Benito Mussolini (1883 - 1945)

Benito Mussolini Olasz fasiszta politikus, 1922-től 1943-ig Olaszország diktátora. Szegény családban született 1883. július 29-én; apja Alessandro Mussolini kovácsmester, anyja Rosa Maltoni tanítónő. Az ifjú Benito elismert szocialista apja hatására már igen fiatalon érdeklődést mutatott a politika iránt. Apjánál gyakran megfordultak olasz anarchista marxisták, otthonában pedig sok ilyen szellemben íródott könyvet tartott. [1] [4]

Mussolini 1900-tól tagja lett a szocialista pártnak. 1902-ben Svájcba utazott, ahol fiatal marxistákkal ismerkedett meg, többek között Angelika Balabanovával, a poliglott (több nyelven beszélő) orosz emigránssal, aki sok mindenben segítségére lett. Angelika által vált műveltté, és ismerkedett meg a legmodernebb szocialista irányzatokkal, amelyek közül leginkább Pjotr Kropotkin és George Sorel anarchista és szindikalista nézeteivel szimpatizált. 1904-ig haditudósítással, politizálással és fordítással foglalkozott, de megtanult franciául és valamelyest németül is. Az év végén hazatért, hogy megkezdje az addig elmulasztott sorkatonai szolgálatát.

Leszerelése után újra politikával kezdett foglalkozni, ám egyre jobban távolodni kezdett a marxista nézetektől, inkább nemzeti kérdések foglalkoztatták: Olaszország belső megújítását tűzte ki célul. 1909-ben megbízást kapott az Olasz Szocialista Párttól (PSI), hogy legyen az akkor még Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Trento egyik fő munkásmozgalmi lapjának szerkesztője. 1909. szeptemberében letartóztatták, és bár nem találták bűnösnek, mégsem helyezték szabadlábra. Végül éhségsztrájkba kezdett, ezért elengedték. Forlínban pártszervezeti titkárként működött tovább, majd megkapta egy újonnan induló helyi lap, a Lotta di classe szerkesztői posztját. Az elkövetkezendő években (1910-1912) Mussolini aktívan részt vett minden pártkongresszuson – a párt baloldalát képviselve –, hogy későbbi vezető pozícióját megalapozza. 1912-re már a radikális baloldal egyik vezető személyiségeként érte el, hogy a reformistákat kizárják a pártból. Mussolini sikere tovább folytatódott, hiszen tagja lett az Igazgató Tanácsnak, később pedig átvehette az ország egyik domináns pártlapja, a L Avanti! (Előre!) vezetését. [1]

1914-ben kitört az első világháború, Mussolini pedig letért a szocialista pályáról. 1914. novemberében új lapot alapított Popolo d Italia (Olaszország népe) címmel. Hamarosan a baloldali intervenciós tábor egyik vezéralakja lett azon az áron, hogy kizárták az Olasz Szocialista Pártból. 1915-ben feleségül vett egy Rachel nevű asszonyt, akitől két gyermeke született: Edda és Vittorio. 1915. május 24-én Olaszország belépett a háborúba az Antant oldalán (megszegve a Németországgal és Ausztria-Magyarországgal kötött 1883-as Hármas-szövetséget), amivel egy időben jelentkezett Mussolini katonai szolgálatra. 1915 és 1917 között katonaként szolgálta hazáját, ám 1917 végén egy súlyos sérülés miatt kénytelen volt leszerelni. Eközben lapja, a Popolo d Italia a csőd szélére került, Mussolini pedig végleg szakított a szocialistákkal.

Az első világháború végére körvonalazódni látszottak Mussolini elképzelései: nemzeti egységet, igazságosabb elosztáson alapuló "nemzeti szocializmust", produktivitást, dinamikus tőkés fejlődést akart. Próbált együttműködni a baloldali interventistákkal, majd a futuristákkal (a fasizmus ideológiai elődei) is, később pedig a Vatikánnal törekedett jó viszonyra. 1919-től az olasz fasiszta mozgalom vezetője lett – itt kapta meg a Duce (vezér) titulust. 1921-től parlamenti képviselőként dolgozott tovább, s később a Nemzeti Blokkba is belépett. Többek között így próbálta hangsúlyozni a fasiszták rendfenntartó szerepének fontosságát, valamint így kívánta felhívni a figyelmet az Olaszországra véleménye szerint egyre nagyobb veszélyt jelentő szocializmusra. Ekkorra Mussolininek már nagyon sok híve volt, a fasciókban (a politikai csoportosulás elnevezése) pedig legalább kétszáz-kétszázötvenezer ember tömörült. A választásokon a Nemzeti Blokk jó eredményének köszönhetően harmincöt fasiszta képviselő jutott be a parlamentbe, akik egyben a koalíciós kormány tagjai is lehettek. 1921-ben bejelentették, hogy szerveződik a Nemzeti Fasiszta Párt (PNF), mégpedig Mussolini irányítása alatt. Pártjuk 1921 végére már 320 ezer taggal rendelkezett, de ez még mindig kevés volt a hatalomátvételhez, mivel a baloldali pártok több mint kétmillió tagot számláltak. Benito megpróbálta elnyerni a nagytőkések, a hadsereg és az egyház rokonszenvét is. Október 29-én Rómába ment és kiharcolta, hogy kormányt alakíthasson (Marcia su Roma). [1]

