Arcok > Világirodalmi arcképcsarnok > Cervantes Saavedra, Miguel de (1547 - 1616)

Cervantes Saavedra, Miguel de Spanyol regény- és drámaíró, költő
1547. szeptember 29-én született Alcalá de Henaresben.
Gyermek- és ifjúkoráról keveset tudunk. Apja vándororvosként főleg Madrid, Valladolid és Sevilla körzetében gyakorolta hivatását. Valószínűleg fia is ezekben a városokban, s talán Salamancában tanult. Madridban egy Erasmus-követő humanista, López de Hoyos volt a mestere.

Huszonkét éves korában, valószínűleg Aquaviva kardinális kíséretében megjárta Itáliát. Ottani tartózkodása elhatározó jelentőségű volt egész életművére, amely az olasz reneszánsz műveltség mély ismeretéről tanúskodik.

1570-ben beállt az itáliai spanyol hadseregbe, s a következő évben a lepantói csatában a bal karján súlyosan megsebesült. 1573-ban részt vett a tuniszi hadjáratban, s két év múlva, remélve, hogy katonai érdemeit méltányolják, Rodrigo nevű fivérével hazaindult Spanyolországba. Marseille előtt azonban kalózok fogságába estek, akik Algírba vitték őket. A nála talált ajánlólevelek miatt fontos személyiségnek tekintették, s magas váltságdíjat követeltek érte, amelyet nyomorral küszködő családja nem tudott kifizetni. A csalódások és a szörnyű rabszolgasors nem törték meg. Társaival több szökési kísérletet tett, s a kudarcok után a kezdeményezés felelősségét az életét kockáztatva is vállalta. Ötévi rabság után, 1580-ban szabadult.

Madridban telepedett le, de sem katonai érdemeit, sem rabszolgaéveit nem méltányolták. Megnősült, de felesége, Catalina de Salazar hozománya nem volt elég a madridi élethez. Sevillában próbált szerencsét, ahol a spanyol hajóhadat az Anglia elleni hadjáratra készítették fel. Jobb híján adóbehajtói tisztséget vállalt, de egyszer Ecijában egyházi tulajdont koboztatott el, s ezért kiközösítették. A spanyol hajóhad veresége után egyre rendszertelenebbül kapta fizetését, elemi gondokkal küszködött. Megpróbált hivatalt szerezni az Újvilágban, de eredménytelenül. Pontatlan elszámolásai és bankjának csődje miatt kétszer is börtönbe került (1597, 1602).

A Don Quijote első részét ezekben a viszontagságos években, Sevillában írta. Nem tudni pontosan, mikor költözött újból Madridba, 1608-ban, Isabel lánya házassága idején már ott lakott, s elismert íróként ott töltötte életének hátralevő részét.

1616. április 23-án halt meg Madridban.

Életműve az „aranyszázad” spanyol irodalmának még reneszánsz eszményekben gyökerező nagyszerű szintézise. Bár a Don Quijote-hoz többi művei világirodalmi jelentőségben nem hasonlíthatók, az egykorú spanyol irodalom minden műfajában jelentőset alkotott. Pályáját költőként kezdte, de kortársai nem a legelsők között tartották számon, s maga is megható őszinteséggel írta, hogy az igazi költői képesség nem adatott meg neki. Mégis, Mateo Vázquezhez, II. Fülöp titkárához az Algériában sínylődő spanyol rabszolgák lázadásának támogatása ügyében, tercinákban írott episztolája - Epistola a Mateo Vázquez -, II. Fülöp síremlékéhez írott humoros-szatirikus szonettje - Al túmulo del rey Felipe II. -, s néhány, a népköltészet hangján írt románca, pl. Hermosita, kermosita, la de las manos de plata (Szépecske, szépecske, az ezüstkezű), méltán lett antológiadarab. Költeményeiben mind a hagyományos spanyol, mind az új olaszos formák legtöbb lehetősége fellelhető.

