Gazdasági Ismeretek | Gazdaságpolitika » Ágh Attila - A jövő század regénye, a globalizáció perspektívái a 21. század elején

Alapadatok

Év, oldalszám:2010, 16 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:57

Feltöltve:2010. augusztus 16.

Méret:175 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!

Tartalmi kivonat

http://www.doksihu A jövő század regénye: a globalizáció perspektívái a 21. század elején A "rövid" 20. század 1989-ben véget ért, és a jövő század a kilencvenes évek során már megkezdődött. Ez egyrészt lehetővé teszi az előretekintést, de másrészt megőrzi a beágyazottságot is az elmúlt évtized közvetlen problémáiba. A jövő század regénye tehát számunkra most egyszerre előretekintés és helyzetfelmérés, ám mindkét nézőpontból egyformán a globalizáció és a szociáldemokrácia problémája kerül előtérbe. A kilencvenes évek kezdete azonban világosan jelzi a korszakhatárt, az igazi századfordulót, mivel ekkor megváltozott az egész fejlődés jellege és ezzel a viták természete is. Kiéleződött a verseny a szociáldemokrata baloldal és a neoliberális-technokrata jobboldal között a 21. század uralkodó eszméiért, és ez a verseny határozza meg jelenleg a hazai viták kiindulópontját is. A lényegi

viták azonban nem számolnak azzal, hogy az emberek fáradtak, és a jövőkép körüli hazai versenyben az az elv érvényesül, hogy az ígér igazán, aki holnapra ígér. Pedig rövidtávon nehéz csodát tenni, sőt minden optimista előrejelzés azzal a dilemmával néz szembe, hogy "miért lesz rosszabb, ha egyszer jobb lesz", azaz miért lesz talán nehezebb is a fényes jövő, mint a fáradságos közelmúlt. Nevezetesen az emberek a jövőtől, a következő évtizedtől a jelenlegi ellentmondások megoldását várják, és nem azt, hogy a régiek helyébe új ellentmondások lépnek, pedig a valóságos történelemben soha nincs másképp. Az emberek mindig azt a terhet érzik a legnehezebbnek, amit éppen hordoznak, ezért sokan fogják úgy érzékelni, hogy a következő évtized nehezebb és konfliktusosabb, mint a megelőző volt, hiszen a demokratikus konszolidáció és az EU-tagság körülményei között nemcsak magasabb életszínvonal vár rájuk,

hanem új problémák serege is. Rendszerváltás Nyugaton Már az ókori görögök eljátszottak azzal a gondolattal, hogy a gyors lábú Achilles nem éri utol a teknősbékát, mert közben a teknősbéka is halad előre. Ez a példabeszéd nagyon is illik az EU-csatlakozás kérdésére, mert nem nagyon vesszük tudomásul, hogy az az EU, amelyhez csatlakozni akarunk, állandóan változik, szalad előre, és egyáltalán nem egy teknősbéka sebességével. A kilencvenes évek hazai vitáinak szűk horizontja már eleve adódott azzal, hogy a vitázó felek nem vettek tudomást a nyugati rendszerváltásról, hanem azt csupán "keleti" jelenségnek tekintették. Ugyanakkor a közép- és kelet-?európai demokratizálást a "harmadik hullámhoz" sorolták, pontosabban szólva sokan nem is ismerték Samuel Huntingtonnak ezt a koncepcióját, mégis azt követve egységes folyamatnak tekintették a hetvenes évek közepétől folyó demokratikus átalakulást

DélEurópában, Latin-Amerikában és Közép- és Kelet-Európában. Ezért Közép-Európában is a dél-európai modell valamiféle megismétlődését várták, holott minél messzebbre jutunk a rendszerváltás kezdetétől, annál világosabb, hogy a dél-európai és a közép-európai átalakulás jellege főként azért eltérő, mert az előbbi a 20. század utolsó nagy demokratizációs hulláma volt, és még a nyugati rendszerváltás előtt játszódott le, az utóbbi viszont már a 21. század beköszöntője volt, és maga is egy a nyugati rendszerváltás finisét befolyásoló tényezők között. Indokolt ezért a dél-európai demokratizálást a harmadik, a közép-európait viszont a http://www.doksihu negyedik hullámnak nevezni, jól kihangsúlyozva ezzel a kétféle fejlődési út különbségét, ami egyben kiiktatja a harmadik hullám megismétlődésével kapcsolatos hiú várakozásokat is. Előzetesen azonban a nyugati rendszerváltást kell

áttekinteni, amelynek alapfolyamatai mégiscsak jóval megelőzték a keleti rendszerváltást, és meghatározzák annak lefolyását. Még akkor is, ha a "keleti" rendszerváltás kezdetei, mint a bipoláris világ összeomlása drámai hatással voltak a nyugatira, és felgyorsították annak befejeződését. A nyugati rendszerváltás mélyén igen radikális gazdasági-társadalmi folyamatok húzódtak meg, amelyek első rátekintésre nagyon prózaiak, ugyan hiszen számunkra a rendszerváltás fogalma jórészt a látványos politikai fordulatokkal kapcsolódik össze, mégis együttes hatásuk az egész gazdasági és politikai rendszer lényegi átalakulására vezetett. A hetvenes és nyolcvanas éveknek a posztindusztriális és egyéb poszt jelzőkkel összefoglalt társadalom kialakulásaként összegezett alaptendenciái a következők: - A termelékenységnek az ipari társadalomban megszokott viharos növekedése rendkívüli mértékben lelassult, s vele a

gazdasági növekedés is, mivel a szolgáltató szektor nem nyújtja azt a dinamikát, mint a korábbi ipari fejlődés által generált modell. - Az állami kötelezettségek növekedése a szociálpolitikában elérte a telítődési pontot, a jóléti állam kiteljesedett, és további fejlődése az önmaga által létrehozott belső szervezési és a külső finanszírozási korlátokba egyaránt beleütközött. - A fejlett országokban a lakosság számának növekedése megállt, sőt egyes országokban enyhén csökkenni kezdett, ami teljesen felborította a generációk korábbi egyensúlyát, és a növekvő idősebb korosztályok ellátásában a jóléti állam összes korlátai összegeződve jelentkeztek. Ezt a folyamatot nevezi számos nyugati szerző rendszerváltásnak és hármas átmenetnek, mint például The New Politics of Welfare (1998) című munkájában Bill Jordan. Külön hangsúlyozzák, hogy ez a folyamat már a hetvenes években megkezdődött, és

közvetlen formájában még semmi köze sincs a globalizációhoz. A globalizáció ezzel párhuzamosan zajlott, és legfeljebb felgyorsította az egyes alaptendenciák jelentkezését, és kiélezte azok hatását. Ha úgy tetszik, bekövetkezett a jóléti állam "válsága", amit sokan összekapcsoltak a 20. századi szociáldemokrácia válságával, hiszen a 20. század valóban a szociáldemokrácia százada volt Mivel már most folyik a küzdelem a 21. század jellegének meghatározásáért, már itt feltétlenül le kell szögezni, hogy ez a válság nem valami démoni rossz, hanem egy olyan pozitív konfliktus, amely előrehajtó erőként szolgál. A jóléti állam a 20 század nagy vívmánya, amely nem omlott össze és nem is kényszerült csökkenésre, csak a dinamikája lassult le, mert a további extenzív fejlődése előtt lezárult az út. A fenti alaptendenciák azonban új megoldásokat kényszerítettek ki, amelyek megszabják a radikálisan új

fejlődés irányát. Az új fejlődési modell kialakításában Nyugaton a kilencvenes években valóban már a globalizáció és a keleti rendszerváltás tényezői is erőteljesen jelentkeztek. Az érett jóléti állam kiépítésének három alapvető formája volt, amelyek kezdettől fogva a későbbi válságkezelés kereteit is megszabták. A probléma összefoglalható a bérszint, a foglalkoztatottság és a költségvetési korlátok "trilemmájaként", intézményesített összeütközéseként, ami voltaképpen a szabadságegyenlőség-testvériség hármasságának új keletű megfogalmazása. A trilemma megoldására három kísérlet kínálkozott az érett jóléti állam perspektíváján, intézményi keretein belül. Először is, a szociáldemokrata megoldás a relatív egyenlőség követelményét állította előtérbe, azaz megpróbálták elkerülni a bérek polarizációját, és kiterjeszteni a foglalkoztatottságot a közszféra növelésével,

