bár minden bizonnyal ritkuló intim találkozásokra. Mindez nem független attól, hogy a kronológiai és a pszichés életkor közötti különbség is a diplomások csoportjában a legnagyobb, ez utóbbiak a késõi életszakaszban is nyitottabbak az új partnerkapcsolatokra, s az e területen elért sikerek jótékonyan befolyásolják az érintettek erotikus önbizalmát. Tehát a társadalmi és szexuális egyenlõtlenségek szoros korrelációja életünk ötödik-hatodik évtizedében sem lazul. Ezzel együtt persze nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a szexuálisan motivált pszichikum másodvirágzásának hozadé115 kai aszimmetrikusan oszlanak meg a nemek között. Egyrészt azért, mert az ötven felettiek csoportjában lényegesen több a magányos nõ, mint az egyedülálló férfi, s emellett a férfiklimaxban (48–55 év) zajló

változások is leszûkítik a kívánatos erektív adottságokat birtoklók körét. Akiknek viszont sikerül ebbéli képességeik megõrzése, azok kétségtelenül csúcspozícióba kerülnek, olykor a bõség kellemes zavarával kényszerülnek megküzdeni. Ebben az életszakaszban a magasan kvalifikált hölgyek kerülnek leginkább hátrányos helyzetbe: döntést kell hozniuk, hogy harcba szállnak-e nagyszámú – és náluk sokszor hat-nyolc évvel fiatalabb – vetélytársaikkal egy erektív diplomásért, vagy elfogadják (egy házasságban élõ „kasztbéli” mellett) a szerda délutáni szeretõ nonkonform státusát, netán a hierarchia eggyel alacsonyabb lépcsõjérõl fogadnak társat maguk mellé. A férfiak pedig sportolni járnak, szaunába járnak, kulturális érdeklõdésük kiteljesedik, házasságukat inkább adminisztratív, mintsem érzelmi kötõdésnek tekintik, derûs tekintettel néznek az aranyló õszi alkonyba, mert bizonyosnak érzik: végre

elérkezett a betakarítás ideje. Sokat tapasztalt mezõgazdászok szerint viszont az õszi munkacsúcs lényegesen nagyobb próbatétel elé állítja az agrárium hatalmas rendszerét, mint a nyár derekán elvégzendõ aratás. Nagyon sok jel mutat arra, hogy humán erotika világában is hasonló mechanizmus érvényesül: az új partner, a szokatlan vizuális ingerek, a friss elemekkel bõvülõ szerelmi koreográfia, az érett asszonyok szemérmes kitárulkozása, szenvedélyes – és kifinomult technikai elemekben bõvelkedõ – odaadása ugyan komoly stimulatív hatással bír, de az andropauza környékén a férfiak számára az aktus már nemcsak erotikus örömet ad, hanem a megõrzött ifjúság bizonyítékaként is szolgál. E bizonyítási kényszer – a szakemberek szerint – éppen a férfiúi képességek területén érzett bizonytalanság jele Ebben az életkorban ugyanis a férfiak egyik felénél nehezen indul az aktus, a másik felénél pedig túlságosan

is könnyen fejezõdik be. És az sem ritka, hogy mindkét gonddal egyszerre meg kell küzdenie a merev alkony gyümölcseit ízlelgetõ férfinek, s ilyenkor bizony megnõ a kudarc kockázata, amikor is a nem õszülõ szellem sikertelenül próbál erõt venni az öregedõ testen. A szex és a matematika között – számtalan egyéb tényezõ mellett – az a szembeszökõ különbség, hogy ez utóbbi diszciplína mûvelõi egy adott feladat megoldásakor pontosan tudják, hogy mit, miért csinálnak, míg szexuális életünkben az ilyen szintû tájékozottság korántsem természetes. Számtalan hölggyel és úrral beszéltem, aki mélységes önbizalommal jelentette ki magáról, hogy „márpedig doktornõ, én szeretek is meg tudok is”, aztán a partnerekkel folytatott beszélgetésbõl kiderül, hogy legfeljebb csak a „szeretek” stimmel, a „tudok” 116 vonatkozásában viszont komoly hiányosságok regisztrálhatók. Érdekes megfigyelés, hogy negyven évnél

fiatalabb pácienseim – egy szexuálterápiás beszélgetésen – nagyra nyílt szemekkel, teljes odafordulással fogadják be az információkat, konstruktív kérdéseket tesznek fel, hogy tisztázzák a homályos részleteket, majd a kincseket ígérõ új világ felfedezésének bizsergetõ érzésével távoznak – akár párban jöttek, akár egyedül – a rendelõbõl, az ötven körüli férfiak esetében viszont tapintatos rafinériára, elkerülõ kérdéssorokra, hosszas bevezetésre van szükség, mielõtt egyáltalán érintenénk a párkapcsolatok területét. Magam sem értem – pontosabban szólva: nagyon is értem, csak nehezen fogadom el –, hogy azok a férfiak, akik egész életükben (középiskolában, egyetemen, munkahelyen, sportklubokban, a nagy kocsmázások idején, utazások alatt, stb.) folyamatosan és olykor igen szemléletes közönségességgel tárgyalták ki a „témát”, a terapeuta elõtt állig begombolkoznak, szemérmességükben alig

mernek megszólalni, bonyolult és ostobácska „fedõtörténeteket” mesélnek. Pácienseim, ügyfeleim tudják rólam, hogy elsõsorban párkapcsolatokkal, szexuális problémákkal foglalkozom, az ötven körüli férfiak többsége mégis úgy kér idõpontot magánrendelésemre, hogy pillanatnyi depresszióról, általános lehangoltságról, indítékszegénységrõl, motiválatlanságról panaszkodik, s én pontosan tudom, hogy ilyen esetekben a férfiúi képességek bizonytalanságával összefüggõ párkapcsolati gondokról, egyedüllétrõl, önbizalomhiányról, kezdõdõ önértékelési zavarról van szó. Tehát már az elsõ beszélgetés alkalmával kialakul a játszmahelyzet: leendõ páciensem valamilyen banális, „szalonképes” pszichés problémáról beszél, a genitális deficit lehetõsége szóba sem kerül. A magánterápiát nem támogatja a társadalombiztosítás, így aztán a jelentkezõk rendszerint jól pozicionált, biztonságot nyújtó és

prosperáló gazdasági körülmények között élõ férfiak, akik nem küzdenek verbális akadályokkal, tehát képesek lennének a (telefonos) bejelentkezéskor pontosan megfogalmazni nehézségeiket – ha akarnák. De valamiért nem akarják, vagy inkább nem merik, mert egy öregedõ férfi számára az erekció az tabu, pontosabban fogalmazva: saját erekciója tabu. Sokszor még önmaga elõtt is Kezdetben arra gondoltam, hogy e bujkálás nem az orvosnak, hanem a nõnek szól, de az andrológiai szakirodalom egyértelmûen megállapítja, hogy a „a másik nemhez tartozó kívülálló olykor elfogulatlanabbul tudja átgondolni páciense helyzetét, s a nõk egyébként is közvetlenebbül, de a szükséges távolságot megtartva képesek beszélni egy férfival. A legsikeresebb szexológusok és szexuális tanácsadók nõk, ötven körüliek, anyás vonásokkal. Õk tudják legkönnyebben elnyerni a férfiak bizalmát” Tehát nem a terapeuta személye, hanem páciensem

önmaga a gát, elsõ találkozásaink e gát lebontásáról szólnak. Ennek megoldására rendszerint az elsõ öt alkalom bõségesen elegendõ, de vannak már-már patológiás eseteim, közülük az egyik már két éve játssza nekem a dürgõ fajdkakast. Többször dön117 töttem már úgy, hogy befejezzük a „terápiát”, de akkor depresszióba esik, jelentkezik a területi gondozóban, kórházi kezelésre utalják, teletömik szorongásoldókkal és hangulatjavítókkal, egyik esetben kezelõorvosa hívott fel telefonon, és kért, hogy Sándort továbbra is fogadjam, mert csak így lehet egyensúlyban tartani. Sándorka esete persze egyáltalán nem tipikus, de pontosan követhetõk benne az „aranyló õsz” korszakába érkezõ, kevésbé szerencsés férfiak dilemmái, kapkodó megoldási kísérletei, hárítómechanizmusai, az igazi „macsó” képének – és önképének – megõrzésére irányuló kétségbeesett erõfeszítései. Szóval Sándor

mûszaki területen dolgozó kutatómérnök, 56 éves, 15 éve elvált, azóta Pest környéki családi házában – gondozott kert, három toalett, öt szoba, két fürdõszoba – egyedül él. Magas termetû, erõs testalkatú, beszédére, kulturális érdeklõdésére, olvasmányaira az elsõ generációs értelmiségiek popularitása jellemzõ Minden tekintetben ideális célpont egy középtávú kapcsolatra vágyó 35–50 év közötti hölgynek. Sándorka – saját bevallása szerint – ettõl kifejezetten szenved: bár sosem keresi az aktushoz vezetõ alkalmakat, az alkalmak mégis megtalálják, s õ csupán annyit tehet, hogy (olykor akarata ellenére) begyûjti a begyûjtendõ erotikus élményeket. Minden alkalommal panaszkodott, hogy egyik lehetetlen kalandból a másikba keveredik, partnereinek csak férfiként kell. Számára ez egyre több gondot okoz, mert szeretne végre egy stabil kapcsolatban élni, mégis sokszor úgy érzi, mintha síremlék lenne, amelynek

kövébe a „csak a teste” feliratot vésték Tíz éve él csinos, igényes, nõiességükben kiteljesedett hölgyek ágyainak vándoraként, szeretne megállapodni, de nem tud ellenállni a csábításoknak. Azt kéri tõlem: erõsítsem meg, hogy tudjon nemet mondani, mert fél, hogy érzelmileg szétesik, munkahelyén a kolléganõi, lakóhelyén pedig a szomszédasszonyok – és azok lányai, barátnõi – vadásznak rá. Szép, kerek kis történet, csak az a gyanús benne, hogy a minõségében megfelelõ, kellõképpen változatos, erotikus túlkínálat ritkán okoz szexuálterápiát igénylõ nehézségeket. Ezirányú érdeklõdésemre Sándor higgadt magabiztossággal azt válaszolta, hogy férfiassága töretlen, s ha nem is tartja magát a lepedõ ördögének, pontosan tudja mit kell tennie ahhoz, hogy partnerei számára emlékezetessé varázsolja a vele töltött éjszakákat. Most is éppen egy negyvenes, kulturális területen dolgozó üzletasszonnyal van

viszonya, szeretne véget vetni már az epizódnak, de a hölgy eszeveszetten ragaszkodik a folytatáshoz. A következõ üléseken is ez volt a fõtéma, finom kis variációkkal. Sándor a kiapadhatatlan spermakút, a sziklakemény férfi képét festette magáról, én pedig türelmesen vártam, hogy mikor kezdhetünk hozzá a homlokzat lebontásához. Erre akkor nyílott alkalom, amikor felvetettem, hogy jó lenne, ha azt a bizonyos üzletasszonyt is elhozná a következõ alkalommal: talán segíteni tudnék a hölgynek a fájdalommentes leválásban. A partnernõ ápolt volt, csinos volt és karcsú Hosszú combok, rendszeres tornával 118 rendben tartott – bár lassan már lazuló – csípõ, hátrasimított szõke haj. Elõször telefonon hívott, arra kért, hogy mielõtt hármasban találkoznánk, beszélgessek egy kicsit négyszemközt vele Ne lopjuk egymás idejét doktornõ, kezdte mindjárt a bemutatkozás után, Sándort én küldtem önhöz – egyik kolléganõm

tanácsára –, mert nem tudom mit kezdjek vele. Nem az a baj, hogy nem igazán férfi, hanem az, hogy mindenképpen annak akar látszani. A partnernõ által elmondottak nem okoztak különösebb meglepetést, inkább a pontos és lényegretörõ fogalmazás volt szokatlan. Öt hónapja vagyunk együtt, Sándor szexuális ténykedése meglehetõsen ambivalens: amikor nekem akar örömet szerezni, akkor ügyes és figyelmes partner, amikor viszont saját férfiasságát szeretné bizonyítani, akkor leginkább – már engedelmet a szóhasználatért – a töketlen kutyához hasonlít, csak az nem sírja el magát, ha nem sikerül. Szeretkezéseink forgatókönyve öt hónapja változatlan: elõször õ foglalkozik velem: gyakorlott nyelvész és finom keze van, hat-nyolc perc alatt elérek oda, ahova minden nõ szeretne eljutni, de csak ritkán sikerül, és nem is mindenkinek. Szerencsés természet vagyok, életem során gyakran elõfordult, hogy már az elõjáték alatt is

meghódítottam a csúcsot Idáig tehát minden rendben van Iszunk egy italt, és aztán Sándor következik: szorgos kézimunkával és némi szájtechnikával kell megkeményítenem, aztán gyorsan össze kell kapcsolódnunk, mert különben kezdhetem újra az egészet. Mindig én vagyok felül, nagyon finom csípõmozdulatokkal irányítom a dolgokat, aztán egyszer csak felpuhul bennem, akkor szétválunk, megint egy kis kézjáték, majd folytatjuk. Ejakuláció nincs, csak péniszének apró lüktetésébõl érzem, hogy megtörtént, amire vártunk. És akkor azonnal kicsúszik belõlem, egy kicsit még fekszik a hátán, utána elmondja, hogy másokkal mennyire kemény legény tud lenni, de velem valamiért nem boldogul. Néha sír egy kicsit, néha meg csapkod, de elõfordult az is, hogy csúnyán káromkodott. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy tulajdonképpen minden rendben van: szerettük egymást, örömet okoztunk egymásnak, ennél többre nincs is szükség. De akkor

