Történelem | Tanulmányok, esszék » Bibó István - A kelet európai kisállamok nyomorúsága

Alapadatok

Év, oldalszám:2005, 5 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:91

Feltöltve:2009. október 15.

Méret:26 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!

Tartalmi kivonat

Bibó István - A kelet európai kisállamok nyomorúsága A modern nemzetek kialakulása meghatározó folyamat az európai történelemben. Bibó ezt a nemzethez fűződő érzelmek tömegessé válásától számítja. Szerinte ez a folyamat okozhat morális és materiális gyarapodást, morális és materiális elnyomorodást és elaljasodást, valamint zsákutcába is vezethet (sajnos példákkal nem illusztrálja a variációkat). A nemzetet mint szüntelen változót tekinti, de „szívósságot”, stabilitást lát a mélyükön. A nemzetek kialakulása Nyugat-Európában az 5.-6 században, a római birodalom felbomlása után kezdődik meg. Keletebbre haladva már csúszás figyelhető meg, a német állam a 9 században jött létre, közel egy időben a magyar, lengyel, cseh államokkal. Az orosz és a balkáni népek is ekkor alapítottak hazát maguknak. Bibó a nyelvi, nemzeti öntudat kialakulását a konstanzi zsinattól (1414) számítja. Az igazi modern állam a

15.-17 század közt jön létre Nyugat-Európában Teljes áttörést a francia forradalom (1789) hoz a tömegérzelmek kialakulásában. A tömegérzelem a demokrácia és a nacionalizmus atyja, melyeket egymástól nem lehet elválasztani. Nacionalizmus nélkül nincs olyan bizalmi keret, melyre demokráciát lehetne építeni. Közép-Kelet-Európa népei sajnos nem ezt az egyszerűnek tűnő utat járták be, minek fő oka két ide nem illő államszervezet, az Oszmán Birodalom és a Habsburg Monarchia. Ezek Bibó szerint nem is igazi államok. A 18.-19 században a Monarchia népeinek nemzeti érzése a felszínre tör (ezek még nem igazi tömegérzelmek, legalábbis eleinte nem). A nemzeti érzést elsősorban nem a nyelv, hanem a közös történelem táplálja, de itt a nyelv válik nemzetformálóvá. A nyelvi határok „folyékonyak”, ezért az egyes nemzetek erejükhez mérten kiegészítik gazdasági határokká, ez konfliktusokhoz vezet. Alapvetően ezen okok

vezettek a térség instabilitásához, ami minden államnál máshogy nyilvánult meg. Lengyelország felosztása a porosz és orosz követelések miatt történt (ennek alapjául szintén a nyelvi és a tényleges határok eltérése szolgált). Lengyelország eltűnt a történelem süllyesztőében, több mint száz évre. Az első világháború utáni jóvátételnél elkövették az a hibát, hogy túlzott területigényléssel léptek fel az ukránok lakta területeken, ami ismét konfliktusokkal járt. Magyarország tragédiája 1848-49-el kezdődik. A szabadságharcban egyszerre kellett megküzdeni az elnyomó birodalommal és a saját kisebbségeinkkel is, így az eredményhez kétség sem férhetett. Trianonnál az elcsatolások sokkoló mértékűek voltak, mert a környező országok elkövették ugyanazt a hibát, amit mi is, a határaikat „kikerekítették”. Ez arra „jogosította fel” a nemzetet, hogy visszavághasson az igazságtalanság ellen. Csehország

területén jelentős számban éltek német nemzetiségűek, így itt ütközött össze két európai eszme, a nagynémet birodalomé és a pánszlávizmusé. Ez utóbbinak köszönhetően összetákolódik egy nyelvileg rokon, de történelmileg különböző nemzet. E nemzet mellett él még két jelentős számú kisebbség, a magyar (akiknek sem, nyelvi sem történelmi kötődése sincs ehhez az államhoz), és a német (történelmi kötődésűk ugyan van, de nyelvi nincs). Ez az új állam Csehszlovákia. Csehszlovákiának, mint nemzetnek volt egy nagy előnye Magyarországgal és Lengyelországgal szemben, az optimizmusa, mert eddig nem történt vele igazi tragédia. A kisebbségeit hátrányosan megkülönbözteti, ezzel eléri, hogy 1938-ban ők sem lesznek vele szolidárisak. Hitler csapatainak bevonulása után, már a csehszlovákok (csehek és szlovákok) is átélik a tragédiát. Európa cserbenhagyta őket, ez a későbbiekben feljogosítja őket a

kitelepítésekre. Az instabil helyzet és a konfliktusok teret hagynak a zavaros filozófiáknak és a hazug propagandának. Egzisztenciális félelem alakul ki a közösségért (nemzetért), e szerint a nemzeti keretekért harcolni kell, helyre kell azt állítani. Ezek a tényezők antidemokratikus nacionalizmushoz vezetnek. „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” Közép-Kelet-Európa országai féltek, mert nem voltak demokratikusak, és nem lettek demokratikusak, mert féltek. A népek vezetői közt is különbségeket találhatunk: míg nyugaton jogászok, közigazgatási szakemberek, politikai írók