ami viszont a költségvetési pozíció drasztikus romlására vezetett. http://www.doksihu Ebben a modellben tehát az egyenlőség és vele a foglalkoztatottság szerepel prioritásként, de a költségvetési egyensúly tartósan súlyos kárt szenved, és az állam krónikus eladósodása következik be. A szociáldemokrata modell - nyilvánvaló korlátai ellenére - úttörő szerepet játszott a modern jóléti állam kialakulásában, sőt a politikának és a gazdaságnak mint korábban relatíve önálló szféráknak az összekapcsolásában és az új viszonyuk létrehozásában is. Ebből adódóan jelentős szerepe volt magának a társadalomnak a mélyreható átalakításában is, elég csak a női munkaerő bevonását és a nők széles társadalmi emancipációját megemlíteni. Éppenséggel ezért fontos kimondani, hogy a kilencvenes évek elejére már brutálisan megmutatkoztak a szociáldemokrata modell korlátai is. Ezek egyben az érett jóléti állam

egész fejlődésének belső és külső korlátai, vagyis alapvetően az, hogy az eladósodás krónikus jellege miatt a munkanélküliség és a bérpolarizáció problémáját nem lehet többé a közszférának a szolgáltatások irányába való egyszerű kiterjesztésével kezelni. A kereszténydemokrata kormányok eleve más prioritásokból indultak ki. Korlátozták a közszféra kiterjesztését, és a költségvetésben is szigorú szabályozást vezettek be. Ámde a munkapiac állami ellenőrzése és a magas bérszint együttesen még a magánszektorban is erősen leszűkítették a foglalkoztatottságot. Ezért a kereszténydemokrata modell belső korlátja mindenekelőtt a magas munkanélküliségben jelentkezett Európa-szerte, ami megkérdőjelezte az általuk képviselt hagyományos értékrendet is. A kereszténydemokrata értékrendnek az eredete a keresztény korporatista tradícióban van, amely az egyént eleve a hagyományos közösségeibe beépítve fogja

fel. Ebben a statikus világban az egyház, a család és a korporáció védőbástyaként szerepel a piac káros hatásai ellen, de akár az állam túlhatalma és beavatkozási hajlama ellen is, ha az a tradicionális szervezeti formák hatáskörét csökkenteni kívánja. A társadalmat hierarchizáltnak és rögzített státusú rétegekből állónak fogják fel, amit fenyeget a piac erodáló, egyenlőtlenségeket teremtő hatása, ezért mindenekelőtt ezt kell elhárítani. De csak olyan eszközöket hajlandók elfogadni a beavatkozásra, amelyek nem bomlasztják a hagyományos társadalmi rendet, beleértve azt is, hogy a nők részlegesen vagy teljesen a magánéletbe és a háztartásba bezárva kell maradjanak. A kereszténydemokrata modell tehát a "testvériséget" részesíti előnyben az egyenlőséggel és a szabadsággal járó társadalmi dinamikával szemben, de így sem tudja teljesen elkerülni az állam eladósodását, és alapvető gyengéje, hogy

rendkívül magas munkanélküliséget termel. A teljes piaci "szabadságot" hangsúlyozó liberális modell viszont kezdettől fogva más előnyöket kínált és más gyengeségeket rejtett, mint a fenti két variáns. Sőt neoliberális változatában és végkifejletében később megoldásként is jelentkezett azok válsága idején. A liberálisok megpróbálták elkerülni a fenti konfliktusokat - állami eladósodás és magas munkanélküliség a munkaerő társadalmi költségeinek drasztikus csökkentése és az alacsony bérű munkahelyek tömeges létesítése révén, elsősorban a szolgáltatásokban, a magánszektorban. A közszféra korlátozása - az angolszász világban különben amúgy is alacsony szintről - az egészségügy és az oktatás területén azonban negatív társadalmi spirált indított be, amelyet felerősített az alacsony munkabér további szelektáló hatása. A tömeges elszegényedéssel és az alacsony képzettségű, rosszul

fizetett rétegek marginalizálódásával a társadalmi polarizáció rendkívüli mértékben megnő, és valósággal kettészakadással fenyegeti az egész társadalmat. A társadalmi reakció erre a helyzetre a növekvő anómia. Elképesztő méreteket ölt az intézményesült bűnözés, vagyis a munkanélküliség az alacsony bérű foglalkoztatottság elterjedésével csökken ugyan, de a börtönpopuláció óriási méreteket ér el annak igen jelentős http://www.doksihu költségvetési terhével, s jelenleg az Egyesült Államokban meghaladja a kétmillió főt. A liberális modell szerint tehát az egyéni önerőre való támaszkodás a piaci eszközök felhasználásával az abszolút prioritás. Ezért minden állami beavatkozás végső soron káros, vagyis a minimális államnak legfeljebb a törvényesség és a rend (law and order) biztosítása lehet a feladata. Amint látjuk, erre valóban szükség is van, mert a növekvő társadalmi polarizáció mellett

az intézményesült bűnözést és erőszakot csak az állami erőszakgépezet fokozott kiépítésével lehet egyensúlyozni. Ezért az állampolgárok adóját nem a kevésbé tehetős rétegek szociálpolitikai támogatására "tékozolják el", hanem gondosan és jogosan az állam rendfenntartó funkcióira költik el a magántulajdon és a személyi biztonság érdekében. Ez a liberális modell, amit a kilencvenes években neoliberális formájában sikertörténetként reklámoztak, nem a megoldás, hanem voltaképpen maga a csőd. Ez a rendszer csak privilegizált világgazdasági pozícióban tartható fenn, vagyis külső források rendszeres bevonásával a gazdaság dinamizálásába és a munkaerő intenzív újratermelésébe. Valójában mégis ez a modell bizonyult győztesnek a globalizáció első, kemény időszakában, és vált együttesen túlreklámozott közös neoliberális globális ideológiává. A kilencvenes évek végére azonban már a 20.

század leghatásosabb reklámja is túljutott a zenitjén, és a globalizáció jelenlegi, második szakaszában már több kritikát kap, mint elismerést. Az a tanulság, hogy már a Nyugat se olyan, mint amilyennek gondoljuk, vagy amilyennek látni szeretnénk. De ez végül is jó hír, hiszen a legnagyobb probléma mindhárom modellben az, ami egyben a 20. századi fejlődés legnagyobb eredménye: a munkaerő újratermelésének magas színvonala és az ezzel járó magas társadalmi költsége. 1965 és 1985 között, azaz két dinamikus évtized alatt az OECD-országok GDP-je a kétszeresére növekedett, ámde a szociális kiadások nagysága négyszeresére nőtt. A nagy neoliberális hűhó ellenére a kilencvenes években is növekedett a közkiadások aránya a fejlett országokban a költségvetésen belül, csak azok növekedésének üteme csökkent, így a kilencvenes évek közepére Svédországban a GDP 59,8 százaléka volt, míg a másik végletet Anglia (39,7

százalék) és az Egyesült Államok képviselték (36,4 százalék) korábban hihetetlennek tűnő, az adott ország hagyományaihoz képest igen magas aránnyal. Az OECD-országokban átlagosan a közkiadások 44 százalékát adta a szociálpolitika, 12 százalékát az egészségügy, 11 százalékát az oktatás mint a nagy hármas, a közkiadások közel hetven százalékával. A kilencvenes években a szociálpolitikai kiadások nagy részét, mintegy felét a nyugdíjak tették ki. Az egész jóléti állam egyik nagy belső korlátja az volt, hogy az erőforrásokat a passzív eszközökre koncentrálták, ahelyett, hogy aktív eszközként a munkaerőpiac dinamizálására használták volna fel. A szociálpolitika és az egészségügy együttes összege a tízszerese annak, amit munkanélküli-járulékra és állásteremtésre kifizettek. Már ezek az adatok is jelzik, hogy az átlagember társadalmi ellátottsága és biztonsága rendkívüli mértékben megnövekedett,