jönnek a történetek az elõdömrõl, az elõdöm elõdjérõl, és az elõdöm elõdjének barátnõjérõl, akiket „úgy megfektetett, hogy alig tudtak kivánszorogni a fürdõszobába”, és utána is egész éjjel csak hasonfekve tudtak aludni. Sokszor el akartam már küldeni, de amikor elnyugszik az ágyamban, úgy remeg, mint egy elhagyott kutyakölyök, és akkor mindig megsajnálom. Ez volt tehát a másik fél véleménye, és bizony nagyon õszintének hatott. Végül is nem ültünk le hármasban beszélgetni – a hölgy mereven elzárkózott attól, hogy kedvese jelenlétében is megismételje az elmondottakat –, de a következõ ülésen kifejezetten a szexuáltechnikai részletekre fókuszáltam Sándorkám meggyõzõ részletességgel vázolta, hogy Zsuzsa mennyire kikészül fékeveszett férfiasságától, „mindig arra kér elõtte, hogy ne csináljam olyan sokáig, mert úgy érzi, hogy tönkreteszem”, meg, hogy óvatos legyek az 119 elején, mert

akkor még fáj neki. Én meg csendben hallgattam, és arra gondoltam, hogy az ülés után végleg elbocsátom páciensemet, persze nem sikerült, azóta is hetente-kéthetente jelentkezik Zsuzsa után még két kapcsolatában bizonyította és egy harmadikban éppen most bizonyítja lankadatlan férfiasságát Az új partnerek személyiségükben és megjelenésükben kínosan hasonlítanak egymáshoz – és elõdjükhöz. Sándorkám mindig a nõies arcú, fiús testalkatú, vezetõként dolgozó, határozott, döntésképes hölgyeket keresi, a hölgyek pedig elhiszik (mert el akarják hinni), hogy végre egy érett korú, kõkemény macsóval hozta össze õket a szerencse, majd egy ideig kínlódnak Sándorka alkonyba hajló péniszével, türelmesen hallgatják csõdört megszégyenítõ coitális képességeirõl szóló történeteit, asszonyos megadással viselik el hisztériás kitöréseit. Aztán egyszer csak elegük lesz belõle, útilaput kötnek partnerük talpára, s

a következõ alkalommal páciensem elmagyarázza, hogy túltengõ libidójával kedvese nem tud mit kezdeni, s ezért most sem sikerült hosszú távú kapcsolatot kialakítania. Az aktuális partnerek ugyan szívesen számolnak be Sándor „dühödt erõfeszítéssel végrehajtott maszatolásairól”, de egyikük sem vállalja, hogy szembesítse a tényekkel. Ennyire azért nem tartják értékesnek a kapcsolatot Csaknem minden alkalommal felteszem a kérdést, hogy tulajdonképpen mit vár a beszélgetéseinktõl, szerinte van-e olyan problémája, amelyben csak én tudok segíteni. Félek attól, hogy sok ágyat megjárt férfiként öregségemre majd egyedül maradok – válaszolja ilyenkor, majd nagyot sóhajtva hozzáteszi: jó lenne már megállapodni valahol. Ehhez õszinteségre van szükség Sándor A partnerhez is és magunkhoz is – mondom erre én Ilyenkor felemeli a fejét, belebámul az arcomba és mélyen bólogat: látja doktornõ, ezért kell nekem idõnként

eljönnöm ide. Nagyon jól esik, hogy magával olyan õszintén beszélgethetek Az „alkonyi merevedésrõl” szóló férfiúi beszámolókat hallgatva nekem sokszor Euripidész jut eszembe Állítólag az õ nevéhez fûzõdik az a megállapítás, mely szerint „a férfiak egyik leginkább figyelemre méltó tulajdonsága, hogy rendkívül meggyõzõen tudják elõadni mindazt, amit maguk sem hisznek el. (E Á doktornõ, pszichiáter) A Psychologie Heute címû német szakfolyóirat 2000 februárjában megjelent száma, egy 1500 résztvevõvel készült amerikai felmérés adatait ismerteti. A vizsgálat az 50–75 évesek szexuális életével foglalkozott. Az adatok szerint az 50–59 éves férfiak és nõk legalább hetente egyszer ágyba bújnak partnerükkel, a 60–75 évesek között az ilyen párok aránya felére csökken, de a férfiak negyedrésze még 75 éves korban is játékra jelentkezik, ha szexrõl van szó. A csaknem húsz évvel korábban készült

Starr-Weiner jelentés pedig azt állapította meg, 61–90 évesek csoportjába tartozó férfiaknak 14%-a, a hölgyeknek pedig 9%-a hetente háromszor éli át az aktus örömeit. 120 A kutatók hangsúlyozzák, hogy e korosztály tagjai teljesen nyitottak az orális szexre, az új partnerkapcsolatokra, s általában azokra a – korábban nem gyakorolt – megoldásokra, amelyek a szerelmi boldogságot tökéletesebbé teszik. A párkapcsolati problémákkal, szexuális nehézségekkel foglalkozó pszichológusok, pszichiáterek rendelõiben feltehetõleg nem ez utóbbi csoport tagjai fordulnak meg. Azt azért el kell mondani, hogy a felpuhulási szindróma korántsem életkorhoz kötött: egy amerikai kutatás adatai szerint a 40–70 év közötti férfiaknak csaknem fele érezte érintve magát e kérdéskörben, egy német vizsgálat pedig arról számolt be, hogy a 30–80 év közöttieknek is 20%-a küzdött potenciazavarokkal. A legnagyobb baj mégsem a szervben van,

hanem a férfiak fejében. A szakemberek szerint ugyanis akkor beszélhetünk impotenciáról, „ha egy férfi minimum hat hónapig képtelen olyan erekcióra, amely az örömszerzõ szexuális életet számára lehetõvé tenné”. A pszichológusok viszont hangsúlyozzák, hogy az impotencia érzése már akkor kialakul, mikor a férfi másodszor vall kudarcot. A második kudarc tehát furcsa – „önbeteljesítõ” – folyamatot indít be: aki impotensnek érzi magát, az elkerüli az ágyba vezetõ utakat, énképe negatív irányba változik, a szerv tartós tétlenségre kényszerül, a nadrágszárban felejtve rozsdásodik, még a karbantartó járatás is elmarad. A funkcionális depriváció pedig a struktúrák sorvadásához vezet, másképpen fogalmazva: a genitális apparátus nem az állandó használattól, hanem a tartós nyugalomtól válik mûködésképtelenné. A hosszú távú szexuális passzivitás tehát mindenképpen kerülendõ, különösen az ötven

fölötti életkorban, amikor már a környezeti visszacsatolások és a szociokulturális tradíciók is az elpihenõ férfiasság irányába terelgetik az érintetteket. A tétlenség okozta károsodások megelõzését tárgyalva, a szakirodalom az andropauza (és a negyvenes években is már gyakorta jelentkezõ merevedési zavarok) idején használható gyógyszerek több fajtáját sorolja fel. A maszkulin szexuális képességeket serkentõ szerek közül jelenleg azok a leginkább elfogadottak, amelyek nem váltanak ki közvetlenül erekciót, csak szexuális ingerek hatására következik be a merevedés, akkor viszont nagy biztonsággal megtörténik a kívánt genitális méretváltozás. A különbözõ élelmiszerek, fûszerek, gyökerek csodálatosnak képzelt afrodiziáló hatása erõsen kétséges: a tudományos vizsgálatok többnyire azt bizonyítják, hogy legfeljebb a szer mûködésébe vetett hit eredményeként kerülhet a pénisz bevetésre kész állapotba,

azaz a természetes afrodiziákumok leginkább placebóként hatnak. A szexológusok egybehangzó véleménye szerint, a hölgypartnerek keze, nyelve, szája és teste a legjobb stimuláns – az élénken mûködõ férfiúi fantázia mellett. Az erektív problémák kezelésére szolgáló gyógyszerek Magyarországon csak receptre vásárolhatók, s az ilyen készítményeket elõállító gyógyszercégek felmérései sze121 rint: hazánkban csupán a merevedési zavarral küzdõ férfiaknak 10%-a kér medicinális segítséget, 90%-uk a „csendes szenvedést” választja. Pedig nem elhanyagolható nagyságrendû populációról van szó. Ha csak a szekunder jellegû zavarokat tekintjük: a hazai cukorbetegek 59,4%-a, a hipertóniások 44,3%-a, az urológiai betegségek által érintett csoport 50,4%-a küzd erektilis diszfunkcióval, s emellett egy sokkal nagyobb létszámú populációban a merevedési problémák önálló „kórképként” diagnosztizálhatók. Tehát

egy életminõséget meglehetõsen negatívan befolyásoló, következményeiben komoly károsodáshoz vezetõ zavarban is, az uraknak mindössze tizede vállalja orvosa elõtt a „coming out”-ot A kisvárosok és aprófalvak világában – s ezen belül is az ötven év feletti férfiak között –, ahol a „fönnálló tehetségrõl” legfeljebb csak egy-egy (nem szalonképes) vicc formájában esik szó, még nehezebb a helyzet. Nem találtam statisztikákat arra vonatkozóan, hogy Tiszántúl kis településein mekkora az ilyen zavarokat enyhítõ készítmények iránti kereslet, de az itt dolgozó háziorvosok közül (a megkérdezettek száma: 9 fõ) még egyhez sem fordultak ilyen kéréssel páciensei. Gyaníthatóan nemcsak az aprófalvak zárt közösségének puritánabb szexuális szubkultúrájával, az itt élõk esetleges tájékozatlanságával magyarázható ez a tartózkodás. A kommunikációs nehézségek mellett az sem elhanyagolható szempont, hogy (a

férfiak szerint) errefelé gyorsabban vész el a nõi vonzerõ: húszévesen menyecske, harmincéves korban asszony, negyvenen túl meg öregasszony – magyarázta egyik beszélgetõpartnerem, majd hozzátette: 57 éves vagyok, én már belenyugodtam a megváltoztathatatlanba. Itt nincs miért erõltetni a dolgot Az igazság az, hogy az erekciót segítõ gyógyszerek kínálata egyre bõvül, ezzel párhuzamosan valószínûleg növekszik azok fogyasztása is. Mindenekelõtt a 45. életévüket betöltött, urbanizált körülmények között élõ, legalább középfokú végzettségû férfiak szerepelnek célcsoportként, a hosszabb ideig tartó szexuálterápiás kúrákat, az új stimulatív hatású készítményeket bemutató hirdetések vizuális és szöveges kommunikációja is õket szólítja meg. Az én eldugott kis mezõvárosomban legfeljebb önmagamnak írhatnék fel ilyen tablettákat, de ha el akarom kerülni, hogy közbeszéd tárgyává váljak, akkor óvakodnék

attól, hogy helyben vásároljam meg a csodaszert A Tiszántúl aprófalvaiban kicsit késik a naptár: még a házasságban élõ nõk is elpirulnak, ha fogamzásgátlót íratnak fel velem – pedig már beléptünk a harmadik ezredévbe –, a férfiak pedig természetes állapotnak tekintik, ha ötven körül lassan lemondanak a nemi életrõl. És ez érthetõ is: huszonöt-harminc házasságban eltöltött év után az asszonyok már csak igen ritka és szerencsés esetben jelentenek eroti122 kus ingert a férjek számára. A nõk értékét jelentõs részben szépségük, külsejük, szexuális aurájuk határozza meg. Ezt a férfiak pontosan tudják – tapasztalják –, még akkor is, ha nem fogalmazzák meg ilyen sarkosan A nõi klimaxról, s a menopauza éveirõl könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésünkre, a szexualitás biológiájában teljesen járatlan férfiak is megtanulták, hogy a nõk ilyenkor megereszkednek, zsírredõk képzõdnek testükön, a

kötõszövet petyhüdtté válik, viselkedésükben kiszámíthatatlanok lesznek, hõhullámokról panaszodnak, kedvetlenek. A szépség fonnyad, a szexuális aura feloszlik, emellett a megszokás libidógátló hatása is érvényesül – ilyen feltételek között szinte organikus folyamatnak tekinthetõ az ötven fölötti férfiak szexuális étvágyának csökkenése, majd lassú megszûnése. Az aprófalvakban gyakorlatilag nincs lehetõség az erotikus érdeklõdést, motiváltságot ébren tartó, házasságon kívüli titkos érzelmi kapcsolatokra, nagy szerelmekre. Ha mégis elõfordul egy-egy ilyen történet, akkor kiderül, hogy a közösség morális toleranciája mennyire alacsony. Az aprófalvakban élõ, idõsödõ férfiak néhány év alatt kialakuló aszexualitása tehát szexuálpszichológiai és szociális tényezõk együttes hatásának eredménye. Hozzá kell tenni, hogy az andropauza biológiája is komoly szerepet kap e folyamatban. Az ötven fölötti

