Ezoterika | Tanulmányok, esszék » B. A. Narayan - Csaitanja Maháprabhu élete és tanítása

B.A Narayan Csaitanja Maháprabhu élete és tanítása Lelki tanítómesterünk, Sríla Bhakti Abhay Narayan Szvámi (1954-1993 a bhakti filozófiájának és gyakorlatának igazi tudósa volt. Bár írásai és előadásai sok kötetet töltenének meg – ezek főleg a Kagylókürtben jelentek meg illetve egyetemi eloadásokon és a bhakták közösségében hangzottak el –, könyvei életében nem készülhettek el. E könyv anyagát is eredetileg a Kagylókürt számára írta és csodálatos bizonyítéka annak a tudományos igényességgel párosult istenszeretetnek, bhaktinak, ami Őt jellemezte, és amire minket is mindig oktatott. Ez a mű ismerteti Csaitanja Maháprabhu életútját, a vaisnavizmus filozófiáját, miközben föltárja a bhakti lényegét és célját, s az isteni szeretet érzelemvilágát. Tartalom Csaitanja Maháprabhu élete Csaitanja Maháprabhu tanítása Az anyagi világ Az élőlény (dzsíva) A Legfelsőbb a) Személyes vagy személytelen? b)

Brahman, Paramátmá és Bhagaván c) Rádhá d) Isteni inkarnációk A bhakti Szádhana-bhakti Rituális és spontán bhakti Príti A príti fejlődésszakaszai Az istenszeretet magasabb szintjei Módana és mádana Az ötféle alapérzelem Acsintja-bhéda-abhéda Szójegyzék Jegyzetek Csaitanja Maháprabhu élete „Hari! Hari!” Zengett sok ezer ajkon Isten neve Bengálban, Navadvíp városában 1486 februárjának teliholdas napján. A ritka esemény kora este történt, miután a nap már lenyugodott A város apraja-nagyja a Bhagirathi Gangesz vizében állt, fohászkodtak, imádkoztak, és szent szanszkrt verseket szavaltak. Egy ním-fa alatti kis bambuszkunyhóban ekkor született meg Csaitanja Maháprabhu, akit sok millió indiai mind a mai napig Isten legutóbbi inkarnációjaként imád. Apja, Dzsagannáth Misra tudós bráhmana volt. Anyja, Sacsi, előzőleg már nyolc leánygyermeknek adott életet, de azok röviddel születésük után mind meghaltak. A kilencedik

gyermek fiú lett, akit Visvarúpának neveztek el a boldog szülok. Örömük azonban nem tartott sokáig, mert fiuk már kamasz korában elhagyta a szülői házat, hogy belépjen a szannjász (szerzetesi) rendbe, majd rövid idő múltán ő is meghalt. Csaitanja tehát, bár tizedik gyermekként született, egyedüli sarja volt a családnak. Érthető, hogy szülei rajongó szeretettel nevelték, s nagy gonddal óvták mindenféle veszélytől. Először Visvambharának nevezték el, de aranyhoz hasonló testszíne miatt mindenki csak Gaurának („Aranyló”) vagy Gaurángának szólította. Hívták Nimájnak is, mert egy ním-fa alatt született. A Krsna Csaitanja vagy röviden csak Csaitanja nevet tulajdonképpen jóval később, mint szannjászí (szerzetes) kapta. Nílámbara Csakravartí, a híres asztrológus nagyapa már a gyermek születése előtt kiszámította Nimáj horoszkópját. Eszerint a Vénusz és az Asviní a Kos csillagképben, a Kétu bolygó (melynek

létezéséről nem tud a nyugati asztrológia) és az Uttaraphalguní az Oroszlánban, a Hold a tizenegyedik házban, a Szaturnusz és a Dzsjesthá a Skorpióban, a Jupiter és a Púrvásádhá a Nyilasban, a Mars és Sravaná a Bakban, a Nap a Vízöntőben, a Ráhu a Púrvabhádrapádában, míg a Merkúr és az Uttarabhádrapáda a Halakban volt. A születés napja nagyon kedvezőnek ígérkezett, ezt a védikus asztrológia nyelvén szinhalagna néven ismerik. A védikus csillagászatról a Dzsjótir Véda ír. E mű szerint nagyon előnyös a bolygók konstellációja, ha az oroszlán a zodiákusban és a születés pillanatában is egyszerre jelen van. Ez az övezet az úgynevezett sad-varga és az astavarga hatása alatt áll, ami mind nagyon szerencsés pillanatra utal Ezen az emlékezetes napon tehát éppen telehold, illetve holdfogyatkozás volt. A Csaitanja-csaritámrta [1] így ír erről: „“Mi szükség a foltokkal csúfított teliholdra, mikor feltűnt a

szeplőtlen, vakítóan tündöklő Áldó Hold – Csaitanja Maháprabhu? Ezért Ráhu, a misztikus fekete bolygó elfedte a teliholdat, mire szerte a három világban felhangzott a szent név: „Krsna, Krsna, Hari!” Az emberek félelmükben, illetve a hagyományokat követve ismételgették Krsna szent neveit, miközben ámulva figyelték a holdfogyatkozást. Azt, hogy személyében nem közönséges halandó fog megszületni, csak kevesen tudták. Advaita Ácsárja és Haridász Thákur, a kor két híres szentje sokat imádkozott, kérvén Krsnát, szálljon alá a Földre, hogy a sötét kalikorszak szerencsétlen emberei esélyt kaphassanak a lelki életre, az igazi boldogságra. Ők ketten jól ismerték a védikus Írásokat, ezért amikor közeledett Csaitanja születésének órája, táncra perdültek örömükben. Környezetük azonban nem tudta mire vélni határtalan boldogságukat. Minden hindu tudja, hogy Isten meghatározott időközönként valamilyen formában

alászáll a Földre, vagy egy tiszta lelket hatalmaz fel prófétai szerepre. A Legfelsőbb inkarnációiról a Védák, India szent könyvei írnak E művekből megtudhatjuk, milyen inkarnációk jártak a Földön millió évekkel ezelőtt, de arra is fény derül, hogy a jövőben ki várható. Ez tulajdonképpen nagyon csodálatos és hasznos információ, hiszen így könnyen eldönthető, ki Isten inkarnációja, s ki nem (erre nagy szükség van, hiszen Indiában még napjainkban is sokan tetszelegnek az avatár szerepében; majd minden falunak megvan a maga Visnuja, Sivája stb. – ám a Védákban jártas embereket mindez nem tévesztheti meg). A több ezer éves védikus irodalomban például utalást találhatunk arra, hogy jönni fog egy Buddha nevezetű felhatalmazott inkarnáció is, aki majd az ahinszáról, az erőszaknélküliségről fog tanítani. Ez, mint tudjuk, valóban így lett. Indiában a Legfelsőbbet Trijuga néven is ismerik, ami utal arra, hogy Ő a

négy korszak (szatja, trétá, dvápara és kali) közül az első háromban személyesen is alászáll. Ennek ismeretében joggal kérdezheti valaki: akkor miért tisztelik a kali-jugában született Csaitanját Isten inkarnációjaként? E kérdés megválaszolásához már alaposabban kell ismerni a védikus irodalmat. A Puránák és az Upanisadok néhány verse említést tesz Csaitanjáról, Isten úgynevezett „rejtett-avatárjá”-ról, aki – a dvápara-juga végén megjelenő Krsnához hasonlóan – Brahmá napjában mindössze egyszer, a kali-korszakban száll alá a Földre. Társaival együtt a szent neveket zengve osztogatja majd az istenszeretet nektárját boldog-boldogtalannak. A titkos tudásban jártas bölcsek kifejtik, hogy Isten ilyenkor az Őt legodaadóbban imádó híve érzelmeivel jelenik meg, csakhogy megízlelhesse azt a rajongó és mélységes szeretetet, amely tiszta bhaktáira jellemző. Világi hasonlattal élve olyan ez, mint mikor a népszerű

uralkodó álruhában járva tapasztalja alattvalói szeretetét. Amikor tehát a Legfelsőbb hívőként születik meg, “inkognitóban” szeretne maradni. Ezért Csaitanja születésekor csak néhány kivételesen nagy lélek tudta, ki is Ő valójában. Csodálatos élete és tettei azonban egyre több embert meggyőztek isteni volta felől. Soha nem írt könyvet, de erre nem is volt szükség: életének minden mozzanata oly határtalan, eksztatikus istenszeretetről tanúskodott, hogy pusztán személyének láttán megtértek az emberek. Már csecsemőkorában a Legfelsőbb dicsőítésére oktatta környezetét: sokszor sírt, s mindaddig nem hagyta abba, amíg a körülötte lévők nem kezdték mondani vagy énekelni Isten szent neveit (Krsna, Ráma, Hari stb.) Amikor már felcseperedett valamelyest, kedvenc időtöltése a Hari bol! Hari bol! („Mondd: Hari! Mondd: Hari!”) szöveg énekléséből és táncból állt. Mindez annak a belső isteni gyönyörnek a spontán

megnyilvánulása volt, amely teljesen elárasztotta szívét, s irányította minden mozdulatát. Égnek emelt karral, felfelé fordult szemmel, egyfajta szent őrülettel táncolt, minek láttán a nézők is táncra perdültek – akár akaratukon kívül is. Nimáj gyermekkora – Krsnáéhoz hasonlóan – csodákkal teli. Egyszer például, amikor meglátott egy kobrát az udvaron, megragadta azt, majd mosolyogva játszadozott a teste köré csavarodó mérgeskígyóval. Mint minden gyereknek, neki is voltak szép számmal csínytevései. Hozzá kell azonban tenni, hogy ezekkel is mások lelki javát szolgálta. A védikus rituációk útvesztőjében eltévedt bráhmanák figyelmét például úgy hívta fel Isten odaadó szolgálatára, hogy a víz alá bukva megcsavarta lábuk ujját, miközben azok a Gangeszban állva számtalan szertartásaik valamelyikét végezték. Bráhmana családban született, így őt is iskolába küldték, ahol a kor szokásainak megfelelően

többek között szanszkrt nyelvtant, logikát, filozófiát és irodalmat tanult. Navadvíp India szerte híres volt jó iskoláiról; az ott tanító mesterek főleg a logika tudományában jártak elöl. Nem csoda hát, hogy a fiatal Nimáj sokszor úgy játszott osztálytársaival, hogy egy rövid és magvas védikus szútrát idézett, amihez magyarázatot fuzött, majd arra kérte barátait, találjanak hibát fejtegetésében. Azok, bárhogy is törték a fejüket, képtelenek voltak a feladatra, mire Nimáj maga mutatott rá a hibákra, újabb magyarázattal állt elő, de csak azért, hogy azt is megcáfolva az első magyarázata helyességét bizonyítsa. Hihetetlen emlékezőtehetsége, éles logikája, valamint ellenállhatatlan érvelése már fiatalon korának leghíresebb tudósává (panditjává) tette. Nimáj még tanuló volt, mikor édesapja, Dzsagannáth Misra hirtelen elhalálozott. Mint egyetlen fiúgyermekre, a család fenntartása reá hárult. Ezért anyja

kérésére elvette Laksmipriját, Vallabha Ácsárja lányát, és saját nyelvtaniskolát nyitott. Híres tudósok között Indiában mind a mai napig szokás a sportszerű „megvívás”, amit kissé tréfásan lehetne észbajnokságnak is nevezni. Ilyenkor a kihívó összeméri tudását a kihívottal, majd a színvonalas „mérkőzés” után a vesztes elismeri hiányosságait, s a nálánál többet tudó tanítványává válik. Akkoriban az egyik leghíresebb „észbajnok” a kasmíri származású Késava Pandit volt, akit Digvidzsají („Világbajnok”) néven is ismertek. Egész Indiát bejárta, győzelmet győzelemre halmozott, míg el nem jutott Navadvípba. Látogatásának hírére az összes ismert tudós fontos elintézni való ügyekre, halaszthatatlan rokonlátogatásokra hivatkozva eltűnt a környékről, hátrahagyva az üzenetet, hogy a kasmíri tudós mérkőzzék meg Nimáj Pandittal. Gondolták, vereség esetén hivatkozhatnak arra, hogy Késava

Pandit mindössze egy tapasztalatlan fiút győzött le, ellenkező esetben viszont büszkén vallhatják: lám, Navadvípban még a legfiatalabb tudós is képes legyőzni az országos bajnokot. Csaitanja és Késava Pandit a Gangesz partján találkozott. A fiú előbb magasztalta a kasmíri tudós érdemeit, majd megkérte, költsön fejből olyan szanszkrt verseket, melyek a Gangesz anyát dicsőítik. A Pandit azonnal száz gyönyörű verset alkotott és szavalt el, majd kevélyen várta a fiú hozzászólását. Nagy megdöbbenésére Nimáj az egyik verset fejből idézte, majd részletesen elemezte a szép költői fogásokat, de az olyan hibákat is, mint a felesleges szóismétlés, szórendi hiba, illetve az ebből adódó fogalomzavar. A hosszas, részletes és tudományos fejtegetés hallatán Késava Pandit megdöbbenve vette tudomásul, hogy a fiatal navadvípi tanár többet tud nála. Elkeseredetten tért vissza szálláshelyére, ám másnapra megnyugodott, mert

álmában megjelent előtte Szaraszvatí, a tudás istennője, felfedvén neki, hogy Nimáj nem más, mint maga a Legfelsőbb. Nagyon megrendült, alázatossá vált, s azonnal meghódolt Csaitanja előtt. Huszonkét éves korában Nimáj Kelet-Bengálba látogatott, ahol kora híres iskoláit, illetve rokonait kereste fel. Útja során megismerkedett Purusóttamával, egy kiváló bhaktával, aki a későbbiek során Szvarúpa Dámódara néven egyik legmeghittebb követőjévé és társává vált. Hazatérve lesújtó hír fogadta: felesége, Laksmiprijá elhunyt, kígyómarás végzett vele. Röviddel ezután anyja kérésére újra nősült, ezúttal Visnupriját, Navadvíp egyik híres panditjának, Szanátan Misrának a lányát vette el. Egy évvel később, 1508-ban Nimáj számos tanítványa kíséretében Gajába zarándokolt, hogy az ősi védikus szokásoknak megfelelően elhunyt apja lelki üdvössége érdekében elvégezze az úgynevezett sráddha ceremóniát. A

rituáció elvégzése után meglátogatta a Gadádhar nevu templomot, hogy megtekintse az ott ereklyeként őrzött Visnu lábnyomot. Miközben áhítattal szemlélte a kőben látható lábnyomot, a bráhmanák gyönyörű himnuszokat énekelve dicsőítették Visnut. Nimáj először földbegyökerezett lábbal, szobor módjára állt ott, majd hirtelen szokatlan jelek mutatkoztak rajta: haja égnek meredt, szeméből patakzottak a könnyek, egész testét furcsa reszketés járta át. Ami most első ízben fordult elő vele, később egész életére jellemző lett A Sors úgy hozta, hogy ebben az időpontban érkezett a templomhoz Ísvara Puri is, a Madhva tanítványi lánc híres guruja. Nimáj ott helyben felavatást kért a mestertől, s meg is kapta tőle a tíz szótagú Krsna mantrát A magvas jelentést hordozó mantrák, azaz magyarul szent szavakból álló versecskék meditálásra valók. Ezeket teljes koncentrációval mondogatva, ismételgetve lelki

megtapasztaláshoz juthat a komoly tanítvány. A mantrákhoz természetesen bárki hozzájuthat, ám a védikus hagyományok szerint a mantrának csak akkor van „ereje”, ha azt egy hiteles tanítványi láncba tartozó, tiszta lelkű gurutól, felavatás révén kapta az ember. A Védák a felavatást sokszor második születésnek hívják. Nimájról minden bizonnyal elmondható, hogy ezek után valóban egészen új élete lett, teljesen megváltozott. Nem érdekelte már az iskola vagy az intellektuális viták, szívében már csak Krsna lakozott. Mindenhol Őt látta, szavait Őhozzá intézte, a reggeli ködben, az esti szürkület homályában az Ő alakját vélte kirajzolódni, a szél süvítésében az Ő fuvoláját hallotta Navadvípban a legtöbb ember nem tudta mire vélni a tudós fiatalemberben hirtelen végbement teljes átváltozást. Sok szülő panaszt emelt, hogy az iskolában nyelvtan helyett csak Krsnáról hallanak a gyerekek. A békés polgárok

megdöbbenve tárgyalták Nimáj furcsa viselkedését. Hol azt látták, hogy Krsna neveit emlegetve, zokogva hempereg a földön, hol pedig azt, hogy szinte lázasan fut egy láthatatlan valaki után. Egyik nap Nimáj így szólt tanítványaihoz: „Mindig a sötétes bőrű, gyönyörű szépségű pásztorfiút (Krsnát) látom magam elott, amint elbűvölő mosollyal fuvoláján játszik. Másra nem tudok gondolni, másról nem tudok beszélni Ezért úgy döntöttem, mától fogva nem tanítok többet. Szabadok vagytok mind, keressetek más iskolát, más tanárt!” Nimáj meglepetésére a tanulók mind elébe járultak, s áldásáért esedeztek. S ekkor kezdetét vette az úgynevezett szankírtan mozgalom, amely mind a mai napig él Indiában – Nimáj és a tanítványok kórusban énekelték Isten neveit: „Harajé namah krsna jádavája namah, jádavája mádhavája késavája namah” Ettől a naptól kezdve a környék vaisnavái vezetőjüknek fogadták el Nimájt, s

a szankírtan mindennapossá vált. Az eksztatikus jelek, melyek Nimájon szüntelenül mutatkoztak, hatásosabbak voltak minden prédikációnál; még Navadvíp hírhedt bűnözői is jámbor vaisnavákká váltak. Nimáj közvetlen követői és társai – Nitjánanda, Advaita Ácsárja, Gadádhara és Srívásza – tudták, hogy az Ő személyében maga Krsna szállt alá ismét a Földre. Ő viszont, Isten tiszta hívének szerepében, végtelenül szerény és alázatos volt, s mindig tagadta, hogy a Legfelsőbb inkarnációja lett volna. Akkoriban India legnagyobb része mohamedán fennhatóság alatt állt. A hódítók minden eszközt igénybe vettek, hogy a lakosságot, akár erőszakkal is, a Próféta hitére térítsék. A környék helytartója, Szirázuddina Khán éppen ezért nem jó szemmel nézte a hindu szellemi megújhodást. Egy darabig tűrte Nimáj szankírtanjait, de amikor a követők száma több ezerre nőtt, betiltotta a csoportosulást, az agyagdobokat

pedig összetörette. S ekkor, több száz évvel Mahátmá Gandhi előtt, Nimáj megszervezte az első erőszak nélküli polgári ellenállási mozgalmat. Több százezres tömeg gyűlt össze fáklyákkal, dobokkal és cintányérokkal. A szent neveket énekelve körülfogták a helytartó palotáját, aki azonnal jobb belátásra tért, s párbeszédre hívta Csaitanját, kinek tiszta személyisége, ritka vallásos érzelmei, ugyanakkor ésszerű és világos érvelése olyannyira meggyőzték, hogy maga is vaisnava lett. Indiában a szannjászík nagy tiszteletnek örvendenek még napjainkban is. A legtöbb indus őszintén fejet hajt az olyan ember előtt, aki a legnemesebb eszmény, Isten szolgálata érdekében önként lemond minden földi jóról, még a családi élet örömeiről is, csakhogy több ideje és alkalma legyen megosztani embertársaival azt a csodálatos szellemi kincset, amit ő maga már felfedezett, sőt meg is ízlelt. A szannjászí az úgynevezett

lemondott rend tagja, nyugati értelemben szerzetes. Jövedelme nincs, nem is lehet, így adót sem fizet Semmilyen kötelezettsége nincs sem a rokonság, a közösség, sot az állam irányában sem; egyszóval, olyan, mintha már nem is élne. A szannjászík állandóan járják az országot, vagy pedig valamilyen szent helyen, esetleg egy ásramban élnek. A hagyományok szerint a környék lakosai kötelességtudóan ellátják oket a megfelelő vegetárius élelemmel, és azzal a néhány szükségszerű dologgal, amire szerény életmódjuk mellett is igény van. A legfrissebb becslések szerint még a modern, egyre inkább elnyugatosított Indiában is mintegy húszmillió (!) ilyen szent ember (szannjászí vagy szádhu) él. Hozzá kell tenni, szükség van rájuk, mert sehol az egész világon nincs az embereknek olyan nagy igényük a lelki életre, lelki tudásra, mint Indiában. És ezt az igényt a szannjászík elégítik ki Természetesen sok bráhmana is van, aki

jártas a lelki bölcseletben, de ilyen kérdésekben az emberek szívesebben fordulnak a szannjászíkhoz, sőt, a legtöbb esetben elvárják, hogy a mester (guru) szerzetesként éljen. Nimáj természetesen tisztában volt mindezzel, ezért úgy döntött, fiatal kora ellenére szannjászí lesz. Tudta, így jobban, többet segíthet az embereken. Nagy muveltségű, híres ember volt, felesége angyali szépségű és természetű, édesanyja gyöngéd és törődő. És végül, de nem utolsó sorban, Nimáj nagyon szép, megragadó külsejű fiatelember volt. Mindezek ellenére 1510-ben, huszonnégy éves korában Katvában egy Késava Bháratí nevű szerzetes felavatása révén belépett a szannjászí rendbe, s ezentúl Krsna Csaitanja volt a neve (követői számára csak Maháprabhu; ez utóbbi név tulajdonképpen inkább a legmagasabb fajtájú cím, lelki rang). A jelentése magyarra lefordítva Krsna tudat vagy Krsna tudatú. Nevének választásával egyben utalt arra

is, hogy a lelki életben nem szabad, hogy a tudatosság helyett a formaságokra, a rituációkra vagy más külsőségekre terelődjék a hangsúly. Nem arról van szó, melyik egyház vagy felekezet tagjai legyünk, hanem, hogy elérjük a legmagasabb tudatsíkot, amikor az ember teljesen, állandóan tudatos Istenről, s életének minden cselekménye, idejének minden perce az Ő szeretetteljes szolgálatáért van. Ilyenkor az a szokás, hogy az új szannjászí messzire költözik volt lakóhelyétől, egyrészt, mert – mint mondják – senki sem lehet próféta a saját hazájában, másrészt pedig azért, hogy nemes céljaiban ne akadályozza a környezethez való ragaszkodás. Csaitanja Vrndávanban, Krsna falujában szeretett volna élni, de anyja kérésére inkább a közelebbi szent városba, Puríba költözött. E város nagyon híres ősi, hatalmas méretű templomáról, az abban imádott, különleges formájú három istenségről (ezek Dzsagannáth, azaz Krsna,

valamint bátyja, Baladév, illetve húga, Szubhadrá), és a számukra minden nyáron megrendezett szekérünnepségről. Csaitanja megérkezése után rögtön meglátogatta a Dzsagannáth templomot. Krsnát megpillantva a legnagyobb fokú lelki eksztázis jelei mutatkoztak rajta, majd eszméletét vesztve a padlóra zuhant. Szárvabhauma Bhattácsárja, kora leghíresebb logika tudósa vitte haza otthonába, hogy gondozásába vegye. Ismeretlenül is nagyon rokonszenvesnek találta Csaitanját. Kötelességének tartotta, hogy a Védánta-szútra magyarázásával segítsen a fiatal szannjászín. Úgy vélte, a fiatal szerzetesek egyedül a védánta filozófiában való elmélyülés által maradhatnak hűek fogadalmukhoz. Hét napon keresztül magyarázta a Védánta tömör, magukban szinte összefüggéstelen és érthetetlen szútráit, amikor feltűnt neki, hogy Csaitanja sohasem szól semmit, még kérdéseket sem tesz fel. Tudakozódására Csaitanja azt felelte, hogy

Vjásza, a Védánta-szútra szerzője is írt kommentárt nehezen érthető művéhez, s ez nem más, mint a Bhágavata-purána. Ha a Bhágavatát tanulmányozzuk, világossá válnak számunkra a Védánta tömör aforizmái. Majd így folytatta: „A Védánta-szútra olyan, akár a Nap, az ön magyarázatai ellenben akár a Napot eltakaró felhők. Mindez azért, mert oly görcsösen ragaszkodik Sankara advaita (teljes monizmust valló) filozófiájához és közvetett magyarázó módszeréhez.” Csaitanja egyszerű szavakkal, de mélyrehatóan ismertette a védikus hagyományokhoz hű, közvetlen magyarázatot, amelyből egyértelműen kiviláglik a lelki élet legfelsőbb célja, a spontán és dinamikus bhakti (Isten iránti szeretetteljes odaadás). Bölcs és józan érvelése, hamisítatlan lelki érzelmei, valamint mély hite végül is teljesen meggyőzték Szárvabhaumát, aki idős kora ellenére a fiatal szannjászí tanítványává és hű követőjévé vált.

Csaitanja rövid idő múltán elhagyta Purít, s hat éven át szinte állandó jelleggel vándorolt. Először a keleti partvidék mentén Dél-Indiába zarándokolt, ahol az összes fontos templomot és szent helyet meglátogatta. Útban Dél-India felé, a Gódávarí folyó partján találkozott Rámánanda Rájjal, Vidjánagar kormányzójával, aki a lelki életben igen fejlett Krsna-hívő volt. Amirol akkor kettőjük között több napon át folyt a szó, az – tudós vaisnava mesterek véleménye szerint – a transzcendentális bölcselet legtitkosabb, legmeghittebb részét képezi. Kifejtették, hogy a Legfelsőbbet minden elvárás vagy ellenszolgáltatás nélkül, vegyítetlen rajongással imádó gópík (Vrndávan fejőslányai) rendelkeznek a legmagasabb préma-bhaktival (istenszeretettel). A gópíkat dicsőítve Csaitanja kijelentette, hogy a valóság középpontja nem Isten, hanem a szeplőtlen szeretet (préma). A szeretet nemcsak a hívő (bhakta), hanem

maga a Legfelsőbb számára is a középpontot jelenti. Ebből következik, hogy mindkettőjüket a szeretet uralja és irányítja. Habár Isten a szeretet megtestesítője, maga is örökké növekvő vággyal óhajtja azt. A szeretetet olyan gravitációs erőhöz lehetne hasonlítani, amely a bhaktát Istenhez, Istent pedig a bhaktához vonzza. Csaitanja a visszafelé vezető úton a nyugati partvidéken haladt fölfelé. Trivandrum közelében, az Ádikésava templomban rábukkant a Védák egy már régóta elveszettnek hitt művére, a Brahma-szanhitá ötödik fejezetére. Udupiban, a Madhva iskola székhelyén emlékezetes teológiai eszmecserét folytatott e vaisnava tanítványi lánc vezetőivel. Később a Krsná és Vénvá (Bhímá) folyók között, Sólápurtól nyugatra sikerült másolatot szereznie Bilvamangala Krsnakarnámrta című könyvéről. A bhakti tudomány e páratlan költői tehetséggel megírt művét nagyon nagy kincsnek tartotta, olvasásából