de ez fokozott terhet jelent az egész társadalomra, és ráadásul egy bonyolult és költséges intézményrendszer működtetését tételezi fel. A megnövekedett társadalmi ellátás és biztonság árát érzékelteti, hogy robbanásszerűen megnőttek a munkabér társadalmi terhei is. Németországban például két évtized alatt, 1965-től 1986-ig a bruttó bérek társadalombiztosítási költségei közel a kétszeresére, 24-ről 41 százalékra nőttek. Ez pedig katasztrofálisan hatott vissza a foglalkoztatottságra, hiszen egyre kevésbé érte meg alacsony képzettségű munkaerőt az igen magas társadalmi újratermelési költségek mellett a magánszférában alkalmazni. A növekvő munkanélküliség pedig a költségvetésen keresztül http://www.doksihu újabb terheket zúdított az államra, és ez a hibás kör egyre jobban beindult, hiszen a munkanélküli-segélyek növekedése újabb terheket rakott a munkabérre. Ebből az ellentmondásból a

kormányok megpróbáltak előremenekülni, azaz a gazdasági fejlődés felgyorsulása reményében államkölcsönöket felvenni. A várt gyorsulás helyett azonban lassulás következett be, és a megnőtt eladósodás következtében az adósságok törlesztése állandó költségvetési tétellé vált, vagyis még jobban megterhelte a költségvetést. Az érett jóléti állam extenzív kiterjesztésének végső korlátait a legszembetűnőbben az mutatja, hogy a deficit finanszírozása az OECD-országok költségvetésének átlagában másfél évtized alatt több mint megduplázódott, 1970 és 1994 között 2 százalékról 5 százalékra nőtt. A társadalmi újratermelés megdrágulásának csapdahelyzete azonban "átpördül" a gazdaságból a politikába is. A gazdasági csapdahelyzetet, mint negatív spirált ugyanis meglehetősen könnyű felismerni és leírni, de csak politikai eszközökkel lehet valamilyen irányban megváltoztatni. Csakhogy a fejlett

országok lakosságának több mint a fele komoly haszonélvezője az érett jóléti államnak, vagyis jelentős költségvetési támogatást élvez. Nincs tehát semmi kedvük a jóléti állam szolgáltatásait feladni. Ebből pedig intézményi kényszerpályák adódnak, és csak minimális lehetőség a drasztikus változásra. A korábbi szociális elkötelezettségek predeterminálják a következő kormányok intézkedéseit, sőt a választási kampányok is egyre inkább a szociálpolitika vitás kérdéseiről szólnak, ahol a versengő pártok újabb elkötelezettségekbe lovalják bele egymást. Ez a politikai csapdahelyzet talán még súlyosabb, mint a gazdasági Az érett jóléti államnak nemcsak vesztesei és kritikusai vannak, hanem rendkívül széles általános támogatottsága is, s emellett az egyes szervezett csoportérdekek formájában sajátos, célzott támogatottsága is. A jól szervezett érdekcsoportok között különösen ki kell emelni a

"senior citizen" csoportot, akiket már csak azért sem tanácsos öregeknek nevezni, mert igen erőteljesen és dinamikusan képviselik az érdekeiket. Ez a politikai csapdahelyzet tehát abban is jelentkezik, hogy a klasszikus pártstruktúra helyett előtérbe kerülnek a sokszínű érdekcsoportok, mint a politika (politics), de még inkább mint a közpolitika (policy) főszereplői. S máris ott tartunk, hogy a nyugati rendszerváltás lényegét a politika, a gazdaság és a társadalom radikálisan megváltozott fogalmai oldaláról is le kell írnunk, hiszen itt és ezzel kezdődik igazán a jövő század regénye. Erre a kalandozásra már csak azért is szükségünk van, mert ha valamiről a magyarok maradi módon gondolkoznak, az éppen a gazdaság és a politika. Ideje tehát megszabadulnunk elavult, muzeális fogalmainktól A politika jövője a 21. században 19 századi fogalmaink szerint a gazdaság az anyagi termelésről, a politika pedig a hatalomról

szól, s ezek a fogalmak kellőképpen alkalmasak arra, hogy semmit se értsünk meg a most kezdődő 21. századból Továbbá a 20 századot szeretik a gazdaság politikával szembeni diadalmenetének bemutatni, amely úgy direkten meghatározza a politikát. Ennek az arrogáns gazdaságcentrikus ideológiának a végszava volt a kezdeti globalizáció hencegése és triumfáló hangulata a kilencvenes évek elején és közepén. De a gazdaság még az ipari társadalom diadalittas kamaszkorában, a 19. században sem változtatta epifenoménné, pusztán függelékké a politikát, bár kétségtelenül kíséretet tett erre az ipari társadalom öregkorában, amikor a globalizáció első rohamában a monetárisan globalizált világgazdaság minden mást maga alá gyűrni látszott. Valójában a 20 században a politika és a gazdaság egyaránt hatalmas és bonyolult intézményrendszert alakítottak ki, és ez a század lényegileg a szétválasztottságukról, a

szembeállásukról és a versengésükről szól. A politika tulajdonképpen már a 20. században is a gazdaság komoly egyensúlya és ellenőrző http://www.doksihu ereje volt, s még inkább érvényes ez a 21. századi megváltozott szereposztásukra, amely viszont a politika hegemóniájának jegyében inkább a "politikai gazdaságról", mintsem a "gazdasági politikáról" szól majd. Mindenesetre már most, a kezdeti globalizáció kudarcai nyomán határozottan megfogalmazható, hogy a politika mint önálló világ "számít" (politics matters), ahogy ez a nemzetközi vitákban gyakran elhangzott, szemben azzal az érvrendszerrel, hogy a globális gazdaság által kialakított szakpolitikák automatikusan kijelölik a politikai döntések irányát (policy determines politics). A nemzetállamok és a politika összes döntéshozó hatalmai nem váltak a globális gazdaság automatizmusaivá, olyan küldöncökké, akik pusztán közlik az

emberekkel a globális gazdaság ultimátumait. A bipoláris világ összeomlását követően a kilencvenes évek elejét a hamis globalizációs elmélet, mint ideológiai környezetszennyezés jellemezte. Ez a kezdetleges globalizációs elmélet néhány valóságos tendencia túláltalánosításán és túlideologizálásán alapult. Kiindulópontja - az elsőként globalizálódott monetáris szektor túláltalánosításával - a piac mindenhatóságának elve volt, amelyet tendenciózusan, tudatos túlideologizálással az összes társadalmi szféra növekvő homogenizációjának elvévé terjesztettek ki. A feltételezések szerint tehát a monetáris globalizáció fokozatosan a társadalom minden szférájára kiterjed, és a globális folyamatok minden területen közvetlenül fogják megszabni a helyi-nemzeti-regionális folyamatokat. A globalizáció nagy ígérete volt, hogy "egyforma lesz az egész világ", ami persze inkább rémkép, mint pozitív

utópia, de az a kevés is elég borzalmas, ami belőle megvalósult. A szakmainak álcázott ideológiai támadás főleg a közszféra ellen irányult, s egyben persze a politika és a nemzeti állam mindenféle formája ellen, amelyet eleve terhesnek, alacsony hatékonyságúnak és ezért megszüntetendőnek, vagy legalábbis drasztikus csökkentésre ítéltnek deklaráltak. Megírták a politika s vele mindenféle közszféra nekrológját, hiszen a hamis globalizáció lényege az, hogy a globális piac automatizmusai a jelentéktelenségig legyengítenek, epifenoménné redukálnak mindenféle politikát avagy államot. Ezért az egész közpolitikában a minimális angolszász állam jelenik meg ideálként és követendő példaként. Ez a hamis globalizáció mint neoliberális-globalista divat már túljutott a tetőpontján, ahogy ezt több írásomban, legutóbb A demokrácia és a globális fejlődés évszázada című tanulmányomban (Múltunk, 2000/1) részletesen

bemutattam. Ebben a kritikai szellemben fogant a Colin Hay és David Marsh által kiadott Demystifying Globalization (2000) című könyv is, illetve annak a közép-európai kis államok globalizációjáról szóló, általam írott fejezete. Valójában J Naisbitt már 1994-ben jelezte a Global Paradox című könyvében, hogy minél jobban szorítja az embereket a gazdasági determináció, annál inkább szabadon akarják meghatározni magukat és kihangsúlyozni a különbözőségüket az egyéb területeken. Maguk a nagy nemzetközi pénzügyi intézmények is, amelyek korábban a legfontosabb propagátorai voltak, szembefordultak vele, és hivatalos dokumentumok egész sorozatán keresztül új filozófiát hirdettek meg, amelynek a hatékony állam a kiindulópontja és az alapköve. Általában a Világbank 1997-es, The State in a Changing World címen megjelentetett World Development Reportját tekintik ilyen fordulópontnak, amely a politikát, mint a társadalmi