Verses formájú művei közül irodalomtörténeti jelentősége van a La Galatea 1585 című pásztorregényben szereplő Ének Kalliopéhoz, és különösen az olasz Caporali mintájára írott Parnasszusi utazás. Mindkettő a kortársak műveivel foglalkozik, de az utóbbiban az Apolló színe előtti képzelt költőtalálkozón Cervantes saját műveiről is szól, s kifejti költői elveit. A maga költészetéről humoros-melankolikus iróniával, de értékeinek biztos tudatában szól, s a VI. fejezet két találó sorában egész életművének fő indítékát így fogalmazza meg: „Egy ujjam adnám, hogy megtudjam a biztos igazságot, s gyorsan.”

Korai költeményei után első nagyobb irodalmi vállalkozása a platonista szépségeszmény, a bukolikus szerelem, az elégikus érzelmesség jegyében fogant La Galatea című pásztorregény. A bukolikus reneszánsz irodalom derűs harmóniája iránti vonzalma későbbi műveiben is gyakran megnyilvánul, s élete végéig készült a La Galatea folytatására. Az egységes cselekmény nélküli, prózában és versben írt regényben történeti személyeket takaró ’pásztorok’ nemes retorikával mondják el szerelmi történeteiket s bánatukat. Költeményeinél és pásztorregényénél lényegesen jelentősebbek színpadi művei, a Lope de Vega előtti spanyol színház egyik legnagyobb drámaírója volt. Az Nyolc komédia és nyolc közjáték 1615 előszavában megemlíti, hogy közjátékain kívül húsz-harminc színpadi művet írt. Ezekből csak tíz maradt fenn, s még néhány továbbit címről ismerünk. A változatos témájú darabok közül négy önéletrajzi vonatkozású, részben algériai fogságának emlékeit dolgozza fel.

A 80-as években elért színpadi sikerei után Cervantes a színpadon fokozatosan háttérbe szorul Lope de Vegával és iskolájával szemben, bár a közjáték terén felülmúlhatatlan maradt. E kis remekművek tökéletes ökonómiával felépített cselekménye mindig dinamikus, minden részletében indokolt, s csattanós befejezéssel kerek foglalatát adja egy-egy társadalmi típus, jelenség vagy emberi gyengeség kacagtató bírálatának. A reneszánsz novellisztikából és a népi színjátszásból ismerős alakokat felvonultató darabok közül kettő került magyar közönség elé, a Csodaszínház és A szalamancai varázsló.

Cervantes főműve, Az elmés és nemes Don Quijote de la Mancha két részben,1605-ben, illetve 1615-ben jelent meg. Az első pillanattól kezdve páratlan sikere volt. Még 1605-ben öt, Cervantes haláláig pedig összesen tizenhat spanyol kiadást ért meg, s a világ majd minden nyelvére lefordították. (Bár első teljes magyar fordítására 1848-ig kellett várni.) Nagy népszerűsége miatt Fernández de Avellaneda még a második rész megjelenése előtt élvezetes és önmagában értékes, de Cervantes művének emelkedettségéhez nem hasonlítható folytatást írt hozzá.

A mű világirodalmi jelentőségét annak köszönheti, hogy korának és a legáltalánosabb emberi problémáknak józan ábrázolásával megteremtette az európai realista regény századokra érvényes formáját, a sokoldalú jellemábrázolás és a modern lélekrajz szinte korlátlan lehetőségeit, fikció és valóság, tárgyilagos elbeszélés és személyes regényírói hang addig ismeretlen, könnyed harmóniáját.

A regény jelentését két egyetemes szimbólummá nőtt alak hordozza: Don Quijote, a temérdek lovagregény olvasásától meghibbant szegény és rátarti, tipikus vidéki hidalgó, aki nemes felbuzdulásában a gyengék és védtelenek segítségére siető középkori kóborlovagok példája szerint akar élni, és hűséges kísérőtársa, a paraszti sorból ’fegyverhordozóvá’ előlépett Sancho Panza. Az előbbi a realitásokkal nem számoló idealizmus, az utóbbi a földhözragadt gyakorlatiasság miatt korlátolt józanság képviselője. A két szélsőséges típus kiegészíti egymást, sőt a regény folyamán hat egymásra is, és ezzel párhuzamosan Cervantes fokozott rokonszenvet ébreszt Don Quijote iránt, aki végül is nem annyira nevetséges őrült, mint inkább különc, de bölcs és fennkölt gondolkodású hős benyomását kelti.