élete végéig örömöt merített. Nem sokkal azután, hogy Csaitanja visszatért Puríba, Rámánanda Ráj is megérkezett, s három fivérével, valamint apjával egyetemben mindnyájan teljesen mesterük szolgálatába ajánlották életüket. A legfontosabb eseményt viszont maga a király, Pratáparudra megtérése jelentette. Pratáparudra tehetséges politikus, ugyanakkor bátor hadvezér és erőskezű uralkodó volt, aki sikeres csatákban biztosította Orissza függetlenségét a túlerőben lévő, területéhes mohamedán csapatokkal szemben. Pratáparudra már sokszor kérte a legközelebbi tanítványokat, mutassák be Csaitanjának, de az minden alkalommal elutasította őt, mondván: nem kíván kapcsolatot teremteni olyan gazdag, befolyásos emberrel, mint a király, mert ez összeegyeztethetetlen a minden anyagiról – pénzről, hatalomról, karrierrol stb. – lemondott szannjászí életmódjával és elveivel Egy nap azonban Pratáparudra álruhában

belopódzott abba a kertbe, ahol Csaitanja transzban feküdt a gyepen. Legmeghittebb tanítványai vették körül, s feldúlt lelki állapotát – amit a Krsna iránti olthatatlan szeretet, és a Tőle való távollét gyötrő érzése okozott – megfelelő szanszkrt versekkel, idézetekkel igyekeztek enyhíteni. A király Csaitanja lábaihoz borult, s könnyes szemekkel kérte, fogadja el őt is alázatos, szerény szolgájává. Maháprabhut meghatotta a király szerénysége, és a lelki élet iránti hő vágya, ezért teljesítette kívánságát. Röviddel késobb Advaita Ácsárja vezetésével körülbelül kétszáz bengáli tanítvány zarándokolt Puríba, hogy Csaitanja társaságában részt vehessenek a szekérfesztiválon. A város történelmében először fordult elő, hogy bhakták nagy csoportjai a hatalmas szekerek előtt táncoltak, énekeltek a dobok, cintányérok és gongok ütemére. Az ősi hagyományok- nak megfelelően a több napos ünnepség azért

van, hogy e forró nyári időszakban a templomi istenségeket, Dzsagannáthot (Krsnát), Baladévát és Szubhadrát, külön, hívők vontatta szekereken a néhány kilométerre lévő Gundicsá templomba vigyék, hogy ott az árnyas parkok kellemesebb környezetében hűsölhessenek. A bengáliak négy teljes hónapig maradtak Puríban, szeretett Maháprabhujuk társaságában Napjaik szankírtannal, teológiai, filozófiai eszmecserékkel teltek, s emellett rendszeresen lejártak a tengerpartra fürödni. Ilyenkor gyermeki önfeledtséggel játszadoztak a habokban A bengáli vaisnavák számára a későbbi évek folyamán bevett szokássá vált a szekérfesztivál alkalmából Puríba zarándokolni. Csaitanja Maháprabhu nem maradt sokáig Puríban. 1514-ben újra útrakelt, hogy Vrndávanba látogasson Még a szannjász rendbe való belépése idején arra kérte egyik kiemelkedő tanítványát, Lókanáth Ácsárját, menjen Krsna gyermekkori falujába, Vrndávanába, s

derítse fel annak szent helyeit, melyek a hosszú évszázadok során feledésbe merültek, illetve a helyükön időközben elburjánzott dzsungelbe vesztek. Lókanáth missziója sikeressé vált, s ez mérföldkövet jelentett az észak-indiai vaisnava hit újraélesztésében. Útja során Maháprabhut emberek tömegei keresték fel, mindenki látni akarta, ha csak egy pillanatra is a közben legendás hírűvé vált szentet, isteni inkarnációt. Olykor oly nagy volt az emberáradat, hogy Csaitanját társai szinte elmenekítették a környékről. Újra ellátogatott Navadvípba, ahol a máig is sokat emlegetett Bhágavata tanítását magyarázó beszédeit tartotta. Innen Rámakélibe tért, s itt megnyerte a mohamedán uralkodó, Husszein Sah két miniszterét Isten feltételek nélküli, odaadó szolgálatának, a bhaktinak. Ettől kezdve Rúpa és Szanátan lett a nevük Unokatestvérükkel, Dzsívával ők váltak később a Krsna-bhakti három főpillérévé, miután

számos könyvben tudományosan részletezve lefektették a vaisnava hit teológiai alapjait. A hagyomány úgy tartja, hogy Csaitanja Rúpa és Szanátan kérésére elállt korábbi szándékától, és visszatért Puríba. A fivérek azzal érveltek, hogy Vrndávanba nem ajánlatos követők tömegével menni, mert ez akadályozná a bensőséges lelki érzelmekben való elmélyülést. Csaitanja 1515 őszén ismét útra kelt. Ezúttal csak két kísérővel, a lakott területeket gondosan elkerülve, őserdők csapásain, úttalan utakon igyekezett végső célja, Vrndávan felé. A Dzsárikhanda dzsungelen áthaladva Maháprabhu isteni lényének hatására még a vadállatok – elefántok, tigrisek, őzek stb. – is táncra perdültek, és Krsna neveit zengték. Csaitanja Váránaszí és Prajág (Allahabad) érintésével, a Jamuná folyó mentén jutott el Vrndávanba. Itt Krsna iránti rajongó szeretete sokszorosan intenzívebbé vált. A környék erdeiben bolyongva

mindenben Őt, és az Ő isteni kedvteléseit látta, ezért szüntelenül transzban volt. Ottani tartózkodása ideje alatt maga is felfedezett néhány szent helyet, mint például a Rádhá-kunda és Sjáma-kunda nevű tavacskákat. A Csaitanja-csaritámrtában Krsnadász részletes és költői leírást közöl erről az időszakról. Mint írja, Maháprabhu minden növényben, minden fűszálban Krsna isteni kedvteléseinek (líláinak) lelki hatását látta. Az állatokat, madarakat barátjaiként üdvözölte, hol sírt, hol táncolt, olykor pedig eszméletlen állapotban zuhant a földre. Az eksztatikus istenszeretet mind a nyolc ismertetőjele állandó jelleggel díszítette gyönyörű testét. Személyét annyira áthatotta az istenszeretet, hogy csupán láttára lelki eksztázist tapasztaltak az emberek, s önkéntelenül is zengeni kezdték a Legfelsőbb neveit és dicsőségét. Mágikus személyisége hatására még a környék mohamedán katonái is

Krsna-hívőkké váltak. Vezetőiknek Csaitanja kifejtette, hogy végsősoron a Korán is ugyanazt tanítja, mint a Védák Visszafelé vezető útján Maháprabhu megállt Allahabadban a Kumbha mélá ünnepségek idejére. Itt több jelentős személyiséggel is találkozott, köztük Vallabha Ácsárjával, a Rudra tanítványi lánc híres vezetőjével, valamint Rúpával és annak öccsével, Anupamával. Ez utóbbiakat tíz napon keresztül tanította a bhakti tudományára, majd elküldte őket Vrndávanába. Rúpát arra kérte, áldozza életét a bhakti irodalom gyarapítására Váránaszíban pedig Rúpa bátyjával, Szanátannal találkozott, akit elozőleg a mohamedán uralkodó börtönbe csukatott, nem helyeselvén alattvalója újkeletű vallásos buzgalmát, s miniszteri kötelességeinek ezzel járó elhanyagolását. Szanátan fogságából csak cseles és kalandos szökéssel menekült. Álruhában, álnévvel jutott Váránaszíba, hogy végre teljesen

átadhassa magát mesterének. Csaitanja őelotte is részletesen feltárta a lelki bölcseletet, majd bátyja után küldte azzal a feladattal, fedje fel Vrndávan feledésbe merült szent helyeit, építtessen ott templomokat, valamint alkosson színvonalas irodalmi műveket. Váránaszíban a legfontosabb esemény a Sankara irányzat szannjászíjai felett aratott teológiai győzelem volt. E tanítványi lánc szerzetesei a gjána (a tudás művelése) folyamatát követték, ezért a bhaktit érzelgős, komolytalan útnak tartották. A színvonalas vita azzal végződött, hogy a szannjászíknak és vezetőjüknek, Prakásánanda Szaraszvatínak rideg tudástól megkövült szívét megolvasztotta a Csaitanjából oly meggyőzően sugárzó istenszeretet melege, és így maguk is meggyőződéses vaisnavákká váltak. Maháprabhu hozzávetőleg 1516-ban tért vissza Puríba. Ez azt jelenti, hogy huszonnégy éves kora, a szannjász felvétele után hat éven át utazott és

tanított. India-szerte elhintette a bhakti magvait, melyek gyorsan megfogantak, és szépen fejlődtek. Úgy vélte, eljött az ideje, hogy feladatát képzett és odaadó követőire bízza, hogy ily módon alkalma nyíljon visszavonulni a külvilágtól. Élete hátralévő tizennyolc évét magányosan, csupán kéthárom követője társaságában töltötte, Kási Misra házában és udvarában Napjai a Legfelsőbbel való meghitt egységben teltek, amit csak néha szakított meg a tanítványaival folytatott, magas szintű lelki eszmecsere. Csaitanja Maháprabhu feltehetőleg 1534 februárjában távozott e világból, még misztikusabb módon, mint ahogy negyvennyolc évvel előtte született: a Bhakti-ratnákar leírja, hogy a Tótá Gópínáth templomban egy kírtan közepette hirtelen az oltáron álló istenség szobrához rohant, s nyomában azonnal magától becsukódott az ajtó. Így tűnt el nyomtalanul, azaz valami nyom mégis maradt utána: azóta egy repedés

látható az istenség márvány lábán Csaitanja Maháprabhu tanítása A nyugati világban számtalan könyv, tanulmány és cikk jelent már meg a hinduizmusról. Sajnos a kezdetben – hiányos információ révén – csupán Sankara tanítását ismertették, s ezt a tájékozatlan utókor – így a mai magyar publikáció is – átvette, mint a hinduizmus tanát. Ennek tudható be, hogy a köztudatban a hindu vallásfilozófia egyenlő Sankara személytelen, monisztikus Isten-felfogásával, holott Sankara csak egyike India híres filozófusainak. Rajta kívül az úgynevezett hindu filozófiai iskolák többsége személyes istenhitet vall, szakszóval vaisnava tanokat hirdet. Ilyen filozófus volt Rámánudzsa Ácsárja, Jámuna Ácsárja, Visnu Szvámí, Vallabha Ácsárja, Dzsíva Gószvámí, s végül, de nem utolsósorban – Csaitanja Maháprabhu. Az úgynevezett hinduizmusnak két fő ágazata van. Röviden összefoglalva: az egyik Sankara tanítását követve

Istent személytelennek véli, s tagadja a lélek örök egyéni létét. Azt tanítja, hogy a lélek az anyagi kötelékekből való felszabadulás (mukti vagy móksa) után egyéniségét veszítve teljesen beleolvad az Abszolútba. Ezt a filozófiát nevezik advaitának, azaz monizmusnak, híveiket pedig monistáknak vagy májávádíknak. A másik fő csoportot a vaisnavák alkotják. Tanításukat a Védákból származtatják Az ősi időkben a vaisnava felfogás India-szerte virágzott, de később a buddhizmus, majd Sankara tanítása terjedésekor háttérbe szorult. Bár Dél-Indiában kimagasló mesterek továbbra is életben tartották a bhakti tanát, ennek igazi reneszánsza Csaitanja Maháprabhunak köszönhető. A vaisnava filozófia legfőbb tétele a bhakti Ez a szó a szanszkrt bhadzs igetőből ered, melynek jelentése: szeretetteljes, önátadó imádat. Aki ily módon imádja Istent (Visnut), azt bhaktának vagy vaisnavának hívják. Csaitanja Buddhához és

Jézushoz hasonlóan nem írta le tanait – egyedül a csupán nyolc versszakból álló Siksástaka című költeménye maradt ránk, illetve egyik életrajzírója megemlíti, hogy Csaitanja még diákkorában írt egy magyarázatot a Njájához, a védikus logikát taglaló műhöz, ám ezt a Gangeszba dobta [4], mihelyt megtudta, hogy egyik osztálytársa szintén ezt választotta dolgozata témájául – tanítása ennek ellenére még életében elterjedt egész Indiában, s az idővel elcsökevényesedett, sok-sok szektára ágazó hinduizmusban újraélesztette a bhakti hitet, más néven vaisnavizmust. Csaitanja nem alkotott új filozófiát, csupán az ősi Védák üzenetét tanította egy teljesebb megvilágításban. Csaitanjának olyan művelt, filozófus követői voltak, mint a hat Gószvámí, akik tanítását lejegyezték. Ezek a művek több kötetet tesznek ki Csupán Sankara tanítását olvasván tehát nem ismerhetjük meg az úgynevezett hindu

filozófiát. Ehhez elengedhetetlenül szükséges a négy vaisnava tanítványi lánc, s annak több száz millió “hindu” tagja által vallott filozófia ismerete is. Ezt elősegítendő itt közöljük egy átfogó tanulmány formájában a vaisnava filozófia legkiemelkedőbb hirdetőjének, Csaitanja Maháprabhunak tanítását, melyet az alábbi főbb témák szerint fogunk részletezni: 1) az anyagi világ, 2) az élőlény, 3) a Legfelsőbb, 4) bhakti, az eszköz, 5) príti és rasza, valamint 6) az acsintja-bhéda-abhéda. Az anyagi világ A Legfelsőbb (Bhagaván vagy Krsna) számtalan isteni energiával (saktival) rendelkezik, melyek közül a csit-sakti, a májá-sakti és a dzsíva-sakti a legfontosabbak (Visnu-purána 6.761) Ezeket belső (antarangá), külső (bahirangá) és közbülső vagy határ (tataszthá) energi ának is nevezik. Az anyagi világ forrása a májá-sakti Amikor Bhagaván teremteni kíván, ezt egyik teljesértékű isteni kiterjedésén,

Mahávisnun keresztül teszi. A teremtés folyamata tehát Isten akaratának eredménye. Mahávisnu a lelki okozati óceánon nyugszik. Transzcendentális teste pórusaiból kilélegzésekor forgó-pörgő, egyre táguló univerzumok áradnak ki, melyek belélegzésekor mind visszatérnek testébe. Mahávisnu pillantásával termékenyíti meg az anyagi energiát (máját vagy prakrtit) lelkekkel (dzsívákkal). (Az indiai művészetben ennek erotikus-figuratív ábrázolása is létezik, mint Siva és Párvatí közösülése.) A teremtés folyamatában először az úgynevezett mahat elve születik meg, majd fokozatosan a világi ego (ahankár), az öt fő anyagi elem (panycsa-mahábhúta), azok sajátosságai (tanmátra) és az érzékek (indrijání). Ezek együttese alkotja a végtelen számú univerzum evolúciójának bázisát. A mahat a prakrti (anyagi természet, energia) terméke, s ezért a három kötőerőből – szattva azaz jóság, radzsasz vagyis szenvedély, tamah,

tudatlanság – tevődik össze, de főként a szattva s a radzsasz jellemzi. A szattva jellegzetessége a tudás, a radzsaszé pedig a cselekvés A mahat tehát az a szubtilis elv, mely az anyagi tettek és anyagi tudás jellemezte anyagi világ alapját képezi. Ennek megfelelője az individuális egyénben a buddhi vagy értelem. A világi vagy hamis ego (ahankár) közvetlenül a mahatból származik, így a mahathoz hasonlóan a tudatos és tudatnélküli keveréke. Az „én” (aham) és az „enyém” (mama) tudatosság hatására hiszi az élőlény magát a tettek végrehajtójának, illetve bizonyos dolgok birtokosának. Attól függően, hogy melyik kötőerő dominálja, háromféle ahankár létezik: jó, szenvedélyes és tudatlan. A szattvikus ego szüli az elmét, a gjánéndriját, azaz az öt információs érzéket (hallás, látás, ízlelés, szaglás és tapintás), a radzsaszikus ego pedig a karméndriját, az öt cselekvést szolgáló érzékszervet (fül,

szem, nyelv, orr és bőr vagy pedig nemiszerv). A tamah-ahankárból keletkezik az öt szubtilis anyagi elem (tanmátra), vagyis a hang, tapintás, szín, íz és illat potenciális elemei. Ezekből származik az öt durvafizikai elem (panycsa-mahábhúta), név szerint: éter, levegő, tűz, víz és föld Garbhódasájí Visnu, Mahávisnu részértéke behatol a szétáradó számtalan univerzum mindegyikébe. Testének verejtékével félig tölti az univerzumot, majd lepihen a kozmikus óceánon nyugvó Sésa, a sokezerfejű isteni kobra testén. Garbhódasájí Visnu köldökéből nő ki az arany lótuszvirág, ezen születik meg a négyarcú Brahmá, aki végül is megteremti a kozmoszt bolygóival együtt. Az anyagi univerzumok tehát a májá-sakti termékei. A lelki világban is létezik a májá, de csak mint jóga-májá Ott Istent antarangá kedvteléseiben szolgálja, erősíti és fűszerezi a híveivel fennálló szeretetteljes kapcsolatot. Az anyagi világban

pedig a Legfelsőbb bahirangá kedvteléseiben segédkezik úgy, hogy megtéveszti az Istennek hátatfordító élolényeket. Így a világon, a természeten uralkodni vágyó emberek mind a májá illúziójának rabjai A Legfelsőbb úgynevezett külső energiája, a májá tudat nélküli, ezért önmagában képtelen működni, s így Istenre (Krsnára) sincs semmilyen hatással – az Ő szabályozása és irányítása alatt áll. Habár májá a jóga-májá része, nem tud hatni az utóbbira, miként a levedlett bőr sem érinti a kígyót. A májá-sakti terméke (az anyagi világ) valóságos, létező. Abban különbözik a lelki világtól, hogy változó és ki van téve a megsemmisülésnek. Májának két aspektusa van: 1) nimitta- vagy dzsíva-májá és 2) guna-májá A nimittamájá nyilvánvalóan az anyagi világ feltételekhez kötött élőlényeire (dzsívákra) vonatkozik Kétféleképpen működik, mint tudás (vidjá) és tudatlanság (avidjá). Tudásként

könyörületes az élőlényekkel, úgy, hogy lehetőséget teremt a szvarúpa-sakti iránti fogékonyságra, s így az anyagi világból való felszabadulásra. Mint tudatlanság a teremtés folyamatában vesz részt olyképpen, hogy elfedi a lélek igazi természetét, így az nem ismerheti fel önnön magát, valamint megteremti az empirikus egot, amely a testhez és az érzéki tárgyakhoz való vonzódást eredményezi. Az elobbi funkciója miatt az avidjá-máját ávaranátmiká-nak hívják, mert fátylat (ávaranát) borít a lélekre, s így elfeledteti vele valódi természetét, a Legfelsőbbhöz fűződő tudatos, szeretetteljes kapcsolatát. Az utóbbi feladatából adódóan pedig viksépátmiká-nak hívják, mert viksépát, figyelemelvonást idéz elő a testi, empirikus ego megteremtésével. A nimitta-máját az alábbi összetevők alkotják: kála (idő), karma (ok-okozati törvény), daiva (sors) és szvabháva (individuális természet). Kála a mindenhol,

minden egyes atomban is jelenlevő Felsőlélek (Paramátmá) eszköze (vrtti), amivel az anyagi természet kötőerőinek egyensúlyát felbillenti. Ezért a kálát ksóbhakának, ingerforrásnak, kiváltó oknak is hívják. Karma az empirikus ego hatása alatt végzett cselekedetek láncolata Daiva alatt e tettek okozatot kiváltó lényegi természetét, míg a szvabháva alatt a karma okozta benyomások eredményeként az egoban kialakult tendenciát kell érteni. A teremtés előtt a három kötőerő egyensúlyban van – ez a pradhána vagy guna-májá – az anyagi világ forrása. Összetevői a drvja, ksétra, prána, átmá és vikára (Bhágavata-purána 10.6326) Drvja az öt anyagi elem szubtilis állapota, ksétra az anyagi tettek mezeje, más szóval az anyagi természet (prakrti), prána az emberi test éltető elve, átmá az empirikus ego, vikára pedig az öt érzékre, az öt fizikai elemre (panycsa-mahábhúta) és az elmére (manasz) utal. A fizikai test (déha)

mindezek kollektív effektusa Az ősanyag ezen összetevők és a kötőerők egyensúlyi állapota. Mindez magában nem értelmes, ezért képtelen a teremtésre; ezt Mahávisnu „pillantása” idézi elő Csaitanja Maháprabhu teremtés teóriáját sakti-parinámavádnak nevezik, mert azt tanítja, hogy a világ Isten saktijának, energiájának a transzformációja (parinámája). Ez szöges ellentétben áll a Sankara iskola tanításával, amely vivartavádként vagy májávádként ismeretes. Eszerint Isten – pontosabban a személytelen Abszolút (Brahman) – az egyedüli valóság, így a világ nem lehet más, mint illúzió, nem létező (vivarta vagy májá). Ezt az elképzelésüket az alábbi Upanisad mantrára alapozzák: brahma szatjam, dzsagat mittjá („Brahman a valóság, míg a világ valótlan”), s az alábbi példákkal illusztrálják: miként a kötéltekercset kígyónak s a kagyló belső részének töredékét ezüstnek vélhetjük, éppúgy hisszük

a világot is létezőnek, holott nem az. Csaitanja pedig a Védákra hivatkozva azt tanította, hogy nem hihetnénk kígyónak a kötélcsomót, ha nem lenne tudomásunk a kígyó létéről, másrészt a kötél is létező valami, a valótlan csupán a mi téves érzékelésünk; hasonlóan, a világ is létező, valós, csupán annak feladata, illetve a mi róla alkotott felfogásunk illuzórikus. A kötél és a kígyó, valamint a kagyló és az ezüst példája hibás, mert Brahman Sankara szerint is a világ ható- és anyagi oka, viszont a kötél nem a kígyó hatóvagy anyagi oka, s ugyanez vonatkozik a kagylóra is az ezüsttel kapcsolatban. Ezek a példák csak abban az esetben volnának találóak, ha a kígyó a kötél, illetve az ezüst a kagyló terméke lenne. Maháprabhu abból indul ki, hogy miután Isten valós, így energiájának okozata, következménye is az. Ugyanakkor hozzáteszi: a világ valósága relatív, míg Brahmané abszolút. Isten léte nem

függ semmi egyébtől, míg a világ léte Őtőle függ. Isten örökkévaló, ám a világ nem, abban az értelemben, hogy teremtését megsemmisülés követi Ezután – az újabb teremtésig – az anyagi energia meg nem nyilvánult, szubtilis állapotban létezik Istenben; maga az energia tehát örökkévaló. A védikus írások, mint például a Védánta-szútra (1.426) és a Taittiríja-bráhmana (71) félreérthetetlenül állítják, hogy Isten magából teremti a világot. Ez utalás arra, hogy Ő a világ anyagi- és egyben ható-oka is A különféle tanítványi láncok által sokat idézett szarva khalv idam brahman („Minden Isten, Brahman.”) vers is tulajdonképpen ezt támasztja alá. A szatkárjavád, azaz az okozati elmélet szerves része úgy Sankara, mint Maháprabhu tanításának.[5] Eszerint az ok és az okozat azonos, s az utóbbi implicite létezik megnyilvánulása előtt az előbbiben. De míg Csaitanja szerint az okozat valós, addig Sankara

szerint illuzórikus, magyarul nem létező. A Csaitanja iskola filozófusai kihangsúlyozzák: miután az ok és okozat azonos, logikus, hogy nincs lényegi különbség közöttük. Tehát, mivel a világ Isten májá-energiájának az okozata, lényegesen nem különbözhet a májá-saktitól. A lét a májá-sakti, s így a világ lényegbeli sajátossága is. Ez a tény pedig kizárja azt a feltételezést, miszerint a világ illúzió, nem létező Ha elfogadnánk, hogy a világ nem létező, ellentmondanánk az ok és okozat azonosságának, amiben különben maga Sankara is hisz. Csaitanja Maháprabhu parinámavád elmélete a teremtés problémájával kapcsolatban egy fontos dologban különbözik az általános értelemben vett parinámavádtól. Az általános értelmezés szerint ugyanis ez az elmélet a világot teremtő anyagi ok átalakulását jelenti: a szánkhja filozófiában a prakrti átalakulását, Rámánudzsa visistádvaita iskolájában pedig magáét

Brahmanét. Ám Csaitanja szerint annak ellenére, hogy Isten önmagából teremti a világot, Őt magát mégsem éri változás. Miután Isten lénye nem részekből tevődik össze, így a „rész” tulajdonképpen ugyanaz, mint az egész: egy szó, mint száz, a teremtés nem befolyásolhatja, nem változtathatja meg Istent. Csaitanja parinámavád tanítása abban is különbözik Rámánudzsáétól, hogy az előbbi szerint Istennek – azaz az Ő „belső” lényének – közvetlenül semmi kapcsolata nincs a világ teremtésével és megsemmisítésével; mindez megnyilvánulásának, Visnu külső energiájának tulajdonítható. Ezért hívják Csaitanja parinámavádját sakti-parinámavádnak. Ez megegyezik Vjásza Védánta-szútrájának tanításával A Védák sehol sem állítják azt, hogy a világ nem létező. Ez a feltételezés Sankarától és követőitől ered, nem pedig a Védákból Bár az anyagi világ Isten úgynevezett külső energiájának a

terméke, ez a szó szoros értelmében nem jelent mást, minthogy Isten parinámája, azaz okozata. Így hát tulajdonképpen misztérium az a kérdés, miként marad változatlan (avikrta) a világot önnön magából teremtő Isten. Csaitanja – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – a Védákat idézve nagy hangsúlyt helyez Isten hatalmának, energiájának ésszel felfoghatatlan (acsintja) mivoltára. Ezért az ezzel kapcsolatos tudásforrás egyedül a sabda (az isteni kinyilatkoztatás, azaz a Védák tanítása). Ugyanakkor az acsintja-sakti elmélet nem vak hitre, hanem logikus következtetésre alapul, ezt a későbbiekben, az acsintja-bhéda-abhéda elmélet taglalása során majd láthatjuk. Az élőlény (dzsíva) Az élőlény Krsna tataszthá-saktijának, határ-energiájának megnyilvánulása. Tata fövenyt jelent, a tengerpartnak azt a csíkját, amely vizes, s így szárazföldnek nem mondható, ugyanakkor a tengerhez sem tartozik. Hasonlóan, a dzsíva

nem tudatlan anyag, de a mindenható, mindentudó Istennel sem azonosítható minden tekintetben. Természetéből adódóan kerülhet úgy a májá-sakti, mint a szvarúpa- vagy csit-sakti befolyása alá. Eszerint kétféle élőlényt különböztethetünk meg: örökké felszabadult (nitja-mukta) és örökké feltételekhez kötött (nitja-baddha). Az utóbbi esetében az örökké szó csupán elvileg jelent örök anyagi rabságot, figyelembe véve, hogy a lélek szabad akarattal rendelkezik; ezért választhatja a májá-sakti fennhatóságát, s maradhat annak rabja, amíg csak ezt így kívánja. Hogy az isteni lélek miként kerül az anyagi világba, s így az illúzió hatása alá, csak akkor okoz gondot, ha a monista felfogás szellemében nem teszünk különbséget Isten és a dzsíva között. Igaz, a dzsíva is örökkévaló (szat), tudatos (csit) és örömteli (ánanda), akárcsak Isten, ám a kettőjük közötti különbség kvantitatív, s így jelentős. Bár

a Svétásvatara-upanisad atomnyinak írja le az anyagi testben raboskodó lelket, ám az parányisága ellenére mégis áthatja a fizikai testet (5.9) Az élőlény tehát a tataszthá-sakti része, ezért Istenhez úgy viszonyul, mint energia (sakti) az energiaforráshoz (saktimán). (Bhagavad-gítá 75) Habár a Legfelsőbb saktijának megnyilvánulása, mégis saját, megkülönböztető metafizikai realitással rendelkezik, amit tudás, cselekvés és élvezet jellemez. A dzsívára az ego-tudat jellemző. De az eredeti ego (aham) nem ugyanaz, mint az anyagi világbeli empirikus vagy hamis ego (ahankár), ami az anyagi energia terméke. Az előbbi azonos magával a lélekkel, transzcendentális, örömteli és örökké makulátlan. Az utóbbi a testtel, illetve az elmével való azonosítás eredménye Amikor a Védák azt írják, váljunk meg az egotól, ez alatt az empirikus egot kell érteni. Születés és halál, valamint a szenvedés egyéb okozói csupán a fizikai

testre vonatkoznak, amivel a dzsíva a májá hatására azonosítja magát, nem pedig belső, lényeges természetére, amely örökös, változatlan. Az élőlények száma végtelen, s habár belső természetük örökké ugyanaz, az anyagi világban előző és jelen tetteik (karma) révén más és más a helyzetük, tudásuk, sorsuk, képességeik stb. – egyszóval különböznek egymástól A lelki síkon a különbözőség csupán abban nyilvánul meg, miként viszonyulnak a Legfelsőbbhöz. A Védák a világi sík élőlényeit két fő csoportra osztják: mozdulatlan (szthávara) és mozgó (dzsangama). Az utóbbi három csoportból áll: vízi, földi és a légben élő vagy mozgó élőlények. A földi lények közül az emberek a legfejlettebbek. Kis csoportjuk véda-nistha, azaz a védikus tanok követője Ezek többsége csak szavakban követi a Védákat, ok az adharmacsárík. Aki tetteiben is hű az írásokhoz, azt dharmacsárí néven ismerik A dharmacsárík

túlnyomó része karmí, azaz a helyes cselekvés (karma-jóga) útját járja, s csak némelyikük gjání, azaz műveli a transzcendentális tudást (gjána-jógát). A bölcs gjáník között is alig akad olyan személy, aki teljesen felszabadult az anyagi kötelékek alól (mukta-purusa), de az önnön lényével teljesen meghódolt, Krsnához rajongó szeretettel vonzódó vaisnava még ez utóbbiak között is rendkívül ritka. A Legfelsőbb szolgálata az élőlény örök szerepe, annak ellenére, hogy szabad akarata révén ezt meg is tagadhatja. Ha Isten szolgálatát választja, soha nem fog az illuzórikus anyagi energia (májá) irányítása alá kerülni, hanem az Ő társaként, a bhakti határtalan örömét élvezve él vele a lelki világban (Bhagavad-gítá 4.9 és 156) Amennyiben a májá kínálta anyagi élvezeteket – beleértve Isten pozíciójának imitációját – választja, az anyagi energia irányítása alá kerül, így megfeledkezik valódi,

lelki természetéről, s testről-testre, bolygóról-bolygóra vándorolva szenved az anyagi lét különféle problémáitól. Az avidjá-májá két réteggel borítja be az élőlényt: egyik a szubtilis vagy mentális (linga-), a másik pedig a fizikai test (szthúla-saríra). A szubtilis test összetevői az elme (mana), értelem (buddhi), tudat (csit) és az empirikus vagy hamis ego (ahankár). A feltételekhez kötött élőlény esetében mindez a májá terméke, míg a felszabadult (mukta) lélek esetében ezek tiszta, lelki formájukban léteznek. Mihelyt az élőlényt beborítja a szubtilis test fátyla, azonnal azonosítja magát vele. Ám ez a test képtelen a cselekvésre (karma) és az anyagi élvezetekre (bhóga) Ezért van szükség még egy, fizikai testre, melynek eredményeként az anyagi tudat csak erősödik. Így veszi kezdetét a szanszára, a születés és halál körforgása, s az ezzel együttjáró különféle szenvedések végtelen időtartama.

