Irodalom | Tanulmányok, esszék » Házi dolgozat Françoise Sagan Rejtekutak c. művéből

Házi dolgozat Françoise Sagan – Rejtekutak c. művéből Bibliográfia: Françoise Sagan – Rejtekutak (Magvető Könyvkiadó Budapest Fordította: Bognár Róbert és Bognár Zsuzsa, 1996) Miért egyedül Bruno Delors nem változott meg a falusi emberek és környezet hatására? Miért egyedül Bruno Delors-ra nem volt hatással a falusi környezet és az emberek? (Tény kérdés) A jó házból való úrifiú családja nemrégiben tönkrement, a gazdag bankár felesége pénzeli, valójában éppen olyan szegény, mint a házigazdáék. A gazdagságot csak megjátssza, és ezt arrogáns, nagyképű viselkedésével palástolja. A látszólagos társadalmi státuszból egy percre sem hajlandó kilépni, mivel sajátmagát felsőbbrendűnek gondolja még előkelő útitársainál is. „Komisz volt a nőkkel, akik nélkül pedig felkopott volna az álla, úgy gondolván: azzal, hogy megkopasztja őket, igazából csak visszaszerzi, amit a társadalom elragadott a

családjától.” Cselekedeteiben állandóan a társadalmi és szellemi fölényét igyekszik hangsúlyozni. A kétkezi munkát a földeken mélységesen visszataszítónak ítéli, el akar menni minden áron. Mivel eddigi életében is egy előkelő társadalmi státusz felvett szerepét alakította sértődötten, nem engedi, hogy az új környezet hatással legyen rá, és ő kiessen a szerepéből. Nem hajlandó földművest játszani, mert az egy szegény ember szerepe, és túlságosan érzékenyen érintené az, ami a valódi helyzetéhez oly közel áll. Ezért nem akar dolgozni, lealacsonyítónak véli „Ősznobsága nem hajlandó vasvillát venni a kezébe és segíteni egy kicsit ezeknek a derék embereknek” A többiek tanácsa ellenére gondolkodás nélkül nekivág gyalog az ismeretlennek, hogy valahogy visszajusson az őt megillető társadalmi helyzetbe. Több napig tartó önkívületi állapot a következménye ennek a meggondolatlan lépésnek. Mikor felépül,

ott folytatja, ahol abbahagyta, „- Te meggyógyulni? Te felébredni? Ah, szóval ez a gyengeelméjű négerbennszülöttül beszél. Kár volt Léon Blumnak olyan nagyon dicsérni a falusi közoktatást. És Bruno, nem szívelvén a szocialistákat, már látta magát, ahogy elélcelődik a rovásukra a párizsi vagy New York-i szalonokban.” Parancsolgat a szerinte alacsonyabb rendű falusiaknak, gúnyolódik a helyzethez alkalmazkodó útitársain, „Elképzelte Luce-t kaszával a kezében, aztán Loicot a kombájnon (ezt könnyebb volt elképzelni) s végül Diane-t, amint kaszál; ez a kép olyan apokaliptikus volt, hogy azonnal elhessentette” és a szeretőjén, akitől pedig anyagi helyzete függ. „- Ó, nem jó kukta a kis hölgy? – kérdezte maró gúnnyal Bruno, és elindult a tűzhely felé.” Nyíltan beszél a bankárnéhoz fűződő kapcsolatáról, „- Bizony, kis barátom! Luce-nak van egy férje Lisszabonban, továbbá egy szeretője, szerénységem,” ami

a környezete szerint inkább visszatetsző. Szerinte viszont bár ő csak egy szerető, de így legalább bekerülhet azokba a felsőbb társadalmi körökbe, ahova annyira vágyódik, és egyáltalán nem szégyelli, sőt büszke arra, hogy ő egy jó szerető „- A magánéletem egyedül rám tartozik, Loic! De ha már olyan kíváncsi, kérdezze meg Luce-t, hogy miért „fogad be az ágyába”. Kérdezze csak meg! – És Bruno finom kis nevetést hallatott.” Görcsösen kapaszkodik Luce Aderbe, fogva tartja, nem engedi, hogy az ingadozó, csaknem megtört asszony a szíve szerint döntsön a továbbutazásról. Valósággal uralkodik rajta Nem veszi észre, hogy a helyzet a betegsége alatt alaposan megváltozott, és nincs hatalma az asszony felett. Ő sürgeti az utazást, ami aratás után már Arlett asszony terveivel is egybevág A párizsi előkelőségek és a falusi gazdálkodók hogyan hatottak egymásra? (Fejlődési kérdés) Első találkozásukkor a

