Művészet | Művészettörténet » Középkori tánc

Középkori tánc Az Árpád-kor táncművészetéről Az Árpád-kor táncos jelenségeiről szóló hazai és külföldi források csekély számúak, szűkszavúak, s ezzel együtt igen sokfélék. Ahhoz, hogy közöttük könnyebben eligazodhassunk, a zenetörténet által használt fogalmakat hívjuk segítségül. A musica sacra, musica aulika, musica bellica és musica profana kifejezések a középkori művelődésnek azokra a területeire utalnak, ahol a zenének kitüntetett szerepe volt. A táncnak ebben a korban még nem volt a zenéhez hasonló társadalmi helyzete, műfaji-formai kidolgozottsága. A szakrális tánc, udvari tánc, harci tánc és profán tánc fogalmakat azonban - a zene és táncművészet szoros kapcsolata révén - mégis alkalmasnak ítéljük a korabeli táncos jelenségek közös vonásainak megragadására. Szakrális táncok A kereszténység korai századaiban még általános szokás volt a szent helyeken (templomban, temetőben, szentek

sírhelyénél) való táncolás. Tertulliánus római egyházi író szerint például a 2. és 3 század fordulóján a keresztények a canticumokat és himnuszokat a templomban tánc kíséretében adták elő. A bibliában előforduló táncos jelenetek az idők folyamán szakrális táncok témájává, s szakrális tárgyakon való ábrázolásaik beszédes szimbólumokká váltak. A tánc a zenéhez, költészethez hasonlóan az Istenhez való közeledés eszköze volt a keresztény ember számára. Általános felfogás szerint a tánc az angyalok szent foglalatossága, s a bűnös lelkek a pokolban szintén extatikus táncban vezekelnek bűneikért. Az idők folyamán a keresztény egyház egyre nagyobb veszélyt látott az újonnan megkeresztelt népek rituális táncaiban, amelyeknek eleinte helyet adtak az istentisztelet rendjében, az ünnepek előestéjén s az ünnepek idején végzett szertartásokon. Profánnak, illetlennek tartották azokat, pedig gyakorlóik szerint

ezek is ugyanolyan szent táncoknak számítottak, mint a korai keresztények körtáncai. A jelentős egyházatyák szinte mindegyikétől maradt hátra olyan írásos emlék, amely a profán táncok tiltásáról szól. Az egyetemes és helyi egyházi zsinatok végzései között is gyakran találkozunk a táncok, a hivatásos szórakoztatók (jokulátorok) előadásainak tiltásával szinte a középkor végéig. Az 1198-as párizsi, 1215-ös római és az 1279-es budai zsinat végzései például nagyon hasonló módon rendelkeztek e témáról. A Budai zsinat 46. végzése szerint "a papság ne tűrje, hogy a nép a temetőkertben, vagy magában a templomban táncra kerekedjék, mert Szent Ágoston szerint is inkább kapáljon, vagy szántson valaki ünnepnapon, mintsem, hogy táncoljon. A források alapján úgy tűnik, hogy amikor a magyarság körében a keresztény hit általános érvényűvé vált, akkorra már az egyház a gyakorlatban teljesen elfordult a tánctól,

s a középkori misztikus gondolkodók hatására egyre inkább az ördög szerzeményének tartotta. A hazai vonatkozású tánctiltó emlékek közül érdemes megemlíteni Szent Gellért 1001 és 1004 között írott elmélkedését, amelyben kikel a papok rossz szokásai ellen, akik kedvelik a vadászatot, a perlekedést, s nem vetik meg a jokulátorokat (zenéléssel, tánccal, zsonglőrködéssel foglalkozó mulattatókat) sem. Kálmán király idejében, 1100-ban az esztergomi zsinat kénytelen volt rendreutasítani a "kalendás lakomákon résztvevő papokat kicsapongó magatartásuk miatt. A sorozatos tiltások miatt a táncok a középkor folyamán fokozatosan eltűntek a templomokból, a szakrális illetve bibliai témájú táncok ábrázolásának divatja azonban - a fönnmaradt emlékek tanúsága szerint - még tovább élt egy ideig. Ezek talán legszebb Árpádkori példája Magyarországon a Monomachos korona két rekeszzománc képe, amely valószínűleg

Mirjam prófétanő győzelmi táncát mutatja a Vörös-tengeren való átkelés nyomán. Bizánci munka, amelyet Konstantinos Monomachos császár ajándékozott II Géza királynak az 1070-es években. Szintén Bizáncban készült az a bronz tál, amely különféle zenészeket és egy akrobatikus pózban lévő női alakot ábrázol. A nemzetközi párhuzamok alapján valószínűsíthető, hogy ez a figura a bibliai Salomét ábrázolja. Ezt az alakot látjuk több nyugat-európai templom kapuján és oszlopfőjén (pl. a veronai Szent Zénó egyházban a 11 századból). Népszerű egyházművészeti téma évszázadokon keresztül az angyalok táncának ábrázolása is. Már Nagy Szent Bazil bizánci egyházatya azt írja a 4. században, hogy az angyalok legfőbb foglalatossága a mennyben a tánc (tripodium), amelyet követendő példának tart a földi halandók számára. Az Árpád-kori Magyarországról eddig nem tudunk ilyen esetről, azonban az európai párhuzamok