Cselekedetei (karmája) eredményeként a dzsíva hol mennyei, hol pokoli körülmények közé születik. A születések körforgásában sok millió léten halad át, a szellemi (s nem a darwini) evolúció törvénye szerint, s mert a testével azonosítja magát, háromféle szenvedés áldozata: ádhidaivikus (természeti katasztrófák, mint például éhínség, árvíz, járványok, földrengés stb.), ádhibhautikus (a környezetünk, mint például embertársaink, illetve a különféle élőlények okozta szenvedések) és ádhjátmikus (a saját testünk és lelki világunk okozta bajok). Az élőlény természete tehát minőségileg megegyezik Istenével, mivel az Ő szerves része. Ezért még a májá hatása alatt, lényegi természetéről megfeledkezve sem fogadja el természetesnek a szenvedést és a halált, hanem ösztönösen is öröklétre, tökéletes boldogságra vágyik. Ezt azonban nem érheti el anyagi életmóddal, a röpke testi, érzéki élvezettel.

Mindezzel csak az illúzió kötelékét fonja szorosabbra maga körül Ha viszont tudatosan (gjána-) vagy tudatlanul (agjána-) jámbor tettet (szukrti) végez, ennek eredményeként szentéletű személy társaságába kerül, s élete gyökeresen megváltozik. Az anyagi kötőerőkön felül álló bölcs kiszabadítja őt a májá hálójából azáltal, hogy lelki tudásban részesíti és beavatja a bhaktiba. Idővel felfedezi, megtapasztalja a Legfelsőbbet, s ez eloszlatja a májá okozta tudatlanságot, miként a felbukkanó Nap is eloszlatja a ködöt és sötétséget. Felébredvén illuzórikus álmából, az élőlény ráeszmél igazi, örök természetére, s így képes átélni az állandó örömállapotot. Az anyagi világbeli élőlények igazi feladata tehát a Legfelsőbb elérése (purusártha). Csak így valósítható meg a hőn óhajtott öröklét és boldogság. A Védák azonban e célon kívül még négy életcélról írnak: dharma (jámborság), artha

(gazdasági fejlődés), káma (érzéki élvezet) és móksa vagy mukti (felszabadulás az anyagi kötelékek alól), melyek tulajdonképpen nem a Védák ajánlotta, hanem a tömeg által kitűzött célok. Az emberek többsége annyira ragaszkodik ezekhez, hogy másról nem hajlandó hallani. Ezért tanítják bölcsen a Védák, hogy a dharma, azaz a vallásos elvek és kötelességek szerinti életmóddal elérhető az anyagi gyarapodás vagy jólét (mint a helyes cselekvés, karma természetes eredménye), az érzéki örömök s végül a felszabadulás is. A dharma azonban még nem jelenti a végcélt Szükségszerű, hasznos, mert csakis általa szabályozható az artha és a káma, ami végül a tudat megtisztítását eredményezi. Ez utóbbi nélkül pedig lehetetlen az anyagi kötelékek alóli felszabadulás (móksa) A Védák világosan kifejtik, hogy az igazi életcél elérése érdekében még a dharmát is fel kell adni: „A tudatlanok a különféle kasztok

(varnásrama) számára előírt dharmát követik, hogy fáradozásaik gyümölcsét megkaphassák. Eredeti természetünk felismeréséhez, valamint az örökkévaló boldogság élvezetéhez viszont csak úgy juthatunk, ha megválunk a varnásramától és minden más dharmától.” (Maitréja-sruti 3113) Hasonlóan szól a Bhagavad- gítá végső jótanácsa (18.66): az ember adjon fel minden dharmát, minden kötelezettséget, s hódoljon meg teljes lényével a Legfelsőbb, Krsna előtt – így szabadulhat meg minden köteléktől. Ugyanakkor a társadalom, illetve a vallásos tradíció előírt kötelességeitől (dharmától) csak akkor szabad megválni, ha előbb a dzsíva tudata megtisztult az anyagi felfogástól, és szilárd bizalommal, hittel gyökerezik a Legfelsőbben, mohón vágyakozván arra, hogy minél többet halljon Őróla. Ha e sík elérése előtt válik meg a dharmától, ez káros következményekkel jár – úgy saját maga, mint környezete

számára. Móksa vagy felszabadulás csak akkor tekinthető igazi életcélnak, ha a Legfelsőbb elérését jelenti. Az anyagi kötelékek alóli felszabadulás magában nem végcél, csak eszköz. A szánkhja iskola szerint mukti a szenvedések végét jelenti, Sankara szerint pedig a Brahmanba való beolvadást, az egyéni lét végét. Csaitanja ezzel szemben rámutat: a Védák egyértelműen közlik, felszabadulás alatt a dzsíva eredeti, természetes állapotának elnyerését kell érteni (Bhágavata-purána 2.106) Eredeti állapotában a dzsíva a Legfelsőbb része (ansa), így az Ő szolgálata természetes számára. E sík elérése magába foglalja 1) a Legfelsőbb elérését, valamint 2) az állandó öröm-állapotot, 3) a májá és a karma köteléke alóli felszabadulást, 4) azt a tényt, hogy már soha többé nem kerül az anyagi energia befolyása alá, s így 5) minden baj és szenvedés végét. A Legfelsőbb elérése jelentheti ezen állapot legkezdetibb

síkjának, a személytelen Brahman, illetve magasabb síkjának, Isten személyes manifesztációjának elérését. A dzsíva által tapasztalt lelki öröm annál nagyobb fokú, minél magasabbrendű arculatát szolgálja Istennek. A felszabadulás tehát nem csupán a szenvedés végét, hanem egyben pozitív üdvösség-állapotot is jelent. Ha a Legfelsőbb elérése a személytelen Brahman elérését jelenti, a dzsíva eggyéválást, beolvadást tapasztal. E beolvadás azonban nem teljes, nem valóságos, mert a dzsíva Legfelsőbbhöz fűződő rész-szerepe (Bhagavad-gítá 15.7) örök természete Ugyanakkor annyira elmerül a Brahman-síkkal járó lelki gyönyörben, hogy megfeledkezik saját identitásáról. A Legfelsőbb elérésére vonatkozó Véda versek sohasem a teljes eggyéolvadást, hanem az isteni (lelki) természet elérését jelentik (Mundaka-upanisad 3.13) Eszerint a dzsíva Brahmanhoz csak hasonlóvá válik, nem pedig minden tekintetben vele egyenlővé.

Például a Cshándógja-upanisad (7252) világosan írja, hogy a muktit elért dzsíva örömtelivé (s nem örömmé) válik; ez maga után vonja, hogy továbbra is képes érzékelni, tapasztani, ami pedig együtt jár az egyéni léttel. A Legfelsőbb személyes arculatának (Bhagavánnak) elérése alatt az Ő közvetlen megtapasztalását (száksátkár) kell érteni, amely lehet belső (antah-), meditatív, avagy az elmét és az érzékeket is érintő külső megtapasztalás (bahihszáksátkár). Az utóbbi élénkebb, nyilvánvalóbb, így magasabbrendű Ebben az élményben résztvevő elme és az érzékek természetesen a szvarúpa-sakti hatásának köszönhetoen minden anyagitól mentesek, lelkiek, így hát alkalmasak e transzcendentális feladatra. Egyedül a teljesen megtisztult lelki állapotban lehet csak érzékelni a Legfelsőbbet. A Bhágavata-puránában olvashatjuk, hogy bár Indra és Sisupála szemtől-szembe voltak Krsnával, tiszta tudatsík híján mégsem

tapasztalhatták meg az Ő isteni mivoltát. A Bhagavad-gítá azt írja: Isten egyedül az Őt spontán, tiszta szeretettel imádók előtt fedi fel magát. Mukti elérhető a fizikai létben, ill. a szubtilis és anyagi test elhagyásával, vagyis a halál bekövetkeztével Az utóbbi a teljes, mert magába foglalja az eredeti lelki természet megvalósítását gátló valamennyi akadály megszűnését és az anyagi sík teljes elhagyását. Mukti elsősorban tehát a Legfelsőbb elérését jelenti Mint ilyen, öt fajtája ismeretes: 1) szájudzsja, (eggyé válás), 2) szálókja, (az Istenség lelki hajlékának elérése), 3) szárúpja (az imádott Istenhez hasonló forma elnyerése), 4) szárstí (a Legfelsőbb hatalmához hasonló hatalom elnyerése) valamint 5) számípja (Isten közelségének elnyerése). A szájudzsja-mukti a Legfelsőbb bármely transzcendentális megnyilvánulásába való látszólagos beleolvadást jelenti. Az így tapasztalt lelki gyönyörnél

magasabbrendű a Személyes Brahman (Parabrahman) megtapasztalása által érzett eksztázis. A Bhágavata-purána szerint az előbbi egy csepphez, az utóbbi viszont az óceánhoz hasonlítható. A szálókja, szársti és szárúpja féle felszabadulás nagyobb boldogságot nyújt, mint a szájudzsjamukti, mert ezek bármelyikét elérve a dzsíva lelki testében viszonyul szeretettel Istenhez, s így a transzcendentális világ cselekedeteiben való részvétellel többet tapasztal abból. A számípja féle felszabadulás okozta gyönyör azonban még ennél is felsőbbrendű, mivel az Istenség közelségével ajándékozza meg a dzsívát, aki így közvetlenül tapasztalhatja Őt és az Ő isteni kedvteléseit. A szálókja-, szárúpja- és szársti-muktiban ez azért nem lehetséges, mert ott a megtapasztalás csupán belső. A külső megtapasztalás felsőbbrendűségét bizonyítja a Bhágavata egyik elbeszélése is: Nárada Muni vándorlásai közben szüntelen a

Legfelsőbb dicsőségéről énekelt, minek következtében Ő megjelent szívében. Nárada ennek ellenére többször is felkereste Dvárakában Krsnát, mert az Ő külső megtapasztalását még vonzóbbnak, még örömtelibbnek találta. A Legfelsőbb a) Személyes vagy személytelen? A gondolkodó ember a Legfelsőbbet végtelennek, felfoghatatlannak képzeli. Továbbá úgy véli, ha mi, tökéletlen emberi lények rendelkezünk személyes jellemvonásokkal, akkor a Tökéletesnek, azaz Istennek személytelennek, jellegzetes tulajdonságok nélkülinek (nirguna) kell lennie. Indiában az idők folyamán kialakult különféle filozófiai rendszerek örök vitatémája ez: Isten személyiséggel (szaguna) rendelkező lény-e vagy sem? Lássuk, mit mond ezzel kapcsolatban Csaitanja Maháprabhu filozófiája, amely szigorúan a Védák tanítására alapul: A vaisnava iskolák filozófiája egyfajta konkrét monizmus, amiben a Személyes Abszolút magába foglalja a teljes

létet. Csaitanja monizmusa átfogóságában még tovább megy Szerinte az Abszolút nemcsak, hogy személyes (szaguna), de Ő az eredete a forma és jellegzetes tulajdonságok nélküli (nirguna), személytelen isteni aspektusnak, melyet a védikus szóhasználat többnyire egyszerűen Brahmanként emleget. A Cshándóghja-upanisad [7] azt írja, az Abszolút (Brahman) végtelenül sok jellemvonással rendelkezik. Az Upanisadok Istent sok esetben mint vigjána-ghana és ánanda-ghana említik. Ezt írja például a Gópála-tápaní [8] : vigjánaghana ánandaghana szaccsidánandaikaraszé bhaktijógé tisthati. A ghana szó arra utal, hogy Brahman a boldogság (ánanda) és a tudás (gjána) megtestesítője. A Brahma-szanhitá[9] is úgy írja le Brahmant, mint kinek konkrét, szat- (örökkévalóságból), csit- (tudatból) és ánandából (üdvösségből) álló formája van. A Visnu-purána, a Gópála-púrvatápaní és egyéb írások Isten nevéről, testéről,

személyiségéről stb. szolgálnak részletes leírással A Védák azon részei, melyek az anyagi világ teremtéséről és megsemmisítéséről írnak, szintén a szaguna Brahmanról tesznek tanúságot, mivel a tulajdonságok nélküli (nirguna) Brahman nyilván képtelen a cselekvésre. Természetesen akadnak a Védákban olyan kitételek is, melyek Brahman nirguna voltára engednek következtetni. A Katha-upanisad [10] például az asabdam, aszparsam és arúpam szavakkal írja le Brahmant, melyek jelentése: hang, érintés és forma nélküli. Hasonlóan, a Brhad-áranjaka-upanisad egyes versei kijelentik, hogy neki se szeme, se füle, se szája, se hangja, sőt esze, élete, valamint külseje és belseje sincsen. De vajon nem ellentmondásos, ha a Védák hol személyesnek, hol személytelennek írják le Brahmant? A megoldást a Padma-purána egyik verse tartalmazza, amely kifejti, hogy a nirguna vagy nirvisésa kifejezést csupán akkor használják az írások,

amikor Brahman világi (prákrta) jellemzőit tagadják. Abban minden filozófus egyetért, hogy Brahman legalább két tulajdonsággal rendelkezik: örökkévaló és mindent-átható. A Visnu-purána szintén megerősíti, hogy bár Brahman világi, vagyis anyagi tulajdonságokkal nem rendelkezik, számtalan transzcendentális tulajdonsága van. Csaitanja szerint a nirguna Brahman tehát a tökéletes, számtalan tulajdonsággal rendelkező Isten egy arculata csupán. Ezért értelmetlennek tartja az olyan filozófiai irányzatokat, melyek egyedül Isten nirguna voltát hirdetik, s azt mondják, hogy Őt nem lehet sem elképzelni, sem szavakkal kifejezni. Az ilyen Abszolút nem lehet egyetlen érthető állítás alanya sem, mivel minden érthető állítás ellentmondana az ilyen isten-koncepciónak. Hozzá kell még tenni, hogy már maga az „“elképzelhetetlen”, „szavakkal kifejezhetetlen” megjelölések is jelzők, melyek igenis adnak valamely képet Istenről. Dzsíva

Gószvámí azt írja, a tulajdonságok nélküli Brahman olyan, mint az állítmánytól teljesen különálló alany vagy a saját jellegzetességétől különálló szubsztancia. Miután egy tárgy teljes (szamjak) formája magába foglalja úgy a szubsztanciát, mint a jellegzetes tulajdonságokat, a nirguna Brahman csupán az Abszolút egy része, vagyis hiányos (aszamjak) megnyilvánulása. Az advaita (monista) filozófia hívei figyelmen kívül hagyják az Abszolút jellegzetes tulajdonságait, ehelyett az Ő nirguna arculatát, a tiszta létet részesítik előnyben. A teljes koncentráció síkján közvetlenül megtapasztalják a nirguna Brahmant. Ugyanakkor Dzsíva Gószvámí elismeri: ez a megtapasztalás valódi, ha nem is teljes. Az emberi ész számára tehát felfoghatatlan, miként személyes Isten, ugyanakkor egyidejűleg végtelen is. A mi felfogásunk azt sugallja, hogy a személyiség a végtelenségnek ellentmondó valami. Persze arra nézve nincsen semmilyen

bizonyíték, hogy ez az ellentmondás az elménken kívül máshol is létezne. A látszólagos ellentmondás annak az erőfeszítésnek szükségszerű következménye, amikor a gondolkodó ember megpróbál túllépni saját tudatának korlátain. Mindez azt és csak azt bizonyítja, hogy határai az emberi észnek és logikának vannak A legtöbb esetben az ellentétesség törvényének alkalmazása a felelős a végtelenről kialakult helytelen elképzelésünkért. A legnagyobb félreértést az a téves és általános nézet okozza, miszerint a végtelennel kapcsolatban ugyanazon törvényszerűségeket próbáljuk alkalmazni, mint a véges esetében. Emlékeznünk kell arra, hogy lényegi különbség van a kettő között; a véges emberi elme és kifejezések képtelenek behatárolni a végtelent. Ha a végtelennel kapcsolatban szeretnénk megoldani egy problémát, vigyáznunk kell a megszokott logikai eljárások (törvényszerűségek) alkalmazásával, nehogy

korlátozzuk a végtelen tökéletességét, ezáltal is szegényítve az Abszolútról kialakult fogalmunkat. Csaitanja szerint Isten felfoghatatlan, korlátlan hatalma képes összehangolni az összehangolhatatlant. Korlátolt logikánk képtelen áthidalni Isten nirguna és szaguna aspektusainak ellentmondásait, de ez nem jelenti azt, hogy Ő nem képes egy magasabbrendű szintézisben összehangolni mindezt. Csaitanja ezzel kapcsolatban azt tanítja: a Végtelen felfoghatatlan hatalma (acsintja saktija) révén még az ellentétesség törvényén is felül áll.[11] Ez a végtelen természetéhez tartozik, miként az egymásnak ellentmondó tulajdonságok harmóniája is. A végtelen azért végtelen, mert rajta kívül nem létezik semmi. Ezért bármiről beszéljünk, bármire gondoljunk, az valamely módon a végtelen megnyilvánult része, s így hozzá tartozik. [12] Itt meg kell jegyeznünk, a matematikában a végtelen egészen mást jelent, mint a teológiában. A

matematikában végtelen alatt azt értjük, hogy egyáltalán semmilyen határ, korlát nem létezik. Ha a teológiában is ezt jelentené, akkor Istent semmilyen tulajdonsággal nem lehetne illetni. Ily módon Ő nem-differenciált szubsztancia lenne, egyfajta tabula rasa. Csaitanja tanításában nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy kimutassa: Isten nem ilyen üres koncepció. Személyisége, karaktere van, s mivel ez egyfajta meghatározás, ilyen értelemben véve Ő határolt Ennek ellenére határtalan abban az értelemben, hogy mérhetetlen, s rajta kívül nem létezik semmi, ami Őt határolná. Több védikus írás (sruti) is bizonyítja Isten felfoghatatlan hatalmát, amellyel felülemelkedik az ellentmondásokon. A Svétásvatara-upanisad például azt írja, Brahman nagyobb a legnagyobbnál, ugyanakkor kisebb a legkisebbnél. [13] Az Ísa-upanisad ötödik mantrájában pedig azt olvashatjuk, hogy Ő jár is meg nem is, nagyon távol van, ám egyidejűleg nagyon

közel, jelen van mindenben, és mégis kívül van mindenen. Ezért írja róla a Kaivalja-upanisad, hogy felfoghatatlan (acsintja) energiával, képességgel (sakti) rendelkezik. [14] Mindezek után láthatjuk: a valódi léttel rendelkező Abszolút pozitív koncepció, s miután minden pozitívnak jellegzetes tulajdonságai vannak, az Abszolút mindenképpen szaguna. Bizonyos tulajdonságok, jellegzetességek határozzák meg, de mivel Ő végtelen, tulajdonságai, jellemzői is végtelenek. [15] Ha létezne bármi, aminek híján volna, valami, amely valamilyen módon nem tartozna hozzá, akkor nem lenne teljes, s nem hívhatnánk Abszolútnak. Természetéből adódóan az Abszolútnak mindenféleképp tökéletesnek és teljesnek kell lennie [16] Ezért a végtelent nem korlátozza sem a személyiség, sem pedig jellegzetes tulajdonságok. A személyiség fogalma nemcsak, hogy összefér a végtelenségével, de annak nélkülözhetetlen része. A Csaitanja-csaritámrta szerint,

ha az Abszolútat csak mint nirguna írják le, ezáltal tökéletlenné teszik, s ez olyan, mintha isteni személyének tagjait amputálnák. [17] A védikus írások azért ábrázolják az Abszolútat egyidejűleg nirgunaként és szagunaként, hogy ezáltal is szemléltessék Isten számtalan tulajdonságát és formáját. Ha ezt megértjük, akkor a Védák látszólagos ellentmondásait könnyen összeegyeztethetjük. Ugyanakkor az írások elsődleges és általános jelentése szerint Isten szaguna, mert csakis a végtelen és felfoghatatlan energiával rendelkező szaguna Abszolút foglalhatja magában a számtalan isteni formákat, beleértve a nirguna Brahmant. Ezt a Bhagavad-gítá is megerősíti [18], amikor a Személyes Abszolút kijelenti: Ő a személytelen Brahman forrása s alapja. Isten végtelenséget és személyiséget harmonizáló, felfoghatatlan hatalmát számos példával illusztrálja a Bhágavata-purána, amikor Krsna csodás tetteiről ír. Egyszer a

gyermek Krsnát nevelőanyja, Jasódá arra kérte, tátsa ki száját, hadd lássa, tényleg evett-e földet. S akkor Jasódá gyermeke szájában meglátta a végtelen univerzumot, bolygókkal, galaxisokkal. Más alkalommal, amikor Krsna a falubeli fejőslányokkal (gópíkkal) táncolt, megsokszorozta önmagát, hogy mindegyik lány egyidejűleg táncolhasson vele. Egyszer pedig maga Brahmá jött, hogy elrabolja Krsna játszópajtásait és az általuk őrzött borjakat. Krsna azon nyomban megsokszorozta önmagát, hogy felvegye a hiányzó fiúk és borjak formáját. Így Vrndávan lakosai sohasem vették észre a cserét, bár Brahmá egy teljes esztendeig nem adta vissza őket. b) Brahman, Paramátmá és Bhagaván Habár Isten egy és oszthatatlan, számtalan formában, számtalan módon nyilvánul meg hívei előtt, azok különféle képességeihez és megtapasztalási folyamataihoz képest. A Bhágavata-purána Isten három fő arculatáról, megnyilvánulási

fokozatáról ír: Brahman, Paramátmá és Bhagaván.[19] A lelki tudás (gjána) művelése Brahman megvalósításához vezet, a jóga Isten Paramátmá arculatának megtapasztalását eredményezi, míg a bhakti folyamat végcélja Bhagaván megvalósítása. Brahman Isten személytelen, mindent-átható arculata, minden konkrét keletkezés (képződés) alapvető valósága. Brahman Bhagaván nem-differenciált, mérhetetlen és korlátlan arculata. Paramátmá a konkrét képződések irányító és szabályozó alapelve, Bhagaván részleges megnyilvánulása, szűkebb értelemben differenciált és korlátozott. Paramátmá a dzsíva-sakti (az egyéni lelkek forrása) és a májá-sakti (az anyagi világ forrása) által feltételekhez kötött tudatelv. Immanens az élőlényekben és az anyagban; Ő minden lény tudatos, belső irányító elve (antarjámí). Bhagaván az élőlényekkel s az anyagi természettel (prakrtivel) a Paramátmán keresztül áll kapcsolatban.

Bhagaván teremti a világot, s abba behatol részleges megnyilvánulási formájában, mint Visnu. Paramátmá tehát nem más, mint az univerzumot átható és fenntartó Visnu Három funkciója van, a három Visnu formának megfelelően. Mahávisnu az anyagi és lelki világot elválasztó okozati óceánon (Kárana-szamudra vagy Viradzsá) fekszik, s az anyagi természetre (prakrtire) pillantva kezdi meg a teremtés folyamatát. Ő az anyagi világ és az egyéni lelkek egységes immanens szabályozója Az univerzum teljes megsemmisülése (mahápralaja) után minden lélek Őbenne nyugszik a következő teremtésig. Garbhódakasájí Visnu az univerzum lelkeinek összességét irányítja, míg Ksíródakasájí Visnu egy-egy egyéni lélek immanens szabályozója, örök társa, vágyainak és tetteinek tanúja. Bhagaván az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a mindenség – beleértve a különféle inkarnációkat – forrása. Csaitanja tehát Sankarával, sőt némely

vaisnava bölcselőkkel szemben nem ragaszkodik kizárólagosan az Abszolút egy bizonyos megvalósítási fokához, hanem a Bhagavad-gítá szellemében [20] tanítja, hogy Isten a különféle síkokon különféleképpen nyilvánul meg. A számtalan jellegzetességgel rendelkező Bhagaván nem más, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Krsna, minden inkarnáció forrása, az összes létező végső alapja, akiben végtelen nagyszerűség, erő és végtelen, különféle isteni gyönyörök (raszák) összpontosulnak. Nyíltan vagy közvetve minden írás Krsnáról, mint a Végső Valóságról szól. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni a Rg-védát [21], a Bhágavata-puránát stb A Bhágavata-purána is világosan kijelenti, hogy Krsna nem más, mint Bhagaván, a Legfelsőbb Személy, minden inkarnáció forrása. (22] Ő létezett a teremtés előtt, s az anyagi univerzum megsemmisülése után is Ő marad meg, mint az egyetlen, változatlan Valóság.[23] Bhagaván a

legfelsőbb lény, akiben teljes tökéletességében nyilvánul meg az összes jótulajdonság (púrna ávirbháva). A személytelen Brahman, akiben az isteni tulajdonságok és erők szunnyadó formában léteznek, az Ő kevésbé teljes megnyilvánulása (aszamjak ávirbháva). Bhagaván természetébol adódóan lílámaja, vagyis örökkön lelki kedvteléseinek él. Ezért örök lelki teste, tartózkodási helye és társasága van. Teste nem anyagi, fizikai elemekből áll; nem is a jóság kötőerejének (a szattva-gunának) terméke, ezért nem illuzórikus, hanem valós, s az alábbi három lelki tulajdonság jellemzi: szat (örökkévalóság), csit (teljes tudatosság) és ánanda (tökéletes boldogság). Csaitanja Maháprabhu egyik tanítványa, Dzsíva Gószvámí, aki könyveiben tudományosan leírta és elemezte mestere filozófiáját, a bhagaván szó etimológiai értelmét magyarázva rámutat, hogy minden szótag Isten fenséges tulajdonságaira utal. „Bha”

a világegyetemet fenntartó és védelmező isteni erőt, valamint a hívei odaadásának természetes funkciójának kibontakozását és életbentartását jelenti; a „ga” azt, hogy Ő segíti bhaktáit transzcendentális hajlékának elérésében, míg a „va” szótag arra utal: minden lény Őbenne van, illetve Ő benne van mindenkiben. A Visnu-purána Isten hat fenséges jellemzőjéről ír: aisvarja, vírja, jasasz, srí, gjána és vairágja. Aisvarja olyan hatalmat jelent, amely mindent és mindenkit befolyásol, vírja pedig olyan erőt, mint – hogy anyagi példával éljünk – amilyennel a drágakövek és a különféle varázslatok rendelkeznek. Jasasz az Ő csodálatos teste, elméje és beszéde hírére; srí páratlan szépségére és különféle csodálatos tulajdonságaira, gjána mindentudására, míg vairágja arra utal, hogy Ő a világon felül áll, azaz az illúzióra hajlamos lelkekkel szemben Őneki nincsenek úgynevezett anyagi vágyai