A regény felépítése egyszerű, sőt látszólag hanyag természetessége miatt rögtönzöttnek, kevéssé átgondoltnak is tűnhet. A főhősnek az első fejezetben történt részletes bemutatása után számtalan kisebb-nagyobb kitérővel fantasztikus, ellenállhatatlanul mulatságos s egyszersmind szimbolikus értelmű kalandok végtelen sora következik, melynek végén Don Quijote kudarcainak súlya alatt hazatér, és halálos ágyán kijózanodva lemond lovagi álmairól. A kalandok során a kezdeti arckép mély jellemrajzzá és átfogó korképpé tágul, melyben Don Quijote és Sancho Panza mellett több száz hiteles, élettel teli alak idézi fel Cervantes bonyolult, ellentmondásokkal teli korát.

A mű egységét nem a cselekmény folyamatossága, hanem a főhősnek, az önmagában széteső kalandok és epizódok tömkelegén uralkodó erős egyénisége és a Sancho Panzával folytatott, a regény minden mozzanatát, a cselekmény legrejtettebb indítékait több oldalról részletesen elemző és vitató párbeszédei, a dialektikus értelmezés folyamatossága biztosítja. A dialógus itt a regénynek a cselekménnyel egyenrangú ellenpontja, az eszmei lényegnek, az igazság bonyolult voltának s a rendszeres kételynek, mint a helyes megismerés feltételének legfontosabb kifejezője. A főként morális kérdésekben való szabad, racionális vizsgálódás szükségességének érzékeltetése éles ellentétben állott a nemesi becsület és dogmatikus vallásosság jegyében megmerevedő egykorú spanyol társadalmi és szellemi élet légkörével.

A regény látszólag a divatjamúlt lovagregények paródiája, de valójában a középkori lovagság külsőségeit felelevenítő feudális társadalom anakronisztikus vonásait bírálja. Liberalizmusa a Spanyolországban rendkívül jelentős erazmusi hagyományokat, s egyben az olasz komikus eposz és a spanyol pikareszk regény antiheroizmusát is folytatta.

Don Quijote és Sancho Panza mellett az elbeszélő is fontos szerepet játszik a regényben. Elbeszélő helyett akár elbeszélőket is mondhatunk, mivel a könyvben olvashatjuk, hogy a „búsképű lovag” sorsát Cide Hamete Benengeli arab történész írta meg, de az olvasó nem az ő szövegét ismeri meg, hanem egy megnevezetlen, spanyolul jól tudó mór fordítását. E kettős áttétellel Cervantes mintegy eltávolítja magától a Don Quijote-ban elbeszélteket, s ezzel mintha a Búsképű lovag történetének igaz voltát akarná állítani. Mégsem mondhatjuk ezt ilyen egyértelműen, mivel az első részben arról olvashatunk, hogy az arabok szeretnek hazudni, a második részben pedig Sancho Panza arról beszél, hogy az első részbe tévedést is lehet találni - az elbeszélő nem azt mondta el, ami megtörtént.

Valóság és regény viszonyát Cervantes igen bonyolultnak mutatja. A regényben a történet befogadója is szerepel. Cervantes felfogását leginkább a második rész 26. fejezetében szemlélhetjük, melyben Don Quijote Pedro mester bábjátékát szemléli. A bábjátékot hárman értelmezik: Pedro mester, a kikiáltónak szerződtetett siheder és a lovag. A jelenet tükörhöz hasonló. Mindhárman másként látják és értelmezik a látványt.

Cervantes kisebb prózai művei a nagy regény árnyékában kevésbé érvényesülnek, noha a Példás elbeszélések 1613 a poétikus szerelmi történettől a pikareszk elbeszélésig terjedő, változatos témájú remekművek, amelyek olykor fantasztikus formában adják a valóság morális interpretációját. Cervantes utolsó műve a bizánci regények műfajához tartozó Persiles és Segismunda viszontagságainak története 1617.


Cervantes Saavedra, Miguel de kortársai:
- Shakespeare, William
- Miguel de Cervantes Saavedra


Vissza