alapján valószínűnek tartjuk, hogy egykor nálunk is előfordult. Sajnálatos, hogy középkori illusztrált könyveink (Képes legendárium, Nekcsei Biblia, Képes Krónika) egyike sem tartalmaz szakrális, illetve bibliai táncra vonatkozó ábrázolást, ugyanakkor 12-13. századi nyugat-európai kódexekben többször megjelenik Dávid király tánca a frigyláda előtt, a Góliátot legyőző Dávid táncos köszöntése, az angyalok mennyországbeli tánca. Udvari táncok Európa formálódó kulturális egységének egyik beszédes bizonyítéka az a középkori társastánc divat, amely nyugatról kiindulva a kontinens nagy részén elterjedt. Hátterében az európai nemesség sajátos életstílusa és kultúrája, az ún. lovagi életforma állt, amelynek a tánc is szerves részét képezte. A lovagi költészet és zene mellett a tánc is hozzájárult ahhoz, hogy a nemesség jól észrevehetően megkülönböztesse magát a parasztságtól és a polgárságtól, s

világszemléletének legjobban megfelelő kultúrát hozzon létre. A legelterjedtebb tánc a körtánc volt, mely eredetileg egy énekszóra járt női körtáncból és egy körben haladó, hangszeres kíséretű, sétáló páros táncból állt. Idővel e két rész karakterében közeledett egymáshoz, s az előzőt is járták párosan, hangszeres kíséret mellett, majd újabb, gyors tempójú, ugrós táncokkal egészültek ki. 13. századra már nálunk is kialakultak a lovagi kultúra virágzásának feltételei - a helyhez kötött királyi udvartartás, a kiegyensúlyozott hatalmi viszonyok és intenzív nemzetközi kapcsolatok. III Béla és Zsigmond uralkodása közötti időben a magyar királyi udvar nagy tiszteletnek örvendett, uralkodók találkozásának színhelye volt. A magyar királyok rokoni kapcsolatba kerültek olyan uralkodói családokkal, akik Európa legfényesebb lovagi központjait mondhatták magukénak. Az uralkodók látogatásai, a családi

ünnepek, koronázások, követek fogadása, nemzetközi tárgyalások feltehetően a lovagi szertartások szabályai szerint történtek, ahol elmaradhatatlanok voltak a bajvívások, lovagi tornák, lakomák, vadászatok, táncok és egyéb látványosságok. Harci táncok A kalandozó magyarokra vonatkozó egyik 10. századi följegyzés - az Ekkehard krónikában leírt szentgalleni kaland - arról tanúskodik, hogy a harcosok a kolostor udvarán győzelmi torhoz fogható mulatozásba kezdtek, s "csapongó jókedvvel táncoltak vezéreik előtt". Később, Anonymus Gestája is többször említi a honfoglalásról írva, hogy Árpád vitézei a sikeres hódítások után lakomát tartottak: pl. a Nyíri részek elfoglalásakor "a vitézek nagy örömmel örvendezének és lakomát tartván, ki-ki dicsekszik vala győzelmével". Az Attila hun király városának vélt Etzilburg (Óbuda) harc nélküli bevétele nyomán tartott 20 napos örömünnepről pedig

úgy szól, hogy saját korának lovagi pátoszával színezi át a történteket. Ezek az említések olyan pantomimikus játékot-táncot takarhatnak, amilyen az ázsiai népek folklórjában máig megtalálható. A korai harci táncokra vonatkozó csekély forrásaink ilyen módon valószínűleg széleskörű, gazdag történeti hagyomány elhalványuló elemeiként értékelhetők. Profán táncok A középkori egyház profánnak minősítette mindazt, ami a megszentelt vallási élet keretein kívül esett, s nem volt összeegyeztethető a keresztény egyház hitelveivel, eszményeivel. Ilyen módon kívül rekedt ezen a körön a keletről hozott és az itt talált hagyományos kultúra számos eleme (hősénekek, rituális táncok, kultikus szertartások), valamint az ókori római, bizánci (s talán keletebbi) kultúrák emlékeit megidéző, táncoló, éneklő, zenélő előadók tevékenysége is. A magyar forrásokban gyakran emlegetett jokulátorok, historiók,

tombások, regösök, igricek (hivatásos mulattatók) letelepedési helyéről, birtokviszonyairól részletes ismereteink vannak, az általuk létrehozott művekről azonban alig emlékeznek meg. A híradások alapján úgy tűnik, hogy egy olyan társadalmi rétegről van szó, amely többféle eredetű, igen különböző helyzetű emberekből áll. Sokan közülük letelepedtek és királyi, főúri szolgálatban élnek, mások pedig szerte Európában vándorolva keresik a kenyerüket. Szolgálataikra igényt tartanak a világi és egyházi főurak, papok, szerzetesek, városi polgárok és a jobbágyok is. A 12-13 században egy ügyes mulattatónak verset rögtönözni, akrobatikus mutatványokat végezni, hangszeren játszani, énekelni, táncolni egyformán tudni kellett. Az Árpád-kori magyar köznép hagyományos táncaira - források hiányában - szintén a későbbi korok történeti forrásai és a 19-20. századi népitáncok alapján lehet következtetni Az

összehasonlító történeti- és folklórkutatások alapján úgy tűnik, hogy ebben a korban a hagyományos kultúrában a tánc, a zene, a dráma, a játék és a sport egymással szorosan összefonódva jelentek meg a rítusokban, rítusokon kívül, szakrális és profán környezetben egyaránt. Ezekből az elemekből összeálló jelenséget pl Anonymus a 12-13 század fordulóján Árpád fia Zolta menyegzőjének leírásakor a "ludere" (játszani) szóval jelöli. Magyar nyelvű forrásokban előfordul a "tombol" szó is. A "tánc" kifejezés mint egységes, csak a ritmikus mozgásművészetet jelölő elnevezés ebben a korban volt kialakulóban Európában, s mint nemzetközi vándorszó csak a 14. század közepén jelent meg Magyarországon