– semmilyen világi dologhoz vagy eszméhez nem vonzódik. Bhagaván ezen jellemzői közül az aisvarja és a vírja inkább Paramátmá aspektusára vonatkozik. A sakti- vagy isteni energia-elméletet tanulmányozva jobban megérthetjük az Abszolút Bhagaván koncepciójának jelentőségét. Bhagaván számtalan saktival (isteni energiával) rendelkezik, melyek közül a csit-sakti, a májá-sakti s a dzsíva-sakti a legfontosabbak.[24) Bhagavánnal való kapcsolatuk alapján ezen energiákat belső- (antarangá-), külső- (bahirangá-) és közbülső- (tataszthá) saktinak is nevezik. Az antarangá vagy szvarúpa-sakti Bhagaván belső lénye, sőt az egész csit-világ, azaz lelki világ alapja. A bahirangá- vagy májá-saktiból származik az anyagi világ Meg kell jegyezni, hogy miután Bhagaván, az Abszolút testével kapcsolatban valójában nem tehetünk különbséget (mint belső, külső és közbülső), így az energiái közötti különbség a gondolkodó

dzsívák megvalósításainak tudható be. Miután az antarangá-sakti Bhagaván “belső”, tökéletes lényével kapcsolatos, ezért az isteni energiák között a legelső helyet foglalja el, s így pará- (felsőbb-) saktinak is nevezik. Az antarangá-saktinak Bhagaván lelki teste összetevőinek (szat, csit és ánanda) megfelelően három aspektusa van: szandhiní, szanvit és hládiní. [25] A szandhiní-sakti a szattal, szanvit a csittel, míg a hládiní az ánandával kapcsolatos. Miként a szat, csit és ánanda nem létezik különállóan Bhagavánban, úgy a szandiní, szanvit és hládiní energiák sem léteznek egymástól függetlenül. Azért különböztetik meg őket, mert Bhagaván különféle megnyilvánulási formáiban a szat, csit valamint az ánanda más és más arányban létezik. Ha például a szat a domináló, akkor ez a szandhiní-sakti megnyilvánulása, a csit esetében a szanvité, amikor pedig az ánanda van többségben, akkor a

hládiní-saktié. A szandhiní-energia segítségével Bhagaván saját és egyben minden más lény létét tartja fenn. E sakti révén létezik Ő, mint teljesen független szubsztancia, s így teremti meg minden egyéb alapját, amely létében Őtőle függ. A szanvit-energia által Bhagaván mindentudó, s képes más lényeket is tudáshoz juttatni. A hládiní-sakti gyönyörenergia Bhagaván ezen keresztül élvezi, s ezen keresztül juttatja hívei szívébe a lelki gyönyört[26] Fontos megjegyezni, hogy Csaitanja filozófiájában a hládiní-saktinak nagyobb szerepe van, mint az összes többi energiának, s hogy ez a sakti nem más, mint Bhagaván belső, lényegbeli természete. A többi isteni energia mind alárendelt, s inkább Bhagaván részmegnyilvánulásaihoz, kapcsolódnak: a szanvit-sakti a Paramatmához, szandhiní pedig Brahmanhoz. A saktik fokozatai összehasonlíthatók az Abszolút személyiségének fokozataival Miként Bhagaván az Abszolút legteljesebb

megnyilvánulása, s mint ilyen magába foglalja a Paramátmát (az pedig Brahmant), úgy a hládiní-sakti magába foglalja a szanvit és szandhiní energiákat. Ez megmagyarázza az Abszolút személyisége különféle aspektusainak relatív helyzetét a szat, csit és ánanda tulajdonságok szerint: Brahman csupán szat, a Paramátmá szat és csit, míg Bhagaván szat, csit és ánanda. A hládiní-sakti azonossága Bhagavánnal, valamint hiánya a Brahmanban és Paramátmában tehát nagy jelentoségű. Így már megérthetjük azt, hogy a lelki gyönyör kizárólag Bhagavánnal kapcsolatos. A Védák ugyan említést tesznek a brahmánandáról, vagyis a Brahman síkján tapasztalt lelki örömről, de hozzáteszik, hogy ez csupán jelentéktelen része a Bhagavánnal kapcsolatos transzcendentális gyönyörnek.[27] Bizonyítja ezt, hogy Bhagaván isteni kedvteléseinek mennyei öröme az anyagi energia (májá) alól teljesen felszabadult, a Brahmant megtapasztalt lelkek

számára is vonzó. [28] Az igazi eksztázist tehát csakis azok ízlelhetik, akik megtapasztalták Bhagavánt, vagyis az Abszolút legteljesebb megnyilvánulását. A szandhiní-sakti lényege a tiszta lét, az úgynevezett suddha-szatva, a szanvit-sakti pedig azt a felismerést eredményezi, hogy Bhagaván nem más, mint Krsna. Ez a felismerés magába foglalja Brahmanról, Paramátmáról, valamint minden egyébről szóló tudást is. A hládiní sakti lényege a préma, azaz az istenszeretet A nagyon intenzív prémát bhávának hívják, a bháva csúcsát pedig mahábhávának. [29] A mahábháva legteljesebben Rádhában, Krsna isteni párjában nyilvánul meg. c) Rádhá Ahogy Krsna az isteni energiák végső, tökéletes forrása (púrna-saktimán), úgy Rádhá azok tökéletes megtestesítője (púrna-sakti). A kettőjük közötti kapcsolatra a felfoghatatlan, egyideju egység és különbözőség jellemző. Tulajdonképpen egy és ugyanazon lényről van szó, aki

két külön formában nyilvánul meg, hogy ily módon élvezhesse isteni kedvteléseit. Rádhá Bhagaván hládiní-saktijának legtökéletesebb formája, így azonos ővele. Ugyanakkor különbözik is tőle, mert az Abszolút uralt fele, míg Krsna maga az uralkodó fél. Ez a különbözőség teszi, hogy Krsna elemi természetéből adódóan fériként, Rádhá pedig női formában nyilvánul meg. Fontos megjegyezni, hogy kettejük kapcsolatát sohasem szabad a világi sík féri-női viszonyához hasonlítani. Rádhá teste – Krsnáéhoz hasonlóan – transzcendentális gyönyörből és tudatból áll, így szeretetteljes kapcsolatuk is teljesen lelki. Rádhá egyetlen célja és feladata örömöt szerezni Krsnának azáltal, hogy minden vágyát teljesíti, és segíti Őt mindenben, amiben csak szükséges. Ezt a feladatot teljesíti örökké számtalan részleges megnyilvánulási formáinak, a gópíknak vagy más néven fejőslányoknak társaságában. A gópík is

részt vesznek Krsna lelki kedvteléseiben, az ő szolgálatuk Rádhá szolgálatának része. A gópík szerepe Krsna szeretői kedvteléseiben – az úgynevezett rásza-lílában – megsokszorozza az Ő örömét, ezért szükséges Rádhá számtalan isteni társnőinek léte. A gópík szolgálata a legintimebb s a legrajongóbb. Egyedül ők részesei a legteljesebb lelki gyönyörnek, a mádhurja-raszának. A mádhurja-rasza tehát Krsna legbelsőbb lényege Erről a későbbiekben bővebben szó lesz majd. d) Isteni inkarnációk Tulajdonképpen az inkarnáció szó Isten esetében pontatlan meghatározás, hiszen e latin szó jelentése: hús-vér testben (születik újra). Amikor a lelki világ valamely istensége alászáll az anyagi világba, akkor ezt eredeti, transzcendentális testében teszi, ezért célszerűbb az eredeti szanszkrt kifejezést – avatár: „aki alászáll” – használni. Istennek megszámlálhatatlan avatárja van, s ezek mindegyike mint rész

viszonyul az egészhez. De miután a Legfelsőbben nem létezik „belső” különbség, a részt nem fizikálisan kell érteni, mint mondjuk a kő egy darabját; az avatár-rész ugyanis ugyanúgy mindentudó, mindent-átható, teljes energiával rendelkező isteni lény, mint az Egész. Csupán azért hívják résznek, mert Bhagaván szvarúpa-energiája nem nyilvánul meg benne teljesen Az előzőekben már szó volt arról, hogy a forma nélküli, személytelen Brahman a szvarúpa-energia legalsóbb megnyilvánulása, míg Krsna a legteljesebb. Ezért Krsna nem más, mint Bhagaván, miként azt a Bhágavata-purána is írja: krsnasz tu bhagaván szvajam.[30] Krsna és a személytelen, tulajdonságok nélküli (nirguna) Brahman között a részleges isteni megnyilvánulások egész hierarchiájáról beszélhetünk, melyek mindegyike külön formával, személyiséggel rendelkezik. Ezek különbözősége attól függ, hogy Bhagaván hatalma (aisvarja) és bája (mádhurja)

mennyire nyilvánul meg bennük. A formabeli különbség azonban nem jelenti azt, hogy az inkarnáció azonosságában különbözne Bhagavántól. Mindegyikük létezik Bhagaván Krsnában – ezért hívják Őt a Sok Isteni Forma Formájának (bahúmúrtjéka múrtikam).[31] Bár Isten mindegyik avatárja tökéletes, ez a tökéletesség különböző fokokban nyilvánul meg Eszerint beszélhetünk tökéletes (púrna), tökéletesebb (púrnatara) és legtökéletesebb (púrnatama) avatárról. Krsna, az avatárok és az isteni tulajdonságok kútfője púrnatama. Csaitanja tehát azt tanította Krsnáról, hogy Ő a legvalóbb valóság, maga az Abszolút Igazság, az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Bár Sankara és Rámánudzsa tanításának hatására a nyugati világ Krsnát Visnu nyolcadik inkarnációjának hiszi, Ő úgy Visnunak, mint az összes többi isteni megnyilvánulásnak is forrása. [33] Csaitanja, miközben Szanátan Gószvámít tanítja, részletesen

szól Krsna különféle isteni megnyilvánulásairól. Az avatárokat három fő csoportra osztja: 1) szvajam-rúpa, 2) tadékátma-rúpa és 3) ávésa-rúpa. Ezeket Dzsíva Gószvámí a következőképpen definiálja: szvajam-rúpának azt az isteni formát nevezi, amely önmegnyilvánult, azaz megnyilvánulása semmilyen más isteni formától nem függ. A tadékátma-rúpa az, amelyik bár lényegében megkülönböztethetetlen a szvajam-rúpától, formájában mégis másnak tunik. Amikor pedig Krsna valamely kiválasztott élőlényt megáld isteni hatalmával, s így általa megnyilvánul az emberek számára, ezt a fajta avatárt ávésa-rúpának hívja. A szvajam-rúpának két fajtája ismeretes: szvajam-rúpa és szvajam-prakása. Az első Krsna lényeges formája, a vrndávani tehénpásztor. Ő Bhagaván minden értelemben, maga a tökéletesség, a végtelen isteni energiák, jellegzetességek, valamint a világmindenség forrása, minden ok elsődleges oka (ísvarah

paramah krsnah szaccsidánanda vigrahah).(32] Teste nem fizikai, hanem teljes mértékben lelki, jellemzői az örökkévalóság (szat), teljes tudatosság (csit) és üdvösség (ánanda). Minden egyes tagja képes az összes többi funkcióját ellátni, s mindegyik végtelen lelki, valamint anyagi univerzumok forrása.[33] Ragyogó testének szépsége elmondhatatlan, leírhatatlan. S ha mégis leírjuk, tudnunk kell, hogy az emberi testre csak látszólag hasonlít Az emberi értelem számára mindez felfoghatatlan, de hogy valami elképzelésünk mégis legyen, a Védák imígyen írják le: Isteni testének színe az esőfelhőére hasonlít, fejlettsége a serdülő fiúéra, míg szeme akár a kinyílott lótuszvirág. Fejét pávatollak ékesítik, s általában fuvoláján játszik. Nagyon szeretetreméltó, vonzóbb, mint megannyi Cupidó[34] Krsna olykor egyidejűleg több helyen is megjelenik egyszerre, mintegy megsokszorozván önmagát. Az ilyen formáját

szvajam-prakásnak nevezik, s ez minőségileg nem különbözik az eredetitől. Kétféle szvajam-prakás van, a prábhava- és a vaibhava-prakás. Példa a prábhava-prakásra, amikor Krsna megsokszorozza önmagát, hogy a rásza táncban párja lehessen mindegyik gópí lánynak. A vaibhava-prakás formában Krsna Balarámként nyilvánul meg Balarám csupán teste színében különbözik Krsnától. A vaibhava-prakásnak néha két (mint Dévakí fia, a mathurai Vászudéva esetében), máskor négy (mint a dvárakai Vászudévának) karja van. Az előbbit vaibhava-prakásnak, az utóbbit prábhava-vilászának hívják. Krsna szvajam-rúpa és vaibhava-prakás formái közötti különbség attól függ, hogy Krsna minek képzeli magát, milyen szerepet játszik. Szvajam-rúpájában a gópa, az egyszerű tehénpásztorfiú szerepét játsza, míg Vászudéva-Krsnaként a nemes harcosét (ksatrija). A szvajam-rúpa Krsna túltesz Vászudéván szépségben (szaundarja),

fenségben (aisvarja), bájban (mádhurja) és humorban (vaidagdha-vilásza). [35] A tadékátma-rúpáknak is két csoportjuk van: 1) vilásza és 2) szvámsa. A Krsnával majdnem azonos hatalommal rendelkező megnyilvánulásokat, mint például a lelki világ bolygóin lakozó Nárájana formákat nevezik vilásza- rúpáknak. A szvámsa formáknak, mint például a Matszja (Hal) és Varáha (Vadkan) avatároknak, kevesebb hatalmuk van. A vilásza formáknak két fajtájuk ismert, a prábhava és a vaibhava A prábhava-vilásza főbb megnyilvánulásai az ádi-csaturvjúha, magyarul az elsődleges isteni négyes: Vászudéva, Sankarsana, Pradjumna és Aniruddha, akik örökké Dvárakában és Mathurában lakoznak. Ez a négyes az eredete a végtelen számú, kevesebb hatalommal rendelkező csaturvjúháknak. Belőlük nyilvánul meg huszonnégy istenség, akik négy kezükben lótuszt (padma), kagylót (sankha), harcidiszkoszt (csakra) és buzogányt (gadha) tartanak.

Különféle nevük van, s a kezükben tartott tárgyak sorrendje szerint lehet őket megkülönböztetni. E huszonnégy formát hívják vaibhavavilászának Szvámsa formájában Krsna számtalan avatár forrása. Ezeket hat csoportra osztják: purusa-, lílá-, guna-, manvantara-, juga- és saktjávésa-avatár. A purusa avatárok a három (Mahá-, Garbhódakasájí- és Ksíródakasájí-) Visnu, ok a teremtésben, illetve annak fenntartásában játszanak fontos szerepet, miként azt már előzőleg részletesen kifejtettük. A lílá-avatárok száma is végtelen. Lílá isteni játékot, kedvtelést jelent Isten időről-időre különféle formában jelenik meg, mint például Matszja, Kúrma, Naraszinha, Vámana, Ráma, Kalki, Buddha stb., hogy ily módon szerezzen örömet híveinek, s kedvtelést magának. A „guna” szó jelentése kötelék, tulajdonság, minőség Három guna-avatár van: Brahmá, Visnu és Siva. (A nyugati indológusok sokszor hindu szentháromságnak

hívják őket. Ez téves, helytelen) Brahmá a kozmosz teremtője, s mivel a teremtés vággyal és aktivitással jár, ő a radzsagunának (a szenvedély kötőerejének) uralkodó istensége Brahmá szerepét általában egy nagyon fejlett, odaadó lélek (dzsíva) tölti be, akinek elméjét a radzsasz befolyásolja, s akit Garbhódakasájí-Visnu különleges erővel, képességgel ruház fel a teremtésre. Abban az esetben, ha nincsen ilyen kvalifikált élőlény, Isten (Krsna) saját énjének egy részéből nyilvánul meg Brahmá. Visnu az univerzum fenntartásáért felelős, s a jóság minőségének (a szattva-gunának) uralkodó istensége. Visnu tehát egyszerre két avatár szerepét is betölti, mert ő egyben guna- és purusa-avatár is. Siva szerepe az anyagi kozmosz megsemmisítése, s így ő a tamasz (sötétség, tudatlanság) gunájának felelős istensége. Siva szerepét néha egy élőlény (dzsíva), olykor pedig Krsna részleges megnyilvánulása tölti

be. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy egy élőlény sem válhat soha Visnuvá Brahmá egy napjában tizennégy Manu van. A Manuk az emberiség ősatyái, felülvigyázói Mind a mai napig az ő nevüket őrzi a különféle nyelvekben az ember szó (például man a germán nyelvekben, manus cigányul stb.) Mindegyik Manu idejében megjelenik egy avatár, akit ezért manvantara-avatárnak hívnak. E tizennégy avatár a következő: Jagja, Vibhu, Szatjaszéna, Hari, Vaikuntha, Adzsita, Vámana, Szárvabhauma, Rsabha, Visvakszéna, Dharmaszétu, Szudháman, Jógésvar és Brhad-bhánu. A Föld különféle időciklusait jugáknak hívjuk. A négy évszakhoz hasonlóan négy juga van: szatja, trétá, dvápara és kali. A szatja-juga 1 728 000 évig tart, jellemzője az erkölcsi tisztaság, bölcsesség és vallásosság A trétá-korszak időtartama 1 296 000 év. Azt mondják, a bűn ebben a jugában kezdődik, ám a dvápara-jugában (864 000 év) ez még nagyobb méretet ölt, s ezzel

párhuzamosan hanyatlik a vallásosság és az erkölcs. Azt a korszakot, amiben ma élünk, kali-jugának hívják, Kr.e 3102-ben kezdődött és 432 000 évig tart Jellemzője az általános bűnözés, erkölcstelenség, az anyagi javak hajhászása, valamint az, hogy az emberek inkább a gépekben és a technikában hisznek, mint Istenben. A kali-korszak után ismét a szatja-juga következik, így ismétlődnek körkörösen Négy juga alkot egy nagy (mahá-) jugát, s Brahmá egy napjában ezer mahá-juga van. A négy juga mindegyikében megjelenik egy-egy avatár, hogy a korszaknak megfelelő lelki folyamatot tanítsa. A szatja-korszak avatára fehér színű, s a Krsnán való meditálást (dhjána-jógát) oktatja. A trétá éra avatára vörös színű, s jagjára, helyes áldozatra oktatja a lelki életben igyekvőket; a dvápara-jugáé kékes-fekete színű, Krsna rituális imádatát tanítja. A mai korszak avatárának színe aranyló (sárgás), tanítása Isten

szent neveinek zengése, és a makulátlan odaadás, a tiszta istenszeretet (préma). Az ő neve Krsna Csaitanja (vagy Csaitanja Maháprabhu), a legnagylelkűbb isteni avatár, aki bűnöst-bűntelent, tudóst-tudatlant, boldog-boldogtalant eláraszt kegyével. A saktjávésa-avatárok egyéni lelkek (dzsívák), akiket isteni inspiráció jellemez. Kétfajta isteni inspirációról beszélhetünk: az egyik magától Bhagavántól ered, a másik Bhagaván valamely energiájától. Az első kategóriába tartozók Istenségnek tartják magukat, ezért avatárok ok a szó szoros értelmében, s az avésa-rúpa csoportnév illeti meg oket. A második kategóriába tartozók Isten híveinek vagy szolgáinak vallják magukat, s általában mint nagy Mesterek, próféták válnak híressé. Vjásza, a Védák lektora pl Bhagavántól eredő ávésa-avatár Példa a különféle isteni energiák által inspirált avatárokra: a Kumára fivérek (a gjána-saktitól, az isteni

tudás-energiától), Nárada (a bhakti-saktitól), Prthu király (a pálana-, azaz fenntartó- vagy oltalmazó-energiától), dzsíva-Brahmá (a teremtősaktitól), hogy csak néhányat említsünk. A bhakti Csaitanja kihangsúlyozza, hogy Istent egyedül bhaktival lehet elérni. E kijelentését a védikus írások következő idézeteivel támasztotta alá: „Óh, Uddhava, sem a gjána, sem a jóga folyamatával, de nem is lemondással, vezekléssel, az írások tanulmányozásával, vagy pedig a dharma teljesítésével lehet engem elérni, hanem egyedül a bhaktival.” (Bhágavata-purána 111420) „Engem egyedül a makulátlan odaadás által lehet igazán megismerni” (Bhagavad-gítá 18.55) De mi is az a bhakti? Magyarul nehéz egy szóval kifejezni a bhakti értelmét, de ha megpróbáljuk körülírni, akkor e szanszkrt szó igetövének – bhadzs – jelentéseit kell megvizsgálnunk: követés, szolgálat, imádat, valamint gyengéd szeretet. Ezért Sándilja a bhaktit

mint paránuraktirísvaré definiálja: Istenhez való exkluzív és intenzív szeretetteljes vonzódás, Nárada pedig mint anirvacsaníjam préma szvarúpam: szavakkal leírhatatlan szeretet, a legcsodálatosabb, leghatalmasabb, amit ember tapasztalhat. A Bhágavata-purána szerint a legtökéletesebb vallás (parama dharma) a bhakti, mert ez a lélek legmagasabbrendű, legteljesebb elégedettséget okozó funkciója (sza vai punszán paró dharmó jató bhaktir adhókszadzsé, ahaitukj apratihatá jajátman szupraszídati). A bhaktit úgy is fel lehet fogni, mint lelki gravitációs erőt, amely a középpontba visz bennünket. E „gravitációs erő” a bhaktát Isten felé vonzza, Őt pedig hívei, bhaktái felé. Olyan erő ez, amely két irányba hat: egyrészt szívünkben kiirtja az összes egoista, a középponttól elragadó impulzust, valamint felszabadítja a lényeges erőket, amely oda vezet, hogy minden képességünket Isten szolgálatába tudjuk állítani. Istenre

is hat, mégpedig a következőképpen: kieszközli kegyét, kioldja a felszabadító, megváltó erőket, ami végül a lélek egységét eredményezi az isteni akarattal. A Bhagavad-gítában (1864) Krsna kijelenti, ha Ardzsuna teljesen átadja magát az isteni akaratnak, akkor megszabadul minden előzo tettének visszahatásától. A bhakti tehát a hládiní-energia funkciója, ezért nemcsak a bhaktára, de Bhagavánra (Istenre) is hatással van. Miként a lámpa nem csupán a keresett tárgyra, hanem tartójára is fényt vet, Isten hládiní-saktija hívei szívébe juttatva határtalan örömet okoz úgy a híveknek, mint Bhagavánnak. Sőt mi több, Isten, akit az Írások Raszikasékhar néven is ismernek („A Gyönyör Legfőbb Élvezője”), a hívei szívébe juttatott hládiní-energiából származó örömöt (sakti-ánanda) még jobban élvezi, mint azt, amelyik saját természetéből (szvarúpa-ánanda) fakad. A bhakti hatására a bhakta teljesen átadja

magát Istennek, Isten pedig teljesen átadja magát az Őt odaadással, önzetlenül szolgáló hívének. A kegy nem más, mint mikor Isten a bhaktájára bízza önmagát (Bhagaván maga a vegyítetlen üdvösség, így a szenvedő lelkeket nem közvetlenül részesíti kegyében, hanem szentéletű hívein, más szóval bhaktáin keresztül. Igaz, a szentek is felülállnak az anyagi világ bajain, fájdalmain, de – mint mondják – emlékeznek előző életük szenvedéseire, ezért átérzik a közönséges halandók gondját-baját.) A lelki világban, Isten birodalmában egyedül a szeretet az úr. (Az anyagi világ a lelki világ eltorzult tükörképe, így a tiszta szeretet itt mint önző, szenvedést okozó kéj nyilvánul meg.) A lelki világban a szolgálat szeretetet, a szeretet pedig uralmat jelent. A szeretetben az önfeláldozás önmegvalósítást, az „önmegszűnés” pedig önelégedettséget jelent. A szeretet magába foglalja a kölcsönösséget is:

egyik szereplője a másiktól függ; mindegyik úgy érzi, a másik nélkül értelmetlen az élete, s mindegyik szeretetével, szolgálatával próbálja közelebb vonzani magához a másikat. A bhaktiban az egyik fél a bhakta, a másik maga Isten, aki szeretné hívei szerető szolgálatán keresztül tökéletesebben megvalósítani önmagát. Nagyobb örömet merít abból, ha hívei irányítják, mintha Ő uralkodna felettük. A bhakti természetéről, közvetlen hatásáról már szó volt, most nézzük, mik a másodlagos eredményei: 1) minden vágy beteljesüléséhez vezet, 2) elpusztít és távoltart minden rosszat és gonoszt, 3) eltávolít minden akadályt, 4) azonnal elűz minden félelmet és aggodalmat, 5) semlegesíti a bűnös tetteket , 6) legyőzi a bűnös tettek iránti vágyat, 7) eltávolítja a tudatlanságot, 8) kielégít mindenkit, 9) mindenféle jótulajdonság termőtalaja, 10) a három kötőerő (jóság, szenvedély és tudatlanság) felett áll,

11) önmegnyilvánult (megnyilvánulásához nem szükséges semmilyen anyagi feltétel, sem kiváltságos helyzet, megfelelő idő stb.), 12) azonos a legfőbb üdvösséggel, 13) legyőzi magát Istent is. Szádhana-bhakti A bhakti olyan lelki folyamat, amelyben az eszköz és a cél ugyanaz: Isten odaadó szolgálata. Az „eszköz” neve szádhana-bhakti, a szádhja-bhakti pedig maga a cél. Ez utóbbi nem a szádhana (törekvés, próbálkozás) eredménye, hanem a lélek meg nem nyilvánult, örök funkciója. A szádhana-bhakti kísérlet e funkció megnyilvánulására, feltárására. Ezért a szádhana alatt értünk minden olyan folyamatot vagy eszközt, mely által sikerül figyelmünket Isten felé fordítani. A Bhágavata-purána kilenc fő folyamatra osztja a szádhanát (7.523) Ezeket Csaitanja tanítása hatvannégyre bővíti, melyek közül tanítványa, Dzsíva Gószvámí csak a legfontosabb tizenegyet említi: saranápatti, guru-szévá, sravana, kírtana,

szmarana, pádaszévá, arcsaná, vandana, dászja, szakhja, átma-nivédana. 1) Saranápatti Isten (Bhagaván) előtti meghódolást jelent, amikor a lélek Őt fogadja el egyedüli urának és oltalmazójának. Négy lépcsőből áll: a) elfogadni minden olyat, amely elősegíti a bhaktit, ugyanakkor elkerülni minden mást, ami ezt akadályozná; b) meggyőződéssel hinni Bhagaván oltalmában; c) Bhagavánt választani egyedüli védelmezőnknek; d) az én (minden egyéni érdek) feladása és e) alázatosság, szelídség. Isten az egoizmustól mentes, szerény lélekhez áll legközelebb, legtávolabb pedig attól, aki öntelt. 2) Guru-szévá a lelki tanítómester iránti tiszteletet, odaadást jelenti. Maga a szó (guru) súlyosat jelent, utalva arra, hogy a guru elmozdíthatatlan elveiben. Mivel a tanítómester Istenről tanít, Őt közvetíti, ezért az indiai hagyományok szerint a legnagyobb tiszteletben részesül. Úgy a Védák, mint Csaitanja kihangsúlyozzák,

hogy Bhagavánt nem lehet elérni tanítómester nélkül. Csak a guru tanítását szívébe véső, szorgalmasan igyekvő tanítvány képes megszabadulni az olyan negatív emberi tulajdonságoktól, mint düh, kapzsiság, kéj, büszkeség stb. Az Írások szerint a mester iránti odaadás még az Isten előtti odaadásnál is fontosabb, ugyanis a guru megmentheti tanítványát, ha az vétkezett Isten ellen, ellenben Isten nem nézi el azt, ha kedves hívei – mint például a lelki tanítómester – ellen vétenek. Ezért a védikus vallásban (hinduizmusban) a rituációkat végző előbb mindig a mesterének ajánlja tiszteletét, s csak utána imádja Istent. A Padma-purána kijelenti: “Egyedül Isten (Visnu) imádata a jó, ám hívének imádata még ennél is jobb.” Bárki állíthatja, hogy Istent szolgálja; az egyedüli biztosíték, hogy valóban Őt szolgáljuk, ha híveit szolgáljuk. Olyan lelki tanítómestertől kell tanulni, aki maga is egy tiszta szívű

szent tanítványa, s aki képes a Védák tanítását az adott időbe, térbe és helyzetbe átültetni. Nemcsak az Írások s a mester tanítását kell megszívlelni, de az előző ácsárjákét, kiemelkedő lelki vezetőkét is, s mindezt egyeztetni kell a lelkiismeretünkkel. 3) Sravana hallást jelent, mégpedig Isten kedvteléseinek, szent nevének, tulajdonságainak hallását. Olyan személytől kell hallani a lelki témákat, aki tiszta lelkű, szent életű bölcs. Természetesen lehet több forrásból is hallani. 4) Kírtana Bhagaván szent neveinek éneklésére, zengésére, dicsőítésére utal, valamint arra, amit az ember a sravana által megtudott, s azt másoknak átadja. Csaitanja szerint a jelen Kali korszakban Isten szent neveinek zengése, vagyis a kírtana a legjelentősebb lelki gyakorlat. Minden korszaknak megvan a maga előírt lelki folyamata. A jelen korszaké a szent nevek zengése, dicsőítése Ezt a folyamatot a Rg-véda is méltatja (11593), a

Csaitanja-csaritámrta pedig egyenesen az Írások lényegének nevezi (Ádi, 7.72) A történelemben sok híres bölcs és próféta hívta fel figyelmünket a szent névre. Csaitanja filozófiája azonban részletesen és mélyen tárgyalja e témát. Szerinte a szent név nem fizikai, evilágból származó hang vagy szó, bármennyire annak tűnjék is. A lelki világból származik, s a tiszta közvetítő közegen, a tanítómesteri láncolaton keresztül száll alá e világba. Ezért a mantrázás (a szent neveken való meditálás olvasó segítségével) folyamata csak akkor sikeres, ha a mantrát (a szent nevek különleges, sokszor versbe szedett kombinációját) egy mestertől kapjuk. Ezt a tanítvány felavatásakor szokta átvenni, ezért is hívják a felavatást hari-nám felavatásnak, amikor a tanítványt a szent névbe avatják be. Azt mondják, e nélkül a mantra olyan, mint a vaktöltény: hangja van, de hatása nincs Csaitanja kihangsúlyozta, mivel Isten

abszolút, így nincs különbség közötte és neve között; szent neve is isteni erővel és tulajdonsággal rendelkezik. Bhagaván megjelenik a bhakta nyelvén a szent név formájában. Ennek a bhakta először lehet, hogy nincs tudatában, mert az általa előzőleg elkövetett bűnök befedik tudatát, de később, miután a mantra folyamatos vibrálása megtisztította, a szent név teljes ragyogásában és formájában tűnik fel szívében. A tudatlanság köde elpárolog, s a Krsna isteni kedvteléseit elrejtő függöny is lehullik. Amikor a szent neveket a bhakták együtt éneklik – s ehhez általában hangszerek és tánc is párosul –, akkor e folyamatot szankírtannak hívják (együttes kírtan). Csaitanja nagy jelentőséget tulajdonított a szankírtannak, volt, amikor kasztra és rangra való tekintet nélkül emberek tízezrei énekeltek, táncoltak vele. 5) Szmarana: emlékezés Isten kedvteléseire, nevére és formájára. A szmarana öt szakaszból

