Szociológia | Szociológiatörténet » Dévényi Dóra - Szegénység és létminimum

Alapadatok

Év, oldalszám:2009, 4 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:78

Feltöltve:2009. október 15.

Méret:43 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

Dévényi Dóra - Szegénység és létminimum Feldolgozott irodalom: SZALAI JÚLIA : URAM! A JOGAIMÉRT JÖTTEM! (40.-66o) A régi szegénység mélyült, de melléje új is termelődött. A szegénység jellege megváltozott: a korábbi szegénységet, melyet a társadalmi egyenlőtlenségekkel lehetett jellemezni, a tömeges leszakadás fenyegetése váltotta fel. A mai szegények jelentős részének a dezintegráció, a társadalomból való kitaszítás tényeivel és fokozódó veszélyeivel kell szembenéznie. A szegénység mércéje: a létminimum Egy társadalom szegényeinek számát az ún. szegénységi küszöb vagy létminimum jövedelmi szintje alatt élők számával közelítik. A létminimum nem objektív kategória, összegét, tartalmát mindenütt az adott társadalom történelmi tradíciói, kultúrája, általánosan osztott értékei, közvetlenebbül pedig a politikai erők ütközéseiből születő kompromisszumok alakítják. A gond az, hogy a létminimum

számításoknál nem veszik figyelembe, hogy a magyar családok többsége, a „nem szegények” nem a főfoglalkozásban megkeresett jövedelmekből, hanem a második gazdasági tevékenységek bevételeiből képes a lépéstartásra. S így nem véletlen, hogy a kialakított létminimumok az átlagjövedelmek 52-68%-át teszik ki, ami nemzetközileg sem mondható alacsony aránynak, tehát a számított szintek nem alkalmasak a szegények számának megállapítására, azt rendre alábecsülik. Így a vizsgálatok és a belőlük származó adatok „középre” húznak, azaz szabályos gazdálkodási viszonyokat követnek, márpedig a szegények megélhetése éppen nem szabályos. A hazai jövedelemviszonyok „szabálytalanságára” a legjobb példa a lakásszerzés költségeinek a problémája: Magyarországon a lakásoknak a jövedelmekhez viszonyított igen magas ára, a megfelelő hitelkonstrukciók teljes hiánya, az állami lakáselosztás jelentéktelen hányada

miatt a lakásszerzés még a középszinten élők számára is nehézséget okoz, nemhogy a szegényeknek. A szegénység változásai a 70-es, 80-as években A létmin. szintje alatt élők száma az évtized során nagyjából állandó volt, de lényeges változások következtek be a szegények társadalmi összetételében: - Megnőtt a városi aktív háztartásokban élők, és visszaszorult a falusi nyugdíjasok aránya. Míg a 70-es években a városiak a szegények kevesebb mint 40%-át tették ki, a 80-as években már 70%-ra emelkedett az arányuk. - Drámai növekedés figyelhető meg a létmin. alatt élő gyerekek arányában A gyerekes családok veszélyeztetettségére utal, hogy a gyesen lévők súlya a szegények között megháromszorozódott. - A nyugdíjasok a szegények között ma relatíve kevesebben vannak, mint 15 évvel ezelőtt. Ennek 2 oka van: 1. Többségben vannak az „új” nyugdíjasok, akik munkahelyeikről már viszonylag magasabb keresettel

vonultak vissza, mint elődeik. 2. Mára jelentősen csökkent az eltartottak, azaz a ház körüli munkákban megöregedő falusi háztartásbeli feleségek aránya, ma már általában mindkét házasfél kap járandóságot. A szocializmus modernizációs programja és a szegénység A korszak szegénysége döntő részben a rendies viszonyokhoz kötődött, bázisát a polgári fejlődésből kirekesztett, az ipari világhoz legfeljebb részlegesen kapcsolódó, s onnan a vidék alávetettségébe visszaszoruló társadalmi csoportok adták: - nincstelen agrárproletárok - ipari, mezőgazdasági munkát végző napszámosok - uradalmi cselédek - a mezőgazdaságból megélni nem tudó, tartós városi munkát nem lelő törpebirtokosok - szegényparasztok Előttük a modernizáció intézményei zárva maradtak. A szocializmus megoldási kísérlete: az iparosítás, amely nem csupán gazdaságpolitikai program, hanem a modern világhoz való csatlakozás, maga a fejlődés.