önszabályozás szféráját távlatilag is a globális gondolkodás középpontjába helyezi. A globális fejlődés mindent átfogó folyamat ugyan, de a globalizáció számos tekintetben nem homogenizál, hanem heterogenizál, vagyis nagyon eltérő helyi- nemzetiregionális válaszok sokaságát váltja ki, s éppen ezen válaszok erejétől függ az, hogy az adott politikai egység a globalizáció nyertese vagy áldozata lesz-e. A paradigmaváltás előtt maguk http://www.doksihu a globális nemzetközi intézmények is csak a globális gazdaságpolitikáról értekeztek, s most mindjobban előtérbe került a globális szociálpolitika, is mint a gazdaságpolitika ikertestvére és a globális fejlesztés hajtóereje, ahogy ezt Robert Deacon nagy hatású - a kilencvenes évtized magyar válságperiódusát is közelről elemző - Global Social Policy: International Organizations and the Future of Welfare (1997) című munkája bemutatja. A globális fejlődés

dinamikájának és az érett jóléti állam válságának összekapcsolása pedig végképp ideologikus feltételezés, mivel a neoliberális modell szakmainak feltüntetett ideológiai érvrendszerével érvel a globalizáció diadalútja és a nemzeti állam eljelentéktelenedése mellett. Az érett jóléti államok krízishelyzete ugyan a globalizáció kezdeteivel párhuzamosan alakult ki, de a két folyamat sokáig csak igen áttételesen kapcsolódott össze. Maga a válság közvetlenül nem a globalizáció terméke, és nincs is egyedül üdvözítő megoldása a neoliberalizmus receptjének megfelelően, amit a feltételezések szerint a globális homogenizáció kényszerít ki. A nemzetállam megroppanása és a globális gazdasági mechanizmusok hegemóniája már csak azért is hamis feltételezés, mert az érett jóléti állam válságát még alapvetően belső okok váltották ki, s csak végkifejletében vált a globális versengés egyik dimenziójává. De

akkor is éppen annak az országnak a nemzetállama bizonyult a legerősebbnek és a leghatékonyabbnak, amelynek teoretikusai a leghangosabban terjesztették a nemzeti állam halála elvét. A hamis globalizáció tehát alapvetően amerikanizált ideológia, amely a legerősebb állam nevében követelt szabad piacot világszerte, ahogy egy évszázaddal ezelőtt az angol állam tette ezt az akkori világpiac hegemónjaként, vagyis a mai neoliberális világkép az egy évszázaddal korábbi liberális világkép kópiája, a globalizáció körülményeihez alkalmazkodva. Bármennyire makacsul is tartjuk magunkat ósdi fogalmainkhoz, már a szavak is figyelmeztetnek bennünket arra, hogy a gazdaság és a politika is a felismerhetetlenségig megváltozott. Az "új politika" fogalma a "részvételi forradalommal" a hetvenes években született, az "új gazdaság" fogalma pedig a kilencvenes években, már az információsglobalizációs

"termelés" megjelölésére. A gazdaság és a politika fogalmai tehát radikálisan megváltoztak a 20. század végére Először is, amíg a fizikai tőke számított a gazdaságban, addig a politikában is a közvetlen hatalmi viszonyok uralkodtak. Mihelyt azonban a gazdaság súlypontja a szolgáltatások területére tevődik át, a politikában is az egyre közvetettebb uralmi viszonyok jelentkeznek. A gazdaság és a politika összekapcsolódásaként egyre jobban előtérbe kerülnek az újraelosztási kérdések, úgy is mint az egyre képzettebbé váló munkaerő társadalmi újratermelésének közfeladatai és közös költségei. Olyannyira, hogy a 21 századi politika már egyenesen ezzel a közfunkcióval definiálható. Másrészt, amíg csak az ipari társadalom logikája érvényesül a fizikai tőke dominanciájával, addig a magánszféra és a közszféra, a gazdaság és az állam élesen elválik egymástól. De mire létrejön a posztindusztriális

társadalom a szellemi tőke dominanciájával, akkorra már a két szféra is ezer szállal összefonódik, végül szinte elválaszthatatlanná válik, ahogy ezt az EU által is újabban megfogalmazott "társadalmi gazdaság" (social economy) terminusa markánsan kifejezi. Az egyik oldalról mindent behálóz a közszolgáltatások széles világa, ám a másik oldalról a privát gazdaság is behatol a közszolgáltatásokba, s mind több közfunkció privatizálódik. De legfőképpen maga a szellemi tőke, mint alapvető erőforrás privatizálódik és individualizálódik, mert míg az ipari termelés generalizálja, nagy osztályokba tömöríti, addig a szellemi termelés individualizálja - pontosabban kis közösségek sokaságába szervezi - a társadalmat. Harmadszor, a fizikai tőke uralma a fizikai, azaz a materiális alapszükségletek http://www.doksihu uralmát is jelenti. A szolgáltatások előretörésével viszont megtörténik a fordulat a

posztmateriális szükségletek egyre táguló világa irányában. Ezek a 21 század felé előrelépve és a ma szokványos posztmateriális szükségletek fogalmán is túllépve összefoglalhatóak a participáció, a minden társadalmi szférában való aktív részvétel lehetősége fogalmában. Annyi már most látható, hogy a vezető nyugati szociáldemokrata pártok programjában az alapszükségletek biztosítására irányuló passzív szemléletet teljesen felváltotta az egyének fejlesztésére, a munkapiacon való aktív részvételére irányuló megközelítés. Többé nem a "welfare" mint passzív jólét, hanem a "workfare" mint a munkával megtermelt anyagi biztonság az új korszak gazdasági logikája, vagyis nem a passzív ellátottság, hanem a részvétellel, a fejlesztés és képzés révén kivívott szociális jólét és biztonság. Ez egyaránt feltételezi a magángazdaság behatolását az államba és a növekvő állami

beavatkozást a magángazdaság működési feltételeinek meghatározásába. A neoliberalizmus közpolitikai eszközrendszerét (policy instruments) számos tekintetben a nyugat-európai baloldali kormányok is átvették. Nevezetesen a munkanélküli-segély mint direkt állami eszköz helyett a munkához jutást igyekeztek támogatni mint a magángazdaság foglalkoztatási kapacitásának javítását az emberi tőkébe, az oktatásba való beruházás révén, főleg az adókedvezményekkel, azaz a munkaerő társadalmi költségeinek részleges állami átvállalásával. A társadalom minden tagja egyéni versenyképességének, az önerőre támaszkodásnak a helyreállítására törekedtek, három fő eszközzel: radikális átképzéssel, az egyéni vállalkozás útján való elindítással és egyúttal a foglalkoztatottság körének kibővítésével. Ez a két utóbbi a magángazdálkodás törvényeibe való beavatkozást jelent annyiban, hogy a munkanélkülieket mint

kezdő vállalkozókat tartós támogatásban részesíti, illetve az adócsökkentéssel, vagyis annak gazdaságossá tételével igyekszik elősegíteni az alacsony képzettségű munkaerő alkalmazását is. De ez a kormányzati politika talán még nagyobb beavatkozást jelent a közszféra logikájába, hiszen ezzel piacosítja a munkanélküliség problémájának megoldását, közpénzeket terel át a magángazdaságba, avagy az átképzés finanszírozásával a passzív szociális biztonságot aktív társadalmi alkalmazkodássá és fejlesztéssé alakítja át. Egyfelől az új gazdaság legnagyobb veszélye az alacsony képzettségűeknek magának a termelés forradalmasodásából adódó marginalizálódása és leszakadása, amit másfelől a teljes kegyetlenséggel végrehajtott neoliberális modell elkerülhetetlenné tesz ugyan, ám egyes neoliberális közpolitikai eszközök, mint az együttes állami és magánfoglalkoztatás, segítenek elkerülni. Az új

