Arcok > Világirodalmi arcképcsarnok > Dürrenmatt, Friedrich (1921 - 1990)

Dürrenmatt, Friedrich Svájci német drámaíró, elbeszélő, esszéista
1921. január 5-én született Konolfingenben, a Bern Kantonban.
Apja református lelkész volt. Gimnáziumi tanulmányait Bernben végezte, majd a berni és a zürichi egyetemen filozófiát, filológiát és teológiát hallgatott. Először rajzolóként és grafikusként dolgozott, majd a zürichi Weltwoche színikritikusa volt, valamint kabarészerző. Egy évadon keresztül a bázeli színház igazgatásában vett részt. Írásaiból élő íróként Neuchâtelben telepedett le, jómódban, békésen, eseménytelenül élt.

A 40-es évek közepétől ír. Legkorábbi művei szatirikus bűnügyi történetek, mint A bíró és a hóhér, 1952, kisregény, A gyanú, 1953, A baleset, 1956, Az ígéret, 1958 című regények, abszurd hangvételű elbeszélések, mint pl. Az alagút, 1952, parodisztikus társdalmi példázatok, mint a Görög férfi görög nőt keres, 1955 című „prózakomédia”. Kisregényeiben egyrészt a kafkai hagyomány tudatos folytatója (A város), másrészt a bűnügyi regények megszüntetve megőrzője (A baleset, Az ígéret).

Groteszk példázatok az 50-es évektől kezdve írt hangjátékai, melyek olykor éppen valamely prózaművének átdolgozásai, de nemegyszer a később színpadi művek valamelyikének előtanulmányai.

1959-ben a mannheimi Schiller-díjat, 1960-ban a svájci Schiller-alapítvány nagydíját nyerte el. A Schiller-díj átvételekor mondta: „A forradalmárok ama régi hittétele, hogy az ember képes és köteles megváltoztatni a világot, az egyén számára megvalósíthatatlanná lett, érvényét vesztette, ez a tétel már csak a nagy tömegek számára használható jelszó, politikai robbanótöltet, a sokaság hajtóereje, az éhezők szürke hadseregeinek reménye. A rész nem olvad többé az egészbe, az egyén a közösségbe, az ember az emberiségbe. Az egyén számára nem marad más, mint a tehetetlenség, az az érzés, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy nem szólhat bele a dolgokba, hogy le kell buknia a felszín alá, ha nem akar végleg elmerülni.”

Drámaíróként Brecht óta a német nyelvterület világszerte legsikeresebb drámaírója.

Irodalmi őseinek Plautust, Molière-t, Wedekindet, Shaw-t, Wildert tartotta, de életművére Brecht gyakorolta a legnagyobb hatást, mely elsősorban a közéleti problematika állandó fölvetésében jelentkezik.

Pályája kezdetén világképére az egzisztencializmus hat, sajátos protestáns színezettel.

Alapaxiómája: a világ abszurd, érthetetlen, mint ahogy Isten akarata sem érthető.

Korai darabjaira a misztériumjátékok hangvétele, formai megoldásai a jellemzők (Meg vagyon írva, 1947); átdolgozva: Az újrakeresztelők, 1967). A vak, 1948 című drámájának

az a „keresztény paradoxon” adja a konfliktusát: miképp lehet összeegyeztetni az Isten végtelen jóságába és mindenhatóságába vetett hitet az általa teremtett világ gonoszságával.

Második alkotói korszakában - bukások és sikertelenségek után - érdeklődése a társadalmi paradoxonok, ellentmondások ábrázolására irányul. Filozófiai, világnézeti kapaszkodói - Kafkához hasonlóan - az eltömegesedés, az egyéni és a közérdek antagonisztikus ellentéte, az állam végletes elbürokratizálódása. Theaterprobleme (Színházi problémák, 1955) című tanulmánykötetében írja: „A mai állam... áttekinthetetlen, névtelen bürokrata szervezetté vált... a mai közéleti ténykedés lényegében szatírjáték, a színfalak mögött zajló tragédiák nyilvánosság előtt bemutatott utójátéka.... Egy sikkasztó, egy írnokféle vagy egy rendőr alkalmasabb a mai világ bemutatására, mint egy államtanácsos vagy szövetségi kancellár.”