A válságon a rendies viszonyok „melegágyának” tekintett mezőgazd. radikális visszaszorításával igyekezett úrrá lenni. A szocializmus a viszonyok mindenoldalú központi szabályozásával nemcsak a feudális rendiséget, de a polgári világ egyenlőtlenségeit is meg kívánta haladni. Azonban a háború előtti szegénység egyszerű transzformációját végezte el csupán: - az egykori uradalmi cselédekből állami gazdaságok gyalogmunkásai - hajdani agrárproletárokból ingázó segédmunkások - szegényparasztokból tsz-ek és iparvállalatok betanított munkásai lettek, a pozíciójuk és a hozzájuk való viszony nem változott, tehát a szegénység töretlen reprodukciója tovább folytatódott. Ennek a helyzetnek megint nem az alacsony jövedelem volt a legfőbb jellemzője, hanem az, hogy az uralkodó társadalmi intézmények használatából ki voltak rekesztve ezek az emberek. Az új szegények azok voltak, akiknek életét a szocialista

keretek határozták meg, iskolájuk, foglalkoztatásuk, lakásuk, gyermekeik jövője, de öregkori megélhetésük is a szocialista intézményrendszer egyetlen pillérén nyugodott, s ez jól megkülönböztette őket a többség lassan kialakított „nyugatiasodó” életformájától, ahol az önvédelem, az előrejutás, a megélhetés igazi biztosítékát a második – az informális családi – háttér nyújtotta és nyújtja. HATALOM ÉS SZEGÉNYSÉG A rendszer az osztálykülönbségek megszüntetésére épült. Elosztáspolitikájának alapelve a szocialista szervezetekbe való betagozódása volt. A részesedés alapelve a párt totális uralmának való alávetettség volt, s a szegénység létének elismerése a rendszert éppen az uralom totalitásában kérdőjelezte volna meg. Nem véletlen ezért, ha a szegénység különböző tünetei rendőri intézkedéseket vontak maguk után. - a munkanélküliség munkakerülésként értelmeződött, és rendőri

figyelmeztetéssel járt, „visszaesőkˇ” esetén pedig börtönbüntetés járt - hajléktalanságra a munkásszállók kaszárnyaélete - a gyerekek ellátatlanságára a szülők nevelési jogának megvonása, s az állami gondozás - az öregkori szegénységre a szociális otthonok - az alkoholizmusra az elvonók totális felügyelete volt a válasz. A rendszer liberalizálódása e tekintetben legfeljebb annyi változást hozott, hogy a szegénység félig-meddig „magánüggyé” vált, a hatóságok a kérdést a családi defektusok egyik megnyilvánulási formájaként értelmezték és kezelték. Tehát aki szegény, az azért, csak magát okolhatja. A tényleges hazai modernizációt és vele széles társadalmi rétegek anyagi előrejutását valóban a második gazdaság, pontosabban a 2 gazdaságban való egyidejű részvétel, a kétpillérű életberendezkedés teremtette meg. A „lemaradás” immár tisztán az egyének és családjaik önmaguknak

betudható hibájaként tűnt fel. Általános életvezérlő elv lett, hogy a szocialista szabályok tudomásul vétele mellett ki-ki szabad választása szerint dolgozhat, és boldogulása csak szorgalmán valamint ügyességén múlik. Ha nem jut előre, akkor valami „baj” van vele, s a többségitől elütő magatartása semmiképp sem ok arra, hogy ezért őt a köz támogassa. A szocializmus összeomlásával eltűnik a szocialista szervezeti tagság külsődleges integrációs abroncs, és ami az abroncs szétesése után előttünk állt, az a két részre szakadt magyar társadalom volt. A szegénység legfőbb forrása tehát a „szocialista pillérre” való ráutaltság volt. A nincstelen rétegek voltak a szocialista modernizáció megcélzottjai, akik számára a bérmunkási viszony történelmi értelemben valóban modernizációt jelentett: a közvetlen patriarchális függést megszüntette, de létviszonyaik személytelenebbé váltak. A szocialista

nagyiparba való bevezénylésük a korábbi uralomformák egyszerű továbbvitelén nyugodott, s legfeljebb technikai vonatkozásokban tartalmazott újításokat. A második gazdaságban való részvétel enyhített a nehézségeken, de hogy sikeres legyen a kétpillérű életberendezkedés, bizonyos előfeltételeket kellett teljesíteni: 1. Az informális gazdaság szorosan ráépült a formálisra Az első gazdasághoz csak lazán kapcsolódó csoportoknak eleve kevés esélyük volt a másodikban való részvételre. Sem önálló tőkéhez, sem időhöz, sem kapcsolatokhoz nem jutottak hozzá, ha nem épültek be a szocialista termelés folyamatába. A második gazdaság nyújtotta relatív függetlenséghez tehát eleve csak azoknak volt útjuk, akik kellően biztos és érdemes pozíciókat tudtak maguknak az elsőben. 2. A sikeres kispolgárosodáshoz családi munkaszervezetre volt szükség, amely szorosan együtt tudott működni, s meg tudta oldani a feladatok és szerepek