politika veszélyzónája is itt jelentkezik, hiszen a gazdasági marginalizálódásra való tipikus politikai reakció már korábban is megmutatkozott az antipolitikai vonalat képviselő új típusú jobboldali politikai pártokban, most pedig egyenesen tetőzik az osztrák betegségben. Az idegengyűlölet nem kiindulópont, hanem végeredmény, a termelésből és a társadalmiságból kizárt rétegek dühös pánikreakciója, amely éppen a termelés forradalmasodása és a nagy tömegek leszakadása miatt söpör végig Nyugat-Európán. A részvétel a gazdasági és politikai életben, pontosabban az új gazdaságban és az új politikában így válik már most, a globalizáció kezdeti időszakában az új korszak alapvető kérdésévé mint a társadalmi élet egészébe való visszaintegrálás kérdése, amelyet az EU is döntő fontosságúnak tart, és a szociális kohézió kategóriájaként fogalmaz meg. Ahogy haladunk előre, a participáció, a minden

társadalmi tevékenységformában való részvétel értelme még jobban kitágul, és jelentősége is mindjobban fokozódik, de eszközrendszere is forradalmasul, ahogy ezt az új varázsige és divatszó, a hálózat fogalma is jelzi. Bár lehet, http://www.doksihu hogy ez Közép-Európában nem igazán látszott, de általában véve a 20. század mégiscsak a demokráciáról szólt, a tömegek, mint választók fokozatos belépéséről a makropolitikába. Ez egy ritka és nagyon korlátozott részvétel, de valahol el kellett kezdeni. A 21 század pedig már a legszélesebb körű részvételről szól a mezo- és mikropolitikában. Már a részvétel korlátozott formája is felforgatta a világot, az ennél szélesebb, "közpolitikai" részvétel pedig ma még beláthatatlan bonyodalmakhoz fog vezetni. Mindenekelőtt az individualizálódott társadalmi helyzetek nyomán megtörténik a társadalmi közép, mint szervező elv előtérbe kerülése. Mindenki

számos alulról, önkéntesen szervezett közösséghez tartozik az élethelyzete és választása szerint, s a társadalmi közép sokszínű szervezetében elfoglalt helye határozza meg társadalmi státusát. Nem a felülről ható nagypolitika és nem is a makrogazdaság többé a legfőbb társadalmi struktúraképző tényező - ahogy ez korábban markánsan megmutatkozott az osztályok marxi és a rendek weberi fogalmában -, hanem a közép sűrű szervezetrendszere a maga szoros vagy laza hálózataival. Ezzel újraértékelődik a kisebbség fogalma is, hiszen mint valamilyen szervezett közösség tagja mindenki maga is elismerten kisebbségi, sőt többféleképpen is az. Így manapság egyfelől a még centrális jellegű nemzeti, etnikai avagy vallási és nyelvi kisebbségek, másfelől pedig a funkcionális érdekképviseletek elvesztik speciális, mondhatni monopolisztikus helyzetüket mint a "kisebbségi" gazdasági érdekek szervezeti formái. A közép

megszervezettsége - a makropolitikai intézményi sűrűség mellett és után - ezek szerint úgy jelentkezik, mint rendkívüli szervezeti sűrűség, mint a szervezetek erős és sűrű hálózata a civil társadalomban. Az új kisebbségi szerveződések a szociális identitás rugalmas kifejeződései, amelyek nem feltétlenül hosszabb távra, esetleg több generációra vannak rögzítve, hanem viszonylag gyorsan változhatnak is, amelyek sokasága azonban együttesen megadja a társadalmi szerkezetvázát, valamint relatív egyensúlyát és stabilitását. A társadalmi közép sűrű hálózatának megszerveződésével a politika tartalma is fokozatosan megváltozik. A közvetlen uralmi és rendfenntartási kérdések helyett újraelosztási, szervezési és közigazgatási kérdések kerülnek mindjobban előtérbe. A politics mint össztársadalmi irányítás funkciója nem szűnik meg ugyan, sőt továbbra is igen fontos marad, de az átlagember mindennapjai számára

kétségtelenül hangsúlyosabbakká válnak a tartalmi kérdések, mint a közpolitika, a public policy világa, az egyes szakpolitikák és az egyes nagyobb szervezett közösségek sajátos logikájával. Összefoglalva, a politika jövője a közpolitika, ami a legszélesebb értelemben vett közszolgáltatások megszervezéséről és a részvétel formáinak megteremtéséről szól, hiszen a közszolgáltatások össztársadalmi működtetése és az emberek tömeges részvétele valamennyi társadalmi funkcióban ugyanannak a szerkezetnek a két oldala, avagy felül- és alulnézete. Ez a politikában egyúttal feltételezi a szaporodó szakpolitikák mind bonyolultabbá váló koordinációját és a velük járó érdekegyeztetést, vagyis a kiteljesedett és állandóan bővülő megegyezéses, konszenzuális demokráciát. Végül a szimbolikus politika, az eszmék világa és az ideológiai harcok terepén a politika feladata a mindenkori konszenzuális demokrácia

legitimációs bázisának, azaz politikai jogosultságának és általános elfogadottságának megteremtése, tehát az adott konszenzuális struktúrához való politikai konszenzus létrehozása és demokratikus procedúrák révén való állandó megerősítése. Erre az új szerepkörre, a jövő politikájára utal már az alkalmazott politikatudomány előretörése és jelentős szerepe is a fejlett nyugati országokban, beleértve az EU szervezését és irányítását is. A hosszú 21 század első kisciklusának lezárulásával azonban máris új helyzet van, ami felerősödve és új tényezőkkel megerősödve http://www.doksihu villantja fel a korábban már elemzett globális alaptendenciákat. Globális fellendülés és információs társadalom Az általános körkép azt mutatja, hogy az új gazdaság és az új politika már nem a jövő zenéje, hanem már itt van, ígér és fenyeget. Új helyzet van. A kilencvenes évek első felét

Nyugat-Európában még a hosszú, elhúzódó recesszió jellemezte, amelyből csak az évtized végére tudtak kilábolni. Éppen abban az időszakban tehát, amikor a közép-európai új demokráciák a harmadik hullám modelljének megismétlésére, azaz masszív nyugati támogatásra számítottak, Nyugat-Európát éppen a radikális átalakulás hármas válsága gyötörte. Először is az érett jóléti állam már részletesen elemzett válsága, másrészt az európai integrációé, amelyből a tulajdonképpeni Európai Unió a Maastrichti Szerződés nyomán 1993-ban megszületett. Ezt betetézte harmadszorra a gazdasági recesszió, éles kontrasztként a tartós amerikai fellendüléssel. Az amerikai sikertörténet egyrészt érveket adott ugyan a neoliberális gazdaságpolitikának Európában, de másrészt felerősítette a globális versengés révén az európai integráció szükségességét is. A kilencvenes években, bizonyos értelemben a neoliberális

politika minden látszólagos előretörése ellenére az EU valamennyi országa a munkaerőbe való társadalmi beruházás szociáldemokrata útját képviselte az annak minimalizálását követő és a szélsőséges társadalmi polarizációt felvállaló amerikai modellel szemben. A globalizáció első szakasza mégis inkább az amerikai modell sikerét hozta, amellyel szemben igen nehéz volt nemcsak a hagyományos szociáldemokrata értékrendet képviselni és elavult eszközrendszerét működtetni, hanem még a baloldali globalizáció eszmevilágát is érvényre juttatni. Ám a globalizáció első hulláma válságba került, és így a kilencvenes évek végére a radikálisan új helyzet alakult ki, amelyben bekövetkezett a nemzeti állam, avagy a regionális szerveződés globális jelentőségének felismerése, s a politikai tényezők mozgástere amúgy is megnőtt a gazdasági fellendülés következtében. Ennek a fordulatnak az előszele volt a globalizáció

új, baloldali ideológiája, amely azóta újabb és legújabb változataiban uralkodó eszmévé vált a 21. század küszöbén Nem érdemes itt sem Tony Blair, sem Gerhard Schröder politikai kezdeményezéseinek méltatásába belemenni, mivel számos nemzeti specifikumot és átmeneti elemet is tartalmaznak, amelyeket azóta többször is megváltoztattak. Az a közös lényegük, hogy ezek a kezdeményezések a baloldal számára új, globális perspektívát nyitottak meg, s azóta a baloldali globalizációs perspektívák uralják a nemzetközi vitákat. Mindkét országban a szociáldemokrácia hosszas ellenzéki periódus után jutott hatalomra, és ez a körülmény jelentős mértékben megszabta a konkrét mondanivalójukat. Jellegzetes, s már az "új politikához" tartozik, hogy mindkét főszereplő, mint médiasztár egyben a médiademokrácia terméke és haszonélvezője is, ezért az új globalizációs elmélet nyelvezete és hangvétele is igen

eltérő a korábbi monetáris szakpolitikába fojtott szürkeségtől, de egyben telítődik személyes és véletlenszerű, alkalmi elemekkel is. Mindenekelőtt azt a radikális szemléletváltást szeretnénk érzékeltetni, ami szinte egy csapásra történt a kilencvenes évek közepén, és jobban tetten érhető a guruk avagy a vezető politikusokat a csúcstalálkozókra elkísérő serpák munkásságában, mint maguknak a politikusoknak a retorikájában. Anthony Giddens nézetei nemcsak a kritika tárgyai, hanem egyenesen a gúnyolódás célpontjai voltak a Thatcher-féle neokonzervatív roham idején, de a Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics (1994) című munkája már elvégzi a http://www.doksihu radikális fordulatot. Nevezetesen kicsavarja a radikális politikát a neokonzervatívok kezéből, és azok teljes érvrendszerét ellenük fordítja, vagyis a globalizáció egész folyamatát, mint a szociáldemokrácia sikerének zálogát prezentálja.