áll: a) szmaranaszámánja, amikor az elme csak kevésbé irányul a koncentráció tárgyára, b) dháraná, amikor az ember gondolatai, vágyai és érzelmei már nem anyagi dolgokra, hanem Istenre irányulnak, általános módon, c) dhjána; Bhagaván nevére, tulajdonságaira, kedvteléseire és formájára való koncentrálás, d) dhruvánuszmrti; amikor a koncentrálás megszakítatlan nektárfolyam és e) szamádhi, amikor az elme egyedül a koncentráció tárgyáról tudatos és semmi másról. 6) Páda-szévá olyan odaadó lelki tettekre utal, mint a templom látogatása, részvétel az ottani ceremóniákon és rituációkon; szent helyeken (templomok és bhakták közelében) élni, illetve fürdés a szent folyókban. 7) Arcsaná az oltár kegyszobrának rituális imádatát jelenti, a Védák előírásai szerint. Az Úr végtelen kegyéből kegyszobor formájában alászáll a fizikai síkra, hogy imádata által a világ illúziótól szenvedő lelkei esélyt

kaphassanak a felszabadulásra. A rituális imádat nagy segítség, hiszen ily módon könnyen el lehet vonni érzékeinket és elménket az anyagi dolgokról, s helyette Isten szolgálatába állítani. A kegyszobrok (múrtik) otthoni vagy templomi rendszeres imádata segíti a bhaktát, hogy az elméjét Istenre szögezhesse, valamint olyan magatartást, viselkedést fejleszt ki benne, amely végül istenszeretetté alakulhat. A múrti imádata tehát nem bálványimádás, hanem komoly lelki folyamat. 8) Vandana: hódolatadás, dicsőítés, fohászkodás. Az, hogy e cselekvés a bhakti különálló részét képezi, mutatja, mennyire fontos a hívek tisztelete, valamint a fohász, amely nemcsak Istenhez, de a szentekhez, a mesterekhez is szól. 9) Dászja szolgálást jelent. A bhaktiban az ember törekedjék az alábbi mentalitás elsajátítására: „Bhagaván az Úr, a középpont. Én parányi lélek vagyok, az Ő szolgája” Hogy e mentalitást a bhakta magáévá tegye,

ajánlatos feladatokat, munkát kérnie a tanítómesterétől. Ha ugyanis megtanulja, hogy ne magának, ne önnön érdekében cselekedjen, hanem áldozatos, önzetlen munkával szolgálja a Legfelsőbbet, akkor könnyen megszabadulhat az anyagi felfogástól, a hamis tudattól. 10) Szakhja nem más, mint barátkozás, barátság. Ez utalás arra, hogy a hívő ne csak urat lásson Istenben, hanem a legmeghittebb, legmegbízhatóbb, leghűbb barátját. Ne félelembol imádja Őt, hanem váljék igaz barátjává A bhaktákkal való barátkozás szintén nagy jelentőségű. Ez utóbbinak hat összetevője van: adományozás, ajándékok elfogadása, bizalmas gondolatok feltárása, bensőséges tudakozódás, más bhakták kínálása, megvendégelése megszentelt étellel, illetve az ilyen étel elfogadása. [39] 11) Átmanivédana az én, a lélek teljes önátadását jelenti Isten szolgálatának, beleértve a testet, érzékeket és az elmét. Ebben az állapotban az ember

semmilyen erőfeszítést nem tesz magáért, egyedül Bhagaván és hívei örömére cselekszik. A szádhana-bhakti ezen folyamatait egyidejűleg is lehet végezni, ám ha a bhakta csak az egyikhez fog hozzá, akkor is elérheti a célt. Az Írások hol az egyiket, hol a másikat dicsérik mint legjobbat, mert képességeik és tulajdonságaik szerint különbözo emberek vannak. Rituális és spontán bhakti Kétféle bhakti van, rituális (vaidhí) és spontán (rágánugá). Az előző az Írások szabályait, előírásait követi, vagyis meglehetősen formális, mechanikus és – a szabályok megszegésétől való félelem miatt – eléggé kötött. Kétféle szabály létezik: amelyek megteremtik a bhaktira való hajlamot (pravrtti-hétuh), és a tiltott, illetve ajánlott cselekedetek, melyek célja e hajlamok megszilárdítása. A rágánugá-bhakti ezzel szemben spontán és kötetlen, ami az Írások parancsainak megszegésétől való félelmet illeti. Azért

hívják így, mert Bhagaván meghitt társai nyomdokában járva szüntelenül a rágátmika-bhaktit, az Istenhez fűződő ragaszkodást és odaadást követi (anugá), ami egyben lehetetlenné teszi a bhakta számára a vaidhí-bhakti előírásai, szabályai követését. E kétfajta bhaktit úgy is lehetne hívni, mint a Törvény (vaidhí) Életét, illetve a Szeretet (rágá) Életét. A szeretet vak, s úgy az igazságosság, mint a törvények felett áll. A rágánugá szintjét elért bhakta Istenhez a társadalom normáitól, szokásaitól függetlenül, természetes, szívéből jövő mély érzelmekkel vonzódik, melyek az útjába kerülő esetleges akadályokat – az Írások vaidhí-bhaktival kapcsolatos parancsait és szabályait – is átlépik. [40] Ezért Dzsíva Gószvámí Bhakti-szandarbha című könyvében a rágánugá szeretetet erősnek (prabalának), a vaidhít pedig gyengének (nírbalának) nevezi. Bár általános értelemben véve dharma az Írások

parancsainak követését jelenti, a bhakti mégis több ennél, mert a bhakta érzelmei közvetlenül is utat törhetnek Istenhez. Így az is előfordulhat, hogy a bhakta az Írások szabályainak, parancsainak ismerete nélkül is mély odaadással vonzódik Őhozzá. Dzsíva Gószvámí ugyanakkor hozzáteszi, hogy a lelki élet kezdeti szakaszában – amikor az elme ingatag és zabolátlan, s így a rágánugára jellemző lelki béke még nem bontakozott ki – a legtöbb esetben szükséges az Írások parancsainak és előírásainak teljesítése. A különféle előírások, mint a kegyszobor (múrti) imádata, a szent neveken való rendszeres meditálás (dzsapázás vagy mantrázás) stb. mind arra valók, hogy az elmét a világi tárgyaktól elvonva Istenre irányítsák, s fellobbantsák a szívünkben szunnyadó odaadást, szeretetet. Ha viszont ez már egyszer bekövetkezett, akkor a külső korlátozások, előírások már nem szükségesek, mert a bhakti nem a test

vagy az elme funkciója, amire az Írások szabályai vonatkoznak, hanem a léleké. E természetes funkció kibontakozása után a testet, az érzékeket és az elmét a lélek spontán érzelmei irányítják. Az Írások parancsainak áthágása e síkon nem szándékos; egészen egyszerűen ilyen a bhakti, Bhagaván szvarúpa-energiájának a természete. A rágánugá-bhaktiban elmaradnak a morális élet konfliktusai és veszélyei, az erkölcsi tudat stresszével, kényszerítő erőivel együtt. Ez maga a tökéletes, korlátok és láncok nélküli lelki élet, mely teljes mentességet élvez a “mit szabad, mit illik” érzéstől. Az igazi szeretet nem lehet sem előírt, sem törvényesített, de még csak jóváhagyott sem. Mindez az akarat és ész által korlátolt “szeretetre”, azaz pontosabban arra a gyakorlatra vonatkozik, amely elősegítheti az igazi szeretet kibontakozását. A rágánugá-bhakti az intim emberi érzelmek nemesítése. A gyermekeink,

férjünk, feleségünk vagy szeretőnk iránt érzett természetes, intenzív szeretetünk a rágánugá-bhaktiban spontán módon, ellenállhatatlanul irányul Bhagavánra. Ezért mondják, hogy ez a fajta bhakti magasabbrendű a vaidhínál, még akkor is, ha imitatív (lásd Pútaná esetét, Bhágavata-purána 10.6) Ugyanakkor természetes és spontán volta ellenére a rágánugá-bhakti – csakúgy, mint a vaidhí – a szádhanához tartozik. Bhagaván meghitt társai mind különböző aspektusai az isteni gyönyör-energiának, amely az Őhozzá fűződő különféle személyes kapcsolatokban nyilvánul meg. Így ötféle raszáról, odaadó érzelemtípusról beszélhetünk: nyugodt, békés (sánta), hűséges vagy szolgai (dászja), baráti (szakhja), szülői (vátszalja) és hitvesi vagy szeretői (mádhurja). Az isteni hládiní- vagy gyönyör-energia e raszák harmonikus kombinációja, mégis különféleképpen tükröződik a meghitt társak Bhagavánhoz

(Krsnához) fűződő, különböző szeretetteljes viszonyai szerint. Bár mindegyik kapcsolatra az önzetlen, lelki vonzódás és szeretet a jellemző, aszerint tökéletesebb egyik a másikánál, amennyivel közvetlenebb, azaz mentesebb a tisztelettől. Egy szolga szeretettel viszonyulhat urához, de egyben tiszteli is őt. A barát ezzel szemben egyenrangúan kezeli pajtását, a szülő pedig egyenesen „uralva” szereti gyermekét. Ez az érzés a szeretői viszonyban éri el tetőfokát, amikor az ember teljesen kisajátítja kedvesét. Hasonlóan, Bhagavánnak is nagyobb örömöt okoz, ha a bhakta nem alsóbbrendűként viszonyul hozzá, s nem tisztelve szereti, hanem érzelmeit szabadjára engedve, szeretetével uralkodik rajta. Amikor Krsna mintegy ötezer évvel ezelőtt alászállt a Földre, gyermekkorában sokat csintalankodott, rosszalkodott, amiért egyszer anyja, Jasódá meg akarta kötözni. Ez többszöri próbálkozás után sem sikerült, de amikor a kis

Krsna látta az anyja haragja mögött rejlő törődést és szeretetet, azonnal beadta a derekát. Mondják is azóta, hogy Őt egyedül az ilyen szeretet béklyói köthetik meg. Isten meghitt társai tehát a lelki világban különféle érzelmekkel viseltetnek iránta, amiket rágátmiká-bhaktinak nevezünk. A rágánugá-bhakták közülük választják ki követendő példájukat A sánta-rasza ideáljai például a Kumára fivérek; a dászja-raszáé Raktaka, Madhukantha és mások; a szakhja-raszáé Krsna olyan barátai, mint Srídáma, Szudáma és Szubala; a vátszalja-raszáé a szülői érzelmeket tanúsító Nanda, Jasódá, Vaszudéva és Dévakí; a mádhurja-raszáé pedig Vrndávan fejőslányai, az úgynevezett gópík, akik Krsnához, mint férjükhöz, vagy akár mint szeretőjükhöz ragaszkodnak. A rágánugá-bhakta nem áll közvetlen kapcsolatban Bhagavánnal, ezért csupán utánozza a rágátmiká-bhakti valamelyik fajtáját, mégpedig azt, amelyik

legjobban illik természetéhez (hogy az konkrétan mi, erre csak egy beavatott személy, általában a tanítómester segítségével jöhet rá). A fizikális testi lét lehetetlenné teszi Isten tisztán lelki testű, meghitt társai (parikarák) rágátmiká-bhaktijának elérését, de a rágánugá-bhakti eljuttatja a hívőt a transzcendentális síkra, ahol lelki testében (sziddha-déhában) végül is hozzájuthat ehhez. Fizikális testi létében a hívő külsőleg igyekezzék betartani a vaidhí szabályait – mint amilyen például a sravana és kírtana –, miközben belül képzelje magát lelki testűnek, olyannak, amely legmegfelelőbb a természetéből fakadó bhakti számára, s ebben szolgálja odaadással Istent éjjel-nappal. [41] Szüntelen meditációja (szmarana) révén számára élő valósággá fognak válni Isten különféle kedvtelései. Meditációja, lelki szerepének állandó elképzelése révén maga is résztvevője lesz e kedvteléseknek,

melyekben az általa elfogadott bhakti és rasza szerint szolgálja Istent teljes eksztázisban. Az elképzelt transzcendentális test (antascsintita sziddha déha) ugyanakkor nem fikció, hanem a valós lelki testnek a mentális tükörképe. Naróttama Thákura írja a Préma-bhakti-csandriká című költeményében, hogy a bhakta azt nyeri el a szádhaná sikeres befejeztével, amit lelki gyakorlatai közben szívéből kívánt, illetve amin meditált [54-55.] Az elképzelt transzcendentális test ezért nem más, mint a kialakulóban lévő igazi transzcendentális test. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Bhagavánon meditáló hívő maga is Istenné válik Az egyéni lélek sohasem válhat Istenné, ez nem is célja sem a Védák, sem Csaitanja Maháprabhu tanításának. Sőt a lélek, mint Isten közbülső (tataszthá) energiája még az Ő meghitt társai (parikarái) egyikét sem helyettesítheti, mivel azok a belső- (antarangá- vagy szvarúpa-) energia

megnyilvánulásai. A lélek még az anyagi kötelékek alóli felszabadulás után is megőrzi valódi természetét és eredetét, így képes bármelyik parikara érzelmeit megvalósítani, de nem válhat azzá a személlyé. Hozzá kell tenni, hogy az istenszeretetben élő bhakta természetesen környezetéhez is szeretettel viszonyul. Sőt, igazi, tiszta szeretet nem is létezhet istenszeret nélkül. Az ember egyedül akkor szeretheti önzetlenül környezetét, ha már megtapasztalta az istenszeretetet. “Miként a fa tövét öntözve az összes ág, levél és virág energiához jut, hasonlóan, a Legfelsőbbet szeretettel imádó minden élőlény igazi javát szolgálja.” (Bhágavata-purána 43114) Príti A príti vagy más néven préma istenszeretetet jelent. Koncepciója két dolgot sejtet: 1) prijatá – gyengéd érzelmek (bháva), vonzódás a szív választottja iránt és 2) szukha – boldogság. A prijatá azonban nem azonos az általános értelemben vett

boldogsággal (szukhával), amely mindig személyes elégedettséggel jár, s így egocentrikus. A prijatá féle boldogság e tekintetben személytelen, mert semmit sem akar magának; csupán arra vágyik, hogy szeretettje boldogságát, örömét gyarapítsa, akár saját boldogsága árán is. Sőt, magát a szeretet tárgyát sem kívánná, ha e vágy netán gátolná a szeretett boldogságát. A prijatának van alapja (ásraja) és tárgya (visaja), míg a szukhának csak alapja, amely maga az önvaló vagy lélek. Mivel a szukha nem másra irányul, ezért én-centrikus. Kétségtelen, a prijatá alapját is az én képezi, ám ugyanakkor értelmetlenné válna, ha nem lenne tárgya, amire irányulna. (42) Habár a prijatá távol áll a tudatosan én-centrikus örömtől, magát a boldogságot nem zárja ki, hiszen a szeretett boldogságát látva ez természetesen következik. Bármi is járuljon hozzá a másik boldogságához, az az ember saját örömét gyarapítja A

príti ezért nemcsak az együttlét alatt érzett, hanem a távollét alatt is tartó boldogságot (szeretetet) jelenti. Ez különbözteti meg az általános értelemben vett, földi szeretettől. Miután a príti alapeleme a szeretett kedvében járni, őt odaadóan szolgálni, ezért szolgálatnak (szévának) is hívják. A szévából fakadó boldogság tehát sokkal magasabbrendű, mint az általános értelemben vett boldogság. A príti tökélye az, ha a személyes Istenre (Bhagavánra) irányul. Eredetét tekintve a príti-boldogság nem evilági, mert Bhagaván személyes energiájának, a szvarúpa-saktinak a megnyilvánulása. Ez magyarul azt jelenti, hogy nem a hívő szívében keletkezik, hanem a szvarúpa-sakti helyezi azt oda. Ez csak akkor történik meg, ha a lélek már elérte a teljesen megtisztult állapotot, a transzcendentális síkot. Bhagaván ezen energiáján keresztül valósítja meg legbelsőbb, üdvös és szeretetteles természetét. [43] A

Bhagavánra irányuló príti okozta öröm tehát nagyban különbözik az általános értelemben vett boldogságtól (szukhától). Az előbbit Isten belső energiája, a szvarúpa-sakti okozza (s ezért nirguna, vagyis felette áll a természet kötőerőinek), míg az utóbbit a májá-sakti, az illuzórikus anyagi energia (pontosabban a szattva-guna, azaz a jóság kötőereje). Isten számára is mást jelent a szvarúpa-sakti által okozott boldogság (bhágavat-príti) és a saját belső lényébol fakadó boldogság (szvarúpa-ánanda). Az előbbi ugyanis megrészegíti az imádót és az imádottat egyaránt, s végül is az egymásba való teljes elmélyüléshez vezet. Ezért írja a prítiről a Bhágavata-purána, hogy képes még magát Bhagavánt is teljesen a hatalmába keríteni, legyőzni. Ez az elmélyülés azonban nem jelent teljes egységet, nem szabad úgy értelmezni, hogy a lélek úgymond beleolvad az Abszolútba. Nem teljes azonosságról van tehát

szó, hanem szeretetbeli egységről. A védikus írások ezt a vas és a tűz példájával magyarázzák: felhevített állapotában a vas hasonlóvá válik a tűzhöz, fényt és hőt bocsát ki, ugyanakkor mégis megmarad vasnak. Az emberek szívébe nem lehet belelátni, ezért nagyon nehéz megállapítani, kiben van jelen az istenszeretet (príti). Megnehezíti még a dolgot, hogy a tisztaszívű bhakták látszólag ugyanúgy viselkednek, mint az átlagemberek, vallásukból nem csinálnak mutatványt; sőt, annyira nemeslelkűek, hogy nem is tartják magukat többnek elesett, gyarló lelkeknél. Ugyanakkor vannak bizonyos közvetett, külsőleg megnyilvánult jelek, melyek olykor eléggé árulkodóak. Ezek a nyolc úgynevezett száttvika-bháva és a tizenhárom anubháva A száttvika-bháva nem érzelmet (bhávát) jelent, hanem a legbelsőbb, tisztán lelki érzelmek külső megnyilvánulását. Intenzív lelki energia váltja ki, ami a prítiben a transzcendentális

intuíció velejárója. A lelki kifejezések vibrációk, melyek nem zavarják az önvaló belső békéjét, de az ilyen nagy hatáshoz nem szokott psziché és test egyensúlyát megbonthatják. A príti hatására pszichikai rendszerünk oly mértékű izgalomba jön, hogy idegrendszerünk olyan részei is aktivizálódnak, melyek normális körülmények között nem működnek. Ez okozza aztán a fizikai test különleges változásait E külső jeleket tehát mindegyik esetben az istenszeretet, a Krsnához fűződő erős ragaszkodás váltja ki – ez jelenti a különbséget a száttvika-bháva és a hasonló, a hétköznapi életben megszokott testi elváltozások között. A száttvika-bhávák a következők: 1) Megdermedés, kábultság – ezalatt a beszéd és a mozdulatok hirtelen elakadása, valamint az üresség és az elválás gyötrelmének érzete értendő. Egyszer Krsna kertészlánynak öltözve lopakodott be a kertbe, hogy a gópíkkal találkozhasson. Amikor

a lányok meglátták, megdermedtek Egy másik példa: Amikor Kansza áldozati arénájában Krsnát hatalmas birkózók vették körül, anyja, aki a nézők között foglalt helyet, hirtelen megdermedt, kábultság fogta el, szemei szárazon égtek. 2) Izzadás – az istenszeretetben ezt örömérzet, ujjongás, esetleg félelem vagy düh váltja ki. A Bhágavatapuránában így szól Rádhához egyik gópí barátnője: „Kedves Rádhika, miért szidod a Napot? Úgyis tudom, hogy azért izzadsz, mert örülsz, hogy végre megpillantottad Krsnát, s most nagyon szeretnél vele lenni.” 3) Libabőrös állapot. Földi kedvteléseinek idején Jasóda, a gyermek Krsna anyja egyszer gyanította, hogy fia földet evett. Megkérte, nyissa ki száját, hadd nézzen bele Ám nagy meglepetésére fia szájában galaxisokat, naprendszereket és számtalan bolygót látott. Azonnal libaborös lett egész testében 4) Dadogás (beszédelakadás) – ez esetenként együtt járhat

torokköszörüléssel és krákogással is. Amikor Krsna elhagyni készült Vrndávant, a gópík a lovak elé álltak, s a kétségbeesett Rádhiká el-elakadó hangon kérte Jasódá anyát, akadályozza meg Akrúrát, a kocsist tettében. 5) Remegés. Amikor Krsna nekiveselkedett, hogy megragadja Sankha démont, Rádhiká félelmében egész testében remegni kezdett. A remegést düh is kiválthatja: Egy alkalommal a gonosz Sisupála szidni kezdte Krsnát, mire Szahadéva dühbe gurult, testét reszketés fogta el. 6) A test színeváltozása – ezt nagy bánat, meglepetés, félelem s hirtelen öröm okozhatja. Egyszer a gópík így szóltak Krsnához: „Kedvesünk, Vrndávan lakóit annyira bántja távolléted, hogy testük színe teljesen megváltozott. Nárada, a nagy szent ittjártában azt hitte, fehér szigetre tévedt.” Amikor Indra felhőszakadást zúdított Vrndávanra, megdöbbenve látta, amint Krsna a Góvardhan hegyet felemelte, s esernyőként tartotta a

falu fölé. A látványba belesápadt. A hirtelen öröm ezzel ellentétben általában arcpirulást okoz 7) Sírás – ezt a Bhagavántól való távollét gyötrelme, valamint ujjongás és düh váltja ki. Rúpa Gószvámí szerint az örömujjongás könnyei hidegek, míg a dühé forróak. Mindegyik esetben sűrű szempillantással jár, a szem vöröses színt ölthet, környéke bedagadhat. Ehhez járul még egyfajta viszketegség érzés, amely szeme dörgölésére készteti az embert. Mikor Sisupála Krsnát sértegette, Bhíma azonnal neki akart rontani, ám Krsna nyugalomra intette A dühös és morcos Bhíma szemében ekkor forró könnyek gyülekeztek. Rukminít egyszer annyira gyötörte a Krsnától való távollét gondolata, hogy szeméből azonnal megeredtek a könnyek, melyek szemfestékét feloldva hullottak mellére. 8) Megsemmisülésérzet – szanszkrtül pralaja. Teljes zavar, megdöbbenés és túláradó örömérzet válthatja ki Az ember hirtelen szinte

megbénul, képtelen gondolkodni, a külvilággal szemben érzéketlenné válik. Ez az állapot olykor ájulással is jár. Egy alkalommal a gópík kétségbeesetten kutattak Krsna után az erdőben, s amikor az hirtelen egy bokor mögül elébük toppant, túláradó örömükben a lányok majd elaléltak, érzékeik felmondták a szolgálatot. A Bhágavata leírása szerint ebben az állapotban szépségük még elragadóbbá vált Az anubhávák a belső, lelki érzelmek alábbi külső megnyilvánulásait jelentik: táncraperdülés, hempergés a földön, hangos éneklés, zokogás, vonaglás, kiabálás, ásítás, sűrű sóhajtozás, a közvélemény figyelmen kívül hagyása, nyáladzás, hangos nevetés, szédülés és csuklás. Az anubhávák az érzelmek velejárói és erősítői Príti magában egy és oszthatatlan, akárcsak Bhagaván, akire irányul. De miként Bhagaván hívei különböző fokú odaadása szerint nyilvánul meg előttük, úgy a príti

megnyilvánulási mértékét is a hívő bhaktijának (odaadásának) milyensége határozza meg. Ugyanúgy meghatározó továbbá az is, hogy az odaadó szolgálat magára az eredeti Bhagavánra (Krsnára), vagy pedig isteni kiterjedéseinek egyikére irányul-e. Földi kedvtelései idején Krsna személyiségének legvonzóbb, legédesebb aspektusát Vrndávanban, a pásztorok falvában nyilvánította ki. Ezért, míg a dvárakai Krsna púrna (tökéletes), s a mathurai púrnatara (tökéletesebb), addig a vrndávani púrnatama (legtökéletesebb). Ebből adódóan a Krsnára irányuló príti egyedül Vrndávanban bontakozik ki legteljesebb formájában. A príti fejlődésszakaszai A lelki világban, Bhagaván társaiban [44] a príti örökké jelen van, önmegnyilvánult. Természetesen a príti egyben a közönséges lélek (dzsíva) természetes funkciója is, de az ő esetében a májá hatására ez nem Istenre, hanem önmagára, illetve a vele kapcsolatos dolgokra és

személyekre irányul. Az anyagi létben, a születés és halál körfolyamatában vándorló lélek természetes funkciója, Isten szeretete szunnyadó állapotban van, amit fel kell „ébreszteni”, s fokozatosan kifejleszteni. Ez léte, vagy ahogy mondják, szíve megtisztításával jár, s ezt a célt szolgálják a különféle lelki folyamatok. Rúpa Gószvámí Bhakti-raszámrta című könyve az alábbi szakaszokban tárgyalja a príti fejlődését: hit (sraddhá), szentéletű személyek társasága (szádhu-szanga), a lelki folyamatok művelése (bhadzsana-krijá), megszabadulás a rossz tulajdonságoktól (anartha-nivrtti), bizalom (nisthá), a lelki dolgok iránti kedv vagy íz (rucsi) kibontakozása, vonzódás (ászakti), érzelmek (bháva) és végül istenszeretet (préma vagy príti). Az első lépcső tehát a sraddhá, a hit. Ez nemcsak a lelki folyamatokra, hanem az élet minden területére vonatkozik. Hit nélkül az ember semmihez sem foghat hozzá még

hétköznapi életében sem Például, ha nem hinnénk az orvosokban vagy a természetgyógyászokban, betegségünkkel nem fordulnánk hozzájuk. Csaitanja Maháprabhu tanításában fontos szerepet játszik a pozitív gondolkodás, a hit Istenben, az Írásokban és a szentekben. A hittel rendelkező embert a sors előbb-utóbb elvezeti a szádhukhoz, szentéletű emberekhez. Az ilyenfajta társulás nem hatástalan: az ember kedvet kap az olyan lelki gyakorlatok megismerésére és elsajátítására, mint a sravana, kírtana stb. Így tisztul meg (nivrtti) a szív minden rossz gondolattól és vágytól, minden értéktelen (anartha) dologtól. Egyedül e megtisztult létállapotban erősödhet meg az ember hite, s válhat bizalommá (nisthá) Természetesen a hit előlegezi a bizalmat, ám ha az ember maga is megtapasztalta a lelki dolgokat, bepillantást nyert a felsőbb, transzcendens szférába, átérezte Istent (hacsak egy pillanatra is), akkor hite bizonyosságot nyer, mély

gyökeret ereszt, s ez a nistá. E megingathatatlan bizalom birtokában ízlelheti meg a bhakta igazából az olyan lelki dolgokat, mint Bhagaván szent nevein való meditálás, az Ő kedvteléseinek hallása, a bhakták önzetlen szolgálata stb. Mindez természetesen erős vonzódást (ászakti) eredményez, úgy a bhakták, mint a lelki élet iránt Ezután hajthat ki szívében a vegyítetlen odaadás magja, s ezt a csírát lelki érzelemnek (bháva vagy rati) hívják, amely végül prítivé vagy prémává (istenszeretetté) érlelődik. A bháva nem hasonlítható a pszichológiában tárgyalt érzelmekhez. Nem az anyagi érzékek, sőt, mégcsak nem is az anyagi világ az eredete, hanem Bhagaván szvarúpa-energiája. A bháva az istenszeretet felkelő napjának első sugara, amely beragyogja a hívő szívének horizontját. A bhávát vagy ratit kilenc anubháva jellemzi: állandó lelki nyugalom; igyekezet, hogy minden perc Bhagaván szolgálatával teljen;

közömbösség az érzékek tárgya iránt; szerénység; intenzív vágyakozás Bhagaván elérésére; szilárd hit Bhagaván elérésének sikerében; vonzódás a szent nevekhez; hajlam a Legfelsőbb tulajdonságainak dicsőítésére, és végül vágyakozás olyan helyen élni, amely kapcsolatos a Legfelsőbbel (szent helyeken vagy egy templom, esetleg egy ásram közelében). Amikor a Krsna iránti gyöngéd vonzalom fokozódik, a bháva intenzívvé válik, és istenszeretetté (prítivé) alakul. Az Uddzsvala-nílamani ezt bháva-bandhanának, érzelmi köteléknek nevezi, mely sohasem szakad szét, bármit hozzon is a sors. Csandraválí, a főbb gópík egyike például tisztában van azzal, hogy Krsna Rádhát szereti a legjobban, és bár egy átlagembernek ilyesmi már éppen elegendő ok lenne a válásra vagy a szakításra, ő ennek ellenére továbbra is szenvedélyesen szereti Krsnát. A prítiben a bhakta egy pillanatra sem a saját boldogságát kívánja, s nincs

olyan, amit meg nem tenne szeretettje öröméért. Ezért van az, hogy a príti köteléke szétszakíthatatlan A Csaitanja-csaritámrta a prítit transzcendentális síkként írja le, amit még a legkiválóbb bölcsek sem tudnak felfogni. A príti síkját elért bhakta viselkedése, gondolkodása és beszéde meghaladja a földi ember felfogását [45] Az ilyen lélek az isteni szeretet részegítő borát issza, ezért az őrültekhez vagy részeg alkoholistákhoz hasonlóan hol nevet (látszólag minden ok nélkül), hol sír, de lehet, hogy éppen táncra perdül, vagy hangosan dalol. A bhávát és a prémát el lehet érni fizikai létünkben is. Az istenszeretetnek vannak felsőbb fokai is, melyeket csakis az anyagi test levetése, illetve a lelki test kifejlesztése után lehet megvalósítani. Az istenszeretet magasabb szintjei Mint már említettük, Csaitanja csak nyolc versszakot hagyott maga után. Tanítását követői jegyezték le, főként a hat gószvámí:

Rúpa, Szanátana, Dzsíva, Raghunátha Bhatta, Raghunátha Dásza és Gópála Bhatta Gószvámí. Rúpa Gószvámí Bhakti-raszámrta-szindhu című könyvében az ember Isten iránt érzett vonzalmának fejlődéséről ír. Munkájában tudományos igénnyel, részletesen tárgyalja a transzcendens pszichológiát, a lélek Istennel való kapcsolatának jellemzőit, egészen a préma – istenszeretet – kibontakozásáig. Az ezt követő magasabb síkokról viszont ebben a könyvében már nem ír, csak az Uddzsvala-nílamani-ban. Ebben a művében kifejti, hogy a préma intenzív formájában átalakul, és sznéha, mána, pranaja, rága, anurága, majd végül mahábháva lesz belőle. A sznéha (gyengédség, kedvesség) a préma kifinomult változata, amikor a gyengéd érzelmek kötele még erősebb, az „elme olvadása” még nagyobb. A lélek ezen a síkon még egy pillanatra sem képes elviselni a Krsnától való távollétet, állandóan látni szeretné Őt, e vágya

sohasem csillapodik, sőt, egyre növekszik. Rúpa Gószvámí kétféle sznéháról tesz említést. Mint írja, a ghrta-sznéha olyan, akár az olvasztott vaj (ghí), melynek íze ugyan van, ám mindaddig nem élvezhető, míg nem édesítjük valami mással, például cukorral. Hasonlóan, a ghrta-sznéha is rendelkezik egy bizonyos „ízzel”, de ez csak más bhávákkal, érzelmekkel együtt válik édessé. A madhu-sznéha ezzel ellentétben már magában is édes, mint ezt neve is mutatja: madhu jelentése méz. Miként a méz a különféle illatú virágok porának az esszenciája, a madhu-sznéha is több fajta raszából tevődik össze – ennek tulajdonítható eredendően édes természete. A két sznéha közötti különbséget a következőképpen lehet megállapítani: az előző síkján a hívőt az „én a Tiéd vagyok”, a másodikén a „Te az enyém vagy” mentalitás jellemzi. A vrndávani fejőslányok, a gópík közül Csandraválít a ghrta-sznéha

jellemzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy Csandraválí Krsna iránti érzelmeiben enyhe tisztelet is vegyül, s ez viselkedésében egyfajta természetes visszafogottságot okoz. Rádhá érzelmei ugyanakkor a madhu-sznéhát példázzák: őt kizárólag kedvese boldogsága érdekli, olyannyira, hogy soha nem jutna eszébe mérlegelni, mi a helyes és mi nem. Például, míg Csandraválí meg nem érintené lábával Krsnát – hisz az ilyen viselkedés illetlenségnek számít –, addig Rádhá habozás nélkül akár kedvese fejére is helyezné a talpát, ha ezzel örömet tudna neki okozni. Mána („féltékenységből eredő düh”) tulajdonképpen a kedveskedés, a becézgetés színlelt visszautasítása. Ezen a síkon a szeretet intenzívebb a sznéhánál, mert egy sajátságos, plusz gyönyört is ad Krsnának. Ezt az örömérzést az váltja ki, hogy a mána szintjére jellemző érzelmek rejtettek, s a kedves közeledésének tettetett elutasításában, illetve

„szerelmi civódásokban” nyilvánul meg. Két fajtája ismeretes, az udátta- és a lalita-mána Az előző a ghrta-, míg a második a madhu-sznéhából fejlődik ki. A következő fok a pranaja (magáénak vallani), amit sajátságos önbizalom, visrambha jellemez. A szeretet ilyen fokú hatására a lélek azonosságot érez Istennel. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez az azonosság korántsem azonos a lélek szájudzsja-féle felszabadulásával. Visvanátha Csakravartí a pranaját úgy írja le, mint a szeretetnek azt a fokát, amikor a félénkség, szerénység és határozatlanság teljes hiánya tapasztalható. Ez az állapot csak akkor következik be, amikor az ember nem tesz, nem érez különbséget saját, illetve kedvese teste, értelme, elméje, sőt akár léte között. Például, úgy aggódik kedvese életéért, akár a sajátjáért, s ugyanazt, ugyanakkor érzi jónak, rossznak, igaznak, valótlannak, örömnek vagy bánatnak, mint a másik. Ezen

azonosságérzetnek tulajdoníható, hogy szeretettjével kész habozás nélkül megtenni bármit, ami számára egyébként természetes. Néhány példa: Vrndávanban Jasódá természetesnek tartja, hogy előbb maga kóstolja meg az ételt, mielőtt azt Krsnának tálalná. Hasonlóan, Krsna pajtásai néha olyan gyümölcsöt, vagy egyéb finomságot adnak neki, amibol ők már ettek. A rága az az állapot, amikor még a legnagyobb baj vagy bánat is boldogságnak tűnik, amennyiben elősegíti a kedvessel való találkozást, de ha ezt gátolja, akkor a legnagyobb öröm is csupán gond. Például, amikor egy alkalommal Rádhá Krsnát kereste, mezítláb hágott fel a Góvardhana hegyre. A forró nap hevétől felizzott éles kövek számtalan sebet ejtettek a talpán, ám ő semmit sem érzett, mert egész testét és lényét áthatotta az isteni üdvösség. Anurága (rága utáni) a rága intenzív formája. Hatására a szeretet tárgya is minduntalan újnak, üdének,

frissnek tűnik. Habár Rádhá állandóan Krsnával édeleg, számára Ő – teste, tulajdonságai, bájossága – mindig új és üde Az anurágát jobban megérthetjük, ha sorra vesszük azokat a jelenségeket, amit a szerető és szeretett között előidéz: a) Önátadás. A préma (istenszeretet) síkján mindkét fél szeretné alárendelni magát a másiknak, de a lélek (hősnő) szégyenlőssége miatt palástolja ezt az érzést. Az anurága esetében viszont az önátadás vágya teljes egészében megnyilvánul. b) Az elválástól való szerető rettegés. Az anurága síkján az istenszeretet intenzitása néha oly hatással jár, hogy a szerető kedvese hiányától szenved, akár a társaságában is. Ez például akkor történhet meg, amikor a szerető annyira vonzódik kedvese személyiségének valamilyen aspektusához, vagy bármely dologhoz, tárgyhoz, amely vele kapcsolatos, hogy tudata teljesen elmerül abban, s így képtelen észrevenni őt, bár lehet,

hogy éppen előtte áll. c) Vágy arra, hogy élettelen tárggyá változzon. Vrndávan fejőslányai, a gópík néha úgy vélik, gyakrabban élvezhetnék Krsna társaságát, ha megszületnének valamilyen tárgyként, amely az Ő tulajdonát képezi, például fuvolaként. d) A kedves látványa távolléte esetén Az anurága síkján az istenszeretet érzelmei oly intenzívek, hogy például a gópík hajlamosak mindenben Krsnát látni. Ez a vízió annyira élethű, hogy cseppet sem kétkednek valódiságában. A mahábháva (hatalmas érzelem, csupaszív) felsőbbfokú anurága. Jellemzői a következők: 1) Öntapasztaló állapot (szvaszamvédja-dasá). Anurága az egyetlen sík, ahol meg lehet tapasztalni Krsna édes bájosságát (mádhurja). Minél intenzívebb az anurága, annál édesebb mádhurja tapasztalható[48] Ugyanez fordítva is igaz: Minél több mádhurja tapasztalható, annál nagyobb az anurága intenzitása. Az anurága növeli a mádhurját és viszont,

mintha versengenének egymással. [49] Mindez addig folytatódik, míg el nem érik a legfelsőbb síkot, ahol a legteljesebb isteni gyönyör tapasztalható. Ez az üdvös állapot oly édes és gyönyörteli, hogy megszünteti az alany-tárgy tudatiságot. Az alany teljesen elveszíti tudatát önnön magáról, sőt a mádhurjáról, a gyönyör okáról, s így egyedül csak a gyönyör-tudat létezik, mintha az tapasztalná önmagát. Ez az állapot Rádhá és Krsna elméjét, tudatát annyira egybeolvasztja, hogy szinte teljesen eggyéválnak. Így az alany-tárgy kapcsolat szóba sem jöhet. Az anurága sajátságos megtapasztalása ez, a normális megtapasztalás minden eleme nélkül Másfajta megtapasztalásnak e síkon nincs helye. Ez az önnön magát tápláló, tiszta anurága, amely saját megtapasztalását okozza és élvezi is egyben.[50] 2) Prakásita (megnyilvánult, látható) az az állapot, amikor bizonyos külső jelek válnak nyilvánvalóvá. Ha a

száttvika-bhávák mind, de legalább közülük öt-hat megnyilvánul egyidejűleg, akkor ez jelzi ezt az állapotot. 3) A jávadásrajavrtti állapota nemcsak a szóbanforgó személyt, hanem annak közvetlen környezetét, a többi tiszta és felszabadult bhaktát is befolyásolja. Az anurága egyedül a fejőslányok esetében éri el a mahábháva síkját. Ők Krsna legönzetlenebb hívei, kiket egyedül az Ő öröme érdekel. Nincs az az áldozat, amit ne hoznának meg Őérte azonnal, boldogan A mahábháva síkján tapasztalt gyönyör (ánanda) és báj (mádhurja) a legmagasabbrangú, s annak természetes velejárói, mint cukor esetében az édesség, vagy tűz esetében a hő és a fény. Ez a gyönyör és báj semmilyen külső tényezőtől nem függ. Ezt a síkot az is jellemzi, hogy a gópí elméje teljesen beleolvad a mahábhávába, így a különféle érzéki cselekvések – melyeket az elme hivatott kontrollálni – mind közvetlenül abból erednek,

annak különféle megnyilvánulásai. Ezért ezek külső formájuktól függetlenül egyaránt nagyon kedvesek Krsna számára Például, ha a gópík megfeddik, szidják Őt, ez jobban esik neki, mint a papok által énekelt védikus imák és himnuszok.[51] A mahábháva két fokból áll: rúdha (növekvő, feltámadó) és adhirúdha (fokozott, kifejlett lelki gyötrelem). A rúdha-mahábháva lehet testtel, illetve elmével kapcsolatos. Az előző esetben az összes, de legalább öt-hat száttvika-bháva egyidejű, zaklatott állapotú megjelenései jellemzik, a másodikban pedig a következők: 1) A szerető egy pillanatra sem képes elviselni a Krsnától való elválást 2) Az a képesség, ami a jelenlévők szívét is felkavarja. Például, amikor hosszú idő után végre találkozhattak a gópík szeretett Krsnájukkal Kuruksétrán, akkor a szívükből áradó mahábháva még a dvárakai királynők szívét is felkavarta olyannyira, hogy a rúdha-mahábháva jelei

mutatkoztak rajtuk. 3) Még ha boldog is, bánkódik a gyötrelem láttán. A gópík annyira szívügyüknek tekintik Krsna boldogságát, hogy néha szomorúak, mert úgy vélik – persze helytelenül –, viselkedésükkel kínt okoztak Őnéki. 4) Az az állapot, amikor sok-sok év mindössze egy pillanatnak tűnik. Amikor a gópík Krsnával járták a rászatáncot, oly isteni gyönyörben volt részük, hogy számukra röpke pillanatnak tűnt az egész, holott éppen annyi ideig tartott, mint Brahmá egy éjszakája – vagyis több millió évig. 5) Amikor egy pillanat sok-sok évnek tűnik. Krsna mondja barátjának, Uddhavának: „Vrndávanban társaságomban a gópíknak egy egész éjszaka csupán egy röpke pillanatnak tűnt. De most, hogy nem vagyok ott, számukra egyetlen éjszaka egy egész jugánál is hosszabb.”[52] 6) Minden elfeledése (tudatvesztés) ájulás nélkül. Fokozott anurága esetében a gópík tudatukat vesztik, még magukról sem tudnak, egyedül

Krsnáról tudatosak. Ez az állapot hasonló ahhoz, amikor nagy szentek a szamádhit elérve sem magukról, sem környezetükről nem tudatosak, egyedül az Abszolút megtapasztalása adta gyönyörnek élnek. Módana és mádana Az adhirúdha-mahábháva a rúdha-mahábháva különleges, kifinomult változata, amikor a száttvikák még inkább felkavartak. Az Uddzsvala-nílamani címu könyv úgy próbálja illusztrálni az adhirúdha leírhatatlan jellemzőjét, hogy idéz egy verset, amelyben Siva az alábbi szavakat intézi párjához, Párvatíhoz: „Ha a transzcendens lelki világ és a végtelen számú anyagi világok minden öröme és bánata összegyulne két hatalmas halomba, akkor sem vetekedhetnének Rádhá örömének és bánatának akár egy csöppjével, amely Krsna iránt érzett szerelméből fakad.” Hozzá kell tenni, hogy Rádhá bánata természetesen nem evilági, hanem transzcendentális, melyet a szerelmétől való távollét okoz, s amely végül

is – mint majd később meglátjuk – ízesebb, mint az együttlét gyönyöre. Az adhirúdhának két fajtája ismeretes: módana és mádana. Módanáról akkor beszélünk, ha a száttvikák Rádhá és Krsna személyében egy különlegesen magasfokú vonzerőt érnek el. Mivel a madhu-sznéhából fakad, így ez csak a Rádhá csoportjába tartozó gópíknál tapasztalható. A szeretettől való távollét esetében a módana móhanává alakul, amikor a száttvikák még inkább kiemelkednek. A móhana egyedüli alapja (ásraja) Rádhá – őbenne nagyon gyakran nyilvánul meg. Jellemzői az alábbiak: 1) Ájulást okoz, akár távolról is. Az Uddzsvala-nílamani ezzel kapcsolatban a Padjávalí címu muből idéz: Miközben Krsna dvárakai palotájában átöleli Rukminít, Vrndávanban Rádhát a móhana érzése keríti hatalmába. Ez azonnali hatással van Krsnára – eszébe jutnak a Rádhával töltött szerelmetes órák a Jamuná folyó menti ligetekben, s ezen

édes emlékek felidézése annyira felkavarja, hogy nyomban elájul. 2) Vágy örömet szerezni Krsnának akár elviselhetetlen szenvedések árán is. Rádhá számára nincs elviselhetetlenebb a Krsnától való távollét érzésénél, Uddhavával mégis azt üzeni Krsnának Mathurába, ne jöjjön vissza Vrndávanba, ha ez akár a legkisebb gondot vagy kínos helyzetet jelentené számára. 3) Bánatot okoz az egész világnak. Amikor Rádhában a Krsnától való távollét móhanát okoz, az egész világmindenséget – beleértve a transzcendentális lelki világot (vaikunthát) – páratlan bánathullám árasztja el. Ez abban az értelemben egyedülálló, hogy lényegében elbűvölően gyönyörűséges, hiszen Rádhától, a hládiní-sakti (gyönyör-energia) megtestesítőjétől ered. Ez az energia pedig a lélek számára a legnagyobb gyönyört adja Ezért e bánathullámot a misztikusok maguk között „mérgezett nektár”-nak, illetve „a szerelem

édes-keseru kelyhé”-nek hívják. Dzsíva Gószvámí ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy bár a móhana érzelmek többé-kevésbé állandó jelleggel díszítik Rádhá szívét, csak ritkán történik meg, hogy a világmindenséget a „nélkülözés eksztázisá”-ból eredő édes bánat árasztja el. 4) Az állatokat sírásra készteti. A Padjávalí leírása szerint még a Jamuná folyóban élő állatok is sírtak, amikor meghallották, hogyan zokog Rádhá, akit a kedvesétől való távollét gyötört. 5) Epekedés a halál után, hogy a szerető Krsnát testének felbomló elemeivel szolgálhassa. Szintén a Padjávalíban olvashatjuk, miként hívja Rádhá a halált, hogy a testét felépítő öt fő elem szétbomoljon, majd azokkal a tárgyakkal, dolgokkal vegyüljön, melyek állandóan Krsna szolgálatában állnak. Például, azt szeretné, ha a testét alkotó vízelem elvegyülne abban a tóban, amelyikben Krsna szokott fürödni, a levegő-elem azzal a

levegővel, amely Őt legyezi, a föld-elem azzal a talajjal, melyen Ő jár és így tovább 6) Isteni őrület (divjónmáda), amely kétségbeesett tettekben és mozdulatokban nyilvánul meg. Például, Rádhá megfeledkezik arról, hogy Krsna Mathurába utazott, s azt hiszi, kedvese még mindig Vrndávanban tartózkodik. Készül a vélt találkozóra, feldíszíti magát és környezetét. Krsna persze nem jön, mire Rádhá előbb mélyeket sóhajt, majd bosszankodni, mérgelődni kezd. A divjónmáda mint csitra-dzsalpa is megnyilvánulhat, amikor is Rádhá Krsna egyik barátjával találkozik és sértett, bosszús hangon beszél róla. A csitra-dzsalpa változatai a következők: a) szandzsalpa, amikor szánakozóan, ironikusan szólnak a szerető hálátlanságáról, b) avadzsalpa, amikor kijelentik, hogy a szerető kőszívű, ezért szerelme értéktelen. A kifinomult módanát mádanának hívják. Ez a legmagasabb sík, melyet az anurága elérhet S mivel ez az

isteni gyönyör-energia (hládiní-sakti) lényege, az istenszeretet (préma vagy príti) minden lépcsőjét magába foglalja (rati, sznéha, mána, pranaja, rága, anurága és mahábháva). Nem más ez, mint felsőfokú mahábháva, ezért még azon is túltesz. Az istenszeretettel kapcsolatos összes érzelem (bháva) kútfőjének is szokták nevezni Egyedüli támpontja, forrása (ásraja) Rádhá, akiben állandóan jelen van, bár csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha együtt van kedvesével, különben rejtve marad.[53] A mádanának van egy sajátságos, részegítő tulajdonsága, amely nem található meg a módanában. De a mádana páratlanságát és egyedülálló kiválóságát az alábbi tulajdonsága adja: képes állandó jelleggel a Krsnával kapcsolatos különböző, sőt ellentétes bhávákat, érzelmeket összefogni. A mádana különleges képessége, hogy csupán Krsnát megpillantva, vagy akár emlékezve Őrá, a vele való egyesülés sok ezer

különféle élvezetét lehet megtapasztalni. Fontos megjegyezni, hogy ezek a megtapasztalások nem a fantázia termékei, ugyanis az Ő megtapasztalása magába foglalja sok ezer féleképpen a közvetlen megjelenés előidézésének képességet is! A mádanát az teszi még felfoghatatlanabbá, hogy az egyesülés sokféle élményét egyszerre mutatja be az elválás (vijóga) különféle átéléseivel, beleértve az egyesülés utáni epekedést (utkanthá). Az ötféle alapérzelem Eddig a bhakti útján haladók odaadó érzéseinek fokozatairól szóltunk. A továbbiakban a bhakta és Isten közötti különféle viszonyokról lesz szó. Csaitanja a védikus bölcseletet idézve többször is kifejtette tanítványainak, hogy a hívő és Isten közötti szeretetteljes viszony sokféle lehet. Öt fő csoportról esik említés, a következő sorrendben: sánta, dászja, szakhja, vátszalja és mádhurja. E sorrendet a tisztelet hiányának, illetve a szeretet

spontaneitásának mértéke határozza meg. Például: míg a sánta-bháva jellemezte bhakta inkább tiszteli Istent, mint szereti, a dászja-bhávát érző pedig mint Urát és feljebbvalóját imádja Őt, addig a szakhja-bhávát spontán barátság, a vátszalját és mádhurját pedig olyan nagyfokú ragaszkodás és szeretet jellemzi, hogy a bhakta Istenhez fűződő viszonya már nem alárendelt, mégcsak nem is egyenrangú, hanem domináló, sőt, akár kisajátító. Ezen esetekben Isten természetesen boldogan vállalja az alárendelt szerepet, hiszen ne feledjük: Csaitanja tanítása szerint a makulátlan, önzetlen szeretet még magát Istent is hatalmába keríti. Hogy az Istenhez fűződő viszonyában milyen fokozatot ér el a bhakta, attól függ, milyen abhimána vagy rati jellemző rá. Ezt alaptermészetű érzelmei, az úgynevezett sztháji-bháva határozza meg A sztháji-bhávát az inspiráló, imádott istenség sajátságos karaktere (szvabháva) alakítja,

ami a hívő tudatában egy bizonyos önhittséget (abhimána), egyfajta beképzeltséget vált ki. Ez az abhimána nem világi önhittség, hanem olyan tudatállapot, amely csupán az Isten iránti odaadást segíti azáltal, hogy a bhakta bizonyos szerepet, viszonyt vagy akár pozíciót képzel el magának, amibe teljesen beleéli magát. Az abhimána többféle lehet: 1) amikor a hívő szerencsésnek, „kiválasztottnak” képzeli magát, hogy az imádott istenség kegyében részesül, 2) amikor magát az istenség pártfogolójának, eltartójának képzeli, 3) az istenséghez fűződő baráti érzelmekből fakadó abhimána, és végül, 4) amikor a bhakta az istenség szerető kedvesének vallja magát. Ha az a fajta büszkeség, melyet a kegyeltség érzése vált ki, nem párosul gyengéd vonzalommal (mamatával), akkor a hívőt sánta-bhaktának hívják. Miután a mamatá érzése az, amely az istenséget emberközelbe hozza, a sántabhaktának elégedettnek kell

lennie azzal, hogy „távolról” meditál Őrajta Az ilyen bhakta számára Isten általában Brahman vagy Paramátmá aspektusában vonzó. A sánta-bhaktát gjánínak hívják, ha Isten iránti odaadása tudás (gjána) iránti szomjjal is vegyül. Ez esetben az istenszeretet csak a rati síkját érheti el, a hívő pedig a Vaikunthát (a transzcendens világ azon szféráját, ahol a különféle Visnu formák uralkodnak). A mamatá érzelmű bhakták az általuk imádott istenségre mint védelmezőjükre, urukra és feljebbvalójukra tekintenek, magukat pedig alattvalónak, szolgának, illetve a kapcsolatban alsóbbrangúnak vélik; esetükben a príti (istenszeretet) a rága síkjáig fejlődhet. Azt a bhaktát, akiben olyan abhimána fejlődött ki, hogy magát az istenség pártfogolójának véli, a szülői ragaszkodás (vátszalja-bháva) jellemzi. Az istenséget édes gyermekének, magát pedig aggódó anyjának vagy törődő apjának képzeli, szeretetük az

anurága síkjáig fejlődhet. Az istenség barátságára büszke hívek természetesen úgy viszonyulnak Őhozzá, mint barát a baráthoz: fesztelen kapcsolatukat egyenlőségérzet jellemzi. Az effajta baráti odaadásra (szakhja-bhávára) is az anurága természete a jellemző. A Csaitanja-csaritámrta szerint e két utóbbi bháva között az a különbség, hogy míg a vátszalja-bháva az anurága utolsó stádiumáig fejlődhet, addig a szakhja-bháva csak annak első fázisáig. Madhura-rati vagy kánta-bháva az az érzelem, amikor a bhakta magát az istenség szeretőjének, Őt pedig imádott kedvesének tekinti. Ez a dvárakai királynék esetében az anurága utolsó, vagy a mahábháva első szintjét jelenti, míg a vrndávani fejőslányok (gópík) esetében a mahábháva módana síkját. Rádhá érzelmeire a mahábháva végső stádiuma, a mádana a jellemző. Acsintja-bhéda-abhéda Az Isten és ember közötti kapcsolatot, az Abszolútum s a véges

tapasztalati világ, a noumena és a phenomena viszonyát fejtegető filozofikus gondolkodás két fő szemléletmódot eredményezett. Egyesek a véges és a végtelen lényegi különbségeit hangoztatják – ez utóbbi teljességgel transzcendentális mivoltára alapozva gondolkodásukat –, míg mások a kettő hasonlóságaira fektetik a hangsúlyt, Istent immanensnek tekintve az emberi lélekben s a világban egyaránt. A filozófia története arról tanúskodik, hogy sem az immanencia-elmélet, sem pedig a transzcendencia-elmélet nem nyújt kielégítő választ Isten s a világ kapcsolatrendszerének problematikájára. A létezés hiteles föltárásában az azonosság és a különbözőség elmélete egyaránt inadekvátnak bizonyul. Az azonosság kizárólagos feltételezése a valós világ illúzióként történő elutasítását eredményezi, míg a különbözőség gondolata kettéhasítja az egységes valóságot, áthidalhatatlan mély szakadék két

partjára állítva Istent és a világot. Mégis mindkét nézetnek van létjogosultsága. A racionális értelem követelése az azonosságot, míg a tapasztalat tényei a különbözőséget támasztják alá. A filozófia dédelgetett álma e két nézet eszményi házassága, ám e szintézis lehetetlennek, megvalósíthatatlannak tűnik. Ez az emberi logika végső próbája, melyen bizony kudarcot is vall A Végtelen, az Abszolút logikája azonban ott is győz, ahol a korlátozott emberi ész csütörtököt mond. Az Abszolút Lényben nincs ellentmondás a szükségszerűség és a lehetségesség között. Isten számára mindaz lehetséges is, ami szükségszerű Csaitanja filozófiája szerint a fenti probléma megoldásának kulcsa Isten felfoghatatlan energiájában (acsintjasakti) rejlik, mely túlhaladja s magasabb szintu harmóniában egyesíti az azonosság és különbözőség látszólagos ellentmondását. A transzcendencia és az immanencia Isten megingathatatlan

teljességének társ-aspektusai Ez a gondolat a Csaitanja-iskolát minden egyéb filozófiától megkülönböztető tana: a felfoghatatlan azonosság-akülönbözőségben, az acsintja-bhédábhéda-tattva. Isten „rejtőzködő” aspektusa a Paramátmá arculata, míg a véges határokon túli, transzcendens, végtelen tökéletességben, hatalomban és tulajdonságokban bővelkedő Isten Bhagaván. Paramátmáként Ő a véges lelkek tetteinek belső irányítója és tanúja, minden élő egységes elve Bhagavánként viszont Ő a gyönyörteli személyes Isten, messze túl az anyagi felfogóképesség határán. Isten transzcendens és immanens aspektusát, valamint felfoghatatlan energiáját említi a Bhagavad-gítá kilencedik fejezete is (4-5. versek) Brahman transzcedens és immanens mivoltát saktijára való hivatkozás nélkül is meg lehetne magyarázni, mondván, Brahman egy részében immanens, másik részében viszont transzcendens. Ám ez a magyarázat belső

különbözőséget (szvagata-bhéda) feltételezne Brahmanban, aki oszthatatlanul egységes (advaja). Brahmannal kapcsolatban nem helytálló a rész-egész gondolat, hisz ha az egyik kizárja a másikat, szembekerülünk Brahman advaja, egységes jellegével. Acsintja-saktijának köszönhetően tehát Brahman számára semmi sem lehetetlen. Ezt támasztja alá a Brahmaszútra is[54] Tehát Brahman számára igenis lehetséges, hogy különbözzék is a világtól de egyszersmind azonos is legyen azzal; hogy saját magából megteremtse a világot, s ugyanakkor változatlan maradjon. Ezt viszont észérvekkel nem lehet megmagyarázni. Csaitanja mégis fölhoz egy példát Szárvabhauma Bhattácsárjával folytatott eszmecseréjében.[55] A bölcsek kövét említi, ami aranyat eredményez, s mégis megmarad változatlannak Dzsíva Gószvámí a Bhágavata-szandarbhában úgy definiálja az acsintja fogalmát, mint ami képes valóra váltani a lehetetlent.[56] A Visnu-purána 161-3

verseit magyarázva is kiemeli, hogy az acsintja, vagyis a felfoghatatlan dolgok kifürkészhetetlenek a bennük foglalt hasonlóság és különbözőség ellentmondásossága miatt, ám mégis érthetővé válnak a logikai implikációk (arthápatti) által (bhinnábhinnatv-ádi-vikalpaiscsintajitum aksjáh kévalam arthápatti-gjána-gócsaráh). Dzsíva Gószvámí tehát az arthápatti révén bizonyítja az acsintja bhédábhéda filozófiát, s feltárja a Csaitanja-iskola sakti-elméletében benne gyökerező acsintja elvet. A sakti, vagyis energia különbözik saját forrásától, mert nem tekinthető azonosnak azzal, de azonos is vele, mert anélkül nem létezhet. Az azonosság és különbözőség egyidejusége viszont acsintja, felfoghatatlan, mert a két aspektus látszólag antagonisztikus ellentmondásban van egymással. Dzsíva Gószvámí a tűz és a hő példájával illusztrálja a felfoghatatlan azonosság-a-különbözőségben esetét. Ha a tüzet

említjük, egyszersmind égető hatásáról is beszélünk. Égés nem lehetséges tűz nélkül, így hát a kettő azonos A tűz nem más, mint ami éget, s az égés nem más, mint a tűz működése. Ugyanakkor a tűz és az égés mégsem egy és ugyanaz. Mert ha így volna, semmi értelme nem lenne a gyermeket arra figyelmeztetni: a tűz éget! Elég volna csak annyit mondani: tűz! A „tűz éget” kifejezés fölösleges szószaporítás volna csupán, mert akkor a tűz ugyanazt jelentené, mint az égés. Mi több, ha a tűz s annak hatása között nem volna különbség, nem is lehetne a tűz égető hatását gyógyszerekkel vagy mantrákkal semlegesíteni anélkül, hogy magát a tüzet is ki ne oltanák. Ha viszont Isten s a világ azonossága és különbözősége ily módon magyarázható, miért szükséges e kapcsolat acsintja jellegét is feltételezni? A fenti magyarázat nem a kapcsolat lényegét, hanem annak egységes és ugyanakkor eltéréseket is

mutató jellegét vázolja fel. Ezek harmonikus egysége viszont már túl van az emberi felfogóképesség határán. Az anyagi példázatok – a Nap és sugarai, a tűz és a hő, a muszk és illata – a felfoghatatlanságot (acsintjatva) illusztrálják s nem a kapcsolatot magát. E példák inkább a bhéda és abhéda egyidejű meglétét támasztják alá, bár a logikus gondolkodás kizárná az azonosság és különbözőség egyidejű jelenlétét ugyanabban a dologban. E példákból is következik, hogy az acsintja-bhédaabhéda egyetemes érvényű tétel. Nem csupán Istenre s energiáira vonatkozik, hanem anyagi dolgokra s azok jellemzőire is.[57] Ezt Dzsíva Gószvámí a Bhágavatapuránához fuzött magyarázataiban is egyértelműen kijelenti (11337) Ám nem ez az egyedüli ok, ami miatt Isten s energiáinak kapcsolatát acsintjának, felfoghatatlannak nevezhetjük. E kapcsolat valódi tartalmát ugyanis nem teljesen fedi le a rész-egész, vagy a

szubsztancia-attribútum összefüggése, de még az anyagi analógiákkal sem fejezhető ki teljességgel. Mert hiszen Isten esetében a rész nem csupán közönséges rész, s a sakti sem közönséges sakti. Ugyanis a rész s az egész, a sakti és a saktimán (az energia birtokosa) egybefonódik s oszthatatlan egységet alkot. Az acsintja-koncepció nem Csaitanja találmánya, hiszen számos írásos idézet is alátámasztja. A Mándukja-, a Kaivalja- és a Szubála-upanisad (1., 16, 8) is használja az acsintja jelzőt Brahmannal kapcsolatban, s a Bhagavadgítá is acsintjarúpának nevezi Brahmant (89) A Brahma-szútrák is utalnak erre[58] Az acsintja-tan nem jelent kifejezhetetlenséget. Az acsintja igenis leírható, jellemezhető, bár az ellentmondásos tulajdonságokat is felölelő teljessége, végtelensége hagyományos módon nem érthető. Acsintja tehát illogikusnak tunik, mégis elfogadható az írások bizonysága alapján, Hiszen a sásztrák egyszerre nevezik