életkorban a férfiak szervezetében csökken az androgének (férfi nemi hormonok) szintje: a tesztoszteron például – a negyvenedik évtõl számítva – életévenként átlagosan 1,2%-kal. Ennek következtében a fizikai erõnlét és a libidó hanyatlik, az emlékezet kihagy, alacsonyabb lesz a stressztûrõ képesség, koncentrációs zavarok, ingerlékenység, fáradékonyság regisztrálható Az egyetlen, ami ilyenkor növekszik, a has körfogata, bár ezen az alapon a magyar férfiaknál 30 éves kortól számíthatnánk a klimaxot. Bizonyos kutatások viszont arra utalnak, hogy az erektilis diszfunkció és a libidó alacsony szintje nemcsak a hormonális folyamatok következménye, hanem a már fent említett külsõdleges tényezõk nagymértékben befolyásolják. Ugyanakkor – a gyógyszercégek nagy örömére – a maszkulin szervezet sokkal jobban reagál a hormonkészítményekre, mint a nõké. A biokémikusok azt mondják, hogy a férfiszervezet a

hölgyekénél kevésbé bonyolult: a különbség körülbelül annyi, mint egy Swatch és egy mechanikus óra között. Az aprófalvak férfipopulációja hatvan körül tehát döntõ többségében ugyan semleges nemûvé válik, de ez egyáltalán nem szükségszerû, és semmiképpen sem magyarázható valamiféle korrigálhatatlan élettani folyamattal. Az erektív képességek és a szexuális motiváció megõrzése minden bizonnyal segítene a hölgyeknek abban, hogy a klimax környékén – és azt követõen is – igyekezzenek vonzó szexuális célpontnak látszani. Ahogy egyik kollégám fogalmazta: ha férfiak elkövetnének mindent, hogy megõrizzék arcukat, akkor a hölgyek gyakrabban járnának kozmetikushoz. A probléma tehát elvileg orvosolható, 123 bár a témával kapcsolatos kommunikáció gyakran áthághatatlan akadályokba ütközik. Az erektilis diszfunkciót megszüntetõ tabletták egyikét készítõ gyógyszercég éppen e kommunikációs

akadályozottság oldására szervezett háromnapos tréninget az aprófalvakban, kisvárosokban praktizáló háziorvosoknak. Nem volt rossz elképzelés: nemcsak a beteggel, hanem többnyire családjával is közvetlen kapcsolatban állunk, ismerjük élethelyzetét, gazdasági körülményeit, tudjuk hol akar továbbtanulni a gyerek, s mennyit fizettek a vágósúlyt elért hízókért, tehát szinte családtagként tudjuk megszólítani pácienseinket. A foglalkozásokat egy gyakorlott, ötletekkel teli pszichológus vezette, vagy huszonöt kolléga jött össze egy színvonalas szállodában. A vendéglátást illetõen sem érhette szó a ház elejét, a tréningeket leszámítva olyan wellness-napok jellege volt a találkozónak. Végül az új ismereteket összegezve arra a következtetésre jutottunk, hogy ne pácienseinktõl várjunk a merevedési zavarokra utaló kérdéseket, esetleg panaszokat, hanem a kritikus életkorban lévõ férfiak esetében az orvos vesse fel

tapintatosan a problémát – mondjuk egy tv-film kapcsán vagy a mai fiatalok szabados viselkedésérõl beszélgetve. Személyes véleményem szerint a jó szexuális közérzet éppen úgy hozzátartozik egészségünkhöz, mint a megfelelõ táplálkozás, tehát semmi akadályát nem láttam az új stratégia kísérleti alkalmazásának. Annyi eszem azért volt, hogy nem a rendelõben és nem is orvosként, hanem – ahogy azt tanultuk – egy hétköznapi élethelyzetben, férfiként kezdtem „kommunikálni” a témáról. Nálunk a házban már nagyon régen központi fûtés van, s bár gázkazánt használunk, a biztonság kedvéért õsz elején mindig hozatok néhány mázsa tûzifát, így egy esetleges üzemzavar – volt már ilyen – esetén sem kapunk tüdõgyulladást. A fuvaros két szépen tartott lóval és egy gumikerekû kocsival érkezett, rendesen összerakta az udvaron a felfûrészelt hasábokat, s amikor végzett, bekopogott hozzám, hogy „vegyem

át” a munkát. Fogtam az apáméktól rám maradt csatos üveget, poharak mindig vannak a kerti asztalon, aztán – egészségére Péter bátyám, egészségére doktor úr – elkezdõdött a rávezetõ beszélgetés. Nem tartott sokáig Mi újság maguknál Péter bácsi? Hogy viseli a gyerek a várost? – nem volt rossz indítás: tudtam, hogy a lány már férjnél van, a fiú viszont Debrecenben jár fõiskolára, a szülõk büszkék is rá, meg féltik is. Megszokta már, bólogatott maga elé az öreg, most inkább csak szünetekben jön haza. A bizonyítványán én nem tudok elmenni, de azt mondja rendben van Ha nem tanul, akkor a lányokat hajtja. Nem sajnálom tõle, hadd csinálja Csináltuk azt mi is, igyekeztem a társalgást ebben a mederben tartani, a férfiember már csak ilyen. Ja, vakkantott maga elé az öreg, és kezében az üres pohárral elmerülten nézte a feltornyozott hasábokat. Akkor most üres a ház, Péter bátyám, fiatalodhatnak egy kicsit az

asszonnyal, jól belenéztem arcába, és közben megtöltöttem a 124 poharát. Mink-e? – emelte fel a fejét megütõdve Tudom én, mire gondol a doktor úr, de vén legénynek nem való a május Az öregasszonynak még úgy sem A múlt héten a fogával kínlódott, azelõtt a szívit fájlalta, most meg a visszereit. Megvénültünk mink már doktor úr. Az újbor még megindul tavasszal, az óbor már csak ülepszik. Utoljára Cibakon beszélgettem egy özvegyasszonnyal a tavaszban, amikor téglát vittem hozzá, de már annak se kellettem Vén betyár, mondta nekem, és ujjával rámfenyegetett, nem elég magának, hogy otthon szégyenkezik? (dr. T Sándor, 29 éves háziorvos) Összeérõ történetek Erdei Ferenc szerint: „a parasztok társadalmának nem az egyén a legkisebb eleme, hanem a család Egymagukban, önállóan és függetlenül nincsenek parasztok. Nincsen paraszt a családon kívül és ez életüknek mindenható egysége.” A tejszínû ködben

dajkálgatott kis tanyák idilli hangulatába persze lépten-nyomon beletenyerelt a történelem A „szûkmarkú szabadság ígéretével hitegetõ birtok” tulajdonosáról joggal gondolhatnánk, hogy szabad. Valójában viszont ez az osztály a legvédtelenebb a társadalmi változásokkal szemben, amennyiben csak a földhöz – pontosabban szólva csak saját földjéhez – ért, tudása nem konvertálható, egy másik tájegységen az õsi tapasztalatok már nem érvényesek. A szakmailag magasan képzett gazdatársadalom kialakulásához pedig még optimális esetben is szükséges egy új generáció. Az elmúlt öt évtizedben a parasztok hol földhöz jutottak, hol elvették tõlük, késõbb háztájit kaptak, aztán õstermelõk lettek, mire megszokták az elvtársat, már ismét úrnak szólítják a „fölsõséget”, és õk mindezt túlélték, elviselték, házakat építettek, kicsit gazdagodtak, iskoláztatták gyermekeiket, s most húszéves traktorokkal

szántják a 10 hektárt, amelynek termését talán majd el tudják adni. Közben pedig ott éltek a történelemnek kiszolgáltatott férjek mellett a férjeknek (is) kiszolgáltatott asszonyok, októbertõl–áprilisig sáros gumicsizmában, szoknya alá húzott melegítõnadrágban (õk még ma is úgy emlegetik, hogy mackóalsó – alatta vastagszövésû, egyenrózsaszín svájci bugyi) etették a jószágot, kapálták a kukoricát, késõbb palántálták a fólia alatti sáros földbe a paprikát-paradicsomot, és csak akkor látszottak nõknek, amikor a gyerek évzárójára ünneplõbe öltöztek. Hatvanöt–hetven évesek, nagyon fáradtak és többnyire csendesek. Saját életük intim momentumairól nem beszélnek, a kortársakról néha mesélnek furcsa történeteket, és értetlenkedõ idegenkedéssel nézik a felnõtteknek szóló tv-filmeket. Ezeknek a gyerekeknek mindig csak azon jár a fejük, hogy szépek legyenek, a fiúnak meg, hogy gazdagok, mink meg még

abban sem leltük örömünket, ami ingyenbe volt, pedig jutott belõle bõven, ha kellett, ha nem – összegezte Kati mama a két generáció életérzése közötti különbségeket. A nagyvárosokban a hatvanas évek legelején már volt lehetõség a szabadabb magánéletre, kissé csitult az osztályharcos csatazaj, a közéletiség ellenpontjaként markánsabbá vált az intimszféra és a fiatalok jelentékeny része ezt az alternatívát választotta (házibulik, galerik). A falvakban viszont 126 ekkor kezdõdött a szövetkezetesítés finise – sûrû fenyegetésekkel (olykor terrorral) – és innen nem volt hová menekülni. Itt a legintimebb élményekre is csak a társadalmiasított életvilág átpolitizált mindennapjaiban kerülhetett sor, s az államosított ivarszervek csak ritkán biztosítottak tulajdonosaiknak hosszú távú harmóniát. Aki pedig a hatalom elõtt lebbentette meg szoknyáját, az ártatlanságát kockáztatta, s a szüzességet errefelé

csak egyszer lehet elveszteni. Van olyan, aki ezért évtizedekig vezekelt Dehát a tiszántúli parasztok világában nehezen felejtenek – viszont nem adják fel soha Balog Janka huszonegy évesen, a kungyalusi tanácsháza egyik irodájában vesztette el szüzességét 1955. május 24-én a késõ esti órákban Partnere Törõ Mihály törzsõrmester, másodéves tisztiiskolás hallgató volt. A fiatalember az Államvédelmi Hatóság állományában töltötte sorkatonai szolgálatát, innen küldték iskolára. Az egész úgy derült ki, hogy a helybéli állatorvos felesége féltékeny volt a doktor úrra, aki az esti órákban egyre több idõt töltött a tanácsházán (néha nem egyedül) hivatalos teendõire hivatkozva Ezért az ablakot takaró redõny hézagait megfelelõ helyen kiékelte, s így kellõ körültekintéssel kívülrõl is ellenõrizni tudta férje esti kiruccanásait. Amikor a doktorné meglátta a kiszûrõdõ fényt nagy leleplezésre készült (az ura

már délután elment „marhákat oltani”), ezért a vénülõ szomszédasszonyt és annak anyósát is elhívta tanúnak. Azt hitte sikerül leleplezni a cibaki védõnõt, akivel férje – nem teljesen alaptalan gyanúja szerint – elvtelen viszont folytatott. Nem kis meglepetésükre Janka – õ a DISZ vagy MADISZ (nem emlékszem már, akkor éppen hogy hívták) ifjúsági pártszervezet körzeti titkára volt, így bármikor bejuthatott a tanácsi irodába – és a neki hevesen udvarló Törõ Mihály tüzes románcának lehettek tanúi. Tévedésüktõl nem jöttek zavarba, hanem feszült figyelemmel kísérték az eseményeket A lány lassan fogyó ellenállása egy fél óra alatt teljesen elkopott, hagyta, hogy Miska levegye világoskék bugyiját, aztán terpeszállásban a cserépkályhának támaszkodott, de a fiú minden mozdulatára összerándult (csak nem haladt vele az a szerencsétlen, pedig milyen derék legénynek mutatta magát, mesélte késõbb vihogva az

egyik öregasszony), akkor Miska a szoknyát is levette róla, és a titkári íróasztalon történt meg a nász. A vénasszonyok szerint Janka sokat kínlódott, egyfolytában azt nyöszörögte – a redõny mögötti ablak nyitva volt –, hogy jaj, nagyon meleg, jaj, nagyon feszít, de Törõ Mihály, a hatóság tisztjelöltje nem kegyelmezett. Az est végén a titkár asztaláról a Szabad Nép egyik lapjával eltakarították a nyomokat, aztán Janka a tanácsháza mentõdobozából kivett egy csomag vattát. Nem tudom, hogyan terjednek a faluban a hírek – lassan ötven éve élek itt, és ez még ma is titok –, de már kora reggel, amikor a titkár kiterítette az asztalkendõt és elõvette az újhagymát meg a zsíros kenyeret, berohant a takarítónõ, hogy ne 127 egyen már titkár elvtárs ezen az asztalon, még nem is tudtam letisztítani, épp csak hogy végig nem fosta éjjel a DISZ-titkár elvtársnõ, majd jó vastagon elmesélt mindent, amit addigra

megtudott. (S Antal nyugalmazott erdõmérnök) Nálunk 1951-ben kezdõdött a „kollektív gazdálkodás” megszervezése, és akkor fejezõdött be, amikor már csak termelõszövetkezeti községek voltak az országban. A termelõszövetkezeti csoportnak 1955-ben már 34 tagja volt, 480 kataszteri holdon gazdálkodtak, ennek egy részét õk vitték be a közös gazdaságba, nagy részét pedig az állami tartalékföldekbõl kapták A járási párttitkár javasolta az alakuláskor a Szovjet–Magyar Barátság Termelõszövetkezet elnevezést, s ezt a tagok közfelkiáltással elfogadták. Ügyes választásnak bizonyult, feltehetõleg a név komoly szerepet játszott akkor, amikor 1955 májusában valahol, valakik úgy döntöttek, hogy traktort kap a közös gazdaság. Akkor érkeztek az országba az elsõ orosz traktorok, nem volt rossz konstrukció, a máig is használt MTZ-generáció alaptípusának mondják õket. Persze akkoriban ez nagy horderejû politikai eseménynek