A Third Way: The Renewal of Social Democracy (1998) című rövid, összefoglaló és programadó munkája is hosszabb távra tekint előre, mint Tony Blair ennek nyomán megírt beszédei, így például egészen egyértelműen hosszabb távra exponálja a részvétel, a társadalmi szférákba való bevontság-kizártság (inclusion-exclusion) problematikáját, mint ahogy azok pusztán a magas munkanélküliség közvetlenül sürgető feladataiként a politikusok napirendjén megjelennek. A közvetlen politikai programok jórészt amúgy is a globalizáció első kisciklusára vonatkoztak, és most többnyire nagyjavítás alatt vannak Németországban és Angliában is. Ezért most, az új helyzetben, az új kisciklus elején tanácsosabb a távlatosabb folyamatokra koncentrálni, magyarán a globalizáció és az információs társadalom találkozási pontjait, közös új hullámát szemügyre venni. Az információs társadalom időszaka a századfordulóra látványos

gyorsasággal következett be, és valósággal forradalmasította az egész társadalmat, ugyanis csak az információs társadalomban váltak tömegesen és gyakorlatilag is kifizetődővé a munkaerőbe való beruházás magas társadalmi költségei. Ez a tény új perspektívába helyezi az egész szociáldemokrata modellt, vagyis a globalizáció és a szociáldemokrácia viszonyát. Ebből a szempontból látja a jövő távlatait az információs kor legismertebb prófétája, Manuel Castells is, aki a The Information Age: Economy, Society and Culture (1996, 1997, 1998) című há?romkötetes monográfiájában egy új, információs társadalom teljes képét vázolja fel. Castells az ENSZ számára 1999 szeptemberében készített összefoglalóját azzal zárja, hogy "A szolidaritás a globalizált világban csak globalizált szolidaritást jelenthet. () Ez egyben a gazdaságtan és a közpolitika-csinálás alapelve is, amely teljes összhangban van az információs

társadalmunk produktív és kreatív logikájáva l. Ha ez puszta óhajként hangzik, az csak azt mutatja, hogy mennyi zűrzavar van még a fejekben, ebben a döntő történelmi időszakban. Nem kétséges, hogy Castellsnek ezt a pozitív "utópiáját" fel kell vállalni, mert a kiút az érett jóléti állam válságából valóban erre vezet. A 21. században a baloldaliság perspektívái is az információs társadalom kibontakozásával kapcsolódnak össze. Ennek az a lényege, hogy a globalizáció közvetlensége már nemcsak az össztársadalom, az állam szintjén, hanem az egyes emberek életében is jelentkezik, bár ennek az egész társadalom számára való megvalósításához még a fejlett országokban is hosszú út vezet. Nem lehet tehát az információs társadalom jelentőségét és a globalizáció baloldali perspektívája szempontjából való fontosságát eléggé hangsúlyozni. Az általános lelkesedés örömódája közepette sem szabad

azonban megfeledkezni arról, hogy mint minden nagy előrelépés, az információs társadalom kialakulása új, minden korábbinál súlyosabb problémák jelentkezésével is jár. A nagyvilágot tekintve ezért lehet "rosszabb" is, miközben "jobb" lesz Új és még veszélyesebb polarizáció mutatkozik a fejlődés és elmaradás törésvonala mentén, mint bármikor korábban, mégpedig "benn és kinn" egyaránt, vagyis az egyes fejlett országokon belül és azok exkluzív világán túl. A legnagyobb probléma kétségtelenül az, hogy bár az információs társadalom megtermeli ugyan a magas társadalmi munkabér költségeit az új típusú termelésben részt vevők számára, kérdés, hogy ki állja a szociális kohézió, a leszakadók felzárkóztatása óriásivá növekedett költségeit egy országon belül, s még inkább világszinten, a globális szolidaritás jegyében. http://www.doksihu Az Egyesült Államok sajátos helyzetbe

került, hiszen mind az információs társadalom jórészt külső erőforrások lenyúlásával megfinanszírozott fejlettsége, mind pedig az általa kiváltott társadalmi polarizáció itt érte el a legmagasabb szintet. Mindazonáltal az amerikai fejlődés globálisan hegemón helyzete és fantasztikus önreklámja következtében - akárcsak a globalizáció első periódusában - megint csak kiiktatódnak a képből a külső finanszírozás ellenére is markánsan jelentkező negatív vonások, mint amikor a színpadról éles fénnyel szembevilágítanak. A globalizáció nagy színpadán, az Egyesült Államokban, az első szakaszban, a nyolcvanas és kilencvenes években a juppigeneráció testesítette meg az új életstílust, és sokak számára összekapcsolódott a juppitársadalom arroganciája a monetáris globalizáció kíméletlen homogenizációjával. Ma Amerikában egy új generáció és egy új életstílus tűnik fel, a bobo (bourgeois bohemian). Amint a

nemrég megjelent Bobos in Paradise: The New Upper Class and How to Get There (2000) című munkájában David Brooks leírja, az új uralkodó osztály rengeteget dolgozik, de kettős életet él, s a maga privát világában bohém életstílust folytat. Ahogy Brooks fogalmaz, ez a generáció kétlelkű, egyszerre próbál élni a kulturális főáramlatban és az ellenkultúrában, vagyis egyszerre szervezetember és lázadó, konformista és innovatív. Örököse tehát mind a korábbi, nyíltan agresszív stílusú pénzvilágnak és nagyvállalati vezetésnek, de egyben az ellenük tüntető fiataloknak is. Mondhatni, az amerikai társadalom mélyreható polarizációja behatolt a felső körök életstílusába is, és megkettőzte azt, teljesen elválasztotta hivatalos és magánéletüket. A magánéletbe száműzte és oda bezárta a lázadás szellemét, ami az új felsőosztály fiatalkori generációs élménye volt, de amit innovatív készséggé szelídítve a

hivatalos társadalom is igényel. Európába minden amerikai divat átcsap ugyan, de itt erre a kétlelkűségre kevésbé is van szükség, mert magának a társadalomnak a kettészakadása kevésbé ment végbe, sőt talán az újabb erőfeszítések nyomán nagyrészt elkerülhetővé is válik. Európának most viszont nemcsak felzárkózási kényszere van, hanem egyben reális lehetősége is az információs forradalom társadalmasítására, ahogy ezt a 2000. márciusi lisszaboni EU-csúcsértekezlet meghirdette. Európa korszakos előnye az, hogy az információs társadalom megfinanszírozásával elkerülheti az amerikai társadalmat minden korábbinál jobban fenyegető mély polarizációt, hiszen az amerikanizált neoliberális modell éppenséggel kitaszítja a társadalom jelentős részét az új kulturális forradalomból, és számos ponton egyenesen azt is kriminalizálja az internetes bűnözés új formáival. Európának előnye van az intézményépítésben