párizsiak rá voltak ugyan kényszerülve a segítségre, mégis úgy tettek, mintha ők tennének szívességet, hogy elfogadják a segítő kezet. Fennhordott orral fogadtak el bármilyen jó szándékú gesztust, csak hogy éreztessék párizsi mivoltukat, így folyamatosan lenézték a vidéki fiút. „- Ennél a bugrisnál tölteni az éjszakát! Hogy nyakig legyünk a ganéban?” A menedéket nyújtó házat csak rövid, kényszerű kitérőnek, egy pillanatnyi állomásnak gondolták, és e szerint is tekintettek rá. Az ott élő embereket pedig első látásra ítélték meg, például a ruhájuk, vagy a beszédstílusuk szerint, és nyíltan előttük ki is mondták, amit gondoltak. Előítéleteik voltak a vidéki emberekről „Szóval itt lakik a mi gyámolunk, ebben az isten háta mögötti ósdi majorban – gondolta Diane.” „úgy látom, crô-magnoniakhoz keveredtünk.” Aztán valahogy megváltozott a Párizsiaknak viselkedése. Kezdték szórakoztatónak

találni a vidéki életet, és egyúttal megkedvelték a házkörüli munkát is. „ Ritkán szórakozott ilyen jól, és soha még járgány nem ajzotta annyira fel, mint ez a masina,” „- Na, kipróbálja a mütyürkémet? Loic tisztára be volt gerjedve. Az előkelő Diane Lessing pedig nem tudott ellenállni a csábításnak, felkapaszkodott az arató-cséplőgépre, és ijedtségtől és gyönyörűségtől visongva, mint egy süldőlány, lassan körbedübörgött az udvaron” De a háziak még mindig csak a munkás kezeket vélték az idegenekben, és a szerint is bántak velük, figyelmen kívül hagyva ténylegesen meglévő magasabb társadalmi pozíciójukat. „megkapta Arlette-Memlingtől, hogy mit képzelnek, nem adják ingyen az üzemanyagot” Felszabadultak lettek, pedig nem a megszokott körülményeik között éltek egy két hétig, csak gondolataikban játszották el azokat a cselekedeteket és rituálékat amit a társadalmi helyzetük megkívánt tőlük,

mégis több szórakozást, és örömöt találtak a vidéki életben, mint azt valaha el tudták volna képzelni nagy sznobságukban, így hozzájuk egyáltalán nem „méltó” dolgokat tettek, segítség címszó alatt. A vidékieknek viszont soha sem tűnt el a gondolataikból, hogy miért is tartják itt a váratlanul érkezett vendégeiket, hogy dolgozzanak, segítsenek nekik az elvégzendő munkában, ha már miattuk egy ember kiesett, négyen talán helyettesíthetik őt. „Egész hasznossá tette magát – gondolta Diane -, ráadásul remekül szórakozik .” „Luce Ader bankárné ugrott a dézsához és az üvegmosó keféhez” Majd az ott töltött idő alatt, kicsit átformálódtak, és nem ragaszkodtak a bevált szokásaikhoz, és nem a saját osztálybeli etiketthez idomultak, és egyáltalán nem a szerint viselkedtek, inkább a saját örömüket szolgálóan cselekedtek, egy teljesen más, sokkal őszintébb világban érezték magukat. „Diane csuklott

egyet, de úgy, ahogy csak a részegek szoktak, mire – csakúgy, mint a hasonló illetlenségekre – a sznobok szabályai szerint szervtelen arccal és szóáradattal kell reagálni. Csakhogy Diane a „hukk” után nem azt csinálta, amit a szégyenkező csukladozók szoktak, hogy ugyanis vádló pillantást vetnek a mellettük állóra vagy ülőre, hanem valami hihetetlen dolgot művelt: kinyitotta a karjára akasztott fonott táskát, ingerülten belepillantott, aztán gondosan visszacsukta.” Végül, mivel mindannyian sajátjuknak érezték a cselekedeteiket, és eggyé váltak, ha rövid időre is jelen tetteikkel, sajnálkozva, és szomorúan hagyták ott újonnan megismert életüket, de örültek is annak, hogy visszatérhetnek régi életükhöz, mert igazából az az övék, bármennyire is megváltoztatta őket ez a kényszerű „kirándulás, vakáció”. „Ő, Loic, sajnálja itt hagyni ezt a helyet, ahol végre könnyedén el tudta viselni saját magát.”