számított „ez a traktor nemcsak egyszerûen gép, hanem az országhatárokon átnyúló proletárszolidaritás szimbóluma” mondta a megyei párttitkár. A traktor Tiszaföldvár felõl saját lábán érkezett, Kungyaluban a kocsma elõtti futballpálya közepét felszórták fehér murvával, arra állították a gépet Nagy ünnep készülõdött a faluban: délután köszöntõbeszédek a felvirágozott traktor tiszteletére, utána hajnalig majális a frissen meszelt régi gépszínben. Törõ Mihály azért kapott szabadságot már napokkal a nagy esemény elõtt, hogy képviselje falujában a proletárhatalmat A traktorszentelõ elõtti éjszaka történt, ami történt – ma úgy mondanánk, hogy Miska kicsit túljátszotta a szerepét. A falu persze Jankát kezdte ki, a gazdák a DISZ miatt utálták, az asszonyok pedig azért, mert cigarettázott és rúzsos volt szája, meg aztán Miskával egyébként sem mertek lõcsöt akasztani Baromi erõs gyerek volt ez a Miska,

ezt mindenki tudta róla, pedig nem is verekedett soha, esze is volt, ráadásul kékparolis egyenruhában járt. Amikor Janka másnap bekerékpározott a faluba – Földváron lakott az anyjánál, az apja nem jött vissza a háborúból –, a gyerekek disznóságokat kiabáltak utána, a nõk hangosan nevettek mögötte, még a DISZ-tagok sem mertek vele szóba állni, a tanácshoz már zokogva érkezett. Buta, teszetosza ember volt a tanácstitkár – valahonnan Mezõtúr környékérõl került ide, azt hiszem Gyuri volt a neve –, nem merte kiengedni az épületbõl, azt akarta, hogy majd estefelé menjen haza, és egy ideig ne jöjjön Gyalura, várjon kicsit míg elcsendesednek az emberek. Aztán megérkezett Miska – a szülei mondhatták el neki, hogy mi történik a faluban –, bejelentette, hogy Janka tegnaptól a menyasszonya, kézen fogta a lányt és végigsétáltak a falun. Egy utca van csak Kungyalun, az is gyorsan kiürült, és egész az ünnepségig kihalt

maradt, még a traktordíszítõk is behúzód128 tak a kocsmába, és csak délután kezdték felrakni a gépre a pünkösdi rózsát meg a frissen nyesett lombokat. Azt is beszélik még, hogy ez a félhülye Gyuri titkár aztán még hónapokig csak félve érintette meg saját asztalát, pedig a takarítónõnek a munkakezdés után naponta nedves szivaccsal kellett letörölnie és pasztába mártott ronggyal kellett fényesre dörzsölni az írólapot. (P András nyugdíjas tanár) Nem voltak akkoriban sem gonoszak ám az itteni emberek, csak nem szerették ha valaki nem közülünk való és mégis dirigálni akar. Ez a Janka innen jött a szomszéd faluból, de mindjárt látszott rajta, hogy olyan más, mint amilyenek mink vagyunk. Hat hónapig volt Szolnokon valamilyen iskolán, aztán visszajött és minden gyûlésen agitált A fiataloknak arról beszélt, hogy mennyivel jobb lesz a kolhozban, mert ottan havi fizetést kapnak, és nem kell félniük majd az

idõjárástól, mert minden olyan lesz, mintha gyárban dolgoznának. De itt nem hallgattak rá, csak nagyon kevesen. 1955-ben én tizenhét éves voltam, amikor az asszonyok mesélték, hogy mi történt éjjel a tanácsirodán, nagyon megijedtem, mert mindjárt az volt az eszemben, hogy ha majd én is összekerülök valakivel, az biztos nagyon rossz lesz nekem is Állandóan hallgatóztam, amikor a nõvérem meg az anyám errõl beszéltek, meg akartam tudni, hogyan történik ez az egész, mert akkor a párom már járt hozzánk udvarolni. Ha sikerült egy kicsit kettesben maradnunk valahol, csókolóztunk meg mindenhol szorongatott, hiába próbáltam eltolni magamtól, mert nagyon kemény keze volt, de azért nem engedtem meg neki, hogy úgy nyúljon hozzám, pedig kíváncsi voltam, de féltem is nagyon. Anyám mindig azt mondta a Jankára, hogy az a földvári cemende, és sokszor elmondták az asszonyok, hogy a Janka még csak nem is bánta, mert utána el sem sírta magát.

Kocsis Marcsival együtt dolgoztunk Martfûn, õ Nagytõkén lakott és gyûrûs menyasszony volt, vele szoktam ilyenekrõl beszélgetni, megkérdeztem tõle, hogy utána miért kell sírni, azt mondta, hogy anyámék rosszul tudják, közben kell sírni, mert elõször fájni fog, de késõbb már majd nem annyira. Hiába kérdeztem volna az öregeket, õk sem tudtak volna többet mondani, és akkor még azt sem engedték, hogy ilyenrõl kérdezzünk valamit. Én régrõl ismertem a Jankát, az ünnepségen a Miskával együtt a vendégek között voltak, azt hittem, meg fog látszani rajta, hogy mit csinált vele a Misi az éjszaka, de rendesen tudott lépni, csak még fehér volt egy kicsit. Az uram – ugye akkor még csak udvarolt nekem – is megnézte, és azt mondta, hogy látni lehet rajta, hogy miféle. De akkor este már nem kiabálta meg senki, végighallgattuk a beszédeket és a traktor motorházára két oldalról fehér betûkkel ráfestették, hogy „druzsba” Utána

a szín végiben egy dobogón elkezdték a zenészek – Martfûrõl jöttek a gyárból –, a kocsmából addigra idehordták az asztalokat meg az italokat is Mink is táncoltunk, ahogy a 129 többiek és láttuk, hogy Miska még jó korán az egyik legény motorján hazavitte a Jankát, majd nagy sokára vissza is érkezett. Kívülrõl nézegette a táncolókat, az ablakon keresztül csak a cigarettáját lehetett látni meg azt, amikor rágyújtott. Aztán egyszer csak megzörgette az ablakot és integetett, mink is kikopogtunk és visszaintegettünk neki Akkor egészen közel hajolt az üvegfalhoz, és úgy kiabált, mint aki nincs egészen magánál, és állandóan felfelé mutogatott. Ezt is csak páran hallottuk, mert nagyon hangosan húzta a zenekar, és akkor volt egy nagy roppanás, mert az egyik fiókgerenda kitörött a falból, és leszakadtak a tetõrõl a cserepek az emberek közé. A Miska meg kintrõl biztos látta, hogy mi készül, és ezért mutogatott föl a

mennyezetre. Nagyon nagy volt a robaj, és a mindent ellepett a por, sikítani kezdtem, de akkor már szaladtunk is kifelé. Hat gerendaköz rogyott be, a földet vastagon borította cserép, a portól nem is láttuk egymást, csak azt hallottuk, hogy Miska ordít, de inkább úgy a torkából vonyított, mintha valaki meg akarná fojtani. Akkor már a földön térdelt és sírt is, pedig gyorsan kiderült, hogy senki sem maradt odabenn, mert nem egyszerre esett be a tetõ, hanem úgy egyik gerenda a másik után, a szín eleje pedig nyitott volt, jutott idõ arra, hogy kifussunk. Addigra Miska is elcsendesedett, de nem akart felállni, csak kaszált a kezével, a legények pálinkát adtak neki, kihányta és utána olyan csúnyán habos maradt a szája. Mutogatott meg forgatta a szemeit, megszólalni akkor már nem tudott Ott állt körülötte a falu, amíg a mentõ Szentesrõl megérkezett, az orvos valamivel beoltotta, a szövetkezet elnöke motorral áthozta a Jankát –

messzirõl hallottuk hogy jönnek, mert akkor már nagyon nagy volt a csend –, csak hálóing volt rajta, papucs meg kabát. Letörölte Miska arcáról a nyálat, elsegítette a mentõig, aztán nem is ült fel a motorra, hanem úgy ahogy volt, szál ingben, kabátban gyalog indult hazafelé (63 éves özvegy, nyugdíjas cipõgyári dolgozó) 1957 februárjától egy földvári rendõr vigyázott a falura: egy vaddisznó külsejû, de patkánylelkületû alkoholista vigéc. Valami baj lehetett a lábával, mert néha alig észrevehetõen bicegett, a faluban ezt persze mindjárt felfedezték, s ettõl kezdve csak úgy hívták, hogy Kacskaláb. Senki sem ismerte, csak annyit sikerült megtudni róla, hogy 1954-ig a Hortobágyon vigyázott a kitelepítettekre, utána pár hónapot szolgált Miskolcon is Látszólag csak két dolog érdekelte: ivott és utána lövöldözött Ha faluban néhányan leültek egy kicsit komázni, hívatlanul is megjelent (ki mert volna útjába állni

ötvenhét tavaszán?), aztán a második pohár után már azt ordítozta, hogy „én egy ilyen ember vagyok, a levesbe is beleszarok” – Szotyori Sanyi lakodalmán állítólag meg is tette, igaz, hogy akkor már üres volt a húsosfazék. Undorodtak tõle az emberek, magam is úgy láttam, hogy nem beszámítható. Gyaluban nem volt rendõrség, csak egy vasajtós pihenõszoba, sokszor töltötte itt az éjszakát, de nem aludt, hanem jár130 kált a faluban meg a kertek alatt, állandóan szimatolt (azóta sem tudom, mi a fenét kereshetett) és sajnos akadtak segítõi is. Õk mesélhettek neki Janka rövid jegyességérõl, a hadnagy elvtárs meg úgy gondolta, hogy ennek utánajár. Miskáról a szülei is csak annyit tudtak, hogy kórházban van, a parancsnoka néha levelet hozott tõle – azt írta, hogy a Szovjetunióban kezelik –, aztán ötvenhat õszétõl a parancsnok is elmaradt. De Kacskaláb hadnagyot nem is ez érdekelte, hanem Janka. Hozta-vitte a

szolgálati motoron, szervezkedett, hogy Fölváron is alakuljon meg a KISZ és Janka legyen a titkár, ez a szerencsétlen liba meg mindent ráhagyott. Magabiztos arccal ült a motorra és olyan sûrû volt a boldogsága, hogy szöget lehetett volna verni bele Akkor már tavasz volt, május 1-jén újra kinyitott a kocsma, este Kacskaláb pálinkát ivott, õ meg kevertet és utána a pihenõben töltötték az éjszakát. A falu pattanóra feszült, az asszonyok már hegyezték a nyelvüket, de tulajdonképpen nem történt semmi sem A hadnagy elvtárs idõnként berúgott és a pihenõszoba vaságyán éjfélig énekelt, Janka meg csitítgatta – teljesen eredménytelenül. Aztán egyik éjjel betelt neki, s amíg Kacskaláb hadnagy erõtlen kísérletet tett, hogy kifeküdje mámorát, Janka felöltözött, a vasajtót kívülrõl kulcsra zárta és hazament. Az ablakon természetesen rács volt, hadnagy elvtársunk másnap délig szenvedett odabenn – akkor éppen a tûzifás

vedret szarta teli, és a falra szögezett Szolgálati Naptár volt a toalettpapír –, de senki sem mert neki segíteni, ugyanis egész délelõtt azt ordítozta, hogy „ha kimegyek, mindenkit agyonlövök”. Estefele persze már a kocsmában ivott, aztán minden asztalnál elénekelte saját szövegezésû kesergõjét – „nekem mért nem mondtad soha, hogy jaj de nagyon feszít” – és a decis pálinkáspohárba csorgatta könnyeit.(S Antal nyugalmazott erdõmérnök) Törõ Mihály 57 õszén került elõ, néhány nappal azután, hogy Késmárki Laci lett a szövetkezet elnöke. Akkor már „Zöld Mezõ” volt a cég neve, a „druzsba” nevû gép pedig betegen rozsdásodott a szabad ég alatt, mert alighogy munkára fogták, megszorult benne egy dugattyú, a javításhoz persze se pótalkatrész, se szakértelem. Az új elnököt (gépésztechnikus volt, hivatásos katona, egészségügyi okok miatt leszerelt) a járás ajánlotta, a tagság pedig ellenszavazat és

tartózkodás nélkül választotta meg. Miska váratlanul érkezett, civilben volt, mindenki látni akarta, tapogatták, kérdezgették, de õ csak szájára mutatott, aztán arca elõtt vízszintesen elhúzta a tenyerét, az õ nyelvén ez annyit jelentett, hogy nem tud beszélni. Amúgy nem nézett ki rosszul, akárhol is volt, jól megsütötte a nap, nyugodtnak látszott, talán még hízott is egy kicsit. Az elsõ napokban ki sem jött a házból, késõbb azért rendbe rakta a kertjüket. Az apja akkor már betegeskedett, az udvar gondozására így nem jutott erõ. Ha valaki szólt hozzá, odaballagott a kerítéshez, meghallgatta a látogatót, szemével jelezte, hogy érti, amit mondanak, majd a drótsodrony fölött kézfogásra nyúj131 totta kezét. Janka egy hét múlva kopogtatott be hozzájuk, Miska megállt a küszöbön, nézte egy darabig, aztán a szája elõtt elhúzta a kezét, visszalépett a házba, és az ajtót nagyon gyorsan csukta be. Janka újra

kopogott, akkor már az öreg Törõ jött ki, szó nélkül belekarolt a lányba kikísérte az utcára, és utána kulcsra zárta a kertkaput. Ez valamikor október elején lehetett, akkor nyáron végeztem Kunszenten a halászmesterképzõ iskolán, meslencekkel kötöttem át a kerekzugi holtágat, és sokszor éjszakára is ott maradtam, mert a szerszámra ilyenkor is figyelni kell. Janka néha kijött hozzám, de nem úgy, mintha akarna valamit, csak beszélgettünk, aztán sírdogált egy keveset Nagyon szégyellte magát. Akkor már a napköziben vigyázott a gyerekekre, iskolába járt – tanárnõ akart lenni – és egyedül maradt otthon, mert amikor az anyja újra férjhez ment, Mesterszállásra költözött az urához. Késmárki Laci pedig lassan megismerkedett a faluval, majd egyik este elment Törõékhez, és azt mondta, hogy a szövetkezetnek kell egy éjjeliõr. Miska meghallgatta, bólintott, paroláztak és még aznap este munkába állt. Késõbb komolyan