is, mivel a hálózat, is mint új intézmény és rugalmas szervezeti forma is jobban illeszkedik a gazdagon tagolt európai társadalomszerkezetbe, és biztosíthatja annak dinamizmusát. A 20 század nagy problémája a jövő században ezzel megoldódik, mert kellenek ugyan az intézmények mint a stabilitás hordozói, de hamar megcsontosodnak és a fejlődés akadályává válnak a gyorsan változó világban, amit a korporatív szerveződések körüli éles viták is jeleznek. A hálózat mint új, gyorsan alkalmazkodó intézménytípus adja a megoldás kulcsát, mint a meglévő intézményeket átfogó hálózati társadalom, s erre a sokszintű kormányzás (multilayered governance) elvére felépülő EU-nak van nagyobb esélye. A hálózati társadalom szerkezete egyben biztosítja köz- és magánszféra közelebb kerülését és részleges áthatását is. A régi logika szerint időről időre fel kell robbantani a struktúrákat, mert megkövesednek. A 21 század

logikája szerint viszont a rugalmas hálózatok formájában olyan struktúrákat kell teremteni, amelyek gyors alkalmazkodásra képesek. A közszféra pulzálása, időnkénti kiterjesztése, majd radikális csökkentése mint ciklikus mozgás azonban http://www.doksihu mindenképpen a jelenkori társadalom normális életritmusa. Az információs társadalom, mint horizontális képződmény a korábbi vertikális szerkezettel szemben már jelentős mértékben létrejött az EU keretei között. A ciklikus mozgás jegyében a regionalizáció - a kisebb területi egységek relatív önállósodása - és a New Public Management - az üzleti vállalkozások bizonyos módszereinek átvétele a közigazgatásban - a nyolcvanas évek fejleménye. Sok bennük a közös a döntéshozatal decentralizációja révén, egyrészt, mint a szubnacionális egységek megteremtése, másrészt mint az állami funkciók leválasztása viszonylag önálló szervezetekként

("agencification"). A regionalizáció nem pusztán adminisztratív kérdés mint az egymásra épülő területi szerveződések kialakítása, már eleve túlmegy rajta a polgárközelibb döntéshozatallal, gazdasági és kulturális tekintetben egyaránt, hiszen a saját kis világában mindenki megtalálja az értelmes részvétel módját és eszközeit. A New Public Management a korai globalizáció kedves gyermeke és államellenes ideológiája volt ugyan, de a gyakorlatban, a túlcentralizált és túlhierarchizált bürokrácia lebontásaként sok minden megvalósult belőle, és egyúttal szervezési módszereivel már kapcsolódott az információs technológia radikális innovációjához is. A kezdeti globalizáció nehéz tanulóévei után az új helyzetben már lehetséges az előretekintés és összefoglalás. A 20 század mint a piacgazdaság humanizálása vagy társadalmasítása számos vonatkozásban a szociáldemokrácia kora volt. Még

erőteljesebben vetődik fel most az a kérdés, hogy jellemezhető-e a 21. század a szociáldemokrácia koraként, vagyis képes lesz-e a szociáldemokrácia a versengő rendszerek és az uralkodó eszmék hegemónjaként fellépni. A kérdés konkrétan úgy fogalmazható meg, hogy képes lesz-e a szociáldemokrácia a zsákutcába jutott érett jóléti államot továbbfejleszteni, radikálisan új fejlődési útvonalra átvezetni. A baloldal történelmi megújulásához ugyanis most egy olyan Nagy Átalakulás (Great Transformation) kell, amely a második világháborút követően játszódott le. Ez a társadalmi bázis adva van, hiszen ezt az új Nagy Átalakulást az információs társadalom kialakulása még erősebben megjeleníti, mint a korábbi számára a fejlett ipari - illetve posztipari - társadalom. A Nagy Átalakulás azonban most már az európai félperifériák integrációjával, jóval szélesebb nemzetközi bázison megy végbe, mint korábban. Most

Közép-Európán a sor, hogy csatlakozzék a fejlett világhoz, de ez a felzárkózás már - Észak-, majd Dél-Európa integrációjától eltérően - csak a globalizáció második szakaszának új feltételei között és lehetőségeit felhasználva mehet végbe. A globalizáció és Közép-Európa Ha az ember végre hazaér a nagyvilág és a globalizáció problémájából, akkor azt látja, hogy nálunk mindenki beszél róla, de senki se foglalkozik vele. A közép-európai országoknak elég baja van azzal, hogy még csak most léptek be a korai konszolidáció időszakába, ami önmagában véve is új ellentmondások sorozatát váltja ki. Így a felfokozott zűrzavarnak ebben a kellemes állapotában a globalizáció csak egy újabb zavaró és korlátozó tényezőnek tűnik. Még nem a szabadság szül itt rendet, de még kevésbé a szervezett társadalmi szolidaritás és a "hatékony állam". A globális alkalmazkodás és a demokratizálás feladata

azonban szervesen összekapcsolódik. Történelmi rövid távon belül Közép-Európában is meg kell oldani a nemzetépítést, mint a nemzeti tradíciókon alapuló közösség újjászervezését, és ki kell bővíteni azt a valamennyi szervezett közösséget átfogó alkotmányos egységgé, konszenzuális demokráciává, mert a jól szervezett nemzetállam a globalizáció feltételeihez való eredményes alkalmazkodás alapfeltétele. Az EU viszont a nemzetek feletti még szélesebb közösség politikai térségét alakítja ki, amely számunkra is a globális http://www.doksihu alkalmazkodás legtágabb kerete, de ezzel még élesebb határvonalat is húz a külső és a belső világ, a mi és az ők között, s csak a bennlévők számára alakítja ki a maga konszenzuális demokráciafogalmát. Ha utáljuk is a sürgetést, a világméretű perspektívákat Közép-Európa számára is ebben a táguló európai fogalmi keretben kell elhelyezni. Már a kilencvenes

évek elejét is az EU keleti félperifériája radikális átalakulása, európaizációja jellemezte, bár ekkor még a GDP radikális, 20-25 százalékos csökkenése jegyében, ami azonban már előkészítette és el is indította a kilencvenes évek második felében az európai felzárkózást. Valójában azonban a középeurópai demokratizálás volt az első, amely már teljes egészében a globalizáció feltételei között kezdődött meg és játszódik le. Az egységesnek tekintett harmadik hullám helyett ezért is szükséges a közép-európai átalakulást negyedik hullámként a korábbi demokratizálási korszakokról leválasztani. A harmadik hullámnak tekinthető déleurópai fejlődés egyben lezárta Európát Nyugat felé, míg a negyedik hullám kitárta Kelet felé és nagyon gyakorlatiasan felvetette Európa határainak kérdését. Közép-Európa egyre jobban elválik ugyan kelet-európai és balkáni hátterétől, de egyre kevésbé tud elszakadni

tőle. Az EU fordulata az Európa Tanács helsinki csúcsértekezletén 1999 decemberében valamennyi társult országnak a csatlakozási tárgyalásokba való bevonásával ezért rövid távon káros KözépEurópa számára, mert elfordítja a figyelmet erről a fejlettebb régióról, de hosszabb távon előnyös, mert stabilizálja a globalizációhoz nehezen alkalmazkodó hátországát. Legalábbis részben kiiktatja a belőle adódó fékező és negatív tényezőket, s ezzel egyben megnyitja a lehetőségek ablakát a demokratizálás ötödik, balkáni hulláma számára is a következő évtizedekben. Helsinkiben tehát az EU "definiálta" Európát a keleti végeken is, és két újabb térséggel kapcsolatban alakította ki politikáját: gazdasági stratégiát a közép-európai államokkal kapcsolatban, és katonai-biztonsági stratégiát a balkáni régióval kapcsolatban. A most lezáruló rövid 20. század és a megkezdődő hosszú 21 század a nagy

ciklusok logikája, a fél évszázados hosszú hullámok váltakozása jegyében értelmezhető. Az új, a 21 század első felét átfogó nagyciklus első szakasza 1990 és 2015 között a minőségi átalakulás időszaka, amelynek számunkra a fő tartalma Közép-Európa gazdasági fellendülése és az európai centrumhoz való felzárkózása, az általános európai fellendülés lendületét is felhasználva. Közép-Európa az új globális periódusban egy olyan dinamikus peremvidék Európában, amely folytatja az északi, majd déli peremvidékek felzárkózásának történelmi folyamatát a keleti végeken. Előnye a történelmileg kialakult rugalmas alkalmazkodókészség és a társadalmilag átöröklött felzárkózási "genetikus program". Hátránya a társadalmi polarizáció és a politikai fragmentáció, valamint a fent említett instabil hátország, ami a korábbi felzárkózási esetekben nem létezett. Ezeknek a hátrányoknak a kivédéséhez