Brahmant nagyobbnak a legnagyobbnál s kisebbnek a legkisebbnél, mozgónak, de egyszersmind mozdulatlannak, aki távol is van, de közel is, aki transzcendens és immanens, s kinek nincsenek anyagi érzékszervei, de mégis használja azokat.[59] A Csaitanja-iskola acsintja filozófiája tehát a sakti-saktimán kapcsolatra egyetemlegesen vonatkozik, a jelenségvilágban s a transzcendens szférában egyaránt. Vonatkozik úgy Istenre és társaira, valamint hajlékára, mint a dzsívákra s a fizikális világ objektumaira. Az acsintja pozitív koncepció, amely a különbözőség és egyezőség ellentétes koncepcióinak házasságát jelzi egy magasabb és teljesebb egységben. Az acsintja-tan tehát tekintettel van az írások hitelességére s nem hátrál meg az ellentmondások láttán sem. Szójegyzék Az alábbi szójegyzék tartalmazza mindazokat a szanszkrt és egyéb kifejezéseket, amelyek a könyv anyagában előfordulnak, emellett a megemlített személyiségekről,

egyes írásművekről és bizonyos földrajzi helyekről is tájékoztat. A abhimána bizonyos fajta nem világi önhittség, beképzeltség, olyan tudatállapot, amely csupán az Isten iránti odaadást segíti azáltal, hogy a bhakta bizonyos szerepet, viszonyt vagy akár pozíciót képzel el magának, amibe teljesen beleéli magát acsintja-bhédábhéda tattva Csaitanja Maháprabhu filozófiája, ami a felfoghatatlan azonosság-akülönbözőségben tanát hirdeti, a látszólag ellentmondásos vonásokat egy magasabb szintézisben egyesítve acsintja-sakti a Legfelsőbb Úr kifürkészhetetlen energiája, aminek révén az ellentmondások is összeegyeztethetők adharmacsárí az írások útmutatásait névleg követő adhirúdha fokozott, kifejlett lelki gyötrelem, a mahábháva második fokozata advaita nem kettős, monista; a Védánta egyik magyarázatára alapuló filozófia, amely egyetlen alapelvre, Brahmanra vezet vissza minden létezést, az Abszolútumról

alkotott egyik részleges felfogás Advaita Ácsárja (Kr.u1434-?) Mádhavéndra Purí tanítványa, Ísvara Purí hittestvére A világ elesett sorsát látva kérte Krsnát, szálljon alá, aki így Csaitanja Maháprabhuként jött el. A Csaitanja-lílában Mahávisnu inkarnációja, visnu-tattva, a panycsa-tattva tagja. advaja oszthatatlanság, egységesség, Brahman egyik elidegeníthetetlen vonása aham én, a valódi identitás, azonos magával a lélekkel, transzcendentális, örömteli és örökké makulátlan aham-mama a téves „én” (aham) és „enyém” (mama) tudatosság, minek hatására az élőlény saját magát hiszi a tettek végrehajtójának, illetve bizonyos dolgok birtokosának ahankár téves, testi önazonosítás, hamis énkép, a testtel, illetve az elmével való azonosulás eredménye aisvarja dicsőség, fenség, mindent és mindenkit befolyásoló hatalom, Isten egyik transzcendentális tulajdonsága anartha értéktelen, nemkívánatos

dolog, ami hátráltatná a lelki fejlődést anartha-nivrtti megszabadulás a rossz tulajdonságoktól antarangá belső; Isten lelki energiájához tartozó antarjámí a Felsőlélek, mint minden lény tudatos, belső irányító elve antascsintita sziddha déha az elképzelt lelki test, a valós lelki forma mentális tükörképe anubháva a tizenhárom mellékes eksztatikus érzelem Anupama Szanátan és Rúpa Gószvámí legifjabb öccse, Dzsíva Gószvámí atyja. Korábbi neve Vallabha Csaitanjával Rámakéliben találkozott. Sakabda 1436-ban (Kru 1515) halt meg, Ráma-hívő volt anurága rága utáni, a rága intenzív formája, minek hatására a szeretet tárgya minduntalan újnak, üdének, frissnek tűnik arcsana kegyszobor imádata, a bhakti kilenc elemének egyike, a rituális templomi imádat folyamata artha gazdasági fejlődés arthápatti logikai implikáció astaszáttvika-bháva az eksztatikus istenszeretet nyolc testileg is megnyilvánuló

ismertetőjele, pl. reszketés, zokogás, égnek álló haj stb. aszamjak ávirbháva Isten kevésbé teljes megnyilvánulása személytelen Brahmanként aszamjak hiányos, nem teljes (megnyilvánulás) avatár aki alászáll, isteni megnyilvánulási forma, kiterjedés, olyan megjelenés, aki eredeti lelki mivoltát megőrizve képes az anyagvilágban is megjelenni ádhibhautika-klésa a környezetünk, mint az embertársaink, illetve a különféle élőlények okozta szenvedések ádhidaivika-klésa természeti katasztrófák, mint éhínség, árvíz, járvány, földrengés stb. okozta szenvedések ádhjátmika-klésa a saját testünk és lelki világunk okozta bajok ánanda örömteli; Isten s a lélek egyik elidegeníthetetlen tulajdonsága ásraja valaminek az alapja ásram menedék, remetelak vagy szerzetesi közösség hajléka; illetve a négy lelki életrend (tanuló, házas, visszavonult és lemondott) ászakti kibontakozás, vonzódás átmanivédana teljes

önátadás, mindenestől való meghódolás, a bhakti kilenc elemének egyike átmá az empirikus ego ávésa-rúpa az az isteni megnyilvánulás, mikor Krsna egy kiválasztott élőlényt áld meg isteni hatalmával, s így általa nyilvánul meg az emberek számára B bahirangá-sakti külső, kívül lévő, Bhagaván elkülönült külső energiája, a matéria szférája, az anyagként funkcionáló isteni energia Baladév Krsna elsődleges vaibhava-prakás kiterjedése, aki csak testszínében különbözik a Legfelsőbbtől, a világ fenntartó energiája bhadzsana-krijá a lelki folyamatok művelése Bhagaván a transzcendentális tulajdonságokban bővelkedő Legfelsőbb Személyes Isten, Krsna bhakta Istent odaadással szolgáló, imádó hívő bhakti az istenszeretet, rajongó odaadás önmegvalósítási folyamata, a jelen korszak ajánlott vallásos útja bhágavat-príti a szvarúpa-sakti által szerzett öröm, amit Isten tapasztal bháva érzelem, az

istenszeretet során kibontakozó emóció bháva-bandhana érzelmi kötelék, az egyéni lelkek s Isten gyöngéd kapcsolatának intenzív foka bhóga anyagi élvezet Bilvamangala Thákur Dravida tartományban, saka VIII. században született, Visnuszvámí egyik fő tanítványa, más néven Lílásuka. Igen hosszú ideig élt Vrndávanban, a Brahmakund mellett, életét a Srí Vallabha-digvidzsaja mondja el. Főműve a Krsna-karnámrta, ami 112 versből áll s csak a legfejlettebb bhakták számára való E könyvet Csaitanja hozta Dél-Indiából. Vartma-pradarsaka guruja a Csintámaní nevezetu prostituált volt, beavató guruja Szómagiri. Brahma-szanhitá Brahmá fohászai, a Gaudíja-vaisnavák egyik legszebb forrásműve. Sáz fejezetéből csak az ötödik ismert, ezt Csaitanja dél-indiai zarándokútja során az Ádi-Késava templomban kéziratos formában lelte fel. Fő témái a teremtés folyamata, a lelki világ leírása és Krsnához intézett költői fohászok.

Brahmá az univerzum első teremtett lénye, az effektív alkotó, a radzsasz guna-avatárja, általában dzsíva-tattva (valójában nem személynév, hanem a pozíció megjelölése) brahmánanda a Brahman síkján tapasztalt lelki öröm bráhmana Brahman ismerője, a négy társadalmi rend (varna) közül a legfelsőbb, ide tartoznak a papok, tanítók, tudósok stb. Buddha a tíz fő isteni avatár egyike, Kr.e 623-ban jelent meg, missziójának fő célja az ahinszá, erőszakmentesség hirdetése volt buddhi értelem, a finom fizikális test egyik alkotóeleme CS Csaitanja-csaritámrta a legfontosabb Csaitanja-életrajzok egyike, Krsnadász Kavirádzs műve, 11 555 versben követi végig Csaitanja életét és tanítását csakra harcidiszkosz, isteni jelvény Csandraválí a „jobboldali” gópík vezéralakja Vrndávanban (szemben Rádhával), érzelmei az illem keretein belül maradnak, s az „én a tiéd vagyok” gondolat uralja csaturvjúha a

tadékátma-rúpa, vagyis Istentől lényegileg megkülönböztethetetlen kiterjedések kategóriájába tartozó első négyes kiterjedés: Vászudéva, Szankarsana, Pradjumna és Aniruddha csit tudatosság, a lélek és Isten egyik elidegeníthetetlen tulajdonsága csit-sakti Isten belső, lelki energiája, a transzcendentális mindenség alkotóeleme csitra-dzsalpa az isteni őrület egyik megnyilvánulása, mikor Rádhá találkozván Krsna egy barátjával, sértődötten szidalmazza Krsnát. Válfajai a szandzsalpa, vagy gunyoros beszéd, illetve az anadzsalpa, mikor Krsnát kőszívunek nevezi Rádhá. D daiva sors dászja-rasza hűséges vagy szolgai viszony déha a fizikai test Dévakí Vaszudév hitvese, Krsna anyja az ötezer évvel ezelőtti földi kedvtelései során dharma törvény, kötelesség, jámborság, a vallásos elvek és kötelességek szerinti életmód dharmacsárí aki tetteiben is hű az írásokhoz dháraná az emlékezés (szmarana) második

fázisa, amikor az ember gondolatai, vágyai és érzelmei már nem anyagi dolgokra, hanem Istenre irányulnak, általános módon dhjána az emlékezés (szmarana) harmadik fázisa, a Bhagaván nevére, tulajdonságaira, kedvteléseire és formájára való koncentrálás dhruvánuszmrti az emlékezés (szmarana) negyedik fázisa amikor a koncentrálás megszakítatlan nektárfolyam divjónmáda isteni őrület, ami kétségbeesett tettekben és mozdulatokban nyilvánul meg, a móhana egyik felsőfokú jellemzője drvja az öt anyagi elem szubtilis állapota dvápara-juga a harmadik időciklus, 864 000 esztendeig tart Dváraka város India nyugati partvidékén, Krsna királyi székhelye Dzsagannáth a világ ura, Krsna egyik neve Dzsagannáth Misra Upéndra Misra ötödik fia, Csaitanja atyja. Erényes és tehetős bráhmana, aki Sríhattából a Gangesz mellé, Nadiába költözött. Neje Sacsídéví, Nilámbara Csakravartí leánya Nejével együtt nitja-sziddha

bhakták, az úr örök társai. Korábban Nanda Mahárádzs dzsangama mozgó élőlény dzsapa mormolni, kántálni; az egyéni mantra-meditáció folyamata, mikor lelki tartalommal teli imákat, illetve Krsna szent neveit ismételgeti az ember dzsíva az egyéni élőlény, lélekszikra, ld. dzsíva-sakti Dzsíva Gószvámí Anupama fia, Rúpa és Szanátan unokaöccse, korábban Vilásza-manydzsárí gópí. Kisgyermekkorától nagyon vonzódott a Bhágavatamhoz, aztán Navadvípba költözött, hogy ott szanszkrtot tanuljon. Nitjánanda nyomdokában bejárta egész Navadvípot, majd Benáreszben folytatta tanulmányait, Madhuszúdan Vacsaszpatí keze alatt. Ezután Vrndávanba költözött, Rúpa és Szanátan Gószvámík oltalmába ajánlotta magát. Rúpa és Szanátan halála után ő lett a vaisnavák fő guruja Vrndávanban megalapította a RádháDámódar templomot Itt is élt 65 éves koráig dzsíva-sakti Bhagaván közbülső energiája, amely természetére nézve

a felsőbbrendű lelki energiához tartozik, de hajlamos az illúzió befolyása alá kerülni; az individuális lelkek forrása Dzsjótir Véda védikus asztronómia G Gadádhara Krsna gyönyörenergiájának megtestesítője, Rádhá nélkül. A Krsna-lílában Vrndávanésvarí volt Tridandi szannjászí volt, a panycsa-tattva tagja gadha buzogány, isteni jelvény Gaja szent zarándokhely Indiában, főként az atyák lelki üdvéért mutatnak be itt áldozatokat Gangesz szent folyam, amely a lelki világból ereszkedik alá az anyagi univerzumba Garbhódakasájí Visnu a második purusa-avatár, az univerzumi Felsőlélek, fenntartó Garbhódasájí Visnu ld. Garbhódakasájí Visnu gjána Isten mindentudása; illetve Istent a filozófiai spekuláción keresztül megközelítő folyamat gjána-jóga transzcendentális tudás, elméleti vizsgálódáson alapuló önmegvalósítási folyamat gjánéndrija az öt információs érzék (hallás, látás, ízlelés,

szaglás és tapintás) gjání a gjána gyakorlója Gópál Bhatta Gószvámí A Srírangam-béli Vjénkata Bhatta fia, korábban a Rámánudzsa szampradája tagja. A XV. század első harmadában született, nagybátyjától, Prabódhánanda Szaraszvatítól kapott felavatást Szülei engedelmével Vrndávanba költözött, Csaitanja örömére, akinek tanácsára Rúpa és Szanátan öccsükké fogadták, s ő alapította a Rádháramana templomot. Korábban Ananga manydzsárí volt, mások szerint Guna manydzsárí Taníványai Srínivász ácsárja és Gópináth Púdzsárí. gópík vrndávani fejőslánykák, Krsna legodaadóbb hívei, akik mindenféle fenntartás nélkül szolgálják Urukat guna-avatár Brahmá, Visnu és Siva, az anyagi természet kötőerőinek irányítói guna-májá az egyensúlyban lévő anyagi kötőerők, összetevői drvja, ksétra (prakrti), prána, átmá, vikára Gundicsá templom templom Dzsagannáth Puríban, a Dzsagannáth múrti nyári

rezidenciája H Hari Krsna egyik neve, jelentése: aki minden ragaszkodástól megfoszt hari-náma felavatás a vaisnava felfogás szerint a legfontosabb beavatási ceremónia, a lelki élet kezdete, mikor a guru a szent név zengésébe avatja be tanítványát Haridász Thákur A szent név ácsárjája, naponta háromszáz-ezerezer ejtette ki Krsna szent neveit. Budhanában született, majd Sántipur közelébe, Fuliába költözött. Bénápolában lakott és mantrázott, mikor maga Májádéví kísértette meg. Egy csáturmászját Kulina-grámban töltött Később Puríban élt s olyan alázatos volt, hogy nem akart bemenni a nagytemplomba, ezért azt kérte Csaitanjától, hadd lakhasson valahol a templom közelében. Így Csaitanja egy olyan épületet biztosított neki, ahonnan láthatta a templom tornyán a csakrát, s megnyugtatta, e látvány éppen olyan jó, mintha felkeresné a templomot. hládiní az antarangá-sakti harmadik és legteljesebb aspektusa, Bhagaván

lelki testének elemei közül megfelel az ánandának, Bhagaván belső, lényegbeli természete I Indra a félistenek királya, az esőzés és fellegek félistene indrijání érzékszervek Ísvara Purí Kumára-hattában élt, Mádhavéndra Purí legkedvesebb tanítványa, Csaitanja díksá-guruja volt. Alázatos szolgálataival elnyerte Mádhavéndra áldását, aki élete végén teljesen magatehetetlenné vált, Ísvara Puri gondozta, tette tisztába. Néhány hónapig Navadvípban élt Gópináth ácsárjánál Itt találkozott Csaitanjával, akinek előadta Krsna-lílámrta címu könyvét. Csaitanja felkereste szülőhelyét, Kumárahattát, ahol port gyűjtött a megszentelt földről, amit gondosan megőrzött, s minden nap fogyasztott belőle keveset, ezzel mutatva példát, hogyan kell tisztelni a lelki tanítómestert. J jasasz Krsna csodálatos testének, elméjének és beszédének híre Jámuna Ácsárja a Rámánudzsa által alapított Srí-szampradája

jeles tanítómestere jávadásrajavrtti a mahábháva harmadik fázisa, amikor az érzelmek nemcsak a résztvevőkre, de a környezetükben lévőkre is hatnak jóga-májá lelki illuzórikus fátyol, amely a bhakták szeme elől elfedi Isten nagyságát és fenségét, ezzel biztosítva a fesztelen viszonyt kettejük között juga világkorszak, az anyagi teremtés ciklikus korszakai (szatja, trétá, dvápara és kali) juga-avatár a világkorszakonként alászálló isteni „inkarnáció” (a kali-jugában Csaitanja Maháprabhu) K kali-korszak a négy világkorszakból álló ciklus legutolsó és legrövidebb érája, a nézeteltérések vaskora, időtartama 432 000 esztendő karma cselekedet, ok-okozati törvény, a cselekedetek s azok visszahatásainak rendszere; karma-jóga helyes cselekvés karméndrija az öt cselekvést szolgáló érzék (fül, szem, nyelv, orr és bőr vagy nemiszerv) Katva szent hely a Gangesz mentén, ahol Csaitanja beavatást nyert a

szannjász rendbe kála idő, a világok pusztítója, Krsna egyik anyagvilágban megnyilvánuló energiája káma érzéki élvezet kánta-bháva mádhurja-bháva, ld. mádhurja Kárana-szamudra másképpen Viradzsá, ld. ott Kási Misra Az orisszai király papja, akinek házában Csaitanja is lakott. Később ezt a házat Vakrésvar Pandit, majd tanítványa, Gópálguru Gószvámí örökölte. Ő állított itt fel egy Rádhákánta múrtit Korábban Krsnavallabhá gópí volt Vrndávanban. Késava Bháratí Szandípani Muni, vagy más vélemények szerint Akrura inkarnációja, Csaitanja szannjász-guruja (saka 1432, Kr.u 1510) A Dél-indiai Srngéri Math-hoz tartozó tanítványi lánc tagja, akinek kolostora Katvában volt. Ugyan Sankara irányzatát követte, formálisan mégis vaisnava volt, mert Mádhavéndra Purítól kapott szannjász felavatást. Khátundi falvában (Burdvan körzet) az általa alapított templomi imádat ma is folyik Családos korában két fia

született: Nisápati és Usápati, kiknek utódai az ottani papok mind a mai napig. Késava Pandit Előkelő kásmíri bráhmana család sarja, jeles tudós. Filozófiai vitákban mindig győzedelmes volt, ezért a digvidzsají, mindenütt győzedelmeskedő nevet kapta. Navadvípba is eljutott ahol Csaitanjával szemben alulmaradt. Később Csaitanja tanácsára fölhagyott a filozófiai vitákkal és viadalokkal, s a Nimbárka szampradája nagy bhaktája lett. E vonal Védánta-szútra kommentárjához, a Páridzsáta-bhásjához Kausztubha-prabhá címen fűzött magyarázatokat. kírtana magasztalás, dicsőítés, Isten szent neveinek és tulajdonságainak énekkel, hangszerekkel és tánccal kísért dicsőítése kötőerő az anyagi természet három alapeleme, a tudatlanság (tamasz), szenvedély (radzsasz) és jóság (szattva), melyek az élőlényeket befolyásolják Krsna az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a mindenkit vonzó Személyes Isten eredeti formája

Krsnadász Kavirádzs a Csaitanja legjelesebb életrajzírója, a Csaitanját követő második generáció fő guruja Krsna-karnámrta Bilvamangala Thákur fő műve, a vaisnava gondolkodás egyik jeles forrásmunkája ksétra az anyagi tettek mezeje, más szóval az anyagi természet (prakrti) Ksíródakasájí Visnu az individuális lelkek Felsőlelke, a minden univerzumban ott lakozó isteni fenntartó kiterjedés, a tejóceánon lakozó ksóbhaka ingerforrás, kiváltó ok, az idő egyik funkciója Kumára fivérek Brahmá fiai, önmegvalósult gyermekszentek, az isteni tudás-energia által felkent ávésaavatárok Kumbha mélá tizenkét évenként Prajágnál (Allahabad) megrendezett nagyszabású szellemi találkozó, ahová India minden tájáról összesereglenek a különböző filozófiai és vallási irányzatok, jógaiskolák követői, eszmecsere, tanítás és szent zarándoklat végett L Laksmiprija Vallabha Ácsárja lánya, Csaitanja első felesége

lemondott rend ld. szannjásza linga-saríra szubtilis vagy mentális test lílá kedvtelés, isteni játék lílá-avatár valamely kedvtelés végett megjelenő isteni avatár (például Matszja, Kúrma, Nrszinha stb.) lílámaja lelki kedvteléseknek hódoló, Isten természetének sajátsága Lókanáth Ácsárja (v. Lókanáth dász Gószvámí) Csaitanja személyes társa és jeles bhaktája Thálakadi (Jasóhara, Bengál) faluba valósi, korábban Kácshápádában lakott. Atyja Padmanábha, egyetlen öccse pedig Pragalbha. Csaitanja utasítására Vrndávanba költözött, ahol háromszázharminchárom szent helyet tárt fel és a Gókulánanda templomot alapította. Naróttam dász Thákur volt az egyetlen hivatalos tanítványa Tálakhadi ma Bangladésben van, ahol öccsének utódai ma is élnek. M Madhukantha a dászja rasza egyik vezéralakja Vrndávanban Madhva tanítványi lánc vagy tattvaváda-szampradája a Madhva ácsárja (sz. sakabda 1040, mások

szerint 1160) által képviselt vaisnava iskola, a személyes istenkoncepció Dél-indiai letéteményese, fő céljuk mindemellett a varnásram-dharma tökéletesítése és a felszabadulás mahat az anyagi teremtés elsőként megnyilvánuló aspektusa, a teljes anyagkészlet mahá-juga négy jugából álló ciklus, ezer mahájuga alkotja Brahmá egy nappalát mahábháva hatalmas, csupaszív érzelem, a felsőbbfokú anurága, jellemzői: öntapasztaló állapot; megnyilvánult, vagy látható és a környezetet is befolyásoló, elragadó állapot mahápralaja végső megsemmisülés, az anyagi univerzum élettartamának végével bekövetkező teljes világvége Mahávisnu v. Káranódakasájí Visnu az elsődleges purusa-avatár, minden univerzum forrása, testének pórusaiból áramlanak ki az univerzumok, az Okozati-óceánon pihen mamata gyöngéd vonzalom, „az enyém vagy” érzése, ami Istent emberközelbe hozza mantra lelki erővel telített ima, fohász, szent

formula, aminek célja az elme felszabadítása (manasz - elme, trájaté - felszabadít), beavatás során kapja a tanítvány, folyamatos ismétlése, zengése segíti elő a fejlődést manvantara-avatár az emberiség ősatyáinak, a Manuknak ideje alatt alászálló isteni forma mádana a kifinomult módana, a legmélyebb eksztatikus istenszerető érzelem, a hládiní-sakti leglényege mádhurja-rasza hitvesi vagy szeretői viszony, az istenkapcsolat legfelsőbb szintje májá illúzió, ami nincs, isteni energia; két fázisban működik: a jógamájáként (lelki bűvenergia) és a mahámájáként, ami az anyagi káprázat májá-sakti a Legfelsőbb Úr illúziókeltő, külső energiája májávád illúzió-elmélet, Sankarácsárja monista filozófiája, ami egyedül Brahman létét ismeri el, minden egyebet, így az individuális létet is illúziónak tekint májávádí a Sankara-féle májávád filozófia követője, monista felfogásban élő

transzcendentalista mána féltékenységből eredő düh, a kedveskedés, becézgetés színlelt visszautasítása monisták az egy-ség személytelen filozófiájának követői, akik minden jelenséget egyetlen princípiumra vezetnek vissza, s csak a mindent felölelő, végtelen Istenség, Brahman létét ismerik el monizmus személytelen filozófia, amely tagadja a világ s Isten dualizmusát, s mindent egyetlen létezőre, Brahmanra vezet vissza módana az istenszeretetnek az a fázisa, mikor Rádhá és Krsna személyében a száttvikák egy különlegesen magasfokú vonzerőt érnek el móhana a módana felsőfoka, Rádhá sajátsága móksa (vagy mukti) felszabadulás az anyagi kötelékek alól, az üdvösség állapota mukta-purusa az anyagi kötelékek alól teljesen felszabadult lény mukti ld. móksa múrti kegyszobor, felszentelt isteni forma, melynek templomi imádása nagyban segíti a személyes Istenkoncepció kialakulását N Nanda Krsna földi

kedvtelései során az Úr nevelőatyja Naróttama dász Thákura Lókanáth Gószvámí tanítványa, jeles prédikátor és költő, Krsnadász Kavirádzs után a vaisnavák fő guruja Navadvíp szent hely a Gangesz mentén, egykor a logikatudomány fellegvára, Csaitanja születési helye Nárada Brahmá fia, a bhakti-sakti által felkent személyiség, aki lelki testében szabadon járja be az anyagi s a lelki univerzumok bármelyikét nimitta- vagy dzsíva-májá az anyagi világ feltételekhez kötött élőlényeire (dzsívákra) vonatkozó illúzió, összetevői: kála (idő), karma (ok-okozati törvény), daiva (sors) és szvabháva (individuális természet) nirguna tulajdonságok nélküli, a személytelen isteni aspektus, Brahman egyik jellegzetessége nirvisésa ld. nirguna nisthá bizalom, a lelki fejlődés egyik fokozata nitja-baddha örökre kötött, rab; a feltételekhez kötött lelkek megnevezése, ez az „örökkévalóság” addig tart, ameddig a

lelkek ezt a rabságot akarják nitja-mukta örökre felszabadult; a meghódolt tiszta lelkek megnevezése, akik nincsenek az anyagi energia befolyása alatt, s fizikális testükben is elérik a felszabadulás állapotát, Krsna transzcendentális szolgálatát Nitjánanda Baladév inkarnációja, Ékacsakrában (Birbhum) jelent meg. Atyja Hadai Pandit, anyja Padmávatí Tizenkét éves korában Mádhavéndra Purí alamizsnaként elkérte szüleitől. Vele járta be a szent helyeket Csaitanjával Navadvípban, Nandana ácsárjánál találkozott. Később is Bengálban prédikált Ékacsakra templomában ő szentelte fel a Bankima Ráj nevezetű Krsna múrtit. Az ottani pap szerint Nitjánanda e múrti testébe hatolva hagyta el e világot. Emiatt szentelték fel ugyanott sok más múrti mellett Dzsáhnavá Déví múrtiját is, aki a hitvese volt, fia pedig Vírabhadra Gószvámí. Négy fő raszában a guru-tattva megtestesítője njája („hatalom”) óind logika,

logikatudomány, kialakulása Gautama (nem Buddha!) nevéhez fűződik, ő a Njájaszútrák szerkesztője, feltehetően a Kr. előtti II században O Okozati óceán az anyagi s a lelki univerzumokat elválasztó transzcendentális víztömeg, melyen Mahávisnu a végtelenség kígyójának, Anantának a ölén pihen Orissza állam India keleti partvidékén, jelentős zarándokhelyei közé tartozik Dzsagannáth Purí P padma lótuszvirág, isteni jelvény pandit tudós, művelt személy panycsa-mahábhúta az öt durva fizikai elem (föld, víz, tűz, levegő, éter) Parabrahman a Legfelsőbb Brahman, Krsna parama dharma az ember legfőbb kötelessége, Isten imádata, szolgálata Paramátmá Felsőlélek, a mindenki szívében ott lakozó lokalizált isteni aspektus pará-sakti felsőbbrendű lelki energia, Isten belső energiája, melyhez közbülső elhelyezkedésük ellenére a lelkek is tartoznak paránuraktirísvaré Istenhez való kizárólagos és intenzív

szeretetteljes vonzódás, Sándilja definíciója a bhaktiról parikarák az Úr meghitt társai, nem közönséges lelkek, hanem Bhagaván belső energiájának megnyilvánulásai, így ők sohasem kerülnek az anyagi illúzió befolyása alá páda-szévá az odaadó szolgálat egyik eleme, a lótuszlábak szolgálata, testileg végezhető lelki gyakorlatok, például zarándoklat, templomjárás, ceremóniákon való részvétel pálana-sakti fenntartó, oltalmazó energia, felruházott személyisége Prthu király volt Párvatí Siva hitvese pradhána ősanyag Prakásánanda Szaraszvatí a májávád filozófusok vezéralakja Váránaszíban (Benáreszben) Csaitanja idején prakásitja megnyilvánult, látható állapot, a mahábháva második fázisa, mikor több száttvika bháva is megnyilvánul a szerető testén prakrti természet, az anyagi természet megjelölése, a női elv, szemben purusával, a teremtő férfi elvvel pralaja megsemmisülésérzet, teljes

zavar, megdöbbenés és túláradó örömérzet válthatja ki, a száttvika-bháva egyik jele pranaja Isten kisajátítása, amikor a hívő magáénak vallja a Legfelsőbbet, ezt sajátságos önbizalom jellemzi Pratáparudra A Gangá királyi dinasztia tagja, Orissza császára, Csaitanja bhaktája. Rámánanda és Szárvabhauma elrendezése folytán személyesen is találkozhatott Csaitanjával, aki királyi pozíciója miatt addig elutasította. Korábban Indradjumna király volt, aki évezredekkel ezelőtt a Dzsagannáth templomot alapította A Csaitanja-csandródaja című drámát az ő útmutatása mellett írták. pravrtti-hétuh a bhaktira való hajlamot megteremtő előírások prábhava-prakás a szvajam-prakás isteni kiterjedés egyik válfaja, például a rásza-táncban megsokszorozódó Krsna prábhava-vilásza a tadékátma-rúpa kategóriába tartozó isteni kiterjedések, az elsődleges csaturvjúha (Vászudéva, Sankarsana, Pradjumna és Aniruddha), de ide

sorolható az egyébként szvajam-rúpa kategóriába tartozó négykarú dvárakai Vászudéva is prákrta világi, tisztátalan, nem tökéletes prána az emberi test éltető elve, vitálesszencia préma-bhakti az istenszeretettől átfűtött rajongó odaadás prijatá gyengéd érzelmek (bháva), vonzódás a szív választottja iránt príti vagy préma istenszeretet Puránák a védikus irodalom egyik csoportja, ősi történeti feljegyzések és a lelki megvilágosodás szempontjából fontos tanítások, események gyűjteményei, tizennyolc fő Purána ismeretes Purí szent zarándokhely Orissza államban, India keleti partvidékén, Dzsagannáth székvárosa, ahol Csaitanja utolsó éveit töltötte purusa-avatár a három (Mahá-, Garbhódakasájí- és Ksíródakasájí-) Visnu, ők a teremtésben, illetve annak fenntartásában játszanak fontos szerepet purusártha a Legfelsőbb elérése Purusóttama ld. Szvarúp Dámódar púrna avatár tökéletes

isteni megjelenési forma púrna ávirbháva az összes jótulajdonság teljes tökéletességű megnyilvánulása a legfelsőbb lényben, Bhagavánban púrna-sakti az isteni energiák tökéletes megtestesítője, Rádhá púrna-saktimán az isteni energiák végső, tökéletes forrása, Krsna púrnatama avatár legtökéletesebb isteni forma, a többi avatár forrása, Krsna púrnatara avatár tökéletesebb isteni megjelenési forma R radzsasz szenvedély, az anyagi természet egyik köteléke (guna) Raghunáth Bhatta Gószvámí Tapana Misra fia, aki Benáreszben szolgálhatta először Csaitanját, akinek követője lett. Csaitanja tanácsára Vrndávanba költözött, Rúpa Gószvámí oltalmába ajánlva magát Körülbelül Sakabda 1425-ben (Kr.u 1504) született s nagyon értett a Bhágavata recitálásához, valamint a főzéshez Csaitanja kérésére brahmacsárí maradt, s Vrndávanban szintén Csaitanja kérésére Rúpa Gószvámínak olvasta a Bhágavatamot.