Már miniszterelnökségének első évében létrehozta a Fasiszta Nagytanácsot, amelynek tagjai a fasiszta miniszterek és pártvezetők lettek, sikerült tehát megalapoznia a pártállamot Olaszországban. Az 1924-es választásokon korrupt módszerekkel, erőszakosan harcolta ki a Fasiszta Párt győzelmét, a látszat kedvéért azonban koalíciós kormányt alakított. 1925. január 3-án feloszlatta a parlamentet, hogy megkezdje az olasz fasiszta állam felépítését. A kormányzást rendeleti úton folytatta, így csak és kizárólag a királynak tartozott felelősséggel – ez nagy lépés volt a diktatórikus kormányzás felé, hiszen az országgyűlés kontrollja lényegében megszűnt. 1928-ban a testület feloszlatta magát, a parlamentáris rendszert törölték, s új törvényeket alkottak. Mussolini kormányzása alatt rengeteg tárcát tartott kezében: volt belügyminiszter, külügyminiszter, hadügyminiszter és gyarmatügyi miniszter, de felelt a korporációkért és a közmunkáért is.

Megalakult egy államilag finanszírozott intézményesített alakulat, az OVRA, amely gyakorlatilag egy fasiszta titkosrendőrséget jelentett. Megkezdődött a korporatív rendszer kiépítése, hogy minden olasz állampolgárt valamilyen hivatásrendi rendszerbe lehessen besorolni. A fasiszta rendszer belső megszilárdulását Mussolini úgy próbálta elérni, hogy békés külpolitikára törekedett, a külügyeket irányító francia Dino Grandival egyetértésben. Erről a korai típusú fasiszta gazdaságpolitikáról a későbbi brit miniszterelnök, Winston Churchill is elismerően beszélt.

1925-ben felkérték Olaszországot, hogy garantálják a francia-belga-német határ sértetlenségét, majd ezt a Locarnói szerződésben írásba is foglalták. Mussolini 1923-ban elrendelte Korfu megszállását, Albániát pedig erőteljes olasz befolyás alá vonta, de Afrikában is erősíteni kívánta pozícióját.

Kezdetben, tartva egy Habsburg restaurációtól, a kisantant államaival épített ki jó kapcsolatokat. A helyzet azonban a húszas évek második felére gyökeresen megváltozott, miután Habsburg Károly trónörökös elhalálozott. Ezt követően a Duce egyre inkább Ausztria, Magyarország és a Jugoszláv királyságtól függetlenedni kívánó Horvátország felé fordult.

Mussolini fő célja az volt, hogy Olaszországot a Földközi-tenger medencéjének egyik legnagyobb államává, hatalmává tegye. Háborút indított tehát Abesszínia (Etiópia) ellen (1936-1939), majd a kivívott győzelem után Olaszország királya, III. Viktor Emánuel lett Abesszínia császára. Mussolini ezzel szembement a britek érdekekeivel.

A spanyol polgárháborúban Francisco Franco jobboldali erőit támogatta azt remélve, hogy így némi befolyásra tehet szert, ám terve kudarcot vallott, így új szövetséges után kellett néznie – ekkor került kapcsolatba Hitlerrel, az akkori Németország vezetőjével, akivel sok mindenben nem értett egyet. Többek között ellenezte a tervezett Anschluss-t (Ausztria német megszállását), mely olasz érdekeket sértett, de Hitler zsidókkal kapcsolatos politikájával sem rokonszenvezett – véleményét egy titkos levélben meg is írta Hitlernek: kérte, hogy ne ragadtassa el magát a zsidóellenes kampányban. Mussolini véleménye a fenti témákról idővel megváltozott, de Hitlerhez fűződő személyes barátsága ellenére is elsősorban Olaszország érdekeit tartotta szem előtt, ami mint olasz nacionalistának természetes magatartása volt. [1] [2] [4]

1936-ban Németország elismerte az olasz Kelet-Afrikai Birodalom megalakulását, majd egyre több tárgyalásra került sor a két fél között. Mussolini végül 1936. október 24-i beszédében bejelentette a Berlin-Róma tengely megalakulását. Mussolini hajlandó volt kompromisszumra Hitlerrel, ha az elismeri az olaszok főségét a Földközi-tenger medencéjében és Afrikában, Olaszország pedig cserében lemond Ausztriáról (amit Németország később, az 1938-as Anschluss keretében annektált). 1938-ban a nagyhatalmak vezetői, Chamberlain angol miniszterelnök, Dalaider francia miniszterelnök, valamint Hitler és Mussolini megegyeztek arról, hogy Csehszlovákiát felosztják (I. Bécsi döntés). A megállapodás részeként Magyarország visszakapta a Felvidék deli, zömében magyarok lakta részét (11.927 km², 869.299 fő, amelynek 86,5%-a volt magyar). 1938. végén Mussolini hozzájárulását adja az Anschlusshoz.