Ebből a nézőpontból indulva ki foglalja össze drámai ars poeticáját, s tör lándzsát a komédia műfaja mellett: „A tragédia bűnt, kétségbeesést, fegyelmet, világos látást és a felelősség érzését feltételezi. Századunk modern bábjátékában viszont ... bűnös és következésképpen felelős emberek nem létezhetnek többé... az események anélkül mennek végbe, hogy bárki felelős lenne értük egyénileg... Közös a bűnünk... inkább szerencsétlenek vagyunk, mint bűnösök. A komédia illik hozzánk. Világunk éppúgy a groteszkbe vezetett el, mint az atombombához... az apokaliptikus vízió lett groteszkül reális.”

A Nagy Romulus, 1949 komikus tragédiában már teljes a groteszk a címszereplő alakjának megrajzolásában, aki tyúkokat tenyésztve számolja fel a birodalmat, és az emberiességet és józanságot az együgyűség álarca mögé rejti. A darab közvetlen politikai mondanivalója a gyarmattartó birodalmak bukásának szükségszerűségét hangoztatja, általánosítva pedig, Mihályi G. véleménye szerint, kulcsot ad az író világlátásának megismeréséhez. Dürrenmatt minden művében vallja, hogy a nyugati világ alkonya morális csőd következménye, tehát fennmaradásáért, fenntartásáért nem szabad már újabb áldozatokat vállalni. Bukásának azonban csak azért nem tud igazán örülni, mert abban sem tud bízni, hogy az új világ igazabb lesz, nem ismétli meg a régi hibákat.

Az Angyal szállt le Babilonba, 1954 töredékes komédia, groteszk elemekkel átszőtt mese, az ember önmagára utaltságának parabolája; egyúttal a jóléti állam hazug frazeológiájának kegyetlen szatírája. Nabukodnezár és Nimród küzdelmében Dürrenmatt korunk robbanással fenyegető hatalmi ellentéteire is utal.

Az öreg hölgy látogatása, 1956 tragikus komédia hozza meg a világsikert Dürrenmattnak. A hagyományos példázatot megújító alkotás drámaírói művészetének csúcsa.

Az elszegényedett szülővárosába visszatérő öreg milliárdosnő, aki pénze mindenhatóságának tudatában megvásárolhatja ifjúkori csábítójának halálát a városka tisztes polgáraitól, valóságos megtestesítője a pénz gonosz hatalmának, amely kérlelhetetlenül rombol szét minden erkölcsi gátlást, megfontolást. Güllen „becsületes polgárai” eljutnak egy náluknál semmivel sem rosszabb társuk kollektív meggyilkolásáig. Metsző kritikája ez a darab az ún. jóléti társadalomnak, a modern kapitalizmusnak, a manipulált közvélemény, az elaltatott lelkiismeret nyárspolgárosiasodott világának (A címadó 'öreg hölgy' - a szimbólumot tovább tágítva - az angol nemzeti bank közhasználatú elnevezésére, az 'Old Lady'-re utal.)

Dürrenmatt ebben a mesteri módon kiegyensúlyozott, virtuóz szerepekkel teli darabjában találta meg leginkább azokat a művészi eszközöket, amelyek összhangban vannak a felvetett témával, ezért tudja elérni, hogy minden komikum ellenére egy percre sem szabadulhat a néző a probléma nyomasztó voltától. Claire Zachanassian a világ leggazdagabb asszonya, vagyona teszi képessé, hogy az antik görög tragédiák hősnője módján cselekedjék, tántoríthatatlanul és hátborzongatóan, mint Médeia például.

Következő darabjaiban már nem tudja ezt a briliáns egyensúlyt megteremteni a téma fontossága és a téma kezelésének súlya között.

A fizikusok (1962) komédia - Brecht Galileijének ellendarabja. Dürrenmatt a hidegháború, az egész emberiséget fenyegető atomkatasztrófa ellen tiltakozik művében, az atomkor tudósainak emberfeletti felelősségéről szól. A zseniális dramaturgiai ötlet azonban helyenként háttérbe szorítja a valódi konfliktust, a fizikusok erkölcsi felelősségének problémáját. Az ábrázolásmód, mely a téma és az író távolságát megteremti, itt is a groteszk, s talán itt a legérvényesebb az író megállapítása: A groteszk csak eszköz,... hogy fizikailag is felfogjuk a paradoxot, a formátlanság e formáját, az arc nélküli világ arcát.

A darab főszereplői a felelősség elől bolondokházába menekült tudósok. Ez az idegszanatórium tágul őrült világunk szimbólumává, melyben az elmebetegek a világ felrobbantásán munkálkodnak, s a józanok az őrültekházába menekítik gondolataikat, nehogy embertársaik ártalmára legyenek.