és a gazdasági élet vezetői irányítottak; addig keleten nemesek, uralkodók, katonák és az úgynevezett nemzeti intelligencia (írók, nyelvészek, történészek, papok, tanítók, etnográfusok) vezette az országokat. Az utóbbira szükség volt a megfelelő eszmék, ideológiák gyártásához, melyek saját felsőbbrendűségüket hirdették. Ez a létért való harcra ösztönzött, a veszély állapota termékeny – tartották ők. A nemzeti öndokumentációra épített zavaros eszmék vezették a kelet-európai államokat. Zavaros publicisztikákban Abszolút Jó és Abszolút Rossz nemzetek léteztek. Mindezek az okok megakasztották a társadalmi és politikai fejlődést. „ e terület politikai élete tele van kicsinyes és kidolgozatlan területi ellentétekkel, és minden itteni nemzet úgyszólván összes szomszédaival az állandó viszálykodás állapotában van.” A kisebbségi elnyomás, a kisebbségi sérelmek a kisebbségi lét

elviselhetetlenségéhez vezetnek. Tehát ezen államok közt permanens a területi vita. Bibó szerint a területi vita mélyen antidemokratikus. „A demokrácia ugyanis a műgonddal alkotó ember szemléletének győzelmét jelenti a hódító és birtokló ember szemléletével szemben” A vezető szerep igénye minden kelet-európai államban jelentkezik, ezt eltérő frazeológiával támasztják alá. A magyarok ezer éves történelmi államukkal, a csehszlovákok az 1918-19-es békék jogosságával. Az egymással szembeni területi igények megmaradnak és háborúhoz vezetnek. A birtokló oldal a békét a követelő az igazságosságot tartja fontosnak Mindezekből Bibó azt a tanulságot vonja le, hogy a terület nem alapvetően barbár, hanem konszolidálható, lemaradását az eltérő történelmi fejlődése okozza. A konszolidáció nehéz, de nem lehetetlen, ezért nem szabad róla lemondani. Véleménye szerint az első lépés ez irányba a határok

etnicizálása, ugyanis abszurdumokhoz vezet a gazdasági, közlekedési és stratégiai határok fenntartása. A következetesen kijelölt etnikai határok elengedhetetlenek a konszolidációhoz. A kevert lakosság, illetve az etnikai szigetek sem okozhatnak akadályt, ha azok nem történelmi lényegűek, ha mégis akkor a vitás határszakaszoknál a népszavazást, vagy extrém esetben akár a lakosság cserét sem tartja kizártnak. A föderáció lehetőségét viszont elveti, mivel az adott nemzeteknek nincsenek olyan közös érdekei, amire ezt alapozni lehetne, ezért ez irreális. Az önrendelkezési jogot eleve óvatosan kezeli, ugyanis ez túlzott népszavazási lázhoz vezetne, valamint Hitler is az önrendelkezési jogra alapozta a náci terjeszkedést, így ennek már rossz visszhangja van. Tehát mint látjuk a béke kérdése e területen igen kényes téma. Bibó Guglielmo Ferrerot az olasz történetírót idézi: „Minden békeszerződés a legyőzöttnek

valamiféle kényszerítését foglalja magában. De ugyanakkor a lelkiismeret elemi követelménye az, hogy csak szabad beleegyezésből születhetik kötelezettség Az igazi békekötés tehát csakis azon az ellentmondásán keresztül válik lehetségessé, hogy egy természeténél fogva kényszerjellegű aktushoz elég szabadságot s a követelt áldozatokhoz elég előnyt vegyítsünk ahhoz, hogy a szerződés erkölcsi kötelezettségvállalássá lehessen, s a legyőzöttnek is inkább érdekében álljon tiszteletben tartani, mint megszegni.” Bibó szerint vissza kellene térni a 18. századi békekötésekhez, mert azok ilyen szempontból is kielégítőek voltak. Az 1815-ös napóleoni háborúkat lezáró béke még elvi szempontokat is tartalmazott. Elvek nélkül viszont nem lehet jó békét kötni, mert minden követelés a „Miért ne?” kérdésre lesz válasz. A konszolidáció hiánya viszont áttételekkel magában rejti a 3. világháború esélyét –

véli Bibó