1939. szeptember 1-jén kitört a második világháború. Hitler hadüzenet nélkül támadta meg Lengyelországot, Mussolini pedig 1940. nyarán megnyitotta az afrikai frontot. Szeptemberben indított támadást Egyiptom ellen, de a brit haderő megállította, ezért 1941-től Hitler hathatós segítségére volt szüksége – a segítség az Erwin Rommel vezette Afrika Korps formájában érkezett meg.

Mussolini szeme előtt egy új Római Birodalom képe lebegett, ezért elfoglalta Korzika szigetét, valamint Tunézia fővárosát, Tuniszt is, illetve sikertelen kísérletet tett Málta elfoglalására. Ahhoz, hogy sikerüljön véghezvinnie tervét, Mussolininek el kellett foglalnia Palesztínát, Líbiát és Egyiptomot is, hogy szinte az egész Földközi-tenger ellenőrzését magáénak tudhassa.

1940-ben hadat üzent Franciaországnak és Nagy-Britanniának, 1940. október 28-án pedig megtámadta Görögországot (a már megszállt Albánián keresztül), ám vereséget szenvedett, s csak a német segítség tudta megmenteni seregeit a teljes összeomlástól. Gyengébben felszerelt csapatainak folyamatosan a németekre kellett támaszkodnia, s politikájában is egyre inkább Hitler igényeinek kiszolgálójává vált, folyamatosan szűkülő mozgástérrel.

1940. szeptember 27-én Németország, Olaszország és Japán megkötötték a háromhatalmi egyezményt lefektetve, hogy támogatják egymást, amennyiben valamelyiküket támadás érné. 1941. június 22-én Németország és Olaszország megtámadta a Szovjetuniót.

1942-ben súlyos vereségeket szenvedtek az olasz seregek, mivel a britek kiszorították őket Afrika egész területéről, és sok más gyarmatról is. 1942 végére az olaszok már belefáradtak a sokéves lemondásba és nélkülözésbe, a bizonytalan jövőtől való félelembe. Egyre élesebb lett az ellentét Mussolini hívei és ellenzői között, a Duce tekintélye pedig napról napra csökkent. A bizonytalan hadihelyzet következtében zavargások törtek ki, s egyre több sztrájkot szerveztek Olaszországban. A sztrájkolók követelései kezdetben a gazdasági problémákkal függtek össze, de később antifasiszta jelleget öltöttek.

1943. júliusában az angolszászok szicíliai partraszállása után a fasiszta Olaszország összeomlott. Mussolinit a Nagytanács megfosztotta tisztségeitől és börtönbe vetette. Mussolini letartóztatása után az új kormány legfőbb célja a békekötés volt, amit csak kétszínű politikával volt képes elérni: ha egyfelől megerősíti hűségét Németországgal, másfelől viszont béketárgyalásokat kezdeményez az Egyesült Államokkal és Angliával. A németek persze rájöttek a tervre, ezért betörtek Rómába és el is elfoglalták azt. Mussolinit az Otto Skorzeny vezette különleges német alakulat szabadította ki. Ezt követően Hitler Mussolinit nevezte ki az észak-olasz Salói (Báb)köztársaság miniszterelnökének, aki visszatérte után leszámolt az ellene fordulókkal, és újfajta politikát ajánlott Olaszországnak: egy új, tisztább fasizmust. Új uralma azonban nem tartott sokáig: Németország bukása után, 1945-ben kénytelen volt megszökni, de a partizánok elfogták és szeretőjével, Clara Petaccival együtt 1945. április 28-án kivégezték. Holttestüket Milánóban közszemlére bocsátották. [1] [2] [3]

Forrás:

[1] http://hu.wikipedia.org/wiki/Benito_Mussolini
[2] http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/who/mussolini.html
[3] http://www.mszp007.hu/modules.php?name=Sections&op=printpage&artid=1112
[4] Szabolcs Ottó és Závodszky Géza: Ki Kicsoda a világtörténelemben (318-319 oldal)



Vissza

Tanárajánló - kiemelt tanáraink

Szeretnél itt megjelenni? Tájékoztatónkat itt találod.