Minden vershez három dallamot tudott. Mindig Krsnáról hallott és beszélt, a vaisnavák esetleges hiányosságait sosem vette figyelembe, mivel Krsnát szolgálják. Később a Rádhákund mellé költözött egy kunyhóba Korábban Rága-manydzsárí volt. Raghunáth dász Gószvámí Feltehetően Sakabda 1416-ban született (Kr.u 1495), Góvardhan Madzsumadár fiaként, Krsnapurában, Bengálban. Ősei mind gazdag vaisnavák voltak Családi guruja Jadunandan Ácsárja volt, s bár nős volt, a család mégsem érdekelte. Elvágyódását megfékezendő szülei testőröket fogadtak mellé Mégis megszökött és Sakabda 1439. évében Puríban találkozott Csaitanjával Hosszú életet élt a Rádhákund partján Szinte semmit sem evett, csont és bőr volt s gyönge. Alvását is szinte az állandó ébrenlétig csökkentette s mindig mantrázott. Szemében mindig könnyek csillogtak Korábban Rasza-manydzsárí volt Három műve: Sztava-málá vagy Sztavávalí, a

Dhána-csarita és a Muktácsarita. Ő a prajódzsana ácsárja Raktaka a dászja rasza egyik vrndávani képviselője rasza íz, zamat; a Krsnához fűződő viszony rati lelki érzelem, másképp bháva Rádhá Krsna örök párja, legodaadóbb híve, az Úr gyönyör-energiájának megtestesülése Rádhá-kunda Rádhá tavacskája Vrndávanban, ahol fürdőzni szokott, a gaudíja-vaisnavák legszentebb helye rága az az állapot, amikor még a legnagyobb baj vagy bánat is boldogságnak tűnik, amennyiben elősegíti a kedvessel való találkozást, de ha ezt gátolja, akkor a legnagyobb öröm is csupán gond rágánugá spontán odaadás Ráma Krsna egyik lílá-avatárja, az eszményi egynejű uralkodó, a Raghu nemzetség nagy királya, Dél-Indiában van a legtöbb híve Rámánudzsa Ácsárja A Srí-szampradája alapítója (1017-1137), filozófiája a visista-advaita, a sajátságos egység, miszerint a dzsíva egy Brahmannal, de nem minden tekintetben.

Védánta-szútra magyarázata a Srí-bhásja Egyik műve a Védártha-szangraha. rásza-lílá Krsna legintimebb kedvteléseinek egyike, melynek során a vrndávani gópíkkal a holdvilágos éjjelen körtáncot lejtett Rg-véda a négy Véda közül a legkorábbi, 1017 himnusz gyűjteménye rucsi a lelki dolgok iránti kedv vagy íz Rudra tanítványi lánc Visnu Szvámí (XIII. sz) által megalapozott, majd Vallabha ácsárja (XVI sz) által felvirágoztatott szampradája, melynek filozófiája a suddhá-advaita, a tiszta, vagy valóságos egység Rukminí Krsna első dvárakai hitvese, Bhísmaka király leánya, Rádhá kiterjedése rúdha növekvő, feltámadó, a mahábháva első fokozata Rúpa Gószvámí Szanátan Gószvámí és Vallabha (Anupama Gószvámí) testvére, Rúpa-manydzsárí inkarnációja, korábban Dabir Khás néven szerepelt. Karnátha-béli jeles bráhmana családban született testvéreivel együtt A mohamedán kormányzati hivataltól visszavonulva

Csaitanja utasítására Vrndávanba indult, a lemondott rendbe lépett, vagyonát felosztotta. Csaitanja hű hasonmása, eksztatikus szeretetének megtestesítője, az abhidhéjaácsárja, sásztra guru Számos bhakti-filozófiai alapmű szerzője S sabda az isteni kinyilatkoztatás, azaz a Védák tanítása sakti energia sakti-ánanda Istennek a hívei szívében megfogant hládiní-saktiból fakadó öröme sakti-parinámavád Csaitanja teremtéselmélete, miszerint a világ Isten saktijának, energiájának a transzformációja (parinámája) saktjávésa-avatár egyéni lelkek (dzsívák), akiket isteni inspiráció jellemez Sankara Sakabda 608-ban (Kr.u 687) született, Káládi faluban Atyja Sivaguru, aki korán eltávozott Nyolcéves korára már áttanulmányozta az összes írást és Góvindának, a Narmadá partján élő mesternek szannjász tanítványa lett. Néhány hónapig mesterénél maradt, majd engedélyével Váránasziba, utóbb Badarikásramba ment,

ahol 12 éves koráig élt. Ezalatt kommentálta a Brahma-szútrát, a 10 Upanisadot és a Gítát Harminckét éves korában távozott, Siva inkarnációja volt, aki a májávád filozófiát, e rejtett buddhizmust tanítota. sankha kagylókürt, isteni jelvény saranápatti teljes meghódolás Bhagaván előtt Sándilja Brahmá fia, ősbölcs, egy jeles törvénykönyv szerzője, a Védák ismert kommentálója és egy bhaktiszútra szerzője sánta-rasza nyugodt, békés viszony, az istenkapcsolat legalsóbb szintje sásztra szentírás Sésa a végtelenség kígyója, a sokezer fejű isteni kobra, akinek ölén Visnu fekszik az Okozati-óceánon Siksástaka Csaitanja egyetlen fennmaradt műve, nyolc strófából álló vers, amelyben a rajongó istenszeretet érzelmeit foglalja össze Sisupála Krsnával szemben ellenséges érzületű király, a Vaikuntha-béli Dzsái és Vidzsái egyik megtestesülése Siva „áldásos, könnyen megörvendeztethető”, a tudatlanság

kötelékének guna-avatárja, Brahmá fiaként jelenik meg, a világ teremtése során a férfi-elv szimbóluma, egyébként a világ megsemmisítésében játszik szerepet sraddhá hit, az odaadó szolgálat egyik kezdőpontja sravana hallás, az odaadó szolgálat kilenc eleme közül az első s legfontosabb sráddha az eltávozott ősök emlékezetére bemutatott ételáldozat srí isteni fenség, Krsna páratlan szépsége és különféle csodálatos tulajdonságai Srídáma a szakhja rasza egyik vezéralakja Vrndávanban, Krsna barátja Srívásza A panycsa-tattva tagja, a tiszta bhakta inkarnációja, korábban Nárada Muni. Navadvípban élt, ottani házában tartotta Csaitanja a szankírtan találkozókat. Miután Csaitanja felvette a szannjászt, elköltözött Navadvípból (valószínű az elválás miatt) és Kumárahattában telepedett le. Felesége Málini sruti kinyilatkoztatás, „amit hallani”, a legfontosabb védikus bizonyíték SZ szaguna

tulajdonságokkal rendelkező, a személyes istenkoncepcióban Brahman jelzője szakhja-rasza baráti viszony szamádhi az emlékezés (szmarana) ötödik fázisa amikor az elme egyedül a koncentráció tárgyáról tudatos és semmi másról szamjak teljes, egy dologról, fogalomról alkotott integer kép, ami a szubsztanciát s a lényeges tulajdonságokat is felöleli Szanátan Gószvámí Rúpa és Anupama Gószvámí bátyja. Családjuk története Sakabda XII századig nyúlik vissza. Visszavonulása előtt beteget jelentett a nábobnak, majd megtagadta kérését, ezért bebörtönözték Kalandos módon menekült meg s végül eljutott Benáreszbe, ahol találkozott Csaitanjával, aki személyesen oktatta a bhakti tudományára, s fölszólította, írjon könyveket és tárja föl Vrndávan szent helyeit. Rati vagy Labanga manydzsárí inkarnációja, az szambandha-ácsárja. Guruja Vidjávacsaszpatí volt, akitől Rámakéliben tanulta a Védákat Nagyon odaadó és

végtelenül alázatos volt, mert mindig emlékezett mohamedán „áttérésére”. Művei: Hari-bhakti-vilász, Vaisnava-tósáni (a Bhágavatam 10. énekének magyarázata), Brhad-vaisnava-tósáni (Sakabda 1476, Bhágavata kommentár), Laghu-tósáni (Sakabda 1504) Szanátan Misra Navadvíp egyik híres panditja, Csaitanja Maháprabhu második apósa, Visnuprija atyja szandhiní az antarangá-sakti első aspektusa, Bhagaván lelki testének elemei közül megfelel a szatnak, lényege a tiszta lét (suddha-szattva) megtapasztalása szankírtan a szent nevek együttes magasztalása, a Kali-juga ajánlott lelki önmegvalósítási folyamata (szam – együtt, kírtan – zengés, magasztalás) szannjásza a negyedik lelki életrend (ásrama), a szerzetesség, a világról való teljes lemondás, illetve Isten iránti odaadás intézménye szannjászí a szannjásza gyakorlója szanszára lélekvándorlás, az ismétlődő születések és halálok körfolyamata szanvit az

antarangá-sakti második aspektusa, Bhagaván lelki testének elemei közül megfelel a csitnek, végső soron azt a felismerést eredményezi, hogy Bhagaván nem más, mint Krsna Szaraszvatí a tudományok s az ékesszólás félistennője, Brahmá párja szat örökkévaló szatja-juga a négy világkorszak közül az első, az aranykor, jellemzője az erkölcsi tisztaság, bölcsesség és vallásosság, 1 728 000 évig tart szatkárjavád az a filozófiai nézet, miszerint az okozat vagy hatás (kárja) valódi (szat) és az anyagi okban megnyilvánulása előtt is létezik. Két fajtája a parinámavád és a vivartavád Az előbbi szerint az ok okozattá változása valós, az utóbbi szerint illuzórikus. szattva jóság, anyagi kötőerő szaundarja isteni szépség, a vrndávani Krsna páratlan vonása szádhana-bhakti minden olyan eszközt felvonultató gyakorlati bhakti-folyamat, amely a lélek figyelmét Istenre irányítja szádhja-bhakti a tiszta

istenszeretet, a bhakti folyamatának igazi célja szádhu szent ember szádhu-szanga a szentek, bhakták társasága, akik között minden tökéletesség elérhető szájudzsja eggyé válás, személytelen üdvözülés, az ötféle felszabadulás egyike száksátkár a Legfelsőbb személyes arculatának (Bhagavánnak) közvetlen megtapasztalása; fajtái a belső meditatív (antah-száksátkár), illetve a külső, érzékelt (bahih-száksátkár) szálókja az Istenség lelki hajlékának elérése, az ötféle felszabadulás egyike számípja Isten közelségének elnyerése az ötféle felszabadulás egyike szánkhja (szan-khjáti – „összefoglaló számítás, számos”) filozófiai folyamat, a hat fő ind iskola egyike, melynek fő mestere Kapila; célja a lélek s anyag közötti különbség felismerése analitikus módon. szárstí a Legfelsőbb hatalmához hasonló hatalom elnyerése, az ötféle felszabadulás egyike szárúpja az imádott Istenhez hasonló

forma elnyerése, az ötféle felszabadulás egyike Szárvabhauma Bhattácsárja Eredeti nevén Vászudév Bhattácsárja a Navadvíp közelében lévő Vidjánagara szülötte. Atyja híres ember volt, Mahésvara Visárada Mithilában (Bihar) tanult Praksadhara Misra professzortól, akinél nem lehetett jegyzetelni. Navadvípba visszatérte után iskolát alapított, amely hamarosan fontosabb lett, mint a mithilai. Korának legnagyobb logikatudósaként ismerték Puríban védánta-iskolát alapított s bár maga házas volt, sok szannjászít is oktatott. Mikor Csaitanjával találkozott, előbb oktatni akarta, majd a tanítványa lett Előtte nyilvánult meg a hatkarú sadbhúdzsa forma is. Műve a Csaitanja-sataka Korábban Brhaszpati, a félistenek tanítómestere volt. Fia Csandanésvara, felesége Sáthira Mátá száttvika-bháva az eksztázis nyolc külső megnyilvánulása testi jegyekben (megdermedés, izzadás, libabőrös állapot, dadogás, remegés, a testszín

elváltozása, sírás, megsemmisülésérzet) szévá szolgálat, a bhakti folyamatában a transzcendens tudás s a világtól való elrugaszkodás záloga, Isten feltételek nélküli, önzetlen odaadó szolgálata sziddha-déha lelki test szmarana az odaadás egyik eleme, emlékezés, öt szakaszból áll: szmarana-számánja, dháraná, dhjána, dhruvánuszmrti és szamádhi szmarana-számánja az emlékezés (szmarana) első fázisa amikor az elme csak kevésbé irányul a koncentráció tárgyára sznéha gyengédség, kedvesség a préma kifinomult változata, két fázisa a ghrta- és a madhu-sznéha szthávara helyhezkötött élőlények szthúla-saríra a fizikai test Szubala a szakhja-rasza egyik fő képviselője, Krsna barátja Vrndávanban Szubhadrá Krsna húga Szudáma a szakhja-rasza egyik fő képviselője, Krsna barátja Vrndávanban szukha boldogság szukrti olyan jámbor tett, aminek eredményeképp az ember elnyerheti a szentek társaságát, két

fajtája ismeretes, a tudatos (gjáta) és az önkéntelen (agjáta) szútra (fonál, vezérfonal) a hindu filozófiai irodalom egyik jellegzetes műfaja, lakonikus, sokszor elliptikus tömörséggel szerkesztett aforizmák sorozata szvabháva individuális természet szvagata-bhéda belső különbözőség szvajam-prakás az önmegnyilvánult isteni formák (szvajam-rúpa) egyike, az egyszerre több helyen is megjelenő, megsokszorozódó kiterjedések, két fajtája a prábhava-prakás és a vaibhava-prakás szvajam-rúpa az az isteni forma, amely önmegnyilvánult, azaz megnyilvánulása semmilyen más isteni formától nem függ; két formája a szvajam-rúpa (Góvinda Krsna) és a szvajam-prakás egyidejűleg több helyen is megjelenő, mintegy önmagát megsokszorozó forma Szvarúpa Dámódara Korábban Purusóttama Bhattácsárja néven volt ismeretes Navadvípban, szannjász rendbe akart lépni, ezért Benáreszbe költözött, ahol egy májávádí szannjászí

brahmacsárí tanítványa lett Szvarúpa néven. Hamarosan tovább költözött Puríba s anélkül, hogy formálisan követte volna a szannjász külsőségeit, Csaitanja személyi titkárja lett, kinek életét naplójában örökítette meg. Egyrészt Lalitá inkarnációjának (Rádhá második kiterjedésének) tartják, másrészt Visákhának, aki Gólókán szolgálja Krsnát. Nagy lemondásban élt, jeles tudós volt és naistiki-brahmacsárí maradt. Mint Csaitanja másodhasonmása képviselte Urát, s minden verset, írást előbb ő vizsgált meg, majd miután kijavította, úgy kerülhetett csak Csaitanja elé. szvarúpa- sakti Isten belső, lelki energiája szvarúpa-ánanda Isten saját természetéből fakadó öröme szvaszamvédja-dasá öntapasztaló állapot, a mahábháva első fázisa szvámsa a tadékátma-rúpa második kategóriája, a kisebb hatalommal rendelkező isteni avatárok forrása T tadékátma-rúpa lényegében megkülönböztethetetlen a

szvajam-rúpától, formájában mégis másnak tűnő isteni kiterjedés. Két csoportja a vilásza (a lelki bolygókon lakozó Nárájan formák) és a szvámsa pl Matszja és Varáha avatárok tamah tudatlanság, az anyagi kötőerők legalantasabbja tanmátra az öt fő anyagi elem (panycsa-mahábhúta) és azok sajátosságai tataszthá (föveny, partmenti sáv) Isten közbülső energiája, az individuális lelkek megszámlálhatatlan tömege Tótá Gópínáth híres kegyszobor Dzsagannáth Puríban, kinek templomában Csaitanja földi kedvtelései zárultak trétá-juga a négy világkorszak közül a második, az ezüstkor, időtartama 1 296 000 év, a bűn ebben a jugában kezdődik U Uddhava Krsna igen meghitt bhaktája, a Jadu nemzetség hercege Udupi szent zarándokhely Dél-Indiában, a Madhva iskola székhelye Upanisadok főként a személytelen Abszolút kérdéseit taglaló száznyolc filozófiai mű utkanthá sóvárgás az egyesülés után V

vaibhava-prakás a szvajam-prakás isteni kiterjedés másik válfaja, kétkarú formája Balarám, vagy a mathurai Dévaki-nandana Krsna, négykarú formája (prábhava-vilász) például a dvárakai Vászudéva vaibhava-vilásza a tadékátma-rúpa kategóriába tartozó isteni kiterjedések, az elsődleges csaturvjúhából eredő huszonnégy fő istenség vaidagdha-vilásza a vrndávani Krsna páratlan tréfás, humoros vonása vaidhí rituális bhakti vaikuntha (aggodalom nélküli) a lelki világnak ama része, ahol a Legfelsőbbet magasztos, pompás módon, mint Nárájant imádják vairágja Isten jellemvonása, miszerint a világon felül áll, azaz az illúzióra hajlamos lelkekkel szemben Őneki nincsenek ún. anyagi vágyai, semmilyen világi dologhoz vagy eszméhez nem vonzódik vaisnava (Visnuhoz tartozó) Visnu-hívő; Ráma és Krsna hívei is ekként ismeretesek Vallabha Ácsárja A Nyugat-indiai Rudra- (Vallabha)-szampradája vezetője, előbb Visnuszvámí

követőihez csatlakozott. Eredetileg a dél-indiai Trailangából származott, atyja Laksmana Díksit, aki Kánkadabádában lakott A bélla-náti bráhmana közösségben Saka 1400-ban (Kr.u 1479) született Tizenegy évig Váránasziban tanult, majd hazatért. A következő 18 évben háromszor járta be Indiát, mindenütt győzedelmeskedve a filozófiai vitákban Harminc éves korában feleségül vette Mahálaksmít, aki ugyanabba a bráhmana közösségbe tartozott, mint jómaga. Prajággal szemben, a Gangesz túlpartján Ádáila-grámban találkozott Csaitanjával, majd később Puríban Idős korában fölvette a szannjászt és Saka 1452-ben Váránasziban halt meg. vandana fohászkodás, az odaadó szolgálat kilenc elemének egyike varnásram a társadalmi osztályok (varnák) és a lelki rendek (ásramák) intézménye, melynek célja a fokozatos lelki fejlődés Vaszudév Krsna atyja az ötezer évvel ezelőtti földi kedvteléseiben vátszalja-rasza szülői

viszony, a Legfelsőbbhöz fűződő öt fő kapcsolat egyike véda-nistha védakövető, a Védák elveihez ragaszkodó ember Védák (véda – tudás) India ősi kinyilatkoztatott szentírásai, elsősorban a négy eredeti Véda (Rg, Száma, Jadzsur és Atharva), de tágabb értelemben az összes védikus szellemben fogant műre (pl. Puránák, Mahábhárata, Rámájana stb.) használatos Védánta-szútra Vjásza által szerkesztett összefoglaló védikus filozófiai mű, tömör aforizmákban megfogalmazva védikus védakövető, a Védák szellemében fogant vijóga elválás, távollét Istentől vikára az öt érzék, az öt fizikai elem (panycsa-mahábhúta) és az elme (manasz) összessége Viradzsá (Kárana-szamudra) az anyagi és lelki világot elválasztó Okozati-óceán, melyen Mahávisnu lakozik visaja tárgya valaminek visistádvaita Rámánudzsa vaisnava filozófiája, a lélek s Isten sajátságos egységét tanító iskola Visnu (fenntartó) Krsna

közvetlen képviselője az anyagi világban, teljesértékű kiterjedés, a jóság és fenntartás irányító istensége Visnu Szvámí a XIII. század közepén élt vaisnava tanítómester, a Rudra-szampradája megalapozója, filozófiája a suddhá-advaita, vagyis a tiszta, valóságos egység, Védánta-magyarázata a Szarvagja-bhásja Visnuprija Csaitanja felesége, Szanátan Misra leánya, atyja a helyi földesúr papja volt visrambha az Istent magáénak valló (pranaja) érzelmű bhakta jellemzője, egyfajta önbizalom vivartavád illúzió-tan, a Sankara iskola elmélete, amely szerint Isten – pontosabban a személytelen Abszolút (Brahman) – az egyedüli valóság, így a világ nem lehet más, mint illúzió, nem létező (vivarta vagy májá) vírja isteni erő, mint amilyennel – anyagi példával – a drágakövek és a különféle varázslatok rendelkeznek Vjásza Krsna irodalmi feladatokra felhatalmazott avatárja, a Védák s a védikus irodalom egyéb

részeinek szerkesztője, a Védánta-szútra szerzője Vrndávan Krsna ötezer évvel ezelőtti kedvteléseinek színhelye India Uttar Pradésh államában Lelki tanítómesterünk, Sríla Bhakti Abhay Narayan Szvámí (1954–1993) a bhakti filozófiájának és gyakorlatának igazi tudósa volt. Bár írásai és előadásai sok kötetet töltenének meg – ezek főleg a Kagylókürtben jelentek meg illetve egyetemi előadásokon és a bhakták közösségében hangzottak el –, könyvei életében nem készülhettek el. E könyv anyagát is eredetileg a Kagylókürt számára írta és csodálatos bizonyítéka annak a tudományos igényességgel párosult istenszeretetnek, bhaktinak, ami őt jellemezte, és amire minket is mindig oktatott. Ez a mű ismerteti Csaitanja Maháprabhu életútját, a vaisnavizmus filozófiáját, miközben föltárja a bhakti lényegét és célját, s az isteni szeretet érzelemvilágát. Jegyzetek [1] A Csaitanja életéről és tanításáról

szóló számtalan középkori mű közül a legnépszerűbb, szerzője Krsnadász Kavirádzs. [2] Szan – együtt; kirtan – zengeni, dicsőíteni: lelki folyamat, amit a szent nevek tömeges, hangszerekkel való éneklése jellemez. [3] Szanszkrtül astaszáttvika-bháva; pl.: reszketés, zokogás, égnek álló haj stb [4] Ezt azért tette, mert megszánta osztálytársát, aki a legkiválóbb tanulóként ismert Csaitanja dolgozatával szemben esélytelennek tartotta saját munkáját. [5] A szatkárjavád azt jelenti, hogy az okozat vagy hatás (kárja) valódi (szat) és az anyagi okban megnyilvánulása előtt is létező. A parinámavád és a vivartavád a szatkárjavád két fajtája Az előbbi szerint az ok okozattá változása valós transzformáció, míg az utóbbi szerint e transzformáció csupán látszólagos. [6] „Az a teljes, ez a teljes. Abból a teljesből (Brahmanból) ered ez a teljes (a világ) Ezt a teljest elvéve abból a teljesből, ami megmarad,

még mindig teljes.” (Brhad-áranjaka Upanisad 11) [7] Cshándóghja-upanisad 7.144 [8] Gópála-tápaní 79. [9] Brahma-szanhitá 5.1 [10] Katha-upanisad 1.315 [11] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.110 [12] Szarva-szamvádiní, 54. oldal [13] Svétásvatara-upanisad 3.220 [14] Kaivalja-upanisad 1.21 [15] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 8.116 [16] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 6.132 [17] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 3.36-37 [18] brahmanó hi pratistháham (Bhagavad-gítá 14.27) [19] Bhágavata-purána 1.211 [20] Bhagavad-gítá 14.27, 631, 77 [21] Rg-véda 1.2220 [22] Bhágavata-purána 1.328 [23] Bhágavata-purána 2.932 [24] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 8.116 [25] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 8.154-155 [26] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.60 [27] Hari-bhakti-sudhodaya 14.36 [28] Bhágavata-purána 1.710 [29] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.68-69 [30] Bhágavata-purána 1.328 [31] Bhágavata-purána 10.407 [32] Brahma-szanhitá 5.1 [33] Brahma-szanhitá 5.32 [34]

Brahma-szanhitá 5.30 [35] Csaitanya-csaritámrta, Madhja 20.148-150 [36] Szútra 2. [37] Bhágavata-purána 1.26 [38] Dzsíva Gószvámí: Bhakti-szandarbha 237. [39] Srí Upadésamrta 4. [40] Csaitanja Bhágavata, Antja 7.68 [41] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 22.8990 [42] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.169-170 [43] Dzsíva Gószvámí: Príti-szandarbha, 67. [44] Ők az ún. parikarák, akik nem közönséges lelkek, hanem Bhagaván belső energiájának megnyilvánulásai; s mint ilyenek, sohasem kerülhetnek a májá, az illuzórikus energia bűvkörébe. [45] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 23.21 [46] A sznéha jelenthet olajat, s így olvasztott vajat is. [47] Uddzsvala-nílamani, sztháji 72-76. [48] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.44 [49] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.124 [50] Uddzsvala-nílamani, sztháji 110. [51] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.23 [52] Bhágavata-purána 11.1211 [53] Uddzsvala-nílamani, szthájí 155. [54] átmani csaivam vicsitras csa, 1.426 [55]

Csaitanja-csaritámrta, Madhja 6.170-171 [56] durghata ghatakatvam hjacsintjatvam, 16. [57] Visnu-purána 1.32 [58] sabdamúlatvát, 2.127: átmini csaivam vicsirascsa hi, 2128 [59] Svétásvatara-upanisad 3.19-20