David Ben Gurion (1886 - 1973)

David Ben Gurion 1886. október 16-án született a cári Oroszország által irányított lengyelországi Plonskban. Apja az Avigdor Green által alapított modern chéderbe, azaz zsidó elemi iskolába járt.

Ben Guriont ma is hatalmas tisztelet övezi Izraelben. Sokak szerint nélküle nem így alakult volna Izrael első pár évtizede, vagy talán létre sem jött volna Izrael.

Már fiatal korában cionista ifjúsági társaságot alapított. 1904-ben utazott Varsóba, ahol a Poale Zion baloldali cionistákhoz csatlakozott. Itt nyilatkozott először az Ugandában létrehozandó zsidó álam tervével kapcsolatban: minden olyan felvetést ellenzett, ami egy Palesztinán kívüli zsidó állam megalapítását javasolta.

1906-ban alijázott (zarándokolt) Erec Jiszraelbe (Izrael); 1910-ig mezőgazdasági munkásként dolgozott Júdeában, majd északon Galileában. Ugyanebben az évben vett részt a Cion ramlei konferenciáján, ahol egy pártplatformot hoztak létre. Itt már felemelte hangját a Poale Cion programmal szemben, és hangsúlyozta, hogy milyen fontos a Palesztina-központúság. A héber nyelvet részesítette előnyben a jiddissel szemben.

Az 1908-09-es ifjútörök forradalom felkeltette figyelmét, hiszen lehetőséget látott arra, hogy a zsidók is megtalálják helyüket egy modern államrendszerben. 1910-ben Jeruzsálembe költözött, ahol a párt „Az egység” című lapjának szerkesztője lett.

1911-ben Szalonikibe ment, ahol megtanult törökül, valamint helybeli zsidó munkáscsoportokkal épített ki kapcsolatot.

1912. nyarán beiratkozott a konstantinápolyi (ma Isztambul) egyetem jogi karára. Politikai karrierje egyre magasabbra ívelt: részt vett a XI. Bécsi cionista kongresszuson, ahol a vezető testületbe is beválasztották.

Az első világháború kitörésekor – félve a Palesztinából való kiutasítástól –, felvette az ottomán állampolgárságot. Erre bíztatta a palesztinai zsidó közösség többi polgárát is. Hiába, mert mindez nem sokat segített rajta, mivel Ahmed Jamal, a palesztinai és szíriai csapatok parancsnoka kijelentette, hogy a Poale Cion programja szemben áll az Ottomán Birodalom érdekeivel – Guriont tehát hamarosan száműzték.

Alexandriában találkozott Yosef Trumpeldorsal és Vladimír Jabotinskyvel, akik zsidó menekültek közül igyekeztek hadsereget toborozni a törökök ellen. Gurion a szervezkedés ellenében foglalt állást.

1918. elején javasolta, hogy szervezzenek az USA-ban zsidó légiót, mely a brit hadsereg kötelékében harcol az ekkor már csak részben török uralom alatt álló Palesztinában. Maga is jelentkezett, így visszatérhetett Palesztinába.

1919-ben létrejött az új munkáspárt, az Achdut Haavoda, aminek létrehozásában Ben Gurion is aktívan részt vett.

1921 és 1935 között főtitkára volt az általa is alapított Hisztadrut szakszervezetnek. 1930-ban egyesült az Achdut Ha’avoda és a Hapoel Hacair, amiből létrejött a Mapai, vagyis az Erec Jiszraeli Munkások Pártja, melynek Gurion lett a vezetője.

Tisztségében “kétfrontos” harcot kellett vívnia: egyfelől saját pártjának baloldali szélsőségeivel, a dogmatikus marxistákkal, akik a proletárforradalmat hirdették, másfelől pedig a jobboldali cionistákkal, és azok radikális elképzeléseivel. Ben Gurion mindig síkra szállt azért, hogy csak zsidók végezhessenek fizikai munkát Palesztinában, ugyanakkor az osztályharcot nem tartotta alkalmazható eszköznek addig, míg ki nem épül a zsidó társadalom teljes vertikuma, illetve osztályviszonyai. Éppen ezért nem utasította el a tőke részvételét az ország felépítésében.

1937-ig, egészen a Peel-féle brit felosztási tervig ellenezte a revizionisták azon cionista mozgalmát, ami a britek ellenében teremtett volna zsidó államot, ugyanakkor lemondott volna Erec Jiszrael zsidó többségéről.

1934. októberében a békülés jegyében megegyezett Vladimír Jabotinsky-val, a revizionisták vezetőjével, de 1935-ben a párt többi tagja azonban referendumban utasította el a megegyezést.

1935 és 1943 között a Jewish Agency executivája, vagyis a Végrehajtó Bizottság elnöke volt Palesztinában. Támogatta a Peel Bizottságnak az ország felosztására vonatkozó javaslatait, ezért 1939-ben részt vett a zsidó delegáció munkájában, a londoni kerekasztal-konferencián.