Végül a vidékiek is szívesen látták az idegeneket, aki egyik pillanatról a másikra betoppantak hozzájuk, és színt vittek az addig sivár és megszokott életükbe. Diane új frizurát fésült Arlettnek, és kirúzsozta a száját, még némely ruhadarabját is odaajándékozta, bár szegény Arlett azt sem tudta mi célt is szolgál a rózsaszínű ajándék kabátka. Ki ezért, ki azért sajnálta, hogy a kedves idegeneknek távozniuk kell, mert nem tudják tovább marasztalni, megvendégelni őket. A háború fejleményeiről is érkeztek hírek Mindenkinek vissza kellett hát térni a megszokott életéhez. „Mindazonáltal Arlett egy kicsit elszomorodott (hiányozni fognak neki), de hát olyan ritkán támadtak érzelmei, hogy eszébe se jutott, hogy hallgasson rájuk” Mi az aratás jelentősége? (Elméleti kérdés) Az aratásnak csak a vidéki emberek életében van nagy jelentősége, amelyet a városiak nem igazán értenek meg, mivel sosem dolgoztak kétkezi

munkát, csak a társadalmi rangjuknak megfelelő csip-csup munkákat láttak el. Az aratás volt a feladat, amit el kellett végezni, ráadásul a háború, a német fenyegetettség a vidéket nem a megaláztatás miatt bolygatta fel, hanem az anyagi, illetve megélhetési gondok miatt féltek, illetve cselekedtek. Azt tartották fontosnak, hogy saját boldogulásuk érdekében legyen élelmük, és ehhez aratni kellett. A család férfitagjai közül kettőt is elvittek katonának, kevés volt a munkás kéz, jól jött tehát a négy jó erőben lévő ember. „Azt csinálnak amit akarnak, nekem ugyan mindegy! De időm, az nincs. Le kell aratnunk, ” Megérkezésüktől fogva a legfontosabb az volt a vidékiek számára, hogy a városiak segítsenek bármi áron. Mindent áldozzanak fel, legfőképpen a büszkeségüket, és sznobságukat, amiről nekik igazából fogalmuk sem volt, hogy mi az, de a földeken annak nem sok hasznát vehették. A munkáért cserébe szállást és

ételt adnak, aztán majd segítenek a továbbutazásban aratás után. „ Mihamarabb le kell aratni, még most, júniusban, mielőtt a friccek fölgyújtanák az egész szakramentumot.” „- Kérem, tekintsen bennünket fizető vendégeknek. - Arról szó sem lehet – közölte ellentmondást nem tűrő hangon a Memling. – Minálunk nem szokás fizetni, legfeljebb megszolgálni” „Végigmérte Brunot, aki éppen kávét töltött és kenyeret szelt magának. - Nicsak felébredt? Loic barátja már várja az udvaron az aratás végett. - Szívből sajnálom, kedves asszonyom, de nekem nem sürgős az aratás. Arlette-Memling lassan és megfontoltan elvette a szemlátomást farkaséhes Bruno elől a bögrét és a kenyeret. -Itt az járja, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék.” Az aratás elvégeztével a vidékiek egyszerű élete egyszerűségében kellett volna, hogy tovább folytatódjon, de ameddig a párizsi színes népség ott lakott a házukban, ez lehetetlen

volt, ráadásul a család többi tagját is haza várták, véget értek a harcok, a katonák siettek haza, mert úgy tudták, a tanya körüli munka várja őket. Jelen esetben az aratás a fizetség volt a szállásért, és ezt gondolták a háziak is és a vendégek is. A háziaknak itt véget ért a vendéglátás „Csak hát etetni, itatni kell őket, az aratásnak meg vége. Már nincs szükség rájuk.” De a Párizsiak számára a vendéglátás több volt egyszerű szállásadásnál, az ő életük megváltozott, már semmit sem tekintettek annak, ami régen értékrendjükben alsó kategória volt, amit lenéztek és gúnyoltak