összebarátkoztak, Laci ezt úgy mesélte, hogy egyszer ellenõrizni akarta Miskát, ezért éjszaka szép csendesen körbejárta a raktárakat, látta hogy a gépmûhely tárva-nyitva, megállt az ajtóban és magában szitkozódott, hogy az éjjeliõr meg biztos alszik valahol. Aztán valaki hátulról megérintette a vállát, amikor megfordult, Miksa állt ott a maga két méterével, Laci akkor kezet nyújtott és megvolt a komaság. Azt én nem tudom, hogyan diskuráltak egymással, de tavaszra ketten összerakták a druzsbát – szépen ketyegett a motorja – újrafestették, de a régi nevet meghagyták neki. Munkára ugyan nem volt alkalmas, legfeljebb parádézni lehetett vele, arra viszont kiválóan megfelelt. Felszabadulásunk nagy ünnepén pöfögtek végig a falun, sokan kiálltak a kapukba, integettek, még olyan is volt (igaz üveggel a kezében), aki énekelt. Miska vezetett, mert Késmárki Laci keze a gépolajtól excémás lett, mindkét karját géz takarta

könyékig Törõék kertjében állt aztán a gép, Miska rendszeresen kaszálta körülötte a füvet, késõbb takaros szárnyékot emelt fölé. Attól kezdve az elnök elvtársat az öregek úgy emlegették – persze csak egymás között –, hogy „a Laci gyerek”, Törõ Mihálynak pedig – az államvédelem egykori tisztjelöltjének – Sütye Miska lett a neve. (T Gáspár mezõgazdasági üzemmérnök, halászmester, fölesküdött halõr) Kacskaláb hadnagy nemi élete nem volt rendezett. Janka mély nyomokat hagyhatott benne, mert egész nyáron magányosan üldögélt a tökein, majd valamikor októberben egy mélyfekete pulykával iszogatott a kocsmában, és utána behúzódtak a pihenõbe. A falra már új naptár került, zománcozott szenesvödörre cserélték a régi bádogot, az õrszoba mögötti kamrát feltöltötték tüzelõvel, úgy nézett ki, hogy télre a szerelmi fészek biztosítva van. Aztán november közepén, egy tiszta alkonyú szombat este,

amikor a jól fûtött szobában Kacskaláb 132 elvtárs nekivetkezve kutatta ruhátlan kedvese testének titkait, egy varjú valahogy beledögölhetett a kéménybe, és a tenyérnyi szoba másodpercek alatt vastag füsttel lett teli. A szerelemesek pucér seggel ugrottak ki az ajtón, mint amikor ég a ház, Kacskaláb viszonylag könnyen megtalálta bokáig érõ, szürkésfehér gatyáját, kedvese viszont csak rózsaszín kombinéját mentette ki a szobából, abban didergett az ajtó elõtt, amíg hadnagy elvtársunk a füstmérgezést kockáztatva egyenként elõhozta alsónemûit és ruháit. A hölgy – szemérmesen a falnak fordulva – leeresztette a kombiné pántját, hogy melltartójába gyömöszölje kebleit, Kacskaláb pedig csizmájával veszõdött, hátát a falnak vetve próbálta magára rántani, de sehogy se sikerült. Keményen küszködött és közben persze káromkodott is nagyokat. Felfázom a motoron bugyi nélkül, sipítozott Kacskaláb kedvese –

ezüstbõl készült frontfogai megcsillantak a lámpafényben –, de úgy tûnt ez senkit sem érdekel. Vagy tízen nézték végig az ifjú pár furcsa távozását, mert este nyolc felé járt az idõ, az emberek éppen a kocsmából ballagtak hazafelé, amikor meglátták az ajtón kigomolygó füstöt, azt hitték kigyulladt az õrszoba, és megálltak segíteni Szerelme elõtti megszégyenülése miatt a hadnagy elvtárs nyomozást indított – úgy gondolta, hogy a kémény eltömõdésébe valaki besegíthetett –, rögtön az éjjeliõrt kereste, de Miska minden kérdésre fejet rázva válaszolt. Csak két napra adnák nekem ezt a némát – dühöngött a kocsmában Kacskaláb az eredménytelen kihallgatás után –, megtanítanám én a hiszekegyre, úgy mondaná, mint a vízfolyás. Ezt mindig elõadta, ha a kocsmába betévedt, és az ilyesmi nem volt ritka esemény. Késmárki Laci egyszer megpróbálta csendre inteni, ennek az lett az eredménye, hogy több helyen

is feljelentette, a fõ vádpont az volt, hogy pazarlóan bánik a szövetkezet vagyonával, mert „a falu legrégebbi kulákcsaládjának kertjében áll egy nagyértékû munkagép”. Lacit behívták a járáshoz, elétették a feljelentést, õ meg elolvasta, legyintett egyet, és minden maradt a régiben, bár Kacskaláb azt mondta, hogy most már neki kell vigyázni a gépre, és mutogatta a jegyzõkönyveket, amelyekben a druzsba már „bûnjelként” szerepelt. A következõ szerelem egy 26 éves, halk szavú, szõke lányka volt, néhány hónapja került adminisztrátornak a földvári rendõrségre, polgári alkalmazottként dolgozott. A vonzalom (finoman fogalmazva) nem volt kölcsönös, de a hadnagy elõl csak menekülni lehetett, aki finoman akart kitérni, csapdába került Ez történt most is A rendõrök a tanácsnál kaptak akkoriban ebédet, Gyöngyike pedig megadással tûrte, hogy csaknem minden alkalommal étkezés közben a pocakos lovag legyen az

asztaltársaság. A féltõ gonddal nevelt egyetlen gyermek – Debrecenben érettségizett, édesapja volt a földvári körorvos – és a sárgafogú rendõr között elõször a bableves témájában alakult ki asztal melletti polémia. Gyöngyike úgy találta, hogy a bableves „olyan közönséges” étel, Kacskaláb ezzel csak részben értett egyet, kifejtette, hogy hát õ is huzatos lesz tõle, de bizony ez nem zavarja, hi133 szen sokat van kint a határban, és ha úgy érzi feszít, hát egyszerûen elhagyja valahol. Nem is nézek hátra, szürcsölte jóízûen a levest, csak lépek egy hosszút, valami megreccsen bennem, és máris elmúlik a puffadás. Gyöngyike meg kõvé meredve hallgatott. Ez a beszélgetés komolyan megterhelte a kapcsolatot, de a végsõ tragédiát a lebbencsleves okozta. Ez ehetetlen, finnyáskodott az elsõ kanál után a menyasszonyjelölt, langyos és gusztustalan Megtörölte a száját, és bosszúsan tekintett körül. Kacskaláb

mélyen a lány szemébe nézett: ha akarja, én beleszarok, jelentette ki drámai hangon, s amikor Gyöngyike futva távozott az asztaltól, dühösen legyintett: ez sem ér többet, csak egy köpést – és hegyeset sercintett a gazdátlan tányérban gyöngyözõ zsírkarikákra. Valószínûsíthetõen nem az ételnek szólt az elismerés, mert a tálalókonyha személyzete egybehangzóan azt állította, hogy a hadnagy elvtárs saját tányérját becsülettel kikanalazta, utána jó étvággyal elfogyasztotta a dupla adag, csípõsre fûszerezett resztelt májat is. (S Antal nyugalmazott erdõmérnök) 1958/59 telén három hónapig bentlakásos mezõgazdasági szakoktatáson vettem részt, ezért a történet elejét én is hallomásból ismerem. Most is csak azt tudom mondani, hogy az a részeges csibész maga kereste a bajt Itt a faluban az elején ketten-hárman még cimboráztak vele – persze nem mindenki elõtt, hanem úgy elhúzódva valahová. Amikor aztán látták,

hogy mi lakik benne, rögtön kitelt a komaság Én dunántúli születésû vagyok, idegenként kerültem a faluba, Söveges Anti beszélt elõször Kacskalábról, nem voltam meglepõdve, a néphadseregben találkoztam ennél súlyosabb esettel is. Mindig valami szervezkedést akart leleplezni ez a marha, Miska után nagyon kutakodott, elsõsorban Janka miatt haragudott rá – a lány egy veszekedés közben állítólag azt mondta neki, hogy Miskát fogja örökké szeretni. De idegesítette az is, hogy Miskát nem lehetett megfigyelni, mert õ beszélni ugyan nem tudott, de hallgatni nagyon, s úgy vigyázott a határra – de talán az egész falura is –, hogy mindent tudott és észrevett, de õt munka közben nem látta senki, soha. Kacskaláb hadnagy számára ötvenkilenc januárjának utolsó hete nagyon mozgalmas idõszaknak bizonyult. Komoly szerelmi csalódások voltak mögötte, mindkettõrõl tudott az egész falu, aztán meg egy héten belül kétszer is defektet

kapott a szolgálati motor – este érkezett vele az õrszobára, éjjel a nagy konspiráció nyomait kutatta, reggel pedig salleroznia kellett a kereket. Biztos volt benne, hogy szabotázs történt, a kocsmában már sokszor elmondta, hogy az õrszoba magányosan álló épülete különösen érzékeny a diverzióra. Persze azonnal Miskát vette elõ, az néha bólintott, néha a fejét rázta (az egészbõl nem jött ki semmi), majd amikor megunta, felállt és kisétált az õrszobáról, Kacskaláb meg üvöltözött utána, hogy most rögtön lelövi. Este pedig öntötte magába a pálinkát, fenyegetõzött, hogy hamarosan megtanítja ezt a némát dalolni, és záróra körül 134 még megtöltetett kisüstivel egy csatos üveget, úgy mondta: ettõl majd megokosodik az éjszaka. Jóval éjfél után megállt Törõék kapuja elõtt Úgy kezdte a látogatást, hogy kétszer a levegõbe lõtt Isten tudja mi történt volna, de az emberek a lövésre felriadtak és

körbeállták a kertet. Volt aki vasvillával érkezett. Ezért csak a traktort vitte el Meleg vizet parancsolt a hûtõbe, szerencsétlenkedett egy darabig az indítással – ezeket a gépeket még berántós motorral indították, nem volt akkumulátoruk –, a jeges lépcsõn kalimpálva felkapaszkodott az ülésbe, aztán kinyittatta a nagykaput. Ezt szartam nektek zsírosparasztok – integetett a hajnali ködben a pálinkásüveggel, és elpöfögött Földvár felé Már csaknem megérkezett, amikor a vasúti átjáró elõtti emelkedõn lefulladt a gép. Próbálkozott az indítóval, de a zsinór elszakadt Beballagott a kapitányságra, egy terepjáróval jöttek vissza, drótkötelet akasztottak a vonóhorogra, így akarták beugratni a motort. Közben ihattak is rendesen, mert a másfeles csatos erõsen megfogyatkozott Már szürkült mire beindult a gép, a Gaz még felhúzta az átjáróra, Kacskaláb elvtárs éppen leszállni készült, mert fölösleges volt már a

vontatás, de a drótkötél rántásától megcsúszott a lépcsõn és sínek közé esett. Likvidállak te rohadék, ordította pálinkagõzös kábulatban kollégája felé, de az a kocsiban nem hallott semmit, nekivadultan vonszolta a földúton a traktort tovább A vonatfüttyre aztán megállt Megérkezett a hajnali gyors, és a 424-es igazságot szolgáltatott Miskát még aznap letartóztatták, engem délelõtt hívattak ki a tanításról a bõrkabátosok, tõlük hallottam, mi történt a faluban. Két napig faggattak, azt akarták tudni mindenáron, hogy Miska valóban néma-e Késõbb közölték, hogy nem indítanak vizsgálatot ellenem, de csak a tanfolyam végén mehetek haza, mert nem akarják, hogy jelenlétemmel befolyásoljam a nyomozást. Március elején vizsgáztam, mire visszaértem termelõszövetkezeti község lett a falu, de Miskáról még semmi hír sem érkezett. Akkoriban a vasút még nem adott nevet a vonatoknak, de az emberek a hajnali gyorsot már