Ben Guriont mélyen felháborította a britek által létrehozott Fehér Könyv, de a háború kapcsán mégiscsak azt a kijelentést tette, hogy: „úgy kell harcolni az anticionista Fehér Könyv ellen Anglia oldalán, mintha a Fehér Könyv nem is létezne.”

Gurion felismerte, hogy a britek nem akarják végrehajtani a Palesztinai Mandátumot is tartalmazó Balfour-deklaráció határozatait, ezért új céljának a zsidó állam kikiáltását tekintette.
1942-ben egyik megalkotója volt a zsidó államszövetség létrehozását tervbe vevő Biltmore-i Programnak. Mivel a brit munkáspárti kormány a háború után is a Fehér Könyv politikáját akarta folytatni, Ben Gurion jóváhagyta a jisuv vezetőinek britekkel szembeni fegyverkezését, ami a bevándorlás segítését is jelentette. Ekkor ugyanis a jórészt koncentrációs táborokból Palesztinába menekülő zsidók hajóit visszafordították, vagy a ciprusi táborokba zárták utazóit. Ben Gurion ellenezte az Irgun Cvai Leumi (Écel) és a Lohamei Herut Jiszrael (Lehi) zsidó szervezetek britek ellen irányuló merényleteit, de végül mégis beleegyezett abba, hogy a Hagana jisuv katonai erő a Lehivel és az Écellel együtt brit katonai célpontokat támadjon. Válaszul a britek letartóztatták az Executiva és a Hagana vezetőit, akiket azonban nem sokkal később szabadon engedtek. Ben Gurion több nemzetközi fórumon is bírálta a britek politikáját: például 1946-ban az Angol-Amerikai Vizsgálóbizottság, illetve 1947-ben az UNSCOP előtt (ENSZ Speciális Bizottság Palesztináról - United Nations Special Committee on Palestine).
Többek között Gurion az 1946-os cionista kongresszuson való aktív szereplése miatt szavazták le Chaim Weizmann, a Cionista Világszervezet vezetőjének további kerekasztal-tárgyalások kezdeményezésére vonatkozó javaslatát.

Palesztinába való visszatérése után új feladatának a Hagana felkészítését tartotta, főként a fegyveres arab konfliktusokra. A két nép közötti, és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett, 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt. Ez nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett, Palesztinát érintő rendezési tervhez. A fentiek alapján egy arab és egy izraeli állam jött volna létre, míg Jeruzsálem a konfliktusok elkerülése végett ENSZ-igazgatás alá került volna. Bár a közgyűlés 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta (köztük a későbbi miniszterelnök David Ben Gurion is Izrael nevében), a rendezés azóta sem valósult meg, mivel a nemmel szavazó Arab liga államai nem voltak hajlandók elfogadni a döntést. A szinte azonnal kitört lázongások és összecsapások egy kvázi-polgárháborúba sodorták Palesztinát, melyet a britek (rájuk nézve példátlan) szó nélküli kivonulása, s ezzel az egykori brit gyarmat mintegy magára hagyása teljes anarchiába sodort. Még azon a napon, amikor az utolsó brit katona is hajóra szállt (1948. május 14.), David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael államát, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, kirobbantva az első arab-izraeli háborút. [2]

Ben Gurion lett az ideiglenes kormány miniszterelnöke és védelmi minisztere, valamint ugyanezeket a pozíciókat töltötte be az 1949-ben létrejött kormányban is, egészen az 1953-as decemberi (első) visszavonulásáig, amikor is Sde Bokerban, egy Beer Sevától délre fekvő kibucban telepedett le.

1955. februárjában felkérték, hogy csatlakozzon Mashe Sarett kormányához védelmi miniszterként. 1963. júniusáig a kormány feje és védelmi minisztere lett, ami után végleg visszavonult. Bár a zsidó állam külpolitikáját a védelemnek óhajtotta szentelni, az 1956-os sínai háborúban Izrael agresszorként lépett fel Egyiptommal szemben. Az offenzívát támogatandó, az ötvenes években jó viszonyt épített ki a francia vezetőkkel, illetve a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) kancellárjával, Konrad Adenauerrel is.

1961-ben a Knesszetet (izraeli parlament) feloszlatták. 1963. június 17-én jelentette be lemondását, majd végleg visszavonult Sde Bokerba, mégis aktívan részt vett az izraeli politikai életben. Ben Gurion és szimpatizánsai úgy döntöttek, hogy új pártot alapítanak. Az új párt neve Resimat Poale Jiszrael (Rafi), vagyis Izraeli Dolgozók Listája lett. Pár év múlva a Rafi feloszlott, majd újra egyesült a Mapai-jal. Ben Gurion azonban egyedül, pártonkívüli képviselőként dolgozott tovább a Knesszetben 1973. december 1-jén bekövetkezett haláláig.

Forrás:

[1] http://www.sofar.hu/en/node/28657
[2] http://hu.wikipedia.org/wiki/Izrael



Vissza