váltogatására a munkamegosztást. Márpedig az ingázók, vagy a jobb bér reményében az ország másik sarkába költözők munkaerejére az otthonmaradottak aligha építhettek. 3. A családon túlnyúló közösségbe való beágyazódás, beépülés igényelte az egyes tagok rendszeres, akár a munkahelyi, akár lakóhelyi részvételét a közösséget éltető informális hálóban. Ezt az előfeltételt nem kellene kihangsúlyozni, hogyha a kényszermobilizáció révén nem jöttek volna létre gettósodott közösségek, amelyek kollektíve zárattak ki a második gazdaságban való részvétel lehetőségéből. Informális háló híján pedig eleve hiányoztak bármifajta polgárias kitörési kísérlet alapfeltételei. Azaz a szocialista rendszer összeomlása a társadalmi dezintegráció forrása lett. A korábbi szocialista munkahely elvesztése sokak számára nem egyszerű munkanélküliséget, hanem a társadalmi tagság megvonását a margón kívülre

taszítást jelenti. A megélhetés napi kényszere az ügyesebbeket beszorította a fekete gazdaságba, de hosszabb távon ez sem volt megoldás. A feketegazdaság ördögi köréből nincs menekvés. Az egyik bizonytalan és alulfizetett munkából sodródtak a másikba. Intézményesített viszonyok és a létezésüket igazoló regisztrációjuk híján előbb-utóbb elveszítik jogosultságaikat: nem számíthatnak nyugdíjra, táppénzre, hitelre, eü.-i ellátásra, mindazokra az alapellátásokra, amelyek a társad. „normális” tagjainak kijárnak kizárólagos kapaszkodóik a helyi önkormányzatok és a karitatív szervezetek segélyezési hivatalai maradnak. Az államtalanítás csapdái Míg egyfelől a második gazdaságban az autonómiatörekvések az állampolgári hatalmának és beavatkozási lehetőségeinek csökkentésére sarkallnak, addig komoly harcok folynak az állami források változatlan fenntartásáért. Tehát a rendszerváltó magyar társadalom

politikai hatalmában gyenge, gazdasági hatalmában azonban minden eddigieknél erősebb államot kíván. Az állam jelenlétével kapcsolatos ambivalenciák számos tényezőkkel magyarázhatók: - Az államról teljesen leválasztott független magántevékenységhez stabil tőkefedezet és kiépült piac igényeltetne, azonban egyik sem teremtődött meg a korábbi évtizedek során. Ezért az állami lábra anyagi értelemben még szükség mutatkozik, noha hasznosításának a magántőke gyarapodása a célja. - Ugyancsak az állami gazdasági jelenlét iránti szükségletet mutatja, hogy a termelés szerkezetének átstruktúrálódása stabilnak tekintett piaci kapcsolatokat is kikezdte: az állami cégek privatizációja a biztosnak hitt állami megrendeléseket, a KGST és a keleti piacok összeomlása pedig a kialakult export-viszonylatokat kuszálta össze és bizonytalanította el. - A legkülönbözőbb csoportok látják úgy, hogy itt az idő, hogy az állam

kártalanítsa őket történelmi sérelmeikért és évtizedes lemaradásukért, s immár segítse az előrejutásukat. Tehát a honi út változatlanul az államosított modernizáción keresztül vezet. Ennek a szegények a kárvallottjai, mivel ők kiszorulnak az állami tulajdon szétosztásáért folyó versenyből, így nem élveznek a tulajdonhoz kötődő adókedvezményeket, nem részesednek hitelekből. De egyfajta második rendbe taszítja őket az erős állam fenntartásáért folyó küzdelem is, azaz az állam forrásainak privatizációs célzatú kisajátítása. Új legitimációs elv jut diadalra: A közforrásokból való részesedésre az kap jogot, aki fenntartásukhoz magánerővel hozzá is járult. Legnagyobb csoportjuk a tartós munkanélküliek, de kárvallottjai közé tartoznak még az aprófalvas települések lakói, volt tsz-dolgozók, a munkásszállások bezárásával fedél nélkül maradt egykori ingázók és a cigányság. A második rend

törvénye tehát: a lemaradás az autonómiára való jogról az elemi megélhetés érdekében