Dürrenmatt a klasszikus vígjátékok eljárást vette alapul: talált egy ötletet, és azt szabályos történetté bontotta ki. Maga a mű is sok mindenben vígjátékszerű, de világa és mondanivalója túl van a vidámságon. A tudósnak mint személyiségnek a felelősségét vetette fel, ám ennél tovább jutott, és magáról a modern világról mondott ítélete. Möbius, a főszereplő, rájött a minden elképzelhető felfedezések rendszerének a titkára, és látva, hogy a politika, a gazdaság miként állítja a tudományt egyre embertelenebb célok szolgálatába, önként bevonul az elmegyógyintézetbe, hogy így mentse meg az emberiséget saját felfedezésétől. De véletlenül a lehető legrosszabb bolondokházát választja, és visszafelé sül el elképzelése: a véletlen segítségével épp ő szolgáltatja ki felfedezését. „Csupán az őrültekházában vagyunk szabadok Csak az őrültekházában szabad gondolkoznunk. Odakint a szabadságban a gondolataink robbanóanyagok” (Möbius) A szabadság a véletlen hatalmának elismerése, vagyis az igazi szabadság annak belátása, hogy nem vagyunk szabadok.

A darabhoz fűzött 21 pontban Dürrenmatt kijelenti, hogy „egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be” (3.), „Ez a lehetőség szerinti legrosszabb fordulat sohasem látható előre. Véletlenül következik be.”(4.) A drámaíró művészete nem más, mint hogy ezt a véletlent a lehető leghatásosabban juttassa érvényre a cselekményben (5.).

A fizikusok egyben az Oidipusz király 20. századi változata. Möbius, éppen úgy, mint Oidipusz, erkölcsi szigort, tisztaságot hirdet, és végül kiderül, hogy ő a legfőbb bűnös. Erre az értelmezésre utal a 9. pont:„A tervszerűen cselekvő emberek meghatározott célra törnek. A véletlen akkor sújtja le őket a legnagyobb csapással, ha e véletlen következtében éppen a céljuk ellentétéhez érnek el: ahhoz, amitől rettegtek, ahhoz, amit el akartak kerülni (pl. Oidipusz).” A lehetséges választ talán a 17. pont hirdeti: „Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg.”

A Meteor (1964) életrajzi elemekkel átszőtt komédia, az irodalmi alkotómunka és a művészi életforma mai lehetőségeit kutatja egy meghalni nem tudó Nobel-díjas író példáján.

A János király (1963) - Shakespeare-átdolgozás - a hatalom és a lelkiismeret összeütközésének tragikomédiája. E munka előjáték politikai traktátusához, a 'politika dramaturgiájához' ('Igazság és jog', 1968).

Egy bolygó portréja című darabja átfogó képet kíván adni világunk jelenlegi állapotáról.

Dürrenmatt darabjai parabolák, tézisdrámák, mesterségesen konstruált cselekménnyel és figurákkal, akikről az író - marionettszerűségük ellenére - el akarja hitetni velünk, hogy hús-vér emberek, noha láthatólag a kitűnő dramaturgia zsinórrendszerén rángatják őket. Ez a törekvése azonban csak legjobb műveiben sikerül. Színpadának távolibb, de szinte állandóan jelenlevő komponense a középkor misztériumjátékainak morális és formai hatása. Hősei filozófiai eszmék szószólói, írói magatartása a moralistáé.

Drámáinak mikro-építőköve - mint a Színházi problémákban fejtegeti - az ötlet, mely az ábrázoláshoz szükséges távolságot megteremti, s egyszersmind az ötlet viszi zsákutcába kevésbé sikerült alkotásait.

Rádiójátékai életművének igen jelentős részét alkotják, s hírnevének terjesztésében világszerte jelentős szerepet játszanak.

Dürrenmatt írói alkatából hiányzik a líra, s bár elméletileg elveti a helyzetek és jellemek distanciálását („... egy rajtam kívül eső pontból” a világ talán kevésbé fenyegető, 'de nincs jogom és tehetségem ahhoz, hogy kívül helyezzem magam"), mégsem tud igazán azonosulni figuráival, s munkássága során - szándékai ellenére - darabjainak gondolati magja gyakran elhalványul a mesteri dramaturgia csillogó technikája mögött.


Dürrenmatt, Friedrich kortársai:
- Beckett, Samuel Barclay
- Benn, Gottfried
- Brecht, Bertolt
- Bulgakov, Mihail Afanaszjevics
- Camus, Albert
- Eliot, Thomas Stearns
- Hemingway, Ernest
- Mann, Thomas


Vissza