úgy emlegették, hogy a Törvénytevõ (K. László a Zöld Mezõ Termelõszövetkezet nyugdíjas elnöke) Mostanában sokat beszélnek arról, hogy a hatvanas évek elejére teljesen stabilizálódott a rendszer, és utána nyitottá vált a társadalom. Lehet, hogy ez így volt, de az én helyzetem változása – lényegét tekintve – ivari vezérléssel zajlott, és döntõ szerepet kapott a folyamatban fekete klottból készült, harcedzett alsógatyám. Az egész úgy kezdõdött, hogy Janka egyedül maradt a földvári házban, napközis tanító volt, és 58 õszén elkezdte a fõiskolát Erzsi pedig akkor nyáron végzett – Pestrõl irányították ide, négy évig maradt nálunk, tornát tanított és biológiát –, Janka meg az egyik szobát kiadta neki. Augusztusban jöttek ki hozzám elõször, halat sütöttünk, beszélgettünk, és nekem nagyon megtetszett ez a pesti lány Nem tudtam, hogy mondjam meg neki, mert én akkor 135 még csak halászmester voltam,

õ meg tanárnõ, én tavasztól õszig a halászkunyhóban éltem, õ meg a hétvégeken gyakran Pestre utazott. Késõbb már egyedül is meglátogatott, igyekeztem én mutatni, hogy tetszik nekem, csak nem tudtam, hogy kell az ilyesmit csinálni. Nem volt ez olyan egyszerû: akkor múltam 21 éves, és nõvel még nem voltam soha, amíg iskolába jártam, néha elmentem moziba, de nem láttam még színházi elõadást, a falun kívül csak Kunszentmártonban voltam és egyszer Szolnokon. Errefelé a fiúk a katonaságnál ismerték meg a világot, nekem még ez sem sikerült, mert találtak egy foltot a tüdõmön (tényleg: tizennégy évesen két hónapot töltöttem szanatóriumban Kõszegen, és utána minden évben el kellett mennem vizsgálatra is), így felmentettek a szolgálat alól. Volt egy jó ruhám és egy jó cipõm, télikabát meg pulóverek, Erzsi meg majdnem mindig más szoknyát viselt, nejlonharisnyát hordott és magas sarkú cipõben járt. Azt mondta Pesten

tizenhat színház van meg több mint húsz mozi, és vannak olyan éttermek is, amelyek nem zárnak be, csak éjfél után. Hittem is meg nem is, amit mondott, olyannak tûnt ez akkor nekem, mint egy népmese. De ezzel nemcsak én voltam így: Erzsi egyszer két napra felvitte Pestre az osztályát (parlament, múzeum, állatkert, vidámpark), és nevetve mesélte, hogy egyik tanítványa azt írta a kirándulásról szóló fogalmazásában, hogy „nagyon jó a pestieknek, mert ott minden nap búcsú van és esténként sokáig táncolnak az emberek” Én meg nem értettem, mi van ezen nevetnivaló. Szóval nagyon széles volt közöttünk az árok, én meg nem tudtam, hogy átléphetem-e. Jankától kértem végül segítséget – elõször hallottam nevetni három év után –, aztán szombat délután Zsike kerékpárral érkezett, az oldalkasban borosüvegek voltak meg szódavíz, este kecsegét sütöttem roston és valami olyasmit dadogtam neki, hogy nagyon jól érzem

magam, amikor itt van, õ meg azt felelte, hogy mondhattam volna elõbb is, mert így elszerencsétlenkedtünk egy teljes hónapot. Nem tudtam kigombolni a ruháját – a halászok keze az evezéstõl, hálófoltozástól, halpucolástól, favágástól õszre nagyon megkérgesedik –, ezért õ vetkõzött le nekem, mielõtt elkezdte a szögre akasztotta a petróleumlámpát, azt hittem el fogja oltani, de õ nagy lángra csavarta a kanócot – mutatok valamit mondta, amire életed végéig emlékezni fogsz –, levetett mindent, csak a harisnyatartót és a nejlonharisnyát hagyta magán, aztán megállt fölöttem és engem is levetkõztetett. Gyönyörû teste volt, de nekem valami megszorította a torkomat, mert arra gondoltam, hogy õ csipkés harisnyatartót visel, nekem meg nincs más alsónemûm, mint néhány rojtos szegélyû, fekete klottgatya Fel akartam állni, hogy majd nadrággal együtt lehúzva szabadulok meg tõle, de Erzsi visszanyomott a szalmaágyra Nem

félünk és nem szégyenlõsködünk, nézett komolyan a szemembe, nem fog fájni, az egészen mindjárt túlesel. Honnan tudod – akartam kérdezni, de nem lehetett végigmondani a mondatot, mert a számra tette a kezét –, aztán lefeküdt mellém és 136 simogattuk egymást, elõször kezével segítve, majd puha csípõmozdulatokkal avatott férfivá. Aztán ezt játszottuk egész éjszaka Október közepén voltunk együtt utoljára a Kerekzugban – reggel már vastag köd feküdt a víz felett –, onnantól kezdve már én jártam hozzá Földvárra, de csak akkor töltöttem ott az éjszakát, ha Janka Pesten volt a fõiskolán. Amikor Miskát letartóztatták, akkor sem volt otthon, de úgy érkezett, hogy mindenrõl tudott, valaki már mesélte neki a vonaton Azt hiszem, úgy érezte, hogy Miska meg õ még mindig együtt vannak, teljesen összezuhant, naponta kapott sírógörcsöt, olyan volt a ház, mint egy ravatalozó. Két hét múlva jutott eszébe, hogy egyik

régi DISZ-es társa a megyei pártbizottságra került, kért egy nap szabadságot, kicsinosította magát, megkereste a régi elvtársat, aztán elmondta a történet sûrûjét: a tanácstitkár asztalát, a gépszínt meg a traktorszentelõt, Kacskalábat és függelékeit. Pár nap múlva írásban is eljuttatta a pártbizottságra – Erzsi két estén át verte az iskola gépét, szelídítette Janka naturális fordulatait –, az elvtárs csak annyit ígért, hogy továbbítja a többi elvtársakhoz a tanúvallomást. Tényleg történhetett valami, mert két hét után Késmárki Lacit is behívatták a pártbizottságra, Söveges Antit meg a vízügynél kereste meg néhány civil. Egy hónap múlva pedig Törõék levelet kaptak a fiúktól, Miska azt írta jól van, és most már nemsokára kiengedik 1959 május elsején voltam elõször Pesten, a nadrágom kopott volt és bokáig ért, a cipõ törte a sarkamat, a pulóverem nyakát kikezdte a moly, úgy éreztem, hogy a

villamoson elhúzódnak tõlem az emberek. Két napot töltöttem Erzsiéknél – szülei vidékre utaztak –, náluk fürödtem elõször fürdõkádban, és náluk láttam elõször olyan lakást, aminek egyik falát teljesen beborították a könyvek Akkor már kellemes meleg volt, konyakoztunk Erzsi szobájában – õ felvette legszebb kombinéját, nekem még mindig nem jutott más, csak az a fekete klottgatya. Levette rólam és elõre hajolva az ágyra támaszkodott, derekára húztam a kombinéját, akkor hallottam közben elõször kiabálni, sokáig csináltuk és nagyon szép este volt Amikor visszajött a fürdõszobából már bugyiban volt, én is öltözni akartam, de ránéztem a gatyámra, utána Erzsire és csak annyit mondtam, hogy ebbõl nekem elég. Azonnal értette mire gondolok, bólintott és hozzátette: és nemcsak a gatyából kedvesem. Õsszel kezdtem levelezõn Szentesen a mezõgazdasági technikumot, nem szerepeltem a Halászati Szövetkezet

káderfejlesztési terveiben, de apám két hónappal korábban minden vonakodás nélkül bevitte nyolc hold földjét meg négy marhánkat a téeszbe (nem sok választása volt: a szervezés hetében munkásõrök vigyázták a falut), ezért aztán a munkahely támogatta továbbtanulási kérelmemet. Erzsi az elsõ évre szinte örökbe fogadott – nagyon dühös volt, amikor észrevette, hogy olvasni sem tudok rendesen – másodikban aztán lassan kezdett oszlani a köd, és attól kezdve egyre kevésbé éreztem tehernek az iskolát. Közben kötelezõ olvasmányokat adott (ellenõrizte, hogy teljesítem-e a felada137 tot), emlékszem 1961 januárjában kaptam meg tõle Rejtõ Jenõ könyvét, a Piszkos Fredet – ez volt az elsõ könyvem, amit végigolvastam egy éjszaka. A következõ évben Erzsinek sikerült Pesten állást szereznie, azt kérte menjek vele De én akkor már tógazda voltam, egy fiatal halbiológus mellett dolgoztam – a tenyésztett nemespontyok

takarmányozásából írta a szakdolgozatát, ehhez gyûjtött adatokat –, így hát itt ragadtam és azóta is egyedül vagyok. Persze mindig forogtak nõk körülöttem, amikor az egyetemet csináltam (1971 óta mezõgazdasági üzemmérnök vagyok), akkoriban talán túl sok is, de valahogy egyik se fordult komolyra. Vagy húsz évvel ezelõtt volt itt Cserkén egy leányzó, a szülei hizlaltak, fóliáztak, annyi szoba volt a házukban, hogy sosem tudtam pontosan, hol vagyok, tetszettünk is egymásnak, komolyan gondolkodtam azon, hogy benõsülök a birodalomba. Csak az volt a baj, hogy Jucika világképe a primõr reteknél kezdõdött és a csemegeuborkánál le is zárult a történelmi horizont, ráadásul teljes magabiztossággal vélte tudni, hogy ami ezen túl van, az felesleges. Évek óta hordták Pestre az árujukat, de a nagybani piacon kívül semmit sem ismert. Amikor megkérdeztem, hogy mi érdekelné legjobban a városból, egy kicsit gondolkozott, aztán azt

válaszolta, hogy a víziló meg az óriáskerék De ettõl még feleségül vettem volna, csak hát voltak szülei is Nem is akármilyenek. A mama különösen ocsmány jelenségnek bizonyult Amikor még Erzsivel voltunk együtt, meséltem neki arról, hogy gyerekkoromban gond volt a tüdõmmel, õ pedig megtanított néhány légzõgyakorlatra meg a gimnasztika alapelemeire. Sokszor tornásztunk együtt az iskola tornatermében, néha lekapcsoltuk a villanyt és levetettük a melegítõnket is. Megszoktam a tornát, hetvenháromban kezdtem építeni a házamat, s az egyik szobába szõnyegpadlót tettem, aztán csináltattam az öcsödi lakatosmesterrel egy saját tervezésû erõpadot Máig is használom, azt hiszem ennek köszönhetem, hogy még most is rendesen egyben vagyok. Jól esik a mozgás, húzom a súlyokat – közben néha eszembe jut Erzsi –, és akkor nem is fáradok el annyira. Jucika és az anyja meg egyik délelõtt átszaladtak hozzám halért, éppen edzettem

– akkoriban még nagy súlyokat emeltem –, õk meg az ajtóban állva végignézték, ahogy izzadok. Jucika nem szólt semmit, de a mama távozáskor szemrehányóan jegyezte meg, hogy „csak elherdálod itt az erõdet fiam, pedig vénségedre jó lenne az még a szaráshoz is”. Becsuktam mögöttük az ajtót, és utána nagyon hosszú ideig kerültem a találkozást. (T Gáspár mezõgazdasági üzemmérnök, halászmester, fölesküdött halõr) Engem Miska dolgában Késmárki Laci keresett meg még 59 nyarán. A járásban figyelmeztették, hogy Miska hamarosan visszajön a faluba, de megtiltották neki, hogy a szövetkezet továbbra is alkalmazza Azt mondták, hogy nem mûködött együtt a nyomozóhatósággal, meg egyébként sem kell az, hogy 138 annyira szem elõtt legyen. Most már kifejthetném, hogy mit gondoltam akkor, de azt hiszem felesleges. Az öcsödi gátõrház mindenhonnan messze van, télen még ma is legfeljebb hernyótalpon lehet megközelíteni vagy

gyalog, a segédgátõr állása majd egy éve üres volt, ezt a helyet gondoltam Miskának, és nem is volt rossz elképzelés. Beköltözött a gátõrház melletti szolgálati férõhelyre (egy kertre nyíló szoba, szék, asztal, mosdótál, vasszekrény és egy szürkére festett vaságy), és az elsõ héten csak evett meg aludt. Megpróbálhatták szóra bírni, mert bal karja bénán fityegett válláról, néha megállt a gátõrház udvarán és sokáig nézett a semmibe. Nagyon megviseltnek látszott és kicsit zavaros volt a szeme, de aztán összeszedte magát. Szombat délutánonként meglátogatta szüleit, de az éjszakát sosem töltötte a faluban Janka már az elsõ héten megjelent, Miksa éppen a szerszámost takarította – lábával támasztotta meg a szemétlapátot, mert bal kezével fogni nem tudott – nézték egy darabig egymást, aztán a lány felült a kerékpárjára, és másnap délben pokrócba csavart edényben forró húslevest hozott. Miska ép