ezért fokozott jelentősége van nemcsak az EU szociális kohézióra vonatkozó programjainak, hanem a konszenzuális demokráciára való egész beállítottságának, s még konkrétabban a balkáni és kelet-európai katonai-politikai stabilizációra való elkötelezettségének. Ebben az új helyzetben, a globalizáció második szakasza kezdetén Magyarországon azzal a sajátos ellentmondással találkozunk, hogy a Fidesz mint jobbközép gyűjtőpárt vette át a baloldali globalizáció eszmevilágát, és az MSZP mint baloldali posztmodern néppárt beleragadt a korai globalizáció és a hamis, technokratamonetáris nézetrendszer logikájába. Nem az a baj, hogy az MSZP kormányzó pártként a korai globalizáció logikájának megfelelő drasztikus gazdasági válságkezelést hajtott végre, hanem az, hogy a kilencvenes évek elejének átmeneti állapotát véglegesnek fogadta el, és azóta sem tudott túllépni rajta. Az MSZP még mindig status quo orientált párt,

vagyis a hamis http://www.doksihu globalizáció mindkét pillérét, a monetáris világrendszer abszolút elsőbbségét és a gyenge állam elvét változatlanul a magáénak vallja. Márpedig ha a jelen állapot örökké tart, akkor nincs is szükség jövőképre, bátor vízióra még arra sem, amit a nemzetközi szociáldemokrácia kínál. S ha egyszer nem látott túl rajta, akkor nem is tudott túllépni rajta Ezért az az abszurd állapot jött létre, hogy szerte a világban mindenki az újonnan feltáruló jövőről vitatkozik, kivéve a magyar szociáldemokráciát, mert az MSZP "atyai örökségét" eltékozolva átengedi a globalizáció perspektíváját a jobboldalnak. Pedig az információs társadalom és az esélyteremtő állam gondolatvilága irányában való áttörésnek nemcsak elvont filozófiai jelentősége van, hanem gyakorlati vonatkozása is a közelgő választások szempontjából. Az MSZP ott tart, hogy a globalizáció és a

szociáldemokrácia témakörében még a nyugati divatjelenségekhez sem zárkózott fel, nemhogy a téma lényegi megvitatásához. A globalizációval adódó új lehetőségeket nem ismeri fel, de a globalizáció káros hatásainak bírálatát is egy laza mozdulattal átengedi a szélsőjobbnak. A Fidesz viszont kétségtelenül észrevette, hogy új helyzet van, és átléptünk a globalizáció fejlődésének második szakaszába, ahol a hatékony, esélyteremtő és szolgáltató állam az alapkövetelmény, valamint azt is felismerte, hogy dinamikus peremvidékként olyan fejlődési zónába kerültünk, amelynek lendületét pártpolitikai programmá fogalmazva, azt választási sikerré lehet változtatni. A globalizáció előnyeit tehát a jobbközép, a hátrányait a szélsőjobb tematizálja Magyarországon és tartja napirenden, míg a baloldal odakozmálódott a közelmúlthoz, és a szűk látókörű pragmatizmus hasznosságán mereng. Holott a globalizáció

által adott lehetőség az egész ország felzárkóztatására mint nemzeti egység megteremtésének programja a társadalmi polarizáció csökkentése, majd felszámolása révén maga a leglényegibb szociáldemokrata program, amelyben összeérnek és folytonosságot alkotnak a hagyományos és az új keletű baloldali értékek. Tipikusan baloldali politikai feladat és eszmerendszer a dinamikus rétegek támogatásának és a lemaradók felzárkóztatásának összekapcsolása, erről szólnak a spanyol és a portugál fejlődés legutóbbi évtizedei. A kelta kistigris, Írország nyújtja a legjobb példát arra, hogy az igazán sikeres felzárkózás éppenséggel a globális nyitottság révén lehetséges, ami még középeurópai összehasonlításban is hazánk legnagyobb komparatív előnye. A sajátosan szociáldemokrata út a posztipari és információs társadalomban a civil társadalom pluralizációja és a közép emancipációja, mint különféle helyzetű

társadalmi rétegek kollektív jogainak biztosítása és képviseletének a politikába való beemelése a középen megszervezett társadalom jegyében. Nyugaton már jóval korábban létrejött a tagolt és szervezett politikai közép, és most a globális alkalmazkodás ennek létrejöttét egyenesen elkerülhetetlenné teszi az új formában, a hálózati társadalom révén, ami egyesíti és összeköti a köz- és magánszférát. Még erőteljesebb ez az igény nálunk, ahol a korábbi szervezeti formákat meghaladva kell ezt a középet létrehozni, s egyben a horizontális felelősség intézményrendszerét a mezoszférában is megteremteni. A modern demokráciákban ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a pusztán a választásokban rejlő vertikális felelősség (vertical accountability) nem elengedő a társadalom kohéziójához, hanem annak megteremtésében egyre nagyobb szerepet játszik a "horizontális felelősség (horizontal accountability), méghozzá

nem csupán a makropolitika egyensúlyozó rendszereiben, hanem mindinkább a mezopolitikának az egész társadalmat integráló és részvételét biztosító és a jó kormányzást (good governance) gyakorló intézményei révén. E tekintetben nálunk ? de bizonyos mértékig Nyugaton is ? egy újabb globális paradoxon mutatkozik meg, miszerint a lakosság és szervezett közösségei sokkal inkább tudatában http://www.doksihu vannak a globalizáció folyamatának és követelményeinek, mint a kormányok, amiben éppen a fent említett érdekstruktúrák eltérése játssza a döntő szerepet, vagyis az, hogy a globalizáció szükségképp hatalmi decentralizációt vált ki, mondhatni, a közép "hatalomátvételére" vezet. A globális alkalmazkodás tehát nem az egy főre eső GDP adatain keresztül mérhető, hanem főleg a belső társadalmi-politikai szerkezet átalakulásán. A magyar demokratizálás eredendő bűne azonban, hogy már a rendszerváltás

kezdetén elhanyagolta a szociális megállapodást mint a hatalom decentralizációját és devolúcióját. A Moncloa-paktum típusú szerződés hiánya még mindig kísért, a társadalmi-gazdasági megállapodással még mindig tartozik a politika a magyar társadalomnak. Sőt a kilencvenes évek folyamán a gazdasági deficit megszüntetése során jelentékeny társadalmi deficit halmozódott fel az egészségügyben, az oktatásban és a szociálpolitikában, s ezeknek a felszámolása mutatja meg, hogy milyen típusú demokrácia konszolidálódik hosszabb távon Magyarországon. Minden demokratikus berendezkedés ugyanis azon alapul, hogy a társadalom képes az adott gazdasági fejlettségi fokon és szerkezetben megfinanszírozni az állampolgárok társadalmi újjátermelésének költségeit. A "Magyarország mindnyájunké" elv nem szólhat csak arról, hogy az embereket beengedik a formális politikába, hanem arról kell, szóljon, hogy beinvitálják a

többi társadalmi szférába is. Ezzel megnyílik a társadalompolitikai berendezkedése számára a pozitív összegű játék, az értelmes kompromisszumok intézményesített lehetősége, amit egyébként demokráciának hívunk, és újabban egyre inkább konszenzuális típusa miatt emlegetünk. A demokratikus konszolidáció és az európai felzárkózás végigviteléhez új társadalmi szerződés kell az állam és a közösségekbe szervezett társadalom között. Elkelne végre néhány őszinte szó az európai integráció előnyeiről és hátrányairól, ehhez azonban meg kellene szólítani a közösségeibe szervezett társadalmat. Gazdagon be kell rendezni civil szervezetekkel a társadalmi középet, vagyis hálózati társadalommá kell fejleszteni és megfelelő politikai intézményekkel bebútorozni a közteret a sokszereplős demokrácia számára. A nemzet jelenlegi megosztása helyett a nemzet egyesítése a baloldal feladata, a különböző közösségek

közötti megállapodások és kompromisszumok alapján. A 20 század legvége Magyarországon is beengedte a nagy tömegeket a makropolitikába, de most már lehetővé kell tenni azt is, hogy megteremtsék a saját szervezett világukat a mezo- és mikropolitikában is. A globalizáció végül is nem pusztán a nagyvilágról szól, hanem főleg a mi kis világunkról, arról, hogy végre otthon legyünk benne ? ez a baloldali globalizáció végső lényege. [Kiem Ervin]