kezével nemet intett, Janka az asztalra tette az edényt, aztán pár nap múlva ismét jött, és megint ételt hozott. Miska eleinte következetesen visszautasította a házikosztot, aztán egyszer Tóth Gazsi, a halászmesterünk elmesélt neki ezt-azt a kiszabadításáról, és ettõl kezdve gyarapodni kezdett a fiú. Janka meg úgy örült, mintha megint az asztalra kellene feküdnie, pedig errõl szó sem volt, Miska szigorú cölibátusban élt, egykori kedvesétõl legfeljebb a tyúkpörköltet fogadta el. Késõbb már azt sem csak úgy Keserûs Jóska szakaszkapitány gátõr volt Miska fõnöke, legényemberként vette át a szolgálatot, a gátõrházban pedig megélénkült az élet. Jóska ugyanis nagyon értett az állatokhoz, az õrház melletti illetményföldön kukoricát termesztett és komoly gazdálkodásba fogott Miska volt a segédkondás, az elsõ évben ötvenkét hízót adtak le, és az elszámoláshoz Jóska mindig meghívott tanúnak. Miska csendestársi

minõségben 30%-ot kapott, s egy-egy alkalommal több pénzt vettek fel, mint az évi keresetük. Aztán amikor Janka ismét hozta az ellátmányt – hetente egyszer télen is megjelent, néha kilométereket gyalogolt sárban, hófúvásban –, akkor Miska az elmúlt két évet is ki akarta fizetni, a lány meg szégyellte magát és szabadkozott. Törõ Mihály pedig nagyon komolyan felállt, tenyerével függõleges vonalat húzott a levegõbe, aztán a tányérra mutatott és két ujját összekulcsolva jelezte, hogy a konyha az közös, majd ujjait összedörzsölve közölte, hogy nem ingyenes, aztán sérült kezét a vaságyra tette, szájmagasságban vízszintesen elhúzta tenyerét, és fejével határozottan nemet intve hosszú távra kijelölte kapcsolatuk határait. Valamikor 64 márciusában Késmárki Laci szólt, hogy az új földvári rendõrkapitány felhívta telefonon Tisztességes hangon beszélt, elmondta hogy tatarozzák a rendõrség épületét meg a

garázsokat is, és arra kérte az elnök elvtársat, hogy vigye a fenébe a traktorát. Fiatal ember volt a kapitány (századosi rangban), és a druzsba elõ139 életérõl csak keveset tudott. Azt viszont tudta, hogy semmilyen leltárban, nyilvántartásban nem szerepel, a felújításnál pedig majd mindenki kerülgetheti Laci meg azt mondta, hogy végre hízik egy kicsit a falu, ez a gép valahogy mindig csak bajt csinált, helyezzem el ideiglenesen a gátõrháznál, aztán majd lesz vele valami. Keserûs Jóskával mentünk érte, üzemkészre hoztuk (hûtõvíz, olaj, gázolaj, az indítómotorba keverék), az elsõ rántásra beugrott, gond nélkül végigketyegtünk a földúton, aztán betolattunk vele a vízügy gépei közé. Janka meg Miska úgy álltak körülötte, mint öreg házasok hajdani nászágyuk elõtt, és úgy láttam kerülték egymás tekintetét. Délután esni kezdett a hó – nehezen jött abban az évben a tavasz –, Janka pedig elindult

hazafelé. Miska egy darabig nézett a lány után, aztán körbe járta a traktort. Nekem úgy tûnt nehezen dönti el, hogy belerúgjon-e, vagy az is elég, ha csak szemközt köpi. (S Antal nyugalmazott erdõmérnök) 1971 januárjában Keserûs József szakaszkapitány gátõr terelõpulija jobblétre szenderült. Öreg jószág volt már, napok óta gyengélkedett – Jóska komolyan aggódott érte, este még langyos rántottlevest vitt neki –, de Cafat reggel a füttyszóra már nem jött elõ. Még éjfél elõtt elpusztulhatott, mert reggelre az apró test – a puha szalmával bélelt kutyaházban – csontkeményre fagyott. Temetés elõtti gyász ült a gátõrházra, de temetésrõl szó sem lehetett. Mínusz tizennyolc fok volt az éjszaka, amikor Miska megpróbálkozott a sírásással a csákány a jeges földön szikrát vetett. Napközben viszont az emberek az elöregedett gátvédõ rõzsekötegeket égették – tavasszal majd friss vesszõnyalábbal pótolják a

kiselejtezetteket –, így Jóska hamvasztásos végtisztességre határozta el magát. Összehordatott az udvaron néhány köteg rõzsét, akáchasábokkal fedte be a készülõ tüzet, s azok közé helyzeték el a kiskutya tetemét. Közben persze több kupica pálinkával tisztelegtek Cafat emléke elõtt, elérzékenyülve emlékeztek a megboldogult bölcsességére és hõstetteire. Én már a halotti máglya fellobbanása után érkeztem a helyszínre – ha hosszú ideig tart a fagy, lékeket szoktam vágatni a holtágakon, hogy jusson a vízbe a halaknak elegendõ oxigén –, õszinte együttérzéssel osztoztam a gátõrház gyászában, aztán az ólmosan szürke délelõttben elõször körtepálinkával, késõbb forralt borral vigasztaltuk magunk. A máglya teljes elhamvadása után Jóska kért Miskától egy befõttes üveget – a téli hónapokban Janka csavaros tetejû konzerves üvegekben házi készítésû kompótot hozott –, megtöltötte a hamvakkal, a

tetõre filctollal ráírta, hogy Cafat 1971, az urnát ünnepélyesen elhelyezte a konyhaszekrény tetején, aztán megbeszéltük, honnan is szerzünk új kutyát. Amúgy – e rövid gyásztól eltekintve – a gátõrházban nem volt szomorú az élet, Jóskához sok lány szeretett volna férjhez menni, s a megözvegyült vagy éppen elvált asszonyok is tudták, hogy itt mindig kaphatnak egy kis vigasztalást. Télen persze ritkult a vendégjárás, 140 ilyenkor Jóska hosszas gyaloglásokkal bonyolította legényéletét, késõbb felismerte, hogy a druzsba sok fáradtságtól kímélheti meg, (azt mondta úgyis kell a gépnek egy kis karbantartó járatás), s ettõl kezdve a traktor a gátõrház megbecsült tartozéka lett. 1971-ben festették át újra, Jóska el akarta tüntetni a nevét, de akkor Miska letette az ecsetet és megrázta a fejét, így aztán semmi sem változott. A József-nap a gátõrházban mindig jeles ünnepnek számított, a szomszéd gátõrt

Sándornak hívták, minden évben más volt a házgazda, sok volt a vendég, és rendszerint éjfélig tartott a vidám sokadalom. 1975 márciusában még mindent hó takart, Jóska már szürkületben indult el a szomszédba, hogy kollégájával közösen ünnepeljék névestéjüket. Pénteki nap volt, akkoriban tértünk át a vízügynél is az ötnapos munkahétre, de a szigorú szolgálati szabályzat szerint a telefonügyeletet ilyenkor is biztosítani kell. Ez általában a segédgátõr feladata, de Miska bejelentkezése nem volt megoldható, ezért Janka vállalta, hogy kinn marad az õrházban, amíg a házigazda visszaérkezik. Jóska felvette bundabetétes, bõ viharkabátját, útravalónak még bekapott egy kupicát, a traktor felkapaszkodott a fagyos rámpán a gátra, egy darabig még hallották a pöfögését, aztán elnyelte a hangot a szemerkélõ ónos esõ. Hajnalra Jóska még nem érkezett haza. Janka a szolgálati telefonon hívta a vendéglátókat, a

telefon sokáig csengett, végül egy álmos férfihang vette fel, Fekete Sándor gátõr jelentkezett Azt mondta, hogy az ünneplésnek még éjfél után vége volt, s mindenki elindult hazafelé. Mikor meghallotta, hogy Jóska még nincs otthon, azonnal kiment szemébõl az álom. Valami történhetett, mondta, induljanak el felénk, mi meg innen megyünk magukhoz és bejárjuk a szakaszt A két õrház között – csaknem félúton – észrevették a traktort, a motor már hideg volt, mellette hóba taposva az indítózsinór. Jóska az egyik telefonpózna mellett állt, még intett a kezével, de már csak nyöszörögni tudott. Leállt ez a mocsok, nem lehet berántani, komoly erõfeszítésébe került a beszéd, aztán meg pisilni kellett, folytatta és böffentett egy nagyot. Ide támasztottam a fejem, most meg csapdában vagyok. Nem tudok elmenni innen Félek is nagyon Látod Miska, fordult szomorúan segédje felé, még a pöcsöm sem tettem el Sándor megpróbálta

vállra venni Jóskát, de a test nem mozdult. Nekihuzakodott még egyszer, de Keserûs József gátõr csak állt, mint a cövek. Kísérteties pillanat volt. Hajnali három óra, szakad az ónos esõ és a behavazott Kõrös-parti gátkoronán egy ember távírópóznává lényegült Megfogott ez a bálvány, reggelre felfal, vigyetek el, kesergett, s hangja rémülettel volt teli Csak Janka õrizte meg hidegvérét, átvette a vezénylést. Lámpát, rendelkezett, és körbejárta az oszlopot Rögtön átlátta a helyzetet: Jóska – miután (a nyomokból ítélve) több liternyit veszített élõsúlyából – vett egy nagy lendületet és bõ viharkabátjával szorosan az oszlophoz gombolta magát. Bicskát, parancsolta, aztán a pózna túloldalán elkezdte nyiszálni a kabátról a gombokat. Ne öljön meg, Janka, ke141 sergett a gátõr, nekem már úgyis mindegy, csak reggelig várjatok, aztán lehuppant a földre. Miska meg Sándor elszántan húzták hazafelé az

elgémberedett szakaszkapitányt. Jóska megadással tûrte, de amikor a traktorhoz értek, megálljt parancsolt Kitartó próbálkozások árán felegyenesedett Kihúzta magát, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy méltóságteljes legyen. Te meg egy gyilkos vagy, mondta ki a gép lökhárítója elõtt imbolyogva az ítéletet, kihasználtad, hogy gyenge vagyok, s eldöntötted, hogy az életemre törsz. Ez egyszer még megbocsátok neked, de elfelejteni ezt nem fogom soha. (T Gáspár mezõgazdasági üzemmérnök, halászmester, fölesküdött halõr) Keserûs József gátõr már régóta egy illatos, városi lányról álmodott. 1976-ban egy hetet társasutazott Ausztriában, összejött egyik útitársával – egy huszonhat éves titkárnõvel –, és életében elõször szeretkezett úgy, hogy a lány volt felül és hátat fordított neki. Azt mondta nem is az aktus, hanem a látvány volt felejthetetlen, és nehezen törõdött bele, hogy ezt az élményt nem

hozhatta haza. Hozott viszont egy halom magazint – tényleg gyönyörû lányok mutogatták a testüket –, de Jóska csak a feneküket csodálta, a finom kis melltartókat meg az átlátszó hálóingeket. Végzetesen beleszeretett az álomszép tüllcsodákba és nagyon elkeserítette, hogy a langyos nyári alkonyatban csak gyûrött szoknyák alól tudja lehúzni az átizzadt bugyikat. De azért persze gyakorolta szorgalmasan. Miska meg Janka is nézegették a képeket, Miska fejét csóválta és mammogott, Janka inkább irigykedett. Nem õszült még, de néha magas szárú fûzõs vászoncipõt viselt, tavasztól õszig egy öreg Trabanttal hordta a házikosztot, Miska meg minden héten átvizsgálta a kocsit. Tímea 78 nyarán került a gátõrházba, és attól kezdve a ház mögötti szárítókötél úgy nézett ki a mosás után, mint Szolnokon a Röltex kirakata. Timi korábban egy kórház konyháját vezette, hat évig egy orvos felesége volt, hatalmas házat

építettek, de a válást követõ osztozkodásból neki csak egy másfél szobás lakótelepi jutott. Lakását kiadta, és úgy döntött, Jóskánál piheni ki a válás fáradalmait. Szorgalmas és igyekvõ teremtésnek bizonyult: az elsõ hónapban nem csinált mást, mint takarított, rakodott a konyhában, meg mosott. A gátõrházban mindig is rend volt, de a lakás ettõl kezdve kifejezetten ragyogott. Sószegény ételeket fõzött és nem használt zsírt, csak olajat A levese húgy volt, a pörköltje meg hasmenés – mondta Jóska késõbb, amikor már mélyen megbánta a liezont –, de addig a házba csak cipõ nélkül lehetett belépni, és a dohányzás is csak a verandán volt megengedett. Viszont Tímea tényleg dekoratív nõ volt, fehérnemûirõl ítélve szépségét ízlésesen tudta csomagolni, sokszor délután is magukra zárták a házat, és ha nyitva volt az ablak, mindenki hallhatta, hogy nagyon boldogok. Karácsonyra Jóska hat kilót fogyott, pedig

sosem volt rajta tartalék. A névnapi elõkészületekben Timike csak segédszakács volt, mert Jóska birkapörköltet csi142 nált, nyílt tûzön, bográcson és nagy vendégségre készültek, mert az új asszonyra mindenki kíváncsi volt. Jól indult az este: Tímea ragyogott, hódított és csacsogott, a közönség a háziasszony lábai elõtt hevert Most már beleteheted a sót aranyom, adta ki Jóska az utolsó parancsot, és visszavonult a bogrács mellõl, hogy õ is rendbe hozza magát. Tímea lila abrosszal terített, lilamintás szalvéták voltak az asztalon, lila tányérkákba tette a sót, és fehérekbe a paprikát, lila gyertya lobogott az ünnepeltek elõtt, a vendégasszonyok arcán látszott az elismerés, és lelkük mélyén már utálni kezdték Timikét. De a hús porhanyós volt, a szaft errefelé ismeretlen pikáns ízeket hordozott, a vendégek bort is fogyasztottak rendesen, az arcokra kiült a boldogság, és mindenkiben elomlott a jó. A

fûszerezésen múlik minden, Timike kedves tartózkodással fogadta az elismeréseket, de egy férfi konyháján csak paprika van, só, bors meg vegeta Én inkább a diszkrétebb ízeket szeretem Sokáig töprengtem, hogy mit is tegyek a paprikásba, aztán találtam valami régi fûszerkeveréket. Az adja ezt a sejtelmes aromát Talán még valamelyik elõdöm hagyta itt – Tímea megbocsátó mosollyal vette tudomásul kedvese elõéletét. Nem tudom pontosan ki is csinálhatta, mert az üvegre csak az volt ráírva, hogy Cafat 1971 Jóska kezében megállt a kés. Letette a tányér mellé, és csuklott ez nagyot Akkor még nem figyelt rá senki sem A szobából határozott léptekkel indult kifelé A második csuklás már tartalmasra sikeredett. Aztán már csak az öregje jött, de az végeláthatatlanul Az ajtót nem sikerült elérnie Janka összeszorított fogakkal terelgette volna a beteget a kert felé, de egyszerre elfehéredett, felsõteste rándult egyet, és belõle is

visszaindult a birkapaprikás. Akkor már Timike zokogott és sikoltozott. Az egyik vendégasszony felugrott az asztal mellõl, és feldöntötte a borospoharat. Kiverekedte magát az ajtón – fehér cipellõjét vastagon borította az alig emésztett gyomortartalom –, aztán az elõszobában elfogyott belõle a lendület. Még ketten kísérelték meg a kitörést, de egyiküknek sem sikerült A többiek egymás után törõdtek bele, hogy nem vihetik el a vacsorát. Edzett ember vagyok, de akkor már én is kezelhetetlennek ítéltem a helyzetet Ahogy mentem kifelé a házból, alig gyõztem kerülgetni az maradékokat. Némelyik akkora volt, mint egy elefánttrágya, csak ennek a szélét veres lé folyta körül. Mindegy mit evett az ember, oktatott ifjúkoromban a Tisza-parton egy fõlovász, az igazi hányásban sárgarépának lenni köll, de most nem voltam olyan állapotban, hogy elvégezzem a beltartalmi vizsgálatot. Timikét másnap délelõtt láttam utoljára, amikor

vonatra szállt Miska a druzsbával vitte ki, állt a traktor mellett és komoran nézte, ahogy Tímea bõröndjével küszködik. Eszébe sem jutott segíteni. Zaklatottnak látszott, csak akkor nyugodott meg, amikor a szerelvény sima gyorsulással elhúzott Pest felé. Jóska néhány évvel késõbb, amikor már higgadtan tudott beszélni az ügyrõl, meghitt férfitársaságban valami olyasmit mondott, hogy Tímea tulajdonképpen csodálatos nõ volt, mert 143 minden testnyílásával örömet tudott szerezni. Komlós Bandi bácsi, a nyugdíjas révész, megértõen bólogatott, aztán Jóska vállára tette kezét. Tudom mire gondolsz fiam, tette hozzá késõbb, mert az én nyílásaim is pontosan ilyenek. Csakhogy azok leginkább nekem okoznak örömöt. (S Antal nyugalmazott erdõmérnök) A Hármas-Körösön az ezredforduló hozta meg az évszázad árvizét. Gyomától a torkolatig harmadfokú volt a készültség, voltak olyan szakaszok, ahol majd egy hónapig tartott

a rendkívüli állapot. A vízõrök folyamatosan járták a gátat, napközben a gátõrház udvarán vagy húsz ember töltötte a homokzsákokat, állandó volt a gépzaj és néha volt egy kis zûrzavar Akkor már nyugdíjas voltam, nem irányítottam, csak szerveztem a védekezést. Kiürítettük az udvart – kellett a hely, különben nem tudtak megfordulni a szállítóeszközök –, Jóska mindjárt az elején kivitte a druzsbát a gátoldalba, aztán sebességbe tette és behúzta a kéziféket, a meredek lejtõn legurulva könnyebb lesz majd beugratni, ha a készültség után a helyére állunk vele. Már elmúlt húsvét, amikor visszavonták a rendkívüli állapotot, egy héttel késõbb pedig mérsékelték a fokozatot is. Jóska tanakodott egy kicsit Tóth Gazsival, aztán közölték, hogy a sikeres védekezés örömére holnap ünnepélyes keretek között halászlé lesz a vacsora, a nyersanyagról a halászmester gondoskodik. Hárman azonnal kerékpárra ültek

és behajtottak a faluba Úgy mondták, hogy csak a holnapi vacsora szempontjából kellenek a hangszerek, de még elõtte össze akarnak kicsit játszani Felengedett rólunk a nyomás, én a talpszivárgások miatt azért nem voltam teljesen nyugodt, motorra ültem, hogy még világosban végigjárjam a szakaszt. Mire elindultam visszafelé, majdnem teljesen besötétedett. Már messzirõl láttam, hogy az õrházban ég valami Nagy lángok lobogtak, néha szikrák szálltak az ég felé, máskor meg a nyárfák koronáját olajos füst lepte el Mikor kikanyarodtam a fák közül, elõször a kutyákat vettem észre A túlméretezett kuvasz élete párjával ült a gátoldalban, és dühödten csaholtak Sosem szerették a felfordulást. Aztán Gazsit láttam, ahogy a földön ült Halászmesterünk a széltépett eperfának vetette hátát, egyik kezével bokáját nyomogatta, másikkal betört orrát törölgette Igen megviseltnek látszott és dünnyögve káromkodott Szakadt volt

az inge, nagy vérfoltok sötétlettek az elején. Az udvart szegélyezõ kukoricásban erõsen égett valami, az emberek ott álltak mellette, de nem oltotta senki, csak Miska hajladozott körülötte, világos ingben volt, olyannak látszott, mint egy lidérc. Aztán Jóska rohant ki a házból, de nem a tûz felé indult, hanem Gazsihoz. Körtepálinkával kezelte a sebesültet, ha nincs komoly baj, errefelé ilyen az elsõsegély Akkor már láttam, hogy a druzsba ég Ha kicsit csillapodtak a lángok, Miska egy vödörbõl gázolajat loccsantott a gépre, és mosolyogva nézte, ahogy a tûz új erõre kap Akkor érkeztek vissza a zenészek Ver144 senytempóban tekertek végig a gáton, de mikor megtudták, mi történik, egészen megnyugodtak. Lajos levette hátáról a madzaggal felkötött klarinétot, a többiek is letették a hangszert, aztán beálltak a bámészkodók közé. A gumiabroncsokból hangos szusszanással fújt ki a levegõ, és szúrós füstöt terített a

kukoricás fölé. Ahogy a légáramlat meghajlította a lángokat, mindenki hátralépett, de Miska ott maradt a lángnyelvek között Sosem láttam még ilyen boldognak Törõ Mihályt Gonoszkodó mosoly ült az arcán, szájával elégedetten mammogott. Úgy nézett ki, mint egy máglyahalálra készülõ vértanú, aki már életében üdvözült. Az elõzményeket sokan elmesélték – és persze sokféleképp –, de azért hamar összeállt a mozaik. A védelmi munkák nem fejezõdnek be a készültség megszüntetésekor Ilyenkor már az a feladat, hogy az egész szakaszon helyreálljon a vészhelyzet elõtti állapot. Ezzel foglalkoztak az emberek a gátõrház udvarán: összerakták a zsákokat, tisztították a szerszámokat, gúlába hányták a megmaradt homokot. Ráérõsen dolgoztak, cigarettáztak, beszélgettek, talán ittak is egy keveset Akkor indult meg a töltésoldalról a traktor egyenesen az emberek közé Iszonyatosan csörömpölt Állítólag még villogtak

a lámpái is. Volt aki azt mondta, hogy nemcsak átgurult az udvaron, hanem visszafordult és üldözte a menekülõket is. Mindenki széjjelugrott, csak Janka állt az udvar közepén, bénán és hitetlenkedve, mint nyúl, ha megfogja a reflektor sugara. Nem volt még elég te szemét? – kiabálta hisztérikusan – hát nem volt még elég? Inas testét megfeszítette és öklét rázta a gép felé: gyere csak te állat, akkor már sírós volt a hangja, én itt vagyok! Miska meg Gazsi csak az utolsó pillanatban tudták berántani az eperfa mögé. A nagy igyekezetben Gazsi orra kicsit összetört. A druzsba oldalával csapódott a fának – jó darabon lehúzta róla a kérget –, akkor már folyt belõle a gázolaj Beszaladt a kukoricásba, a felázott talajon megsüllyedt és megállt Egy darabig még sistergett, aztán egy szisszenéssel lángra lobbant. Miska nagy örömmel segített neki Szép családias lett aztán a gátõrházban az este Jóska a nagy riadalomra egy

kis bort javasolt (a pálinkája igen finom volt és a bora is iható), az emberek pohárral kezükben melengették magukat a traktor tüzénél, Janka hozott még egy kanna gázolajat, de arra talán nem is lett volna szükség. A gép kormos volt és megadta már magát, bár haláltusájában még néha fújtatott Eseménydús napot zártunk, és az apadóvizes késõ tavaszi éjszakák nyugalmában az idegpályákon egyébként is alapjáratra kapcsolnak az ingerületek. El akartam kezdeni a papírmunkát, egy pillanatra leültem a vaságyra, és már aludtam is. Hajnal két óra lehetett, amikor Jóska kopogott az ajtón, és arra kért, hogy menjek ki egy kicsit. Nehezen tértem magamhoz, amikor kiléptem a szobámból, még akkor is azt hittem, hogy álmodok Négy hatalmas rõzsemáglya lobogott a kukoricás szélén, és vastag szikraoszlopok emelkedtek az ég felé Vöröses fény táncolt az akácok koronáján, százkarú árnyékot rajzolt a gátkoronára és a trak145

tor sötéten füstölgött a lángok között. Nehezen múlt ki, még mindig fújtatott Óriási gödröt ástak elé, még lejárót is készítettek neki. Az emberek ásóval, lapáttal álltak a feneketlennek tûnõ verem elõtt, de félszemmel a gépet nézték, mintha attól féltek volna, hogy lábra kap. Jóska kihozta szobámból a Winchestert, kezembe nyomta, kinyitottam és láttam, hogy megtöltötte már Aztán bólintott, és akkor elkezdték a zenészek A Bunkócskát játszották Elõször egy szál hegedû, majd a klarinét és a refrénnél beleszólt a harmonika is. Nem állt vigyázban senki, de a szerszám súlyban volt, az emberek kiegyenesedtek, szó meg nem esett. A szemek elkerekedtek, aztán kifényesedtek, és a két versszak közötti hosszabb szünetben magába nézõ csend szállta meg a vizeket. A lángoló máglyák fölött kiteljesedett a dal, én pedig dísztüzet lõttem. Búcsúztatót Amúgy elõírásosan. Ütemre Tiszta volt az éjszaka, a

lövések hangja végigsustorgott az ártéren, s ahogy visszajött a nyárfasorról, az énekkel összeért Néhányan nekifeszültek a kerekeknek, legurították a gépet a sírverembe, aztán Miska meg Janka közösen tartották a lapátnyelet, ahogy földet dobtak reá Nem tudtam megvárni a végét. Vállamra vettem a fegyvert, és leballagtam az ártérre Már megint nyugodt voltam Olyan circumdederum érzés szállt rám Elvégeztetett (S Antal nyugalmazott erdõmérnök) 146 Irodalom Bányai Rezsõ: Szerelmi varázslatok és babonák. Budapest, 1923 Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén. Budapest, 1987 Brantome (Pierre de Bourdeille): Kacér hölgyek. Budapest, 1986 Dévald László szerk.: Gondolatok a szerelemrõl Bukarest, 1973 Füst Milán: Szexuál-lélektani elmélkedések. Budapest, 1986 Hoppál Mihály – Szepes Erika szerk.: Erósz a folklórban Budapest, 1987 Kon, I. Sz: Kultúraszexológia Budapest, 1972 Luby Margit: Bábalelte babona. Budapest 1983 Oláh

Tamás szerk.: Fejezetek a szexualitás történetébõl Budapest, 1986 Petz Vilmos: Ókori lexikon. I-II Budapest, 1987 dr. Popper Péter: Lexikon a szerelemrõl Salló: Világvárosi éjszakák. Budapest, 1908 dr. Schreiber Emil: A prostitúció Budapest, 1917 Siklóssy László: A régi Budapest erkölcse. Budapest, 1921–1922 dr. Sipos István: A cölibátus története és védelme Pécs, 1923 Sullerot Evelyne: A nõi nem. Budapest, 1983 Tábori Kornél – Székely Vladimír: Az erkölcstelen Budapest. 1908 Tarján Vilmos: Pesti éjszaka. Budapest, 1940 FOLYÓIRATOK Heti Munkás Krónika Magyar Szó Népszava Pesti Hírlap Pesti Futár 147 Osiris Kiadó, Budapest www.osiriskiadohu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének a tagja. A kiadásért felel Gyurgyák János Szöveggondozó Kónya Anna Mûszaki szerkesztõ Szigligeti Mária Tördelõ Lipót Éva Nyomtatta és kötötte az ETO-Print Kft. Felelõs vezetõ Balogh Mihály ISBN

963 389 753 X